Az 1. és a 2. § a birói (ügyészi) és az ügyvédi gyakorlati képesitést megszigoritja és egységesiti, a mennyiben a birói és az ügyvédi állás elnyeréséhez ma szükséges három évi joggyakorlatot öt évre felemeli és annak kezdő pontjául az ugynevezett jogtudományi tételes szigorlat (vagy birákra és ügyészekre nézve a jogtudományi államvizsga) letételét kivánja meg. A birói (ügyészi) és az ügyvédi állás egyéb képesitési kellékeit és nevezetesen az elméleti képesitést a javaslat nem érinti, mihez képest egyelőre ezután is megmarad az a különbség, hogy az ügyvédségre csak a jogtudorság, a birói (ügyészi) állásra ellenben a jogtudományi államvizsga is képesit. Bármennyire jogosult és kivánatos az elméleti képesités egységesitése, a javaslat ezt későbi törvényalkotásnak tartja fenn, mert a jogtudorságnak a birák és ügyészek képesitési kellékeként felállitása annyira összefügg az egyetemi vizsgák reformjával és a vidéki jogakadémiák helyzetével, hogy azt a minél gyorsabb törvényerőre emelést kivánó ennek a javaslatnak a keretébe felvenni, nem mutatkozott időszerünek. A joggyakorlati időnek meghosszabbitása mind a biróra, mint az ügyvédre nézve oly általános kivánság és a szinvonal emelése végett oly elengedhetetlen szükséglet, hogy bővebb indokolásra nem szorul. Kérdés tárgya csak az lehet, hogy azt a két évet, a mivel a gyakorlat meghosszabbitandó, a birói, illetőleg az ügyvédi vizsga letétele előtt vagy a vizsga letétele után kell-e eltölteni. A javaslat az utóbbi módot választja és úgy a birótól, mint az ügyvédtől a vizsga után töltendő két évi utógyakorlatot követel. A tapasztalat azt mutatja, hogy a vizsgát megelőző időt nem a tulajdonképeni gyakorlatra, hanem a vizsgára való előkészületre forditják. A vizsgára készülés nem enged a jelöltnek elég nyugodt időt a gyakorlati élet megfigyelésére és a gyakorlati jártasság kellő elsajátitására. Közismert tény - mint a budapesti ügyvédi kamara az utógyakorlatot helyeslő jelentésében kiemeli - „hogy az ember csak a vizsga után ura annak, amit tanult; ekkor válik vérré a fiatal emberben a tudás, akkor fejlődhetik csak ki benne a kritikai belátás. Vizsga előtt a jelöltek vagy a gyakorlatot hanyagolják el az alatt az ürügy alatt, hogy tanulni kell, vagy pedig a tanulást, mert a gyakorlatot folytatnak. Vannak sokan a budapesti ügyvédi karban, a kik az ügyvédi vizsga letétele után nem nyitottak azonnal az ügyvédi irodát, s mindazok bizonyára tapasztalták, hogy az ügyvédi vizsga utáni gyakorlaton szerezhették meg csak a tudásnak azt a belső kimélyitését, a mely oly fontos előfeltétele a későbbi haladásnak”.
A gyakorlati időnek a meghosszabbitása a birói állásra törekvőkre nem sérelmes, mert tényleg ma is alig nyer a birósági jegyző birói kinevezést a birói vizsga letételétől két év eltelte előtt. Az bizonyos, hogy az ügyvédi pályára törekvőkre a gyakorlatnak két évi meghosszabbitása hátrányos, mert mig ma az ügyvédi vizsga letétele után azonnal vagyis a gyakorlat megkezdésétől három év mulva, ezután a beszámitható gyakorlat megkezdésétől csak öt év mulva és a vizsga letételétől csak két év mulva nyithatnak irodát, de ez a szigoritás elkerülhetetlen. Az ügyvédek és az ügyvédjelöltek száma Magyarországon évről-évre szaporodik; 1899-ben csak az 4744 ügyvéd és 1929 ügyvédjelölt, tiz évvel későbben 1909-ben pedig már 6404 ügyvéd és 4912 ügyvédjelölt volt. Az ügyvédség bajainak egyik főoka az ügyvédi pályának túlzsufoltsága, a melyen nagy szociális érdekből segiteni kell; gyökeres segitséget a javasoltam módositás sem nyujt ugyan, ez a munkában levő ügyvédi rendtartásnak lesz a feladata, de valószinü, hogy a pályának ez a megnehezitése az arra törekvőkre mégis fog visszatartó hatást gyakorolni. Azt az aggodalmat, hogy az ügyvédi vizsgát letett ügyvédjelölteknek nem lesz módjukban ügyvédi irodát találni, mert az ügyvédek a drágább és nekik mihamarabb versenyt támasztó munkaerőt nem szivesen alkalmazzák, a javaslat nem fogadja el alaposnak; az életbeléptetési törvényben általános óhajtásra oly rendelkezést hozok javaslatba, hogy a társas biróságnál csak ügyvédi vizsgát tett ügyvédjelölt, úgynevezett ügyvédhelyettes lehet az ügyvéden kivül az ügyvéd helyettese; ez az intézkedés megfelelő munkakört biztosit az ügyvédhelyetteseknek, az az ügyvédhelyettes pedig, a ki bármely okból nem töltheti utógyakorlatát ügyvédi irodában, a biróságnál is talál helyet. Hogy a gyakorlati időnek ez a meghosszabbitása a már gyakorlaton levőkre ne legyen sérelmes, a javaslat azt az átmeneti rendelkezést állitja fel, hogy azokra, a kik a gyakorlati birói vizsgát vagy az ügyvédi vizsgát a törvény életbelépésétőlkét év alatt leteszik, az eddigi jogszabályok irányadók, vagyis utógyakorlatot nem kell folytatniok. Nem kiván utógyakorlatot a 2. § attól, a ki mint itélőbiró (ügyész) szolgált, vagy a jog- és államtudományi szakban mint egyetemi nyilvános vagy magántanár vagy mint jogakadémiai tanár belföldön legalább két éven át működött. Nem volna méltányos és a birói állás tekintélyével sem férne meg, ha pl. az az itélőtáblai, vagy kuriai biró, a ki nyugalomba vonulása esetében ügyvédi irodát kiván nyitni, kénytelen lenne két éven át ügyvédsegédeskedni. A biróknak különben nincs is szükségük ily külön ügyvédi utógyakorlatra, mert az a biró, a ki az ügyvédi vizsgát a törvény életbelépésétől számitott két év után teszi le, a törvény 1. §-a értelmében rendszerint már előbb volt kénytelen utógyakorlatot folytatni, az a biró pedig, a ki az ügyvédi vizsgát a törvény életbelépésétől számitott két év előtt teszi le, a mai jogszabályok értelmében (1874:XXXIV. tc. 5. § negyedik bekezdés) csak ugy bocsátható ügyvédi vizsgára, ha három éven át mint biró működött. A jogtanárok nincsenek ily kivételes helyzetben, mert a jogtanársághoz nem lévén szükséges joggyakorlat kimutatása, nekik, hogy ügyvédek lehessenek, a két évi utógyakorlatot csak akkor lehet elengedni, ha legalább ennyi ideig mint jogtanárok működtek. Az 1. és a 2. § a birói és az ügyvédi vizsga letételéhez megkivánt három évi joggyakorlat kezdőpontjául a jogtudományi tételes szigorlatnak (a birói vizsgát illetőleg vagylagosan a jogtudományi államvizsgálattal) vagyis annak a szigorlatnak a letételét jelöli meg, a mely a magánjogot, a polgári törvénykezést és a váltó- és kereskedelmi jogot foglalja magában, mert ezek az elméleti tárgyak azok, a melyekre a joggyakorlat megkezdésekor megkezdésekor legnagyobb szükség van.
