A javaslat csakis a közös haderő, vagyis a közös hadsereg és haditengerészet alaki büntetőjogát öleli fel, mig a honvédség (népfelkelés, csendőrség) alaki bünetőjoga külön törvényjavaslatba van foglalva.
A javaslat azonban nem csupán a birósági eljárást szabályozza, hanem a közös hadsereg és haditengerészet büntetőbiráskodásának terjedelmét, valamint a közös haderő biróságainak szervezetét is.
A büntetőbiráskodás terjedelmére és a birósági szervezetre vonatkozó szabályoknak a bünvádi perrendtartásba felvevése főleg gyakorlati szempontból történt. A katonai bünvádi per körébe vágó valamennyi törvényes rendelkezésnek egy törvénybe egyesitése ugyanis, úgy az egész anyagnak törvényhozási tárgyalását, mint annak idejében a törvény alkamazását lényegesen megkönnyiti.
A javaslat huszonnyolcz fejezetre oszlik, amelyek közül az I. fejezet az eljárás alapelveire vonatkozó általános rendelkezéseket, a II. a közös haderő katonai büntetőbiráskodásának terjedelméről szóló szabályokat, a III. a birósági szervezetre és a IV. a biróságok megalakulására vonatkozóö rendelkezéseket tartalmazza, mig az V-XXVI. fejezetek a szorosabb értelemben vett katonai bünvádi eljárással foglalkoznak. A XXVII. fejezet a birósági szervezet és eljárás általános szabályaitól azokat az eltérő rendelkezéseket tárgyalja, amelyeket a hadrakelt seregnél és a tengeren kell alkalmazni. Végül a XXVIII. fejezet átmeneti és vegyes rendelkezéseket tartalmaz.
Jelenleg érvényben levő katonai büntető eljárásunk alapja a Mária Terézia királynő idejéből származó,,peinliche Halsgerichtsordnung”.
Az eljárás inquisitorius, irásbeli és titkos. Harmadik személyek, mint védők szereplése ki van zárva. Felfüggesztő hatályu perorvoslatnak (fellebbezésnek) csakis az elitélés egyes, igen ritka eseteiben van helye. Az itélkezés törvényes bizonyitási szabályokhoz van kötve. Az itéletek csak a birói felsőbbségi jogot gyakorló parancsnok megerősitésével válnak jogerősekké. A biró, a vádló és a védő functioit a hadbiró egymaga látja el. A vizsgálóbiró tagja és előadója az itélő biróságnak.
Kibocsátásának idejében a Mária Terézia-féle büntető perrendtartás kétségkivül jelentékeny törvényalkotás volt, amely az akkori jogtudomány követelményeivel gondosan számot vetett. Időközben azonban a perjogi tudomány jelentékeny haladást tett, amelyet a törvényhozások a perjog terén nagy mértékben értékesitettek. Az eljárásnak a 18. században fennállott alapvelvei nem felelnek meg többé mai jogi felfogásunknak. Kétségbe nem vonható tényként kell tehát elismerni, hogy a Mária Terézia-féle büntető perrendtartáson nyugvó katonai büntető eljárás reformra szorul.
De nem lehet kétség az iránt sem, hogy e reformnak milyen irányban kell mozognia.
A bünvádi perre vonatkozó törvényalkotásokban az idők folyamában a vádnak, a szóbeliségnek és a közvetlenségnek, a főtárgyalás nyilvánosságának és a bizonyitékok szabad mérlegelésének elvei érvényesültek. A vádelv megvalósitása folytán egy külön hatóság, az állami ügyészség állittatott fel s a bünvádi üldözés kezdeményezése, valamint annak további menete a vádlóközség inditványaitól tétetett függővé. Behozták a szóbeli közvetlen eljárást, hogy az itélőbiróság a vádlottat, a tanukat és a szakértőket maga hallgatván ki, világosabb képet alkothasson magának az esetről, mint aminő az, amelyet a vizsgálóbiró előadása nyujthat.
Az állami ügyészségnek mint vádlóközegnek felállitása folytán, az igazságosság elengedhetetlen követelményekép, egy másik perjogi alanynak, nevezetesen a védőnek kellett helyet engedni.
A törvényhozásokban tért hóditó szabadelvü irányzat oda vezetett, hogy a főtárgyalás nyilvánosságának alapelve elismerésre jutott. Egyszersmind azonban a közrend és a közerkölcsiség érdekében a nyilvánosságot bizonyos korlátok közé kellett szoritani.
Felfüggesztő hatályu perorvoslatnak adatott hely oly itéletek ellen, amelyek anyagi vagy alaki jogi semmisségi okot foglalnak magukban.
A mai perjogi tudománynak ezeken az alapelvein nyugosznak azok a polgári bünvádi perrendtartások, amelyek a magyar szent korona országainak, valamint az osztrák birodalmi tanácsban képviselt királyságok- és országoknak területein érvényben állnak.
A katonaság számára alkotott törvényeknek az általános törvényeken kell felépülniök. A jogfejlődés tehát szükségkép oda vezet, hogy az emlitett modern eljárási alapelveknek a katonaik bünvádi eljárásban is érvényesülniök kell.
Ugyanezért a javaslat is a vádnak, a közvetlenségnek, a szóbeliségnek és a bizonyitékok szabad mérlegelésének elvein nyugszik. A véghatározat ellen perorvoslatoknak van helye. Harmadik személyeknek, mint védőknek közremüködése megengedettnek, sulyosabb esetekben kötelezőnek van nyilvánitva. A nyilvánosság alapelve szintén érvényesül.
Tekintettel arra, hogy a katonai bünvádi pernek lehetőleg a polgári bünvádi eljáráshoz kell simulnia, a törvény technikáját, az anyag elrendezését és az egyes §-ok szerkezetét illetőleg a magyar bünvádi perrendtartás (1896. évi XXXIII. törvénycikk), valamint az osztrák birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok számára érvényes 1873. évi bünvádi perrendtartás vétettek a javaslat szerkesztésénél mintául. Figyelemben részesült az 1875. évben alkotott és az 1888., valamint az 1894. években részben módositott horvát-szlavonországi bünvádi perrendtartás is, amely egyébiránt, amint ismeretes, sok tekintetben megegyezik az osztrák bünvádi perrendtartással.
Magától értetődik, hogy ezekhez a mintákhoz alkalmazkodni csak annyiban volt lehetsége, amennyiben a katonai büntető hatóságoknak a katonai szükségletekhez mért szervezete, valamint a közös hadsereg és haditengerészet intézményeinek különleges természete a polgári bünvádi perrendtartások eljárási szabályaitól bizonyos eltéréseket szükségessé nem tettek.
Nem hagyható ugyanis figyelmen kivül, hogy a katonai jogban gondosan kerülni kell mindazokat az alakulatokat, amelyek a fegyelemre károsak és a katonai szellemmel ellentétesek lehetnek. A katonai büntetőjog a fegyelem fenntartásának végső eszköze. A katonai büntetőjogot érvényesitő perbeli eljárásnak tehát olyannak kell lennie, amely a fegyelmet szilárditja és semmi esetre sem szabad olyan formákat alkotni, amelyek a fegyelmet lazitják.
A javaslatnak tehát - hasonlóan a külföld modern alapelveken épült katonai bünvádi perrendtartásaihoz - arra kell törekednie, hogy különleges rendelkezések és a polgári bünvádi perrendtartásokban elő nem forduló garancziák létesitésével: a modern eljárási alapelveket a katonai fegyelemnek elengedhetetlen követelményeivel összhangzásba hozza.
Minden katonai bünvádi perrendtartás lényeges követelménye: az eljárás gyorsasága, mert a fegyelem csak úgy tartható fenn, ha a büntetendő cselekményt a büntetés lehetőleg nyomon követi. A javaslat tehát oda törekedett, hogy a per menetét lehetőleg egyszerüsitsa s a polgári bünvádi perrendtartásokban szabályozott határidőket lehetőleg megröviditse.
A javaslatnak különleges, a polgári büntető perjogi törvényektől eltérő azok a rendelkezései, amelyek katonai okokból szükségesek, az alábbiakban nyernek tüzetes megvilágitást és indokolás.
A javaslat élén (1. §) a büntető perjogi tudományban és törvényhozásban elismert az az alapelv nyer kifejezést, hogy birósági büntetésnek csakis a bünvádi perrendtartás szerint előrebocsátott per után lehet helye.
Ugyancsak az 1. §-ban kifejezésre jut az is, hogy a közös haderőben a birósági eljárás a vádelven nyugszik és hogy a biróilag büntetendő cselekmények csakis közvádra üldözhetők. Magánvádnak, mint erre később visszatérek (lásd a 104-106. §-ok megokolását), nincs helye.
A 2. § az első helyen emlitett alapelv alól, a vétségekre és kihágásokra vonatkozólag, amennyiben az utóbbiak a közös haderő számára érvényes büntető szabályokban egyáltalában előfordulnak, kivételt állapit meg. A katonai érdekek ugyanis szükségessé teszik, hogy a büntetés főleg csekélyebb vétség (kihágás) esetében a tettet nyomon kövesse, minélfogva a fegyelemre előnyösebb, ha a tettet enyhébb büntetéssel, de azonnal sujtjuk, mint ha sulyosabb büntetéssel ugyan, de csak hosszabb idő mulva büntetjük. Már pedig azt, hogy a tett és a büntetés közé hosszabb idő essék, még a lényegtelenebb büncselekmények esetében sem lehetne elkerülni, ha minden alkalommal birósági eljárást kellene folyamatba tenni.
Miután a katonai előljárók nálunk épen úgy, mint más hadseregekben, a fegyelem fenntartása végett fegyelmi fenyitő hatalommal vannak felruházva, a szóbanforgó visszásságoknak elejét vehetjük akkép, hogy a csekélyebb vétségeket és kihágásokat a birósági eljárás mellőzésével a fegyelmi elintézés körébe vonjuk. A csekélyebb büncselekmények megtorlásának ez a módja - amely külömben már az eddigi eljárásban is bevált és más hadseregekben (pl. Németországban) szintén gyakorlatban van, - még azzal az előnynyel is jár, hogy ilyképen a biróságokat munkától kiméljük meg, költségeket takaritunk meg és elkerüljük a katonai szolgálat megzavarását, ami pedig a birósági bünperrel többé-kevésbbé együtt jár.
Hogy ezeket a vétségeket (kihágásokat) minő határokig szabad birósági uton kivül megtorolni, azt a javaslat megállapitotta. A 2. § 1. bekezdése értelmében: feltéve, hogy a fegyelmi fenyitő hatalomra vonatkozó szolgálati utasitások szerint alkalmazható fegyelmi fenyitések legnagyobb mértéke az adott esetben kielégitőnek mutatkozik, fegyelmi uton torolhatók meg mindazok a vétségek (kihágások), amelyekre az alkalmazandó büntetési tétel szerint csupán pénzbüntetés vagy olyan szabadságvesztésbüntetés van szabva, amelynek legnagyobb mértéke hat hónapot, legkisebb mértéke pedig egy hónapot meg nem halad. Az emlitett feltétel alatt tehát fegyelmi uton intézhetők el azok a vétségek, amelyeknek az alkalmazandó büntetési tételben megállapitott büntetése egy hónaptól vagy ezen alul kezdődik és hat hónapnál nem terjed többre, ellenben nem intézhetők el fegyelmi uton azok, amelyeknek büntetési tétele egy hónapon tul kezdődik, vagy hat hónapnál többre terjed. Például a függlemsértés vétsége, amelyre a katonai büntető törvénykönyv * 156. §-a egy héttől hat hónapig terjedhető fogságot szab, fegyelmi uton megtorolható akkor, ha a fennforgó esetben az elkövetett vétség a fegyelmi fenyitő szabályok szerint kiszabható büntetés elegendő megtorlásnak mutatkozik; ellenben nem lesz fegyelmi uton megtorolható például a közcsend és rend ellen a nemzetiségek iránt ellenségeskedésre ingerléssel elkövett vétség, vagy a házasság stb. intézményének nyilvános lealacsonyitásával elkövetett vétség sulyosabb esete, még pedig az előbbi azért nem, mert az alkalmazandó büntetési tételben megállapitott büntetés legkisebb mértéke (három hónap) egy hónapot meghalad (katonai büntető törvénykönyv 559. §-a), az utóbbi vétség pedig azért nem, mivel a büntetési tétel legnagyobb mértéke (egy év) hat hónapnál magasabb (katonai büntető törvénykönyv 562. §-a).
A hadrakelt seregnél és a tengeren, tekintettel az ott fennforgó viszonyokra, a javaslat a fegyelmi megtorlásnak nagyobb tért enged, amennyiben valamely vétség (kihágás) fegyelmi elintézésének lehetőségét nem köti a büntetési tételben megállapitott büntetés legkisebb mértékéhez, minélfogva a hadrakelt seregnél és a tengeren azokat a vétségeket is meg lehet fegyelmi uton torolni, amelyeknek a büntetése az alkalmazandó büntetési tétel szerint egy hónapon tul kezdődik, de hat hónapot meg nem halad (2. § 2. bek.)
Viszont méltatásával annak a különös jelentőségnek, amelylyel a rendfokozat a katonai életben bir és azoknak a lényeges hátrányoknak, amelyekkel a rendfokozat elvesztése jár, a vétségeknek (kihágásoknak) fegyelmi uton megtorolhatását bizonyos megszoritásoknak kellett alávetni ott, ahol a rendfokozat elvesztése forog szóban. A 2. § 3. bekezdése értelmében tehát mind békében, mind a hadrakelt seregnél és a tengeren feltétlenül ki van zárva a megtorlás fegyelmi uton akkor is, ha a fennforgó esetben rangvesztésnek kellene bekövetkeznie és ez az érvényben álló szolgálati utasitások értelmében fegyelmi uton ki nem mondható. Az utóbbi megszoritás azért szükséges, mivel a szolgálati utasitások szerint a rangvesztést bizonyos előfeltételek alatt fegyelmi uton is lehet alkalmazni. Igy fegyelmi uton a legénységi egyéneket előrebocsátott megintés (az úgynevezett megintési jegyzőkönyv) alapján, sőt a hadrakelt seregnél és a tengern e nélkül is le lehet fokozni, katonai tisztviselők, rengosztályba nem sorozott havidijasok és hadseregszolgák ellen előrebocsátott bizottsági megintés alapján, sőt bizonyos sulyosabb vétségek miatt e nélkül is az elbocsátást, magasabb szoldosztályu matrózok ellen pedig a tengeren a legalacsonyabb zsoldosztályba való visszahelyezést ugyancsak fegyelmi uton ki lehet mondani. Ha tehát előforduló esetben mindazok az előfeltételek fennforognak, amelyek e rendelkezések szerint a rangvesztésnek fegyelmi uton kimondására elégségesek, nincs semmi ok arra, hogy a törvény valamely vétségnek (kihágásnak) fegyelmi uton megtorolhatását csupán azért zárja ki, mert e büncselekmény miatt büntető törvény szerint rangvesztést kell megállapitani.
A fegyelmi fenyitő hatalommal felruházott elöljáróra tartozik annak a megitélése, vajjon az alárendeltje által elkövetett olyan vétség (kihágás), amely tekintettel a büntetési tételre és a 2. § 3. bekezdésében foglalt szabályra, fegyelmi uton elintézhető volna, a fegyelmi elintézésnek vagy pedig a tettet kisérő körülmények folytán, a büntető birósági eljárásnak utjára tereltessék-e. Kétség esetében a szolgálati szabályzat I. része 649. pontjának 3. bekezdése értelmében a bünvádi üldözés jogával felruházott parancsnok (27. és 28. §) határozatát kell kikérni. Ez, ha a feljelentést azért teszi félre, mivel nézete szerint a büncselekmény fegyelmi uton megtorolható, a javaslat 138. § 2. bekezdése értelmében kiszabja a fegyelmi fenyitést, amely rendelkezés ellen a sértett vagy a magánpanaszos (106. §) felfolyamodással élhet.
Magától értetődik, hogy annak a büncselekménynek a büntethetősége, amelyet birói uton kellett volna büntetni, de amelyet tévesen fegyelmi uton fenyitettek meg, a fegyelmi megfenyités folytán nem enyészik el s ebben az esetben az utólagos büntető birósági eljárás nincsen kizárva (2. § 4. bek.). Ellenben a fegyelem érdeke megkivánja, hogy ne tétessenek birósági eljárás tárgyává azok a büncselekmények, amelyek a javaslat 2. §-a értelmében fegyelmi uton is elintézhetők és amelyeknek ily uton megfenyitését a fegyelmi fenyitő hatalommal felruházott s a fegyelemért első sorban felelős legközelebbi előljáró kielégitőnek találta és elrendelte. (138. § 3. bek.)
A katonai anyagi büntetőjogban meghatározott bünhalmazat fogalma vonja maga után azt, hogy halmazatban levő több büncselekményt ugyanegy eljárással kell elintézni s legalább a büntetés megállapitásának szempontjából egyetlen cselekménynek tekinteni. Ezt rendeli a javaslat 2. §-ának 5. bekezdése is arra az esetre, ha büntető birósági eljárást igénylő büncselekmények fegyelmi kihágásokkal vagy olyna vétségekkel vannak halmazatban, amelyeket az előadottak szerint fegyelmi uton is meg lehet torolni. Ezeket, mint konkurráló büncselekményeket, a birósági eljárásba bele kell vonni és valamennyi bünvádi ügy fölött egy itéletet kell hozni, szem előtt tartva természetesen a katonai büntető törvénykönyvnek a halmazatra vonatkozó rendelkezéseit (97. és 98. §).
Nem mutatkozott azonban czélszerünek, hogy ezt a törvényes rendelkezést kivételt nem türő szabályuk állitsuk fel s a tapasztalat szerint sokkal inkább megfelel a gyakorlati szükségletnek, ha nyitva marad annak a lehetősége, hogy a kérdéses delictumok, jóllehet birósági eljárást igénylő büncselekményekkel vannak halmazatban, fegyelmi uton nyerjenek elintézést. A javaslat ennélfogva a 2. § 5. bekezdésében és a 37. § 1. bekezdésében felhatalmazza a bünvádi üldözés jogával felruházott parancsnokot, hogy ilyen delictumok elkülönítését és fegyelmi uton megfenyítését rendelhesse el. Ez a rendelkezés, tekintettel az olyan esetek gyakoriságára, amelyekben sulyos büncselekményekkel ilyen csekélyebb vétségek s főleg katonai fegyelmi kihágások vannak halmazatban, jótékonyan fogja éreztetni hatását minden irányban, mert a biróságok válláról sok munkát levesz, az eljárást könnyiti és megröviditi s ezzel kapcsolatosan számottevő költségmegtakaritással is jár. Magától értetődik, hogy az ily vétségeknek és kihágásoknak elkülönítésle a 37. § 2. bekezdésének szempontjából is megtörténhetik, amely esetben azután az elkülönítés az elkülönített büncselekményre vonatkozólag a bűnvádi üldözés jogának végleges megszünését vonja rendszerint maga után.
A javaslat 3. §-a azt az alapvelvet mondja ki, hogy a vádat vádlóközeg: a katonai ügyész vagy az ügyészi tiszt képviseli, továbbá hogy ennek a bünvádi eljárás meginditásához az illetékes, t. i. a bünvádi üldözés jogával felruházott parancsnok megbizására van szüksége és hogy oly büncselekményeknél, amelyek csak az e részben jogosultnak kivánatára (magánindítványra) üldözhetők, az üldözés elrendelhetéséhez e kivánat (magáninditvány) előterjesztése is szükséges.
A katonai parancsnok felelős a sereg jogrendjének és fegyelmének fenntartásáért. E feladatot csak ugy teljesitheti, ha neki parancsnoklási körletén belül a bünvádi üldözésre mérvadó befolyást engedünk s lehetővé teszszük, hogy az itélőbiróság előtt a fegyelem megóvásának érdekét energikusan képviselhesse. Katonai parancsnoki hatalomnak és bünvádi üldözési jognak egy kézben kell tehát egyesitve lennie. A katonai parancsnok a hivatott őre és védője a katonai jogrendnek. Egy a parancsnoktól független ügyészséget nem lehet a katonai parancsnoki tekintélylyel és felelősséggel összeegyeztetni.
A külföld modern katonai bünvádi perrendtartásai, még pedig ugy a német és a franczia, mint az angol, az orsoz és az e törvények mintájára alkotott többi európai katonai bünvádi perrendtartások lényeges befolyást biztositanak a bünvádi üldözésre a katonai parancsnoknak. Maga a legujabb törvényalkotás e téren: a norvég katonai bünvádi perrendtartás (1902) is a katonai parancsnokoknak engedi át a bünvádi üldözést és a vádelemlést.
A javaslatnak az a rendelkezése tehát, amely a bünvádi üldözés jogát magasabb katonai parancsnokok kezébe teszi le, megfelel ugy a katonai viszonyok természetében gyökerező, mint a külföldi katonai törvényhozások által jóformán kivétel nélkül elismert alapelvnek.
Az, hogy oly büncselekményeknél, amelyek csak a jogosult kivánatára üldöhhetők, a bünvádi üldözést e kivánat előterjesztése előtt elrendelni nem lehet, összhangban van a katonai büntetőjoggal.
Egy további alapelve minden bünvádi eljárásnak, tehát a katonainak is, a javaslat 4. §-ában jut kifejezésre, amely az anyagi igazság kideritése végett a bünvádi eljárásban közreműködő összes parancsnokságoknak, hatóságoknak és közegeknek kötelességévé teszi, hogy a terhelt terhére és javára szóló körülményeket egyenlő gondossággal állapitsák meg és a terheltet az őt megillető jogokról és a megengedett perorvoslatok használásáról azokban az esetekben is felvilágositsák, amelyekben ezt a törvény kifejezetten nem rendeli.
Az előleges magánjogi kérdések büntetőbirósági megvizsgálására és megitélésére vonatkozó rendelkezések lényegben megegyeznek az érvényben álló polgári bünvádi perrendtartások szabályaival.
Ellenben a polgári bünvádi perrendtartásoknak azt a rendelkezését, amely a magánjogi igéyneknek a bünvádi eljárásban való együttes elintézésére vonatkozik, vagyis az ugynevezett adhaesionalis pert nem vette fel a javaslat. Nem vette fel pedig azért, mivel a katonai biróságokat a polgári jogügyekben amugy sem illeti meg a biráskodás és mert a katonai biróságok, tekintettel az itélőbiróságoknak laikusokból és szakbirákból álló összetételére, nem alkalmasak arra, hogy a magánjogi igények fölött is itéljenek. A német, a franczia és az olasz katonai bünvádi perben sem lehet a katonai birósági eljárás során a magánjogi igényeket érvényesiteni.
A javaslat 6. §-a kifejezésre juttatja azt az alapelvet, hogy a katonai büntetőbiráskodást a közös haderőben is Ő Felsége nevében kell gyakorolni.
Az érvényben álló katonai büntető eljárásban az itéleteket a birói felsőbbségi jogot gyakorló parancsnok nevében hozzák. Miután a javaslat a birói felelősségi joggal felruházott parancsnoknak ugy elméleti, mint gyakorlati szempontból tarthatatlan intézményével szakitott, az előbbi bekezdésben emlitett alapelvet kellett érvényre juttatni.
A 7. §-nak az a rendelkezése, amely szerint a közös haderő biróságai mindig a közös haderő számára érvényes büntetőjogot alkalmazzák, csakis azért vétetett fel, hogy kizárjon minden kétséget, amely felmerülhetne arra nézve, vajjon a katonai anyagi büntetőjogot kell-e alkalmazni akkor, ha valamely a közös haderő kötelékébe nem tartozó egyén fölött kell kivételképen a közös hadsereg vagy haditengerészet biróságának itéletet hoznia.
Az ujabb törvényhozás a tulajdonképeni büntetőjog körén kivül is sürün állapit meg uj büncselekményeket és büntetési tételeket, amelyek azután a hadseregi biráskodás alatt álló egyénekre is kiterjesztetnek. Az ilyen büntetések természetesen a polgári büntető törvény rendszeréhez alkalmazkodnak, amely az katonai anyagi büntetőjogétól elüt. A két rendszer eltérése főleg a büntetési nemek különbözőségében (fegyház, államfogház, börtön, fogház - sulyos börtön, szigoru fogság stb.) nyilvánul. Gondoskodni kell tehát arról, hogy a közös hadsereg és haditengerészet biróságai ily törvények alkalmazásakor olyan büntetési nemeket állapithassanak meg, amelyek az katonai anyagi büntetőjog büntetési rendszerének és az e rendszeren alapuló katonai fogházügynek megfelelnek. A 7. § 2. bekezdése feljogositja ennélfogva a katonai biróságokat, hogy ilyen esetekben a katonai büntetőjogban elő nem forduló büntetési nemek helyett a katonai büntetőjognak lehetőleg ugyanolyan sulyu büntetési nemeit alkalmazhassák.
Analog eljárás van gyakorlatban már ezidőszerint is a közös hadügyi, illetőleg a honvédelmi miniszter és az igazságügyminiszter közt létrejött megállapodásokhoz képest azokban az esetekben, midőn tényleges szolgálatban álló katonai egyéneken a katonai letartóztató intézetekben olyan szabadságvesztésbüntetéseket kell végrehajtani, amelyeket a polgári büntetőbiróságok rájuk a tényleges katonai szolgálat megkezdése előtt elkövetett büncselekmények miatt szabtak ki.
A 8. §-ban foglalt rendelkezések czélja az, hogy a törvény szövegezését megkönnyitsék, amennyiben a közös hadsereg számára szóló szabályok, kevés kivétellel, a haditengerészetre is alkalmazandók lévén, e körülménynek minden egyes rendelkezésnél ismétlése a törvény szövegét rendkivül nehézkessé tenné. Ez okból tehát a javaslat a közös hadsereg egyénei alatt a haditengerészet egyéneit is, a tiszti rendfokozatoknak a közös hadseregben szokásos megjelölései alatt a haditengerészetnek megfelelő rendfokozatait is, a katonai orvosok, katonai tisztviselők stb. alatt a tengerészeti orvosokat és tengerészeti tisztviselőket stb. is érti. A haditengerészet külön csak ott van szintén megemlitve, ahol a haditengerészetre vonatkozó rendelkezések a közös hadseregre vonatkozóktól eltérnek, mint például a II. fejezet 19., 27. és 28. §-aiban.
Ugyanez áll a javaslatnak számos oly rendelkezésére, amelyek a honvédségre, a népfelkelésre és a csendőrségre, valamint ezek parancsnokságaira, hatóságaira és egyéneire vonatkoznak. Ezeket a rendelkezéseket a honvédségre, a népfelkelésre és a csendőrségre rendszerint egyformán alkalmazni kell, minélfogva elég, ha ezt az alapelvet a törvénynek csupán egy helyén, vagyis a 8. § 2. bekezdésében mondjuk ki, egyébként pedig a népfelkelést és a csendőrséget, valamint parancsnokságaikat, hatóságaikat és egyéneiket rendszerint csak oltt emlitjük meg kifejezetten, ahol számukra eltérő rendelkezések érvényesek.
A szövegezésnek ezt az egyszerüsitését, ahol lehetett, magában az indokolásban is követtem.
A 9. § fogalomhatározó rendelkezései is a szövegezés egyszerüsitését kivánják lehetővé tenni.
A javaslatnak az a rendelkezése, amely a katonai büntetőbiráskodást egyfelől a közös hadsereg és haditengerészet büntetőbiráskodására, másfelől a honvédség büntetőbiráskodására osztja, megfelel a védszervezetnek és a mai törvényes állapotnak.
A közös hadsereg és a haditengerészet büntetőbiráskodása - amelyet a törvényjavaslat és a jelen indokolás röviden,,hadseregi büntetőbiráskodásnak” nevez - egységes és csupán alsóbb fokban gyakorolják külön a közös hadsereg és külön a haditengerészet számára felállitott biróságok (lásd a III. fejezet indokolását.)
Ami a hadseregi büntetőbiráskodás tárgyi terjedelmét illeti, a javaslat lényegileg a mai törvényes állapotnak is megfelelő azt az álláspontot foglalja el, hogy azok az egyének, akiknek büntetőjogi tekintetben a hadseregi biróság a rendes hatóságuk, minden a biróságok hatáskörébe utalt büncselekmény miatt, a jövedéki kihágások kivételével a hadseregi büntetőbiráskodásnak legyenek alávetve (11. §).
A publicistika élénken foglalkozik már jó idő óta azzal a kérdéssel, vajjon a katonai egyénekre nézve a birói hatáskört nem kellene-e akként megosztani, hogy csakis a,,katonai”, tehát közvetlenül a katonai szolgálati kötelességek megszegésével elkövetett büncselekmények (függelemsértés, szökés stb.) utaltatnának megbüntetés végett a katonai biróságokhoz, mig ellenben az ugynevezett,,közönséges” büncselekmények (lopás, sikkasztás stb.) megbüntetése a polgári büntetőbiróságoknak tartatnék fenn.
Katonai részről ez a kérdés határozottan tagadó választ nyert és tagadó értelemben oldotta meg azt a szőnyegen levő javaslat is.
A főok, amely a javaslatot erre inditotta, a haderő fegyelmének megóvására irányuló törekvés volt.
A katonai fegyelem vagyis az egyénnek az önfeláldozásig menő alávetése a katonai rendszabályok alá, nem türi az autoritásnak oly megosztását, hogy a katonai hatalom mellett még egy másik hatalom is rendelkezzék és határozzon a katona személyének legfőbb javai: szabadsága, élete és becsülete fölött. Ha azt akarjuk, hogy a tényleges katona komoly esetben megtegye a kötelességét, nem szabad őt megingatni abban a tudatban, hogy egész személyiségével a katonsághoz tartozik és a katonaságtól függ; minélfogva nem lehet megengedni, hogy valamely a katonai köteléken kivül álló atalom belenyulhasson oly ügyekbe, amelyek, mint a büntető igazságszolgáltatás egész területe, a fegyelmet érintik. A katonai fegyelemmel és renddel összefüggő minden téren kétségen felül álló és osztatlan katonai autoritás nélkül nincs fegyelem, fegyelem nélkül pedig nincs harczképes sereg.
E mellett sokféle, inkább gyakorlati természetü ok is szól a katonai személyekre vonatkozó büntetőbiráskodásnak egységes kezelése mellett. Igy utalnom kell főleg azokra a nehézségekre, amelyekkel a büntetőbiráskodásnak ketté választása esetében a birói hatáskör megállapitása járna azokban a gyakori esetekben, midőn katonai büncselekmények közönségesekkel vannak halmazatban, továbbá azokra a nehézségekre, amelyek felmerülnének, ha a katonai biróságok hatásköre békében más volna mint háboruban, mert hiszen háboruban mégis csak szükségkép a katonai biróságokhoz kellene utalni a közönséges büncselekményeket is.
De magát a katonai szolgálati ügymenetet is érzékeny zavarok érhetnék, ha a vizsgálatok egy részét a polgári biróságok hatáskörébe utalnók, mert ezek, érthető okokból, nem lehetnének az ilyen ügyekre akkora figyelemmel, mint a katonai biróságok. Az pedig, hogy a polgári büntetőbiróságok eljrása, főleg az esküdtszék elé tartozó ügyekben, átlag sokkal hosszabb ideig tart, mint a katonai biróságoké, nem egyeztethető össze azzal a fontos katonai érdekkel, amely a büntető igazságszolgáltatás gyorsaságát feltétlenül megköveteli. E mellett a közönséges büncselekményeknek a polgári büntetőbiróságok elé utalásával természetszerüleg csökkentenők a jogász elem jelentőségét a katonai bünvádi eljárásban s ezt a szempontot annál kevésbbé szabad kicsinyelni, mert a hadrakelt seregnél és tengeren mégis csak katonai igazságügyi személyzet volna hivatva a közönséges büncselekmények eseteiben is itélkezni.
Modern alapokon felépitett uj katonai bünvádi perrendtartás megalkotásával külömben elesik a tényleges katonai egyénekre vonatkozó egységes katonai büntetőbiráskodás ellenzőinek legfőbb indoka: a bizalmatlanság a katonai birósági igazságszolgáltatás iránt általában, amely bizalmatlanság eddig is csak a modern korszellemnek többé meg nem felelő elavult eljárási szabályokkal szemben és bizonyára nem a katonai biróságoknak és közegeiknek minden irányban kifogástalan müködésével szemben volt igazolt.
Ami a hadseregi büntetőbiráskodásnak az alája tartozó egyének tekintetében való terjedelmét illeti, a javaslat a véderőről szóló magyar törvény (1889. évi VI. tc.) 62. §-ának álláspontjára helyezkedve, az összes tényleges katonai egyéneket az egyes állománycsoportok (szolgálati ágak) minden megkülömböztetése nélkül a katonai büntetőbiráskodás alá utalja. Ez az álláspont itt azért nem igényel bővebb megokolást, mert azt a magyar törvényhozás az 1889. évi VI. tc. 62. §-ának megalkotásával már helyeselte és mert az 1869. évi május 20-án kelt osztrák Militar-Jurisdictionsnormhoz hasonló törvény, amely a katonai biráskodásnak alávetett egyéneket jegyzékbe foglalt kategoriák szerint sorolta fel, a magyar szent korona országaiban hatályban nem volt.
E szerint tehát a 11. § 1. pontja értelmében a közös haderő összes tényleges egyénei rendszerint a hadsereg büntetőbiráskodása alatt állanak.
A közös haderő tényleges egyénei (tényleges katonai egyének) alatt ugy itt, mint a javaslat minden egyéb helyén - az idevágó katonai szabályzatokkal egyezően - nem csak azok értendők, akik törvényes vagy önként vállalt katonai tényleges szolgálatot teljesitenek, hanem a nem-tényleges állománynak (tartaléknak, póttartaléknak, tengervédnek) mindazok az egyénei is, akik fegyver- vagy szolgálati gyakorlatra, első katonai kiképeztetésre vagy valamely más katonai szolgálat teljesitése czéljából bevonultak, ameddig valóban a tényleges szolgálati viszonyban állanak.
A hadseregi büntetőbiráskodás alól a közös haderőnek csupán azok a tényleges egyénei vannak kivéve, akik a m. kir. vagy a császári királyi (osztrák) honvédségnél (népfelkelésnél) avagy a m. kir. vagy a m. kir. horvát-szlavonországi vagy a császári királyi (osztrák) csendőrségnél tartós szolgálati alkalmazásban vannak vagy ott próbaszolgálatot teljesitenek.
Ezek az egyének a haderő más részéhez történt tartós beosztásuknak és katonai alárendelésüknek megfelelően, az ez időszerint érvényben levő szabályok értelmében is a hadseregi büntetőbiráskodástól külömböző biráskodás (a m. kir., illetőleg a császári királyi [osztrák] honvédség büntetőbiráskodása) alá jutnak.
Ugyanez áll viszont és ugyanabból az okból a közös hadsereghez vagy haditengerészethez nem tartozó tényleges katonai egyénekre, akik a közös hadseregnél vagy haditengerészetnél vannak hasonló beosztásban.
