A Gazdasági Munkás- és Cselédsegélypénztárról szóló 1900:XVI. törvénycikknek az 1902:XIV. tc. által történt kiegészitése alkalmával a törvény indokolásában hangsulyoztatott, hogy a kiegészítés által a gazdasági munkások és cselédek biztositását czélzó intézmény kiépitése befejezve nincs, s hogy csak előnyére válhatik az intézménynek, ha fejlesztése iránt időnkint a szerzett tapasztalatok alapján fokozatosan történik intézkedés. Az azóta lefolyt több mint nyolcz év tapasztalatai ismét bő anyagot szolgáltattak arra, hogy mily irányban kivánatos és lehetséges a gazdasági munkások és cselédek biztositására szolgáló intézményünket fokozatosan tovább fejlesztenünk. Mindenekelőtt utalnom kell arra, hogy az intézmény a kötelező balesetbiztositás terén teljesen betöltötte hivatását abban a keretben, a melyet számára a törvények kijelöltek, s hogy általában a törvényben reábizott feladatoknak mindenben lelkiismeretesen megfelelt, sőt külön alapitványaiból rendszeresen oly segélyezést is nyujtott, a mire a törvények értelmében kötelezhető nem lett volna. Mindazonáltal az önkéntes biztositás, nevezetesen a rokkantság esetére való biztositás az utóbbi években nem terjedt oly mértékben, a hogy kivánatos lett volna. A gyakorlati tapasztalat azt mutatta, hogy rokkantság esetére való biztositásunk kellő elterjedésének két főakadálya van. Az egyik főakadály az, hogy ebbe a biztositásba a jelenlegi törvényes szabályok szerint csak 35 évesnél fiatalabb embereket lehet felvenni. Már pedig tudjuk, hogy a fiatal ember nem szivesen gondol az öregségre, a halálra, az még élvezni akarja az életet, nem pedig az alkony idejére félrerakni. A jövő felől való aggodalmat és a jövőről való gondoskodás iránti hajlandóságot inkább az öregebb kor hozza magával.
A mig tehát a nyugdijbiztositást az öregebbek előtt meg nem nyitjuk, addig e téren kielégitő eredményeket elérni nem fogunk. Miután pedig arra, hogy a jövőről való gondoskodás iránti hajlandóság mely korban szokott bekövetkezni, positiv mértéket felállitani nem lehet, czélunknak csakis akkor felelünk meg, ha kimondjuk, hogy a nyugdijbiztositásba bárminő öreg embereket felveszünk. Hogy azonban ezt észszerüen tehessük, pénzügyi szempontból szakitanunk kell azon eddigi rendszerünkkel, mely a nyugdijat egyforma összegben állapitja meg, akár rövidebb, akár hosszabb ideig volt is tag az illető. E helyett át kell térnünk azon minden nyugdijintézetnél általában elfogadott alapelvre, hogy a biztositandó nyugdij a tagsági évek számával növekedik, mert helyes mathematikai alapon csakis igy lehet nagyobb megterheltetés nélkül számbavehető maximális nyugdijat biztositani. De ezzel egyszersmind azt is el fogjuk érni, hogy a fiatalabbaknak érdekében lesz az öregebbek példáját mielőbb követni, hogy annál magasabb nyugdijra szerezzenek igényt. A másik főakadálya e biztositásunk elterjedésének az, hogy a tagnak csakis igazolt rokkantság esetére biztosit segélyt. A rokkantság pedig oly elasztikus fogalom, melybe ha akarom nagyon sok, ha akarom nagyon kevés, ugyszólván semmi sem fér bele. Ez a bizonytalanság a másik oka annak, hogy a jelenlegi nyugdijbiztositásunk nem vonzza magához földmives népünket. Ezt a bizonytalanságot meg kell szüntetnünk az által, hogy aggkori ellátással kötjük össze a rokkantsági biztositást, kimondván, hogy 65 éves korában nem keresik azt, vajjon tud-e még dolgozni, avagy sem, a tag a maga nyugdiját feltétlenül megkapja.
