A nemzetközi törvényes munkásvédelmi egyesületnek a kölni kongresszuson választott bizottsága 1903. évi szeptember hó 11-én Baselben tartott üléséből azzal a megkereséssel fordult a svájczi szövetségtanácshoz, tegye meg a kezdeményező lépéseket oly nemzetközi egyezmény légrehozatala érdekében, melynek alapján az egyes államok az iparban alkalmazott nők éjjeli munkáját eltiltanák. A svájczi szövetségtanács kezdeményezésére több rendbeli diplomácziai tárgyalás és az 1905., valamint 1906. években tartott konferencziák után tizennégy európai álla, nevezetesen Ausztria, Francziaország, Nagybritannia, Németalföld, Németbirodalom, Olaszország és Svájcz, melyeknek törvényhozása a nők éjjeli foglalkoztatását már előzőleg eltiltotta, továbbá Belgium, Dánia, Luxemburg, Portugália, Spanyolország, Svédország és kezdeményezésemre hazánk is, mely utóbbi államok a nők éjjeli foglalkoztatását addig nem korlátozták, 1906. évi szeptember hó 26-án Bernben egyezményt kötöttek a nők éjjeli munkájának eltiltása iránt. Ez egyezményt Spanyolország és Dánia kivételével az emlitett államok mindenike már törvénybe is iktatta; Magyarország az 1908. évi LIII. törvénycikkbe.
Szükséges volt, hogy az egyezményhez hazánk is csatlakozzék, mert az iparban foglalkozó gyermek- és nőmunkások védelmére hazánkban eddig jóformán semmi sem történt; pedig első sorban a gyermek- és nőmunkások tarthatnak arra igényt, a mint tényleg a socialpolitikai törvényhozásra mindenhol az önsegély utján védekezésre nem képes gyermekek és nők helyzete adta meg az első inditó okokat. Bizonyos, hogy a mi gazdasági viszonyaink közt koczkázatos lett volna e téren kezdeményezőleg föllépnünk, de viszont ép oly koczkázatos volna ma már a merev elzárkózás azok elől a socialpolitikai elvek elől, melyek a külföldi törvényhozásokat világszerte irányitják és melyek keresztülvitele a többi államokban nemcsak hogy hátrányosnak nem, hanem a társadalmi rend, a gazdasági fejlődés, minél többeknek minél nagyobb jóléte szempontjából egyenesen vivmánynak bizonyult.
Ez a szempont vezetett már akkor, is, midőn 1904-ben meginditottam a munkálatokat arra nézve, hogy az ipari viszonyainkra vonatkozó törvényi szabályok a beigazolt socialis eszméknek és a gazdasági viszonyainkban jelentkezett tényleges szükségletnek megfelelően módosittassanak. Ennek eredményekép jött létre az a törvényhozási előkészitő munkálat, mely „Az ipartörvény módositása” név alatt ismeretes és mely felöleli mindazokat a kérdéseket, melyek az emlitett czél érdekében, esetleg bizonyos fokozatosság betartása mellett rendezhetők és rendezendők. Ezek közt a socialis kérdések közt jelentőség tekintetében első helyen áll a nő- és gyermekmunka védelme.
Habár a mi gazdasági viszonyaink között és iparunknak fejletlensége mellett a nők éjjeli alkalmaztatásának kérdése nem is olyan nagy horderejü, mint az európai nyugati államokban, a nőmunkásoknak tervbe vett védelmét elodázni ma, midőn az eszmének megvalósitása elől európai konventió háritotta el azokat az akadályokat, melyek eddig a nemzetközi versenyre való tekintetekben jelentkeztek, nem lenne sem indokolt, sem czélszerü.
A berni egyezményhez a figyelembe vehető európai államok valamennyien, csakis hatnak, nevezetesen Bulgáriának, Norvégiának, Oroszországnak, Romániának, Szerbiának és Törökországnak kivételével, hozzájárultak.
Azok közül az államok közül pedig, a melyek az egyezményhez hozzá nem járultak, Bulgária 1905-ben önállóan tiltotta meg a nők éjjeli alkalmazását; Oroszország pedig már 1893-ban a fonó- és szövőiparban tiltotta meg a nők éjjeli foglalkoztatását. Azok közül az államok közül, melyek a berni egyezményhez csatlakoztak, vagy a nők védelmét már az egyezmény létrejötte előtt önkéntesen megvalósitották, némelyek vagy az abban a tekintetben, hogy azoknak az üzemeknek körét, melyre a védelem kiterjed, tágitották, vagy abban az irányban, hogy a női munkásoknak hosszabb pihenési időt biztositottak, tul is mentek a berni egyezmény rendelkezésein.
Mig a berni egyezmény a nők éjjeli alkalmazását csak azokban az iparvállalatokban és üzemekben tiltja meg, melyek legalább tiz munkást foglalkoztatnak, addig a munkások számára való tekintet nélkül tilos a nőknek éjjel való foglalkoztatása Nagybritanniában, Francziaországban, Olaszországban, Svájczban, Bulgáriában, Németalföldön és a szövészeti üzemekben Oroszországban.
A Németbirodalomban a tiz munkást foglalkoztató üzemeken kivül terjed e tilalom a téglagyárakra és földszinén folytat olyan kőbányákra is, a melyek csak öt munkást foglalkoztatnak és a munkások számára való tekintet nélkül kiterjed mindennemü kohóra, ács- és más épitkezési telepre, hajógyárra, dohány-ipartelepre, bányára, sóműre, tárnára, földalatt üzött kőfejtésre, minden oly üzemre, melyben elemi erő által táplált hajótműveket nemcsak ideiglenesen alkalmaznak és a munkaadó nemcsak családtagokat foglalkoztat, végül minden oly üzemre, melyben férfi-, fiu-, női vagy gyermekruhát készitenek, női vagy gyermekkalapokat diszitenek, fehér vagy szines alsóruhát készitenek vagy megmunkálnak.