Megemlitendő, hogy a 11. § 1. és 2. pontjában emlitett,,tartós szolgálati alkalmazás” alatt csakis oly beosztást kell érteni, amely a beosztottnak a fegyveres erő másik részénél való tartós szolgálattételét czélozza; ideiglenes jellegü egyszerü vezénylés tehát, nevezetesen valamely katonai szakképző intézet, mint például a hadi iskola, a müszaki és közigazgatási katonai szaktanfolyamok, a katonai lovagló iskola stb. látogatásának megengedése nem esik e fogalom alá. Béke idejében a tartós szolgálati alkalmazást főképen az jellemzi, hogy az illetékek a fegyveres erő ama részének költségvetése terhére utaltatnak át, amelyhez a beosztás történt.
A javaslat az ezidőszerint érvényben levő szabályoknak megfelelően a közös haderő tényleges egyéneivel - a hadseregi büntetőbiráskodás alá helyezés szempontjából - egyenlőknek tekinti:
1. a népfelkelés behivott egyéneit, akiket a közös hadseregnek vagy haditengerészetnek hadilétszámra kiegészitésére alkalmaznak, vagy a háboru czéljából szükséges különös szolgálattételre a közös haderőhöz beosztanak (11. § 3. pontja). (Lásd az 1886. évi XX. tc. 6. §-át és az e törvény végrehajtásához kiadott utasitást);
2. a haderőnek rengosztályba sorozott nem-tényleges katonai egyéneit, vagyis a tiszteket, katonai (honvéd) lelkészeket és katonai (honvéd) tisztviselőket, ha ebben a minőségükben a közös haderőnél bárminemü szolgálati alkalmazásban vannak (11. § 4. pontja).
Az utóbbi pontra vonatkozólag megjegyzendő, hogy a javaslatnak e rendelkezésével a hadseregi büntetőbiráskodás a mai állapottal szemben némi kiterjesztést nyer, amennyiben mig jelenleg csak azok a nyugalmazott tisztek, katonai tisztviselők stbi tartoznak a hadseregi büntetőbiráskodás alá, akik nyugdijuknak a ténylegesség, illetékekre kiegészitése mellett vannak a közös haderő valamely hatóságánál szolgálatban, addig a javaslat szerint ezután azok a nem-tényleges (különösen nyugalmazott) tisztek stb. is e büntetőbiráskodás alá kerülnek, akik az emlitett hatóságoknál csak napidij (REmuneration, Diurnum) mellett vannak alkalmazva. A nyugalmazott tisztek (katonai tisztviselők) e két kategoriája között ugyanis nem a szolgálati alkalmazásban van a külömbség, hanem csak ökonomiai téren, ez pedig a büntetőbirósági hovatartozandóság kérdésének szempontjából mellékes. A napidij mellett katonai hatóságoknál alkalmazott nem-tényleges tiszteknek vagy tisztviselőknek a körülményekhez képest ép oly hatáskörük lehet, mint a nyugdij és a ténylegességi illetékek közötti külömbözettel alkalmazott nyugdijasoknak, ők a szolgálati iratokhoz ép ugy hozzáférhetnek, mint emezek és szolgálati állásra nézve, valamint a szolgálati érintkezésben is teljesen egyenlőknek tekintetnek ezekkel. Mindazok az okok tehát, amelyek a nyugdij és a ténylegességi illetékek közötti külömbözettel alkalmazott nyugdijasoknak a hadseregi büntetőbiráskodás alá helyezésére nézve már annak idején mértékadók voltak, a nem-tényleges tisztek e másik kategoriájának a hadseregi büntetőbiráskodás alá helyezése mellett is szólnak.
A hadsereg, illetőleg a haditengerészet tényleges egyéneivel büntetőjogi szempontból egyenlőknek tekinti továbbá a javaslat a fennálló szabályokkal megegyezően:
3. a közös haderőnek katonai rokkantházakban elhelyezett rokkantjai (11. § 5. pontja);
4. mindazokat, akik szolgálatba helyezett hadihajónak vagy mozgósitás vagy háboru esetére időlegesen a haditengerészetbe bekebelezett járóműnek személyzetéhez tartoznak (11. § 6. pontja);
5. mindazokat, akik a közös haderőnél ellenük indított bünvádi eljárás folytán előzetes letartóztatásban vagy vizsgálat fogságban vannak, vagy akik a közös hadsereg (haditengerészet) valamely letartóztató intézetében szabadságvesztésbüntetésüket töltik, kivéve a m. kir. és a császári királyi (osztrák) honvédségnek (népfelkelésnek) és a m. kir. horvát-szlavonországi, valamint a császári királyi (osztrák) csendőrségnek csapatuk (intézetük, testületük) tényleges állományában megmaradó egyéneit (11. § 7. pontja).
A 4. pont magyarázataképen meg kell emliteni, hogy a haditengerészetnek békében rendelkezésre álló uszó flottaanyaga mozgósitás vagy háboru esetében nem elegendő, miért is szállitó, tár- és vonathajók gyanánt kereskedelmi hajók kebeleztetnek be a haditengerészetbe és használtatnak fel a hajóhad czéljaira. A haditengerészethez tartozandóságuk ideje alatt tehát e hajók a hadijáróművek funktióit teljesitik és ezekkel minden tekintetben egyenlőknek tekintetnek. Ennélfogva az, hogy személyzetüknek katonai büntetőbiráskodás alatt kell állnia, a szolgálatba helyezett hadihajók személyzete tekintetében fennálló ugyanilyen rendelkezésből önként következik ugyan, mindamellett kétség elkerülése végett czélszerünek látszott róluk - a külföld analog törvényhozásaival egyezően - a javaslatban külön megemlékezni.
Az 5. pontra vonatkozólag kiemelem, hogy ezidőszerint a közös hadügyminiszter urral létrejött megállapodás alapján béke idejében csakis a kolozsvári VI. honvéd kerületi biróság brassói kiküldöttségének mint csendőrbiróságnak vizsgálati foglyait adják át a közös hadsereg ottani fogházának őrizetébe, mert Brassóban honvéd kerületi parancsnokság, illetőleg fogház nincs, az pedig, hogy az ottani csendőrkerületi parancsnokságnál, illetőleg csendőr biróságnál csekély számban felmerülő bünügyekben szereplő vizsgálati foglyok számára külön hovéd fogház állittassék fel, aránytalan költséggel járna. Az ily foglyok elitéltetésük esetében csak addig és annyiban maradnak a közös hadsereg brassói fogházában, ameddig s amennyiben letartóztatásuk még szükséges s a kolozsvári honvéd fogházba azonnal át nem szállithatók. Mozgósitás esetében azonban a m. kir. honvédségnél és csendörségnél gyakrabban előfordulhat s a császári királyi (osztrák) honvédségnél és csendőrségnél már béke idejében is az a gyakorlat, hogy a vizsgálati és az elitélt foglyok a közös haderő fogházának adatnak át. Ezek az egyének vizsgálati fogságuk (előzetes letartóztatásuk) ideje alatt általában, valamint rövidebb tartamu szabadságvesztésbüntetésük tartama alatt is rendszerint csapatuk (testületük) tényleges állományában megmaradnak. Gondoskodni kellett tehát arról, hogy a csapatuk (testületük) tényleges állományában megmaradó honvéd és csendőr (császári királyi [osztrák] honvéd és csendőr) egyének akkor se vonassanak el a honvédség (császári királyi [osztrák] honvédség) büntetőbiráskodása alól, ha előzetes letartóztatottak- vagy vizsgálati foglyokkép, illetőleg szabadságvesztésbüntetésük elszenvedése czéljából a közös haderő fogházaiban őriztetnek s fogságban létük alatt büncselekményt követnek el.
E helyütt ki kell továbbá emelni, hogy azok a nem-tényleges katonaállományu egyének, akik azért tartoznak a hadseregi büntetőbiráskodás alá, mert katonai előzetes letartóztatásban, vizsgálati fogságban vagy büntető fogságban vannak, katonai büntettet vagy vétséget (amennyiben ezekben csak a katonaállomány tényleges egyénei válhatnak bünösökké), csak akkor követhetnek el, ha a tényleges szolgálatból vagy pedig a katonai szolgálatra törvényes czimen és módon történt behivás után jutottak fogságba, vagyis más szavakkal, hogy a katonai fogság ténye magában véve nem elegendő ahhoz, hogy valamely nem-tényleges katonai egyén tényleges katonai szolgálatban állónak tekintessék és ennek megfelelő elbánásban részesittessék.
A hadseregi büntetőbiráskodás alá helyezés szempontjából mind a jelenleg érvényben álló szabályok, mind a javaslat szerint a közös haderő tényleges egyéneivel egyenlőknek tekintetnek továbbá:
6. a tényleges szolgálatból eltávozott mindazok a szökevények, akik eltávozásuk idejében a hadseregi büntetőbiráskodás alatt álltak (11. § 8. pontja).
A javaslat utóbbi rendelkezése a hadseregi büntetőbiráskodás mai terjedelmének megszoritását jelenti, amennyiben e rendelkezés kirekeszti a hadseregi büntetőbiráskodásból mindazokat a közönséges büncselekményeket, amelyeket valamely a nemtényleges viszonyból eltávozott vagy a katonai behivási parancs iránt tanusitott engedetlenség alapján szökevénynyé nyilvánitott hadseregi vagy haditengerészeti egyén szökésben léte alatt követett el. Katonai érdekek nem kivánják, hogy a közös haderő ily nem-tényleges egyéneinek a katonai szolgálati kötelezettségükkel vonatkozásban nem álló büncselekményei a hadseregi büntetőbiráskodás alá vonassanak.
A javaslat 11. §-ának 9. és 10. pontja szerint biráskodási szempontból a közös haderő tényleges egyéneivel egyenlő tekintet alá esnek még:
7. mindazok, akik a közös haderő mozgósitott vagy olyan csapatainak (parancsnokságainak) kiséretéhez tartoznak, amelyek a monarchián kivül vannak,
8. a közös haderő csapatainak vagy parancsnokságainak őrizete alá helyezett vagy hadihjárómávekre szállitott hadifoglyok és túszok.
A 7. pontban foglalt rendelkezés tekintetében első sorban a katonai szükségesség, másodsorban czélszerüségi szempontok voltak mérvadók.
A mozgósitott vagy a monarchián kivül levő csapatok és parancsnokságok biztonsága ugyanis elkerülhetetlenné teszi, hogy a kiséretnek tagjai, akik a csapattal a legszorosabb összeköttetésben vannak, kivétel nélkül a katonai büntetőjog és a katonai biróságok alá helyeztessenek. A czélszerüség pedig annyiban szól e mellett, amennyiben az ily büntetendő egyéneknek átadása a máskülömben illetékes polgári biróság részére gyakran kivihetetlen volna és minden esetre tetemes késedelemmel lenne összekötve.
Ehhez járul, hogy a szárazföldi háboru törvényei és szokásai tárgyában az 1907. évi október hó 18-án Hágában kötött egyezmény és az egyezményhez tartozó szabályzat 3. czikke értelmében a hadviselő felek a hadseregük kiséretéhez tartozó egyéneknek a nemzetközi jogba ütköző cselekményeiért felelőssé tehetők, ami tehát szükségessé teszi, hogy a működő seregnek ez egyének fölött bizonyos hatalmi jogkört biztositsunk.
A 8. pont alatt emlitett egyéneknek a hadseregi büntetőbiráskodás alá helyezése az 1907. évi hágai egyezményhez tartozó szabályzat 8. czikének rendelkezésén alapszik s a fentebb emlitett czélszerüségi okokból is szükséges.
A hadsereg rendes büntetőbiráskodása a 11. §-ban emlitett egyénekkel szemben a javaslat 12. §-ának 1. bekezdése szerint csakis azokra a büncselekményekre terjed ki, amelyeket ők a hadseregi büntetőbiráskodást megalapitó viszony tartama alatt követtek el.
A 11. § bevezetésében kimondott annak az alapelvnek következetes keresztülvitele, amely szerint az ott emlitett katonai egyének, tényleges szolgálattételük tartama alatt, csakis a hadseregi büntetőbiráskodásnak legyenek alárendelve, azt hozná magával, hogy azok a büncselekmények, amelyeket az ilyen tényleg szolgáló katonai egyének még a tényleges szolgálati viszonyba való belépésük előtt követtek el, szintén a közös haderő biróságainak illetékessége alá utaltassanak. Tagadhatatlan, hogy katonai szempontból több ok szólana a kérdés ily megoldása mellett. Mindazonáltal a javaslat nem akart a hadseregi büntetőbirsákodás terjedelmére vonatkozó kivánalmak körül messzebb menni és más érdekek rovására elvi álláspontok merev keresztülviteléhez nagyobb mértékben ragaszkodni, mint amennyire azt a legsürgősebb katonai szükségesség megkivánja.
A 12. § 2. és 3. bekezdése tehát a polgári büntetőbiróságok elé utalja mindazokat a büncselekményeket, amelyeket az emlitett tényleges katonai egyének, a tényleges szolgálattétel megkezdése (bemutatás, bemutató szemle) előtt követtek el.
A javaslatnak ez a rendelkezése a hadseregi büntetőbiráskodást részben szintén megszoritja, amennyiben eszerint mind azokra nézve, akik a közös hadseregnél, vagy a haditengerészetnél törvényszerü szolgálati kötelezettségük teljesitése végett vétetnek állományba, mind a tartalék, a póttartalék, a tengervéd és a népfölkelés egyéneire nézve, a hadseregi büntetőbiráskodás csak a tényleges szolgálattétel megkezdésének időpontjával (bemutatással, bemutató szemlével) fog ezentul kezdődni, holott jelenleg a hadseregi büntetőbiráskodás már a behivó parancs kézbesitésének, illetőleg törvényszerü kihirdetésének napjával, vagy ha a behivás meghatározott napra szól, ezzel a nappal kezdődik (1886. évi XX. tc. 6. §-a, a védtörvény végrehajtására vonatkozó hadseregi utasitás III. része 10. § 1. pontja, IV. része 8. § 2. pontja, és a védtörvény végrehajtására vonatkozó honvédségi utasitás IV. része 7. § 2. pontja.). Magától értetődik, hogy a 12. §-nak ez a rendelkezése nem zárja ki a hadseregi büntetőbiráskodást azokban az esetekben, amelyekre nézve azt a javaslat 13. §-ának rendelkezései kivételképen kifejezetten megállapitják.
A 12. § 1-3. bekezdésében foglalt elvektől részben eltérőleg szabályoztatott az illetékesség a 4. bekezdésben arra az esetre vonatkozólag, ha valaki nem a polgári büntetőbiráskodás, hanem közvetlenül a honvéd büntetőbiráskodás alól jutott a hadseregi büntetőbiráskodás alá. Ilyen esetben ugyanis a közös hadsereg, a haditengerészet és a honvédség számára érvényes alaki és anyagi büntetőjog egyöntetüsége lehetővé teszi, hogy a hadseregi büntetőbiráskodás alatt álló egyének ellen a bünvádi eljárás oly büncselekmények miatt is a hadsereg (haditengerészet) biróságainál vitessék keresztül, amelyeket a tettes oly időben követett el, amikor ő még a honvédség büntetőbiráskodása alatt állott. Csupán abban az esetben, ha ily egyén ellen a hadseregi büntetőbiráskodás alá jutás idejében az előbb elkövetett büncselekmény miatt a honvéd igazságügyi hatóságoknál a nyomozó eljárás már megindittatott, vagy a vádemelés már elrendeltetett, válik katonai és czélszerüségi tekintetekből indokolttá, hogy a bünvádi eljárást ezek a hatóságok vigyék keresztül.
A 13. §-a rendes polgári büntetőbiráskodás alatt álló egyéneknek bizonyos, a törvényben kifejezetten felsorolt büncselekmények miatt kivételkép a hadseregi büntetőbiráskodás alá helyezését tárgyazza.
Az 1890. évi XXI. törvénycikk értelmében a fegyveres erő nem-tényleges egyéneinek a behivó parancs iránt tanusitott engedetlenséggel elkövetett büncselekményei már ezidőszerint is a katonai büntetőbiráskodás alá tartoznak. Ugyanezt rendeli a 13. § 1. pontja.
Ki kell emelnem, hogy ez a rendelkezés állományba nem vett oly ujonczokra és póttartalékosokra is vonatkozik, akik eredménytelenül hivattak be, amennyiben ezek az egyének mozgósitás esetében is legkésőbb a behivással a közös hadseregnél vagy haditengerészetnél állományba vétetnek és ezáltal nem-tényleges katonai egyénekké lesznek.
A fennálló szabályok szerint a különleges fegyvernemeknek, szolgálati ágaknak és intézeteknek, (pl. a tüzérségnek, műszaki csapatoknak, élelmező intézeteknek) s hadseregből a honvédséghez áthelyezett havidijasai és legénysége háboru esetében bizonyos előfeltételek mellett, a szükséghez képest az illető hadseregi csapatok, szolgálati ágak és intézetek megerősitésére alkalmazhatók. A honvédség e nemtényleges egyéneit közvetlenül a közös hadsereghez hivják be, ahol állandó hadi beosztásuk van (453. §). Ebből folyólag a katonai behivó parancs iránt tanusitott engedetlenség miatt nem a honvédség, hanem a közös hadsereg büntetőbiráskodásának kell őket alávetni, ami a jelenlegi jogállapotnak megfelelően ugyancsak a 13. § 1. pontjában van kimondva.
A 13. § 2. pontjának magyarázatakép fel kell emlitenem, hogy mind a népfelkelésnek azok a behivott egyénei, akik a közös hadsereg vagy a haditengerészet kiegészitésére vannak rendelve, mind azok a népfölkelő egyének is, akik a közös haderőnél háboru czéljából szükséges különös szolgálattételre alkalmazandók, e szolgálattételre már békében ki vannak jelölve; behivásuk a népfölkelésről szóló törvény végrehajtására vonatkozó utasitás szerint a közös hadsereghez, illetőleg haditengerészethez történik. Indokolt tehát, hogy a katonai behivó parancs iránt tanusitott engedetlenség miatt, a hadsereg büntetőbiráskodása alá kerüljenek.
A 13. § 3. pontjának az a rendelkezése, amely szerint a közös haderő nemtényleges egyénei minden olyan katonai büntett vagy katonai vétség miatt, amelyet az ellenőrzési szemle (utószemle) vagy a tiszti bemutatás (tiszti utóbemutatás) alatt követnek el, a hadseregi büntetőbiráskodás alatt állanak, továbbá az a rendelkezés, amely szerint a közös haderő nem-tényleges tisztjei és hasonló állásu egyénei oly katonai büncselekmények miatt, valamint a katonai fölé- és alárendeltségi viszony ellen elkövetett oly kihágások miatt, amelyeket ők katonai egyenruhában követnek el (13. § 4. pontja), egészben megfelel a jelenleg érvényben álló vádtörvény 62. §-a 4. bekezdésében foglalt rendelkezésnek. A 4. ponthoz tájékoztatásul megjegyzem, hogy az érvényben levő katonai büntető törvénykönyv értelmében csakis a katonaállományhoz tartozó egyének követhetnek el,,katonai” büntettet vagy vétséget (függelemsértés stb.), mig ellenben a katonaállományhoz nem tartozó egyének (hadbirák, orvosok, katonai vagy honvéd tisztviselők stb.) a katonai fölé- és alárendeltségi viszony ellen elkövetett kihágás által csupán a katonai büntető törvénykönyv IV. fejezetében megjelölt nem katonai (közönséges) büncselekményben válnak bünösökké.
A javaslat 13. § 4. pontjának azt a további rendelkezését, hogy azok a büncselekmények, amelyeket a közös haderő nem-tényleges tisztjei és hasonló állásu egyénei a katonai birósági bünesetek alkalmából eljáró katonai biróságokkal, katonai parancsnokságokkal és közegekkel szemben, ezeknek hivatalos eljárása alatt, katonai egyenruhában követnek el, szintén azok közé a delictumok közé tartoznak, amelyek, amennyiben birósági eljárásra alkalmasak, megbüntetés végett a hadseregi és haditengerészeti biróságokhoz utalvák: azért kellett e pont első részének folyománya gyanánt felvenni, nehogy kétség támadhasson aziránt, hogy a nem-tényleges tiszteknek és hasonló állásu egyéneknek ilyen kihágásai a katonai fölé- és alárendeltségi viszony ellen elkövetett kihágásokkal egy tekintet alá esnek, következőleg katonai biráskodás alá tartoznak.
Ez alapelv következetes keresztülviteleképen a nem-tényleges tiszteket és hasonló állásu egyéneket a katonai bünvádi eljárás alatt a katonai büntető hatóságok ellen katonai egyenruhában elkövetett minden büncselekményeik miatt a katonai fegyelmi fenyitő hatalomnak is alá kellett helyezni (149. § 4. bek. és 270. §). Megj3gyzem, hogy nem-tényleges tisztek és hasonló állásu egyének alatt a nyugállománybanl és a szolgálaton kivüli viszonyban levők is értetnek.
A haditengerészet által elfogott tengeri rablóknak tengeri rablás miatt a szigoru katonai büntető anyagi és eljárási szabályok alá helyezés (13. § 5. pontja) nemzetközi jogi természetü és megfelel a nemzetközi tengeri jognak.
A javaslat 14. §-a megfelel a honvédség katonai bünvádi perrendtartását tárgyazó törvényjavaslat 14. §-ának, amely utóbbiban szabályozva van, hogy a polgári egyéneket bizonyos az állam hadiereje ellen elkövetett büncselekmények miatt mily feltételek alatt lehet kivételesen a honvéd büntetőbiráskodás alá helyezni. E rendszabály a most emlitett törvényjavaslat indokolásában van megokolva, minélfogva itt arra utalok.
Háborus viszonyok között megtörténhetik azonban, hogy az állam hadiereje elleni büntett miatt belföldön rajtakapott egyénre nézve a honvéd büntetőbiráskodást egyes esetben a hadiesemények következtében nem lehet gyakorolni. Ez az eset áll be példának okáért, ha a tett az ellenség által körülzárt oly várban követtetett el, amelyben honvéd biróság nincs.
Ilyenkor feltétlenül szükségessé válik, hogy a katonai biráskodás gyakorlását a közös haderő valamelyik biróságára bizzuk. E követelménynek tesz eleget a javaslat 14. §-a, amelyben egyszersmind világosan kifejezésre van juttatva a hadseregi büntetőbiráskodás suppletorius jellege.
A javaslat 15. §-ának 1. bekezdése oly kivételeket állapit meg a katonai büntetőbiráskodás alól, amelyek részint közjogi viszonyainkon, részint pedig a területenkivüliség és a személyes mentesség nemzetközi jogi elvein alapszanak.
A 2. bekezdésnek az a rendelkezése sem igényel bővebb megokolást, amely szerint a törvényhozó testületek és a közös ügyek tárgyalására kiküldött bizottságok tagjait megillető mentelmi jogot a közös haderő bünvádi perrendtartása nem érinti. Alaki szempontból e rendelkezés felvétele azért czélszerü, mivel a mentelmi jog nálunk nagyobbára csak jogszokáson alapszik és igy ha a mentelmi jogot a katonai bünvádi perrendtartás hallgatással mellőzné, ezzel a közös hadsereg biróságait könnyen tévutra vezethetné (v. ö. az 1896. évi XXXIII. tc. 32. §-ának indokolásával).
Mig a javaslat 12. §-a a hadseregi büntetőbiráskodást azokra a büncselekményekre szoritja, amelyeket az e biráskodásnak alávetett egyének a katonai büntető törvények alá helyeztetésük ideje alatt követnek el és minden előbb elkövetett büncselekményt a polgári büntetőbiróságokhoz utal, addig a 16. § a megforditott esetre, vagyis valamely egyénnek a hadseregi büntetőbiráskodás alól a polgári büntetőbiráskodás alá történő átlépésének esetére más alapelvet állit fel. A javaslat ugyanis kiindulva abból a szempontból, hogy a katonai büntetőbiráskodás csakis addig terjedhet, ameddig a katonai érdekek s első sorban a katonai fegyelemnek fenntartása megkövetelik, nem feltétlenül tartja fenn a hadseregi büntetőbiráskodást a katonai büntetőjog uralma alatt elkövetett büncselekményekre nézve a tettesnek e biráskodás alól kilépése után, hanem csak bizonyos, élesen megvont határokig.
Ilyen határ a közönséges büncselekményekre nézve, a 16. § 1. bekezdése szerint, a hadseregi büntetőbiráskodást megalapító viszony megszünte. A közönséges büncselekmények esetében a katonai érdek csak az, hogy a katonai biróságok hatósága alól kilépő tettes a megérdemelt büntetést el ne kerülhesse; hogy ezt melyik biróság szabja ki rá, az mellékes.
Másként áll azonban a dolog a katonai büncselekmények esetében. Ezekre vonatkozólag nem volt figyelmen kivül hagyható, hogy az emlitett büncselekményeket - hacsak tényálladékuk nem fedi véletlenül valamely közönséges delictum tényálladékát - a polgári biróságok nem üldözhetik és nem büntethetik. Ámde nem volna megengedhető, hogy sulyos büntetés alá eső büncselekményeket csupán azért ne üldözzenek és nem büntessenek, mert csak akkor fedezték fel, midőn a tettes a katonai büntetőbiráskodás alól már kilépett. Másrészt azonban azt sem lehet szem elől téveszteni, hogy a legtöbb katonai büncselekmény megbüntetése, mint a katonai fegyelem és rend fenntartásának egyik eszköze, czélját tévesztené és túlszigorra vezetne, ha a bünvádi üldözést a tettesnek a katonai büntetőbiráskodás alól kiléptét követő hosszabb idő mulva inditanák csak meg. A javaslat 16. §-ának 2. bekezdése ezeket az illetékes szempontokat akként kivánja kiegyenliteni, hogy a hadseregi büntetőbiráskodást katonai büncselekményekre nézve az e biráskodást megalapító viszony megszüntét követő egy évig és ha a tetes mét törvényes katonai szolgálati kötelezettségben áll, e kötelezettség leteltét követő egy évig tartja hatályban.
Ha tehát ilyen büncselekmény vagy tettese csak az emlitett időpont után válik ismeretessé, a tettes büntetlen marad a rende elévülési időre való minden tekintet nélkül, kivéve, ha a tett egyszersmind a polgári büntető törvénybe is beleütközik, amely esetben őt, a törvényes elévülési határidőn belül, a polgári büntetőbiróság felelősségre vonhatja. A 13. § 4. pontjában emlitett büncselekmények a körülményekhez képest vagy tényálladékuknál fogva vagy a tettes (nem-katonaállományu) minősége következtében nem,,katonai”, hanem,,közönséges” delictumokat képeznek, és igy ilyesetben a 16. § 1. bekezdésének általános szabályához képest, a hadseregi büntetőbiráskodást megalapító viszony megszüntével a hadseregi biróságoknak hatósága alól kiesnének. Minthogy azonban a szóban forgó büncselekményeknél e viszony tartama a büncselekmény elkövetésének tartamával összeesik s a büncselekmény befejezésével megszünik, nyilvánvaló, hogy a hadseregi biróságnak a 13. § 4. pontjában megállapított illetékessége sohasem érvényesülhetne, ha a büncselekmény közönséges büncselekménynyé minősül. E benső ellentét elkerülése czéljából tehát a hadseregi büntetőbiráskodás hatályban tartása tekintetében a kérdéses büncselekményeket ugyanoly szabály alá kellett helyezni, mint a katonai deliktumokat.
Ugy a közönséges, mint a katonai büncselekményekre nézve hatályban tartja azonban a 16. § 1. és 2. bekezdése a hadseregi büntetőbiráskodást az ezt megalapító viszony megszünte után is, ha a tettes elöljáró parancsnoksága vagy a tényvázlat szerkesztése hivatott helyihatóság, a bünvádi üldözés elrendelésére jogosult parancsnok, vagy az illetékes biróság, még az előbbi bekezdésben megjelölt határidő lejárta előtt, a bünvádi eljárás előkészitésére vagy meginditására intézkedést tett. Ha ugyanis a katonai hatóságnak egy ilyen kellő időben megtett intézkedése a katonai birósági illetékességet már megállapította és külsőleg felismerhetővé tette, az összes praktikus és theoretikus okok amellett szólnak, hogy a katonai birósági illetékesség továbbra is fennmaradjon, annyival is inkább, mert már csak fegyelmi szempontból sem igen volna megengedhető, hogy a katonai egyéneket oly büncselekményeik miatt, melyeket ők a katonai büntetőbiráskodás alá tartozásuk idejében követtek el és amelyekért illetékes előljárójuk vagy az illetékes katonai biróság őket már felelősségre is vonta: nem katonai büntető hatóságnak adjuk át.
Külön rendelkezést kellett felvenni arra az esetre, ha a hadseregi büntetőbiráskodást megalapító viszony tartama alatt elkövetett és katonai részről eljárás tárgyává nem tett valamely közönséges büntettel vagy vétséggel oly katonai büntett vagy vétség van halmazatban, amely miatt katonai részről az üldözést kellő időben, vagyis a 16. § 2. bekezdésében a katonai büncselekményekre vonatkozólag meghatározott időn belül meginditották. A katonai delictumra nézve a hadseregi biróság, mig a közönséges büncselekményre nézve az idézett § 1. bekezdésének rendelkezései szerint, a polgári biróság volna illetékes. Minthogy azonban a halmazatban levő büncselekmények együttes elintézése az igazságszolgáltatásra s magára a terheltre nézve is tagadhatatlanul előnyösebb, amennyiben a terhelt a halmazatban levő büncselekmények különválasztott elintézése mellett tapasztalat szerint rosszabbul jár, - másrészről pedig abban, hogy a katonai büntetőjog uralma alatt elkövetett büncselekmények e jog szabályai szerint biráltassanak el, sérelmet látni nem lehet, teljesen megindokolt, hogy a javaslat a most tárgyalt esetben, a 16. § 3. bekezdése szerint valamennyi, halmazatban levő büncselekményt együttes elbirálás végett a hadseregi biróságokhoz utalta. Ha azután bármely okból előnyösebbnek mutatkozik, hogy a halmazatban levő büncselekmények elkülönítve biráltassanak el s e végből elkülönítésük rendeltetik el (37., ezzel egyszersmind azok az okok is, amelyek fentebb a katonai biróságnak a konkurráló közönséges büncselekményre is kiterjedő illetékessége mellett felhozattak és igy ilyen esetben a közönséges büncselekményt a polgári biróság fogja elbirálni.
Hogy az illetékesség a hadseregi büntetőbiráskodás alól a honvéd büntetőbiráskodás alá közvetlen átlépés esetére a fentebb ismertetett szabályoktól részben eltérően szabályoztatott (16. § 4. bekezdése), azt ugyanazok az okok igazolják, amelyeket a fordított esetet tárgyazó 12. § 4. bekezdésének fejtegetésénél már felhoztam.
Ha valaki több büncselekményt követett el, amelyek részint a hadseregi büntetőbiráskodás, részint a honvéd vagy a polgári büntetőbiráskodás alá tartoznak, a javaslat 17. §-a szerint mindegyik biróság önállóan jár el. Ez az emlitett biráskodások különválasztásának természetes következménye.
Az ellen, hogy oly halmazatban álló büncselekmények esetében, amelyek részint a hadseregi, részint a polgári büntetőbiróságok elé tartoznának, valamennyi büncselekményre nézve egy biróság járjon el, még az a megfontolás is szól, hogy ilyenkor az eljáró biróságnak a polgári és a katonai büntető törvényeket egyidejüleg kellene alkalmaznia, ami azonban főleg az 1878. évi V. tc. (magyar büntető törvénykönyv) hatályosságának területén az e törvény és a katonai büntető törvény közt rendszer és alapelvek tekintetében fennforgó lényeges külömbségek miatt tetemes nehézségekbe ütköznék.
Hogy az a biróság, amely itéletét későbben hozza, a büntetés megállapitásánál az elitélt ellen a korábbi itélettel kiszabott büntetést megfelelően tekintetbe venni köteles (17. § 2. bek.), az az anyagi büntetőjognak a bünhalmazatra vonatkozó alapvelveiben leli indokát.
Arra nézve, hogy a hadseregi biróság eljárása előzze-e meg a honvéd vagy a polgári biróságét vagy megfordítva, a javaslat nem tartalmaz rendelkezést, még pedig azért nem, mivel e tekintetben határozott szabályt felállitani nem lehet, hanem az egyes esetekben a czélszerüségnek kell határoznia. A javaslat igy nem szegi utját annak sem, hogy mind a két eljárás egyidejüleg vitessék keresztül.
Csak arra az esetre kell külön rendelkezni, ha a halmazatban levő büncselekmények egyikére absolut büntetés, tehát halálbüntetés vagy életfogytig tartó szabadságvesztésbüntetés van szabva a törvényben. Ilyen esetben el kellett rendelni, hogy e büncselekmény miatt az eljárás az enyhébb büntetés alá eső többi cselekményre vonatkozó eljárást megelőzze (17. § 3. bek.). A javaslat e rendelkezése ellen alig támadhat aggály, mert az absolut büntetés minden más büntetést absorbeál.
A büntetőbiráskodást a közös hadseregben a hadseregi, a haditengerészetben a haditengerészeti biróságok gyakorolják (18. §).
Hadseregi és haditengerészeti biróságok gyanánt a javaslat a dandárbiróságokat, a matrózkari biróságokat, a hadosztálybiróságokat, a tengernagyi biróságokat és mint a közös hadsereg és haditengerészet végsőfoku együttes biróságát: a legfelsőbb katonai törvényszéket meliti.
A 20-22. §-okhoz
A dandárbiróságok és a hadosztálybiróságok, mint vizsgálóbiróságok és mint elsőfoku itélőbiróságok, ezenfelül a hadosztálybiróságok, a dandárbiróságok itéletei ellen irányuló fellebbezések esetében még mint második és végsőfoku biróságok is működnek (20. és 21.§, mig a legfelsőbb katonai törvényszék (22. §) a hadosztálybiróságok itéletei ellen irányuló fellebbezések és a semmisségi panaszok fölött határoz.
A dandárbiróságok mint itélőbiróságok tárgyi illetékessége (hatásköre) a 20. § 1. pontja értelmében kiterjed mindazokra a büncselekményekre, amelyeket a rangosztályba nem sorozott havidijasok és a legénységi egyének, valamint a hadseregi büntetőbiráskodásnak netalán alávetett, bár katonai kötelékbe nem tartozó egyének követnek el, ha ezek a cselekmények az alkalmazandó büntetési tételhez képest, legfeljebb hat havi egyszerü vagy szigoru fogsággal, rangvesztés mellett vagy anélkül, vagy csupán pénzbüntetéssel, avagy csupán rangvesztéssel büntetendők. Vizsgálóbiróságok gyanánt a dandárbiróságok más büncselekmények esetében is, ugyszintén a tisztek és hasonló állásu egyének bünvádi ügyeiben is közremüködhetnek (20. § 2. pontja).
A hadosztálybiróságok a 21. § 1. pontja szerint mint vizsgálóbiróságok és az elsőfokon mint itélőbiróságok illetékesek: a tisztek és hasonló állásu egyének valamennyi büncselekményére, ugyszintén a hadseregi büntetőbiráskodás alatt álló többi egyéneknek a dandárbiróságok mint itélőbiróságok hatáskörébe nem tartozó valamennyi büncselekményére nézve.
