A németalföldi kormány kezdeményezése folytán eddig négy nemzetközi magánjogi konferenczia volt Hágában. Az 1893. évi szeptember 12-étől 27-éig és az 1894. évi junius 25-étől julius 13-áig tartott első két konferenczia gyakorlati eredménye az a nemzetközi egyezmény, a mely a polgári jogsegély több kérdését az európai kontinensek majdnem valamennyi állama közt rendezi és a melyet a magyar törvényhozás az 1899. évi XIII. törvénycikkbe iktatott. Időközben a németalföldi kormány vizsgálat alá vétette az előző konferencziáknak egyéb tárgyakról tett javaslatait és azok alapján kidolgoztatta a harmadik nemzetközi magánjogi konferencia programmjának tervezetét. Ezt a tervezetet a németalföldi kormány mindazokkal az államokkal, melyek a második konferenczián résztvettek, oly megkeresés kiséretében közölte, hogy arra nézve véleményt nyilvánitsanak és a netalán kivánt módositásokat jelöljék meg. A megkeresésnek eleget tettek: Magyarország, a Németbirodalom, Belgium, Dánia, Spanyolország, Francziaország, Olaszország, Rumánia, Oroszország és Norvégia kormányai. A beérkezett észrevételekről a németalföldi bizottság egybefoglaló munkálatot készitett, mely a programm tervezetének czikkei szerint összeállitva tartalmazta az egyes kormányoktól érkezett javaslatokat és a németalföldi nemzetközi magánjogi bizottságnak azokra tett megjegyzéseit, kiegészítő inditványok kiséretében.
A németalföldi kormány ezt az egybefoglaló munkálatot az alapjául szolgáló iratok teljes szövegével együtt kinyomatta és megküldötte a második konferenczián résztvett államok kormányainak, melyeket egyszersmind felkért, hogy a harmadik konferenczia czéljaira gyüjtessék össze a házassági akadályokról szóló belföldi törvényes rendelkezéseiket. Ennek az utóbb emlitett felszólitásnak valamennyi kormány megfelelt. A harmadik nemzetközi magánjogi konferenczia 1900. évi május hó 29-én nyilt meg Hágában és azon mindazok az államok képviselve voltak, melyek a második konferencián részt vettek, jelesül Magyarország, továbbá Ausztria, a Németbirodalom, Belgium, Dánia, Spanyolország, Francziaország, Olaszország, Luxemburg, Németalföld, Portugállia, Rumánia, Oroszország, Svédország, Norvégia és Svájcz. A magyar kormány annál inkább kötelességének tartotta, hogy e konferencziára szintén küldjön megbizottat, mert az előző két konferenczián való részvételünket a magyar törvényhozás a már idézett 1899. évi XIII. törvénycikk elfogadásával helyeselte. A konferenczia a tanácskozásainak körébe felvett javaslatok közül négy oly tervezetet állapitott meg, melyeket a résztvevő államoknak elfogadásra ajánlhatóknak vélt.
Ezeket a tervezeteket a konferenczia abban a szövegben, melyet jóváhagyott, zárójegyzőkönyvbe foglalta össze, ily czimek alatt: I. egyezmény tervezete, a házasságra vonatkozó törvények összeütközéseinek kiegyenlitése végett; II. egyezmény tervezete, a házasság felbontására, valamint az ágytól és asztaltól való elválásra vonatkozó törvények és az ily tárgyu biráskodás terén támadható összeütközések kiegyenlitése végett; III. egyezmény tervezete, a kiskoruak gyámságára vonatkozó törvények és a gyámhatóság terén támadható összeütközések kiegyenlitése végett; IV. egyezmény tervezete, a törvényes öröklést, a végrendeleteket és a halálesetre szóló ajándékozásokat illető törvények terén támadható összeütközések kiegyenlitése végett. A harmadik nemzetközi magánjogi konferenczia 1900. évi junius hó 18-án ért véget. A németalföldi kormány a konferenczia zárójegyezőkönyvében I-IV. alatt foglalt tervezeteket alapos tanulmány tárgyává tette és azokon kisebb módositásokat eszközölvén, megkereste mindazokat az államokat, melyek a konferenczián résztvettek, hogy az emlitett tervezeteket nemzetközi egyezmények erejére emeljék. Utóbb, tekintettel azokra az ellenvetésekre, a melyekkel több állam részéről a zárójegyzőkönyvben IV. alatt foglalt tervezet találkozott, a németalföldi kormány kivánatosnak jelezte, hogy az öröklési jogra vonatkozó ezt a tervezetet a negyedik nemzetközi magánjogi konferenczia ujabb tárgyalás alá vegye.
A többi tervezeteket azonban, jelesül a házasság érvényességéről, továbbá a házasság felbontásáról, valamint az ágytól és asztaltól való elválásról, végül a kiskoruak gyámságáról szóló egyezményeket - némely kormány részéről inditványozott egészen jelentéktelen szerkezeti módositásokkal - mindazok az államok, melyek a harmadik konferenczián résztvettek, Dánia, Norvégi és Oroszország kivételével, 1902. évi junius hó 12-én Hágában a ratifikáczió fentartása mellett aláiratták. Az aláiró államok nagy része már tatifikálta is a fenti három egyezményt, még pedig: a Németbirodalom, Belgium, Francziaország, Luxemburg, Németalföld, Rumánia és Svédország 1904. évi junius hó 1-én, Olaszország és Svájcz pedig 1905. évi julius hó 17-én. Spanyolország eddig csak a kiskoruak gyámságának szabályozására vonatkozó egyezményt ratifikálta, még pedig 1904. évi junius hó 30-án. Portugállia mindeddig az emlitett egyezmények egyikét sem ratifikálta. A magyar állam részéről a felsorolt nemzetközi egyezmény csak akkor lesz ratifikálható, ha majd az azok beczikkelyezése tárgyában készült három törvényjavaslatot a magyar országgyülés mindkét háza elfogadta. Ez a három egyezmény az európai nemzetközi magánjog terén nem csekély haladást jelent.
A harmadik nemzetközi magánjogi konferenczia munkálatai alapján megállapitott tervezetek közül ugyanis a házassági joggal foglalkozó I. és II. megállapodásnak államszerződések erejére emelése föképen azért bir nagy jelentőséggel, mert ezek az egyezmények majdnem teljes elejét veszik a szerződő államok közt annak, hogy ugyanaz a házasság az egyik országban érvényesnek, a másikban érvénytelennek, az egyik országban felbontottnak, a másikban fennállónak legyen tekinthető és igy elejét veszik annak is, hogy a házasfeleknek, valamint a tőlük leszármazó gyermekeknek személyes, ugyszintén vagyonjogi és más viszonyai homlokegyenest ellenkező elbánásban részesüljenek, a szerint, a mint az egyik, vagy a másik ország biróságai elé kerülnek. Nem hagyhatom megemlités nélkül, hogy a házai harmadik nemzetközi magánjogi konferencziának előkészitésére vonatkozó iratváltások során a magyar igazságügyi kormány, a konferenczia tárgyalásain pedig az itteni kiküldött arra törekedett, hogy a házassági jogi egyezményeket lehetőleg közel hozza a magyar házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. tc. VII. fejezetében foglalt rendelkezésekben, a mi sikerült is, sőt egyes kikötések egyenesen Magyarország kedvéért vétettek fel az egyezményekbe.