Javaslatom ezeken az alapelveken épiti fel az uj nyugdijbiztositást. Intézkedéseiben lehetőleg mindenütt alkalmazkodik a gyakorlati élet követelményeihez. Nem lehet tehát kétség az iránt, hogy ez az uj önkéntes biztositás földmivesnépünk körében rövid idő alatt mind fokozottabb mértékben el fog terjedni. Nemcsak azokat fogja ugyanis megnyerni, a kik önerejükből kivánnak biztos nyugdijról gondoskodni, hanem lehetővé teszi a gazdáknak, hogy cselédeik közül példaadásképen - a mit eddig a 35 éves korhatár miatt nem tehettek - épen a legrégiebbeket, tehát rendesen egyszersmind a legöregebbeket jutalmazák 65 éves koruk betöltése után okvetlen elérendő nyugdij biztositásával. Ez uton bizton remélhető, hogy a gazdasági cselédek állandósitásának ügyét is nagyban elő fogjuk mozditani. De javaslatom keresztülvitelével nemcsak intézményünk jelenlegi formáján eszközlünk nagy javitást, hanem ez uton jó előre lerakjuk az alapját egy a modern követelményeknek megfelelő kötelező nyugdijbiztositásnak, melyre - ha majd egykor az ideje elérkezik - az áttérés nagyban meg lesz könnyitve az által, hogy egy az önkéntes formában már megerősödött és begyökeresedett rendszeren lesz tovább felépithető. Javaslatom egyéb részéről főleg azt tartom kiemelkedőnek, hogy a baleseti segélyezés rendszerén eszközöl javitást, s annyiban, a mennyiben ez az intézmény fennállása óta nyert statisztikai adatok szerint a jelenlegi anyagi eszközök mellett keresztülvihető, e segélyeket egyenlősiti az ipari munkásainknak nyujtott baleseti segélyezéssel. Nevezetesen tovább kiépitve azon eddig is teljes mértékben bevált s a földmivesnép egyszerübb viszonyainak legmegfelelőbb gondoskodást, mely a baleset folytán elhunytak családjának nem időleges csekély havi segélyt, hanem egy összegben adott számottevő tőkét nyujt, javaslatom a táppénz jellegével biró napi 1 koronás segélyt szintén nem 60 napra, hanem 10 hétre adja meg, a rokkantsági segélyt, vagyis a járadékot pedig nem csupán a munkaképességnek 50%-on felüli, hanem már 25%-os csökkenése esetére is megadja, még pedig oly módon, hogy teljes munkaképtelenség esetére a segélyt az eddiginek kétszeresére emeli fel, részleges munkaképtelenség esetére pedig a fogyatkozás mértékének megfelelő százalékokban állapitja meg.
A javaslatom által eszközölt javitások az egész vonalon mindenesetre nagyon számottevők, de a felállitott korlátozások mellett el is mentek a lehetőség azon legvégső határáig, a melyen tulterjeszkednünk a jelenlegi anyagi eszközök mellett lehetetlen. Már pedig hangsulyoznom kell, hogy javaslatom keretének megállapitásánál ügyeltem arra, hogy a tervbe vett összes javitásokat a pénztár az eddigi államsegélye mellett saját erejéből a nélkül hajthassa végre, hogy ebből az érdekeltekre az eddigieknél magasabb járulékok vagy tagsági dijak háromoljanak. (1911. május 16. F. M. jav. 146. sz. képviselőházi irom.)
A felvételi dijat abból a czélból, hogy a belépés a földmivesnépnek minél könnyebbé tétessék, javaslatom a minimumra, kerek egy koronára redukálja. Viszont a felvételi dij teljesen el nem engedhető, mert maga a tagsági könyv kiállitása is pénzbe kerül, de ezenkivül arra is szükséges, hogy a belépőt némileg kösse. A tagsági dijat a lehetőség legszélső határáig elmenve, javaslatom az eddigi rokkantsági biztositás 10 korona 40 filléres dija helyett évi 10 koronára kerekiti le. A kerek összegek iránti előszeretet oly általános, hogy ezzel javaslatomnak számolnia kellett, s a félévenkint előre fizetendő kerek 5 korona valóban oly csekély összeg, melyet egy kis igyekezettel minden jóravaló magyar földmivel könnyen megtakarithat. Ez a tagsági dij mindaddig fizetendő, mig a tag akár baleset, akár rokkantság, vagy aggkor czimén járadék, illetőleg nyugdij élvezetébe nem lép. Javaslatom, miként a felvételi feltételek világosan mutatják, az e fajta biztositás tisztán a földmivesnép részére szánta, következésképen nemcsak a tagoktól követelt dijakat, hanem a nyujtandó segélyeket is ezen osztály igényeihez mérte. Megemlitem, hogy e biztositás legközelebb áll az osztrák javaslatban tervezett, valamint a német rokkantsági és aggkori biztositás II. fokozatához, a melyhez a gazdasággal foglalkozók általában tartoznak, s miként ott sem lehet ugyanegy osztályban a segélyek többszörösét biztositani, épen ugy abból a czélból, hogy a segélymegoszlást igazságossá tegyük s a pénztáron való nyerészkedésnek elejét vegyük, javaslatom is egyformán méri minden egyes tag részére az állami intézmény utján nyujtott kedvezményeket, s kizárván e csoportban a többszörös biztositást, az egyszerü földmivesnép tényleges szükségein felül jelentkező biztositási igények kielégitését a magánbiztositás szabad versenye részére hagyja fenn. A szakasz végül kimondja, hogy az 1902:XIV. tc. 20. §-ának rendelkezései a nyugdijcsoportbeli tagokra nem alkalmazhatók. Mathematikai szempontból nem engedhető meg ugyanis ennél a biztositási formánál a már befizetett dijaknak más egyén javára való átszámitása.