Mig a berni egyezmény csak tizenegy óráig tartó éjjeli munkaszünetet tesz kötelezővé és ezzel közvetve a nőknek nappal tizenhárom órán át való foglalkoztatását engdi meg, addig a nők foglalkoztatása számos országban csak rövidebb ideig van megengedve, igy pl. Nagybritanniában szövészeti gyárakban tiz, másféle gyárakban és műhelyekben tiz és fél, szombaton nyolcz órán át; a Németbirodalomban tiz, szombaton és ünnep előtti napokon nyolcz órán át; Francziaországban és Bulgáriában tiz órán át.
A nemzetközi versenyre való tekintetek tehát az előadottak szerint egyáltalán nem gátolhatják azt, hogy a berni egyezményben megszabott női munkásvédelmet életbe léptessük s igy teljes mértékben érvényesülhetnek azok a tágyi szempontok, melyek a nők éjjeli foglalkoztatás ellen és az ennek megakadályozására szolgáló törvényi tilalom mellett szólnak.
Tapasztalati tény az, hogy maguktól a nőmunkásoktól helyzetüknek javitását önsegély utján várni nem lehet. Már pedig a gazdasági és socialis erők szabad érvényesülése esetében a nőmunkásoknak ipari munkával való tulterhelése igen nagy veszélylyel jár, első sorban magukra a munkásnőkre és közvetve a családra és még tovább az egész társadalomra. Az állami beavatkozás szükségének mérlegelésénél nem hagyható figyelmen kivül, hogy a nők fizikai munkabirása korlátoltabb a férfiakénál és hogy az iparban teljesitett munkán kivül rájuk nehezedik a háztartásnak, a gyermek gondozásának, nevelésének munkája is. Az ipari munkával való tulterhelés csak annak a feladatnak rovására történhetik, melyet a fajfenntartás, a családi élet ápolása és az ezekhez füződő nagy nemzeti érdek követel meg a nőtől. A munkában tulságosan lecsigázott anya csak satnya nemezedéknek adhat életet, a munkásosztály családi életének, a munkás háztartása, otthona körül a nő által teljesitendő feladatoknak elhanyagolása pedig nemcsak a munkás jólétének legelemibb feltételeit semmisiti meg, hanem az erkölcsnek oly eldurvulására vezet, mely nemcsak a közvetlenül érdekelt munkásokat, hanem a nemzetet is sulyos veszélylyel fenyegeti. A munkás háztartásához, családi életéhez fűződő ez a nagy érdek magyarázza meg épen azt, hogy a külföldi törvényhozásokban sürün találkozunk oly rendelkezésekkel, melyek a háztartást is vezető nőket, vasár- és ünnepnapok előestéin még az egyébként szintén korlátozott köznapi munkaidőnél is csak rövidebb ideig engedik az iparban foglalkoztatni.
Ezekkel a fontos érdekekkel szemben nem állanak meg azok az érvek, melyek a termelés érdekeinek vagy az ipari munkára utalt nők keresetének veszélyeztetésére utalnak.
Azokban az államokban, melyek a nők munkaidejét még a berni egyezmény létrejötte előtt, tehát a nemzetközi versenyre való tekintet nélkül korlátozták, azt tapasztalták, hogy a nők munkaidejének korlátozása nemhogy csökkentette, hanem előmozditotta munkájuk termelékenységét. A humanitás szempontjain kivül ez a tapasztalás is hozzájárult ahhoz, hogy ezek az államok az első tartozkodó kisérletek után rövid időközökben leszállitották a nők munkaidejét. Igy történt ez Nagybritanniában, hol 1833-ban állapitották meg először a fonó- és szövőipari vállalatokban alkalmazott nőmunkások napi munkaidejének maximumát és pedig tizenkét órában, de már 1847-ben leszállitották azt tizenegy órára és három év mulva, 1850-ben leszállitották azt további egy órával tiz órára. Igy a Németbirodalomban is, a hol az 1891. évi törvény a nők napi munkaidejét tizenegy órában, vasárnap és ünnepnap előtti napokon tiz órában állapitotta meg és a hol már az 1900. évi tövény azt tiz órára, vasár- és ünnepnapok előtti napokon nyolcz órára korlátozta.
A nőmunkások munkaidejének korlátozása nem csökkenti keresetüket sem. Vannak ugyanis iparágak, melyek egyáltalán nem nélkülözhetik a női munkaerőt, mert a végzett munka az az által igényelt sajátlagos kézügyességnél vagy izlésnél fogva csakis nők által végezhetők; számitásba kell továbbá venni, hogy a munka folytonosságának biztositása szempontjából a munkaadóra a békésebb, igénytelenebb női munkaerőnek alkalmazása előnyösebb a férfimunkásnál, mind oly szempont, mely munkaidejének leszállitása esetében is kizárja a nőinek férfi munkaerővel való helyettesitését. Egyébként a tapasztalat azt bizonyitja, hogy a nőmunkások száma az iparban nagyobb arányban nő, mint a férfiaké, sem közgazdasági, sem socialpolitikai szempontból nem tekinthető tehát károsnak az oly törvényi rendelkezés, mely e természetellenes fejlődési irányzatnak - legalább közvetve - némi korlátozására alkalmas.
Hogy mily befolyással lehet az iparban alkalmazott nők éjjeli munkaszünetének biztositása, illetve munkaidejének ezzel járó korlátozása hazánk közgazdasági és socialis viszonyaira, erre nézve hozzávetőleges képet nyujthatnak a „Magyar szent korona országai gyáriparának üzemi és munkás statisztikájá”-ból meritett következő adatok. Csak hozzávetőleges képet azért, mert az adatok csak azokra a gyári vállalatokra és üzemekre vonatkoznak, melyek legalább 20 alkalmazottat foglalkoztattak, vagy pedig az üzemnek tömegtermelési irányzata mellett az ipari munkához elemi erőt használtak, mig egyáltalán nem terjednek ki a bányákra, kohókra, sómüvekre, valamint az épitkezési vállalatokra, mivel szemben a berni egyezmény kiterjed minden ipari vállalatra, épitkezésre, bányára, kohóra, sóműre, feltéve, hogy azokban rendszerint tiznél több munkást foglalkoztatnak.