Ily körülmények közt a magyar kormány ezekhez a házassági jogi egyezményekhez annyival is inkább hozzájárulhatott, mert hasonló tárgyu egyezmények kötésére már maga az 1894. évi XXXI. tc. is utal, midőn 120. §-ában kimondta, hogy „államszerződéseknek a házassági jogviszonyokra vonatkozó intézkedései akkor is irányadók, ha a jelen törvény határozataitól eltérnek”. A mi a kiskoruak gyámságának szabályozásáról szóló III. egyezményt illeti, ennek czélja biztositani azt, hogy a szerződő államok polgárai, még ha hazájukon kivül tartózkodnak is, a szerződő államok területein elhagyatva ne legyenek. A most emlitett egyezmény kikötései összhangban vannak a gyámsági és gondnoksági ügyek rendezése tárgyában alkotott 1877. évi XX. törvénycikkel, jelesül annak 61-65. §-aival és a fennálló gyakorlattal.
az 1. Cikkhez
Az I. czikk főelve az, hogy a házasság kötésének jogát a házasulók mindegyikének hazai törvénye szabályozza. Az egyezmény tehát nem tesz különbséget egyfelől a kor és cselekvőképesség, másfelől pedig a házasság érvényességének egyéb anyagi kellékei közt, hanem megelégszik azzal, hogy a házasulók mindkét irányban kizárólag saját hazai törvényüknek feleljenek meg. A házassági jogról szóló magyar törvény (1894:XXXI. tc.) 108. §-a ellenben megteszi a fenti különbséget, a mennyiben kimondja, hogy külföldön kötött házasságok érvényességét kor és cselekvőképesség tekintetében mindegyik házastársra nézve kizárólag hazájának, egyéb tekintetben pedig mindkét fél hazájának törvényei szerint kell megitélni. Az esetek tulnyomó többségében azonban egy és ugyanazon eredményre jutunk, akár az egyezménynek, akár a magyar törvény 108. §-ának szabályát alkalmazzuk. Egyenlő lesz ugyanis az eredmény, ha a házasulók koráról és cselekvőképességéről van szó, mert e részben a magyar törvény 108. §-a az egyezménynyel azonos állapotot foglal el. Egyenlő lesz továbbá az eredmény, ha olyan érvénytelenségi okról van szó, mely (mint például a rokonság) viszonylagos természetü, vagy olyanról, mely nem viszonylagos természetü ugyan, de mindkét házasuló hazai törvénye szerint érvénytelenségi okot képez, mert ezekben az esetekben már az egyik házasuló hazai törvényének alkalmazása is érvénytelenné teszi a házasságot épen ugy, mintha mindkét házasuló hazai törvénye alkalmaztatnék.
Eltérést az egyezmény és a magyar törvény szabályának alkalmazása csak akkor eredményezne, ha az egyik házasulora nézve a korral és cselekvőképességgel össze nem függő olyan nem viszonylagos természetü érvénytelenségi ok (például egyházi rendből vagy fogadalombol folyó házassági akadály) áll fenn, melyet saját hazai törvénye érvénytelenségi ok gyanánt el nem ismer, de a mely a másik házasuló fél hazai törvénye szerint érvénytelenségi okot képez. Ilyen a gyakorlati életben is jelentőséggel biró eset, az emlitett egyházi rend vagy fogadalom esetétől eltekintve, a szerződő államok törvényhozásai szerint nincsen. A mi az egyházi rendt vagy fogadalmat illeti, ez az 1894. évi magyar törvény hatályosságának területén nem olyan akadály, mely a házasság érvénytelenségét vonná maga után és igy a magyar törvényhozásnak nem áll érdekében, hogy a külföldiek által kötött ilyen házasságok érvénytelenségéhez ragaszkodjék. Minthogy tehát a magyar törvény 108. §-ában egyfelől a kor és cselekvőképesség, másfelől a házasság anyagi érvényességének többi kellékei közt tett megkülönböztetésnek gyakorlati jelentősége a szerződő államokkal szemben nincsen, ezért az egyezmény 1. czikkének egyszerübb szabálya elfogadhatónak mutatkozik és az egyezmény beczikkelyezése esetében az fog a szerződő államok irányában az 1894:XXXI. tc. 108. §-a helyett a 120. § értelmében alkalmazást nyerni.
Az egyezmény 1. czikkét a magyar törvénynek nemcsak 108., hanem 109. §-ával is egybe kell vetni, a mely utóbbi akképen intézkedik, hogy ha magyar állampolgár férfi külföldi nővel akár külföldön, akár Magyarországon köt házasságot, a házasság érvényessége, a nő kora és cselekvőképessége kivételével, a magyar törvény szerint itélendő meg. E rendelkezés hátteréül az a gondolat szolgál, hogy a házasság, melyet magyar állampolgár férfi külföldi nővel köt, a nőt magyar állampolgárrá teszi és magyar családot alapit meg, tehát arra a külföldi államra nézve, melynek kötelékéből a nő a házasság által kilépett, ugy a nő, mint a tőle leszármazó család idegenné lesz és igy az ilyen hzáasságoknál - a nő korától és cselekvőképességétől eltekintve - figyelmen kivül lehet hagyni a nő hazai joga szerint netalán fennálló olyan házassági akadályokat, a minőket a magyar törvény nem ismer. A magyar törvénynek szóban forgó kivételes rendelkezése, mint belföldi jogszabály, kétségkivül bir gyakorlati értékkel, de mint nemzetközi megállapodás, oda vezetne, hogy viszont a magyar nőre is, ki külföldivel köt házasságot, nem a magyar jog, hanem a férfinak külföldi joga nyerne alkalmazást. Ez pedig ellenkeznék az 1894:XXXI. tc. 110. §-ának magasabb elvével, mely azt kivánja, hogy a magyar állampolgár, akár férfi, akár nő, ha külföldön bárkivel köt is házasságot, a magyar törvény rendelkezései kötelezzék.