A 2. § általánosságban 10 évi várakozási időt állitván fel, a nyugdijjogosultság alapjául szolgáló rokkantságot és aggkort határozza meg. A rokkantság meghatározásánál ugyanazt a definicziót használja, a melyet a hasonló intézménynyel biró más államok törvényei elfogadtak, miután pedig ez a biztositás azok részére állittatik fel, a kik főkeresetképen gazdasági munkával foglalkoznak, a munkaképtelenséget kifejezetten a gazdasági munkára vonatkoztatja. Aggkornak a 65. életévet jelöli meg, melynek betöltésekor a tagnak feltétlenül joga van az őt a tagsági évei szerint megillető nyugdijra. Más államok törvényében, például Németországban a 70. életév van megjelölve az aggkor határául, tehát e tekintetben javaslatom, mint uttörő jelentkezik, a midőn a magyar földmivesnép életviszonyaihoz mérten oly életkorban adja meg feltétlenül a nyugdijat, a mely a legmesszebbmenő igényeket is kielégitheti. A szakasz a nyugdij teljes összegét évi 240 koronában állapitja meg, tehát épen kétszeresében az évi 120 koronának, a melyet első csoportbeli rendes tagjaink eddig rokkantsági segély czimén egyáltalán elérhettek. A nyugdij minimumát, melyet a tag akkor ér el, ha a nyugdijigény a 10 évi várakozási idő eltelte után azonnal áll be, évi 60 koronában, vagyis épen annyiban állapitja meg, mint a mennyit az eddigi törvények a második csoportbeli rendes tagjaink részére biztositanak. Erre a minimumra nézve fel kell emlitenem, hogy ez ugyszólván azonos a jelenleg életben levő franczia törvény, valamint az angol törvény által nyujtott aggkori ellátás minimumával. Igaz ugyan, hogy sokkal alacsonyabb, mint a mennyit a német törvény nyujt, de nem szabad figyelmen kivül hagynunk, hogy a német törvényben az aggkori ellátásra 24 évi (1200 járulékos heti) várakozási idő van megszabva, mig javaslatom általában csak 10 évi várakozási időt állit fel. A ki javaslatom szerinti nyugdijbiztositásban 24 évi tagságot be fog tölteni, az körülbelül ugyanazt a nyugdijat érheti el, mint a mennyit a németek elérnek.
Tehát javaslatomnak csak előnye a német törvény fölött, hogy az aggkori nyugdij megfelelő hányadát a tag részére már 10 évi tagság után biztositja. Az minden kétségen felül áll, s a külföldi példák is azt tanusitják, hogy a gazdasággal foglalkozókra nézve általában sokkal nagyobb jelentőséggel bir az aggkori ellátás, mint akármely más foglalkozásbeliekre nézve, mert az egészséges szervezeti földmives, ki hivatása folytán munkáját ugyszólván mindig a szabad levegőn teljesiti, ha csak valamely baleset miatt el nem nyomorodik (a mire ott van a balesetbiztositás), általában a többi foglalkozásbeliekhez képest sokkal magasabb kort ér el a nélkül, hogy rokkantnak volna tekinthető. Ez az oka annak, hogy a földmivesek érdekeit szolgáló javaslatomban a fősulyt éppen az aggkori ellátásra helyeztem, s első sorban ezt óhajtottam földmiveseink által minél könnyebben elérhetővé tenni. Ha a nyugdijigény 10 évet meghaladó tagsági idő után áll be, a nyugdij annyiszor évi 6 koronával magasabb a 60 koronánál, a hány évvel a tagság a 10 évet meghaladja. 40 évi tagság után a nyugdij eléri a maximumot, az évi 240 koronát. A nyugdij összegének kiszámitása tehát a lehető legegyszerübb, a mennyiben minden egyes eltöltött tagsági év a nyugdijat évi 6 koronával szaporitja, vagyis az eltöltött tagsági évek számának 6 koronával való szorzata adja meg azon évi nyugdij összegét, a melyet az illető a tiz évi várakozási idő elteltével akár rokkantság, akár aggkor czimén igényelhet. A tagsági idő megállapitásánál csak olyan a belépés óta tényleg eltelt egész évek vehetők számitásba, a melyekre az egész évi tagsági dij befizettetett. Az utolsó megkezdett, de be nem fejezett év számitásba nem jöhet.