Az emlitett adatok szerint az 1901. évben 2.957, az 1906. évben 4.533 gyári jellegü ipari üzem állott a magyar szent korona országainak területén munkában, melyek 1901-ben összesen 239.958 munkást és ezek között 57.259 nőt (az összes munkások 23.86%-a), 1906-ban pedig 310.456 munkást, ezek közt 74.341 nőt (az összes munkások 23.9%-a) foglalkoztattak.
Az 1906. évben a nőmunkások részvételi hányada tekintetében első helyen áll a fonó- és szövőipar, melynek 30.091 munkása közül 18.348 (61%) a női nemre esik.
| A kötő- és kötszövőipar, melyben a nők foglalkozási arányszáma összesen | 1853 munkás mellett 86.9% | |
| a gombkötő- és paszományosipar, melyben a nők foglalkozási arányszáma összesen | 1261 munkás mellett 84.9% | |
| a selyemipar, melyben a nők foglalkozási arányszáma összesen | 2325 munkás mellett 83.3% | |
| a himzett és csipkeáruk gyártása, melyben a nők foglalkozási arányszáma összesen | 244 munkás mellett 73.0% | |
| a len-, kender-, pamut- és jutafonó, szövőipar, vattagyártás, melyben a nők foglalkozási arányszáma összesen | 9273 munkás mellett 61.7% | |
| a len- és kenderkikészités, kötél-, tömlő- és hevedergyártás, melyben a nők foglalkozási arányszáma összesen | 3639 munkás mellett 51.9% | |
| a munkásságnak elég nagy hányada esik a női nemre a ruházati iparban is (44.4%) és ebben különösen a nyakkendőkészitő-iparban, melyben a nők foglalkozási arányszáma | 106 munkás mellett 99.1% | |
| a müvirág- és disztollkészitő-ipar, melyben a nők foglalkozási arányszáma | 247 munkás mellett 92.3% | |
| a mosó- és vasalóiparban, melyben a nők foglalkozási arányszáma | 623 munkás mellett 82.2% | |
| a fehérnemű- és ágyneműkészitő iparban, melyben a nők foglalkozási arányszáma | 284 munkás mellett 75.4% | |
| a kalapgyártó-iparban, melyben a nők foglalkozási arányszáma | 535 munkás mellett 68.2% | |
| a keztyügyártó-iparban, melyben a nők foglalkozási arányszáma | 416 munkás mellett 61.1% | |
| a szabó-iparban, melyben a nők foglalkozási arányszáma | 1006 munkás mellett 54.9% | |
| továbbá a papiros-iparban (43%) és ebben különösen a papirosárugyártásban, melyben a nők foglalkozási arányszáma | 1551 munkás mellett 79.4% | |
| és végül az élelmezési és élvezeti iparban (44.1%) és ebben különösen a dohánygyártó-iparban, melyben a nők foglalkozási arányszáma | 18573 munkás mellett 92.7% | |
| a kakaó- és csokoládégyártó-iparban, melyben a nők foglalkozási arányszáma | 763 munkás mellett 77.6% | |
| a kávén kivül növényanyagokból konservgyártó-iparban, melyben a nők foglalkozási arányszáma | 317 munkás mellett 76.7% | |
| a czukorgyártó-iparban, melyben a nők foglalkozási arányszáma | 608 munkás mellett 75.7% | |
| a kávétisztitó, pörkölő- és pótkávégyártó-iparban, melyben a nők foglalkozási arányszáma | 853 munkás mellett 65.4% | |
| a husanyagokból konservgyártó-iparban, melyben a nők foglalkozási arányszáma | 327 munkás mellett 61.8% | |
| ásványviz-kiaknázásban, melyben a nők foglalkozási arányszáma | 684 munkás mellett 55.7% |
Bár csekélyebb arányszámmal, nagyszámu munkásnő foglalkozik még a következő iparokban: a tégla- és tüzállóanyaggyártásban 6,486, a papirosanyag- és papirosgyártásban 5,020, a gyapjuiparban 4,059, a nyomdaiparban 3.204, a czukorgyártásban 2,360, a hajlitott fabutorgyártásban 1.777, a fürészelt áruk gyártásában 1,475, a kelmenyomó-, kékfestő- és fehéritő-iparban 1.474, a sörteszőr- és tolliparban 1.260, a gyufagyártásban 1,147, az üveggyártsában 1,117, az elektrotechnikai czikkek gyártásában 1.105, a rézhámor-, rézműves-, bronz- és sárgaréz-öntőiparban 750, a botgyártásban 687, a czipész- és csizmadiaiparban 640, a malomiparban 620, a vasedénygyártásban 602, a szabóiparban 462, a tésztagyártásban 411.
Az éjjel foglalkoztatott munkásnők száma az 1906. évi legnagyobb munkáslétszám idején kitett 2888-at, kik közül 18 évesnél fiatalabb volt 975.
Azok az iparágak, melyek 1906. évi október hó 1-én nőket éjjel is foglalkoztattak, az éjjel foglalkoztatott nők számával együtt a következők: vasgyártás, vas- és aczélöntés 17, vasedénygyártás 93, vasuti műhelyek 41, közhasználatu villamos áramfejlesztő telepek 4, mész-, magnezit- és gipszgyártás 8, czementgyártás 16, tégla- és tüzálló agyagárugyártás 9, üveggyártás 1, fürészáruk gyártása 56, bőrgyártás és festés 5, len-, kender-, pamut- és jutafonó szövőipar, vattagyártás 932, keztyügyártás 10, mosás- és vasalás 20, papirosanyag- és papirosgyártás 126, könyvkötőipar 12, malomipar 13, sütőipar 4, tésztagyártás 34, czukorgyártás 624, czukorkagyártás 4, konzervgyártás növényanyagokból (a kávén kivül) 20, sajt-, turó- és vajkészités 7, sör- és malátagyártás 2, szeszgyártás 2, keményitőgyártás 27, enyvgyártás 14, gyertya-, szappan- és illatszergyártás 5, nyomdaipar 112, összesen tehát 2218 nővel.