Hogy a polgári bünvádi perrendtartások mintájára, a javaslat külön alsóbb- és külön felsőbbrendü elsőfoku hadseregi és haditengerészeti biróságokat tervez, az főleg gyakorlati szempontból, vagyis azért történt, hogy a bünvádi eljárást csekélyebb sulyu büncselekmények esetében mennél egyszerübbé és gyorsabbá lehessen tenni.
Katonai biróságaink jelenlegi szervezete az elsőfoku biróságoknak ezt az alsóbb beosztását nem ismeri, ámde az a szóbeliségnek és közvetlenségnek a katonai bünvádi eljárásba behozásával elkerülhetetlenül szükségessé válik, mert a biráskodásnak nagyobb decentralizálását teszi lehetővé, enélkül pedig az emlitett fontos perjogi alapelvek vagy épen nem vagy csak a katonai szolgálati ügymenet érzékeny megzavarásával, a népesség sokféle zaklatásával és aránytalan költségtöbblettel volnának megvalósithatók. Az alsóbbrendü biróságok felállitásának még az a további előnye is megvan, hogy egyes vizsgálati cselekményeket és a birósági nyomozásokat még a magasabb rendü biróságok hatáskörébe eső bünvádi ügyekben is az alsóbbrendü biróságokkal, tehát külön birói közegeknek költséges és időveszteséggel járó kiküldése nélkül lehet teljesittetni. Annak következtében pedig, hogy a perorvoslat utja az alsóbbrendü biróságoktól a felsőbbrendü elsőfoku biróságokhoz visz, a legfelsőbb katonai törvényszéket jelentékeny munkától kiméljük meg, amire államháztartási okokból és a katonai bünvádi eljárás gyorsitásának érdekében egyaránt kell törekedni.
Magától értetődik, hogy a biráskodás decentralizálásánál a munkafelosztás helyes ökonomiáját és a költségeket is tekintetbe kellett venni, még pedig főleg azért, mivel a javaslat az alsóbbrendü biróságoknál sem akarta a jogtudó birót nélkülözni.
A javaslat ennélfogva nem követhette azokat a külföldi törvényhozásokat, amelyek már az egyes ezredeknél és az önálló zászlóaljaknál is külön alsóbbrendü biróságokat állitanak fel. Hanem igenis czélszerünek mutatkozott ilyen biróságokat tekintettel a közös hadsereg elhelyezési viszonyaira, valamint az itt szóba jövő bünvádi ügyek mennyiségére a dandároknál felállitani. Ugyanezek a tekintetek szólnak amellett is, hogy a külföldi (német, olasz stb.) katonai bünvádi perrendtartások rendelkezéseihez hasonlóan, a magasabbrendü elsőfoku biróságok a hadosztályoknál állittassanak fel.
A haditengerészetnél, szervezetének és elhelyezési viszonyainak különlegessége miatt, nem lehet az elsőfoku biróságokat ugy, miként az a közös hadseregnél történt, meghatározott parancsnokságoknál felállitani, hanem felállitásukat az előforduló szükségletnek kell fenntartani.
A dandárbiróságok és hadosztálybiróságok hatáskörei között a határvonalak megállapitásánál a javaslat egyforma gondossággal mérlegelte egyfelől a bünvádi esetek fontosságát és sulyát, másfelől az igazságszolgáltatásnak az alsóbb- és felsőbbrendü biróságok szervezetével és eljárásával kapcsolatos kisebb-nagyobb garancziát. E tekintetben a javaslat több külföldi katonai bünvádi perrendtartáshoz viszonyitva annál szabadabban járhatott el, mivel, amiként már emlitve volt, a javaslat a jogászelemet nem zárja ki a dandárbiróságok eljárásból, minélfogva a javaslat szerint nem is oly mélyreható a külömbség a dandárbiróságok és a hadosztálybiróságok eljárása közt, mint ott, ahol az alsóbbrendü biróságok eljárását a jogászi elem teljes hiánya jellemzi.
A járásbiróságok és a törvényszékek mint elsőfoku biróságok eljárása közt is nagyobb a külömbség a polgári büntető perben, mint a javaslat szerint felállitandó dandárbiróságok és hadosztálybiróságok eljárása közt. Áll ez különösen a birósági nyomozás (elővizsgálat) tekintetében, amelynek, eltérőleg a járásbirósági eljárástól, a dandárbirósági eljárásban is teljes mértékben helye lehet (143., továbbá az itélőbiróság elakítását illetőleg, amennyiben az itélőbiróságnak az 53. § értelmében a dandárbiróságnál is több egyénből kell állnia, mig a járásbiróságnál az itéletet egyes biró hozza.
A dolgok ily állása mellett nem mutatkozott eggályosnak a dandárbiróságokat a javaslatban megszabott tárgyi hatáskörrel felruházni.
Az, hogy a tisztek és hasonló állásu egyének a dandárbiróságok hatásköre elól kivétettek, azért történt, mert az itt szóba jövő kisebb katonai kötelékeknél, az elhelyezési viszonyok miatt és a kérdéses egyének rangjára való tekintettel, az itélőbiróság megalakitása gyakran nehézséggel járna. Ezenfelül czélszerünek mutatkozott, hogy a tisztek és hasonló állásu egyének fölött az itélkezés lehetőleg elvonassék attól a szükebb köteléktől, amelyhez azok tartoznak.
Amint már a 3. §-nál is kiemeltem, a javaslat a bünvádi üldözést a katonai parancsnok kezébe helyezi. A parancsnokot megillető ez a bünvádi üldözési jog tárgyi terjedelem tekintetében megfelel ama biróság hatáskörének, amelyhez a parancsnok büntetőjogi tekintetben utalva van, ugy, hogy a bünvádi üldözést a dandárbirósághoz utalt parancsnok csak azok miatt a büncselekmények miatt indithatja meg, amelyek fölött a határozathozás ezt a biróságot illeti, mig a hadosztálybirósághoz utalt parancsnok csak azok miatt a büncselekmények miatt, amelyek a hadosztálybiróságok hatáskörébe tartoznak.
Az egyes dandár- és hadosztálybiróságok egymásközti illetékessége a nekik alávetett egyéneket illetőleg épen ugy, mint tárgyi ileltékességük, fedi azoknak a parancsnokoknak az illetékességét, akik büntetőjogi tekintetben e biróságokhoz vannak utalva (23. § 1. bek.). A parancsnok illetékessége a 32. § értelmében, elvileg a neki katonailag alárendelt vagy parancsnoklási körletéhez tartozó valamennyi egyénre kiterjed s igy az nem helyileg, hanem csak személyi tekintetben van korlátzva, ami a parancsnoki hatalomnak és bünvádi üldözés jogának emlitett kapcsolatából természetszerüleg következik. Az előadottak szerint tehát a javaslatban az elsőfoku biróságok illetékessége is a personális elv szerint, nem pedig a territoriálisan van szabályozva.
Ennek a katonai szempontból egyedül helyes illetékességi elvnek az az eléggé nem méltányolható előnye van, hogy az átmenet a békealakzatról a hadilábra az illetékességi viszonyoknak minden elvi megváltoztatása és eltolódása nélkül lehetséges. A külföldi katonai büntetőjogi törvényhozások is majdnem kivétel nélkül ezt az elvet fogadták el.
A legfelsőbb katonai törvényszék illetékessége kiterjed minden hadseregi büntetőbiráskodásnak alávetett egyénre (23. § 2. bek.).
A dandárbiróságoktól a hadosztálybiróságokhoz a perorvoslat utja a szervezetszerü beosztás után igazodik (24. § 1. bek.). Annál a benső és kölcsönös vonatkozásnál fogva, mely egyfelől a dandárbiróságok és hadosztálybiróságok illetékessége, másfelől az e biróságokhoz utalt parancsnokok illetékessége közt fennáll, az emlitett beosztást akként kell majd végezni, hogy valamely dandárbiróságra nézve rendszerint az a hadosztálybiróság szerepeljen másodfoku biróságként, amelyhez az e dandárbirósághoz utalt parancsnoknak közvetlenül előljáró illetékes parancsnoka utalva van. A legfelsőbb katonai törvényszéknek a közös haderő összes biróságai alá vannak rendelve (24. § 2. bek.).
Az az általános alapelv, hogy a biróságok tárgyi illetékességüket hivatalból kötelesek vizsgálni, a közös haderő biróságaira nézve a 25. §-ban nyer kifejezést; amire nézve meg kell jegyeznem, hogy a javaslat a hadseregi biróságok tárgyi biráskodás gyakorlására való illetékességét is érti, szemben a honvéd vagy polgári büntetőbiráskodással.
Ellenben nincsenek feljogositva a hadseregi és haditengerészeti elsőfoku biróságok arra, hogy egymásközti illetékességüket hivatalból vizsgálás és határozás tárgyává tegyék. Folyik ez a javaslatnak imént emlitett abból az alapelvéből, amely szerint a biróságok illetékessége a nekik alávetett egyének köre tekintetében a hozzájuk utalt parancsnokok illetékessége után igazodik, e parancsnokokat illető illetékesség határainak megállapitása azonban, eltekintve a legfelsőbb katonai törvényszék döntése számára fenntartott kétes estektől (39.§), a birói megitélés és határozás alól el van vonva. Ezzel összhangban áll a javaslat 301. §-ának az a rendelkezése is, hogy a haditörvényszék nem nyilvánithatja magát illetéktelennek azért, mivel a vádemelést oly parancsnok rendelte el, aki személyi tekintetben nem illetékes.
A javaslat 26. §-a további alapelvként kimondja, hogy a közös haderő biróságai, valamint tagjaik és közegeik a birói nyomozó cselekmények foganatositásánál és a határozatok hozásánál teljesen függetlenek és őket a 26. § kifejezetten csakis a törvénynek rendeli alá. Ehhez képest a katonai igazságszolgáltatásnak hadbirákként működő közegeit hivatali vagy szolgálati kötelességeik megszegése miatt, amennyiben ellenük büntetőbirósági eljárásnak helye nincs, csakis birói előljáróik és a legfelsőbb katonai törvényszék vonhatja kérdőre (26. § 2. bek.). Hadbiró alatt a javaslat mindenütt a birói funcziókat teljesitő igazságügyi tiszteket érti.
A 27-29. §-okhoz; a 30. § 1. bekezdéséhez
A 27. és a 28. § azokat a parancsnokokat sorolja fel, akiket a közös hadseregnél és haditengerészetnél a bünvádi üldözés joga megilleti. Ez a felsorolás azonban egyáltalában nem kimeritő, sőt csak azokra a parancsnokokra szoritkozik, akik a közös hadsereg és haditengerészet egyes köteléseinek élén állnak és ezekkel együtt lényeges szervezeti változásoknak kevésbbé alávetett taktikai egységet képeznek. Ezzel a felsorolással a javaslat ugyszólván csak a typusát akarja ismertetni a dandárbiróságokhoz és a hadosztálybiróságokhoz utalt parancsnokoknak és semmi esetre sem akarja kizárni annak a lehetőségét, hogy a bünvádi üldözés joga a szükséglethez és a körülményekhez képest még más parancsnokoknak is adományoztassék, amire különösen a közös hadsereg és a haditengerészet szervezetében beálló változások fognak okot szolgáltatni.
Ugyanezért a javaslat 30. §-ának 1. bekezdése akként rendelkezik, hogy Ő Felsége, ha a viszonyok megkivánják, az illetékes parancsnok jogaival a törvényben kifejezetten nem emlitett más parancsnokokat is felruházhat.
Az illetékes parancsnok, mint a bünvádi üldözés kezelője, hivatva van az ügyészi (137. §) vagy a birósági (143. §) nyomozó eljráás meg- vagy meg nem inditása fölött határozni. Ő rendeli el a vádemelést (242. §). Intézkedhetik, hogy az itélőbiróságok itéletei ellen a megengedett perorvoslatok használtassanak (325., 334. és 357. §). Ő rendeli el a további perorvoslat alá nem eső, valamely még végrehajtandó büntetésre szóló itélet végrehajtását (382. §).
A javaslat a bünvádi üldözés jogán kivül az illetékes parancsnokot csakis azokkal a jogositványokkal ruházza fel, amelyek közvetlenül az ő parancsnoki hatalmából folynak, vagyis amelyek őt lényegileg a bünvádi per keretén kivül is megilletik és amelyeket ennélfogva tőle a bünvádi perben sem lehet megvonni. Jogában áll tehát a terhelttel szemben mindazokat a kényszereszközöket elrendelni, amelyek fegyelmi tekintetekből vagy a terhelt jelenlétének biztositása végett szükségesek, nevezetesen a felmentést szolgálat alól, valamint az elővezetést és a vizsgálati fogságot (l. a XI. és XII. fejezeteket).
Hogy az illetékes parancsokra rendkivüli viszonyok közt mennyiben ruházható a bünvádi üldözés keretén kivül eső az a jog, hogy a büntetést kegyelem utján enyhíthesse vagy el is engedhesse, arról később megfelelő helyen (XXVI. és XXVII. fejezet) lesz szó.
A 30. § 2. bekezdéséhez; a 31-35. §-okhoz
A 30. § 2. bekezdésének, továbbá a 31-35. §-okhoz a parancsok illetékességére vonatkozó szabályai gondoskodnak arról, hogy a hadseregi büntetőbiráskodás alá tartozó minden bünvádi esetre nézve az illetékes parancsnok s ekként egy bizonyos biróság illetékessége is előre meghatározva legyen.
Az általános alapelv az, hogy, amint már fentebb is emlitve volt, a parancsnok illetékessége a neki katonailag alárendelt vagy parancsnoklási körletéhez tartozó valamennyi egyénre kiterjed (32. §).
Ez alapelv alól kivételt állapit meg a 33. § 1. bekezdése, amely szerint a katonai területi parancsnok és a tengerészeti parancsnok a nekik alárendelt egyének közül csakis azok fölött gyakorolják az illetékes parancsnok jogait, akik ugyanolyan hatáskörü más parancsnoknak alávetve nincsenek.
Erre a kivételre szükség van, mert a katonai területi parancsnoknak és a tengerészeti parancsnoknak szervezetszerüleg alárendelt hadosztályparancsnokokat, valamint a tengernagyi biróság székhelyén állomásozó haditengerészeti legfőbb parancsnokot szintén megilletik a parancsnoklási körletükhöz tartozó összes egyének fölött az illetékes parancsnok jogai és igy a 33. §-ban foglalt megszoritás nélkül ezek fölött az egyének fölött két parancsnok gyakorolná ugyanazokat a jogokat.
De ugyancsak kivétel a 32. § alapelve alól a 33. § 2. bekezdésének rendelkezése is, amennyiben megengedi, hogy a parancsnok illetékessége rendeleti uton bizonyos csapatrészekre, parancsnokságokra és katonai egyénekre korlátoztassék vagy kiterjesztessék. Ennek a rendelkezésnek a czélja az, hogy az egyes parancsnok illetékességének határai könnyen és gyorsan alkalmazkodhassanak a közös hadsereg és haditengerészet mindenkori állományához és szervezetéhez, valamint a gyakran változó elhelyezési és egyéb szolgálati viszonyokhoz. E rendelkezés folytán lehetővé válik többek közt az is, hogy azok a katonai hatóságok, intézetek és más szolgálati ágak, amelyek szervezetszerüleg nem állnak valamely illetékes parancsnok parancsa alatt, a körülményekhez képest, a hadosztálybirósághoz vagy dandárbirósághoz utalt parancsnokok egyikének vagy másikának büntetőjogi tekintetben tartósan alá rendeltessenek, hacsak róluk nem a 30. § 1. bekezdése értelmében kell gondoskodni.
Hogy ily alárendelés magában a törvényben keresztül nem vihető, azt az itt szóba jövő katonai hatóságok, intézetek stb. nagy számánál, a szervezetben és az elhelyezésben beálló folytonos változásoknál és az ilyen egyes alárendelésekre döntő befolyást gyakorló helyi, időbeli és szolgálati viszonyok sokféleségénél fogva bővebben indokolni alig szükséges.
Kiemelendő, hogy a 33. § 2. bekezdésének helyes értelme szerint a rendeleti uton intézkedés soha sem az előforduló egyes esetre vonatkozólag, hanem mindig általánosságban történik, minenfolytán a 33. § 2. bekezdésének rendelkezése lényegesen külömbözik a javaslat 42. §-ának később fejtegetendő rendelkezésétől, amely a legfelsőbb katonai törvényszék delegáló jogáról szól.
Miután a 32. § alapelve nem alkalmazható oly tábornokokra (tengerész vezértisztekre) és az ötödik s ennél magasabb rangosztályba tartozó oly más egyénekre, akik a bünvádi üldözés jogával felruházott valamely parancsnok parancsa alatt nem állna, a 30. § 2. bekezdése elrendeli, hogy számukra Ő Felsége fogja esetről-esetre kijelölni azokat a parancsnokokat, akik az illetékes parancsnok jogait gyakorolni hivatva vannak. E rendelkezés alá esnek azok a tényleges tábornokok és vezértisztek, akik sem a fegyveres erő hierarchikus tagozódása folytán, sem valamely a 30. § 1. bekezdése vagy a 33. § 2. bekezdése szerint tett administrativ intézkedés következtében a bünvádi üldözés jogával felruházott valamely parancsnoknak alárendelve nincsenek, továbbá az összes nem-tényleges tábornokok és vezértisztek, amennyiben kivételesen a hadseregi büntetőbiráskodás alatt állanak.
Az, hogy az illetékes parancsnok jogait akadályoztatása esetében az gyakorolja, aki őt a parancsnokságban helyettesiti (31. § 1. bek.), megfelel a katonai szolgálati utasitásoknak. A 31. § 2. bekezdésében eme szabály alól tett kivétel indokolt, mert az illetékes parancsnok jogainak az egyes esetben Ő Felsége részéről történt adományozása legszemélyesebb jogot ruház az illető parancsnokra, amelyet ujabb legfelsőbb elhatározás nélkül másra ruházni nem lehet.
Nehogy azért, mert egyes katonai egyének a magukétól más katonak kötelékhez vezényeltetnek és ekkép a rájuk nézve illetékes parancsnoktól helyileg eltávoznak, a büntető igazságszolgáltatás az előforduló esetben fennakadást szenvedjen, a javaslat 34. §-a akkép rendelkezik, hogy ezek az egyének az elvezénylés tartama alatt büntetőjogi tekintetben annak a köteléknek illetékes parancsnoka alatt állnak, amelyhez őket vezényelték. Magától értetődik, hogy ez a rendelkezés csak a hadseregi büntetőbiráskodásnak alávetett valamely katonai köteléktől más ugyane büntetőbiráskodás alatt álló katonai kötelékhez történő vezénylésekre vonatkozik és semmi esetre sem czélozza azt, hogy a közös hadsereg (haditengerészet) és a honvédség közti vezényléseknél a fegyveres erő e részeinek büntetőbiráskodásai közt fennálló illetékességi határvonal a 11. § 1. és 2. pontjaiban foglalt eseteken kivül eltolódást szenvedjen.
Minthogy oly katonai egyén, aki ellen a nyomozó eljárás (137. §Ö vagy a közvetlen vádemelés (137. § utolsó bekezdése) már el van rendelve, a 170. § 1. bekezdése szerint csak abban az esetben vezényelhető el, ha ő ez által eddigi parancsnokának illetékessége alól nem vonatik, ennélfogva ki van zárva az, hogy a 34. § rendelkezésével olyképen visszaélni lehessen, hogy a terhelt elvezénylésével valamely bünvádi ügy a javaslat intentiója ellenére s meg nem engedett módon egy nem illetékes parancsnokhoz és ekként egy nem illetékes birósághoz utaltassék.
Szükséges volt továbbá a javaslatban illetékes parancsnokról gondoskodni olyan egyének számára, akik bizonyos esetekben a hadseregi büntetőbiráskodás alatt állnak, de ekikre a 32. § alapelve azért nem alkalmazható, mert ők parancsnok parancsa alatt nem állnak (parancsnoklási körletébe nem tartoznak). Ezek közé tartoznak különösen a javaslat 13. § 4. pontja szerint a hadseregi büntetőbiráskodás alatt álló nyugállományu és szolgálaton kivüli viszonybeli tisztek és hasonló állásu egyének, amennyiben róluk nem a 30. § 2. bekezdése értelmében kell gondoskodni. Továbbá a 14. § és a 26. § 2. és 3. bekezdései szerint a hadseregi büntetőbiráskodásnak alávetett azok az egyének, akik a közös hadsereg kötelékéhez nem vagy már nem tartoznak.
Ezekkel szemben a személyi illetékességi elvet természetesen nem lehet alkalmazni, mert ennek csak ott lehet helye, ahol alárendeltségi viszony forog fenn.
Ugyanazért a javaslat a 35. § 1. bekezdésében ezeket az egyéneket eljárási czélszerüségi okokból a kézrekerülés vagy a tett helyéhez legközelebb eső, tárgyi tekintetben illetékes parancsnok alá utalja. A mondott alapon több parancsnok is lehet illetékes, vagy azért, mert a kézrekerülés és a tett helye nem azonos, vagy pedig azért, mert a tett vagy a kézrekerülés helyéhez több, tárgyi tekintetben illetékes parancsnok van egyformán közel, ami különösen nagyobb helyőrségekben fordulhat elő. Ilyen esetekben a javaslat szerint az elsőbbség közülük azt illeti, aki a másikat a tettes bünvádi üldözésére vonatkozó intézkedéssel megelőzte.
Kivételt állapit meg továbbá a személyi illetékességi elv alól a 35. § 2. bekezdése oly bünvádi esetekre vonatkozólag, amelyekben a 32. § a 33. § 2. bekezdése vagy a 34. § értelmében van ugyan illetékes parancsnok, ez azonban a bünvádi üldözés jogait az adott esetben, az eljárás megnehezitése és késleltetése nélkül nem gyakorolhatná. Ez oly egyének büncselekményeinek esetében forog fenn, akik meghatározott katonai kötelékhez tartoznak, de ettől nem ugyan elvezénylés utján - amire nézve a 34. § rendelkezik - hanem más módon elváltak, akik tehát a büncselekményt annak a katonai területnek körletén kivül követték el, amelyen csapattestük van vagy e kerületen kivül kerültek kézre. Ily esetekben a személyi illetékességi elv alapján a terheltet mindannyiszor vissza kellene saját állománytestéhez szállitani és az eljárást az illetékes parancsnok állomáshelyéne, illetőleg annál a biróságnál kellene keresztülvinni, amelyhez ez a parancsnok büntetőjogi tekintetben utalva van. Ez a körülményekhez képest az eljárást nagyban megnehezitené, késleltetné és megdrágitaná, különösen oly esetekben, amidőn a tett vagy a kézrekerülés helye a biróság székhelyétől igen távol van. Minthogy azonban másrészről bizonyos esetekben katonai és eljárási okok czélszerüvé tehetik, hogy ily egyén ellen a saját állománytestének büntető hatóságai járjanak el, azt pedig, hogy ily okok fennforogjanak-e, első sorban a terheltre nézve személyileg illetékes parancsnok van hivatva elbirálni, ennélfogva a javaslat a kézrekerülés vagy a tett helyéhez legközelebb eső parancsnok illetékességét csak oly esetekre szoritja, amelyekben az előbb emlitett parancsnok a bünvádi üldözéshez való elsőbbségi jogát a maga részére igénybe nem veszi. Ekként például biztositva van, hogy a bünvádi eljárás az ily terhelt állománytestének büntető hatóságainál vitessék keresztül oly esetben, amidőn a tett szinhelye és tanui e hatóságok hivatali körletén belül vannak és igy a bünvádi eset ott derithető ki és birálható el legkönnyebben.
A 35. § 2. bekezdésének rendelkezése egyébként lényegben a jelenlegi jogállapotnak is megfelel (Katonai bünperrendtartás 15. és 17. §-ai), ami a gyakorlatban általában bevált.
A 36-38. §-okhoz
Azokat az illetékességi szabályokat, amelyek több bünvádi ügy összefüggésének eseteire irányadók, a javaslat 36-38. §-ai tartalmazzák.
A javaslat 36. §-ának 1. bekezdése, összhangzásban a polgári bünvádi perrendtartások rendelkezésével, azt az alapelvet állitja fel, hogy úgy akkor, ha valamely egyén halmazatban levő több büncselekményt követett el, mint akkor, ha egy és ugyanazon büncselekmény elkövetésében a hadseregi büntetőbiráskodás alá tartozó több egyén vett részt, a bünvádi eljárást egyszerre és együtt kell keresztülvinni és befejezni.
Ha az összefüggő büncselekmények részint a dandárbiróság, részint a hadosztálybiróság hatáskörébe tartoznak, az együttes bünvádi üldözés joga - a javaslat 36. §-ának 2. bekezdése szerint a polgári bünvádi perrendtartások analog rendelkezéseinek megfelelően - a hadosztálybirósághoz utalt illetékes parancsnokot és igy a bünvádi eljárás együttes keresztülvitele a hadosztálybiróságot illeti.
Az illetékességi kérdésnek további szabályozása, az alanyi összefüggés szempontjából, nem volt szükséges, mert a 32. §-ban felállitott alapelvnél fogva, az előbbi bekezdésben nem érintett többi esetben nem okoz a személyileg illetékes parancsnok illetékességen változást az a körülmény, hogy ugyanaz az egyén több büncselekményt követett el.
Ha ugyanegy büncselekményben több egyén vett részt, a javaslat 38. §-a nem tartja fenn az együttes üldözés és elbirálás alapelvét abban az esetben, ha ezek az egyének külümböző s egymással szemben alárendeltségi viszonyban nem álló parancsnokok illetékessége alá tartoznak. A javaslatnak ez a rendelkezése az illetékes parancsnok különleges állásában leli magyarázatát, akinek a parancsa alatt álló összes egyénekre kiterjedő bünvádi üldözési jogát a vele szemben fölérendeltségi visznyban nem álló idegen parancsnokok beavatkozásával nem szabad csorbitani.
Minthogy azonban a bünvádi eljárás érdeke ilyen esetekben is gyakran megkivánja az összefüggő bünvádi ügyek együttes keresztülvitelét, a 38. § kimondja, hogy egyesitésüket az illetékes parancsnokok legközelebbi közös előljárója elrendelheti.,,Előljáró” parancsnok alatt a szolgálatilag föléjük rendelt, a bünvádi üldözés jogával ellátott parancsnokot kell érteni.
Ha ilyen közös előljáró nincs, a bünvávid ügyek egyesitését a parancsnokok egyikének inditványára a legfelsőbb katonai törvényszék rendelheti el. Ugyanez áll akkor is, ha az egyesités szükségessége csak akkor merül fel, mikor az egyik vagy másik terhelt ellen a vádemelés már megtörtént.
Mindezekben az esetekben az előljáró parancsnok, illetőleg a legfelsőbb katonai törvényszék határozza meg az egyesités elrendelésével egyidejüleg az illetékes parancsnokok közül azt, aki az egyesitett bünvádi ügyben az illetékes parancsnok jogait valamennyi terhelt fölött egyedül gyakorolja.
Mind az alanyi, mind a tárgyi összefüggés esetében czélszerü lehet, hogy az összefüggő bünvádi ügyek késedelemnek vagy az eljárás megnehezitésének elkerülése, avagy valamely terhelt fogságának megeröviditése végett elkülöníttessenek. Ily elkülönitésre a 37. §, oly összefüggő bünvádi ügyek elkülönitésére pedig, amelyeknek egyesitését az előljáró illetékes parancsnok vagy a legfelsőbb katonai törvényszék rendelte el, a 38. § utolsó bekezdése nyujt módot. Az összefüggés megszüntetésével ujra felélednek az illetékességre vonatkozó általános szabályok, úgy, hogy az a bünvádi ügy, amely csakis más bünvádi ügygyel való összefüggése miatt tartozott a hadosztálybirósághoz utalt parancsnok hatáskörébe és igy a hadosztálybiróság hatáskörébe is, az elkülönités után visszaesik a dandárbirósághoz utalt parancsnok hatáskörébe, mihez képest a bünvádi eljárás keresztülvitele és befejezése is a dandárbiróságot illeti.
Hogy olyan büncselekmények elkülönitését, amelyek egy és ugyanazon tettes más büncselekményeivel halmazatban vannak, akkor is el lehet rendelni, ha azok a büntetés kiszabása szempontjából lényegteleneknek mutatkoznak (37. § 2. bek.), arról mint a legalitás elve alól kivételről, a bünvádi üldözés alapelveinek megbeszélésénél lesz szó.
A 39-41. §-okhoz
A javaslat a közös hadsereg és haditengerészet több parancsnoka közt felmerülő illetékességi vitában a határozást a 39. § 1. bekezdése szerint, első sorban a közös előljáró parancsnokra, ilyennek hiányában a legfelsőbb katonai törvényszékre bizza.
A fegyveres erő külömböző részeihez tartozó parancsnokok közt felmerülő illetékességi összeütközéseket a 39. § 2. bekezdése szerint az illetékes legfelsőbb törvényszékek intézik el kölcsönös egyetértéssel.
Ha az illetékességi összeütközés a közös haderő valamely parancsnoka és a polgári büntetőbiróság közt merül fel, a javaslat a 40. §-ban utasitja a parancsnokot, hogy a rá nézve illetékes legfelsőbb katonai törvényszékhez forduljon, amely a vitás kérdést, ha a parancsnok nézetét osztja, az illetékes polgári legfelsőbb birósággal egyetértőleg intézi el.
A javaslat (42. §) a legfelsőbb katonai törvényszéket arra is feljogositja, hogy egyes bünvádi ügyeket kivételesen az illetékes parancsnok illetékességének köréből ugyanolyan hatáskörü más parancsnok illetékességének körébe utalhasson s ekként közvetve egyes bünvádi ügyeket az illetékes biróságtól elvonhasson és a közös hadsereg vagy haditengerészet más ugyanolyan nemü biróságához utalhasson. A polgári bünvádi perrendtartásokban is felsorolt körülményeken kivül, amelyek a legfelsőbb foku biróságot egy nem illetékes biróság delegálására jogositják, a katonai bünvádi eljárásban természetesen a katonai szolgálati tekinteteket is olybá kell venni, amelyek a delegáló jog alkalmazását igazolhatják. De igazolhatja a delegálást a körülményekhez képest az a kifogás is, amelyet a terhelt az illetékes parancsnoknak vagy valamely helyőrség tisztikarának - mely az ő ügyében itélni hivatva van - elfogulatlansága ellen emel. Kifejezetten meg van adva a legfelsőbb katonai törvényszéknek az ilyen átutalásra a jog, ha valamely bünvádi ügyet semmisségi panasz alapján, uj főtárgyalás végett az elsőfoku birósághoz utasit (371. § és 378., továbbá akkor, ha az ujrafelvételt elhatározza (393. §).
E mellett tekintettel arra, hogy a katonai büntetőbiráskodás a közös hadseregben és haditengerészetben egységes, az sincs tiltva, hogy valamely bünvádi ügy a hadsereg parancsnokának (biróságának) illetékessége köréből, a haditengerészet parancsnokának (biróságának) illetékességi körébe utaltasssssék és viszont.
A 43. § kötelességévé teszi az illetékes parancsnoknak, hogy a büntetőbirósági uton üldözendő oly büncselekmények miatt, amelyek tudomására jutnak és hatáskörébe esnek, a büntetöbirósági eljárást elrendelje és az eljárás folyama alatt ezt a bünvádi perrendtartást kövesse. Ami a bünvádi üldözés jogát illeti, tudvalevőleg két elv áll egymással szemben, u. m. a legalitás és az opportunitás elve. Az előbbi a törvénytől, nem pedig a bünvádi üldözésre jogosultnak belátásától teszi függővé a bünvádi üldözést.
A bünvádi üldözésre jogosult nem tekinthet el czélszerüségi okokból oly büncselekmények üldözésétől, amelyeknél a megbüntetés előfeltételei fennforognak. A másik elv szerint is köteles ugyan a bünvádi ülözdésre jogosult a törvény szerint eljárni, csakhogy e mellett a czélszerüségi szempontokat is kell mérlegelnie. Fel van jogositva arra, hogy egyes esetekben az üldözéstől még akkor is eltekinthessen, ha a büntetés előfeltételei fennforognak.
Bár az ujabbi időben erős áramlat tapasztalható, amely azzal az indokolással, hogy túl sok az üldözés: a bünvádi üldözésben az opportunitásnak tágabb tért kiván engedni, mint amekkorát az jelenleg a polgári bünvádi eljárásban is elfoglal, mindazonáltal a javaslat a legalitás elvét fogadta el, főleg azért, mert eleve tárgytalanná tegyen minden bizalmatlanságot, amely az illetékes parancsnoknak mint a bünvádi üldözésre jogosultnak állásával szemben megnyilatkozhatnék.
Csupán a 37. §-ban van - mint már emlitettem - a legalitás elve alól kivétel megállapitva, amennyiben a vádak szükségtelen halmozásának elkerülése végett és az eljárás gyorsaságának érdekében e § 2. bekezdése akképen rendelkezik, hogy akkor, ha a terheltnek több büncselekmény esik a terhére és ezek egyikének vagy másikának megállapítása a büntetés kiszabásának szempnontjából lényegtelennek mutatkozik: az illetékes parancsnok ily büncselekmény miatt a vádemelés elrendelésétől eltekinthet. Ha azonban az a feltevés, hogy a halmazatban álló büncselekmény a büntetés kiszabására lényeges befolyással nincs, utólag tévesnek bizonyul, mert például a vádlottat a vádemelés tárgyává tett büncselekmény vádja alól felmentették, az illetékes parancsnoknak fenn marad tartva, hogy a konkurráló büncselekmény miatt legkésőbben az itélet jogerőre emelkedését követő egy hónapon belül vádat emeltessen. E határidő letelte után vádemelés el nem rendelhető.
Egyes büncselekményeknek ily elkülönítése igazolt lesz például, ha valamely gyilkossággal terhelt egyén e büntettel semmiféle összefüggésben sem álló más, csekélyebb sulyu büncselekményt, p. o. lopást is követett el, amely körülményes bizonyitó eljárást igényel, s ez viszont az eljárást indokolatlanul megnehezitené és késleltetné vagy ez utóbbi feltevés mellett, ha a vádlott nagyobb számu hasonlónemű büncselekményt, p. o. lopásokat és sikkasztásokat követett el, amely esetben a büntetés kiszabásának szempontjából gyakran közömbös, vajjon valamennyi konkurráló büncselekmény, vagy csak ezeknek bizonyos száma, avagy csak legfontosabbjai vonatnak-e itélkezés alá. A kevésbbé fontos büncselekmények elkülönitésének ezzel a jogával különösen a hadrakelt seregnél és a tengeren fognak az illetékes parancsnokok nagyobb mértékben élni.
A 44-49. §-okhoz
A javaslat 44. §-a szerint a vádat a dandárbiróságoknál az ügyészi tiszt, a hadosztálybiróságoknál a katonai ügyész, a legfelsőbb katonai törvényszéknél a katonai vezérügyész képviseli.