A számitás illusztrálására indokoltnak tartok néhány példát felhozni: 1. Ha valaki 25 éves korában véteti fel magát a tagok sorába és 50 éves korában, vagyis 25 évi tagság után rokkanttá válik, évi nyugdij fejében kap 25x6 = 150 koronát. Ha ugyanez a tag teljes munkabirásában megéri a 65 életévét, feltétlenül megkapja nyugdiját, mely 40 évi tagsága alapján évenkint ki fog tenni 40x6 = 240 koronát. 2. Ha valaki 40 éves korában véteti fel magát a tagok sorába és 60 éves korában, vagyis 20 évi tagság után rokkanttá válik, évi nyugdij fejében kap: 20x6 = 120 koronát. Ha ugyanez a tag teljes munkabirásában megéri 65 életévét, feltétlenül megkapja nyugdiját, mely 25 évi tagsága alapján évenként ki fog tenni 25x6 = 150 koronát. 3. Ha valaki 60 éves korában véteti fel magát a tagok sorába, az, ha 70. életévét eléri, vagyis 10 évi várakozási idő eltelte után feltétlenül megkapja nyugdijul az évi 10x6 = 60 koronát.
A 3. § az elhalt tag családja részére egy évi nyugdijának megfelelő összeget biztosit segélyképen és kimondja, hogy ha a halál 10 évi várakozási időn belül következnék be, a család segélyképen a befizetett tagsági dijak felét kapja. Ez által javaslatom a lehetőség határai között fokozatosan gondoskodik arról, hogy a ki pár évig tagja volt már a pénztárnak, annak elhalálozása esetén családja még a várakozási időn belül se maradjon segély nélkül. A német rokkantsági biztositás egyáltalán nincs összekötve haláleseti segélyezéssel, javaslatom tehát ezzel szemben kedvezőbb feltételeket tartalmaz, a midőn nagyjában az osztrák javaslathoz hasonlóan haláleseti segély czimén a család részére egy évi nyugdijnak megfelelő összeget biztosit. Miután azonban az ez alapon kiszámitandó segély rövidebb tagsági idő után vagy épen a 10 évi várakozási időn belül különösen oly esetekben, a midőn a kiskoru árvák maradtak kereső kéz nélkül, csekélyebb lenne, mintsem óhajtandó, ezért a szakasz kimondja továbbá, hogy ha az illető 2 évi tagság után 14 éven aluli gyermek hátrahagyásával hal meg, ez a segély 100 koronánál kevesebb nem lehet. A két évi várakozási idő kikötésére a netaláni visszaélések megakadályozása czéljából van szükség. Ennél magasabb haláleseti segély mathematikai alapon nem biztositható, de már itt utalni kivánok arra, hogy javaslatom 11. § lehetővé teszi, hogy méltányos esetekben az igazgatóság rendkivüli segélyeket is adjon. A szakasz kimondja végül, hogy a család hátrahagyása nélkül elhalt egyének temetési költsége czimén adandó segély az 50 koronát meg nem haladhatja. Egész javaslatom mindig csak a tényleges szükség mértékét tartja szem előtt, tehát csak következetes marad, a midőn az egyszerü földmives temetési költségére a tényleges szükség mértékét alkalmazza.
Az 5. § annak megakadályozásáról kiván gondoskodni, hogy jövőben a többszörös rokkantsági és balesetbiztositásba oda nem tartozó spekulativ elemek bekerülhessenek s ezuton a pénztárra, mely első sorban a szegényebb sorsu földmivesnép megsegitésére van hivatva, indokolatlan terheket ne hárithassanak és eredeti czéljának megvalósitását meg ne nehezithessék. Miután az az eddigi törvényes rendelkezés, mely a rendes tagok első és második csoportjában csak az ötnél több tagsági könyv váltását kötötte az igazgatóság engedélyéhez, e téren elegendő védekezési eszközül nem bizonyult, javaslatom kimondja egyrészt, hogy e csoportokban egynél több tagsági könyvet is már csak a központi igazgatóság előzetes engedélyével szabad egy tag részére kiállitani, másrészt, hogy a rendkivüli tag egynél több tagsági igazolványt nem válthat.