A viszonosság követelményei teljesen kizárják nemzetközi megállapodásban annak kikötését, hogy a klföldi nőre bizonyos esetekben a magyar hzáassági jog nyerjen alkalmazást, de a magyar nőt minden esetben a magyar házassági jog kötelezze. Ha tehát a jelen egyezményhez egyáltalában csatlakozni akarunk, le kell mondanunk a szerződő államokkal szemben a magyar törvény 109. §-ának merev alkalmazásáról, a mit annál inkább megtehetünk, mert ezen az áron biztositjuk a szerződő államokkal szemben annak elismerését, hogy törvényünk 110. §-ához képest magyar állampolgár külföldön csak ugy köthet érvényesen házasságot, ha a magyar törvény vonatkozó rendelkezéseinek megfelelt. Ehhez járul, hogy az egyezmény elfogadásával egészen nem is mondunk le az 1894:XXXI. tc. 109. §-ának alkalmazásáról, mert tekintettel a 3. czikkre, melyről alább lesz szó, az egyezmény beczikkelyezése esetében is fennmaradna annak lehetősége, hogy az 1894:XXXI. tc. 109. §-a alapján e törvény hatályosságának területén magyar állampolgár férfi olyan, habár a szerződő államok valamelyikének kötelékébe tartozó külföldi nővel köthessen házasságot, kinek hazai joga szerint a házasság vallási jellegü okokon alapuló akadályba ütköznék. Az 1894:XXXI. tc. 109. §-a tehát azokban az esetekben, melyekben eddig leggyakrabban nyert alkalmazást, a jövőben is alkalmazható lesz.
A magyar törvény 108. §-ában foglalt megkülönböztetésnek és a 109. §-ban foglalt rendelkezés merev alkalmazásainak elejtésétől eltekintve, az egyezmény 1. czikke megegyez a magyar törvénynyel, mert mind a kettőnek alapelve az, hogy a házasság anyagi érvényességének megitélésénél a házasuló felek hazájának törvényeiből kell kiindulni. Az egyezmény elfogadása esetén tehát a magyar törvénynek ez az alapelve érvényre jutna a szerződő államok közül azokkal szemben is, a melyeknek belföldi törvényhozása értelmében különben a házasságok érvényességét nem a házasulók hazai törvénye, hanem a lakóhely joga szerint kellene megitélni. De ugy a magyar törvény, mint az egyezmény a házasulók hazai törvényeinek alkalmazását csak abban az esetben rendelik, ha ezek a törvények más törvény alkalmazását nem követelik. Vannak ugyanis jogrendszerek, melyek a házasságok anyagi érvényességének megitélése tekintetében a lakóhelynek vagy a házasságkötés helyének törvényére vagy más egyéb törvényre utalnak. Igy például az 1874. évi deczember 24-én kelt svájczi törvény (Bundesgesetz betreffend Feststelluug und Beurkundung des Civilstandes un die Ehe) a 25. czikkben ekképen rendelkezik: „A szövetség egész területén érvényesnek kell elismerni azt a házasságot, melyet valamely kantonban vagy külföldön az ott hatályban levő törvénynek megfelelően kötöttek”. A svájczi törvény utal e szerint a házasságkötés helyének törvényére, a miből következik, hogy Svájcz érvényesnek tekinti saját polgárainak külföldön kötött oly házasságát, mely csupán a megkötési hely törvényének felel meg.
Nehogy tehát az a félreértés támadhasson, mintha az ilyen utalás figyelmen kivül hagyásával a most emlitett vagy hasonló esetekben is föltétlenül az illetőnek hazai törvényét kellene alkalmazni: ennélfogva az egyezmény 1. czikke épen ugy, mint az 1894:XXXI. tc. 108. §-a, helyt adott az idézett fenntartásnak. De a házasuló hazai törvénye helyett más törvény alkalmazása az egyezmény 1. czikkében csak arra az esetre van kikötve, ha az illető hazai törvény más törvényre kifejezetten utal. Nem elég tehát olyan utalás, mely a házasuló hazai törvényéből csak hasonszerüség folytán következnék, mert a belföldi törvényhozásnak más törvénybe való kifejezett utalása képezhet csak olyan zsinórmértéket, a mely szerint a külföldi állam nagyobb nehézség nélkül eligazodhatik. Kifejezett utalás esetén azt a kérdést, vajjon a házasuló hazai törvénye helyett más törvény alkalmazása fakultativ vagy obligatorius legyen-e, az illető hazai törvény rendelkezései értelmében kell eldönteni.
A 2. Cikkhez
Az 1. czikkből következnék, hogy azok a külföldnek, kik hazai törvényük szerint érvényesen kötnek házasságot, követelhetnék, hogy házasságuk megkötésénél az illetékes hatóságok oly országban is közremüködjenek, melynek törvényei szerint a házasság akadályba ütköznék. Ez a következmény ily általánosságban meg nem állhat, mert minden országban vannak akadályok, melyek oly közelről érintik a belföldi jogrendet és az azok ellenére kötött házasságok annyira sértik a belföldi társadalom erkölcsi érzületét, hogy a belföldi állam azokat külföldi házasulókkal szemben sem hagyhatja figyelmen kivül. Erre az álláspontra helyezkedett már az 1894:XXXI. tc. 111. §-a is midőn első bekezdésében kimondja, hogy Magyarországon kötött házasságok esetében a külföldiekre is alkalmazni kell a magyar törvény ama rendelkezéseit, melyek szerint nem köthetnek házasságot, kik a törvényben megállapitott közeli rokonságban vagy sógorságban állanak egymással (11., vagy a kiket korábbi házasság gátol ujabb házasság kötésében (12., vagy a kik közül az egyik a másikkal egyetértve saját házastársának vagy a másik házastársának élete ellen tört (13. §). Hasonló megfontolások eredményezték az egyezmény 2. czikkének 1, 2. és 3. pontjait. Ezek közül az 1. pont lényegileg az 1894:XXXI. tc. 111. §-ában idézett 11. §-nak felel meg. Az egyezmény szerint azonban a házasságkötés helyének törvénye a házasságot, melyet a külföldi házasulók hazai joga megengedne, a 2. czikk 1. pontja alapján csak abban az esetben gátolhatja meg, ha a belföldi törvény értelmében föltétlen házassági akadályul szolgáló rokonsági vagy sógorsági fokról van szó.