Az emlitett gyáripari üzemi és munkásstatisztika nem ad felvilágositást arra a további kérdésre, hogy a gyáriparban alkalmazott nők iparágankint és üzemenkint mily nappali és a hol éjjeli munkára is alkalmazzák őket, mily éjjeli munkaidővel dolgoznak. Némi tájékozást nyerünk azonban e tekintetben is az ipartörvény módositásához készült anyaggyüjteménynek a statisztikát tartalmazó X. kötetéből, mely szerint ugyanis a statisztikai felvétel alapjául vett 2.087 gyáripari telep közül nőket is foglalkoztató 1.337 telep közt a 16 éven felül levő nők nappali munkaideje kitett 8 órát 7, 9 órát 16, 9˝ órát, 10, 10 órát, 28, 10˝ órát 57, 11 órát 239, 11˝ órát 54, 12 órát 549, és 12 óránál többet 377 telepen; az éjjel is foglalkoztatott nők éjjeli munkaideje pedig kitett 8 órát egyrészt 5 telep, másrészt 51 nő, 9 órát 6 telep és 9 nő, 10 órát 17 telep és 723 nő, 11 órát 9 telep és 31 nő, végül 12 órát 48 telep és 1,466 nő tekintetében.
Kitünik ezekből, hogy a berni egyezménynek, illetve az annak végrehajtására készült, ezuttal előterjeztett törvényjavaslatnak az a rendelkezése, mely a nők éjjeli munkaszünetét rendszerint 11 órában és igy nappali munkaidejét közvetve legfölebb 13 órában állapitja meg, a nappali munkaidő tekintetében az emlitett statisztika szerint nőket is foglalkoztató 1,337 telep közül egyáltalában nem érint 960 telepet, de nem érinti feltétlenül a többi 377 telepet sem, a mennyiben ugyanis a törvényjavaslat a nők napi munkaidejét bizonyos esetekben egyáltalán nem korlátozza (5., más esetekben pedig annak kiterjesztését 14 óráig is megengedi (3. és 4. §. Lényegesebb változást jelent azonban a berni egyezmény és annak alapján ez a törvényjavaslat arra az előbb emlitett statisztika szerinti 85 gyári telepre, melyek nőket, e statisztika szerint 2,280-t eddig éjjel is foglalkoztattak, a mennyiben ugyanis a törvényben megállapitott kivételtől (4. és 14. § eltekintve, jövőre ez csak a legsürgősebb szükség esetében lesz megengedve (5. §).
Mint az előadottakból kitünik, a most előterjesztett törvényjavaslat szorosan alkalmazkodik a berni egyezménynek rendelkezéseihez, nem tesz egyebet, mint biztositja az ipari munkára kényszerült munkásnőnek éjjeli piehőjét a védelemnek ama szerény keretében, melyet a nemzetközi egyezmény, mint a humanismus védelmében egyetemlegességet érző művelt nemzetek közmeggyőződésének szüleménye, közkötelezően előir. Nem követjük tehát azuttal az előrehaladottabb államok példáját, melyek a munkásnővédelem terén messze tulnőttek már a berni egyezmény szerény keretein, melyek nemcsak éjjeli pihenőjét biztositották a nőnek, hanem nappali munkaidejének korlátozásával biztositják neki azt is, hogy eleget tehessen természetes hivatásának: anya és feleség is lehessen és melyek végül a nő gyengébb szervezete, védtelenebb társadalmi helyzete által indokolt törvényi szabályoknak egész rendszerét állapitják meg a nő testi épségének, egészségének és erkölcsének megóvására.
Nem terjeszkedik ki e törvényjavaslat az előrehaladottabb államokban a nővédelemmel mindenhol szoros kapcsolatba állitott gyermek- és ifjumunkásvédelemre sem. De nem azért, mintha kétség férhetne ahhoz, hogy a nő- és gyermekvédő törvényhozásnak az eddigieknél szélesebb alapokra való helyezése szükséges nálunk is. Hiszen a nővédelem terén ezzel a törvényjavaslattal tett első lépés maga is reáutal már a gyermek és ifjukoru munkásoknak fokozottabb védelmére, hacsak nem akarjuk, a mint nem akarhatjuk azt, hogy a nőket, ott a hol alkalmazásuk már e törvény folytán is az eddiginél kevésbé kényelmessé válik, gyermek- és ifjumunkásokkal helyettesitsék, a mint épen az ennek veszélyére való tekintet magyarázza meg azt, hogy a nővédelmet mindenhol szoros kapcsolatba hozták a gyermek- és ifju munkásvédelemmel.
Bármily szükséges is azonban a nő-, gyermek- és ifjumunkásvédő törvényhozásunknak sürgős kiépitése, a mire élénken utla az a szomoru jelenség is, hogy a házasságban élő ipari munkások arányszáma igen jelentékeny hanyatlást mutat, mégis erre való tekintet nélkül már most kell előterjesztenem a berni egyezmény életbeléptetéséhez szükséges törvényi intézkedéseknek tervezetét azért, mert nemzetközi megállapodás kötelez bennünket arra, hogy az ez egyezményben foglalt intézkedéseket megszabott határidő alatt életbeléptessük, más pedig nem bizonyos, hogy a nő-, gyermek- és ifjumunkásvédelmet szélesebb alapokra helyező törvény addig meghozható és életbe is léptethető, de másrészt még azért is, mert az egyezményt megkötött államoknak az egyezmény végrehajtása tekintetében kölcsönösen biztositott ellenőrzési jog czélszerüvé teszi azt, hogy a törvénytervezetből kihagyjuk azokat a rendelkezéseket, melyek a nemzetközi egyezmény keretein kivül esnek.