A 6. § a harmadik csoportbeli rendes tagságot megnyitja az 50-60 év közötti egyének részére is, életkoruknak megfelelően oly összegü segélyt biztositván haláluk esetére, mely a földmives nép igényeinek megfelel. Miután e biztositás ily értelmü kiterjesztése a megejtett mathematikai számitások szerint a pénztárra ujabb terhet nem hárit, nincs semmi akadálya annak, hogy a földmivesnép köréből ez iránt felhangzott óhaj teljesitése elől elzárkózzunk. A haláleseti biztositás az, a melyre a magyar földmivesnépben megvan az immár egy korábbi nemzedéktől örökölt, tehát már is meggyökeresedett hajlandóság. Ezt bizonyitják a vidékenkint nagy számban fennálló temetkezési egyletek. Ez egyletek azonban, miként a tapasztalat is mutatta, azzal a szervezettel, a melylyel általában létesülni szoktak, nem képesek az elébük kitüzött czél megvalósitására, hanem rövidebb-hosszabb idei müködés után ugyszólván kivétel nélkül felszámolás alá kerülnek. Épen ez volt az oka annak, hogy az 1902:XIV. tc. megalkotásakor a törvényhozás megadta a lehetőséget arra, hogy ez egyletek a pénztárba beolvasztassanak. Ha most a legolcsóbb rendes tagságot haláleseti biztositásával megnyitjuk azon korban levő egyének előtt is, a mely kor ezen egyletek tagjai zömének megfelel, nagyban megkönnyitjük a pénztárnak e téreni müködését is, mert bár javaslatom törvénynyé emelése esetén ezen egyletek átvételénél felhasználandó lesz az az expediens is, hogy az egyleti tagok egy része a korhatár nélküli nyugdijcsoportba vétessék át, mégis nagy könnyebbség lesz, ha azok az 50-60 éves tagok, a kik nem akarnak évi 10 korona tagsági dijat fizetni s a kikben csupán a haláleseti segély biztositására van meg a hajlandóság, ezt a czélt, a melyet a temetkezési egylet kebelében elérni nem tudtak, megvalósithatják a pénztárba való átlépés utján olyan alacsony tagsági dij mellett, mely jóval csekélyebb a vidéki temetkezési egyletek által szedett dijak átlagánál.
A 7. § a baleset által okozott munkaképtelenség esetén a napi egykoronás segélyt az eddiginél 10 nappal hosszabb időre adja meg. Ugyan ez kedvezményt kiterjeszti a munkaadók részére adandó kártalanitásra is, oly megszoritással, hogy gazdasági cselédjeik balesetei alkalmával az egykoronás napisegély-megtérités a munkaadó egynegyedévi ellátási kötelezettségével szemben nem a baleset napjától, hanem a balesetet követő első két hét elteltétől veszi csak kezdetét. A valóban sulyos baleseteknél ezzel a módositással a munkaadók jóval kedvezőbb helyzetbe jutnak, mert az eddigi törvényes rendelkezések értelmében, ha egy negyedévig volt munkaképtelen a cselédjük, az általuk kiszolgáltatott ellátás ellenében csak 60 korona kárpótlást kaptak, mig ezentul 70 koronát fognak kapni. A módositás főleg csak a számot nem tevő apróbb baleseti sérüléseket érinti, a melyekkel jól tudjuk hogy az intézmény felállitása előtt a cselédek vigan dolgoztak, mig az intézmény müködése óta ezen apró sérülések kártalanitása azt eredményezte, hogy egyes vidékeken, főleg szorgos munka idején kivül a munkaadók valósággal hasznot huztak cselédeik sérüléseiből, a mi pedig a pénztárnak czélja nem lehet. Ezt tanusitja az a körülmény, hogy figyelemmel arra, miszerint 8 napnál rövidebb ideig tartó munkaképtelenség alapján az eddigi törvényes rendelkezések értelmében nem igényelhető pénzbeli segély, éppen a gazdasági cselédeknél a 8-10 napi állitólagos munkaképtelenséget okozó bejelentett balesetek száma téli időben mindig sokkal nagyobb volt, mint nyáron, a mikor a gazdaságban minden munkáskézre szükség van. Németországban, hol ugyanezeket a jelenségeket szintén tapasztalták, ez ellen akként védekeznek, hogy statutumok alapján teljesen mellőzik a cselédek első 13 héten át pénzbeli segélylyel való ellátását. Részemről elégségesnek tartom az uj gazdasági cselédtörvénynyel is összhangban álló fent körülirt intézkedést, melynek utján el fogják érni azt, hogy a pénztár segélye ne forgácsoltassék szét, de ne is legyen méltánytalanul kihasználható a gazdasági cselédek számot nem tevő apróbb baleseti sérüléseinek honorálására, hanem annál intenzivebben legyen összpontositható a valódi nagy szerencsétlenségek minél alaposabb enyhitésére.