A 3. § a járásbiróságok szinvonalának emelését czélozza. Már Szilágyi Dezső, midőn a birói és ügyészi szervezet módositásához fogott, az 1891:XVII. tc. kormányjavaslat indokolásában (1887-1892. képviselőházi irományok XXVI. kötet 38. I.) hangsulyozta, hogy „a helyes szervezeti politikának oda kell törekednie, hogy a járásbirósági ügykörben, a hol a biró mint egyesbiró jár el, tapasztalt és a legkiválóbb birák legyenek alkalmazva”. Az önálló egyesbirósági működés a járásbirósági polgári perben nagy feladatot ró a biróra; gyors felfogást, biztos tájékozottságot és önállóságot követel az nagy munkabirás mellett. A biró járatlansága a feleknek - a biztositási végrehajtásra is figyelemmel - sok kárt, a fellebbviteli biróságoknak sok munkát okoz. Ezt a feladatot - egyes kitünőségeket nem tekintve - csak olyan birák teljesithetik sikeresen, a kik arravalóságuknak hosszabb birói vagy ügyvédi müködésükkel tanujelét adják. Az egyesbirói állás fontoságának egyenes félreismerése az, hogy a biró birói működését a teljes önállóságot és tapasztalatot kivánó egyesbirói működéssel kezdje meg és sokkal helyesebb rendszer az, hogy a kezdet nehézségeivel küzdő biró a törvényszék tanácsülésében nyerjen eleinte alkalmazást, a hol a kezdet tévedéseit könnyen ki lehet javitani és a hol a tanácsrendszer a kezdőre oktató hatást gyakorol. Ezt a helyes rendszert a mi törvényhozásunk is kezdeményezni akarta, a midőn az 1891:XVII. tc. 35. §-ában akként rendelkezett, hogy az albiró rendszerint törvényszékhez neveztessék ki és legalább egy évig a törvényszéknél alkalmazandó. A gyakorlat azonban úgy fejlődött, hogy ez a rendszer, a melyet a törvény szabályul kivánt felállitani, kivétel maradt és a birák ma is kevés kivétellel a járásbiróságnál kezdik meg birói pályájukat, úgy, hogy a járásbiróságnál működő birák nagy része ma is a kezdő birákból telik ki. Nevezett hivatali elődöm az idézett helyen annak a reményének adott kifejezést, hogy a részéről javasolt változtatás „ha nem is azonnal, de néhány év mulva véget vet annak, hogy a birói pálya egyesbirói minőségben legyen megkezdhető”. Ezt a reményt valósitja meg a javaslat. A helyes szervezeti politikának általános szempontján felül még egy szempontot kell itt figyelembe venni. A járásbirósági értékhatárnak a polgári perrendtartás 1. §-ában ezer koronáról kétezerötszáz koronára történt felemelése következtében a járásbiróságnak polgári perbeli jelentőségük nagyban emelkedik. Már a polgári perrendtartásnak ez ujitásra vonatkozó indokolásában utaltam arra, hogy a birósági szervezet körébe tartozó intézkedésekkel igyekszem elérni azt, hogy az eljárás helyességének biztositékai a járásbirósági hatáskör nagymérvü kiterjesztésével ne csorbuljanak. E szervezeti intézkedések közül nem lehet mellőzni annak a biztositását, hogy a járásbiróságoknál polgári perekben csak kipróbált és megfelelő képzettség mellett nagy gyakorlati jártassággal és hosszabb tapasztalattal rendelkező birák járjanak el. Ezt annak a kimondásával kivánja a javaslat elérni, hogy a járásbiróságnál albirák vagyis kezdő birák csak kivételesen alkalmazhatók. A járásbiróságok biráinak magasabb szinvonalra emelése iránt a polgári perrendtartás országgyülési tárgyalásainak folyamán is általános óhajtás nyilvánult. Minthogy az albiráknak mai létszáma (375) nem teszi lehetővé azt, hogy ezek valamennyien a törvényszéknél alkalmaztassanak; addig mig ez a létszám alá nem száll, vagy mig az albirói intézmény meg nem szünik, nem lehet elkerülni kivételesen albirónak járásbiróságnál alkalmazását; a polgári perrendtartás életbeléptető javaslatában hozok oly rendelkezést javaslatba, a mely szerint ezek a kezdő birák a járásbiróságnál könnyebb ügyszakban nyerjenek alkalmazást. Minthogy a törvényszékeknél ezután nagyobb számban lesznek albirák alkalmazandók, az e részben ma fennálló korlátokat nem lehet egész terjedelmében fenntartani, miért is azokat a 3. § második bekezdése szükebbre szoritotta.