Az ügyészi tisztek és a katonai ügyészek az illetékes parancsnokokhoz vannak beosztva s ezek parancsaira utalvák, a biróságtól ők is épen úgy, mint a katonai vezérügyész, aki közvetlenül a hadügyminiszternek van alárendelve, függetlenek.
A parancsnok és ügyészi közege közt a belső szolgálati viszonby szabályozása nem a törvény dolga, hanem a szolgálati utasitsába való. Az, hogy ezt az utasitást egyikük, vagy másikuk meg nem tartja, rendszerint semmi befolyással sincs a per menetére és az illetőt csak a katonai igazságügyi igazgatással szemben teszi felelőssé. Ez a viszony lényegileg megfelel annak a viszonynak, amelyben a polgári bünvádi eljárás terén az ügyész áll, a saját felettes hatóságával (főügyészszel, igazságügyminiszterrel) szemben.
A dandárbirósági és a hadosztálybirósági eljárás számára külön ügyészi közegek szerzvezésével elérhetővé válik, hogy az illetékes parancsnok lehetőleg fölötte álljon a bünvádi perben szereplő felek jogvitáinak, ami tekintettel az ő katonai állására, csak kivánatos.
Az illetékes parancsnok külsőleg csupán ott lép fel, ahol oly ügyészi functiók forognak szóban, amelyek őt parancsnoki hatalmánál fogva közvetlenül megilletik, igy különösen a bünvádi eljárás meginditásánál, még pedig azzal, hogy a nyomozó eljárást elrendeli, továbbá a vádemelésnél, a büntetőbirósági itélet végrehajtásánál stb. Minden más ügyészi teendőt kifelé az ő ügyészi közege egyedül végez, természetesen a tőle nyert utasitások értelmében.
Ilyen ügyészi teendők gyanánt jelöli meg a javaslat 49. §-a a vád képviselésén kivül a nyomozó eljárás keresztülvitelét, amennyiben ezzel a 143. § értelmében nem a biróság bizatik meg, a részvételt a birósági nyomozó eljárásban, a vádirat benyujtását vagy az alsóbbrendü biróságok mint itélőbiróságok előti eljárásban a büntető inditvány előterjesztését, végül a perorvoslatok használását és kifejtését. Az ügyészi közegnek ügyelnie kell az igazság kideritésére szolgáló minden eszköz kellő felhasználására is.
Az ügyészi tisztek a 45. § 1. bekezdése értelmében a katonaállományu tisztek állománycsoportjából, mig a katonai ügyészek, ideértve a katonai vezérügyészt is (47., a hadbirói vizsgát tett igazságügyi tisztek állományából vétetnek. A szükséglethez képest mind az ügyészi tiszt, mind a katonai ügyész és a katonai vezérügyész helyettesitésére ugyanabból az állománycsoportból egy vagy több tiszt rendelhető ki. Ezenkivül az illetékes parancsnok ügyészi tisztjei vagy katonai ügyészét egy másik parancsnok ügyészi tisztje vagy katonai ügyésze is helyettesitheti, ami különösen azokban a kivételes esetekben fog czélszerünek mutatkozni, amikor az illetékes parancsnok állomáshelye nem azonos annak a biróságnak a székhelyével, amelyhez ez a parancsnok utalva van. Az ügyészi tiszt és a katonai ügyész alkalmazása tartós és kizárja a vizsgálóbirói, itélőbirói vagy védői minőségben való alkalmazást (48. §).
Az a kérdés, vajjon a dandárbiróságok hatáskörébe tartozó bünvádi ügyekben ügyészi közegek gyanánt katonaállományu tisztek alkalmaztassanak-e, a legbehatóbb megfontolás tárgya volt. Még katonai részről is merültek fel kifogások ez ellen. Főleg attól tartok, hogy a katonaállományu tisztek, jogi előkézettség hiányában, nem birnak majd az ügyészi teendők ellátására szükséges érzékkel és hogy az ügyész tiszti intézmény sok tisztet el fog vonni tulajdonképeni hivatásától, a csapatszolgálattól.
A kérdés tüzetesebb megvizsgálása után azonban mind a két aggály alaptalannak bizonyul vagy legalább is nem olyan nyomatékos, mint azok az aggályok, amelyek ezen tisztségnek jogászokkal való betöltése ellen szólnak.
Ami mindenekelőtt azt az ellenvetést illeti, hogy a katonaállományu tisztek az ügyészi teendők ellátására nem alkalmasak, ki kell emelni, hogy a velük, mint ügyészi tisztekkel szemben szóba jövő bünvádi esetek rendszerint igen egyszerüek, jellegzetesek és a tapasztalat szerint legtöbbször csak a laktanyán belül játszódnak le, minélfogva kinyomozásuk az esetek legnagyobb részében semmiféle nehézséggel sem jár. Sokszor már az alosztály által megejtett nyomozás is teljesen elegendő alapot fog nyujtani a vádemelésre (137. § 4. bek.), vagyis a büntető inditványnak a biróság elé terjesztésére (242. § 2. bek.). Ha pedig az eset kivételesen bonyolult s a nyomozás nehéz, szóval ha czélszerünek mutatkozik, hogy a nyomozást a biróság vigye keresztül, a javaslat 143. §-a mindig módot nyujt arra, hogy a nyomozó eljárás az ügyészi tiszt kezéből kivétessék s a vizsgálóbiró, tehát jogképzett egyén kezébe tétessék le. De maga a vád emelése (242. § 2. bek.) és a főtárgyaláson képviselése is a képzelhető legegyszerübb alakiságok mellett történik (v. ö. a 291. § 1. bek.) s igy tekintve, hogy a vádemelés és a főtárgyalás közé eső eljárásban és magán a főtárgyaláson is, igazságügyi tiszt működik közre mint biró és tárgyalásvezető: nem lehet tartani attól, hogy azért, mert a közvádló az anyagi és alaki büntető jogban kevésbbé jártas, ez a körülmény a per menetére és az itélethozásra hátrányos befolyást fog gyakorolni. E mellett nem tévesztendő szem elől, hogy sok külföldi katonai bünvádi perrendtartásban is katonaállományu tisztek végzik kisebb büncselekmények esetében a közvádló teendőit.
Megemlitendő végül, hogy a katonai büntetőjogot már a katonai nevelő- és képző-intézetekben is tanítják és hogy a katonai igazgatás annak idején megfelelő tanfolyamok felállitásával gondoskodni fog, hogy a katonaállományu tisztek az ügyészi tiszt feladatának ellátására kellő kiképzést nyerjenek.
Azzal a második ellenvetéssel szemben, hogy az ügyészi tiszti intézmény szervezése sok tisztet el fog vonni a csapatszolgálattól, utalhatok arra, hogy az itt tekintetbe jövő kisebb bünvádi ügyekre vonatkozó eljárás - amint már emlitve volt - szerfölött egyszerü, úgy, hogy a közvádló kevés munkával és rövid idő alatt elvégezheti feladatát. E mellett egy-egy dandárnál, amelyre az ügyészi tiszt müködése szoritkozni fog, a bünvádi ügyek száma a tapasztalat szerint csekély, és igy nyugodtan lehet állitani, hogy az ügyészi tisztet, rendkivüli esetektől eltekintve, a közvádlói teendők semmiesetre sem vonják majd el egyéb szolgálatától, főleg ha még tekintetbe veszszük, hogy akadályoztatása esetére helyettese is eljárhat.
Ha az ügyészi tiszti állást igazságügyi tiszttel, tehát jogtudó egyénnel akarnók betölteni, ez - tekintettel arra, hogy az uj eljárás az ügyészi teendőket és közegeket a biróságiaktól szigoruan elválasztja - az igazságügyi tisztek állományának körülbelül 50-60 fővel való szaporitását jelentené. Hogy az ezzel járó költség mennyire indokolatlan volna, az legjobban szembeötlik akkor, ha megfontoljuk, hogy ezeket a tiszteket azoknál a csekély követelményeknél fogva, amelyeket az uj eljárás az ily ügyészi közegek iránt támaszt, békében nem lehetne kellően foglalkoztatni, háboru esetében pedig, amidőn sok alsóbbrendü biróságot fel kell oszlatni, számukra egyáltalán alig lehetne alkalmazást találni.
A javaslat 45. §-ának 4. bekezdése, amely szerint a katonai területi parancsnokok és a tengerészeti parancsnok mint illetékes parancsnokok, a hatáskörükhöz tartozó egyes bünvádi ügyekben a katonai ügyészi teendők ellátására a katonailag alájuk rendelt illetékes parancsnokok valamelyik katonai ügyészét is igénybe vehetik, abban találja indokolását, hogy az emlitett parancsnokokhoz beosztott katonai ügyészek egyuttal előadói is e parancsnokoknak az ezek parancsnoklási körletébenj előforduló igazsságügyi ügyekben, s az e tisztséggel járó teendőkkel néha túl vannak halmozva. A parancsnok és vádlóközege közt fennálló viszonyból önként folyik, hogy a vádlói functióknak ily átruházása esetében, az azokkal megbizott katonai ügyész ebben a különleges bünvádi ügyben kizárólag ama parancsnok utasitásához van kötve, aki erre az ügyre nézve illetékes.
A biróságoknak az előbbi fejezetben vázolt szervezetéből szükségkép következik, hogy ahol a bünvádi üldözés jogával felruházott parancsnok állomáshelye van, ott kell lehetőleg az ő hatáskörének megfelelő katonai biróság székhelyének is lennie. Ugyanezért a javaslat 50. §-ának 2. bekezdése és 54. §-ának 2. bekezdése azt rendeli, hogy a dandárbiróságokat és a hadosztálybiróságokat rendszerint a dandárparancsnokságok és hadosztályparancsnokságok állomáshelyein kell felállitani. Ez azonban nem jelenti azt, mintha az elsőfoku biróságok az illetékes parancsnok parancsnokságával egyesitve volnának, mert ettől teljesen függetlenek. Hogy egy és ugyanazon elsőfoku birósághoz több ugyanazon kategoriába tartozó illetékes parancsnok legyen utalva, az nemcsak kizárva nincs, hanem ellenkezőleg azokra a biróságokra nézve, amelyek oly helyőrségben székelnek, ahol több ugyanazon kategoriáju parancsnok állomásozik: egyenesen tervben van. Ez törénnék például a katonai területi parancsnokságok állomáshelyein, ahol a katonai területi parancsnok és az ott elhelyezett hadosztályok parancsnokai egy és ugyanazon - természetesen megfelelő nagyobb személyzettel ellátott - hadosztálybirósághoz fognának utaltatni.
Minthogy az előadottak szerint az elsőfoku biróságok székhelyének a közös haderő, mindenkori elhelyezési viszonyaihoz képest kell megállapitva lennie, e viszonyok azonban gyakran változan: az emlitett biróságok felállitását és feloszlatását Ő Felsége parancsainak, nem pedig a törvényhozás nagy apparátusának kellett fenntartani (50. § 1. bek. és 54. § 1. bek.).
Az az elv azonban, hogy a dandárbiróságok és a hadosztálybiróságok székhelyei a dandár- és a hadosztályparancsnokságok állomáshelyeivel rendszerint azonosak legyenek, nem zárja ki azt, hogy más helyőrségekben is állittassanak fel az egyik vagy másik kategoriába tartozó ily biróságok, ha t. i. a 30. § 1. bekezdése értelmében egyik-másik olyan parancsnok ruháztatnék fel az illetékes parancsnok jogaival, aki a dandár- vagy hadosztályparancsokságok állomáshelyein kivül állomásozik. A ,,dandárbiróság” és ,,hadosztálybiróság” elnevezés tehát csupán annak jelzésére szolgál, vajjon az illető biróság az alsóbb- vagy felsőbbrendü elsőfoku biróságok közé tartozik-e, de semmiesetre sem bir azzal az értelemmel, mintha a dandárbiróságokhoz csakis dandárparancsnokok, a hadosztálybiróságokhoz pedig csakis hadosztályparancsnokok volnának utalhatók. Következésképen a dandárbiróságok és a hadosztálybiróságok közelebbi megjelölése nem is történik az esetleg hozzájuk utalt dandárok és hadosztályok számai, hanem azon állomáshely szerint, ahol székhelyük van.
Az utóbbi szabály a matrózkari és a tengernagyi biróságokra is áll.
A közös hadsereg és haditengerészet elhelyezési viszonyai czélszerüvé teszik továbbá, hogy a közös hadsereg dandárbiróságai egyuttal matrózkari biróságokként és a közös hadsereg hadosztálybiróságai egyuttal tengernagyi biróságokként is működhessenek és viszont (50. § 3. bek. és 54. § 3. bek.), nehogy oly állomáshleyeken, ahol a hadseregnek is, meg a haditengerészetnek is állomásoznak ugyanolyan hatáskörü parancsokai: külön a hadsereg és külön a haditengerészet számára egyenlő hatáskörü biróságokat kelljen felállitani.
A javaslat 51. és 60. §-a szerint minden hadseregi és minden haditengerészeti elsőfoku biróság áll egy, annak a vezetőjévé kinevezett igazságügyi tisztből, aki mellé a biróság ügyforgalmához képest még egy vagy több igazságügyi tiszt rendelhető. Ezenfelül minden biróságot megfelelő számu irodaszemélyzettel látják el. A biróságvezető képviseli a biróságot kifelé és felügyel a belső szolgálatkezelésre. Azok a határozatok és rendelkezések, amelyek az egybegyült biróságnak fenntartva nincsenek, a biróságvezetőt illetik s a kiadványokat ő irja alá, hacsak egyes esetekben, mint például a vizsgálóbiró kiküldetése esetében, a sürgősség vagy czélszerüség szükségessé nem teszi, hogy e teendőket maga a vizsgálóbiró végezze. A biróságvezető jelöli ki esetről-esetre a vizsgálóbirót és a tárgyalásvezetőt s ilyenek gyanánt ő maga is szerepelhet (52. és 60., ami a dandárbiróságoknál, melyekhez rendesen csak egy igazsságügyi tiszt lesz beosztva, szabályként fog szolgálni.
Ugy viszgálóbiróként, mint tárgyalásvezetőként csakis igazságügyi tisztet szabad a rendes eljárásban béke idejében, a javaslat 52. és 60. §-a szerint, alkalmazni.
A birósági nyomozást elejétől kezdve czéltudatosan kell vezetni. A vizsgálóbirónak folyton szem előtt kell tartania, hogy minő büncselekmény lehet az a tett, amelylyel a terhelt gyanusitva van és melyek azok a körülmények, amelyeknek megállapitása fontos. A vizsgálóbirónak tehát jogi ismeretekre van szüksége. Attól, hogy az egyes elsőfoku biróságoknál állandó vizsgálóbirói állások szerveztessenek, az igazságügyi tisztek aránylag csekély létszáma miatt és azért, hogy a munka a hadbirák közt egyenletesen felosztható legyen, el kellett tekinteni.
A tárgyalásvezetőnek gyakorlott jogásznak kell lennie. Tudnia kell, hogy a tényálladék megállapitása és a bizonyitás sikere végett minő sorrendben terjesztendők elő a bizonyitékok, mely körülményekre kell a bizonyitó eljárásnál különöse sulyt helyezni és hogy a feleket minő jogok illetik.
Mindazok tehát, akik a perben a jogászi elemre sulyt helyeznek, a javaslatnak azt az intézkedését, amely szerint a viszgálóbirónak és tárgyalásvezetőnek jogászoknak kell lenniök, haladásnak fogják tekinteni azokkal a külföldi katonai bünvádi perrendtartásokkal szemben, amelyek a jogászi elemet a biróságból számüzték.
Emellett gondoskodik a javaslat (110. § 2. bek.) arról is, hogy a hadosztálybiróságoknál a viszgálóbiró ugyanabban az ügyben tárgyalásvezető ne lehessen. Ezt a szétválasztást a dandárbiróságoknál, miután ezeknek, mint már emlitve volt, csekély jogász-személyzetük van, nem lehetett keresztül vinni.
Az 53., 55-59. §-okhoz
Ami az itélőbiróságok összeállitását illeti, a javaslatnak két rendszer, u. m.: az esküdtszéki és a népbirói (Schöffen) rendszer közt kellett választania.
Nem volna itt helyén annak a jogászi nagy kérdésnek eldöntésébe bocsátkozni, vajjon e két rendszer közül melyik előnyösebb a másiknál, miért is csak annak kiemelésére szoritkozom, hogy a javaslat a népbirói rendszert fogadta el, még pedig a következő okokból:
1. A katonai birósági eljárásra alkalmasabb a népbirói, mint az esküdtszéki rendszer. Külön esködtszék alakitása a bünösség kérdésének elbirálására és külön törvényszék alakitása a büntetés kiszabása végett katonai dolgokban túlkomplikált. Ehhez oly sok emberre volna szükség, hogy minden egyes főtárgyalás a katonai szolgálat érzékeny megzavarásával járna. Háboru esetére az esküdtszéki rendszer egyáltalában nem felelne meg, már pedig az eljárásnak békében és háboruban azonos alapokon kell nyugodnia.
2. A népbirói rendszer mellett szól a katonai büntető per történeti fejlődése is, amennyiben a katonai biróságok a mi hadseregünkben mindig a népbirói rendszer elvén nyugvó biróságok voltak. A katonajogi irók legnagyobb része szintén a népbirói rendszer mellett foglalt állást. Igy Hilse: Die leitenden Grundsatze des beutigen deutschen Militarstrafverfabrens (1869). Bothe: Der preussische Militarstrafprozess (1878), v. Mark: Der Militarstrafprozess (1893), F. Zenk: Die Öffentlichkeit im Militarstrafprozesse (1896), Daminaitsch és mások.
3. Nem véletlenség, hogy a német középállamoknak külömböző időkben (p. o. Churhessen 1829, Hannover 1861, Szászország 1862-ben alkotott katonai bünvádi perrendtartásai a népbirói rendszert fogadták el. A jelenleg érvényben levő katonai bünvádi perrendtartások legnagyobb része szintén a Schöffen-rendszeren alapszik, igy: a német, a franczia, az olasz, az orosz, a portugál stb. Maga Nagybritannia is, amely az esküdtszéki eljárásnak szülőföldje, a katonai birósági eljárás terén a népbirói rendszert tette magáévá. A Bajorországban fennállott katonai esküdtszékek szakemberek nyilatkozatai szerint nem váltak be és helyt kellett engedniök a népbirói rendszer számára.
Végül emlitésre méltó, hogy a Német Birodalomban a legujabb reformtörekvés arra irányul, hogy még a polgári bünvádi eljárásban is az esküdtszéki intézmény részben a népbirói rendszerrel cseréltessék fel és hogy az osztrák polgári bünvádi perrendtartáshoz 1910-ben készitett novellának tervezete is részben az esküdtbiróságok rovására, a népbirói rendszert kivánja megvalósitani.
Annak a kérdésnek a megoldásánál, vajjon a haditörvényszéken a jogászi elem csak a tárgyalásvezetőre szorittassék, vagy több igazságügyi tisztből álljon-e: a javaslat az első alternativa mellett foglalt állást. A katonai itélőbiróságban, amely ugy a bünösség, mint a büntetés fölött határoz, a katonai elem részére kell biztositani a döntő sulyt. A katonai bajtársak, minthogy a legüzetesebben ismerik azokat a viszonyokat, amelyek közt a vádlott él és a tettet elkövette, leghivatottabb birái a vádlottnak. Ők a sereg szellemének személyesitői és igy mint birák legtöbb biztositékot nyujtanak az iránt, hogy a szavazataikra alapitott haditörvényszéki itéleteket valódi katonai szellem fogja áthatni és hogy azokban az igazi, egészséges, katonás érzés és gondolkodás jut majd kifejezésre.
Mihelyt tehát e körülmények helyes mérlegelése után s a legtöbb európai katonai bünvádi perrendtartás példáját követve, a katonai itélőbiróságok körében a tulsulyt a jogászelem fölött a katonai elem számára biztositjuk, alárendelt jelentőségüvé válik az a további kérdés, hogy a haditörvényszéken egyik elem a másikhoz minő számszerü arányban álljon. A javaslat a fősulyt arra fekteti, hogy a jogtudó egyén ugy a dandár-, mint hadosztályhaditörvényszéken mint tárgyalásvezető működjék közre és hogy tanácsával támogassa a többi haditörvényszéki tagokat, azokban a kérdésekben, amelyek arra vonatkoznak, hogy a törvényt miként kell az előforduló esetben alkalmazni. Erre a feladatra pedig egyetlen jogász is elegendő.
Csak akkor, ha a hadosztályhaditörvényszék, mint fellebbviteli haditörvényszék jár el, látszott indokoltnak, tekintettel arra, hogy ott gyakran tisztán jogkérdések döntendők el, egy második igazságügyi tisztet is alkalmazni társbiró gyanánt (59. §).
A megfontolásnak egy további tárgya volt a javaslat szerkesztésénél az a kérdés, vajjon a legénység fölött itélő haditörvényszék alakitásánál társbiró gyanánt a legénységi állományhoz tartozó egyének is alkalmaztassanak-e. A javaslat ezt a kérdést tagadó értelemben odja meg, mert abból a meggyőződésből indult ki, hogy a legénységi elem azoknak a feladatoknak, amelyeket a vádper ró a birákra, nem képes megfelelni. A legénység részvétele az itélőtanácsban, ugy amint ezt jelenlegi katonai büntető eljárásunk megszabja és amint némelyek a legénységben bizalmat ébresztő intézmény gyanánt az uj katonai bünvádi per számára is követelnék: csak addig tartható fenn, ameddig az eljárás inquisitorius és ameddig a határozatot a meglevő s akárhányszor megtekinthető akták alapján hozzák és minden egyes társbiró a vizsgálat minden egyes körülménye felől a zárt ülésen, bármikor tetszése szerint felvilágositást kérhet a tárgyalásvezetőtől. Ellenben az uj eljárás főtárgyalása a maga szóbeliségével, közvetlenségével és nyilvánosságával a laikus birák intelligenciája, felfogási- és itélőképessége iránt oly követelményeket támaszt, amelyeknek legénységi elemünk átlagos műveltségi foka sehogy sem lenne képes megfelelni.
Nem téveszthető szem elől e mellett az sem, hogy ott, ahol legénységi egyének a tisztekkel együttesen itélkeznek, mindenkor közel áll a veszély, hogy a legénységi elem nem fog önállóan és elfogulatlanul érvényesülni. Ez a veszély már a jelenlegi eljárásban is érezhető volt s az uj eljárásban csak nagyobbodnék, mivel a legénységi egyén, mint biró a főtárgyalásra legtöbbször csak fogyatékos tudást hozván magával, szükségszerüleg arra lenne utalva, hogy a tisztikarból való intelligensebb birótársainak felfogásához és itéletéhez alkalmazkodjék. Hogy a legénységi állományu biró ekként a haditörvényszéken puszta figuránssá sülyedne, az kétségtelen.
A javaslat 53. és 55. §-a szerint a haditörvényszék a dandárbiróságoknál három, a hadosztálybiróságoknál öt tagból áll, még pedig az elnökből, amely tisztséget a katonaállományu tisztek közül a legmagasabb rangu tölti be, továbbá az igazságügyi tisztből, mint tárgyalásvezetőből és még egy, illetőleg három katonaállományu tisztből, mint társbirókból, ugynevezett ülnökökből.
Az elnök és a katonaállományu társbirák rendfokozata a tisztek és hasonló állásu egyének fölött biráskodó haditörvényszéken a vádlott (55. §) rendfokozata szerint, ha pedig a vádlottak többen vannak, a legmagasabb rendfokozatu vádlottárs rendfokozata szerint irányul (58. §). Itt is figyelemre kellett ugyanis méltatni azt a katonai alapelvet, hogy az alattas ne itéljen a följebbvaló fölött. Miután ez a szempont nem jön figyelembe abban az esetben, ha oly polgári egyén kerül kivételesen katonai biróság elé, ki a nem-tényleges viszonyban sem visel tiszti vagy hasonló állást, az 57. § akként rendelkezik, hogy az ilyen egyének számára a haditörvényszék ép ugy alakitandó, mint a legénységi egyének számára.
A javaslat a haditörvényszék testületi jellegét még azzal is kifejezésre juttatja, hogy az 56. § szerint az igazságügyi tisztek, katonai orvosok, cspatszámvivők és katonai tisztviselők fölött itélő haditörvényszék alakitásánál az illető álláscsoporból is kell társbirákat venni.
Ha külömböző szolgálati ágakhoz tartozó katonai egyének kerülnek vádlottakként haditörvényszék elé, ugy természetesen a haditörvényszék alakitásánál mindezek a szolgálati ágak nem vehetők tekintetbe. Ennélfogva a javaslat erre az esetre a német katonai bünvádi perrendtartás (56. §) mintájára akként rendelkezik, hogy a legalacsonyabb rangu katonaállományu tiszt helyett egy ezzel egyenlő rendfokozatu igazságügyi tiszt hivassék meg a haditörvényszék tagjául (58. § 2. bek.).
Arra nézve, hogy a haditörvényszék tagjainak száma három, illetőleg öt legyen, az a megfontolás volt mértékadó, hogy a szavazattöbbség szerinti itélethozás szempontjából (77. §) a páratlan szám előnyös és hogy az emlitettnél nagyobb szám a birák qualitására való tekintettel nem szükséges, a más irányu katonai szolgálatra pedig zavaró volna.
Az itélőbiróságok állandóságára vonatkozó követelménynek némely külföldi katonai bünvádi perrendtartás akként igyekszik eleget tenni, hogy a haditörvényszék tagjait egy bizonyos időtartamra előre kijelöli. A tagoknak meghatározott időtartamra vezénylését a javaslat nem vette fel. A tartózkodóhelynek a katonai élettel járó gyors változtatása miatt ugyanis az ilyen tartós vezénylésnek csak igen problematikus értéke van a törvénykezési szolgálat szempontjából, amennyiben elvezénylések, áthelyezések stb. esetében a haditörvényszék tagjait mégis csak másokkal kell pótolni. Másrészt meg bizonyos számu tisztnek állandó lekötése a törvénykezés számára, zavarólag hatna a katonai szolgálatra.
Azt a czélt pedig, amelyet a haditörvényszéki tagok állandó vezénylése elérni törekszik, t. i. hogy a haditörvényszék összeállitásánál az önkénynek eleje vétessék, a javaslat a katonai szolgálat minden hátráltatása nélkül eléri azzal a rendelkezéssel (53. és 55., amely szerint a vezénylésnek minden év kezdetével előre meghatározott sorrendben kell történnie, s e sorrendből csak kényszeritő okokból szabad eltérni. Tekintettel a 80. § rendelkezéseire, helyesnek mutatkozott azonban kimondani, ami egyébként a dolog természetéből is következik, hogy a sorrendtől el kell térni, ha külömben nyelvi tekintetben alkalmas haditörvényszék nem alakulhatna.
Az igazságszolgáltatás egyöntetüségének és állandóságának megóvása végett legfelsőbb foku biróságra van szükség. Ilyenül a javaslat a hadseregi büntetőbiráskodás számára a legfelsőbb katonai törvényszéket állitja fel.
A legfelsőbb katonai törvényszék és az elsőfoku biróságok közé a polgári bünvádi ejárások mintájára középfoku biróságot (aminő a királyi itélőtábra, báni tábla, Oberlandsesgericht) a javaslat nem állit fel. Az ily középfoku biróságok a magyar és az osztrák polgári bünvádi perrendtartásokban egyebek közt főleg mint a vádtanácsok (Rathskammer) végzései ellen ki nem zárt felfolyamodások elintézésére és mint a magasabb rendü elsőfoku itélőbiróságok (törvényszékek) itéletei ellen megengedett fellebbezések elintézésére szervezett másodfoku biróságok szerepelnek.
Ámde a javaslat vádtanácsot a hadosztálybiróságoknál nem állit fel, még pedig főleg azért nem, mert ez az intézmény az eljárást bonyolultabbá és lassubbá teszi, holott az eljárás egyszerüsége és gyorsasága a katonai igazságszolgáltatás egyik legfőbb követelménye. Ezenfelül vádtanácsok felállitása és alakitása a hadseregi biróságok különleges szervezete folytán nagy nehézségekbe is ütköznék. A javaslat tehát a perorvoslat utját a felfolyamodásokra nézve akként szabályozta, hogy a felfolyamodást a felsőbbfoku biróságok elé és - amennyiben az az illetékes parancsnok bizonyos rendelkezései ellen irányul - az előljáró illetékes parancsnok elé kell terjeszteni, bizonyos esetekben pedig felfolyamodás helyett ezzel egyenlő hatálylyal előterjesztésnek (147. §) van helye a biróságvezetőkhöz. E rendelkezések szükségtelenné teszik, hogy a kir. itélőtáblák mintájára a felfolyamodások elintézése czéljából középfoku biróságok szerveztessenek.
Minthogy végül a hadosztálybiróságok itéletei ellen fellebbezésnek csakis a büntetés kiszabása ellen van helye, e fellebbezés elbirálása pedig kétségkivül a legfelsőbb katonai törvényszékre is ruházható: nem forog fenn ebben az irányban sem szükség arra, hogy a közös haderő uj katonai bünvádi eljárásban középfoku biróság működjék.
A legfelsőbb katonai törvényszék székhelyét, ép úgy mint a közös haderő valamennyi többi birósságáét, Ő Felsége határozza meg. (61. §).
A javaslat 62. §-a szerint a legfelsőbb katonai törvényszék élén mint elnök magasabb rendfokozatu tábornok áll, akit Ő Felsége nevez ki és aki e minőségében tanácsülésen kivül, amennyiben a javaslat kivételt kifejezetten meg nem állapit (123. § 3. bek.), a vezető tanácselnök (l. alább) meghallgatása után határoz és intézkedik. Ügyel az ügyrend megtartására és elnököl az oly teljes-ülésben és azokban a tanácsokban, amelyek katonaállományu tisztek közrevonásával alakittatnak (64. § 3. bek. és 68. § 3. bek.).
Helyettesitésére Ő Felsége alelnökül egy vagy több tábornokot nevez ki.
Mind az elnök, mind az alelnökök hivatalbaléptükkor teljes-ülésben esküt tesznek. Az eskü szövegét maga a törvény tartalmazza.
A 64-67. §-okhoz
A legfelsőbb katonai törvényszék minden határozatot társas tanácskozás után tanácsokban hozza (64., hacsak ennek ellenkezője magában a bünvádi perrendtartásban, mint például a 353. § 1. bekezdésében, a 361. §-ban stb. kifejezetten elrendelve nincs.
A tanácsok összeállitásánál ép úgy, mint a haditörvényszékek alakitásánál, sulyt helyezett a javaslat a katonai és a jogászi elem együttműködésére. Mig azonban a haditörvényszéken a katonai elem tulnyomó, addig a javaslat szerint a legfelsőbb katonai törvényszék tanácsaiban az igazsságügyi tisztek vannak többségben. A haditörvényszéken, mint már fentebb kifejtettem, a jogásznak főleg tárgyalásvezetői és az a szerep jut, hogy katonai birótársait a törvény alkalmazása körül tanácsával támogassa, ellenben a legfelsőbb katonai törvényszéknél, ahol kivált elméleti jogkérdések forognak szóban, első sorban a határozás az ő feladata, míg a katonai ülnököknek főleg afölött kell őrködniök, hogy a legfelsőbb törvényszéki itélkezés a katonai élettel és a katonai szellemmel eleven összefüggésben maradjon. E czél elérése végett elégségesnek látszott a jogászi elem négy képviselőjével (három tanácsossal és egy tanácselnökkel, mint tárgyalásvezetővel) szemben az elnöklő elnökön (alelnökön) kivül a katonaállományuak két képviselőjét meghivni. A katonaállományu társbirákat a javaslat 67. §-ának 1. pontja és a 68. § 2. bekezdése szerint, tekintettel arra a magas birósági forumra, melynél eljárnak, a tábornoki vagy ezredesi rendfokozatból kell venni.
A legfelsőbb törvnyszéki itélkezésben résztvevő birák feladatainak imént emlitett elhatárolásából azonban az is következik, hogy a katonaállomány tagjainak közreműködése egészen is nélkülözhető ott, ahol kizárólag alaki perjogi kérdések eldöntése forog szóban, vagyis azoknál a semmisségi panaszoknál, amelyek csupán a peres eljárás szabályainak megsértésére vannak alapitva. Ezekben az esetekben tehát, amelyek a szorosabb értelemben vett katonai érdekeket közvetlenül egyáltalában nem érintik, a javaslat a tárgyalást és határozathozást oly tanácsoknak engedte át, amelyek csupán igazságügyi tisztekből (négy tanácsosból és egy tanácselnökből) állnak és amelyekben a tárgyalásvezető egyuttal elnököl is (64. § 4. bek.).
A legfelsőbb katonai törvényszék belső szolgálatának vezetése a vezető tanácselnököt illeti (65. §).
A legfelsőbb katonai törvényszék vezető tanácselnökét, tanácselnökeit és tanácsosait Ő Felsége nevezi ki az igazságügyi tisztek sorából (66. §).
A 68-71. §-okhoz
Hogy a legfelsőbb katonai törvényszék legkiválóbb feladatát, a jogegység megóvását teljesithesse, mindenekelőtt az szükséges, hogy tanácsai állandóak legyenek. Fontolóra véve azonban e részben azt, hogy a javaslat minő szerepet szánt a legfelsőbb törvényszéki itélkezésnél a jogászi és minőt a katonai elemnek, helyeselni kell a javaslatnak azt az álláspontját, amelynél fogva az stricte csakis a többségben levő jogász-tagok állandóságát valósitja meg (70., mig ellenben a katonai tanácsokba és a teljes-ülésbe meghivott katonaállományu tagokra nézve (természetesen az elnök és alelnök kivételével) már a haditörvényszékek alakitásánál tárgyalt nyomós katonai szolgálati okokból akként intézkedik, hogy azok évenkint előre megállapitott sorrendben vezényeltessenek (71., amely sorrendtől itt is az 53. § utolsóelőtti bekezdésében emlitett okokból van eltérésnek helye.
A javaslat azzal, hogy a jogkérédsek eldöntésére oly esetekben, midőn a tanács valamely tanácsnak vagy a teljes-ülésnek korábbi határozatától el akar térni (68. és 69., teljes-üléseket szervez, biztositani akarja azt, hogy az egyes tanácsok itélkezése egyöntetü és állandó legyen.