A 8. § a baleset miatti rokkantsági segély megállapitásánál áttér a balesetbiztositó intézményeknél általában mindenütt elfogadott azon rendszerre, melynél az, a ki a baleset miatt sulyosabb testi fogyatkozást szenvedett, e fogyatkozás mértékének megfelelően magasabb százaléku segélyezésben részesül, mint az, a kinek fogyatkozása csekélyebb jelentőségü. A mi eddigi rendszerünk mellett ugyanis a baleset miatti rokkantsági segélyre, mely változatlan fix tételben (havi 10 korona) van megállapitva, csak annak van joga, a ki a baleset miatt addigi keresetének több mint felétől elesett. E mellett a rendszer mellett - miként a gyakorlati tapasztalat mutatta - nagyon nehéz lelkiismeretesen megállapitani a segélyre való jogosultságot, s a legjobb, igyekezett mellett is megtörténhetik az a méltánytalanság, hogy mig a szorgalmasabb, törekvő ember, a ki testi fogyatkozása daczára is igyekszik megfeszitett munkával dolgozni, a segélytől egészben elesik, mert hiszen nyilvánvaló, hogy megkeres félannyit, mint azelőtt, addig viszont a dologkerülő csekélyebb jelentőségü fogyatkozással is belekerülhet a segélybe. A javaslatomban foglalt rendszer elfogadása mellett nemcsak azt fogjuk elérni, hogy a segélymegosztás igazságosabb lesz és a testi fogyatkozásban szenvedők szorgalmát károsan nem befolyásolhatja, hanem az eddigiekhez képest nagy kedvezményben részesitjük a sérületeket, a midőn teljes munkaképtelenség esetére a segélyt az eddiginek kétszeresére emeljük fel, s nemcsak azokat részesitjük segélyben, a kiknek munkaképessége 50%-nál alább szállott, hanem már azokat is, a kiknek munkabirása 25%-os csökkenést szenvedett. Ennél csekélyebb fogyatkozás figyelembevétele a földmivesnép specziális életviszonyaira való tekintettel indokolatlan terheket róna az intézményre. Annak megállapitása tekintetében, hogy a baleseti sérülések által okozott különböző testi fogyatkozásoknak a munkabirás mily százaléku csökkenése felel meg, egyelőre a német birodalomban, valamint Ausztriában e részben követett és táblázatos kimutatásokban ismertetett gyakorlat lesz irányadóul veendő. Javaslatom egyik leghumánusabb része éppen ennek a szakasznak azon intézkedése, mely évi 240 korona járadékkal kiván gondoskodni a baleset folytán teljesen elnyomorodottak tisztességes megélhetéséről a nélkül, hogy azok másoknak kegyelmére legyenek utalva. De figyelemmel arra, hogy a gazdasági munkában végleg elnyomorodottak legnagyobb része az etetést igénylő takarmányelőkészitő és cséplőgépek, valamint ezek mozgonyainak és járgányainak áldozata, már ez alkalommal reá kell mutatnom arra, hogy miután az ipari és gyári munkások baleset elleni védelméről már az 1893. évi XXVIII. tc.-ben megfelelően gondoskodva van, nagyon kivánatos lenne, ha a baleset veszélyének nem kevésbé kitett gazdasági gépmunkások baleset elleni védelme érdekében is történnék gondoskodás, és megfelelő módon előkészittetnek, hogy legalább pár évi időhaladék alatt ezen általam emlitett gazdasági gépeknél minálunk is alkalmazásba vétessenek a balesetek elháritására alkalmas oly óvóintézkedések, a melyek különösen Németországban a gazdasági üzemekre kötelezően elő vannak irva és évenkint nagy százalékát mentik meg a gazdasági munkásoknak a baleset folytán való elnyomorodástól.
A 10. § a szerzett jogok érintetlen hagyásával a baleseti segélyezésre általában kiterjeszti azt a rendelkezést, mely a gazdasági gépmunkásaink kötvényes biztositásánál eddig is érvényben volt, s a melyet az ipari munkások biztositó intézményére nézve az 1907:XIX. tc. 65. §-a állit fel szabályul, hogy t. i. az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztár többszörös biztositás esetén is csak egyszeres pénzbeli segélyeket tartozik a tag részére nyujtani. A mi intézményünk eredeti czélja az, hogy oly biztositást nyujtson, mely a földmivesnép átlagos igényeinek mindenben megfelel; ezért a segélyek az állami támogatás figyelembe vételével oly összegekben vannak megállapitva, melyek elégségesek arra, hogy a földmivesnép tényleges szükségét kielégitsék. Ennél az intézménynél is czélt tévesztett dolog lenne tehát alkalmat adni arra, hogy ha valaki véletlenül többszörösen jut bele a biztositásba, a tényleges szükség mértékén tul vehesse igénybe az állami támogatást. A nem véletlen, hanem tervszerü többszörös balesetbiztositás terén pedig igen keserü gyakorlati tapasztalatai vannak az intézménynek. Nem akarom hosszasan felsorolni, mily számos eset volt, a midőn a többszörös balesetbiztositás az illetőket a pénztár megröviditésére ösztönözte, csak röviden annyit emlitek meg, hogy nem egy esetben volt kénytelen a pénztár egész vagyont kifizetni egyeseknek oly sérülés czimén, mely pár hét alatt gyógyult; látszott a baleset ismétlődéséből, hogy tervszerü támadás volt a pénztár ellen, de azért törvényes uton nem lehetett semmit ellene tenni. Minthogy pedig a pénztárnak nem lehet czélja az, hogy a balesetből az illetők meggazdagodjanak, a mi az intézményre nézve nemcsak anyagi, de morális kárt is jelent, hanem egyedül megvalósitandó czélja e téren csupán az, hogy a baleset folytán munkaképtelenné vált egyéneknek elmaradt keresményét pótolja, a balesetbiztositás terén a többszörös biztositást a legszükebb határok közé kell szoritanunk oly módon, a hogy azt javaslatom megszabja, a midőn erre csakis azoknak adja meg a lehetőséget, a kik a központi igazgatóságtól a rendes tagok első vagy második csoportjában több tagsági könyv váltására nyertek előzetes engedélyt. Az előzetes engedély megadásánál az igazgatóságnak módjában lesz a kivételesen méltánylandó eseteket a megbizhatóság és érdemek kellő mérlegelése mellett elbirálni.