A mai szabályozás szerint az itélőbiró áthelyezése akkor is a királyi elhatározásának van fenntartva, ha ő áthelyezésébe beleegyezik, azt maga kéri. Nincs ok ilyen esetben az áthelyezésnek a királyi elhatározás körébe utalására, miért is a 4. § úgy rendelkezik, hogy beleegyezésével a birót a minister helyezi át. Az 1886:XXIX. tc. 78. §-ának második bekezdése értelmében a birósági székhelyhez nem kötött telekkönyvi betétszerkesztő birák, a kiket ebbeli alkalmazásuk alatt az igazságügyminister szabadon rendel ki az egyik betétszerkesztő hatóságtól a másikhoz, ha a betétszerkesztésnél többé igénybe nem vétetnek, a székhelyhez kötött birák létszámába osztandók be. Ezt a beosztást, mint áthelyezést eddig a királyi elhatározás körébe tartozónak tekintették. Ezt azonban annál kevésbé indokolt és a kérdéses beosztást annál inkább bizhatni a minszterre, mert a beosztással a birónak addigi áthelyezhetősége is megszünik és ő a birói állás összes biztositékainak az élvezetébe jut.
A 6. § a Pp. 57. §-ában foglalt rendelkezést hozza be a mai eljárásba. A személyzetszaporitásnak és az ezzel járó költségnek lehető elkerülése szükségessé teszi, hogy a birák munkaterhén könnyitsünk; különösen szükséges ez a járásbiróságoknál, a melyeknek munkája az értékhatár felemelése következtében igen nagy mértékben megnövekszik. A birák most több olyan munkát végeznek, a melyet ügyes jegyző igen jól elvégezhet. Nevezetesen a perenkivüli eljárás, az örökösödési ügyeknek, telekkönyvi ügyeknek, végrehajtási ügyeknek, fizetési meghagyásoknak elintézése nem kiván feltétlenül birói munkát. Az igazságügyi közvéleményben és a szaksajtóban ugyszólván általánossá vált már az a meggyőződés, hogy a birák munkaterhén kell és lehet is könnyiteni azzal, hogy a birói itélkezés körébe nem tartozó tennivalókat a biró munkaköréből kivonva, jegyzőkre bizzuk. A munka alapossága szempontjából ez a könnyités aggodalomra nem ad okot, mert csak a birói vagy ügyvédi vizsgát tett olyan jegyzőket fog az igazságügyminister a kir. itélőtábla elnökének javaslatára önálló müködési körrel felruházni, a kik erre kifogástalan szolgálatukon felül kiváló képzettségüknél és fáradhatatlan szorgalmuknál fogva különösen alkalmasoknak mutatkoznak. Bizton várható, hogy az ekként kitüntetett kiváló jegyzők a reájuk bizott munkát jól el fogják végezni. Különösen czélszerünek mutatkozik a jegyzőnek önálló müködési köre a betétszerkesztő eljárásban, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy a fiatalabb és mozgékonyabb munkaerővel a betétszerkesztés során úgy minőségileg mint mennyiségileg rendszerint kielégitőbb eredményt érhetünk el, mint az idősebb és ezért nehezebben is mozgó közegekkel. Ezenfelül pedig az államkincstárra a jegyzők ilyen alkalmazásából meg az az előny is hárul majd, hogy a betétszerkesztési költségek jelentékeny mérvben csökkenni fognak, mert a jegyzők rendes járandóságai és átköltözködési illetményei is kisebbek, mint a VII-IX. fizetési osztályokba tartozó birákéi. A 6. § második bekezdése ezt rendeli, hogy az ily jegyzőnek ez alkalmazása alatt nem napidij és fuvardij, hanem mint a betétszerkesztő birónak, telekkönyvvezetőnek és önállósitott irnoknak (v. ö. 1886:XXIX. tc. 75. § cz. pontját az 1889:XXXVIII. tc. 35. § első bekezdésének 2. pontját, a 43,900/1887. sz. pénzügy- és igazságügyminiszteri rendelet 3. és a 47.026/1889. I. M. sz. igazságügyminiszteri rendelet 7. pontját) napidij és fuvardij helyett megfelelő évi átalány jár. Az átalány nagyságára és egyéb feltételeire nézve a birói átalány szabályainak a kiterjesztésést hozom javaslatba, a mi abban leli okát, hogy a különben is mérsékelt birói átalány helyesen meg nem tagadható attól a jegyzőtől, a ki voltaképen birói munkakört lát el, a minthogy a birák is mind ugyanazt az átalányt élvezik, tartozzanak bár a IX., a VIII. vagy a VII. fizetési osztályba.
A 7. § a birósági irodák önálló hatáskörébe utal egyes olyan elintézéseket, a melyek birói döntést nem tartalmaznak. Egyes kisebb jelentőségü, eddig a biró részéről teljesitett elintézéseket már a jelen indokolás elején emlitett egyszerüsitési rendeleteimben a birósági iroda önálló hatáskörébe utaltam. Ezt az irányt, a mely a gyakorlatban jól bevált, fejleszti tovább a 7. §, midőn általános felhatalmazást ad arra, hogy az igazságügyminiszter birói döntést nem tartalmazó elintézéseket általános rendelettel a birósági irodák önálló hatáskörébe utalhat. Ez az intézkedés igen sok fölösleges, az értékes birói munkát nem igénylő tennivalótól szabaditja meg a biróságokat. Hogy melyek ezek az egyes elintézések, azokat törvényben felsorolni az elintézések különféleségénél és nagy számánál fogva nem lehetséges. Ezért a javaslat csak általánosságban irja körül azokat a „birói döntést nem tartalmazó” meghatározással. Ilyen pl. a kézbesitési tennivalók intézése, a melyeket már a polgári perrendtartás a birósági iroda hatáskörébe utasit, a keresetlevél vagy más beadvány felszerelésének ellenőrzése, a hiányoknak pl. ügyvédi meghatalmazás hiányának pótoltatása, iratok felterjesztése felsőbirósághoz, iratok megküldése más hatósághoz, a megküldött iratok visszaküldésének sürgetése stb. A javaslatnak ez az intézkedése aggodalomra nem adhat okot, mert módot ad a javaslat arra, hogy ott, a hol nincs önálló intézkedésre alkalmas birósági iroda, a kir. itélőtábla elnöke úgy rendelkezhetik, hogy az iroda ily elintézéseket ne végezzen, továbbá egyes elintézéseket a biró is fenntarthat magának, a fél pedig az irodának esetleges téves intézkedése ellen könnyen és minden formaság nélkül orvoslást szerezhet. Hogy a birósági iroda e magasabb feladatra általában alkalmas is legyen, egyidejüleg az igazságügyi kezelőhivatalnokok részére tanfolyamot és egy gyakorlati vizsgát szándékozom berendezni, a melyre vonatkozó rendeleti szabályozás legközelebb kibocsátható lesz.