Ha tehát pl. nálunk oly külföldi nagybátya és unokahug kivánnának egymással házasságot kötni, kiknek hazai törvénye szerint a jelzett rokonság nem házassági akadály, Magyarország a 2. czikk 1. pontja alapján nem gátolhatná házasságukat, mert az 1894:XXXI. tc. 11. §-ának c) pontjában meghatározott akadály alól a 11. § utolsó bekezdéséhez képest felmentésnek lévén helye, az nálunk nem föltétlen házassági akadály. Ha az emlitett rokonságban álló külföldi házasulók hazai törvénye fölmentéstől teszi függővé házasságuk érvényességét, szükséges és elegendő, hogy nálunk a házasulók illetékes hazai hatóságuk fölmentését felmutassák. Ellenben a hazájuk illetékes hatóságától kiállitott fölmentés felmutatása daczára sem köthetnének nálunk házasságot oly külföldiek, kikre nézve az 1894:XXXI. tc. 11. §-ának pld. d) pontjában körülirt eset forogna fenn, mert az nálunk föltétlen házassági akadály, tehát az egyezmény 2. czikkének 1. pontja alá esik. A magyar törvény 111. §-a a 12. § idézésével a fennálló házassági köteléket szintén felemliti, mint olyan akadályt, melynek fennforgása esetén a külföldi belföldön nem köthet házasságot, még ha saját hazai törvénye neki a házasságkötést megengedné is. Minthogy azonban a szerződő államok közt egy sincsen, mely a poligamiát megengedné és minthogy a jelen egyezmény 8. czikkének második bekezdése szerint egyik állam sem köteles oly törvényt alkalmazni, mely nem volna a szerződő államok valamelyikének törvénye: ennélfogva a meg nem szünt házassági köteléket, mint akadályt a jelen 2. czikkben felsorolni fölöslegesnek mutatkozott.
Másrészt a szerződő államok többsége sulyt fektetett arra, hogy a 2. czikkbe a 2. pont is fölvétessék, mely szerint a belföldi állam megakadályozhatja azt, hogy külföldiek, habár saját hazai törvényük megengedi, házasságot köthessenek, ha oly házasságtörésben bünösök, mely egyikük házasságának felbontására okot adott. A magyar törvény 20. §-a ezt az akadályt ismeri ugyan, de nem sorolja fel a 111. §-ban, a miből következik, hogy a magyar törvényhozás a szóbanforgó akadály miatt a külföldieket, kiknek hazai törvénye ezt az akadályt nem ismeri, nem gátolja abban, hogy Magyarország területén házasságot köthessenek. Igy lesz ez Magyarországban az egyezmény beczikkelyezése esetén is, mert a 2. czikk 2. pontja csak lehetőséget biztosit, de nem kötelezettséget állapit meg. Az egyezmény 2. czikkének 3. pontja az 1894:XXXI. tc. 111. §-ában idézett 13. §-nak felel meg és egyenesen Magyarország kivánságára vétetett föl. A 2. czikk utolsóelőtti bekezdése azt az esetet tartja szem előtt, hogy a külföldinek sikerült saját hazai törvényének megfelelő olyan házasságot kötni, mely a meegkötési hely törvényei szerint a 2. czikk 1-3. pontjainak valamelyikébe ütközik. A kérdés az, hogy minő következménynyel járjon ilyen esetben a megkötési hely törvényeinek figyelmen kivül hagyása. A külföldi házasuló hazája ezt a házasságot nem tekintheti érvénytelennek, mert nem ellenkezik törvényeivel. Harmadik államokra nézve nem forog fenn ok, hogy érvénytelennek tekintsék ezt a házasságot, melyet föltétlenül érvényesnek kellene elismerniök, ha a házasuló azt saját hazájában kötötte volna.
A mi végül a megkötési hely államát illeti, az megelégedhetik azzal, hogy a törvényeivel ellenkező ilyen házaságok megkötését saját területén megakadályozhassa, de jogosan nem követelheti, hogy saját hatóságainak helytelen eljárása miatt érvénytelen legyen oly házasság, melyet érvényesnek kellene elismernie, ha a külföldi azt saját hazájában kötötte volna. Mindezeknél fogva a 2. czikk utolsóelőtti bekezdése kimondja, hogy az 1-3. pontok alatt emlitett akadályok ellenére kötött házasság nem érvénytelen, föltéve, hogy az 1. czikkben jelzett törvény szerint érvényes. A 2. czikk utolsó bekezdésnek czélja lehetőséget nyujtani az egyezményhez való csatlakozásra azoknak az országoknak is, a hol a katholicismus, a cultus disparitas és az egyházi rend vagy fogadalom, mint érvénytelenségi akadályok állanak fenn. Ezek az országok nem kötelezhetik magukat arra, hogy hatóságaikat, különösen pedig egyházi hatóságaikat oly házasság megkötésénél való közremüködésre fogják szoritani, melyet a házassági kötelék felbontásával törvényesen elvált bárminő vallásu fél katholikus féllel vagy a házassági kötelék felbontásával törvényesen elvált katholikus fél bárminő vallásu féllel, vagy keresztény nem kereszténynyel, vagy egyházi rend kötelékében avagy fogadalom hatálya alatt álló személy bárkivel kötni kivánna, még ha a felek mindezekben az esetekben külföldiek is. De a 2. czikk utolsó bekezdésében a 6. czikk első bekezdésére való hivatkozás folytán ezek az országok is kötelezik maguk arra, hogy - a mennyiben a házasulók egyike sem tartozik honosai közé - az emlitett akadályok fenforgása esetén sem fogják meggátolni az illető házasság megkötését a külföldi házasuló diplomácziai vagy konzuli hatósága előtt.
És ebben van az egyik különbség egyfelől a 2. czikk utolsó bekezdésében, másfelől 1-3. pontjaiban jelzett házassági akadályok közt, mert az 1-3. pontok fenforgása esetén a külföldi diplomácziai vagy konzuli hatóság előtt sem szabad házasságot kötni. A másik különbség az, hogy mig az 1-3. pontok alatt felsorolt akadályok ellenére kötött házasságot, ha az a házasulok hazai törvényei szerint érvényes, a megkötési hely állama nem tekintheti érvénytelennek, addig a második czikk utolsó bekezdésében emlitett akadályok ellenére a helyi hatóságok előtt kötött házasság a megkötési hely államában érvénytelennek lesz tekinthető.
Az, hogy a 2. czikk utolsó bekezdésében emlitett akadályok figyelmen kivül hagyásához a most érintett szankczió füződik, mig a 2. czikk 1-3. pontjaiban felsorolt és általánosabban elismert akadályoknak figyelmen kivül hagyása ilyen szankczióval nem jár: kétségkivül bizonyos következetlenség szinét viseli magán, de a 2. czikk utolsó bekezdésében mégis azért vétetett fel, mert ehhez a kikötéshez az egyházi jellegü törvényhozással biró államok elvi szempontból ragaszkodtak, a többi államokra nézve pedig e kikötés elfogadása, minthogy a gyakorlati életben csak a legritkább esetekben nyerhet alkalmazást, számbavehető hátrányt nem von maga után és az emlitett hátrány a konkrét esetekben teljesen el is kerülhető, ha a felek, mihelyt valamely országban a 2. czikk utolsó bekezdése alá eső akadályok mutatkoznak, nem a helyi hatóságokhoz, hanem diplomácziai vagy konzuli hatóságaikhoz, avagy hazájuk belföldi hatóságaihoz fordulnak a házasság megkötésénél való közremüködés végett. Végül figyelmet érdemel, hogy a 2. czikk utolsó bekezdésében jelzett akadályok ellenére a helyi hatóságok előtt kötött házasságot a megkötési hely állama - a mint már emlitve volt - érvénytelennek tekintheti ugyan, ellenben a házasulók hazája, vagy harmadik állam nem.