Hogy e szakasz értelmében balesetek esetén a segélyezés miként lesz nyujtandó, indokoltnak találom a következőkben megvilágitani: Ha a nyugdijcsoportbeli tag baleset folytán meghal, a baleset miatti halál czimén adott segélyen felül a természetes halál czimén adandó segély nem követelhető. Ha ellenben az illető a baleset miatt rokkanttá válik, s a baleset miatti rokkantsági járadék élvezete után más okból meghal, a pénztár kifizeti azt a haláleseti segélyt, a melyre az illető a 3. § értelmében eltöltött tagsági évei, vagyis befizetett tagsági dijai alapján jogot szerzett. Ha a nyugdijcsoportbeli tag baleset miatt rokkanttá válik és megkapja a baleset miatti rokkantság czimén a járadékot, ugyanő nem követelheti, hogy részére ezenfelül a 2. §-ban megállapitott rokkantsági, illetőleg aggkori járadék is megadassék. Ha a tagnak kétfele czimen van igénye a pénztártól járadékra, akkor jogában áll a kettő közül azt választani, a melyik reá nézve előnyösebb. Ha például a nyugdijcsoportbeli tag 35 évi tagság után olyan balesetet szenved, mely munkabirását 70%-kal csökkenti, akkor a baleset miatti rokkantság czimén igénye van évi 168 korona járadékra, de miután ilyenformán addigi keresetének egyharmadát sem tudja már gazdasági munkával megkeresni, 35 évi tagsága alapján rokkantság czimén viszont igénye van évi 210 korona járadékra; jogában áll tehát, mint reá kedvezőbbet, ez utóbbit választani. Ha a nyugdijcsoportbeli tag 15 évi tagság után olyan balesetet szenved, mely munkabirását 25%-kal csökkenti, s igy a baleset miatti rokkantság czimén évi 60 korona járadékot élvez, 65. életévének betöltésekor a munkaképtelenség további igazolása nélkül kérheti, hogy az annak idején megszakitása nélkül eltöltött 15 évi tagsága alapján az eddigi évi 60 korona helyett aggkori segély czimén évi 90 korona járadékot kapjon. Ha a nyugdijcsoportbeli tag 15 évi tagság után olyan balesetet szenved, mely munkabirását 25%-kal csökkenti s igy a baleset miatti rokkantság czimén évi 60 korona járadékot élvez, és e járadék néhány évi élvezete után ujabb balesetet szenved, melynek következtében munkabirása már összesen 75%-kal csökkent, az ezen 75%-os csökkenésnek megfelelő évi 180 korona járadékot csakis az esetben követelheti, ha baleset esetére az ujabb baleset idejében is biztositva volt; ha ellenben az ujabb baleset idejében biztositva nem volt, a baleset miatti rokkantság czimén magasabb járadékot nem kaphat, hanem csakis azt követelheti, hogy miután munkabirása a 75%-os csökkenésnek megfelelően egyharmadánál alább szállott, az annak idején megszakitás nélkül eltöltött 15 évi nyugdijcsoportbeli tagsága alapján részére rendes rokkantsági járadék czimén évi 90 korona adassék az addig élvezett 60 korona baleset miatti rokkantsági járadék helyett.