A 74-79. §-okhoz
Az itélőbiróságok szavazatát a javaslat lényegileg az érvényben álló polgári bünvádi eljárási szabályok mintájára rendezi és igy a 74-79. §-ok rendelkezéseinek indokolásától el lehet tekinteni. Csupán azt kell kiemelnem, hogy az a rendelkezés, amely szerint a nem-nyilvános tanácskozásoknál és szavazásoknál a szavazóbirákon és a jegyzőkönyvvezetőn kivül semmisség terhe alatt más nem lehet jelen (74. § 2. bek.), a birák függetlenségének megóvása és befolyásolásának megakadályozása végett vétetett fel, továbbá hogy a javaslat a szavazás módjának és az egyes birák részéről való megokolásának titokban tartását azért helyezi büntető sanctio alá (74. § 3. bek.), hogy a biráknak teljes elfogulatlanságát a szavazásnál biztositja. A czél az, hogy a birákat meggyőződésük megalkotásánál és akkor, midőn meggyőződésüknek szavazatukkal kifejezést adnak, a legtávolabbról se zavarja az a gondolat, hogy szavazatuk miatt előljáróik őket utólagosan esetleg felelősségre vonhatnák. Ugyanezt a czélt szolgálja a 316. § 2. bekezdésének az a rendelkezése is, hogy a tanácskozási és szavazási jegyzőkönyve a főtárgyaláskor lepecsételten csatolandó az ügyiratokhoz és hogy azt csak a felsőbb biróság tekintheti meg a perorvoslati eljárás során.
Végül megemlitendő, hogy a 75. §-nak az a rendelkezése, amely szerint a rendfokozatban (rangban) alacsonyabb tagok rendszerint a magasabbak előtt szavaznak, szintén az elfogulatlan szavazás érdekét kivánja előmozditani.
A magyar nyelvet Magyarországon a közös haderő büntetőbiráskodásának terén is megilleti az államnyelvi minőségnek megfelelő fontos szerepe. Ez a közfelfogás jutott kifejezésre a többi között a magyar országgyülési volt szabadelvü párt kilencz tagu bizottságának az 1903. évi október hó 28-án tartott pártértekezleten elfogadott pártprogrammjában is, amelynek 2. pontja a,,katonai büntető eljárás” tekintetében kimondta, hogy,,a szóbeliség és nyilvánosságra alapitott eljárásnál a magyar állam nyelve érvényesitendő”; a pártprogramm 6. pontja pedig ehhez még azt a kijelentést füzte, hogy,,az 1868:XXX. törvénycikknek Horvát-Szlavonországokra vonatkozó rendelkezései nem érintetnek”. Ezekből az elvekből indul ki az a megoldás is, amelyet a katonai törvénykezési nyelv kérdésére nézve a javaslat tervez.
A javaslat pusztán a magyar szent korona országait illetőleg állit fel a közös haderő biróságai és más igazságügyi hatóságai számára érdemleges nyelvhasználati szabályokat s az osztrák birodalmi tanácsban képviselt királyságokat és országokat illető katonai büntetőbiráskodásra nézve a 80. § 12. pontjában egyszerüen utal az ott fennálló nyelvi rendelkezésekre. A közös haderő körében a törvénykezési nyelv kérdésének ilyetén törvényes szabályozása annak az álláspontnak felel meg, hogy a magyar államra nézve irányuló nyelvi rendelkezéseket a magyar törvényhozás van hivatva az általa megfelelőnek talált módon megállapítani, mig viszont az osztrák törvényhozás a saját állama tekintetében alkotja meg az ottani viszonyokhoz alkalmazkodó nyelvhasználati szabályokat.
A nyelvi rendelkezések részleteihez a következőket kell megjegyeznem:
1. Az 1. pont Magyarországon a közös haderő büntetőbiráskodásában a magyar nyelvet emeli általános érvényre, amidőn kimondja, hogy a közös hadseregnek Magyarországon felállitott dandár- és hadosztálybiróságainál és a haditengerészetnek itt felállitott matrózkari és tengernagyi biróságainál a kihallgatás és a tárgyalás nyelve, ugyszintén a határozatok és a rendelkezések szóbeli kihirdetésének nyelve mind a főtárgyalás és a fellebbezési tárgyalás alatt, mind pedig ezeken a tárgyalásokon kivül az állam nyelve, vagyis az 1868:XLIV. tc. 1. §-a értelmében a magyar nyelv. Ugyanez a pont egyszersmind azt is elrendeli, hogy a kihallgatási, a tárgyalási és a kihirdetési jegyzőkönyveket is magyar nyelven kell szerkeszteni.
Az 1. pontban foglalt rendelkezések szerint tehát a bünvádi eljárás során a terhelt, a sértett, a tanuk, a szakértők és más egyének kihallgatása, a főtárgyalásnak és a fellebbeztési tárgyalásnak egész menete, az itélet, ugyszintén egyéb határozatok és rendelkezések kihirdetése minden esetben magyar nyelven fog végbemenni, tekintet nélkül arra, vajjon az az egyén, akivel a közös haderő birósága érintkezik, a haderő kötelékébe tartozik-e, és vajjon magyar vagy nem magyar állampolgár-e. Mindezekben az esetekben az emlitett cselekményekről szóló jegyzőkönyvek is magyar nyelven fognak készülni. Állanak az 1. pont szabályai akkor is, ha oly egyénről van szó, aki a közös hadsereg szolgálati nyelvén kivül magyarul is tud, vagy aki sem magyarul, sem a szolgálati nyelven nem tud. A legutóbbi esetben vagyis akkor, ha sem magyarul, sem a szolgálati nyelven nem tudó egyénnel áll a hadseregi biróság szemben, alkalmazni kell a tolmácsokról szó 82. § rendelkezéseit is.
2. A 2. pont, tekintettel a 3. pontban foglalt s alább részletezett kivételekre, minden kétség kizárása végett kifejezetten elrendeli, hogy az 1. pontnak a magyar nyelv javára szóló rendelkezéseit föltétlenül alkalmazni kell, abban az esetben is, ha a főtárgyalás vagy a fellebbezési tárgyalás több oly vádlottra terjed ki, akik különféle nyelven beszélnek.
3. Az 1. pont szabályaival szemben külön rendelkezésekre van szükség akkor, ha oly egyénnel kell érintkezni, aki nem tud magyarul. Ha a magyarul nem tudó egyén a közös hadsereg szolgálati nyelvét sem tudja, a tolmácsokról szóló 82. § nyer, amint már emlitettem, alkalmazást. Ha azonban a magyarul nem tudó egyén a közös hadsereg szolgálati nyelvén beszélni tud, fölösleges volna tolmácsot közrevonni, mert a közös haderő biróságainak tagjai tisztek, ezek pedig tudják a szolgálati nyelvet, és igy itt mindig beáll az az eset, amelyre a polgári eljárások is azt a szabályt tartalmazzák, hogy tolmács alkalmazása elmaradhat, ha a nyelvet valamennyi résztvevő tudja. Épen azért tehét, mert a magyarul nem tudó, de a közös hadsereg szolgálati nyelvén beszélő egyénnél tolmács alkalmazása mindig elmaradhat, a javaslat ezt az esetet nem a tolmácsokról rendelkező 82. §-ban szabályozza, hanem itt a 80. §-ban.
A 3. a) és 3. b) pont közös vonása, hogy oly egyénekkel foglalkoznak, akik az állam nyelvét nem tudják, de a közös hadsereg szolgálati nyelvén beszélni tudnak. Amig azonban a 3. a) pont a kihallgatásokra és a szóbeli kihirdetésekre általában, továbbá a birósággal szemben álló valamennyi egyénre kiterjed, addig a 3. b) pont csupán a főtárgyalásra és a fellebbezési tárgyalásra szoritkozik és kizárólag a vádlott nyelvismeretét tartja szem előtt.
Ami különösen a 3. a) pontot illeti, ki kell emelni, hogy magyarul tartott főtárgyaláson vagy fellebbezési tárgyaláson oly egyén (vádlott, sértett, tanu, szakértő stb.), aki magyarul tud, nem használhatja, ha tudja is, a közös hadsereg szolgálati nyelvét. Ezt a nyelvet magyar tárgyaláson csak oly egyén használhatja, aki nem tud magyarul, mert a 3. a) pont kivételes rendelkezése csupán azokra szoritkozik, akik az állam nyelvét nem tudják, de a közös hadsereg szolgálati nyelvén beszélni tudnak.
Figyelmet érdemel, hogy a 3. pont csak az 1. pont alól enged kivételt, nem pedig a 2. pont alól is. Ez azt jelenti, hogy abban az esetben, ha a főtárgyalás vagy a fellebbezési tárgyalás több oly vádlottra terjed ki, akik különféle nyelven beszélnek, nincs kivétel az általános szabály alól, amely azt rendeli, hogy a főtárgyalást vagy a fellebbezési tárgyalást magyarul kell tartani és a tárgyalási jegyzőkönyvet magyarul kell szerkeszteni. Ha tehát több vádlott közöl egy vagy több tudja is a közös hadsereg szolgálati nyelvét, a tárgyalás és a jegyzőkönyv nyelv mégis magyar lesz, ha valamelyikük magyarul tud vagy ha oly vádlottársuk van, aki nem beszél a szolgálati nyelven.
A 3. b) pontban foglalt kivételes rendelkezés csak két esetben érvényesül. Az egyik eset az, ha a főtárgyalás vagy a fellebbezési tárgyalás csupán egy vádlott ellen folyik és ez nem tud magyarul, de a közös hadsereg szolgálati nyelvén beszélni tud. A másik eset akkor áll elő, ha a főtárgyalás vagy a fellebbezési tárgyalás több vádlott ellen folyik ugyan, de mindannyian a 3. a) pontban jelzett helyzetben vannak, vagyis egyiük sem tud magyarul, a közös hadsereg szolgálati nyelvén azonban valamennyien tudnak beszélni. Ami ezt a második esetet illeti, a 3. b) pont a vádlottról egyes számban szól ugyan, de rendelkezése a törvények alkalmazásának általános szabályainál fogva több vádlottra is áll, akik vele azonos helyzetben vannak, föltéve, hogy a törvény ezt ki nem zárja. A 3. b) pont alkalmazását több vádlottra a 80. § 2. pontja csak abban az esetben zárja ki, ha nincsenek valamennyien a 3. a) pontban jelzett helyzetben. Ha ellenben mindannyian a 3. a) pontban jelzett helyzetben vannak, a 3. b) pontot kell alkalmazni.
Meg kell itt még emliteni, hogy a 3. a) és a 3. b) pontban foglalt kivételes szabályok alkalmazása a magyar nyelv ismeretének állandó terjedése folytán mindszükebb körre fog szoritkozni.
4. Ha a tárgyalás nyelve a 3. b) pont értelmében kivételesen a közös hadsereg szolgálati nyelve, ennek a nyelvnek használatára a javaslat az e nyelvet tudó egyének közül azokat, akik a közös haderő tényleges katonai egyénei, a 4. pontban kötelezhetőknek találta annál a kapcsolatnál fogva, amelyben ők a közös haderővel állanak. Más egyének azonban, ideértve a közös haderő tényleges szolgálatkötelékében nem álló védőket is, nem kötelezhetők arra, hogy Magyarországon a magyar nyelv használatáról lemondjanak, még ha tudják is a közös hadsereg szolgálati nyelvét és még ha a szolgálati nyelven folyik is kivételesen a tárgyalás. A közös haderő tényleges katonai egyénei közé nem tartozó egyének (sértett, tanu, szakértő stb.) ily tárgyaláson is kivánhatják tehát különösen azt, hogy őket tolmács nélkül magyarul hallgassák ki.
5. Az a rendelkezés, amely szerint a főtárgyaláson vagy a fellebbezési tárgyaláson a közös hadsereg szolgálati nyelvén szerkesztett iratot ezen a nyelven szabad felolvasni (288., a 3. pont megokolásánál már kiemelt azon az alapgondolaton nyugszik, hogy a hadseregi biróságok tagjai tisztek, akik mindig tudják a közös hadsereg szolgálati nyelvét. Ily körülmények közt nincs nehézség sem abban a tekintetben, hogy a hadseregi biróság a közös hadsereg szolgálati nyelvén szerkesztett iratot megsértse, sem pedig abban a tekintetben, hogy tartalmát, ha szükséges, másoknak megmagyarázza.
6. A 6. pont a határozatok és rendelkezések kiadványának nyelvére nézve tartalmaz szabályokat s e részben is a magyar nyelv uralmát emeli érvényre, amidőn egyrészt kimondja, hogy a vádiratnak (büntető inditványnak) és az itéletnek kiadványát az indokolással együtt, valamint más határozatok és rendelkezések kiadványát a terhelt részére rendesen kizárólag magyar nyelven kell kiszolgáltatni, másrészt pedig egész általánosságban akként rendelkezik, hogy a kiadványokat, amelyek alatt természetesen minden esetben mind az eredeti határozatnak vagy rendelkezésnek, mind hiteles másolatának (120. és 121. §) kiadványait kell érteni, Magyarországon magánosok részére, akik nem terheltek, kivétel nélkül csak magyar nyelven kell kiadni. Az emlitett kiadványoknál tehát a magyar nyelv mindig érvényre fog jutni s a magyar nyelv mellett czélszerüségi okokból csak abban a kivételes esetben jug majd a közös hadsereg szolgálati nyelvének is kisegitő szerepe, ha a terhelt az állam nyelvét nem tudja, de a közös hadsereg szolgálati nyelvén beszélni tud. Ilyen esetben t. i. a 6. pont a magyarul nem tudó terhelt érdekében kivételesen akként rendelkezik, hogy az emlitett kiadványokat az ilyen terhelt részére a magyar államnyelv mellett a közös hadseregnek a terhelt által értett szolgálati nyelvén is ki kell szolgáltatni.
7. Ez a pont kimondja, hogy a legfelsőbb katonai törvényszéknél az állam nyelvének alkalmazása tekintetében az alsóbiróságokra vonatkozó nyelvhasználati elvek irányadók. Ebből következik, hogy a legfelsőbb katonai törvényszék, bárhol legyen is a székhelye, mindazokban az ügyekben, amelyek hozzája Magyarországon állomásozó katonai alsóbiróságoktól, vagy itt állomásozó más katonai igazságügyi hatóságoktól érkeznek, az állam nyelvét az alsóbiróságokra vonatkozó rendelkezések értelmében lesz köteles alkalmazni. Igy különösen magyar lesz az 1. és a 7. pont rendelkezéseihez képest a legfelsőbb katonai törvényszéknél a tárgyalásnak (367-370. §-ok) nyelve, amely szabálytól a legfelsőbb katonai törvényszéknél is csak a 3. b). pontban emlitett kivételes esetben lesz eltérésnek helye, vagyis akkor, ha a vádlott vagy valamennyi vádlott az állam nyelvét nem tudja, de a közös hadsereg szolgálati nyelvén beszélni tud. De még abban a kivételes esetben is, ha a tárgyalást a legfelsőbb katonai törvényszéknél a 3. b) pont alkalmazásával a szolgálati nyelven kell tartani, azok az egyének, akik nem tartoznak a közös haderő tényleges katonai egyénei közé, ide értve a védőket is, a 4. pont alapján az állam nyelvét fogják a legfelsőbb katonai törvényszékkel szemben használhatni. A 6. pontnál fogva, kapcsolatban a 7. ponttal, a legfelsőbb katonai törvényszék itéletének, még pedig akár az itélet eredetijének, akár hiteles másolatának (120. és 121. §) kiadványát az indokolással együtt, valamint a legfelsőbb katonai törvényszék más határozatainak és rendelkezéseinek, vagy ezek hiteles másolatának kiadványát a terhelt részére az állam nyelvén kell kiszolgáltatni; a legfelsőbb katonai törvényszékre is áll azonban a 6. pontnak az a szabálya, hogy abban az esetben, ha a terhelt az állam nyelvét nem tudja, de a közös hadsereg szolgálati nyelvén beszélni tud, az emlitett összes kiadványokat nemcsak magyarul, hanem a közös hadsereg szolgálati nyelvén is ki kell részére szolgáltatni. Magánosok részére, akik nem terheltek, Magyarországon a 6. pont értelmében minden kivétel nélkül az állam nyelvén kell kiszolgáltatni, a legfelsőbb katonai törvényszék kiadványait. Az alsóbiróságokra vonatkozó nyelvhasználati elvekhez a legfelsőbb katonai törvényszéknek - minthogy a 7. pont minden megkülömböztetés nélkül rendelkezik - nemcsak fellebbezések és semmisségi panaszok, hanem felfolyamodások eseteiben is kell alkalmazkodnia, még pedig - amint már érintettem - akár katonai elsóbiróságoknak, akár más katonai igazságügyi hatóságoknak határozatai vagy rendelkezései ellen irányulnak.
8. A kiadványok nyelvének kérdését a 6. pont és a legfelsőbb katonai törvényszékre a 7. pont már rendezi. Ezen a perjogi irásbeli érintkezésen felül a közös haderő igazságügyi hatóságainak szolgálati irásbeli érintkezésük is van polgári hatóságokkal és egyénekkel szemben. A most emlitett irásbeli érintkezés tekintetében a 8. pont utal azokra a jogszabályokra, amelyek a katonai hatóságoknak polgári hatóságokkal végbemenő érintkezésére nézve fennállanak. A szóbanforgó jogszabályok közül különös fontosságuk van azoknak, amelyeket a cs. és kir. közös hadsereg hatóságai által a magyarországi polgári hatóságokkal és magánfelekkel folytatandó hivatalos levelezések ujabb szabályozása tárgyában 1904. évi október hó 10-én 7.273. elnöki szám alatt (1904. évi Magyarországi Rendeletek Tára 1391. l.) kiadott honvédelmi miniszteri rendelet tartalmaz.
9. Az illetékes parancsnokok és ügyészi közegeik a javaslat szerint számos esetben mint hatóság szerepelnek a terhelt és védője, a magánpanaszos vagy más sértett és képviselőik, a tanuk és a szakértők irányában. Igy hatóság gyanánt jár el az illetékes parancsnok, ha a feljelentés félretételét rendeli el (138., ha a terhelt bünvádi üldözését megszünteti (240., ha a vizsgálati fogságot elrendeli vagy fenntartja (177. §) stb.; hatóság gyanánt járnak el az ügyészi közegek különösen akkor, ha az ügyész nyomozás folyamában (141. §) kihallgatásokat teljesitenek. Gondoskodni kellett tehát a 80. § 9. pontjában arról, hogy az 1., a 3. a), a 6. és a 8. pont eseteiben, vagyis mondazokban az esetekben, amelyekben az illetékes parancsnokok és ügyészi közegeik abba a helyzetbe jutnak, hogy másokkal szemben, mint igazságügyi hatóságok járjanak el (vagyis ha határozatokat és rendelkezéseket adnak ki, ha kihallgatásokat teljesitenek, vagy ha kifelé irásban érintkeznek), ők is alkalmazzák azokat a nyelvi rendelkezéseket, amelyeket a javaslat a közös haderő biróságaira nézve kötelezőkké tesz. Ha az ügyészi közegek nem hatóság gyanánt járnak el, hanem a katonai birósággal szemben ügyfelek gyanánt szerepelnek, őrájuk is vonatkoznak az ügyfelekre általában irányadó nyelvi rendelkezések és ezért a 9. pontban csak azokat a rendelkezéseket kellett megemliteni, amelyeket ők mint hatóság alkalmaznak, nem pedig azokat is, amelyeket az ügyfelekre, tehát rájuk is a biróság alkalmaz.
10. A 10. pont a horvát országos nyelv jogait állapitja meg a közös haderő törvénykezésének terén, amennyiben kimondja, hogy a közös hadseregnek Horvát-Szlavonországokban felállított dandár- és hadosztálybiróságainál és a haditengerészetnek ott felállított metrózkari és tengernagyi biróságainál, ugyszintén a hozzájuk utalt illetékes parancsnokoknál és ügyészi közegeiknél az 1-6., a 8. és a 9. pontokban az állam nyelvéről foglalt elveket a horvát nyelvre kell megfelelően alkalmazni. A 10. pontban a 7. pont idézve nincs, mert az a követelmény, hogy a legfelsőbb katonai törvényszék, amelynél Magyarországra nézve az állam nyelvének alkalmazása tekintetében az alsóbiróságokra vonatkozó nyelvhasználati rendelkezések irányadók, Horvát-Szlavonországokra nézve a horvát országos nyelvet használja, tulmenne a társországok autonomiájának körén és gyakorlati szempontjából is alig leküzdhető nehézségekkel járna.
11. A 80. § kapcsolatban a 464. §-szal tüzetesen felsorolja azokat a vonatkozásokat, amelyekben a közös haderő igazságszolgáltatásának terén az állam nyelvének, Horvát-Szlavonországokban a horvát országos nyelvnek érvényesülnie kell. Szükség van tehát oly rendelkezésre, amely megállapítsa, hogy a fel nem sorolt vonatkozásokban, minő szabály irányadó. Erre szolgál a 80. § 11. pontja, amely kimondja, hogy amennyiben a közös haderő katonai bünvádi perrendtartásáról szóló törvény másképen nem rendelkezik, a közös haderő biróságai és egyéb igazságügyi közegei a közös hadsereg szolgálati nyelvét használják. A javaslat előtt itt főképen a belső ügykezelés lebeg. Nem tartozik azonban ide a kihallgatási, a tárgyalási és a kihirdetési jegyzőkönyvek nyelve, mert ezek tekintetében az állam nyelvének, Horvát-Szlavonországokban a horvát országos nyelvnek kell érvényesülnie a 80. §-ban megállapitott tüzetes rendelkezések értelmében.
12. Erről a pontról a 80. §-ra vonatkozó általános megjegyzések alkalmával már volt szó.
A 81-85. §-okhoz
A javaslatnak a jegyzőkönyvvezetőkre és a tolmácsokra vonatkozó rendelkezései (81-85.§-ok) alapvonalaikban megegyeznek a polgári bünvádi perrendtartások idevonatkozó szabályaival.
A 81. §-ra mégis meg kell jegyeznem, hogy a katonai tisztviselők uj kategoriájának, az ugynevezett katonai birósági irodaszemélyzetnek szervezésénél első sorban alkalmazási igazolványnyal biró, jó magaviseletü és nyelvekben jártas altisztek fognak figyelemben részesülni, akik számára ilyképen uj hivatási ág nyilik majd meg. A katonai igazgatás megfelelő tanfolyamok és vizsgálatok rendszeresitésével természetesen gondoskodni fog arról, hogy azok, akik a katonai birósági irodatisztviselői hivatalt elnyerni kivánják, a szükséges képzettséget megszerezhessék.
Már fentebb emlitve volt, hogy a bünvádi eljárásban a vádelv megvalósitásával viszont meg kell engedni, mint az igazságosság követelményét azt is, hogy a vádlott harmadik személy védelmét vehesse igénybe, vagyis meg kell engedni az ugynevezett formális védelmet.
A javaslat tehát megengedi ezt a védelmet mind a dandárbiróságok, mind a hadosztálybiróságok és a legfelsőbb katonai törvényszék előtt, megengedi továbbá azt is, hogy a vádlott, ha a biróság előtt személyes megjelenése nem szükséges (343. § 2. bek., 368. § 2. bek. és 398. § 3. bek.), magát védővel képviseltethesse.
A védelem a javaslat értelmében a polgári bünvádi perrendtartások mintája szerint vagy kötelező, vagy facultativ. Kötelező a védelem mindig, ha a vád olyan büncselekményre szól, amelyre az alkalmazandó büntetési tétel szerint öt évig terjedhető szabadságvesztésnél sulyosabb büntetés van megállapitva (88. § 1. bek.).
A kötelező védelemnek ezen az esetén kivül a vádlott számára, még akarata ellenére is, védőt kell kirendelni akkor is, ha ezt az illetékes parancsnok, vagy a tárgyalásvezető vagy a tárgyalás folyamában az itélőbiróság szükségesnek tartja, vagy ha a kiskoru vádlott törvényes képviselője kéri. Minthogy a védő kirendelése mindig a vádlott érdekében történik, az illetékes parancsnoktól mint előljárótól pedig azt a jogot, hogy a vádlott érdekét a bünvádi eljárásban is előmozdithassa, megvonni nem lehet: indokoltnak mutatkozik a javaslatnak az az intézkedése, amely a parancsnokot felhatalmazza, hogy a vádlott számára, még ennek akarata ellen is, védő kirendelése iránt intézkedhessék. Hasonló jogot gyakorolt a legfelsőbb katonai törvényszék előtti tárgyalásoknál ennek elnöke, minden más esetben a tárgyalásvezető, aki leginkább ismeri azokat a viszonyokat, amelyek a formális védelmet szükségessé tehetik, - végül maga az itélőbiróság is.
Minden más esetben védőt hivatalból a vádlott részére csak ennek kifejezett kivánságára rendelnek ki (88. § 3. bek.).
A védőt, ép ugy, mint a polgári bünvádi eljárásban, vagy választják vagy hivatalból rendelik ki. A védőválasztással érvényét veszti a korábbi kirendelés vagy az esetleges korábbi védőválasztás, feltéve, hogy a választott egyén a védelmet átveszi és hogy a védő változtatása a bünvádi eljárás menetét meg nem akasztja. Az utóbbi megszorításnak a czélja az, hogy a vádlott esetleges visszaéléseinek elejét vegye.
Az, hogy oly kiskoru vádlott helyett, aki védőválasztó jogával nem él, ezt a jogot törvényes képviselője gyakorolhatja (89. § 3. bek.), megfelel a polgári bünvádi perrendtartások analog rendelkezésének.
A vádlottat a javaslat szerint a vádemelés közlésekor, a másodfoku eljárásban pedig a tárgyalás határnapjának közlésekor fel kell világositani arról, hogy joga van védő közreműködését igénybe venni, jelesül védőt választani vagy ilyennek kirendelését kérni. A javaslat abból a czélból, hogy olyan esetekben, ha a védelem nem kötelező, a védő kellő időben kirendelhető legyen, a vádlottnak vagy törvényes képviselőjének záros határidőt tüz ki a kirendelés kérelmezésére. Ezt a határidőt két napban szabja meg, mert annál a rövid időköznél fogva, amely a vádemelésnek, illetőleg a tárgyalás határnapjának közlése és a tárgyalás közé rendszerint esik (l. a 246., 343. és 368. §-t), megfontolásra hosszabb időt adni nem lehet és mert a terheltnek e végből nincs is valami hosszu időre szüksége, amennyiben feltehető, hogy már a vád emelése előtt elég ideje és alkalma nyilik arra, hogy elhatározhassa magát, vajon az alakszerü védelemről lemondjon-e vagy sem.
A méltányosság kivánja továbbá, hogy még akkor is, ha a védőt hivatalból kell kirendelni, a vádlottnak a védő személyére vonatkozó kivánságait lehetőleg tekintetbe vegyék, miként ezt a javaslat 90. §-ának 3. bekezdése rendeli. Ugyanebben a bekezdésben van kimondva az azalapelv is, hogy védőkként a hadosztálybiróságok, mint első- és másodfoku biróságok, továbbá a legfelsőbb katonai törvényszék előtt folyó eljárásban mindig jogtudó egyének rendelendők ki és hogy ettől a szabálytól csak akkor szabad eltérni, ha a vádlott maga kivánja, hogy védelmét másra bizzák. Ekkép megvalósitást nyer a modern büntető perjogi tudománynak az a követelménye, hogy a jogtudó vádlóval jogtudó védő álljon szemben. Az e szabály alól tett kivétel azért indokolt, mert fordulhatnak elő esetek, amidőn egyenesen a vádlott, főleg valamely tiszti vagy katonai tisztviselői rendfokozatban lévő vádlott jogosult érdekeibe ütköznék, ha megfosztanók őt attól a lehetőségtől, hogy a jogtudó védőről lemondhasson és védelmét esetleg valamelyik bajtársára bizhassa.
A javaslat azt az alapelvet, hogy a hivatalból kirendelt védő jogdutó egyén legyen, szakszerü okoknál fogva, vagyis azért nem terjesztette ki a dandárbirósági eljárásra, mivel ezeknél a biróságoknál a vádat is olyan egyén képviseli, aki nem jogász, jelesül az ügyészi tiszt és mert e biróságok elé, mint az ügyészi tiszti intézmény megbeszélésénél már kiemelten, legnagyobbrészt olyan büncselekmények kerülnek, amelyek egyáltalában nem bonyolultak, minélfogva a egész eljárás annyira egyszerü formák közt mozog, hogy a jogtudó védő nélkülözhető. A gyakorlatban, tekintettel a dandárbiróságoknak néha félreeső székhelyére, nehézségekbe is ütközhetnék az e biróságokhoz, mint itélőbiróságokhoz utalt bünvádi ügyekben jogtudó védőt kirendelni. Egyébiránt a javaslat nem tiltja, hogy a vádlott a dandárbirósági eljárásban is választhasson jogtudó védőt magának, vagy hogy részére hivatalból ilyen rendeltessék is.
A javaslat nemcsak a vádemelés után enged helyet a vádelemnek, hanem a nyomozó eljárásban is. E tekintetben a javaslat 102. §-a azt rendeli, hogy a terhelt a vádemelést megelőző eljárásban is választhat magának védőt, akinek azután joga van egyes nyomozó cselekmények teljesitése iránt inditványt tenni, azoknál a hivatalos cselekményeknél, amelyek a főtárgyaláson előreláthatólag nem lesznek megismételhetők, közreműködni (194. § 2. bek., 203. és 230. §) és e végből a terhelttel, még pedig ha ez fogva van, a nyomozást vezető közegnek vagy helyettesének jelenlétében, értekezni s esetleg az ügyiratokat is megtekinteni. A védelemnek, - esetleg a polgári bünvádi perrendtartás mintájára - még ennél is szélesebb körben helyt engedni a katonai bünvádi perben nem lehet, mert az alkalmas volna az eljárást komplikálni és késleltetni, ami a katonai bünvádi eljárásnak már többször hangsulyozott egyik legfontosabb követelményével, a gyorsasággal ellenkeznék és mert arra még a terhelt álláspontjából sincs szükség, amennyiben a terheltnek vagy védőjének szabadságában áll a védelemre szolgáló mindazokat a momentumokat, amelyeket a nyomozó eljárás egyáltalában nem vagy nem teljes mértékben vett figyelembe, a vád emelése után és a főtárgyaláskor érényesiteni. E mellett a javaslat 4. §-a a katonai igazságszolgáltatás összes közegeinek, köztük tehát főleg a nyomozást vezető katonai ügyésznek (ügyészi tisztnek) és a vizsgálóbirónek kötelességévé teszi, hogy a terhelt javára szóló mentő és enyhítő körülményeket is kellőkép figyelemre méltassák.
Azok az egyének, akik a javaslat szerint a hadseregi biróság előtt - következésképen a haditengerészeti biróságok előtt is (8. § 1. bek.) - védőkként szerepelhetnek, a 91. §-ban vannak felsorolva. Ezek az egyének: a katonaállomány tényleges tisztjei, tényleges igazságügyi tisztek, esetleg más állománycsoport tényleges tisztjei és tényleges katonai tisztviselők is, továbbá igazságügyi tisztjelöltek, valamint azok az ügyvédek és nem-tényleges igazságügyi tisztek, akik a katonai védők lajstromába fel vannak véve.
Afölött, hogy a tényleges tiszt az ő alárendeltjeinek és bajtársainak védelmezésére alkalmas, alig lehet kételkedni. A katonai élet közepette állván, ismeri azt tüzetesen, meg tudja birálni, hogy a büncselekmény a katonai jogrendet mekkora mértékben sértette meg és hogy minő enyhítő körülmények érvényesithetők a vádlott javára.
A modern perjogi elveken épült valamennyi (a német, franczia, olasz, belga stb.) katonai bünvádi perrendtartás szerint szerepelhet a tényleges tiszt védő gyanánt. Minden esetre ellentmondás volna a tisztet (katonai tisztviselőt) a haditörvényszéken biróként alkalmazni, e mellett azonban őt a védelemre alkalmatlannak nyilvánitani.
A javaslat továbbá a védelem tökéletes szabadsága érdekében, amelynek még a függés látszatától is mentnek kell lennie, azt az álláspontot foglalta el, hogy a hadseregi biróságok elé védőkként ügyvédek is meghivhatók, odáig azonban már nem ment, hogy a védői tisztség viselésére valamennyi ügyvédet feljogosítson. A védelem szakszerüségének és teljes tárgyilagosságának érdekében a javaslat 92. §-a akképen intézkedik, hogy ügyvédek csak akkor szerepelhetnek védők gyanánt, ha a védői tisztségre bocsáttatásukat külön kieszközölték. A katonai védők lajstromába felvétel fölött a honvédelmi miniszter a közös hadügyminiszterrel egyetértőleg határoz (92. § 1. bek.). Az ügyvédeknek a katonai biróságok előtt viselendő védői tisztségre bocsátása hasonló módon történik a német katonai bünvádi perrendtartás szerint, továbbá a legujabb e nemü törvényalkotás: a norvégiai katonai bünvádi perrendtartás szerint, amely utóbbi értelmében a legfelsőbb katonai törvényszék és a többi katonai biróság előtt védői tisztséget a király által a szükséges számban kijelölt ügyvédek és más alkalmas egyének viselhetnek.
A katonai védők lajstromába felvételnél tekintettel arra, hogy a katonai előképzettségnek bizonyos fokát a katonai biróságok előtti védelem vitelénél nélkülözni alig lehet, első sorban azokat az egyéneket kell figyelembe venni, akik nem-tényleges tisztek vagy katonai tisztviselők, vagy akik ilyenek voltak (92. § 2. bek.).
A katonai védők lajstromába felvétel a javaslat 92. §-ának 3. bekezdése értelmében a szükséglethez képest történik s feljogositja a védők lajstromába felvett egyént arra, hogy e bünvádi perrendtartás hatályosságának területén a hadsereg és haditengerészet összes biróságai előtt, továbbá a legfelsőbb katonai törvényszék előtt, bárhol lesz is annak székhelye, védő lehessen.
A törlést a katonai védők lajstromából, ép úgy, mint az abba felvételt a honvédelmi miniszter rendeli el, aki e tekintetben a hadügyminiszterrel egyetértőleg jár el. A törlés vagy azon az alapon következik be, hogy a lajstromba felvett egyén a hadseregi biróságoknál viselt védői tisztségéről lemond (1. bek. 1. pontja), vagy pedig abból az okból, hogy az illető egyén megbizhatóságát elvesztette. Ez az utóbbi eset mindig fenforog, ha a védőt a fegyveres erőben vagy a csendőrségben netalán viselt tiszti vagy tisztviselői rendfokozatától megfosztották (1. bek. 2. pont). Ha nem méltó arra, hogy tiszti vagy katonai (honvéd) tisztviselői rendfokozatot viseljen, akkor nem lehet őt alkalmasnak tartani arra sem, hogy a katonai biróság előtt védői tisztséget viseljen. Ugyanez áll, ha a védőt ügyvédi gyakorlatának időleges felfüggesztésére itélték (1. bek. 3. pont). Hogy az ügyvédeknek az ügyvédek lajstromából törlése a katonai védők lajstromából törlést is maga után vonja, az természetes, mert ezeknél épen ügyvédi minőségük volt a 91. § 3. pontja szerint annak előfeltétele, hogy a katonai védői tisztségre bocsáttattak, ha tehát ügyvédi minőségüket elvesztik, úgy szükségképe el kell veszteniök katonai védői alkalmasságukat is. Mindezekben az esetekben a törlés a katonai védők lajstromából, a javaslat 93. § 1. bekezdése szerint, kötelező.