A 8. § a fegyelmi törvénynek a mai gyakorlatban nagyon érezhetővé vált kiegészitését tartalmazza. A birák és birósági hivatalnokok felelősségéről szóló 1871:VIII. tc. 26. §-a akként rendelkezik, hogy a fegyelmi határozatban kimondott hivatalvesztés maga után vonja az illető czimének, fizetésének, valamint nyugdijának és mindazon előnyöknek elvesztését is, a melyeket szolgálata alapján az állam irányában igénybe vehetett volna; az állami tisztviselők, altisztek és szolgák nyugdijazásáról szóló 1885:XI. tc. 5. §-ának 5. pontja pedig azt mondja ki, hogy az, a ki a szolgálat kötelékéből büntetéskép elbocsáttatik, nem maga, sem pedig özvegye vagy árvája részére állandó ellátásra, vagy egyszer s mindenkorra szóló részeltetésre igényt nem tarthat. Ezeknek a szabályoknak az alkalmazása a gyakorlatban odavezetett, hogy a fegyelmi biróság többször igen sulyos természetü, gyakran csaknem büntetendő cselekménynyel határos fegyelmi vétség esetében is mellőzi a megérdemelt hivatalvesztés kimondását, nem a kötelességérzetnek, vagy a hivatali tisztességnek laza felfogásából, hanem azért, mert az állami ellátásra való igény elvesztése nemcsak a fegyelmi vétséget elkövető birót, hanem a vétség elkövetésében ártatlan családját is a legérzékenyebben sujtja, esetleg a megélhetés lehetőségéről is megfosztja. A fegyelmi biróság elnökei gyakorlatukból több esetre tudnak rámutatni, a mikor a hivatalvesztés kimondásában a fegyelmi biróságot csak az ellátásra való igény elvesztésének maga után vonása korlátozta. Általános kivánságot elégit ki a javaslatnak az a rendelkezése, a mely szerint a fegyelmi biróság különös méltánylást érdemlő okból a hivatalvesztés szigoru következményeinek kimondását, vagy az elitéltre és hozzátartozóira, vagy csupán hozzátartozóira nézve mellőzheti. Ez a rendelkezés alkalmat ad a biróságnak oda nem való elemektől való megtisztitására és a birói tekintély épségben tartására a nélkül, hogy az államkincstárt számbavehető módon megterhelné.
A hivatalvesztésre okul szolgáló fegyelmi vétségek esetet oly ritkák, hogy a hivatalvesztés kevés esetben fog alkalmazásra kerülni és mivel a javaslat csak különös méltánylást érdemlő kivételes okból engedi meg a hivatalvesztés következményeinek kimondását, kétségtelen dolog, hogy a fegyelmi biróság a hivatalvesztés kimondása esetében is a legritkábban fogja a törvénynek ezt a kedvezményét alkalmazni. A birákat és birósági hivatalnokokat illetőleg e tekintetben azért indokolt a kivételes elbánás, mert mig más hivatalnoknak az államszolgálatból való kiválását az igazgatási hatóság könnyebben előidézheti, a birót illetőleg a birói szolgálat megszüntetésének a fegyelmi uton kimondott hivatalvesztés az egyedüli módja, a melyre vonatkozó itéletében a független fegyelmi biróságot az igazságügi kormány nem befolyásolhatja.
A 9. § szintén a fegyelmi jog körében régóta érzett hiányt pótol és általános kivánságot elégit ki. Többször fordul elő olyan eset, hogy a biró fegyelmi vétsége nem indokolja a hivatalvesztésnek, a legszigorubb büntetésnek a kimondását, de az igazságszolgáltatás érdekében elengedhetetlenül szükséges az ő kimozditása abból a körből, a mely előtt az állásával járó általános tiszteletet köztudomásuvá lett fegyelmi vétségével már eljátszotta és a hol a birói tekintely sérelme nélkül meg nem hagyható. Szükség lehet a biró áthelyezésére olyan ok miatt is, a mely rá nézve fegyelmi vétséget nem állapit meg, de helyzetét előbbi környezetében tarthatatlanná teszi. Ma, megfelelő intézkedés hiányában, az igazságügyi kormány csak a legritkább esetben képes az ilyen birónak áthelyezéséhez szükséges beleegyezését kieszközölni és áthelyezése utján az igazságszolgáltatás érdekét megóvni. Ezért vette fel a javaslat azt a rendelkezést, a mely szerint a fegyelmi biróság, ha az igazságszolgáltatás érdekében szükségének találja, kimondhatja, hogy az itélő biró székhelyéről addigi állásának megfelelő birói állásra fegyelmi vétség megállapítása nélkül is áthelyeztessék. Ez a birói elmozdithatatlanság nagy elvét nem sérti, mert az áthelyezést független biróság rendeli el, a melynek határozatára a kormány befolyást nem gyakorol. A fegyelmi biróság részéről kimondott áthelyezést az igazságügyminister fogantositja az általa kijelölt birósághoz a birósági határozattól számitott hat hónapon belül. E rendelkezés alapján a törvényszéki biró járásbirósághoz, a járásbiró törvényszékhez is áthelyezhető lesz; de nem lehet áthelyezni pl. itélőtáblai birót törvényszéki elnöki vagy itélőtáblai biró czimmel és jelleggel felruházott állásra, mert ezek nem megfelelő birói állások.
A 12. § az igazságügyi igazgatásnak szintén régóta érzett szükségletét elégiti ki. Az 1891:XVII. tc. 34. §-a ugy rendelkezik, hogy a mely járásbiróságnál több járásbiró van alkalmazva, a felügyelet és a vezetés a rangidősebbet illeti. A helyi előléptetésnek mai rendszere mellett gyakran megtörténik, hogy olyan járásbiró lesz rangidősb, a ki a vezetésre és a felügyeletre egyáltalán alkalmatlan; a vezetéshez különös képesség, rátermettség kell; a legjobb biró lehet nagyon gyenge vezető, a ki maga is szivesebben végezné a képességének jobban megfelelő kizárólagos birói munkát. A mai körülmények között többször csak az illető járásbiróságnál levő legidősebb birónál idősebb birónak más biróságtól áthelyezésével lehet a megfelelő vezetést biztositani. Ezen a nehézségen kiván a javaslat azzal segiteni, hogy a király a járásbiróság felügyeletét és vezetését a rangidősb járásbiróval ugyanabban a fizetési osztályban levő más járásbiróra bizhassa.