Áttérve a törvényjavaslat részleteire, az 1. § foglalja magában az 1908. évi LIII. törvénycikkbe iktatott berni nemzetközi egyezménynek azt a határozatát, mely szerint az ipari üzemekben alkalmazott nőmunkásoknak, korkülönbség nélkül, éjjel megfelelő pihenő időt kell biztositani s hogy ezzel kapcsolatban az esti tiz és a reggeli öt óra közötti időben nőmunkásokat általában tilos foglalkoztatni.
Az éjjeli munkaszünet, melyet a nőmunkások szmára minden megszakitás nélkül nyujtani kell, 11 óra és pedig a törvény életbeléptetésének napjától kezdve. A törvényjavaslat tehát nem kivánja a berni egyezményben adott azt a felhatalmazást igénybe venni, mely szerint oly államokban, a melyekben a nők éjjeli munkaideje még nincsen szabályozva, az éjjel nyujtandó munkaszünet tartama a szerződés hatályának első három évében átmenetképen naponként 10 órában állapitható meg. Erre az átmenetre ipari viszonyaink között nincs szükség. A 11 órai éjjeli munkaszünet a 13 órás nappali munkaszaknak és ebből a munkaközi szüneteket leszámitva, legalább 11 órai tényleges munkaidőnek felel meg, vagyis annyinak, a mennyi Ausztriában a munkaidő és többnek, mint a mennyi munkaidőt a németbirodalmi törvényhozás engedett a nőmunkások számára. Igy a 11 órai éjjeli munkaszünet iparunk versenyképességét nem csökkenti épen azokkal az államokkal szemben, a melyek a kölcsönös forgalom alapján ebből a szempontból első sorban jönnek figyelembe. De nem szükséges az átmeneti időt igénybe venni azért sem, mert nagyobb ipari vállalataink a nőmunkásoktól már ma sem követelnek időbelileg hosszabb munkateljesitést; a hol pedig a törvény a nőmunkások munkaideje tekintetében mégis változást idéz elő, ez a magánérdekeknek sérelme nélkül nem foganatositható.
A törvényjavaslat 1. § a két időbeli meghatározást foglal magában, az egyik a munkaszünet tartamára, a másik pedig a nőmunkások foglalkoztatása tekintetében megállapitott éjjeli tilalmi időre vonatkozik. Ez a tilalmi idő, mely alatt, a törvényben megállapitott kivételektől eltekintve, nőmunkásokat foglalkoztatni nem szabad, este 10 órától reggeli 5 óráig tart. Minthogy az éjjeli feltétlen tilalmi időt a törvényjavaslat a berni egyezménynek megfelelően 7 órában állapitja meg, ennek az időnek a nők számára nyujtandó éjjeli munkaszünetbe feltétlenül bele kell esnie, de ezen tulmenőleg a törvényjavaslat a 11 órai éjjeli munkaszünet kezdetét és végét nem állapitja meg. A munkaadó feladata lesz tehát az, hogy a nők számára nyujtandó éjjeli munkaszünet kezdetét és végét, természetszerüleg figyelembe véve a feltétlen tilalmi időt, saját üzemének specziális viszonyai és szükségletei alapján megállapitsa. A munkaszünet kezdete és véget tekintetében igy, miután az éjjeli feltétlen tilalmi idő 7 óra, 4 órás eltolódások állhatnak be, melyeket a munkaadó saját üzeme termelési viszonyainak megfelelőleg kihasználhat.
A 11 órai éjjeli munkaszünet meghatározása iránt a gyári munkarendben, illetőleg a munkaidőt szabályozó rendtartásban (9. §) kell intézkedni.
Ez összhangban van az ipartörvény 113. §-ával, mely törvényszakasz már általában is kötelezettséget állapit meg arra nézve, hogy a munkarendben a munkaidő tartamát, tehát természetszerüleg annak kezdetét és végét is jelezni kell.
A törvényjavaslatnak a nőmunkások védelmére vonatkozó intézkedései, az 1908:LIII. törvénycikkbe iktatott egyezménynek megfelelőleg csupán azokra a vállalatokra nyernek alkalmazást, a melyek rendszerint tiznél több munkást foglalkoztatnak; a kisipari üzemek női alkalmazottaira tehát a berni egyezményből folyó védelem nem terjed ki.
Az ipari és gyári alkalmazottaknak baleset elleni védelméről szóló 1893:XXVIII. törvénycikk az iparfelügyelők vizsgálatának és ellenőrzésének azokat az erőgép nélkül dolgozó ipartelepeket veti alá, melyek rendszerint 20 munkást foglalkoztatnak; minthogy azonban ugyanannak a törvénynek 15. és 17. §-a az iparfelügyelői ellenőrzést azokra az üzemekre is kiterjeszti, melyekben erőgép van alkalmazásban, vagy a melyeknek üzeme ártalmas vagy veszélyes, habár az alkalmazott munkások száma a 20-nál kevesebb is, a 19. § értelmében pedig a szóban forgó törvény hatálya minden feltétel nélkül minden ipari üzemre kiterjezthető, az 1893:XXVIII. tc. a törvényjavaslatnál szélesebb körben intézkedik a munkásvédelemről. Az ipari és kereskedelmi alkalmazottaknak betegség és baleset esetére való biztositásáról szóló 1907:XIC. tc. 25. és 37. §-a pedig ötben állapitja meg azt a legnagyobb munkáslétszámot, a meddig az e szakaszokban megállapitott kedvezmények a kisiparnak biztosittatnak.