Ezeken az eseteken kivül a 93. § 2. bekezdése értelmében a katonai védők lajstromából az abba felvett egyén törülhető (a nélkül, hogy a törlés kötelező volna):
1. ha a fegyveres erőben vagy a csendőrségben netalán viselt tiszti vagy tisztviselői rendfokozatáról lemondott,
2. ha a katonai bünvádi eljárás során valamely katonai biróság őt védői minőségében sulyos rendzavarás vagy ismételten rendzavarások miatt megbüntette.
Az első esetben előfordulhat, hogy, amint ez gyakran megtörténik, az illető csak azért mondott le rendfokozatáról, hogy ekkép a becsületügyi eljárást vagy amennyiben katonai (honvéd) tisztviselőről van szó, az elbocsátás végett meginditandó bizottsági fegyelmi eljárást kikerülje. Ily esetben csakugyan fennforoghatnak a tényálláshoz képest ugyanazok az okok is, amelyek, mint fenntebb emlitettem, a tiszti vagy tisztviselői rendfokozat elvesztése esetében a katonai védők lajstromából való törlést szükségessé teszik.
Ha a biróság a védőt sulyos rendzavarás miatt vagy ismételten rendzavarások miatt megbüntette, a védő e magaviseletével okot ad annak megfontolására, hogy a közös haderő biróságainál védői tisztség további viselésére alkalmas-e. A javaslat a törlést a lajstromból úgy ebben, mint az előbbi esetben csak fakultative rendeli és azt a miniszter belátásától teszi függővé, aki azonban a 93. § utolsó mondata szerint határozás előtt köteles alkalmat adni a védőnek arra, hogy nyilatkozhassék. és magát igazolhassa.
Hasonló alapgondolatból indult ki a javaslat a katonai védői tisztség gyakorlatának felfüggesztésének szabályozásánál, mint előbb azoknak a feltételeknek a megállapitásánál, amelyek közt a védő, akarata ellen, a katonai védők lajstromából törülhető. A javaslat szerint ugyanis nem viselhetnek a hadseregi biróságok előtt védői tisztséget, habár arra a 91. § szerint egyébként alkalmasak volnának, mindazok az egyének, akik ellen katonai ügyészi vagy katonai birósőági eljárás van folyamatban, vagy akik ellen katonai biróság előtt vádat emeltek, továbbá azok, akik ellen becsületügyi vizsgálat indittatott, vagy akik ellen mint tényleges vagy nem-tényleges katonai tisztviselők ellen az elbocsátás czéljából bizottsági eljárás van folyamatban. Ezekben az esetekben magát a védőt is az a gyanu terheli, hogy birói uton büntetendő avagy a tiszti vagy katonai (honvéd) tisztviselői rendfokozattal össze nem egyeztethető cselekményt követett el és igy a védők lajsromából való törlésről szóló 93. § rendelkezéseinek folyománya az, hogy addig, mig magát e gyanu alól nem tisztázza, a közös haderő biróságai előtt védői tisztséget ne viselhessen.
A most előadottak teljesen illenek azokra a nem-tényleges igazságügyi tisztekre és azokra az ügyvédekre is (91. § 3. pont), akik ellen a polgári büntetőbiróságnál vizsgálat van folyamatban, vagy akik ellen a polgári büntetőbiróság a főtárgyalásra való közvetlen idézést rendelte el, minélfogva a javaslat 94. §-ának 2. bekezdése az illetőt ebben az esetben is kizárja időlegesen a katonai védői tisztségből. Hogy olyan ügyvédek, akiket illetékes fegyelmi hatóságuk nevezetesen az ügyvédi kamara az ügyvédség gyakorlatától felfüggesztett, a katonai biróság előtt sem viselhetnek a felfüggesztés tartama alatt védői tisztséget (94. § 2. bek.), szükségkép következik abból a rendelkezésből, amely szerint ezeknél az egyéneknél épen ügyvédi minőségük előfeltétele a katonai védői tisztségre bocsátásnak.
A védői müködésre vonatkozólag felsorolt kizáró okok a magyar (61. §) és részben a horvát-szlavonországi, illetőleg az osztrák bünvádi perrendtartásból vannak átvéve és magyarázatot csak annyiban igényelnek, amennyiben fel vannak osztva olyanokra, amelyek valakit a védelem viteléből akár a konkrét esetben, akár általában kizárnak és olyanokra, amelyek csak a hivatalból kirendelést zárják ki, de nem gátolják azt, hogy a vádlott az illetőt védőül válaszsza.
Az utóbbi kizáró ok forog fenn a javaslat 96. §-a szerint a sértettel és ennek ott felsorolt hozzátartozóival, továbbá a birónak, a katonai ügyésznek (ügyészi tisztnek) és az illetékes parancsnoknak hozzátartozóival szemben. A vádlott védőválasztói joga ugyanis tulságosan meg lett volna szoritva, ha ezeket az egyéneket a védelem viteléből még abban az esetben is kizárnak, ha maga a vádlott kivánja őket e bizalmi tisztséggel felruházni. A javaslat az illetékes parancsnokot azok közé, akik a védelem viteléből feltétlenül ki vannak zárva (95. § 1. bek.), azért sorozta, mert őt a bünvádi üldözés joga illeti meg.
A védő alkalmasságára vonatkozólag a javaslat katonai tekintetéből még nehány közelebbi rendelkezést is felvett, mint p. o., hogy a 91. § 1. pontjában emlitett védők a vádlotténál alacsonyabb rendfokozatot ne viseljenek (97. §). Nem lehet ugyanis megengedni, hogy a fellebbvaló eljárását egy alattos mentegesse. A 91. § 2. és 3. pontjában emlitett tényleges és nem-tényleges egyének védőkként nem katonai állásuknál fogva, hanem jogászi hivatásuk vagy képzettségük alapján lépnek fel a hadseregi biróságok előtt, következőleg nem is kellett a fenti, tisztán katonai szempontból tett megszoritást rájuk kiterjeszteni.
A védő továbbá nem viselhet magasabb katonai rendfokozatot, mint az itélőbiróság elnöke. Ez a hivatásos védőkre is áll, ha a tárgyaláson katonai egyenruhában jelennek meg. Az elnök a tárgyalásnál a rend fenntartásáért felelős és köteles a katonai fegyelemmel össze nem egyeztethető védelmet megakadályozni. Ezt azonban a kellő nyomatékkal nem tehetné, ha a katonai egyenruhában megjelent védő magasabb rendfokozatban állna, mint ő maga.
A védelem szabadságának érdekét szolgálja a javaslatnak az a rendelkezése, amely szerint akkor, ha a vád függelemsértésre szól vagy ha a vádlott azzal védekezik, hogy őt előljárójának szabályellenes magatartása inditotta a büncselekményre, a hivatalból kirendelendő védő nem állhat katonai alárendeltségi viszonyban azzal szemben, aki ellen a függelemsértés elkövettetett vagy aki ellen a vádlott vallomása irányul. Ilyen védú választása ellen azonban nem lehet kifogást emelni.
Azol az egyének, akiknek a javaslat 91. és 92. §-a jogot ad arra, hogy a közös haderő biróságai előtt védők lehessenek, másfelől egyszersmind kötelezve is vannak, hogy a lakóhelyükön hivatalból rájuk ruházott védelmet elvállalják, hacsak a visszautasitásnak kellő okát nem adhatják.
Ugy a választott, mint a kirendelt védőnek, ha tényleges katonai egyén, a védelem elvállalásához épen úgy, mint más szolgálati ténykedéshez az előljáró parancsnokság beleegyezésére van szüksége, ami azonban csakis a szolgálatban való nélkülözhetetlenség miatt tagadható meg.
A polgári bünvádi perrendtartásoktól eltérő az a rendelkezés, hogy a vádlottnak egynél több védője nem lehet (100. § 1. bek.), katonai okokból, nevezetesen az eljárás gyorsitásának érdekében történt. Egyebekben a javaslat 101. és 103. §-ában a védő jolgai lényegileg a polgári bünvádi eljárásban szereplő védő jogaival egybehangzóan vannak megállapitva.
A terheltnek arról a jogáról, hogy a vádemelést megelőző eljárásban is választhat magának védőt, már fentebb volt szó.
A 104-106. §-okhoz
A „sértett” fogalmának a javaslat 104. §-ában foglalt definitiója a polgári bünvádi perrendtartások analog fogalom-meghatározásának mintája után indul; a javaslat„magánpanaszos”-a lényegileg megfelel a magyar polgári bünvádi perrendtartás 13.§-ában meghatározott magáninditványra jogosultnak, de ezel a névvel megelölve azért nincsen, mert a javaslat magánpanaszosnak csak azt a magáninditványra jogosultat tekinti, aki inditványát (illetőleg a katonai anyagi büntetőjog szerint a bünvádi üldözéshez szükséges „kivánatát”) elő is terjesztette.
A vádnak a biróság előtt magánszemélyek által való önálló képviselete, vagyis az ugynevezett magánvád a polgári bünvádi perrendtartások szerint kétféle, u. m. a főmagánvád és a pótmagánvád.
A főmagánvád feljogositja azt, akinek jogai bizonyos büncselekmények következtében sérelmet szenvedtek, arra, hogy mint magánvádló a közvádló helyett vádat emelhessen az illetékes biróságnál.
A pótmagánvád a büncselekmény által sértettet, aki nem főmagánvádló (illetőleg a horvát-szlavonországi és az osztrák polgári bünvádi per szerint azt a sértettet, aki a bünvádi eljáráshoz magánjlogi igényének érvényesitése végett csatlakozott), arra jogositja, hogy abban az esetben, ha a közvádló a vádata el nem vállalta vagy elejtette, a vád képviseletét átvehesse.
A főmagánvád alapgondolata az, hogy az annak tárgyát képező büncselekmények nem érintik közvetlenül a közérdeket, minélfogva üldözésüket egészen a sértettre kell hagyni. Ellenben a pótmagánvádban a modern jogtudomány correctivumát látja a közvádló vádmonopoliumának.
A javaslat, mint már az 1. §-nál is érintve volt, e magánvádak egyikét sem vett át, hanem az újabb katonai bünvádi perrendtartások példáját követve, azt az alapelvet állitja fel, hogy a vád mindig közvád s azt a közvádlónak: a katonai ügyésznek vagy ügyészi tisztnek kell képviselnie.
Elhatározó volt a magánvád kizárására az, hogy a magánvád az illetékes parancsnoknak, mint bünvádi üldözőnek állásával össze nem egyeztethető. A magánvádnak tért engedni annyi volna, mint egyenesen megtagadni a katonai büntetőbiráskodásnak azt a legfőbb alapelvét, amely szerint a bünvádi üldözés jogának és a parancsnoki hatalomnak egy kézben kell egyesülnie.
Ehhez járul, hogy amiatt, mivel főmagánvád nincs és a vádat oly büncselekmények esetében is, amelyek csak magáninditványra (illetőleg a katonai büntetőjog szerint csak„kivánatra”) üldözhetők, a közvádló képviseli, a magánpanaszos nem kerül a polgári bünvádi perrendtartások magánvádlójával szemben hátrányosabb helyzetbe, mert ilyképen ő a vádnak önálló képviselésével járó minden fáradtságtól és gondtól megkiméltetik s e mellett őt a javaslat mindazokkal a jogokkal felruházza, amelyeket ügyének előmozditása végett rendelkezésére bocsátani lehet.
Ezek közül különös emlitést érdemel az a jog, hogy a magánpanaszos az illetékes parancsnoknak a bünvádi üldözést mellőző rendelkezése ellen, továbbá a nyomozó eljárás megszüntetése ellen felfolyamodással élhet (106., ugyszintén az a joga, hogy az itélőbiróságok itéletei ellen perorvoslatot használhat (334. és 357. §).
Annak oka, hogy a javaslat, jóllehet a vádat a csak kivánatra (magáninditványra) üldözhető delictumok esetében is a közvádló veszi át, a 105. §-ban mégis akképen rendelkezik, hogy a magánpanaszosnak joga van addig, mig az elsőfoku itélőbiróság itélethozásra visszavonul, a megbüntetésre irányuló kivánattól elállani, az anyagi büntetőjog szabályaiban rejlik (katonai büntető törvénykönyv 132. §-a). Minthogy azonban a vád a javaslat szerint mindig közvád, a javaslat eltérve a polgári bünvádi perrendtartások idevonatkozó rendelkezéseitől, nem tekinti a magánpanaszosnak a főtárgyalásról való elmaradását oly conculdens cselekménynek, amelyből a panasz visszavonására lehetne következtetni.
De aggály nélkül mellőzhető a katonai bünvádi eljárásban ugy, amint azt a javaslat contemplálja, a pótmagánvád is. A javaslat ugyanis, amint már kifejtettem, a 43. §-ban a legalitás elvét fogadja el, s ezzel együtt az illetékes parancsoknak kötelességévé teszi, hogy a bünvádi eljárást czélszerüségi okokra való minden tekintet nélkül, mindig rendelje el, ha alárendeltjeit oly hivatalból üldözendő büncselekmény terheli, amelynek megbüntetéséhez a feltételek fennforognak. Ezenfelül a javaslat 106. §-a nemcsak a magánpanaszosnak, hanem minden hivatalból üldözendő büncselekmény által sértettnek is jogot ád arra, hogy abban az esetben, ha az illetékes parancsnok a bünvádi üldözést mellőzte, vagy ha a meginditott nyomozó eljárást a biróság megszüntette: az erről szóló értesitést követő nyolcz napon belül, ha pedig értesittetésük elmaradt, három hónapon belül felfolyamodással élhessenek. A felfolyamodás a 106. § 2. bekezdése értelmében, ha az dandárbiróságokhoz mint itélőbiróságokhoz utalt bünügyben a bünvádi üldözés mellőzése ellen irányul, a legközelebbi előljáró illetékes parancsnokhoz, minden más esetben pedig, tehát ha a bünvádi üldözést a hadosztálybirósághoz utalt illetékes parancsnok mellőzi, vagy a nyomozó eljárást a biróság szünteti meg, a legfelsőbb katonai törvényszékhez terjesztendő fel. A javaslatnak ebben az intézkedésében, amely megadja a lehetőséget arra, hogy az illetékes parancsnok határozata minden fontosabb esetben a legfelsőbb katonai törvényszék felülvizsgálatának tárgyává tétessék, van legalább is akkora garanczia az illetékes parancsnoknak a bünvádi üldözés körüli igazságos eljárására, mint amekkorát a polgári bünvádi eljárásban a pótmagánvád a közvádló önkénye ellen nyujthat.
Az előljáró illetékes parancsnok, illetőleg a legfelsőbb katonai törvényszék határozathozás előtt előzetes megállapitásokat rendelhet el (329. § 2. bek.). Ha a felfolyamodásnak hely adatik, a javaslat szerint ki kell mondani, hogy a terhelt ellen büntetőbirósági eljárásnak van helye, amire az illetékes parancsnok köteles a nyomozó eljárás meginditását, illetőleg folytatását vagy egyenesen a vád emelését elrendelni. Ellenkező esetben a perorvoslat használóját a határozatról az okok közlése mellett értesiteni kell.
A javaslat 108. §-a szerint a sértett és a magánpanaszos jogait helyettük törvényes képviselőjük is gyakorolhatja. A sértet és a magánpanaszos valamint törvényes képviselőjük, a birósági nyomozó cselekmények és a birósági tárgyalások alkalmával jogaikat akár személyesen, akár pedig oly meghatalmazott által gyakorolhatják, aki katonai védő lehet. Mindazonáltal az, hogy ők maguk vagy meghatalmazottjuk az itélőbiróság előtt megjelenjenek, nem feltétlenül szükséges, mivel távolmaradásukhoz a javaslat semmiféle perjogi hátrányt nem füz.
Végül megjegyzendő, hogy a javaslat, miután a magánjogi igényeknek a katonai bünvádi eljárás keretében való elintézését nem tervzi (l. az 5. §-hoz füzött fejtegetéseket), a polgári bünvádi perrendtartások értelmében magánjogi igények érvényesitése végett a bünvádi eljáráshoz csatlakozó„magánfelet” sem ismer.
A 109-112. §-okhoz
Ami a birói és ügyészi személyek és a jegyzőkönyvvezető kizárásának okait illeti, a javaslat egészen a polgári bünvádi perrendtartások álláspontjára helyezkedik. Az illetékes parancsnok kizárása mindkét foku biráskodásból (110. § 2. pontja) ugyanazokon az okokon alapszik, mint a vádlónak a birói tisztségből kizárása.
Az a parancsnok tovább, aki az ügyben a tényvázlatot szerkesztette (130. § 1. bek.). szintén nem tekinthető annyira elfogulatlannak, hogy a terhelt ügyében a biráskodást megnyugvással rá lehessen bizni. A javaslat tehát a birákra vonatkozó kizáró okok közé a 110. § 2. pontjában azt is felvette, hogy az illető egyén az ügyben a tényvázlatot szerkesztette.
Eltérés azonban a polgári bünvádi perrendtartásoktól, - amennyiben az összehasonlitás alapjául az első fokban eljáró törvényszékek eljárást veszszük - az, hogy a dandárbiróságoknál a tárgyalásvezetőt a 110. § 2. bekezdése nem zárja ki a haditörvényszéki tárgyalásból és határozásból azért, mivel ugyanabban az ügyben vizsgálóbiró gyanánt szerepelt. Ennek oka az, hogy a dandárbiróságok jogászszemélyzete, mint már az elsőfoku biróságok ismertetésénél is emlitve volt, csekély. Ugyanez az ok volt irányadó a tekintetben is, hogy a javaslat csupán a hadosztálybiróságokra szoritja azt a rendelkezést, amely szerint, ha a főtárgyalást perorvoslat következtében meg kell ismételni, az uj főtárgyalásból azok a birák, akik az elsőben résztvettek, ki vannak zárva (110. § 3. bek.).
A javaslat mindazokat a birósági cselekményeket, amelyek törvény szerint kizárt birói egyén (birósági jegyzőkönyvvezető) attól az időponttól fogva foganatositott, amelyben a kizáró ok tudomására jutott, sürgősség esetét kivéve, semmisség terhe alatt tiltja. A 112. § szerint törvényesen kizárt katonai ügyész vagy ügyészi tiszt eljárása ellen felfolyamodásnak van helye az illetékes parancsnokhoz, a legfelsőbb katonai törvényszék előtti eljárásban pedig a hadügyminiszterhez, mint a katonai vezérügyész előljárójához. A felfolyamodás, a terhelt érdekében, nincs határidőhöz kötve.
Mint a polgári biróságok előtt, ugy a javaslat szerint a hadseregi biróságok előtt is, fel van jogositva a vádló, ugyszintén a terhelt és védője, hogy birói személyeknek vagy a biróság jegyzőkönyvvezetőjének mellőzését a nyomozó eljárás vagy a tárgyalás folyamtában kérhesse; még pedig vagy kizáró okok alapján vagy más oly körülmények miatt, amelyek a mellőzni kivánt egyén teljes elfogulatlanságát kétségessé tenni alkalmasak.
A nyomozó eljárás során (tehát a vizsgálóbirónak vagy jegyzőkönyvvezetőjének mellőzése czéljából) a mellőzésre irányuló kérelmet annál a biróságnál kell előterjeszteni, amelyhez a kifogásolt egyén tartozik; tényleges legénységi egyének és rangosztályba nem sorozott tényleges havidijasok ezt a kérelmet csak élőszóval terjeszthetik elő, még pedig ha szabadlábon vannak, előljáró parancsnokságuknál is. Más személyek, ideértve a katonai ügyészt (ügyészi tisztet) is, a kérelmet akár irásban terjeszthetik elő, akár élőszóval mondhatják jegyzőkönyvbe. Végül a fogva levő terheltek az illető katonai letartóztató intézet vezetésével megbizott tisztnél (fogházfelügyelő tisztnél) is jegyzőkönyvbe mondhatják kérelmüket (vesd össze a javaslat 324. §-ával). Ha a mellőzésre irányuló kérelmet valamely vizsgálati cselekmény foganatositása alkalmával terjesztik elő, ugy azt természetesen a vizsgálóbiró veszi jegyzőkönyvbe.
Az a rendelkezés, hogy a tényleges legénységi egyének és a rangosztályba nem sorolt tényleges havidijasok a mellőzésre irányuló kérelmüket (valamint biróság előtti más nyilatkozataikat is, 324. §) csak élőszóval terjeszthetik elő, azért vétetett fel, mert máskor, vagyis a bünvádi peren kivül sem fordul elő, hogy az ilyen egyének a katonai hatóságokhoz irásbeli beadványokkal forduljanak és nem kivánatos a katonát a bünvádi perben a rendestől elütő formákhoz szoktatni. Emellett elejét akarta venni a javaslat annak, hogy a tényleges legénységi állomány egyénei vagy a rangosztályba nem sorozott tényleges havidijasok felfolyamodásaikban, vagy más birósági beadványaikban illetlenséget vagy függelemsértést kövessenek el.
Az itélőbiróság tagjának vagy jegyzőkönyvvezetőjének mellőzése a 116. § 2. bekezdése szerint csakis közvetlenül a tárgyalás előtt (274. §) vagy a tárgyalás alatt kérhető. Ezt megelőzőleg mellőzésnek nincs helye. De gyakorlatilag alig is volna ez, főleg az elsőfoku biróságoknál, a birák szoros értelemben vett állandóságának hiányában keresztülvihető és annál nagyobb nehézségekbe ütköznék, mivel a haditörvényszéki tagokat nem maga a biróság jelöli ki s az utóbbi előtt ők legtöbbnyire csak kevéssel a haditörvényszék megalakulása előtt válnak ismeretesekké.
A mellőzést elfogultság czimén az elsőfokon csakis a vádirat felolvasásáig, a dandárbiróságoknál a vád előterjesztéseig, a második fokon az ügy előadásának megkezdéseig lehet kérni. E határidőt a tárgyalás későbbi stadiumára kitolni fölösleges és czélszerütlen volna, mivel a terhelt a mellőzési okokat azonnal előadhatja és nem is volna megengedhető, hogy ezekkel csak akkor álljon elő, ha azt látja, hogy a tárgyalás rá nézve kedvezőtlen kiementelüvé kezd válni. Ellenkező esetben a terhelt abba a kényelmes helyzetbe jutna, hogy a nagy időveszteséggel és költséggel részben vagy egészen megtartott tárgyalást valamelyik biró elfogultságának ürügye alatt megzavarhassa. Viszont a törvényes kizáró okokon alapuló mellőzés jogának érvényesitését megszabott határidőhöz kötni nem lehet, mivel a törvény szerint kizárt valamely birónak az itélethozásban való részvétele semmisségi ok (358. § 1. pont), tekintet nélkül arra, hogy ezen az alapon a mellőzés iránt tétetett-e inditvány vagy sem.
A mi az ilyen mellőzési kérelmek fölötti határozást illeti, a javaslat elrendeli, hogy főtárgyaláson kivül, tehát a vizsgálóbirónak vagy jegyzőkönyvvezetőjének mellőzése tárgyában rendszerint a biróságvezető határoz. Az, hogy ily esetekben nem kell a felsőbb birósághoz fordulni, megfelel a polgári bünvádi perrendtartások analog rendelkezéseinek is. Csak akkor, ha a mellőzést a vádló inditványozta és az inditványnyal a biróságvezető egyet nem ért: kell a határozást a felsőbb foku biróságnak átengedni. A határozás jogával az utóbbi esetben is a biróságvezetőt felruházni azért nem lehet, mert ez, tekintettel az illetékes parancsnok katonai állására, akinek rendelkezése képezi az ügyész emllőző inditványának alapját, a katonao felfogással nem volna összeegyeztethető. Ha a nyomozást maga a biróságvezető vezeti, az ő mellőzésére irányuló kérelmet szintén a felsőbb foku biróság elé kell terjeszteni, mert a biróságvezető nem lehet biró a saját ügyében.
Az itélőbiróság tagjának vagy jegyzőkönyvvezetőjének mellőzése tárgyában a javaslat szerint maga az itélőbiróság határoz, még pedig a kifogásolt birót is beleértve. Ezt a birót a határozásból kizárni nem volt ajánlatos, mert ez könnyen a biróság határozatképtelenségére vezethetne, helyettesek meghivása pedig, tekintettel különösen az elsőfoku itélőbiróságoknak és a hadosztálybiróságoknak mint fellebbviteli biróságoknak összetételére, könnyen az eljárás késleltetését vonhatná maga után. Hogy külömben a kifogásolt biró a határozásban résztvehessen, az tárgyilag véve azért sem aggályos, mert már a haditörvényszéki birák qualitása is kezeskedik arról, hogy valamely biró elfogulatlansága iránt támadt indokolt kétség esetében ez a biró az ő mellőztetése ellen szavazni bizonyára nem fog és mert a 358. § 1. pontja semmisségi oknak jelenti ki azt a körülményt is, ha az itélethozásban idejekorán és jogosan kifogásolt biró vett részt.
Az itélőbiróság köteles a mellőzésre irányuló kérelmet, mint meg nem engedettet, azonnal visszautasitani, ha azt elkésetten (116. § 2. bek.) vagy a mellőzés okának megjelölése és valószinüsitése nélkül terjesztették elő. A mellőzési kérelmet továbbá a biróság akkor is visszautasithatja, ha egyhangulag azt tartja, hogy azt nyilvánvalóan csak az eljárás késleltetése czéljából adták be. Miután a birósági határozat fellebbezés vagy semmisségi panasz alapján (358. § 1. pontja), ezekben az esetekben is felsőbb birósági felülvizsgálat alá vonható, a javaslatnak most emlitett rendelkezései ellen szakszerü okokat felhozni alig lehet.
Meg kell itt jegyezni, hogy a javaslat az itélőbiróságnak a maga összességében való mellőzését katonai tekintetekből nem engedi meg, ami azonban nem zárja ki természetesen azt, hogy valamennyi biró mellőzését, mindegyikét külön indokolva, kérni lehessen. Egyébiránt a terheltnek az is jogában áll, hogy más illetékes parancsnoknak s ehhez képest más, mint az általános alapelvek szerint illetékes biróságnak delegálását (42. §) kérhesse, ha az előbbit, illetőleg a biróság székhelyén levő egész tisztikart az ügyben elfogultnak tartja, amely jog megfelel a terheltet az ezidőszerint érvényben álló katonai bünvádi eljárás szerint megillető annak a jognak, hogy rendkivüli haditörvényszéket kérhet.
A javaslatban foglalt azt a rendelkezést, amely szerint határozathozásra nincs szükség, ha az, akinek mellőzéséről szó van, a mellőzésre irányuló kérelmet alaposnak tartja, az a megfontolás igazolja, hogy olyan kifogásolt egyént, aki maga sem tartja magát elfogulatlannak, biráskodásra bocsátani nem lehet.
Magától értetődik, hogy a parancsnok sem gyakorolhatja az illetékes parancsnok jogait, ha ellene a 112. §-bana vádlóra nézve meghatározott kizáró okok forognak fenn. Ilyen esetben a parancsnok a legfelsőbb katonai törvényszéknél egy más parancsnok kiküldését tartozik kérni.
Ugyanez áll abban az esetben, ha a parancsnok egyéb körülmények folytán tartja magát az ügyben elfogultnak. A javaslat ebben az esetben magának a parancsnoknak a belátására bizza ugyan az elhatározást, mindazonáltal, mint fenntebb emlitve volt, a terhelt is kérheti a legfelsőbb katonai törvényszéknél a parancsnak elfogultsága miatt egy más parancsnok delegálását.
Az az általános szabály, amely szerint a bünvádi eljárásban mindazokat a határozatokat és rendelkezéseket, amelyek valamely inditványt mellőznek vagy amelyek perorvoslattal megámadhatók, indokolni kell, lényegében megfelel a polgári bünvádi eljárások analog rendelkezéseinek.
A határozatok és rendelkezések közlése tekintetében, ugyancsak a polgári bünvádi perrendtartások szabályaival egybehangzóan, a javaslat azt rendeli, hogy a közlésnek vagy élőszóval vagy kézbesités utján kell történnie.
A szóbeli kihirdetést az ügyiratokban fel kell tüntetni és pedig vagy külön jegyzőkönyvben vagy az iratokban egyszerü feljegyzés utján. Kivánatra annak, aki előtt valamely határozatot vagy rendelkezést élőszóval hirdetnek ki, a határozat, illetőleg rendelkezés hitelesitett másolata kiszolgáltatandó. Tényleges legénységi egyénekkel és rangosztályba nem sorozott tényleges havidijasokkal szemben a szóbeli kihirdetés szolgál szabályként. Ezeknek az egyéneknek előállitása legtöbbször semmi nehézségbe sem ütközik. A kihirdetés egyszerü formája leginkább megfelel a katonai viszonyoknak is és lehetővé teszi a felvilágositások megadását ott, ahol arra szükség van. Hogy a körülményekhez képest a kihirdetés végett az értesitendő egyénnek közvetlenül előljáró parancsnoksága is megkereshető, az az értesitésnek egy további egyszerüsitését czélozza és tekintettel az érdekeltnek sokszor távoleső állomáshelyére, szolgálati és takarékossági szempontból is ajánlatos.
A határozatok és rendelkezések kézbesitését a javaslat értelmében akkor, ha katonai egyének vagy a hadseregi büntetőbiráskodás alá tartozó más egyének részére szólnak, rendszerint maguk a katonai hatóságok végzik, minden más esetre az általános szabály az, hogy a polgári büntetőbirósági határozatok kézbesitésére hivatott hatóságok és közegek közvetitését kell igénybe venni.
Tényleges katonai egyének részére tekintet nélkül arra, hogy a fegyveres erő (csendőrség) mely részéhez tartoznak, a kézbesités közvetlen elöljáró parancsnokságuk utján történik, tehát annál egy bizonyos fokozatos utat, az ugynevezett„szolgálati utat” megtartani nem kell. Ily egyének részére a kézbesitésnek ez a módja a legmebizhatóbb és a katonai viszonyoknak legmegfelelőbb.
A polgári bünvádi perrendtartásoknak azokra a kézbesitésekre vonatkozó rendelkezéseit, amelyek a kézbesitést meghiusitani törekvő, avagy ismeretlen helyen vagy külföldön tartózkodó egyének részére szólnak: ebben a katonai bünvádi perrendtartásban mellőzni lehetett, mert ilyen esetek legnagyobb részében, sőt úgyszólván kivétel nélkül, csak olyan egyének forognak szóban, akik a polgári büntetőbiráskodásnak vannak alávetve és akik részére a hadseregi biróságoktól vagy az illetékes parancsnokságoktól eredő ügyiratok amugy is a polgári hatóságok utján kell kézbesittetni és mert olyan kézbesitések iránt, amelyek külföldön teljesitendők, hacsak különös szabályok mást nem rendelnek, a katonai igazságügyi központi igazgatáshoz kell forditani.
Az ügyiratok megtekintésére és lemásolására vonatkozó rendelkezés lényegileg azonos a polgári bünvádi perrendtartások analog rendelkezéseivel.
A javaslatnak a határidőkre vonatkozó rendelkezései a polgári bünvádi perrendtartásokból és amennyiben a hetek és hónapok szerint meghatározott határidők számitásáról szólanak: a német katonai bünvádi perrendtartásból (146. § 2. bek.) vannak átvéve. Általános érthetőségük folytán magyarázatot nem igényelnek.
Ami a határidők és határnapok elmulasztásának igazolását illeti, egyfelől a magyar, másfelől a horvát-szlavonországi és az osztrák polgári bünvádi perrendtartások rendelkezései egymástól lényegesen eltérnek. Mig ugyanis a két utóbbi bünvádi perrendtartás szerint (305., illetőleg 364. §) az előbbi állapotba visszahelyezést csakis a terhelt és ez is csak az itélet ellen használható perovoslat bejelentési határidejének elmulasztásáért kérheti, addig az 1896. évi XXXIII. törvénycikk 463. §-a szerint igazolással nemcsak a terhelt, hanem a vádló és a sértett is élhet, még pedig rendszerint nemcsak mindennemü határidők elmulasztása, hanem még a tárgyalási határnapok elmulasztása miatt is.
A javaslat ezekkel szemben a középutat követi, amennyiben méltányosságból a terhelten kivül azoknak a többi egyéneknek is, akik perorvoslatot használhatnak, megengedi, hogy az előbbi állapotba visszahelyezést kérhessék és a visszahelyezésnek nemcsak az itélet ellen használható perorvoslat bejelentési határidejének, hanem egyáltalában bármely perorvoslat bejelentési határidejének elmulasztása esetében helyt enged, ellenben a tárgyalási határnapok elmulasztása miatt a visszahelyezést kizárja. Tárgyalási határnap miatt is visszahelyezést engedélyezni a javaslat értelében teljesen fölösleges, mert a tárgyalási határnapok elmulasztásából hátrány az illetőkre alig származhatik. Az itélőbiróság előtt ugyanis oly tárgyalást, amelyen bizonyitásfelvétel történik, a terhelt távollétében, rendszerint, a vádló jelenléte nélkül pedig egyáltalán nem szabad magtartani; ezen felül a javaslat magánvádat nem ismervén, a sértettnek vagy a magánpanaszosnak a tárgyalásról való elmaradásához semminemü perjogi hátrányt nem fűz.
Elfogadható igazoló ok gyanánt, a polgári bünvádi perrendtartásokban felsoroltakon kivül, a javaslatban a szolgálat okozta akadályoztatás is fel van emlitve, ami katonai bünvádi perrendtartásban behatóbb megokolást bizonyára nem igényel. A katonai szolgálat okozta akadályoztatást az előljáró parancsnokság részéről szolgálatilag kiállitott tanusitványnyal kell igazolni.
A 126-127. §-okhoz
Egyebekben a javaslat lényegében a polgári bünvádi perendtartások szabályaihoz alkalmazkodik. Csupán a 127. § utolsó bekezdése tartalmaz egy különleges rendelkezést, amely szem előtt tartva azt, hogy a büntető itéletek végrehajtása s ekként rendszerint a végrehajtás felfüggesztése is az illetékes parancsnok rendeletére történik (382., ebben az esetben is az illetékes parancsnokra bizza a halasztás esetleges engedélyezését. De elrendelheti a végrehajtás elhalasztását valamennyi esetben az a hatóság is, amely a perorvoslat fölött határozni hivatva van (vesd össze a 395. § 2. bekezdésével).
A javaslat 140. §-a szerint a nyomozó eljárás czélja azoknak a körülményeknek a kipuhatolása és megállapítása, amelyek alapján eldönthető, vajjon meghatározott egyén ellen lehet-e vádat emelni vagy sem. A javaslat nyomozó eljárása tehát, czélját tekintve, fedi a polgári bünvádi perrendtartások előkészitő eljárásait és nem egyéb, mint puszta előkészitése az ügynek a per sulypontját képező főeljárás vagyis főtárgyalás számára.
Az ügynek ez az előkészitése ép úgy, mint a polgári bünvádi eljárásban, a javaslat szerint is, igazságügyi rendőri nyomozás utján történik, amelyet a körülményekhez képest birósági vizsgálat, - vagyis mint a javaslat nevezi: birósági nyomozó eljárás - követhet.