A 13. § a Kuria tanácstagjainak számát polgári ügyekben hétről ötre szállitja le és ezzel előlegezi a polgári perrendtartás 55. §-ának ugyanezt a rendelkezését.
Ezt a rendelkezést a Pp. 134. §-a is tartalmazza és a javaslat csak kiterjeszti a mai peres dijazásra és a nem peres eljárásra.
Mindezek az egyszerüsitések a polgári perrendtartásban is (440. és 764. megvannak. Minthogy a fellebbezési biróság határozatára nézve törvény t. i. az 1893:XVIII. tc. 170. §-ának utolsó bekezdése rendeli a törvényszék elnöke részéről való aláirást, a többi kiadmányokra igen jól bevált egyszerüsitést ezekre a kiadmányokra csak törvénynyel lehet megtenni.
A 25. § a fizetési meghagyásból keletkező perben hozott itélet irásba foglalására nézve tartalmaz a Pp. 603. §-ával megegyező egyszerűsitési rendelkezést.
A 26. § következő szabályul állitja fel a mai végrehajtási eljárásban a fél kérelmére alkalmazandó azt a rendelkezést, hogy a végrehajtást rendelő végzés minden példányát a végrehajtatónak kell kézbesiteni (1881:LX. tc. 19. § második bekezdés). A mai eljárás szerint csak az első példányt kézbesitik a végrehajtatónak, a többi példányt a kiküldöttnek. Az elrendelt végrehajtásoknak igen nagy részét nem foganatositják. 1909-ben 563.406 elrendelt végrehajtásból csak 327.639-et foganatositottak az egész országban; a budapesti tábla területén pedig 150.606 elrendelt végrehajtásból csak 70.262 került foganatositásra. A budapesti V. ker. járásbiróságnál az a tapasztalat, hogy 10 elrendelt végrehajtásból 6-ot nem foganatositanak. Évenként tehát több százezerre menő ügyben teljesen czéltalanul adják ki a végrehajtási iratokat a kiküldöttnek és fölöslegesen okoznak azok lajstromozásával, sürgetésével, visszamutatásával a biróságnak munkát és a feleknek költséget. A 26. § tehát a végrehajtást foganatositó biróságot megkiméli a foganatositásra irányuló megkeresések lajstromozásától, mutatózásától, a kiküldöttnek kiadásával, a nyilvántartással s a nem szorgalmazás miatt visszamutató jelentések elintézésével járó munkától. A végrehajtató akkor, a mikor a végrehajtást foganatositani akarja, közvetlenül fordul az ügybeosztás szerint meghatározott birói kiküldötthöz. Minthogy a végrehajtási ügy három év alatt rendszerint lebonyolódik és azt sokáig függően hagyni nem czélszerü, a javaslat azt rendeli, hogy ha a végrehajtást három év alatt nem foganatositották, a foganatositás végett uj megkeresést vagy kiküldést kell kérni.
Az 1909. évben 110.517 átadó végzést hoztak; a javasoltam egyszerüsités tehát ennyi ügybeli irásmunkától kiméli meg a birót és a birósági irodát, a mi figyelembe véve azt, hogy az átadó végzések rendszerint terjedelmesek és több példányban adandók ki, igen nagy munkamegtakaritást jelent. Minthogy a birónak a közjegyző munkáját is gondosan át kell vizsgálnia, a javasolt egyszerüsités a munka alaposságát nem veszélyezteti. A közjegyzőnek a tervezetek elkészitéséért a törvényben meghatározott irásdij jár. Gyökeresebb megtakaritást eredményezne a biróságokra az, hogy ha a közmegegyezéssel létesült osztály alapján a hagyaték átadását a birói hatáskörből kivonva, teljesen a közjegyzőre bizná a törvény; ilyen értelmű törvénytervezetet dolgoztattam is ki és az most megfontolásom tárgya; de mivel ez a reform az örökösödési eljáráson mélyreható változtatással járna, a melyet hosszabb előkészités nélkül, ebből az alkalomból megtenni nem lehet, ezuttal, a sürgős törvényerőre emelést kivánó ebben a javaslatban csak az ismertetett, inkább kezelési természetü egyszerüsitést javasolhatom.
Azok a jelzálogi bejegyzések, a melyek záloglevelet vagy más közforgalmu kötvényeket kibocsátó pénzintézet javára történnek, rendszerint nagyon sok mellékhatározatot tartalmaznak és ezzel, valamint a sajátságos jogi természetük előirt telekkönyvi feljegyzésével (1876:XXXVI. tc. 17. §, 1897. évi XXXII. t-c. 17. §., 1898:XXXIII. tc. 74. §, v. ö. az Osztrák-Magyar Bankról szóló 1899:XXXVII. törvénycikket is) igen terjedelmesekké válnak. Ez a telekkönyvvezetéssel járó munkát nagyon megszaporitja, a bejegyzés teljesitését és kapcsolatosan a kölcsön folyósitását késlelteti; azonfelül még azért is hátrányos, mert a telekkönyv tartalmának áttekinthetőségét megneheziti. Pedig a kérdéses határozatok többnyire olyanok, hogy a bejegyzés alapjául szolgáló és hitelesitett másolatban, esetleg eredetiben a telekkönyvi okmánygyüjteményben meglevő kötvényből kivehetők. A leirt bajokon a § ugy kiván segiteni, hogy - a hitelező megjelölését, a követelés pénzösszegének és a szerződéses kamat kamatlábának kitételét nem tekintve - a jelzálogjogot és a követelés egyéb tartalmát illetőleg (ideértve a kikötött kamaton kivül a többi mellékszolgáltatást is) megengedi, hogy a telekkönyvi bejegyzés kiegészitésül annak az okiratnak megfelelő pontjára utaljon, a melynek alapján a bejegyzés történik és a jogi természet bejegyzésére is különös, rövid törvényi kifejezést enged meg. A telekkönyvi rendeletek 62. §-ának harmadik bekezdésével szemben a jelen § mindenesetre továbbmenő könnyitést nyujt, a mennyiben a kikötött kamaton kivül való mellékszolgáltatások javára szolgáló jelzálogjog megalapitását is lehetővé teszi a nélkül, hogy az idézett 62. § második bekezdésének megfelelően magában a telekkönyvben kellene azokat bejegyezni. A telekkönyvi határozottságba - specialitás - ütköző e kivétel hátrányát kellően ellensulyozza a jelen §-nak az a szabálya, a mely szerint a bejegyzés alapjául szolgáló okiratot a telekkönyvi bejegyzés kiegészitésére csak ugy szabad felhasználni, ha a bejegyzésben e részben kifejezett utalás van az okirat illető pontjára. Ez ugyan szigoritás a telekkönyvi rendeletek 62. §-a idézett harmadik bekezdésével szemben, ámde figyelemmel a telekkönyv itt megengedett okirati kiegészitésének nagyobb jelentőségére és a kérdéses okiratok rendszerinti nagyobb terjedelmére, a telekkönyvet kiegészitő okirati tartalom közelebbi megjelölésének előirása indokoltnak mutatkozik. További egyszerüsitést enged meg a § második bekezdése abban az esetben, ha a bejegyzés oly pénzintézet javára szól, a melynek - mint pl. az Osztrák-Magyar Banknak - alapszabályait vagy kiváltságos jogait a törvény állapitja meg. Ily alapszabályok legalább is annyira hozzáférhetőnek és közismertnek tekinthetők, mint a telekkönyvi okmánygyüjteményben levő kötvények, minélfogva a telekkönyvi bejegyzés kiegészitésül helyesen utalhat az ily alapszabályokra vagy kiváltságos jogot megalapitó törvényre.