Nem szenved kétséget, hogy a nőmunkások védelmének szükséges volta nem függ az egyes ipartelepek munkáslétszámának nagyobb vagy kisebb voltától, sok más állam törvényhozása a munkáslétszámon alapuló ezt a mesterséges és különben is csak a végrehajthatóság szempontjából figyelembe jövő korlátozást mindinkább mellőzi is. Mindazonáltal nem látszik czélszerünek a bern egyezményben foglalt határokon mindjárt kezdetben tulmenni, hanem megfelelőbb eljárásnak tartom a törvényjavaslatban foglalt védelmet később, ha annak szükségét és czélszerüségét a tapasztalás igazolta, kiterjeszteni.
A törvényjavaslat 1. §-a jelöli meg azokat az iparágakat, a melyekre a törvényjavaslat hatálya kiterjed. Ez a rendelkezés az 1908. évi LIII. törvénycikkbe iktatott egyezmény első czikkének felel meg.
Az egyezményben nincs közelebbi meghatározás arra nézve, hogy minő üzemeket kell az ipar vállalatok fogalma alatt érteni, miután a szerződő államok különböző ipari jogrendszerei mellett a szerződő államok mindegyikére nézve egyformán érvényes meghatározást nem lehet megállapitani. Az egyezmény tehát a szerződő államok mindegyikének külön-külön feladatává teszi azt, hogy az egyezmény alá tartozó ipari vállalatok közelebbi meghatározása iránt saját törvényhozásaik utján intézkedjenek, a mellett a kölcsönös ellenőrzési jogkör mellett, a melynek a lehetősége a szerződő államok mindegyikére nézve az egyezmény 5. czikkében foglalt rendelkezésekkel van biztositva és e tekintetben csupán azt a meghatározást tartalmazza, mely szerint az egyezmény hatálya alá tartozó ipari vállalatok közé kell sorolni a bányákat és a kőbányákat, valamint az anyaggyártással és feldolgozással foglalkozó iparüzemeket, ellenben nem esik az egyezmény hatálya alá a földmivelés és a kereskedelem, melyek között egyvfelől és másfelől az egyezmény hatálya alá tartozó ipari vállalatok között a közelebbi határvonalat a szerződő államok mindegyikének saját törvényhozása állapitja meg.
A törvényjavaslat 1. §-a a törvény hatálya alá vonja mindazokat az üzemeket és vállalatokat, a melyek nyersanyagokat, fél- vagy egész gyártmányokat iparszerüleg előállitanak, átalakitanak vagy megmunkálnak. Az 1. § a) pontjában foglalt meghatározás megfelel az egyezmény első czikkében foglalt annak a rendelkezésnek, mely szerint az egyezményben vállalt kötelezettség szempontjából az ipari vállalat alatt kell érteni az anyaggyártással és feldolgozással foglalkozó iparnemeket és e rendelkezésnek csupán szabatosabb kifejezése, mindenesetre azonban nem lépi tul az ipari vállalatok ipari törvényeinket alapuló fogalommeghatározásának körét.
Az 1. § b) pontja az egyezmény első czikkében foglalt rendelkezésnek megfelelőleg kiterjeszti a törvény hatályát a bányákra. Bár a bányák alatt érteni kell természetszerüleg a kőbányákat, sőt más pl. kavics-, homok- és agyagbányákat is, mégis miután a kőbányákat az egyezmény első czikke külön is megemliti. Külön megemliti ezeket saját felsorolásában a törvényjavaslat is.
Külön emliti fel a törvényjavaslat 1. §-a a sómüveket, valamint a bányatermékeket feldolgozó egyéb müveket és ezek közt különösen a kohókat is.
Ez utóbbiak tartozéka a bányaüzemnek s mint ilyenek a bányaüzemmel az ipartörvény szempontjából azonos elbirálás alá esnek, a mennyiben az 1884:XVII. tc. 183. §-ának c) pontja s az ennek alapján kifejlődött kormányhatósági rendeleten is alapuló végrehajtási gyakorlat mindezeket kiveszi az ipartörvény rendelkezéseinek hatálya alól.
A bányákat és az azokkal kapcsolatos melléküzemeket a törvény hatálya szempontjából az 1. § a) pontjában foglalt meghatározás mellett nem is volna szükséges külön megemliteni, miután ezek is olyan üzemek, a melyekre az utóbb emlitett meghatározás teljes mértékben ráillik. Miután azonban az egyezmény a bányákat külön megemliti s miután másfelől a bányaüzemek és tartozékaik ki vannak véve az ipartörvény rendelkezéseinek hatálya alól, esetleges félreértések elkerülése czéljából czélszerü ezeket mégis külön felemliteni.Ez utóbbi okból sorolja fel a törvényjavaslat 1. §-ának c) pontja, az állami egyedárusággal kapcsolatos üzemeket és vállalatokat is, a melyek az 1884:XVII. tc. 183. §-ának d) pontja értelmében, a munkásvédő intézkedésektől eltekintve, szintén nem tartoznak az ipartörvény hatálya alá, ugyszintén az 1. § d) pontja a vasuti és hajózási vállalatok, valamint az állami posta-, táviró- és távbeszélőintézet által fenntartott gyártási és javitómühelyeket, mint a melyeket az 1884:XVII. tc. 183. §-a a vasuti és hajózási, valamint a posta-, táviró- és távbeszélőforgalmi üzemmel való kapcsolatuk révén szintén kiveszi az ipartörvény hatálya alól, a melyekre azonban az azokban folytatott anyaggyártási és feldolgozási müvelet révén az egyezményben foglalt határozatok szintén kiterjednek.
A törvényjavaslat 1. §-ának a)-d) pontjai, a fentebb előadottak szerint, a nők éjjel való foglalkoztatásának tilalmát nem érvényesitik az iparvállalatok szélesebb körében, mint a mennyire azt maga az egyezmény az első czikkben foglalt részletes meghatározással okvetlenül érvényesitendőnek jelzi és pedig első sorban azért, mert az egyezménynek azon meghatározása, mely szerint a tilalom hatályát az anyaggyártással és feldolgozással foglalkozó iparnemekre vonatkozólag állapitja meg és ehhez képest a törvényjavaslat első §-ának a) pontjában foglalt ugyanez a meghatározás a tulajdonképeni iparvállalatok egész körét már maga is kimeriti.