A 3. Cikkhez
Mig a 2. czikk azt teszi lehetővé, hogy az állam a belföldi jogrend érdekében megakadályozhasson bizonyos házasságokat, ámbár azok a külföldi házasulók hazai törvényének megfelelnének, addig a 3. czikk arra nyujt módot, hogy az állam ne legyen kénytelen utjába állani olyan házasságoknak, melyeket a külföldi házasulók hazai törvénye gátol ugyan, de oly okból, melyet a megkötési hely belföldi jogrendje elvi szempontból figyelemben nem részesithet. A konferenczián ugyanis a résztvevő államok közül többen, különösen Belgium és Svájcz utaltak arra, hogy a külföldi törvényekben megállapitott házassági akadályok némelyike nem egyeztethető meg alkotmányuk rendelkezéseivel, melyek nem engednek különbséget az emberek közt vallásuk szerint. Az alkotmány egyik lényeges pontjának sérelmével járna tehát az, ha Belgium vagy Svájcz megakadályozna valamely házasságot, jóllehet külföldiek közt, pusztán azért, mert a házasulók különböző vallásuak, vagy mert honi törvényük szerint házasságukat más egyéb vallási tekintetek akadályozzák. Hasonló álláspontot foglal ez Francziaország is, habár alkotmányának kifejezett rendelkezésére, ugy mint a nevezett másik két ország nem hivatkozhatott.
Mindezek az országok azt hangsulyozták, hogy ha a 2. czikk alapján figyelemben részesül a belföldi jogrend, a midőn bizonyos esetekben oly házasság megakadályozásáról van szó, mely a külföldi házasulók hazai törvényeinek megfelelne, figyelemben kell részesiteni a belföldi jogrendet akkor is, midőn az utóbbi állami tekinteteknél fogva megengedni kiván oly házasságot, melyet a külföldi házasuló hazai törvényei meg nem engednének. A 3. czikk első bekezdése szerint tehát lehetséges, hogy valamely állam területén, a hol a belföldi jogrend egyházi tekintetek érvényre jutását külföldi házasulók irányában sem engedi meg, külföldi egyén házasságot köthessen a hazai törvényében megállapitott egyházi jellegü akadály ellenére. Igy pl. Belgiumban keresztény osztrák állampolgár nem kereszténynyel is köthet házasságot, holott az osztrák polgári törvénykönyv szerint a cultus disparitas érvénytelenségi ok. Kérdés már most, mi lesz a sorsa az ilyen házasságnak. A házasuló hazájától az egyezmény nem vonhatta el azt a jogot, hogy érvénytelennek tekinthesse a szóban forgó házasságot, mert hiszen azt polgára a hazai törvény ellenére kötötte. Hasonló jogot biztosit a 3. czikk második bekezdése harmadik államoknak is, mert ezekre nézve az a körülmény, hogy a házasság hol jött létre, az anyagi érvényesség megitélésénél nem irányadó. Az ilyen házasságok érvényessége tehát csak abban az országban lesz kétségtelen, a hol megkötötték.
Figyelmet érdemel azonban, hogy hasonló házasságokat leginkább olyan egyének fognak kötni, kik a nélkül, hogy állampolgárságukat elvesztették volna, állandóan letelepedtek abban a külföldi országban, a hol házasságukat megkötik és igy gyakorlati érdekük csupán azt kivánja, hogy házasságuk érvényes legyen ott, a hol laknak. Ellenben az, hogy házasságuk érvényessége a többi országokban bizonytalan, rájuk nézve inkább csak elméleti jelentőséggel bir. A 3. czikknek Magyarországra nézve szintén van gyakorlati értéke, mert lehetővé teszi, hogy az 1894:XXXI. tc. 109. §-a alapján e törvény hatályosságának területén magyar állampolgár férfi az egyezmény hatályba lépte után is köthessen olyan, habár a szerződő államok valamelyikének polgárai közé tartozó külföldi nővel házasságot, kinek hazai joga szerint a házasság vallási okokon alapuló akadályba ütköznék. Az ilyen házasságok érvényességére nézve a 3. czikk 2. bekezdése a mia állapoton változtatást nem tesz.
A 4. Cikkhez
A 4. czikk 1. bekezdése összhangban áll az 1894:XXXI. tc. 113. §-ának 3. bekezdésében foglalt ama rendelkezéssel, mely szerint a külföldi tartozik azt is kimutatni, hogy házassága hazájának törvényei szerint akadályba nem ütközik. Ha a házasuló hazai törvénye más törvényre utal, az utóbbi törvény lesz irányadó. Ennek a magyar törvény ugy ad kifejezést, hogy a 113. § 3. bekezdésében idézi a 108. §-t, mely a szóban forgó utalást is felöleli. Az egyezmény 4. czikke az utalás (renvoi) követelményeinek akképen tesz eleget, hogy az 1. czikkben jelzett törvényre hivatkozik, a mely lehet vagy a házasuló hazai törvénye, vagy ha ez a hazai törvény ugy rendeli, más törvény. A 4. czikk 2. bekezdése megállapitja a módot, mely szerint az 1. bekezdésben emlitett bizonyitásnak történnie kell. Teljesen fenn van tartva a megkötési hely illetékes hatósága részére az a jog, hogy különös megállapodások hiányában a házassági tanusitványokat olyan alakban és tartalommal követelhesse, a mint jónak látja. Elfogadhatja azokat a házassági tanusitványokat, melyek az idegennek belföldi hatóságától származnak, de visszautasithatja a konzuli hatóságok által kiállitottakat, vagy elfogadhat ilyeneket a hivatásos konzuloktól, de nem tiszteletbeliektől, a kiknek ismeretei a házasuló hazájának jogi viszonyai felől gyakran hézagosak. E kérdésekben különös megállapodások utja is nyitva van tartva. A lényeg mindenesetre az, hogy a tanusitványok az ügy ismeretén alapuljanak és megbizhatók legyenek.