A betétszerkesztés szabályai messzemenő eljárási és pénzügyi könnyitéseket nyujtanak az ingatlan tényleges birtoklásának a végből, hogy a telekkönyvbe tulajdonosként bejegyeztesse magát. Mégis gyakran megesik, hogy a tényleges birtokos telekkönyvi bejegyezhetőségének megkönnnyitett és egyszerüsitett előfeltételeit nem tudja teljesen megvalósitnai, mivel pl. ellenfele - a telekkönyvezett tulajdonos - illetőleg a tulajdonosként telekkönyvezett személy a bejegyzésbe beleegyezni vonakodik vagy annak egyenesen ellentmond stb. Ily esetben a telekkönyv rendezése és a telekkönyvbeli tulajdoni jogállásnak a tényleges birtokállapottal összhangba hozatala rendszerint csak per utján érhető el. De mivel a rendszerint csekélyebb értékü ingatlan nem igen birja el azt a költséget, a mely a keresetnek hozzáértő által való elkészittetésével, a kereset beadása valamint a tárgyalás és bizonyitékok előállitása végett a netalán távolabb eső birósági székhelyre való ismételt bemenetellel jár, és főleg mivel a tényleges birtokos, mig az ingatlant kezén tartja és hasznát huzza, joga telekkönyvezetlenségének hátrányát közvetlenül különben sem érzi: a tényleges birtokos a pert nem egykönnyen inditja meg. A bizottsági eljárást vezető biró vagy jegyző, a ki a helyszínén a felekkel tárgyalt és a tényállást teljesen kideritette, a keresetet könnyen felvehetné, sőt a biró azt nyomban tárgyalhatná és érdemileg el is intézhetné. Ámde ebben megakadályozza őt az az alaki ok, hogy ő a „telekkönyvi hatóság”-nak a kiküldöttje és igy még akkor sem tekintetik a „sommás biróság” tagjának, ha a telekkönyvi hatóság a perre illetékes járásbiróság. Ezen a bajon kiván a § segiteni.
A § csak a sommás keresetekre áll. Mert egyfelől nem akarja felforgatni a hatásköri, képviseleti és eljárási szabályokat, másfelől a rendes kereset tárgyát tevő ingatlan nagyobb értékénél fogva inkább elbirja a közönséges peres eljárás költségeit. A § nyujtotta könnyités nem szól arra az esetre, a midőn a tényleges birtokos tulajdonoskénti telekkönyvezését peren kivül a tényleges birtok alapján az 1886:XXIX. tc. 15-18. §-ai és a kapcsolatos többi szabály értelmében elérheti. Mert ebben az esetben az utóbbi szabályokon alapuló eljárás vezet czélhoz és azt kell teljesiteni. Önként értetődik, hogy a kereseti kérelemnek csak tartalmilag kell a tulajdonjog telekkönyvi bejegyzésére irányulnia, de különben a kérelem szövegezésének módja nem dönt. Ide tartozik tehát az a kereset is, a mely arra irányul, hogy az alperes a felperes tulajdonjogának elismerésére köteleztessék stb. De ha a kereset a felperes tulajdonjogának telekkönyvezésére irányul, az már a § alkalmazásának szempontjából nem tesz különbséget, vajjon a tulajdonjog telekkönyvi bejegyzése a tulajdon szerzését közbetiti-e mint pl. annál, a ki adásvétel vagy csereszerződés alapján vette át a telekkönyvezett tulajdonostól az ingatlant és azt még el nem birtokolta, avagy a tényleges birtokos, a ki elbirtoklás, kisajátitás által vagy egyébként a tulajdont telekkönyvi bejegyzés nélkül is megszerezte, a bejegyzést a végből kivánja, hogy tulajdonjogát a telekkönyvi közhitelességből (publica fides) származó veszélylyel szemben megóvja. Ezt netáni kétség megelőzése végett a § első bekezdésében határozottan kimondja. Az első bekezdés különben a kereset fel- vagy átvételének módjára nézve az 1893:XVIII. tc. 14. § első bekezdésének szövegéhez alkalmazkodik. A második bekezdés a kérdéses könnyitést a telekkönyvátalakitó és az ugynevezett általános telekkönyvhelyesbitő (1892:XXIX. tc. 2. § első bekezdésének 1. pontja) eljárásra is kiterjeszti. Mert az utóbbi eljárások során a községbeli ingatlanokra vonatkozó tulajdoni viszonyok a helyszinén épugy általános birói tárgyalás alá kerülnek, mint a betétszerkesztés esetében, a mely kedvező alkalom tehát ép ugy felhasználandó a tényleges birtokállapotnak a telekkönyvezett tulajdoni állással összhangba hozatalára. Sőt erre a kivételes könnyitésre ott, a hol a telekjegyzőkönyvek átalakitása az általános helyesbités nélkül foganatositandó, vagy a hol a betétek szerkesztése és forgalomba adása után történik a telekkönyv átalakitása, voltaképen még nagyobb szükség van, mint a telekkönyvi betétszerkesztésnél és általános telekkönyvhelyesbitésnél. Mert ugy a telekjegyzőkönyveknek az általános és helyesbités nélkül történő átalakitásánál, mint általában a betétek szerkesztése után bekövetkező telekkönyvi átalakitásnál a tényleges birtokra alapitott az a kivételes perenkivüli tulajdonjogbejegyzési eljárás, a melyet az 1886:XXIX. tc. 15-18. §-ai és a kapcsolatos szabályok előirnak, nem nyer alkalmazást és igy a telekkönyvnek peruton való rendezése még sürübben szükséges. A harmadik bekezdés a pervitel megkönnyitésének mértékére nézve két esetet különböztet meg. Az előző eset az, a midőn biró jár el a helyszinén és az a telekkönyvi hatóság, a mely a helyszini eljárást kiküldött bizottsága utján teljesitit, járásbiróság és pedig épen az a járásbiróság, a mely mint sommás biróság a per eldöntésére illetékes. Itt a könnyités tovább terjed, mert a kiküldött biró, mint az illetékes járásbiróság birói tagja a pert a helyszinén érdemben el is intézi. A másik eset az, a midőn a kiküldő telekkönyvi hatóság törvényszék, vagy járásbiróság ugyan, de nem az, a mely a per eldöntésére illetékes (midőn t. i. a kiküldő járásbiróság telekkönyvi hatósága más járásbiróság területére is kiterjed), avagy a kiküldő telekkönyvi hatóság a perre illetékes járásbiróság ugyan, de a kiküldött nem biró, hanem önálló müködési körrel felruházott jegyző. Itt a könynyités csak az, hogy a kiküldött fel- vagy átveszi a keresetet és nyomban átteszi az illetékes járásbirósághoz. Ez ugyan a telekkönyv kivánatos rendezésének irányában sokkal kisebb lépés, mint a mekkorát a per érdemleges elintézésének a kiküldött hatáskörébe utalása képvisel, de mivel a kereset szakszerü felvételét és a per meginditását ez is előmozditja, a telekkönyv rendezése tekintetéből határozottan előnyösnek mutatkozik.