Csupán az épitési vállalatok azok, a melyeknél vitatható, hogy azok technikai müvelete anyagoknak, illetőleg gyártmányoknak előállitásából, átalakitásából vagy megmunkálásából áll-e, éppen ezért a törvényjavaslat 1. §-ának c) pontja ezeket a vállalatokat, mint a törvény hatálya alá tartozókat külön felemliti. Annyival indokoltabb ez az intézkedés, mert ha kétségtelen lenne is, hogy az épitési vállalatok technikai müvelete nem ilyen természertü müvelet, a törvény hatályát ezekre mégis ki kell terjeszteni, meert ezek mindenesetre iparvállalatok, már pedig a nők éjjel való foglalkoztatásának tilalma az egyezmény első czikke szerint a tiznél több alkalmazottat foglalkoztató összes iparvállalatokra kiterjed s bár az egyezmény értlemében a törvényhozás határoz abban a kérdésben, hogy az egyezményben kifejezetten ilyenekül megjelölt vállalatokon felül mit tekint még az egyezmény hatálya alá tartozó iparvállalatnak, nem jránánk el az egyezmény szellemében, ha a hazai iparjogunk szerint kétségtelenül ipari jellegü épitési vállalatokat kivonnók a tilalom hatálya alól csupán azért, mert azokat az egyezményeket közelebbről nem nevezi meg.
Különben is az éjjeli munkatilalomnak az épitőiparra nem lehet hátrányos befolyása. Az épitőiparban a nők főképen nappal és csak anyaghordásra és más hasonló közönséges napszámos munkára alkalmaztatnak, melyben könnyen helyettesithetők, a nők éjjeli munkaszünete tehát az épitési szakmunkának szükség esetén esetleg éjjel való végzését nem hátráltathatja. Ellenben munkásvédelmi szempontból nagyon fontos ez a tilalom épen az épitőiparban, mert megakadályozza az amugy is sulyos munkára alkalmazott nők munkaerejének tulzott kihasználását.
A törvényjavaslat 1. §-ának e) pontja mindennemü épitési vállalatról, tehát nem csupán az iparszerü épitési vállalatokról szól, miután a törvényjavaslatban foglalt rendelkezések szempontjából az ipari és nem ipari épitkezési vállalatok között, a milyenek pl. az állam által saját kezelésben foganatositott épitkezések, nem lehet különbséget tenni, sőt az utóbbi esetekben még indokoltabb a törvényjavaslatban foglalt munkásvédelmi intézkedés.
A törvényjavaslat 2. §-ának a)-d) pontjaiban megállapitott kivételek az egyezmény első czikkének felelnek meg azzal a különbséggel, hogy a törvényjavaslat 2. §-ának a) pontja az egyezményben általánosságban emlitett földmivelés szó helyett az 1884:XVII. tc. 183. §-ának a) pontjában felsorolt és a földmiveléssel azonos elbirálás alá eső valamennyi őstermelési ágat kivonja a törvény hatálya alól. Ez csak preczizebb meghatározása annak a czélzatnak, a melylyel az egyezmény a földmivelést kivette az elfogadott szabályozás hatálya alól.
Az e) pontban megállapitott kivétel az egyezmény első czikkében foglalt azon a rendelkezésen alapszik, mely szerint a szerződő államok törvényhozásai állapitják meg azt, hogy mit kell ipari vállalatok alatt érteni s a fogyasztóközönség érdekeit tartja szem előtt, mely érdekekből az ott emlitett üzletekben a nőmunkások védelme, kapcsolatosan a gyermekmunkások védelmével, egészen különleges elbirálást igényel.
A 2. § d) pontjában foglalt intézkedés az 1. § d) pontjára való tekintettel az esetleges félreértések elkerülése czéljából vétetett fel. A törvényjavaslat 2. §-ában a törvény hatálya alá nem tartozó foglalkozások és üzemek között a kereskedelem nem emlittetett meg, miután ez az 1. § a) pontjában foglalt meghatározásból egész világosan és minden kétséget kizáró módon következik.
A törvényjavaslat 3-5. szakaszai az egyezmény 3. és 4. czikke alapján azokat az eseteket állapitják meg, a melyekben a törvényjavaslat 1. §-ában kimondott általános szabálylyal szemben a nőmunkásokat éjjeli munkaidőben is lehet foglalkoztatni, illetve a melyekben a tizenegyórás éjjeli munkaszünet tartama egy órával megrövidithető. A 3. és 5. §-ban szabályozott esetekben, az egyezmény 5. czikkének megfelelőleg, az előzetes iparhatósági engedély alapján történhetik, mig a 4. §-ban szabályozott esetekben, miután ezeknél állandó természetü és nem esetről-esetre végzendő munkáról, ileltőleg éjjeli foglalkoztatásról van szó, a kereskedelemügyi minister nyer felhatalmazást arra, hogy a törvény kiegészitésekép rendelettel megjelölje azokat az iparokat, a melyekben a gyors romlásnak kitett anyagoknak az egyébként elkerülhetetlen megromlástól való megvédése érdekében nőmunkások éjjel is foglalkoztathatók.