A polgári bünvádi per és a javaslatban szabályozott katonai bünvádi per előkészitő eljárása közt a lényeges különbség abban áll, hogy az utóbbi a katonai ügyészi és az ügyészi tiszti nyomozást általános szabályként állitja fel (141., a vizsgálóbirói nyomozást pedig csak mint kivételt tervezi és elrendelését az illetékes parancsnok belátására bizza (143., mig a polgári bünvádi perrendtartások szerint bizonyos sulyosabb bünvádi ügyekben a birósági„vizsgálat” kötelező és csakis a többi bünvádi ügyekben van az ügyész tetszésére bizva, hogy megelégedjék-e a főtárgyalás előkészitése gyanánt az igazságügyi rendőri puhatolásokkal vagy pedig hogy a formális birósági „vizsgálat” iránt tegyen inditványt.
Egy további lényeges eltérés a javaslat és a polgári bünvádi perrendtartások közt az, hogy a javaslat a dandárbirósági eljárásban is megengedi a birósági nyomozást (143., mig a járásbirósági eljárásban alakszerü„vizsgálat„-nak nincs helye.
Az első sorban emlitett eltérésre a javaslatot az a megfontolás vezette, hogy a biróságon kivüli nyomozásnak minden esetben megengedése a vásnak és a főeljárásnak előkészitését gyorsitja, ami érdekében áll nemcsak a mihamarabb helyreállitandó katonai jogrendnek, hanem a terheltnek is. A birósági vizsgálat nem lényeges fogalmi alkotóeleme a bünvádi eljárásnak s igy a javaslat annál aggálytalanabbul követhette választott alapelvét, mivel a katonai egyének büncselekményei a tapasztalat szerint még sulyos esetekben is csak kivételesen alapulnak valami különösen bonyolult tényálláson. Áll ez kivált a katonai delictumokra, amelyeknek megállapitása legtöbbször még legsulyosabb alakjukban is, már csak egyszerü tényálladékuknál fogva, sem szokott nehézséggel járni. Természetes, hogy a katonai ügyésznek (ügyészi tisztnek) a nyomozó eljárás során ép úgy, mint a polgári bünvádi eljárás közvádlójának a nyomozás alatt, a biróság közreműködését szabad és kell igénybe vennie oly esetekben, amidőn anticipált bizonyitásfelvétel vagy tanu megesketése szükséges. Ugyanigy intézkedik az 1902. évi norvég katonai bünvádi perrendtartás.
Arra az esetre pedig, ha kivételesen valamely bünvádi eset intenzivebb és mélyebbre ható birósági kinyomozása volna szükséges, - a javaslat e tekintetben példakép az eset homályosságát és a büncselekmény sulyos voltát emliti, - ennek a szükségnek teljesen eleget tesz a javaslat 143. §-a, amely a birósági nyomozó eljárás elrendelését minden esetben és minden időben megengedi.
A javaslatnak az a rendelkezése, amely szerint a birósági nyomozásnak a dandárbiróságokhoz mint itélőbiróságokhoz utalt bünvádi esetekben is helye lehet: abban leli indokát, hogy az ily bünvádi esetek ügyészi nyomozására nem jogász t. i. az ügyészi tiszt van hivatva s a dandárbiróságoknak aránylag kiterjedt hatásköre folytán mégis csak előfordulhatnak olyan esetek, amelyek a nyomozásnak jogászi szakember által végzését teszik kivánatossá.
Ki kell e helyütt még egyszer világosan emelnem, hogy a javaslat és a jelen indokolás nomenklaturája szerint, a közös hadseregre és biróságaira, hatóságaira, parancsnokságaira és közegeire vonatkozó rendelkezések, a 8. § 1. bekezdéséhez képest, mind ebben a fejezetben, mind a javaslat többi részében a haditengerészetre és biróságaira, hatóságaira, parancsokságaira és közegeire is megfelelően érvényesek.
Az uj nyomozó eljárásnak a polgári bünvádi perrendtartások előzetes eljárásától való elvi eltérésein kivül még a részletes intézkedések is mutatnak némi külömbségeket, amelyekről alább lesz szó.
A 128. és a 129. §-hoz;a 133. § 1. bekezdéséhez
E fejezet bevezető §-ai gondoskodnak arról, hogy mindazok a büncselekmények, amelyek a hadseregi s ebből folyólag (8. § 1. bekezdés) a haditengerészeti biróságok által is büntetendők, a lehető leggyorsabban jussanak a bünvádi üldözés jogával felruházott parancsnok tudomására.
Hogy miként járjanak el e végből a magánegyének, továbbá a honvéd parancsnokságok és honvéd biróságok, valamint a polgári biróságok és más polgári hatóságok, ha ilyen büncselekmény jut tudomásukra, azt a 128. § és 129. §, valamint a 133. § 1. bekezdése szabja meg.
Tényleges katonai egyének, mint minden jelentésnél, a büncselekmények feljelentésénél is rendszerint a szolgálati utat kötelesek megtartani, ami azonban nem zárja ki azt, hogy feljelentésük megtételére sürgős esetben a körülményekhez képest czélszerübb utat választhassanak. Más személyek számára ilyen esetekben a polgári bünvádi perrendtartás (1896:XXXIII. tc. 89. §, illetőleg a horvát-szlavonországi B. P. 79. §) rendelkezései irányadók, mindazonáltal ők a javaslat 128. §-ának 4. bekezdése szerint a feljelentést a gyanusitott egyén elöljáró parancsnokságánál, az illetékes parancsnoknál, minden hadseregi vagy honvéd helyihatóságnál, a közös haderő vagy honvédség minden ügyészénél és ügyészi tisztjénél, ugyszintén minden katonai biróságnál is megtehetik azzal a hatálylyal, hogy ezek a feljelentést átvenni és szükség esetében az illetékes parancsnokhoz juttatni kötelesek.
A katonai hatóságoknak és közegeknek ez a kötelessége a feljelentések elfogadására a katonai igazságszolgáltatás érdekében korlátlan, vagyis nincs a hadseregi és a honvéd büntetőbiráskodás határai közé szoritva, úgy, hogy a közös hadsereg vagy haditengerészet biróságai a honvéd egyének ellen irányuló feljelentéseket is kötelesek átvenni s továbbitani és viszont.
Azokra a büncselekményekre vonatkozólag, amelyek csak a jogosult kivánatára üldözhetők, az e kivánat átvételére kötelezett hatóságok és közegek köre, a javaslat 129. §-ában meg van szoritva. Tényleges katonai egyéneknek a szolgálati utat feltétlenül meg kell tartaniok, más egyének e kivánatot a terhelt előljáró parancsnokságánál, valamely hadseregi vagy honvéd helyihatóságnál, az illetékes parancsnoknál, a közös haderő vagy honvédség bármely ügyészénél vagy ügyészi tisztjénél és biróságánál előadhatják. Más hatóságok és közegek ilyen kivánat átvételére nem kötelesek és ha átveszik is, az átvételnek nincs az a hatálya, amelylyel a katonai büntető törvénykönyv 132. §-a a panaszt felruházza. A kivánat csak azzal az időponttal tekinthető előterjesztettnek, amikor a panasz az előbb emlitett hatóságok és közegek valamelyikéhez eljut.
Az előjáró parancsnokság a 130. § 1. bekezdése értelmében köteles alárendeltjének hozzá feljelentett vagy egyébként tudomására jutott s a hadseregi biróságok utján üldözendő büncselekménye tárgyában a tényállás tisztázására és a bizonyitékok, valamint a tettes személyének biztositására elkerülhetetlenül szükséges megállapitásokat és intézkedéseket azonnal foganatositani, azután pedig a megállapitott tényállást, a gyanuokokat és bizonyitékokat felölelő tüzetes tényválatot haladéktalanul az illetékes parancsnok elé terjeszteni.
Ugyanigy köteles eljárni a 130. § 2. bekezdése értelmében a közös hadseregnek a tett helyéhez vagy a gyanusitott tartózkodóhelyéhez legközelebb eső helyihatósága is, ha a gyanusitottnak előljáró parancsnoksága a távolság miatt kellő időben el nem járhat, vagy ha a gyanusitott egyáltalában nem áll katonai parancsnokság alatt.
A javaslat 128. és 129. §-a szerint a feljelentések átvételére kötelezett többi katonai hatóságok és közegek tartoznak a feljelentést haladéktalanul az illetékes parancsnokhoz juttatni. Az eljárás gyorsitása érdekében az ugynevezett szolgálati ut megtartását a javaslat nem követeli.
Miután az illetékes parancsnok elhatározása, bármilyen sürgősen történjék is az, bizonyos időbe kerül, amelynek fel nem használása a nyomozó eljárás czéljainak helyrehozhatatlan hátrányokat okozhat, a javaslat 130. §-ának 4. bekezdése elrendeli, hogy mindazok a katonai parancsnokságok, hatóságok és közegek, amelyek a 128-130. §-ok szerint a bünvádi esettel foglalkozni hivatva vannak, a feljelentés előterjesztése után is kötelesek az illetékes parancsnok elhatározásáig mindazokat a hatáskörükbe eső és halasztást nem türő előkészitő intézkedéseket megtenni, amelyek az ügy tisztázására szolgálnak, vagy a büncselekmény nyomainak és a bizonyitékoknak változatlan fenntartását czélozzák vagy a tettes megszökésének elejét veszik. E czélból a parancsnokságok, hatóságok és közegek az esetleg szükségessé váló sürgős birói nyomozó cselekmény foganatositása végett a katonai vagy a polgári büntetőbiróságokhoz fordulhatnak (131. § 1. bek.). Végül a polgári bünvádi perrendtartások (1896:XXXIII. tc. 98. §-ának 2. bek., horvát-szlavonországi B. P. 81. §, osztrák B. P. 24. §) mintájára kötelezni kellett az emlitett katonai parancsnokságokat, hatóságokat és közegeket, hogy abban az esetben, ha valamely biróság haladéktalan eljárása ki nem eszközölhető s a késedelem veszélylyel jár, a szemlét, a lefoglalást, a házkutatást vagy személymotozást, amennyiben a 132. § és a 227. § 1-3. bek. megengedik, ők maguk tartsák meg vagy azok megtartása végett a hivatalos cselekmény helyéhez legközelebb eső katonai hatóságokat vagy a rendőri és egyéb közbiztonsági hatóságokat keressék meg.
A katonai parancsnokságoknak és helyihatóságoknak nincs a büntetőbirósági nyomozó cselekmények formai része körül akkor gyakorlatuk és jártasságuk, mint a rendőrségnek, minélfogva a javaslat 131. § 3. bekezdése tőlük e részben csak annyit kiván, hogy az ily hivatalos cselekményre meghatározott lényeges alakiságokat lehetőleg megtartsák. Ehhez képest formális jegyzőkönyvet csak akkor tartoznak szerkeszteni, ha azt valamely körülmény tüzetes megállapitása szükségessé teszi, ami különösen akkor fog előfordulni, ha a tényálladékhoz tartozó momentum oly megállapitása forog szóban, amelyet később ismételni nem lehet.
A nyomozó eljárás elrendelését megelőző megállapitásokban résztvett valamennyi parancsnokság és hatóság köteles a 130. § utolsó bekezdése és a 131. § utolsó bekezdése értelmében az általa tett intézkedéseket és ezek eredményét, az ügyiratok előterjesztése mellett, az illetékes parancsnoknak azonnal tudtára adni. Ha az imént emlitett cselekmények valamelyikét foganatositották, az ügyiratoknak az illetékes parancsnokhoz megküldésekor e cselekmény sürgősségét indokolniok kell. Az ilyen cselekmények alkalmából szerkesztett jegyzőkönyveket a javaslat szerint csak akkor kell a vizsgálóbirósággal felülvizsgáltatni, ha az illetékes parancsnok a nyomozó eljárást elrendeli, mert az ily jegyzőkönyvek birói felülvizsgálásának rendesen csak ebben az esetben van czélja. Mindezh azonban természetesen nem zárja ki azt, hogy az illetékes parancsnok e jegyzőkönyvek birósági felülvizsgálását akkor is elrendelhesse, ha a nyomozó eljárást, például mivel meghatározott egyén ellen nem forog fenn elégséges gyanuok, nem lehet azonnal elrendelni.
A javaslat 132. §-a ugy az eljárásnak szóban forgó stadiumára, mint az egész egyéb katonai bünvádi eljárásra (142. § 2. bek., 145. § 3. bek. és 283. § 5. bek.) érvényes azt az alapelvet állitja fel, hogy a hadseregi biróságok és a katonai bünvádi eljárásban a közös hadseregnél közreműködő egyéb katonai hatóságok, parancsnokságok és közegek a katonai vagy a katonaság által megszállott épületeken és helyiségeken kivül a polgári büntetőbiráskodásnak alávetett egyénekkel szemben lefoglalást, házkutatást vagy személymotozást egyáltalában, szemlét pedig kényszer alkalmazásával nem foganatosithatnak. A hadseregi büntető hatóságok hatáskörének ez a megszoritása, amely egyébként megforditva lényegileg a polgári büntető hatóságokra vonatkozólag is fennáll és a mai jogállapotnak is megfelel, abban leli okát, hogy az állampolgárok személyes szabadságába és házi jogába mélyen belevágó efféle rendszabályoknál az illetékesség határainak eltolását lehetőleg kerülni kell. Ugyanebből az okból indul ki s a konfliktusok elkerülését czélozza e szakasznak az a további rendelkezése is, amely szerint oly szakértők, akik a polgári büntetőbiráskodás alatt állnak, a katonai büntető hatóságok és közegek elé kényszer alkalmazásával elő nem vezethetők és nyilatkozatra csakis katonai biróságok által kényszerithetők, továbbá a polgári büntetőbiráskodás alá tartozó tanukat sem kényszerit alkalmazásával katonai parancsnoksághoz és katonai helyihatósághoz elővezetni, sem pedig akár ezek előtt, akár a katonai ügyészek vagy ügyészi tisztek előtt vallomásra kényszeriteni nem szabad. Hogy mennyiben kényszerithetők ezek az egyének is a hadseregi biróságok előtt tanuságtevésre, illetőleg szakértői nyilatkozat adására, azt a 183., 185., 193., 206. és 208. §-ok határozzák meg.
Tekintettel a fegyveres erő egyes részei között külcsönösen fennálló szoros viszonyra és a rájuk nézve érvényes anyagi és alaki büntetőjogi szabályok egyöntetüségére a közös hadsereg biróságainak, parancsnokságainak és közegeinek ily korlátozása mellőzhető oly hivatalos eljárásnál, amely honvédségi épületekben vagy a honvédség által megszállott helyiségekben, avagy a honvéd büntetőbiráskodás alá tartozó egyénekkel szemben foganatositandó. A javaslat ezért az eljárás egyszerüsitése és gyorsitása érdekében ily esetekre vonatkozólag a közös hadsereg hatóságainak közvetlen fellépését elvileg megengedi és csupán az illetékes honvéd biróság előzetes beleegyezésétől vagy attól teszi függővé, ha az eljárás foganatositásánál a késedelem veszélylyel jár. Megjegyzendő, hogy e kérdés a honvédség katonai bünvádi perrendtartásáról szóló javaslatban a forditott esetre vonatkozólag teljesen a kölcsönösség elvének megfelelően nyert szabályozást.
A honvéd vagy a polgári büntető hatóságok részéről a hadseregi büntető hatóságok részére nyujtandó jogsegély ebben a §-ban van szabályozva, még pedig, amint azt mindjárt itt kiemelni kivánom, a kölcsönösség alapelveinek megfelelően, amennyiben a fennálló jogállapot szerint a hadseregi hatóságok a honvéd és a polgári büntető hatóságoknak ugyanolyan jogsegélyt tartoznak nyujtani. A 133. § 1. bekezdése mindenekelőtt kötelezi a honvéd és a polgári büntetőbiróságokat és többi hatóságokat (közegeket), hogy a hadseregi biróságok utján üldözendő oly büncselekményeket, amelyek nem csupán a jogosult kivánatára üldözendők, a hadseregi hatóságoknak hozzák tudomására, időközben pedig a hatáskörükbe eső s halasztást nem tűrő megállapitásokat és intézkedéseket foganatositsák. A honvéd parancsnokságok és hatóságok kötelessége ez irányban még tovább terjed, amennyiben ugyanigy kell eljárniok akkor is, ha náluk a hadseregi biróságok hatáskörébe tartozó oly büncselekmény üldözése iránt terjesztetik elő kivánat, amely csak a jogosult kivánatára üldözhető. E tekintetben utalok a 129. §-hoz mondottakra. A 133. § 2. bekezdése szerint a honvéd biróságok, parancsnokságok és közegek, továbbá a polgári büntetőbiróságok, valamint a rendőri és más közbiztonsági hatóságok és közegek kötelesek a közös hadsereg illetékes hatóságai részéről katonai bünvádi eljárási czélokból egyes vizsgálati cselekmények teljesitése végett hozzájuk intézett megkereséseknek hatáskörükön belül megfelelni, feltéve természetesen, hogy a kivánt hivatalos cselekmény a rájuk nézve érvényben álló törvényes szabályok szerint teljesithető.
Tekintve, hogy a hadseregi biróságok székhelyein bizonyára kivétel nélkül lesznek polgári büntetőbiróságok is és hogy a hadseregi parancsnokságok állomáshelyein, ritka kivételektől eltekintve, mindeneseter lesz valamely rendőri vagy más közbiztonsági hatóság (községi előljáróság) vagy valamely közbiztonsági közeg (csendőrörs vagy járőr) is, a hadseregi biróságoknak és parancsnokságoknak módjukban fog állani, hogy a nyomozó eljárás czéljának csorbitása nélkül és kellő időben megkereshessék az illetékes helyet a szóban forgó lefoglalásnak, házkutatásnak vagy személymotozásnak, továbbá a szemlének olyan egyénekkel szemben való kikényszeritése végett, akik polgári büntetőbiráskodás alatt állanak.
Másként áll azonban a dolog, ha viszont olyan helységben (például a tettes szabadságolási helyén) kell valamely a hadseregi büntetőbiráskodás alá tartozó egyénnel szemben lefoglalást stb. haladéktalanul foganatositani, ahol a közös hadseregnek birósága, sem parancsnoksága nincs. Ilyen esetben a katonai hatóság gyakran nem lesz képes kellő időben eljárni. A javaslat ennélfogva a 133. § 2., illetőleg 5. bekezdésében azt rendeli, hogy a polgári büntetőbiróságok, valamint a rendőri és más közbiztonsági hatóságok és közegek a hadseregi büntetőbirósági ügyekben oly egyénekkel szemben is foganatosithatnak szemlét, lefoglalást, házkutatást vagy személymotozást, akik a hadseregi büntetőbiráskodás alatt állanak, ha ez iránt a közös hadsereg valamely birósága vagy parancsnoksága által megkerestetnek, avagy ily megkeresés nélkül is, ha a késedelem veszélylyel jár és hadseregi biróság vagy más a hivatalos cselekményre jogosult katonai parancsnokság, hatóság vagy közeg kellő időben el nem járhat.
Hogy azonban a polgári büntető hatóságokat a hadseregi büntető hatóságok a valódi szükség esetein túlmenő mértékben igénybe ne vegyék, czélszerünek mutatkozott azt a rendelkezést felvenni (133. § 4. bek.), hogy a hadseregi hatóságok oly hivatalos cselekmények foganatositása végett, melyek tulajdonképen a közös hadsereg biróságainak (parancsnokságainak, közegeinek) hatáskörébe tartoznak, a polgári hatóságokat meg nem kereshetik, ha ott, ahol a hivatalos cselekményt teljesiteni kell vagy annak közvetlen közelében a közös hadseregnek birósága vagy ily hivatalos cselekmény foganatositására jogosult parancsnoksága vagy közege van.
Hasonló értelemben nyert szabályozást a 133. § 2-5. bekezdéseiben a honvéd biróságok, parancsnokságok és közegek részéről a hadseregi büntetőbiróságoknak és közegeknek nyujtandó jogsegély is.
Hogy a hadseregi hatóságok a bünvádi üldözés jogával ellátott parancsnok utasitása nélkül, saját kezdeményezésükből járjanak el, az főleg akkor lesz megokolt, ha olyan büncselekmények kipuhatolása forog szóban, amelyeknek tettese ismeretlen, de nyilvánvalóan hadseregi büntetőbiráskodás alatt áll, vagy amelyeket ismeretlen, nem nyilvánvalóan a honvéd vagy a polgári büntetőbiráskodás alatt álló tettes valamely hadseregi vagy a közös hadsereg által megszállott épületben, avagy ilyen helyiségben követett el. Ilyen esetben az illetékes parancsnok intézkedését kieszközölni néha már csak azért sem igen lehet, mert olykor a tettesnek ismeretlen volta miatt, még csak nem is gyanitható, hogy előforduló esetben melyik parancsnok illetékes. A gyakoribb eset persze az lesz, hogy a körülményekből az illetékes parancsnokra biztosan vagy valószinüséggel következtetni lehet; ilyen esetben a hadseregi hatóságok tevékenységének az illetékes parancsnok elhatározásáig a 130. és a 131. §-ban körülirt előkészitő megállapitásokra kell szoritkoznia, a továbbiakban nézve pedig az illetékes parancsnok elhatározását - akihez a feljelentés is átteendő - be kell várni. Azok közé a körülmények közé, amelyekből az illetékes parancsnokra következtetni lehet, tartozik például az is, ha valamely kétségtelenül katonai egyén által elkövetett büncselekmény oly laktanyában fordul elő, ahol csupán egy csapattest van elhelyezve, vagy olyan helyőrségben, ahol a hadseregi büntetőbiráskodásnak alávetett valamennyi egyén egy és ugyanazon parancsnok parancsa alatt áll stb. Külömben pedig nem árt, sőt egyenesen ajánlatos az esetet akkor is, ha a körülményekből az illetékes parancsnokra következtetni nem lehet, a bűnvádi üldözés jogával ellátott, leggyorsabban elérhető parancsnokhoz további rendelkezés végett feljelenteni. Ha azután később az derülne ki, hogy az eljárt parancsnok nem volt illetékes, ennek rendelkezései a javaslat 139. §-ának utolsó bekezdése alá esnek, amely szerint az illetékes parancsnokra tartozik annak a megitélése, hogy a másik parancsnoknak illetéktelenül tett rendelkezése fenntartandó-e vagy sem.
A javaslat 135. és 136. §-a sorolja fel azokat a további eseteket, amelyekben a hadseregi hatóságok fellépése még az illetékes parancsnok elhatározása előtt szükségessé válhatik. Ide tartoznak azok a természetellenes vagy fel nem deritett halálesetek, amelyeknél akár az elhalt személye, akár pedig a halál okozásában büntetendő módon résztvett egyén személye miatt a hadseregi igazságszolgáltatás is érdekelve van. Gondoskodni kellett ennélfogva arról, hogy ezekben az esetekben a tényálladék kipuhatolásánál és megállapitásánál a hadseregi hatóságoknak megfelelőá befolyás biztosittassék. A közös hadsereg kötelékébe tartozó tényleges egyén természetellenes vagy fel nem deritett halálesetéről tehát a polgári rendőri és közbiztonsági hatóságok a 135. §-hoz képest kötelesek a közös hadsereg legközelebbi biróságát vagy helyihatóságát azonnal értesiteni, kivéve ha a hadseregi hatóságnak az esetről már amugy is tudomása van, például mert a haláleset a laktanyában fordult elő.
A hadseregi hatóságok ilyenkor a javaslat 130., illetőleg 131. és 134. §-ának rendelkezései szerint járnak el, vagyis a feljelentést az illetékes vagy a leggyorsabban elérhető parancsnokhoz megteszik vagy továbbitják és egyelőre a halaszthatatlan hivatalos cselekményeket, tehát, ha a késedelem veszélylyel jár, a birósági halottszemlét és a bonczolást is hivatalból megtartják vagy megtartásuk iránt a legközelebbi honvéd vagy polgári büntetőbiróságot megkeresik.
Ha más, mint tényleges hadseregi egyén elhalálozása esetében a halált nyilvánvalóan a hadseregi büntetőbiráskodás alá tartozó egyén okozta, vagy ha csak gyanuokok forognak is fenn arra nézve, hogy ilyen egyén a halál okozásában büntetendő módon részt vett, a polgári hatóságok a javaslat 136. §-a szerint szintén kötelesek az esetet a közös hadsereg legközelebbi biróságának vagy helyihatóságának bejelenteni. A tényálladék megállapitását, a birósági halottszemlét és bonczolást az első esetben, mivel a bünvádi esetre nézve a hadseregi büntetőbiráskodásnak van helye, a hadseregi biróságnak kell átengedni, feltéve, hogy ez a biróság kellő időben eljárhat; ha ez nem lehetséges, a polgári büntetőbiróság is foganatosithatja ezeket a hivatalos cselekményeket. Ugyanez a biróság a hadseregi biróságnak, vagy a katonai helyihatóságnak a vett értesités alapján hozzá intézett megkeresése folytán is eljárhat. Abban az esetben, ha gyanuokok forognak fenn arra nézve, hogy valamely polgári egyén halálának elidézésében a hadseregi büntetőbiráskodás alá tartozó egyén is résztvett: a javaslat a tényálladék megállapitását a polgári hatóságoknak engedi ugyan át, miután ezek vannak az esetnél elsősorban érdekelve, de egyszersmind akkép rendelkezik, hogy az esetről a közös hadsereg legközelebbi biróságát vagy helyi hatóságát haladéktalanul értesiteni kell, hogy lehetőleg alkalmuk nyiljék a halottszemlénél és bonczolásnál, valamint a helyszini szemlénél való részvétel végett vizsgálóbiró és szakértő kiküldésére. Ha az esetről az illetékes parancsnok már értesitve van, ő is kiküldheti katonai ügyészét vagy ügyészi tisztjét ezekhez a hivatalos cselekményekhez.
Nem kell külön kiemelni, hogy a hadseregi hatóságok eljárása az illetékes parancsnok elhatározása előtt ezekben az esetekben is a halaszthatatlanul szükséges hivatalos cselekményekre szoritkozik (130., 131. és 134. §).
A javaslat 136. §-ának utolsó bekezdése szerint a polgári büntető hatóságok részére biztositva van a reciprocitás s egyuttal megfelelő alkalmazást nyernek ugyanezek az elvek azokra az esetekre is, amelyekben közös hadsereghez tartozó tényleges egyén halálának okozása miatt valamely honvéd büntetőbiráskodáés alá tartozó egyént, vagy valamely tényleges honvéd egyén halálának okozása miatt a hadseregi büntetőbiráskodás alatt álló egyént terhel büncselekmény.
Az ügyészi nyomozó eljárást az illetékes parancsnok - a javaslat 137. §-ának 1. bekezdése szerint - a katonai ügyészhez (ügyészi tiszthez) intézett irásbeli parancscsal rendeli el. Ez az illetékes parancsnoknak azokhoz az ügyészi természetü intézkedéseihez tartozik, amelyek közvetlenül az ő parancsnoki hatalmából folynak; köteles tehát azt személyesen gyakorolni és ezt az intézkedést az iratokban fel kell tüntetni. A parancsban ugy az egyént, aki ellen, mint a cselekményt, amely miatt a nyomozó eljárás megindittatik, meg kell jelölni.
Szükséges természetesen az illetékes parancsnoknak lehetőséget nyujtani arra, hogy elhatározása előtt előzetes megállapitásokat is elrendelhessen, ha kétségei vannak, vajjon a hozzá feljelentett eset birósági üldözésre alkalmas-e vagy sen. E megállapítások körül a katonai ügyészet és az ügyészi tisztet ugyanazokkal a jogokkal kell felruházni, mint a nyomozó eljárás keresztülvitelénél.
A javaslat megengedi, hogy az ügyészi nyomozás egyszerübb esetekben, tekintet nélkül azonban arra, vajjon a bünvádi ügy a magasabbrendü vagy alsóbbrendü biróságok mint elsőfoku itélőbiróságok elé tartozik-e, mellőztessék, ha a nyomozó eljárás czélját (140. §) már az előzetes puhatolásokat eszközölt hatóságok (130., 131. és 133. §) megállapitásai elérték. Ez oly rendszabály, amely az eljárás megröviditésére s felesleges idő- és munkapazarlás elkerülésére szolgál, amely tehát nemcsak a közérdeknek, de az ilyen esetekben többnyire beismerésben levő terhelt érdekeinek is használra van.
Magától értetődik, hogy az ügyészi nyomozás akkor is elmaradhat, ha már a tényvázlat szerint is olyan körülmények forognak fenn, amelyek miatt az illetékes parancsnok mindjárt kezdetben a birósági nyomozás megejtését látja czélszerünek. Ebben az esetben az illetékes parancsnoknak katonai ügyészéhez (ügyészi tisztjéhez) intézett parancsa a 143. § értelmében az lesz, hogy a birósági nyomozás folyamatba tevése iránt intézkedjék.
Oly feljelentést, amely büntetőbirósági üldözésre elegendő alapot nem nyujt, az illetékes parancsnok a javaslat 138. §-a szerint ép ugy félretehet, mint a polgári eljárásban az ügyész. A félretétel ellen a sértett és a magánpanaszost a felfolyamodás joga illeti (l. a 106. §-nál).
A 138. § 2. és 3. bekezdésében foglalt rendelkezés a javaslat 2. §-ából folyik és arról az utóbbi szakasz tárgyalásánál már bővebben volt szó.
A javaslat azzal, hogy valamely bünvádi ügynek az illetékes parancsnok által fegyelmi uton történt elintézése ellen felfolyamodásnak ad helyet, amely, mint a 106. §-hoz füzött fejtegetésekből kitünik, a legtöbb és legfontosabb esetben a lefelsőbb katonai törvényszék elé kerül, teljes megnyugtatást akar nyujtani arra, hogy a javaslt 2. §-ával a sértett vagy a magánpanaszos hátrányára semmiféle visszaélés sem fog történni. A 138. § 2. bekezdésének az a további rendelkezése, hogy a fegyelmi elintézés tartalmát a sértettel és a magánpanaszossal kivánatra közölni kell, a méltányosság követelményének felel meg.
A javaslatnak ez a §-a olyan alapelvet mond ki, amely a polgári bünvádi eljárásban is megfelelő alkalmazást nyer, nevezetesen, hogy a parancsnok, ha magát a nyomozó eljárás elején vagy későbbi folyamában, a vádemelés előtt illetéktelenek tartja, a további eljárást az illetékes hatóságnak tartozik átengedni. Az illetéktelenség a nyomozó eljárás folyamában azon az alapon is beállhat, hogy a terhelt csapattestének áthelyezése, vagy a személyes szolgálati állásában beállott változás miatt, esetleg előléptetés folytán más parancsnok illetékessége alá kerül. Az ügyiratoknak illetékes helyre áttétele lehetőleg minden formalitás nélkül történjék; ha a nyomozással a biróság volt megbizva, a bünvádi ügyet a katonai ügyész, illetőleg ügyészi tiszt inditványára kell áttenni.
A javaslat 139. §-ának 3. bekezdésében foglalt rendelkezés abban a katonai alárendeltségi viszonyban birja alapját, amelyben a dandárbirósági illetékes parancsnok a szervezetszerüleg föléje rendelt hadosztálybirósági illetékes parancsnokkal szemben áll; analog rendelkezést külömben a magyar B. P. 527. §-a, a horvát-szlavonországi B. P. (1888. évi) 393. §-a és az osztrák B. P. 450. §-a is tartalmaz.
Ami végül a javaslat 139. §-ának utolsó bekezdését illeti, ennek indokolásául elég arra utalni, hogy a kölcsönös jogsegély elvénél fogva az Ő Felsége uralkodása alatt álló területeken a büntető hatóságok amugy is kötelesek az illetékes parancsnokot (katonai ügyészt, ügyészi tisztet) szükség esetében a rendelkezésükre álló birósági kényszereszközök felhasználásával is támogatni, és igy nem lehet valamely illetéktelen parancsnoknak (katonai ügyésznek, ügyészi tisztnek) vagy egy ilyen biróságnak a nyomozó eljárás során tett rendelkezése vagy foganatositott hivatalos cselekménye semmis pusztán azért, mert azt nem előzte meg az illetékes hatóság megkeresése (v. ö. a horvát-szlavonországi B. P. 61. és az osztrák B. P. 66. §-ával).
Ha az illetékes parancsnok az ügyészi nyomozó eljárást elrendeli, ezt a katonai ügyésznek vagy az ügyészi tisztnek hasonló módon kell keresztülvinnie, mint az államügyésznek a polgári bünvádi eljásában a nyomozást.
A katonai ügyésznek (ügyészi tisztnek) a javaslat 141. §-a szerint jogában áll felvilágositások, értesitések, valamint puhatolások vagy egyes puhatolások vagy egyes puhatolási cselekmények foganatositása vagy eszközöltetése végett valamennyi katonai parancsnokságot és az összes többi közhatóságokat, hivatalokat és ezek közegeit megkeresni és jogában áll a 142. § szerint egyes birósági vizsgálati cselekmények teljesitése végett a katonai és polgári büntetőbirságokhoz fordulni.
A katonai ügyész (ügyészi tiszt) a polgári bünvádi perrendtartásoktól eltérőleg, a javaslat 141. §-ának 2. és 3. bekezdése értelmében, a terheltet és azokat, akik az ügyben netalán felvilágositást adhatnak, nemcsak a katonai parancsnokságok utján, illetőleg ha az utóbb emlitett egyének polgári büntetőbiráskodás alá tartoznak, nemcsak a rendőri és közbiztonsági hatóságok utján hallgattathatja ki, hanem maga is kihallgathatja és a 142. § 1. bekezdése szerint fel van hatalmazva arra is, hogy bizonyos megszoritások mellet szemlét, lefoglalást, házkutatást és személymotozást személyesen foganatosithasson. A javaslat e rendelkezései abban a körülményben lelik indokukat, hogy a katonai ügyésznek és az ügyészi tisztnek nem áll iskolázott rendőrség a rendelkezésére, mint a polgári bünvádi eljárás ügyészének, és hogy ennélfogva ha az ügyészi közegnek az uj eljárás feltétlenül megtiltaná, hogy bizonyos biróságon kivüli nyomozó cselekményeket maga is foganatosithasson, ez a körülményekhez képest a nyomozó eljárás czéljának meghiusitásával járhatna. E mellett azonban a katonai ütyészt és az ügyészi tisztet természetesen kötelezni kellett mindazoknak az alakiságoknak pontos megtartására, amelyek a biróságokra nézve az ilyen hivatalos cselekmények tekintetében meg vannak szabva, mert ő rájuk nézve nem forognak fenn azok az okok, amelyek a katonai parancsnokságokkal szemben eltérő, kevésbbé szigoru szabályozást a 131. §-nál előadottakhoz képest megengedhetővé tesznek.