A diplománcziai és konzuli hatóságoknak megemlitése a 4. czikk 2. bekezdésében csak exemplificativ és a megkötési hely hatósága nem követelhet a nevezett külügyi közegektől házassági tanusitványokat, ha azok ilyen tanusitványok kiállitására a házasuló hazai törvénye szerint hatáskörrel nem birnak. A mi diplománcziai képviselőink és konzulaink pl. nincsenek feljogositva arra, hogy magyar állampolgárok részére házassági tanustiványokat állitsanak ki, mert ez a hatáskör az 1894:XXXIII. tc. 59. §-a értelmében a magyar igazságügyministert illeti. Az egyezményre vonatkozó tárgyalási iratokban a most emlitett körülmény határozott kifejezést nyert. (Actes de la troisiéme conférence de la Haye pour le droit international privé. 174. lap.) Ugyanott jutott kifejezésre az is, hogy a külföldi házasulók részére Magyarországon a 4. czikkben érintett tanusitvány felmutatása alól az igazságügyminister az 1894:XXXI. tc. 113. §-a alapján felmentést adhat és igy - a mint ez egyébként magából a 4. czikknek szövegéből is következik - a magyar hatóságok szabályszerüen járnak el, ha ily felmentéssel bizonyitottnak tekintik azt, hogy a külföldi fél házasságának a külföldi törvény szempontjából akadály nem áll utjában.
Az 5. Cikkhez
Az eddig tárgyalt 1-4. czikkekben a házasság érvényességének anyagi kellékeiről volt szó, az 5-8. czikkek az alaki kellékekkel foglalkoznak. Az 5. czikk 1. bekezdése az 1894:XXXI. tc. 113. §-ának 1. bekezdésével összhangban, általános szabály gyanánt a „locus regit actum” elvét állitja fel, midőn kimondja, hogy mindenütt érvényesnek kell elismerni alaki tekintetben a házasságot, melyet annak az országnak törvénye szerint kötöttek, a hol a házasság létrejött. Az 5. czikk 2. bekezdése compromissum eredménye oly értelemben, hogy azok az országok, melyeknek törvényhozása egyházi házasságkötést kiván, jogositva vannak érvényeseknek el nem ismerni oly házasságokat, melyeket polgáraik külföldön e rendelkezés figyelmen kivül hagyásával kötöttek. A szóban forgó kivételes szabály azonban szigoruan magyarázandó és az abban emlitett házasságot alaki kinintetben csak a hazai törvényei ellen vétő házasulónak hazája tekintheti érvénytelennek, de a többi országok nem, tehát még azok a harmadik országok sem, melyeknek törvényhozása egyházai házasságkötést kiván. Az 5. czikk 3. bekezdése a házasuló hazai törvénye által előirt kihirdetésekről szól. A kihirdetés a házasságkötés alaki kellékei közé tartozik és igy az 5. czikk 1. bekezdése alá esik. A hazai törvény azonban állampolgárainak külföldön kötendő házasságaira nézve is belföldi kihirdetést tehet kötelezővé. Ilyen rendelkezés van pl. a magyar törvény 113. §-ának 2. bekezdésében.
Az ily rendelkezést a feleknek az 5. czikk 3. bekezdése értelmében meg kell tartaniok, de a megkötési hely hatóságai - a mint ez az egyezmény előkészitő irataiban határozottan kifejezésre jutott (Actes 176. l.) - nem tartoznak a felektől a megkötési hely törvényeinek megfelelő kihirdetésen felül még a hazai törvények által kivánt kihirdetés teljesitésének igazolását is követelni. Ha a felek e részben nem feleltek meg hazájuk törvényeinek, az ezekben meghatározott következményeknek teszik ki magukat, melyek némely törvényhozás szerint a házasság érvénytelenségében állhatnak. Határozattan kimondja azonban az 5. czikk 3. bekezdése, hogy a hazai kihirdetés hiánya nem vonhatja maga után a házasság érvénytelenségét másutt, mint csak abban az országban, melynek törvénye sérelmet szenvedett. A mi a magyar törvényt illeti, annak 27., 113. és 125. §-aiból következik, hogy ha a magyar állampolgár külföldön kötött házasságát Magyarországon ki nem hirdetteti, házassága a miatt nem érvénytelen ugyan, de a magyar állampolgár vétséget követ el és három hónapig terjedhető fogházzal, valamint 1000 koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő. Ezen az állapoton Magyarországra nézve az egyezmény sem fogna beczikkelyezés esetén változtatni. Az 5. czikk utolsó bekezdése a házassági anyakönyvi kivonatok kölcsönös átküldésének kikötésével az 1894:XXXIII. tc. 78. §-ának rendelkezéséhez csatlakozik.
A 6. Cikkhez
A 6. czikk szerint a diplománcziai és konzuli tisztviselők előtt törvényszerüen kötött házasságokat, a mennyiben a megkötési hely állama nem ellenzi, érvényeseknek kell alaki tekintetben elismerni, ha a házasuló felek egyike sem tartozik a megkötési hely államának polgárai közé. Ez a rendelkezés magában foglalja az 1894:XXXI. tc. 29. §-ának e) pontjában emlitett polgári tisztviselők előtt kötött házasságok érvényességének elismerését is, mert a mi diplomácziai és konzuli tisztviselőink a magyar kormánytól az idézett törvényhely, valamint az 1894:XXXII. tc. 79. §-a értelmében nyert felhatalmazás alapján a házasságkötésnél az 1894:XXXI. tc. 31. §-ához képest csak akkor müködhetnek közre, ha a házasuló férfi magyar állampolgár. Hogy a mi diplománcziai vagy konzuli tisztviselőink külföldön magyar férfi házasságkötésénél akkor is közremüködhessék ha a nő a megkötési hely államának kötelékébe tartozik, az azért nem kivánhatjuk, mert viszont mi sem engedhetnők meg, hogy a magyar nő külföldi diplománcziai vagy konzuli tisztviselők előtt köthessen Magyarország területén házasságot. A szerződő államok közt egy sincs, mely saját diplománcziai vagy konzuli tisztviselőinek megengedné, hogy oly felek házasságának megkötésénél is közremüködhessenek, kik mind a ketten idegenek, de az egyezményre vonatkozó előkészitő iratok (Actes 177. l.) és a 7. czikk szövege szerint is elég, ha a házasulók közül, ki sohasem lehetnek a megkötési hely állampolgárai, legalább az egyik diplománcziai vagy konzuli hatóság alatt álló állampolgár.