A törvényjavaslat 4. és 5. §-a ezek szerint a nőmunkások éjjel való foglalkoztatására kiván módot nyujtani azokban az esetekben, a mikor ez közérdekből vagy lényeges magánérdek miatt elkerülhetetlen. Ennyiben állapitanak meg tehát az 1. §-ban foglalt általános szabályok alól kivételt. Ellenben nem czélja az idézett szakaszokban foglalt rendelkezéseknek az, hogy a nők éjjel való foglalkoztatása mellett a nőmunkások munkaerejének a munkaidő minden korlátozása nélkül való igénybevételét megengedje, hogy megfossza a nőalkalmazottakat az 1. §-ban foglalt attól a védelemtl, mely az éjjeli munkaszünet meghatározása mellett indirecte a tényleges munkaidőt is korlátozza. A törvényjavaslat 1. §-a előirván a 11 órai éjjeli munkaszünetet, ezzel a nőmunkásokra nézve a napi munkaidő tartamát 13 órában és a 3. § az ott meghatározott esetekben 14 órában állapitja meg. Ezzel szemben a 4. és 5. §-ban meg lévén engedve a nőknek éjjel való foglalkoztatása, természetszerüleg külön kell gondoskodni arról, hogy az éjjel foglalkoztatott nők munkaideje korlátoztassék s hogy ezek a nélkülözhetetlenül szükséges pihenőidőtől meg ne fosztassanak. Az 5. §-ban meghatározott esetekben a nők foglalkoztatása hosszabb ideig engedtetik meg, mint az az 1. § értelmében általában meg van engedve.
Az 1. § szerint ugyanis a nők munkaideje 24 óránként legfeljebb 13 óra lehet, de ebből az időből a nőmunkásoknak az ipartörvény értelmében még megfelelő munkaközi szüneteket is kell biztositani, ugy hogy a törvényjavaslat 1. §-a értelmében a nők tényleges foglalkoztatási ideje naponkint 13 óránál kevesebb. Ezzel szemben a törvényjavaslat 5. §-a az e szakasz alapján éjjel is foglalkoztatott nők tényleges munkaidejét, illetve annak maximumát teljes 13 órában állapitja meg, arra való tekintettel, hogy az 5. §-ban emlitett munkák csak kivételesen fordulnak elő és természetüknél fogva sürgősen végzendők. Sőt a törvényjavaslat 5. §-a a munkaidő korlátozásának teljes mellőzésére is módot nyujt, ha a szóban levő munkák rendkivül sürgősen végzendők és legfeljebb három napig tartanak. Mig az 5. § a csak kivételesen előforduló és sürgősen végzendő munkák tekintetében enged az 1. §-ban foglalt általános szabályok alól kivételt, addig a 4. § a nőmunkások éjjel való foglalkoztatásának állandóan való megengedésére ad módot. Az éjjeli munka szükséges azonban nem jelenti itt annak sürgősségét, mely a nők munkaerejének fokozott mértékben való igénybevételét tenné szükségess.
Azért a törvényjavaslat 4. §-a az e szakaszban emlitett éjjeli munkára alkalmazott nők foglalkoztatását időbelileg ama keretek között engedi meg, a melyeket a nők munkaidejére nézve, figyelembe véve az ipartörvény szerint kötelező munkaközi szüneteket, általában az 1. § állapit meg. Azonban a kereskedelemügyi minister felhatalmaztatik, hogy általában vagy csak egyes üzemágakra nézve az éjjeli foglalkoztatás megengedésének föltételekép, a nők munkaidejét, ha az indokolt és szükséges, továbbmenőleg is korlátozhassa.
A törvényjavaslat 6. és 7. §-a a nők éjjel való foglalkoztatásának megengedésénél, valamint az éjjeli munkaszünet megröviditésénél követendő hatósági eljárást, illetőleg az ezekre vonatkozó engedély kérésénél és megadásánál követendő eljárást szabályozza.
A berni egyezmény 8. czikke az egyezményben vállalt kötelezettségek hatálybalépésére nézve megállapitott két évi határidőt a nyers répaczukorgyárakra, a gyapjufésülésre és fonásra s végül a bányaüzemeknek a föld felszinén folyó munkáira nézve, ha az utóbbi munkák éghajlati befolyások miatt évenkint legalább négy hónapon át szünetelnek, tiz évre emelte fel. Ugyanily értelemben intézkedik a törvényjavaslat 14. §-a, a gyapjufésülés és fonás kivételével, mely utóbbi üzemág tekintetében a hazai viszonyaink mellett a szóban levő határidőkitolás szükségesnek nem mutatkozik. A 14. § intézkedik továbbá az e szakaszban emlitett üzemekben éjjel is foglalkoztatott nők maximális munkaidejének meghatározásáról, ugyanazon indokok alapján, a melyek ez irányban a 4. §-ban tették szükségessé a munkaidő korlátozását.
A törvényjavaslat 14. és 16. §-ában megállapitott életbelépési határidők az 1908:LIII. törvénycikkbe iktatott egyezménynek megfelelnek. Az egyezmény 8. czikke ugyanis az egyezményt megerősitő okiratok letételének határidejéül 1908. év deczember 31-ét állapitotta meg, ugy hogy az egyezmény hatálybalépésére nézve megszabott két, illetőleg tiz évi határidő az emlitett időponttól számitandó. A szerződő államok egyike azonban az egyezményt megerősitő okiratot a megállapitott határidő helyeit 1910. évi január hó 14-én tehette csak le az annak átvételével az egyezmény szerint megbizott svájczi szövetségtanácsnál, mely körülmény az egyezmény hatálybalépésének eltolására, s nevezetesen a szerződő államok között a Magyarország által is elfogadott arra a megállapodásra vezetett, hogy az egyezmény hatálybalépésére nézve megállapitott két és tiz évi határidő nem 1908. évi deczember 31-től, hanem az utolsó megerősitő okirat letételétől, vagyis 1910. évi január hó 14-től számitandó. Ehhez képest a törvényjavaslat 14. §-ában foglalt rendelkezések életbelépésének határidejéül 1920. évi január 15-ét álapitottam meg; ezzel szemben a 16. §-ban azt javaslom, hogy a törvény a kihirdetés napjától számitott hat hó mulva lépjen életbe, mert kivánatos, hogy a törvényjavaslat munkásvédő intézkedései mielőbb végrehajtassanak és mert az emlitett ideig a törvény által érintett munkaadók a törvény rendelkezéseinek betartására el is készülhetnek.