Maga a baleset miatti rokkantsági járadék az öregséggel járó fogyatkozások czimén, vagy további biztositás hiányában uj baleset czimén nem emelhető. A szakasz végül ugyancsak érintetlen hagyásával a többszörös biztositásra szerzett jogoknak, kimondja, hogy az olyan biztositott, a ki betegség esetére bárminő betegsegélyző pénztárnál, tehát esetleg majdan a gazdasági cselédek és munkások részére törvényileg felállitandó betegpénztárnál biztositva van, a balesetet követő első 10 héten át a pénztártól ingyen gyógykezelést egyáltalán nem igényelhet s napisegélyt is csak oly mértékben kaphat, a mennyiben a betegpénztár által nyujtott napisegély (táppénz) kevesebb a napi 1 koronánál. E rendelkezés, mely a pénztár e téren is mentesiti a tényleges szükség mértékén tul való megterheltetése alól, az eddig elmondattakból önként folyik és szinte egyik eszköze annak, hogy a javaslatomban foglalt kedvezmények megadása lehetővé tétessék.
A külön alap kamatjövedelmének terhére a biztositottak részére esetenkint 100 koronáig terjedhető rendkivüli segélyezés nyujtását engedélyezi. Itt meg kell emlitenem, hogy a pénztár czéljaira befolyt adományok különben is majdnem kizárólag oly kikötéssel adományoztattak, hogy azokból különösen méltánylást érdemlő oly esetekben, a midőn a pénztár a törvény értelmében a segély nyujtására nem kötelezhető, de a segély nyujtása egyébként indokolt, az igazgatóság rendkivüli segélyeket adjon. Nem áll tehát semmi utjában annak, hogy mindezen jótékonyságból befolyt összegek egyesitve külön alappá alakittassank, melynek kamatjövedelme a fenti humánus czéloknak álljon szolgálatában.
A 12. § 100 K-ig terjedő pénzbüntetést már azon munkaadókra a géptulajdonosokra, a kik cselédeiket, illetőleg gépmunkásaikat a kötelező balesetbiztositás alól elvonják. Ha figyelembe vesszük, hogy az 1901. évi népszámlálás adatai mintegy 600.000 gazdasági cselédet mutattak ki, melyből a törvényes kötelezettségnek megfelelően biztositottak száma a lefolyt 10 év alatt soha el nem érte a 380.000-et, s ha figyelembe vesszük, hogy a gazdasági gépmunkások kötelező biztositásánál fennálló törvényes rendelkezések szerint a be nem jelentett gépüzemek után a dijak utólag be nem hajthatók s igy nincs megfelelő eszköz arra, hogy a kötelezettség teljesitése tényleg általánosan keresztül vitessék, nem szorul további indokolásra azon intézkedés, mely a kötelező biztositás elmulasztóit ennél az intézménynél is pénzbüntetéssel és a dijak utólagos behajtásával kivánja a biztositás teljesitésére szoritani. A szakasz utolsóelőtti bekezdése kétségek elháritására kifejezetten kimondja, hogy a fentebbi rendelkezések a biztositás elmulasztóinak kártéritési felelősségét nem érintik.
A beszámitás annak alapul vételével, hogy a pénztár anyagi veszélytől való megóvása szempontjából senkinek több tagsági idő be nem számitható, mint a mennyit az eddigi tagságba való belépése óta tényleg eltöltött, akként lesz keresztülviendő, hogy az első csoportbeli rendes tagok által befizetett minden egész évi dij egy egész évi dijnak, a második, valamint negyedik csoportbeli rendes tagok által befizetett minden egész évi dij egy félévi dijnak, végül a harmadik csoportbeli rendes tagok által befizetett minden két egész évi dij egy félévi dijnak számittassék át. Igaz, hogy ilyenformán e tagok a multra néhány fillérrel többet róttak le, mint a mennyi tőlük a jövőre követeltetik, de ezen néhány fillérnyi különbözet elszámolásával a pénztárat megterhelni, eltekintve a kezelési nehézségektől, s attól, hogy igy sokkal áttekinthetőbb képe lesz az átszámitásnak már csak azért sem lenne indokolt, mert az első, második és harmadik csoportbeli rendes tagokra nézve a pénztár a multban teljes mértékben viselte a baleset, valamint a haláleseti biztositás veszélyét, a minek megfelelően azoknál a tagoknál, a kik baleseti segélyekben részesültek, a kifizetett segély nem fog levonásba vétetni; a negyedik csoportbeli rendes tagokra nézve pedig magában véve az a körülmény is rendkivüli előnyt képvisel az átszámitásnál, hogy eddigi tagságuk a várakozási időbe számittatván be, magasabb nyugdijra szereznek igényt, mint azok az uj tagok, a kik ugyanakkor a nyugdijcsoportba belépnek. Az eddigi többszörös tagságra, vagy az 1902:XIV. tc. 5. §-a értelmében beszámitott tagsági időre lefizetett dijak azon része, mely az eddig tényleg eltöltött tagsági idő számbavétele mellett feleslegként mutatkozik, csakis előre lefizetett félévi tagsági dijként lesz figyelembe vehető, vagy kivételesen méltánylandó esetekben a tagnak kamat nélkül visszaszolgáltatandó.