Hogy tehát a külföldi diplománcziai vagy konzuli tisztviselő Magyarország területén két olyan idegen fél házasságának megkötésénél közremüködhessék, kik közül csak a menyasszony az ő állampolgára, azt az egyezmény 6. czikke megengedi ugyan, de a magyar kormány, ha jónak látja, ugyancsak a 6. czikk alapján ellenezheti. Ebben az esetben az illető külföldi állam diplománcziai vagy konzuli tisztviselője Magyarorszá területén csak olyan nem magyar állampolgárságu felek házasságának megkötésénél müködhetnék közre, kik közül a vőlegény, vagy mindkét fél a diplománcziai vagy konzuli tisztviselő állampolgárai közé tartozik. Ennek a jogi helyzetnek megfelel az, hogy - tekintettel az 1894:XXXI. tc. 31. §-ának utolsó bekezdésére - viszont Magyarország sem kivánja azt, hogy a mi diplománcziai és konzuli tisztviselőink külföldön közremüködhessenek valamely házasság megkötésénél, ha a házasulók közül csak a menyasszony magyar állampolgár. A 6. czikk 1. bekezdésének első mondatában emlitett elemzés jogával mindegyik szerződő állam élhet. Gyakorolhatja tehát ezt a jogot a törvényhozás, de gyakorolhatja a kormány is. Czélszerű lesz ennélfogva, ha az a kormány, mely saját diplománcziai vagy konzuli tisztviselőit egyes külföldi országokban házasságkötési hatáskörrel kivánja felruházni, előzetesen kérdést tesz az illető külföldi kormánynál, vajjon nem akar-e a 6. czikkben emlitett ellenzés jogával élni. A szerződő államok közül azokkal szemben, a melyeknek területén a mi diplománcziai vagy konzuli tisztviselőink felhatalmazást nyertek vagy fognak nyerni, hogy házasságkötéseknél közremüködhessenek, sem a magyar törvényhozás, sem magyar kormány nem fogja a viszonosság megsértése nélkül ellenezhetni, hogy az illető államok diplománcziai vagy konzuli tisztviselői nálunk is hasonló funkcziókat gyakorolhassanak.
A magyar kormányt e részben beleegyezésének megadására a jelen egyezmény beczikkelyezésével a magyar törvényhozás által felhatalmazottnak kell majd tekinteni. Az ellenzés jogát, melyről a 6. czikkben van szó, a szerződő államok nem gyakorolhatják föltétlenül. A 6. czikk első bekezdésének második mondata értelmében ugyanis a szerződő államok nem ellenezhetik, hogy területükön külföldi felek diplománcziai vagy konzuli tisztviselő előtt köthessenek házasságot, ha a felek a megkötési hely törvényei szerint korábban házasságon vagy vallási jellegü akadályon alapuló ok miatt a házasságot a megkötési hely belföldi hatóságai előtt meg nem köthetnék. Ez a rendelkezés, mely a 2. czikk utolsó bekezdésével áll összefüggésben, az 1894:XXXI. tc. hatályosságának területére nézve tárgytalan, mert itt sem a katholiczizmusnak korábbi házasságból folyó akadálya, sem pedig egyéb vallási tekintetek a külföldiek házasságának utjában nem állanak. Ellenben javára szolgálhat a szóban forgó kikötés oly magyar állampolgároknak, kiket a magyar törvény által el nem ismert ilyen akadály gátolna valamelyik külföldi állam területén házasságuk megkötésében, mert a magyar törvény által megkivánt feltételek fennforgása esetén a külföldi állam ellenzésétől függetlenül diplománcziai vagy konzuli tisztviselőink előtt léphetnének házasságra. A 6. czikk első bekezdésének akár első, akár második mondata alapján járjon is el a diplománcziai vagy konzuli tisztviselő: e tisztviselőnek saját törvényhozása a házasságkötésre csak alaki tekintetben irányadó.
Ellenben azt, vajjonaz anyagi kellékek fennforognak-e, a diplománcziai vagy konzuli tisztviselő az 1. czikkben jelzett törvény szerint dönti el. Ez a törvény azonban különböző lehet a diplománcziai vagy konzuli tisztviselő törvényétől, mert nem okvetlenül szükséges, hogy mindkét házasuló fél az emlitett tisztviselő hatósága alatt álló állampolgár legyen, mivel az állampolgárság tekintetében csak az van kikötve, hogy a házasulók egyike se tartozzék a megkötési hely államának polgárai közé. Hogy a házasságkötésnél közremüködő diplománcziai vagy konzuli tisztviselőknek a megkötési hely törvényeire, a mennyiben a 2. czikk 1-3. pontjaiban érintett akadályok forognak szóban, figyelmet kell forditaniok, mig a megkötési hely törvényhozásának a 2. czikk utolsó bekezdésében jelzett akadályai e tisztviselőkre nem irányadók, az már a 2. czikk megokolásánál emlitve volt. Az 1894:XXXI. tc. hatályosságának területén a külföldi diplománcziai vagy konzuli tisztviselők abba a helyzetbe, hogy a magyar törvényt figyelmen kivül hagyják, nem juthatnak, mert az idézett magyar törvény olyan akadályokat, melyek a 2. czikk utolsó bekezdése, illetőleg a 6. czikk első bekezdésének második mondata alá esnének, meg nem állapit. Lehetséges azonban a megforditott eset oly magyar állampolgárok előnyére, kik egyházi jellegü házassági törvényhozással biró külföldi országban kivánnak házasságot kötni. A diplománcziai vagy konzuli tisztviselők előtt kötött házasságok kétségkivül polgári házasságok és az 1894:XXXI. tc. 29. §-ának e) pontja a házasságkötéseknél közremüködő külügyi közegeinket egyenes polgári tisztviselőknek minősiti is. Azt a fenntartást tehát, melyet az egyezmény a polgári házasságokkal szemben az 5. czikk második bekezdésében tett, a diplománcziai vagy konzuli tisztviselők előtt kötött házasságokkal szemben szintén meg kellett tenni a 6. czikk második bekezdésében.
A 7. Cikkhez
Ha külföldi felek, kiknek hazai törvényei az egyházi házasságkötést megengedik, lelkész előtt lépnek házasságra oly országban, a hol a kötelező polgári házasság intézménye áll fenn, a megkötési hely állama ezt a kötést, mint a mely ellenkezik a belföldi jogrendel, annál kevésbbé ismerheti el házasságnak, mert az ilyen országok törvényhozása többnyire büntetéssel sujtja azt a lelkészt, vagy vallási szertartás teljesitésére jogositott más személyt, ki egyházi összeadásnál eljár, mielőtt a felek igazolták volna, hogy a házasságot a polgári tisztviselő előtt megkötötték (1894:XXXI. tc. 123. §). Mindazonáltal alig hihető, hogy a felek hazája, melynek törvényeit a házasulók megtartották, nem ismerné el ezt a kötést törvényes házasságnak. De elismerhetik esetleg harmadik országok is, különösen olyanok, a melyeknek törvényei szerint az egyházi kötés érvényes. A szóban forgó eset megforditottja annak, a melyről az 5. czikk harmadik bekezdése intézkedik. Ott a hazai törvény, itt a megkötési hely törvénye szenvedett sérelmet. Hogy az az állam, melynek törvényeit megsértették, joghátránynyal válaszol a sérelemre, az természetes, de hogy egy alaki szabály megsértése miatt harmadik államok is igy járjanak el, nem okvetlenül szükséges. A 7. czikket az 5. czikk második bekezdésével is szemben lehet állitani. Az utóbbi rendelkezés megadja a felek hazájának azt a jogot, hogy érvénytelennek tekinthesse a nem egyházi házasságot, mely a megkötés helyén érvényes; a 7. czikk pedig lehetőséget nyujt arra, hogy a felek hazája érvényes házasságnak tekinthesse azt az egyházi kötést, mely a megkötés helyének törvénye szerint nem házasság.