A 33. § czélja az, hogy a peressé vált tulajdonjogra nézve addig is, a mig a per eldöl, a telekkönyv tartalmának olyan megváltoztatását, a mely a tényleges birtokosnak hátrányára lenne, kizárja. E czélt ott, a hol a tényleges birtokos még nem tulajdonos és a telekkönyvi bejegyzés a tulajdonszerzést fogja közvetiteni, a zárlat elrendelésének megkönnyitésével biztositja a § első bekezdése. Két könnyitést nyujt e részben: 1. a kérelem fel- s átvételét a helyszinén működő kiküldött hatáskörébe utalja; 2. az igénynek különben szükséges közokirati vagy teljes bizonyitó erejü magánokirattal való kimutatását, valamint a veszély valószinüségének a kimutatását is elengedi. E kimutatások elengedése indokolt; mert mi sem mutathatja ki erősebben a tényleges birtokosnak a tulajdonjog szolgáltatásra irányuló személyes igényét, mint az, hogy ő tényleg birtokba lépett és birtokban van; a veszély valószinüsége meg pusztán abból következik, hogy nem ő, hanem ellenfele van a telekkönyvben tulajdonosként bejegyezve, midőn a tényleges birtokos igényének érvényesitését is veszélyezteti, hogy ellenfele, noha birtokban nincs, a telekkönyv alapján az ingatlanról rendelkezhetik. A zárlati kérelem elintézése a perbiróság hatáskörébe tartozván (1891:LX. tc. 238. § első bekezdése), erre megfelelően kiterjesztendők az előbbi § utolsó bekezdésének a szabályai. Ellenben ott, a hol a tényleges birtokos már tulajdonos is és a per csak arra irányul, hogy a telekkönyv tartalmát kiigazitás (kitörlés) utján az anyagi jogállásnak megfelelően megváltoztassa, az első bekezdésben körülirt czél a fennálló jog értelmében perfeljegyzéssel érhető el. Erről a § második bekezdése rendelkezik és kimondja, hogy a kiküldött biró vagy jegyző a keresetnek hivatalból hitelesitett másolatát a telekkönyvi hatósághoz beküldi és hogy ez a másolat a perfeljegyzés alapjául szolgál, a mi az 1881:LIX. tc. 6. § második bekezdésére tekintettel, voltaképen csak annyit jelent, hogy ez a másolat a perfeljegyzés tekintetéből az eredeti keresetet pótolja. De a czél biztositása érdekében még azt is kimondja ez a bekezdés, hogy a perfeljegyzést hivatalból kell elrendelni, mert különben a telekkönyvi rendeletek 148. § második bekezdése alapján e részben még külön kérvényt is lehetne kivánni, a mi a czél megvalósitását csak megnehezitené.
A telekkönyvi betétszerkesztési szabályok értelmében vett tényleges birtokos törvényi fogalmát adják az 1886:XXIX. tc. 19. és az 1889:XXXVIII. tc. 9. §-a. Ez a fogalommeghatározás annyiban szük, a mennyiben nem fedi pl. azt az esetet, a midőn valaki valamely ingatlant 32 év vagy ezt meghaladó idő óta sajátjaként birtokában tart, tehát valóságos tulajdonos, a tulajdonjog azonban telekkönyvileg más nevére van bejegyezve. Az eddigi betétszerkesztési szabályok értelmében tehát ily birtokos, noha valóságos tulajdonos, ha csak előzetesen tulajdonjoga megitélése iránt eredményes pert nem vitt (1889:XXXVIII. tc. 9. §, tényleges birtokosnak nem is tekintendő és igy őt az 1886:XXIX. tc. 15-18. §-ai és a kapcsolatos későbbi szabályok értelmében tényleges birtoka alapján tulajdonosként telekkönyvezni nem is szabad. Ez annál helytelenebb dolog, mert azt, a ki csak az imént lépett az ingatlannak birtokába, ha az ingatlannak a telekkönyvezett tulajdonostól megvételét a vonatkozó szabályok szerint kimutatja, - bár ő kétségtelenül nem tulajdonos, hanem csak kötelmi igénye van a tulajdon átruházására és a mellett birtokos is, az idézet kivételes szabályok értelmében mégis tulajdonosként telekkönyvezik. De szorosan véve még a nem telekkönyvezett ingatlant sem volna szabad a betétszerkesztés során annak a nevére telekkönyvezni, a ki azt elbirtoklás alapján vallja a magáénak, mert ő a fentrészletezett törvénybeli meghatározás értelmében nem tényleges birtokos, már pedig az 1886:XXIX. tc. 12. §-a értelmében a nem telekkönyvezett ingatlan a tényleges birtokos nevére veendő fel. Végül a tényleges birtokos ismertetett meghatározása mellett a jelen javaslat 32. és 33. §-ai sem nyernének alkalmazást abban az esetben, ha a birtokos birtokát az ingatlannak elbirtoklására alapitja. A mondottak megfelelően állanak arra is, a ki az 1885:XXIII. tc. 5. vagy 8. §-a alapján vagy egyébként telekkönyvön kivül szerezte meg az ingatlannak tulajdonjogát, az ingatlant sajátjaként birtokban tartja, de tulajdonosként telekkönyvezve nincsen; sőt arra is, a ki telekkönyvi bejegyzéssel szerezte meg a tulajdonjogot, de ez időközben helytelenül (hamis okirat alapján, tévedésből) és törvénytelenül más nevére lett a telekkönyvben átirva, ő azonban birtokban maradt. Ezeken a fonákságokon kiván a § segiteni