De a 7. czikk nemcsak az egyházi házasságok szempontjából bir fontossággal, hanem a diplománcziai vagy konzuli tisztviselők előtt kötött házasságok szempontjából is oly államokban, melyek ellenzik az utóbbi házasságoknak területükön való megkötését. Ilyen államokban a szóban forgó házasságok alaki tekintetben semmisek. De miért ne lehetne azokat érvényeseknek tekintei a felek hazájában vagy harmadik államokban? Az igenlő megoldásra itt is hasonló ok van, mint az egyházi házasságoknál Ehhez járul, hogy a házasulóknak azt kellett hinniök, hogy a diplománcziai vagy konzuli tisztviselő szabályszerüen járt el. Hogy a megkötési hely állama felszólalhat a diplománcziai vagy konzuli tisztviselő kormányánál az elkövetett szabálytalanság miatt, sőt, hogy a törvényeibe ütköző házasságot biróságaival érvényesitheti is, az érthető, de nincsen oka az egyezménynek, hogy ennél továbbá menjen. A 7. czikk nem kivánja meg, hogy az abban emlitett házasság ugyanazon állam polgárai közt jöjjön létre. Elég, ha mindkét házasuló hazai törvényei elismerik az ilyen házasságok érvényességét, de közömbös, vajjon a felek ugyanazon vagy különböző államok polgárai-e.
A 8. Cikkhez
A 8. czikk megfelelően körülhatárolja az egyezmény alkalmazásának terét. HOgy az egyezmény rendelkezései csak oly házasságokra kötelezők, melyek a szerződő államok valamelyikének területén jöttek létre, az bővebb megoldásra nem szorul, mert a szerződő államok nem vállalhatnak szerződési kötelezettséget nem szerződő államok hatóságainak eljárásával és intézményeivel szemben. Ha a házasság a szerződő államok valamelyikének területén jött létre, kérdés: kötelezők legyenek-e az egyezmény rendelkezései még akkor is, ha egyik házasuló sem polgára a szerződő államok valamelyikének. Első pillanatra ugy látszanék, hogy igen, mert minden államnak érdekében áll a területén végbemenő házasságkötések érvényességének elismerését biztositani. Nem szabad azonban feledni, hogy az államok saját polgáraik és nem az idegenek kedvéért vállalnak szerződési kötelezettségeket. Ha amerikai férfi angol nőt vesz el Budapesten, a legtermészetesebb az, hogy házasságuk érvényességére a magyar hatóságok az 1894:XXXI. tc. VII. fejezetének a külföldiek házasságára vonatkozó rendelkezéseit alkalmazzák és a többi szerződő államoknak semmi érdekük sincsen követelni, hogy Magyarország a nem szerződő államok polgárainak házasságát az egyezmény rendelkezései alá vonni tartozzék.
Az egyezmény 8. czikke megelégszik azzal, hogy az egyik és nem kivánja meg, hogy mindkét házasuló valamelyik szerződő állam polgára legyen, mert az illető szerződő államnak érdekében áll, hogy a házasságra, melyet polgára egy nem szerződő állam polgárávával a szerződő államok valamelyikének területén köt, az egyezmény rendelkezései, vagyis azok az elvek nyernek alkalmazást, melyeket a szerződő államok valamennyien helyeseltek és a melyeknek szem előtt tartása a házasság érvényességét az összes szerződő államokban biztositja. A 8. czikk első bekezdéséből következik, hogy ha a szerződő államok polgárai a szerződő államok területén kivül kötnek házasságot, vagy ha a szerződő államok területén oly felek lépnek házasságra, kik közül egyik sem polgára valamelyik szerződő államnak, az egyezmény nem nyer alkalmazást. Ilyen esetekben mindegyik szerződő állam saját belföldi törvényeit, Magyarország az 1894:XXXI. törvénycikk VII. fejezetét fogja az egyezményre való minden tekintet nélkül alkalmazni. Elhatárolás fontos, mert azokban az esetekben, melyek az egyezmény alá esnek, az egyezmény rendelkezéseit kell majd alkalmazni a belföldi jogszabályok helyett (1894:XXXI. törvénycikk 120. §). A 8. czikk második bekezdése szerint a jelen egyezménynyel egyik állam sem kötelezi magát oly törvény alkalmazására, mely nem a szerződő államok valamelyikének törvénye. Ha az egyezmény csak a szerződő államok polgárai közt kötött házasságokra nyerne alkalmazást, és ha a szerződő államok valamennyien csak a házasulók hazai törvényének alkalmazását rendelnék: a 8. czikk második bekezdése fölösleges volna.
Az egyezmény alá tartozik, azonban a házasság akkor is, ha csupán az egyik házasuló polgára valamelyik szerződő államnak, a mely esetben a másik házasulóra a 8. czikk második bekezdéséenk szabálya nélkül, valamely nem szerződő állam törvényét kellene alkalmazni. Vannak továbbá a szerződő államok közt olyanok, melyeknek törvényhozása a lakóhely törvényére utal és igy, minthogy valamely szerződő állam polgára nem szerződő államban lakhatik, az utóbbi államnak törvényét a jelzett utalás következtében alkalmazni kellene, ha a 8. czikk második bekezdése kellő elhatározásról nem gondoskodnék. Erre az elhatárolásra pedig szükség van és a szerződő államok nem kötelezhetik magukat arra, hogy figyelembe fognak venni bárminő törvényt, melynek alkalmazása az egyezmény elveiből következnék, mert ilyen kötelezettség terjedelme át nem tekinthető és mert a szóban forgó törvény egészen más czivilizáczió törvénye is lehetne. Ha az egyezményből oly ország törvényének alkalmazása következnék, mely nem tartozik a szerződő államok közé, akkor mindegyik szerződő állam szabadon, vagyis a nélkül, hogy az egyezmény által kötve lenne, kizárólag saját belföldi jogszabályai (Magyarország az 1894:XXXI. törvénycikk VII. fejezete) alapján dönti el, hogy melyik ország törvényét kell alkalmazni.