azzal, hogy a tényleges birtokos fogalmát megfelelően kibőviti. A tényleges birtokos tulajdonjogának a telekjegyzőkönyvbe való bejegyzéséről szóló 1892:XXIX. tc. nem adja önállóan a „tényleges birtokos”-nak törvényi fogalommeghatározását, hanem e részben is, mint az eljárás alapelvei tekintetében általában, az 1886:XXIX., 1889:XXXVIII. és 1891:XVI. törvénycikkre utal. Ennélfogva a tényleges birtokos fogalmának a jelen § első bekezdésében történt tágitása, mivel az, mint az 1886:XXIX. és az 1889:XXXVIII. törvénycikkek kiegészitése, betétszerkesztési szabályként jelentkezik és azt mint ujabb ily szabályt az 1892:XXIX. tc. szem előtt még nem tarthatta, önmagától az utóbbi törvénycikken alapuló eljárásra nem terjedne ki. Mivel továbbá a jelen törvény 32. és 33. §-aiban szabályozott eljárások sem esnek a betétszerkesztő eljárás keretébe, a tényleges birtokos fogalmának a betétszerkesztés számára itt történt tágitása önmagától az idézett 32. és 33. §-ok eseteire sem terjedne ki. Ezeken a bajokon kiván a második bekezdés segiteni. Kiemelem, hogy a második bekezdés „kiegészitő szabály”-ról és nem „kiegészitő rendelkezés”-ről beszél, mint pl. a 35. § harmadik bekezdése. Ez azért van, mert a „tényleges birtokos” fogalommeghatározása vagy ennek megváltoztatása lényegileg nem jogi parancs, hanem interpretativ szabály és azért az helyesen rendelkezésnek nem mondható.
Megoldásra szorul az a kérdés is, hogy az 1886:XXIX. törvénycikknek a tényleges birtokos telekkönyvezését rendező 15-18. §-ai és a kapcsolatos későbbi törvényi rendelkezések közül melyik nyerjen alkalmazást arra, a kinek tényleges birtoka - bár nem telekkönyvezett - tulajdonjogán alapul. Mivel a többi szabály olyan tényleges birtokos javára szól, a ki szerzését a telekkönyvezett tulajdonostól származtatja le, vagy ha a szabály ily leszármaztatást nem tételez fel, a tényleges birtokosnak tulajdonoskénti telekkönyvezését már a tulajdonosként telekkönyvezett személynek vagy igazolt jogutódjának egyszerü ellentmondására mellőzi, legczélszerübbnek mutatkozik, hogy annak a tényleges birtokosnak javára, a ki egyszersmind tulajdonos, az 1889:XXXVIII. tc. 7. §-a nyerjen megfelelő alkalmazást, a mely § t. i. eredetileg és az 1891:XVI. tc. 15. § b) pontja alatt foglalt kiegészitésében is a nem telekkönyvezett tulajdonos javára szól és sem telekkönyvezett tulajdonostól leszármaztatott szerzést nem tételez fel, sem nem mellőzi egyszerü ellentmondásra a tényleges birtokosnak a telekkönyvezését. Ezt mondja ki a jelen §, a mely kétségek megelőzése végett egyszersmind kifejezetten kiterjeszti a szabályt annak a javára is, a ki telekkönyvileg szerezte meg az ingatlan tulajdonjogát, de ez aztán érvénytelenül átjegyeztetett más nevére, ugy hogy ennek folytán a tényleges birtokos, a ki eredetileg telekkönyvezett tulajdonos volt, nem telekkönyvezett tulajdonossá lett és most már telekkönyvkiigazitási (tulajdoni) igényét az érvénytelenül tulajdonosként telekkönyvezett személy ellen kitörlési keresettel kellene érvényesitenie. A jelen § 3. bekezdésének felvétele ugyanazon az okon alapul, mint az előbbi § második bekezdéséé, azzal az eltéréssel, hogy a jelen §-ban foglalt uj szabály, a mely további olyan eseteket állit fel, a melyekben a tényleges birtokos mint ilyen a telekkönyvben tulajdonosként bejegyzendő, alkalmazható ugyan az 1892:XXIX. törvénycikkben alapuló eljárásban, de a dolog természete szerint nem a jelen törvény 32. és 33. §-ai szerinti eljárásban, a melynek épen akkor van helye, midőn a tényleges birtokos mint ilyen a telekkönyvbe be nem jegyezhető. Ezért marad itt el a szabály kiterjesztése a jelen törvény 32. és 33. §-ainak eseteire. A 3. bekezdésben használt „kiegészitő rendelkezés” összhangban van az első bekezdés szövegével.
A biróságok irattárai annyira meg vannak terhelve a felekre jelentőséggel nem biró régi iratokkal, hogy ezeknek az iratoknak kiselejtezése és megsemmisitése fizikai kényszerkép jelentkezik. Nem füződik semmi érdek ahhoz, hogy befejezett ügyekben oly iratok, a melyeknek semmi jelentőségük sincs, beláthatatlan időn át őriztessenek. Természetesen részletes szabályoknak kell intézkedni arról, hogy mely iratok azok, a melyek semmi tekintetben sem birhatnak már jelentőséggel, mily idő után semmisithetők meg azok, mily módon kell alkalmat adni a feleknek, hogy még az ily jelentéktelen iratok megőrzéséről is gondoskodhassanak stb. A 32 éves elévülési időnek jelentéktelen iratok megőrzésével megtartása épen nem indokolt. V. ö. 1912. jul. 4. 13,300 sz. I. M. rend., a birósági és ügyészségi iratok és kezelési könyvek selejtezésének szabályozásáról. (R. T. 805.)