A dandárbirósághoz és a hadosztálybirósághoz utalt illetékes parancsnoknak a javaslat 143. §-ában foglalt arról a jogáról, amelynél fogva a birósági nyomozást belátása szerint, bármely esetben bármikor elrendelheti, már ismételten szó esett s azt e fejezet bevezető részében meg is okoltam. Az alakszerü eljárás itt abban áll, hogy az illetékes parancsnok a katonai ügyészt (ügyészi tisztet) irásban utasitja, hogy a nyomozó eljárás keresztülvitelét az illetékes biróságnak vagy a tett helyéhez közelebb eső dandárbiróságnak engedje át. A katonai ügyész erre a parancs csatolása mellett irásban megkeresi a biróságot a birósági nyomozó eljárás meginditása végett és megjelöli a megkeresésben a büncselekményt, amely miatt és az egyént, aki ellen az eljárást meg kell ejteni (144. § 1. bek.). Az ügyészi tiszt ez iránt a biróságot, az illetékes parancsnok parancsának átadása mellett élőszóval is megkeresheti (144. § 2. bek.).
A vádelv azt kivánja, hogy a vizsgálóbiró a birósági nyomozást akár a büncselekmény, akár pedig a terhelt személye tekintetében az ügyészi inditvány tárgyán, terjedelmében és irányán tul ki nem terjeszsze. A vizsgálóbiróság e tekintetben egészen a katonai ügyésznek vagy az ügyészi tisztnek az illetékes parancsnok irásbeli parancsán alapuló inditványához van kötve. Ha tehát a birósági nyomozó eljárás folyamában annak szüksége áll be, hogy az eljárás más tettre vagy más egyénre is kiterjesztessék, ahhoz elvileg a katonai ügyésznek (ügyészi tisztnek) erre irányuló inditványa kelle, akinek hogy ilyen inditványt tehessen, a 3. § szerint, az illetékes parancsnok utasitására, illetőleg a magánpanaszos kivánatára is szüksége van. Időközben a vizsgálóbiró csak a halaszthatatlanul szükséges nyomozó cselekményeket teljesiti (144. § 3. bek.).
A vizsgálóbiró állása a javaslat szerint lényegben azonos a polgári bünvádi eljárás vizsgálóbirójáéval a nyomozás alatt. A külömbség inkább csak alaki természetü, amennyiben tekintettel arra, hogy a hadseregi biróságoknál állandó vizsgálóbirák nem lesznek (l. az 52. §-hoz füzött fejtegetéseket), a birósági nyomozás során a rendelkezések rendszerint nem a vizsgálóbirótól, mint ilyentől, hanem mint a vizsgálóbiróságtól származók vannak feltüntetve (v. ö. a javaslat 51. § 2. bek.).
Az ügyészi közeget a birósági nyomozó eljárás alatt megillető jogok is azonosak az ügyésznek a polgári bünvádi eljárás nyomozása alatt gyakorolható jogaival.
Annak a kérdésnek a szabályozásánál, hogy a vizsgálóbiróság rendelkezései ellen vagy mulasztása és késedelme miatt mikor adassék hely perorvoslatnak, tekintetbe kellett venni, hogy a javaslat a vizsgálóbiró fölött oly felügyelő hatóságot, mint a polgári bünvádi perrendtartások vádtanácsa, nem ismer (lásd a IV. fejezet C. pontjánoz füzött fejtegetéseket). Miután azonban az, hogy a vizsgálóbiróval szemben használt minden, még oly lényegtelen perorvoslat a felsőbb biróság elé terjesztessék, érthető okokból, nem volna megfelelő, a javaslat a 147. §-ban ahhoz a kisegitő eszközhöz folyamodott, hogy előterjesztést engedett a biróságvezetőhöz mindazokban az esetekben, amelyekben nem ez maga vezeti a nyomozást. Az 51. § 2. bek. értelmében a biróságvezetőnek jogában áll abban az esetben, ha az előterjesztést alaposnak tartja, a megfelelő orvoslás iránt saját hatáskörében intézkedni, ellenkező esetben pedig az előterjesztést visszautasitani. Ha a nyomozást maga a biróságvezető vezeti, az ő eljárása ellen irányuló felfolyamodások fölött - a menynyiben azokat alaposaknak nem tartja - a határozást kétségkivül csak a felsőbb biróságra lehet bizni, ámde ez az eset rendszerint csak a dandárbirósági eljárásban fordulhat elő, mert a hadosztálybiróság vezetője alig fog nyomozást vezetni. A felfolyamodás nincs határidőhöz kötve, mert a panaszos fél érdekében áll, hogy azt mielőbb előterjeszsze és mert a határidő kezdetének megállapitása nehézségekkel járna.
A 148-155. §-okhoz
A javaslat 148-155. §-ai az ügyészi és a birósági nyomozó eljárásra egyaránt vonatkoznak. E szakaszok közül első sorban kiemelendő a 149. §, amely a nyomozó eljárásban közreműködő hadseregi hatóságok és közegek fegyelmi fenyitő hatalmáról, továbbá az ilyen hivatalos cselekményeknél jelenlevő oly személyek megbüntetéséről szól, akik e hatóságok és közegek tekintélyét sértő módon viselkednek. E § rendelkezései ép ugy sujtják a katonai igazságszolgáltatás érdekében eljáró hadseregi parancsnokságok stb. irányában, mint a hivatalosan eljáró katonai ügyészszel (ügyészi tiszttel) és a vizsgálóbiróval szemben elkövetett engedetlenséget. Itt az az alapelv tartatott szem előtt, hogy a hivatalos cselekmény alkalmával minden rendészeti intézkedés, tehát a hivatalos cselekmény szinhelyén levők eltávolitásának vagy visszatartásának elrendelése azt a közeget illeti, aki a hivatalos cselekményt vezeti, hogy azonban az engedetlenkedők megbüntetésére vonatkozólag az illetékességi határokat kitolni nem szabad. Ennélfogva a katonai fegyelmi fenyítő hatalomnak alá vetett minden egyént megbüntetés végett a szolgálati utasitások értelmében fenyítésre jogosult előljáróhoz kell feljelenteni.
A javaslat 149. §-ának 3. bekezdése szerint az illetékes parancsnok azokra a polgári egyénekre, akik - kivételesen a hadsereg biráskodása alatt állván - mint terheltek efféle rendzavarást követnek el, ha szabadlábon vannak, rendbüntetés gyanánt száz koronáig terjedhető pénzbirságot vagy nyolcz napig terjedhető fogságot szab ki, ha azonban vizsgálati fogságban vannak, fogságukat a fennálló szabályok szerint megengedett módon sulyosbitja.
Eltekintve a katonai egyenruhában megjelenő nem-tényleges tisztektől és hasonló állásu egyénektől, akik ilyen kihágások miatt már a 13. § 4. pontjának tárgyalásánál kifejtett okokból katonai fegyelmi fenyítő hatalom alatt állnak (149. § 4. bek.), más polgári egyéneket, ha őket a hadseregi biróság vagy hatóság, előtte tanusitott rendellenes magaviselet miatt feljelenti, az illetékes polgári hatóságnak kell megbüntetnie (149. § 5. bek.). E hatóság a netalán interveniáló védőre nézve - ha az utóbbi a katonai fegyelmi fenyítő hatalom alá nem tartozik - a 149. § 6. bekezdése szerint az ő illetékes fegyelmi hatósága.
A javaslat 150. §-ának az a rendelkezése, amely bizonyos cselekményeknél facultative vagy kötelezőleg birósági tanu alkalmazását hagyja meg, a polgári bünvádi perrendtartásokban is előfordul.
E § 3. bekezdésének azt a rendelkezését, amely megszabja, hogy a birósági tanunak tekintettel a terheltre és arra az egyénre, akivel szemben a hivatalos cselekmény teljesitendő, minő rendfokozatban kell állnia, a katonai viszonyok indokolják, amelyek megkövetelik, hogy ily hivatalos eljárásnál mindenkor rangban idősebb, vagy rendfokozatban magasabb tiszt legyen jelne. A javaslat 150. §-ának utolsó bekezdése a dandárbirósági eljárásban a birósági tanuk közrevonása tekintetében bizonyos könynyitéseket állapit meg az eljárás lehető gyorsitása és egyszerüsitése érdekében.
A napló vezetését (151., továbbá a jegyzőkönyvek szerkesztését (152. és 153., végül a dandárbirósági eljárásban idevonatkozólag megállapitott egyszerüsitéseket tárgyaló rendelkezések lényegében egybehangzanak a polgári bünvádi perrendtartások ide vágó szabályaival s igy további megokolást nem igényelnek. Csakis azt kell felemliteni, hogy a polgári bünvádi perrendtartásoknak a jegyzőkönyvvezetésre vonatkozó, e javaslatban elő nem forduló részletes intézkedései (v. ö. a magyar B. P. 121. és 122., valamint a horvát-szlavonországi B. P. 95., 97. és 98. ugyszintén az osztrák B. P. 104., 106. és 107. §-aival) azért hagyattak el, mert azok olyan tisztán instructiv természetü szabályok, amelyeket legczélszerübben a kiadandó birósági ügyviteli szabályokba és más végrehajtási utasitásokba lehet beilleszteni.
A 154. § rendelkezései, amelyek a hadseregi biróságnak és más hadseregi hatóságnak és közegnek polgári hatóságokkal érintkezésére vonatkoznak, lényegben szintén megfelelnek a polgári bünvádi eljárás számára fennálló analog szabályoknak.
Ami végül a 155. §-nak azt a rendelkezését illeti, amely az illetékes parancsnokot a nyomozó cselekményekben részvételtől eltiltja, az a javaslatba azért vétetett fel, hogy a nyomozást vezető közeg függetlensége teljes mértékben megóvassék és hogy a hivatalos cselekménynél résztvevő többi egyének befolyásolása - akiknek elfogulatlanságát a körülményekhez képest már az illetékes parancsnok puszta jelenléte is megzavarhatná - kizárassék.
A terheltek közt, amennyiben őket kihallgatás végett kell megidézni, a javaslat a 156. és a 157. §-ban külömbséget tesz a szerint, amint tényleges katonai egyének vagy más terheltek.
Az előbbieket, ha szabadlábon vannak, előljáró parancsnokságuk, a vád tárgyának közlése mellett előállittatja (156. §). Hogy az előállitás miképen történjék, az az előljőró parancsokság belátására van bizva s igy annak nem kell mindig elővezetésben állnia.
A fogva levő terheltek kihallgatásukhoz kivétel nélkül elővezettetnek (156. § utolsó mondata és 157. § utolsó bek.).
A tényleges katonai egyének közé nem tartozó terhelteket kihallgatás végett a 157. § szerint ép ugy idézik, mint a polgári bünvádi eljárásban. Ugyane § 3. és 4. bekezdései, amelyek azt szabják meg, hogy bizonyos esetekben a megidézésről vagy elővezetésről a terheltek előljáróit is értesiteni kell, szintén a polgári bünvádi perrendtartásokból vannak átvéve.
Valamely terheltnek a kihallgatáshoz elővezetését csak azokra a terheltekre nézve volt szükséges a javaslatban szabályozni, akik a tényleges katonai egyének közé nem tartoznak. A tényleges katonai egyéneket ugyanis, mint fenntebb emlitve volt, előljáró szolgálati hatóságuk állitja elő, amely hatóság köteles és a rendelkezésére álló eszközöknél fogva képes is arról gondoskodni, hogy a szabadlábon levő terhelt, kihallgatása végett, a megállapitott időben és helyen megjelenjék.
Az elővezetés előfeltételei lényegében azonosak a polgári bünvádi perrendtartásokban szabályozott elővezetés előfeltételeivel (158. § 1. bek.).
A 159-168. §-okhoz
A javaslat 159-168. §-ainak a terhelt kihallgatására vonatkozó rendelkezései e helyütt nem igényelnek bővebb megokolást, mert a polgári bünvádi perrendtartásokkal majdnem szószerint megegyeznek.
A felmentés a szolgálat alól, az előzetes letartóztatás és a vizsgálati fogság azok a további rendszabályok, amelyeket a nyomozó eljárás során a terhelt ellen részint fegyelmi tekintetekből, részint az eljárás sikerének, főleg a terhelt személyének biztositása végett alkalmazni lehet.
A szabadlábon levő terheltnek felmentése a szolgálat alól az ellene folyó eljárás tartamára oly rendszabály, amely a körülményekhez képest a szolgálat érdekében, főleg a szolgálati tekintélynek, következőleg a katonai fegyelemnek megóvása végett is szükséges lehet.
A javaslat az illetékes parancsokra ruházza, ennek parancsnoki hatalmából kifolyólag, azt a jogot, hogy tényleges katonai egyének felmentését a szolgálat alól elrendelhesse, de ez nem érinti a közbeeső előljáróknak azt a jogát, amely szerint ezek a felmentést a szolgálat alól egyelőre, az illetékes parancsnok elhatározásáig elrendelhessék.
Főleg gyakorlati czélja van annak a rendelkezésnek, amely szerint azokat a tényleges katonai egyéneket, akik ellen a nyomozó eljárás vagy a közvetlen vádemelés (137. § 4. bek.) el van rendelve, a bünvádi eljárás befejeztéig sem áthelyezni, sem elvezényelni nem szabad, ha ez által a 34. § értelmében az eddigi parancsnok illetékessége alól elvonatnának és hogy a terheltnek más áthelyezése és elvezénylése, valamint esetleges szabadságolása az illetékes parancsnok hozzájárulásától függ. A javaslat ezzel az eljárás elhuzódásának vagy megnehezitésének akarja elejét venni, ami pedig könnyen beállhatna, ha a vádlott az eljárás helyétől távol volna vagy ha ügyét más helyre kellene áttenni. Hogy e rendelkezés annak a lehetőségét is kizárja, hogy a terhelt egyszerü áthelyezéssel vagy elvezényléssel más parancsnok illetőleg biróság illetékessége alá legyen juttatható, azt már a 34. §-nál kiemeltem.
Ugyancsak a parktikus szükségnek felel meg a 170. § 2. bekezdésében foglalt rendelkezés, amely szerint az illetékes parancsnok elrendelheti, hogy a szabadlábon levő terhelt, ha tényleges katonai egyén, a bünvádi eljárás befejeztéig a biróság székhelyén tartózkodjék; ez a rendelkezés a jelenlegi eljárásban is érvényben van.
Az előzetes letartóztatás és a vizsgálati fogság nem felel meg fogalmilag teljesen a polgári bünvádi perrendtartások hasonló intézményeinek. Mig a polgári bünvádi perrendtartások az előzetes letartóztatás és a vizsgálati fogság között - amelyek külömben czéljuk és hatásuk szempontjából lényegileg teljesen egyformák - abban látják a külömbséget, hogy a vizsgálati fogság csak a vizsgálat alatt álló terhelt ellen és csakis a vizsgálóbiró által rendelhető el, addig a javaslat minden a gyanusitott vagy a terhelt ellen a bünvádi eljárás érdekében alkalmazott fogságban előzetes letartóztatást lát, ha azt nem az illetékes parancsnok rendelte el és minden a mondott czélból az illetékes parancsnok által elrendelt fogságot, akár az ügyészi vagy birósági nyomozó eljárás meginditásával egyidejüleg, akár annak későbbi folyamán rendeltetett el, vizsgálati fogásnak nevez.
Ismételten emlitve volt, hogy bizonyos perjogi intézkedéseket, amelyeknek a terhelttel szemben kényszereszköz jellegük van és amelyek ennélfogva a polgári bünvádi eljárásban rendszerint csak a birót illetik meg, a javaslatban az illetékes parancsnokra kellett ruházni, mivel azok közvetlenül az ő parancsnoki hatalmából folynak s ezt a hatalmat csorbitani a bünvádi eljárásban sem szabad. Az illetékes parancsnok állása és felelőssége a fegyelemért elengedhetetlenül szükségessé teszik, hogy ő a vádlott személye fölött gyakorolt uralmat, amennyire az őt a törvény szerint megilleti, a bünvádi per területén is megtartsa. Csakis a sürgősség igazolhat e szabály alól kivételt.
Ez képezi kiinduló pontját a javaslat szerint az előzetes letartóztatás és a vizsgálati fogság közt tett fenti megkülömböztetésnek. Az előzetes letartóztatás teljesen ideiglenes jellegü és csak addig tart, amig az illetékes parancsnok a nyomozó eljárásnak vagy előrebocsátott nyomozó eljárás nélklül a vádemelésnek elrendelése iránt hozott határozatával egyidejüleg, ha pedig az előzetes letartóztatást később hozták tudomására, azonnal az erre vonatkozó jelentés vétele után a fogságot vagy egészen megszünteti, vagy pedig rendszerint az eljárás befjeztéig tartó vizsgálati fogságra változtatja át (175. §).
Természetes, hogy mind az előzetes letartóztatás, mind a vizsgálati fogság bizonyos anyagi feltételektől függ. Ezek a feltételek, amelyeket a javaslat a 171. és a 176. §-ban taxative sorol fel, lényegben azonosak a polgári bünvádi perrendtartásokban foglaltakkal.
Csakis a 171. § 5. pontja (176. §) tartalmaz a terhelt fogságba helyezésére nézve oly rendelkezést, amely a dolog természeténél fogva a polgári bünvádi perrendtartásokban nem fordul elő. A javaslat e rendelkezése szerint ugyanis előzetes letartóztatásnak és vizsgálati fogságnak akkor is helye lehet, ha a tényleges katonai kötelékbe tartozó gyanusitott, terhelt vagy vádlott katonai okokból szabadlábon nem hagyható. Ilyen eset főleg a katonai büntetteknél gyakran fog előfordulni, de előfordulhat más büncselekményeknél is. A tapasztalat szerint sokszor csakis a terheltnek haladéktalan letartóztatásával és fogságba helyezésével lehet a tettnek ártalmas befolyását más egyénekre megakadályozni és gyakran igen hátrányos hatással van, ha büntettel vádolt katonának a többi katonával együttesen kell a szolgálatot ellátnia.
A javaslat 172. §-a azt határozza meg, hogy a előzetes letartóztatás elrendelésének joga a hadseregi büntetőbiráskodás alatt álló egyénekkel szemben kit illet meg. A 172. § erre jogositott hatóságok gyanánt első sorban a terhelt előljáró parancsnokságát és a katonai helyihatóságot jelöli meg. Sürsőg esetben a letartóztatás joga a katonai ügyészt (ügyészi tisztet) és a vizsgálóbirót is megilleti. De még az utóbb emlitett esetben is csak előzetes letartóztatás forog fenn, amely vizsgálati fogsággá csak az illetékes parancsnok határozatával válhatik (v. ö. a javaslat 312. § utolsó bekezdésével is).
Ez a § azt szabályozza, hogy a rendőri, valamint más közbiztonsági hatóságok és közegek minő feltételek alatt tartóztathatnak le tényleges katonai egyéneket. E hatóságok és közegek tényleges katonai egyéneket a mai jogállapot szerint is csak bizonylos megszoritások mellett foghatnak el. A javaslat megengedi ugyan neki, hogy ugyanazon előfeltételek alatt, amelyek őket saját szabályaik szerint polgári egyének letartóztatására jogositanák, tényleges legénységi egyéneket és rangosztályba nem sorozott tényleges havidijasokat letartóztathassanak, de - esetleges konfliktusok elkerülése végett és fegyelmi okokból is - csak abban az esetben, ha a késedelem vesélylyel jár s valamely katonai elöljáró vagy katonai őrség el nem érhető. Természetes, hogy a rendőri, vagy más közbiztonsági hatóságok és közegek fellépésének szüksége akkor is elesik, ha a letartóztatásra csak a 171. § 5. pontjában foglalt feltétel forog fenn, mert e hatóságok és közegek a fegyelem fenntartására nincsenek hivatva.
Katonai egyenruhában megjelenő tiszteket és hasonló állásu egyéneket, továbbá egyáltalában katonai szolgálat teljesitésében eljáró tényleges katonai egyéneket a rendőri vagy más közbiztonsági hatóságok vagy közegek a javaslat szerint csak meghatározott feltételek alatt tartóztathatnak el, amely rendelkezéssel a javaslat úgy a letartóztatás czélját, mint a tisztek és hasonló állásu egyének jogosult katonai önérzetét és a katonai szoltálat érdekeit kellő figyelemre méltatja s esetleges konfliktusoknak is lehetőleg elejét veszi.
Hogy a letartóztatottat az a katonai hatóság, amelynek őt át kell adni, azonnal kihallgatni és ha a további letartóztatásra ok fenn nem forog, haladéktalanul szabadlábra helyezni, ellenkező esetben pedig az illetékes parancsnoknak jelentést tenni köteles (173. § utolsó bekezdés), az a méltányosság követelménye s igy bővebb megokolást nem igényel.
Ennek a §-nak rendelkezései abban a különös veszélyességben találják megokulásukat, amelylyel az itt szóba jöhető merényletek (zendülés, lázadás, fölkelés, lázongás büntettei stb.) a jogrendre nézve járhatnak, amely jogrendet a körülményekhez képest csakis rendkivüli rendszabályokkal lehet ismét helyreállitani (v. ö. a horvát-szlavonországi B. P. 172. és az osztrák B. P. 181. §-ával).
Mig a javaslat az előzetes letartóztatást, a katonai viszonyoknak megfelelően, nem köti bizonyos alaki előfeltételekhez, addig a 177. § arra nézve, hogy a vizsgálati fogságot az illetékes parancsnoknak miként kell elrendelnie, tüzetes szabályt foglal magában. E szerint köteles az illetékes parancsnok irásbeli elfogató parancsot kiállitani s abban a vizsgálati fogságba helyezendő egyén személyét s a terhére rótt cselekményt, valamint a vizsgálati fogság okát tüzetesen megjelölni.
A javaslat 177. §-ának 2. bekezdése szerint a terhelt mind a vizsgálati fogság elrendelése, mind pedig annak a 182. §-ba ütköző fenntartása ellen felfolyamodással élhet; a felfolyamodás a dandárbiróságokhoz mint itélőbiróságokhoz utalt bünvádi ügyekben a legközelebbi előljáró illetékes parancsnok elé, más esetekben a legfelsőbb katonai törvényszék elé terjesztendő. Szigoruan következetes eljárás az volna, ha a határozás a felfolyamodás fölött az utóbbi esetben is egy magasabb illetékes parancsnokra bizatnék, ámde a javaslat 28. §-a szerint vannak a hadosztálybiróságokhoz utalt illetékes parancsnokok között olyanok is, akik nincsenek egy magasabb illetékes parancsnoknak katonailag alárendelve (a katonai területi parancsnokok, a tengerészeti parancsnok) és igy egyöntetüség érdekében czélszerünek mutatkozott a felfolyamodások elbirálását mindezekben az esetekben a legfelsőbb katonai törvényszékre bizni, ami a terheltre nézve bizonyára nem sérelmes. A kérdésnek az utóbbi módon történt szabályozása folytán felmerülhető késedelmeknek a javaslat a 177. § 3. bekezdésében foglalt rendelkezéssel igyekszik elejét venni.
Hogy a felfolyamodás nincs határidőhöz kötve, az méltányosságból és azért történt, mert a fogság alatt is merülhetnek fel oly körülmények, amelyek a szabadlábra helyezést indokolhatják.
Az a rendelkezés, hogy a fogházba szállitott vizsgálati foglyot a biróságnak egy igazságügyi tisztje kihallgassa, azt czélozza, hogy a terhelt az elfogató parancs ellen őt megillető felfolyamodási jogáról azonnal felvilágosittassék és arra vonatkozó nyilatkozatai jegyzőkönyvbe foglaltassanak, továbbá hogy ő, amennyiben ellene a birósági nyomozó eljárás elrendeltetett, a fogházba szállitása után a biróság előtt azonnal meghallgatásra találjon. A jegyzőkönyv a nyomozó iratokhoz csatolandó.
A 179-181. §-okhoz
A javaslat 179-181. §-ai átvették a polgári bünvádi perrendtartásoknak az előzetesen letartóztatottakkal és a vizsgálati foglyokkal való bánásmódra vonatkozó rendelkezéseit.
A részletesebb határozványok a fogházakra vonatkozó szabályzatba valók, amely azokat ezidőszerint is tartalmazza.
A javaslatnak az a további rendelkezése, hogy mind az előzetes letartóztatást, mind a vizsgálati fogságot azonnal meg kell szüntetni, mihelyt a fogvatartásra nincs többé ok, nem igényel megokolást. Kiemelendő azonban, hogy az az ok, amely a további fogvatartást szükségessé teszi, nem mindig azonos azzal, amely a letartóztatást előidézte.
A vizsgálati fogságnak biztositéknyujtás vagy kezesség ellenében megszüntetését vagy mellőzését nem lehet a katonai viszonyokkal összeegyeztetni, minek folytán az a javaslatba nem is vétetett fel.
A polgári bünvádi perrendtartások szerint a vizsgálati fogság biztositéknyujtás (kezesség) ellenében abban az esetben szüntethető meg, ha a vizsgálati fogság a megszökés gyanuja miatt rendeltetett el. E rendelkezés abból a feltevésből indul ki, hogy a terhelt nem fog megszökni, nehogy a letett összeg elveszszék. Ámde a katona, ha abból a czélból, hogy a büntetéstől megmeneküljön, megszökik, a szökés büntettében válik bünössé. Ez a körülmény bizonyára épen úgy visszatarthatja őt a megszökéstől, mint az anyagi kártól való félelem. Az, hogy valaki magát a fogságból pénzzel kiválthassa, a katonaságnál az ennek tagjait összekötő szoros kapocs folytán, az a vélelmet kelthetné, hogy a gazdagokkal másként bánnak, mint a szegényekkel, - amit pedig gondosan kerülni kell.
A tanuk kihallgatására vonatkozólag a következőket kell kiemelni:
A tanuzás kötelessége a közös haderőnek büntető igazságszolgáltatásra hivatott hatóságai és közegei előtt a polgári bünvádi perrendtartások idevágó rendelkezéseivel egyezően van megállapitva.
A tanukat, ha tényleges szolgálatban álló katonai egyének, ugyanúgy, mint a tényleges szolgálatban álló terhelteket, szolgálati intézkedéssel kell előállitani vagy elővezetni (184. § 1. bek.), más tanukat pedig meg kell idézni (184. § 2. és 3. bek.). Az idézést rendszerint a polgári hatóság utján kell foganatositani, de ha a késedelem veszélylyel jár, a katonai ügyész (ügyészi tiszt) vagy a vizsgálóbiró közvetlenül is megidézheti a tanukat.
A renitens tanukkal szemben alkalmazásba vehető kényszereszközök gyanánt a javaslat az elővezetést és a megbüntetést említi.
Az engedetlen tanuk elővezetését és megbüntetését a javaslatban csak annyiban volt szükséges szabályozni, amennyiben e tanuk a tényleges katonai egyének közé nem tartoznak. Az indokok azonosak azokkal, amelyek a javaslatra nézve az engedetlenkedő terheltekkel szemben megállapitott hasonló eljárás szabályozásánál irányadók voltak. (Lásd a 158. §-hoz fűzött fejtegetéseket.)
A polgári büntetőbiráskodás alá tartozó tanukra vonatkozólag a következőket kell megjegyezni: Ezek az egyének természetesen nem állhatnak a hadseregi büntető hatóságok előtt nagyobb tanuzási kényszer alatt, mint a polgári büntető hatóságok előtt. Miután a polgári bünvádi perrendtartások az igazságügyi rendőri kihallgatásoknál az elővezetésen kivül más tanuzási kényszereszközt nem ismernek (v. ö. különösen a magyar polgári bünvádi perrendtartás 98. § 3. bek.), a javaslatban sem lehetett büntetés alá helyezni azt a tanut, aki a katonai ügyész (ügyészi tiszt) előtt való kihallgatásra szóló idézésnek meg nem felel (141. § 3. bek.). Csak az elővezetés alkalmazható (v. ö. a 132. § 2. bek.). Ellenben azt a tanut, aki a 184. §-nak megfelelően a katonai vizsgálóbiróság elé idéztetett s az idézésnek meg nem felelt, az elővezetésen kivül büntetéssel is lehet engedelmességre szorítani. A 132. § 2. bekezdésének tévedések és konfliktusok elkerülését czélzó azt a rendelkezését, amely szerint ily tanukat katonai parancsnoksághoz és helyihatósághoz kényszer alkalmazásával elővezetni nem szabad, már a X. fejezetben megokoltam.
Az általános illetékességi határok megóvása végett a 185. § 2.bekezdése azt rendeli, hogy ha a tanu a hadseregi biróság elé volt idézve, elővezettetése és megbüntetése végett az illetékes járásbiróságot kell megkeresni, amelynek intézkedései ellen a polgári bünvádi perrendtartásban megengedett perorvoslatoknak van helyük (185. § utolsó előtti bekezdés). E tanuknak elővezettetése iránt sürgős esetben a rendőri vagy egyéb közbiztonsági hatóságot is meg lehet keresni. Ugyanehhez a hatósághoz kell a megkeresést az elővezetés iránt akkor is intézni, ha a tanu a katonai ügyész vagy az ügyészi tiszt által hallgatandó ki.
A 186-192. §-okhoz
Ami a tanuknak megkeresés utján kihallgatását (186., a külföldön tartózkodó tanuk kihallgatását (187., a tanuzás akadályait (188., a tanuzás kötelessége alól a mentességet (189. és 190., az eljáró hatóság előtti megjelenésben betegség vagy gyengeség miatt akadályozva levő tanuknak (191., végül a királyi ház tagjainak, valamint a területenkivüliség vagy a személyes mentesség jogát élvező egyéneknek kihallgatását (192. §) illeti, e tekintetben a javaslat lényegtelen eltérésekkel a polgári bünvádi perrendtartások hasonló rendelkezéseit követi. Kiemelendő itt a 189. § utolsó bekezdésének rendelkezése, amely azt a már érintett alapelvet mondja ki, hogy a polgári büntetőbiráskodás alatt álló tanuk a tanuzásnak és a vallomás esküvel megerősitésének kötelessége alól aklkor is mentesek, ha oly körülmények forognak fenn, amelyek ily mentességet a polgári bünvádi perrendtartás szerint megállapítanak. A honvéd büntetőbiráskodás alatt álló egyénekre vonatkozólag e tekintetben külön rendelkezést tenni fölösleges volt, mert a tanuzás kötelessége alól a mentességre vonatkozó szabályok az egész fegyveres erőre és a csendőrségre nézve azonosak.
A 185. §-ban az engedetlenkedő tanuk megbüntetésére vonatkozólag foglalt alapelvek az oly tanuk megbüntetésénél is alkalmazást nyernek, akik törvényes ok nélkül vallomást vagy esküt tenni vonakodnak.
De szagályozni kellett itt azt az esetet is, ha ilyen vonakodás a tényleges katonai egyének részéről fordul elő. Hogy ezek az egyének a bünvádi ügyekben eljáró katonai hatóságokkal és hivatalos közegekkel szemben elkövetett igazolatlan vonakodásukkal első sorban a fegyelmet sértik, az kétségtelen. E vonakodásuk miatt tehát büntetendők s az ellenük foganatba veendő kényszereszközöknek első sorban büntetés jellege van. De ezek a kényszereszközök egyszersmind perjogi jellegüek is; ezért a javaslat kimondja, hogy a fogság az illető biróság előtt folyó (első- vagy másodfoku) eljárás időtartamán tul nem terjedhet és legfeljebb hat hónapig, vétség (kihágás) esetében pedig legfeljebb 3 hónapig tarthat.
Az a szabály, hogy a tanukat egyenkint és rendszerint a magánpanaszosnak, a terheltnek vagy más egyéneknek és ha a kihallgatást a vizsgálóbiró foganatositja, a vádlónak is távollétében kell kihallgatni, a polgári bünvádi eljárásban is érvényes.
A magyar polgári bünvádi perrendtartásban (125. § 2. bek.) is előfordul a javaslat 194. §-a 2. bekezdésében foglaltakhoz hasonló rendelkezés, amely a vádló és a terhelt (védője) jelenlétét, az úgynevezett„ügyfél-nyilvánosságot” kivételesen megengedi.
A 194. § 3. és 4. bekezdésében a tényleges katonai egyének közé tartozó terheltre vonatkozólag tett megszorítások a katonai szolgálat érdekében és az eljárás gyorsitása végett szükségesek, mindazonáltal a terheltnek ezekben az esetekben is jogában áll magát a tanukihallgatásnál védővel képviseltetni.
A 195-202. §-okhoz
A javaslat a tanuk kihallgatásának további menetére és megerketésükre vonatkozólag a 198. § 2. bekezdésében és a 199. § 3. bekezdésében egyes különleges rendelkezéseket tartalmaz, amelyeket a katonai viszonyok indokolnak. A 198. § 2. bekezdésében foglalt rendelkezésnek a czélja a tiszteknek egymással és más egyénekkel, különösen alárendeltekkel és alattosakkal szembesitését katonai állástekintetekből és fegyelmi okokból lehetőleg elkerülni. Tiszti felfogás szerint mindig van abban valami visszatetsző, ha tisztnek többek jelenlétében szemébe mondják, hogy állitásai nem felelnek meg az igazságnak. A legénység ugy van nevelve, hogy a tiszt megjegyzéseire ne válaszoljon, annak parancsait teljesitse és csak azután menjen panaszra, ha jogaiban sértve érzi magát. A bünvádi perben sem lehet a katonát egészen más alapra helyezni. Ennélfogva tisztek egymással és más egyénekkel csak akkor szembesithetők, ha ez a büntető igazságszolgáltatás legfőbb elve, t. i. az anyagi igazság kideritése végett feltétlenül szükséges (v. ö. a 285. § 2. bek.).
A 199. § 3. bekezdésének különleges rendelkezése önmagában foglalja megokolását, amennyiben alkalmaztatásának feltétlenül a katonai szolgálatban beállható zavart hozza fel. Az ott emlitett tanuk vallomása a főtárgyaláson kétségkivül csak akkor lesz felolvasható, ha az ok, amely miatt a nyomozó eljárás folyamában megesketésük szükségesnek mutatkozott, még a főtárgyalás idejében is fennforog (288. § 1. pontja), vagy ha a vádlott a felolvasásba beleegyezik (288. § 4. pontja); ha ezt előfeltételek egyike sem forog fenn, a 199. § 3. bekezdésében megjelölt tanukat is ki kell hallgatni a főtárgyaláson, feltéve, hogy vallomásuk a bizonyitó eljárásban nem nélkülözhető.
A javaslat a szemlénél is teljes figyelemre méltatja a terhelt érdekét, amennyiben mind neki, mind védőjének megengedi, hogy e hivatalos cselekménynél jelen lehessen és oly körülményeket és tárgyakat megjelölhessen, amelyekre a nyomozhás kiterjesztendő volna.
A birói szemlét a javaslat értelmében rendszerint a vizsgálóbiróság rendeli el, s ez is foganatositja, amennyiben a 132. § 1. bekezdésében foglalt rendelkezések nem korlátozzák.
A 205-225. §-okhoz
A szemlére és a szakértői véleményekre vonatkozó többi rendelkezések közül csakis a javaslat 224. §-ának a polgári bünvádi perrendtartásokban elő nem forduló rendelkezését kell külön kiemelni. E rendelkezés a katonai kötelességek nem teljesitésének (a katonai büntető törvénykönyv 243-260. §-aiban körülirt, továbbá ugyanott a 271-292. §-okban „A szolgálati szabályok mellőzése általában” felirat alatt tárgyalt és egyéb rokon büncselekményeknek) különös eseteiben a tényálladék megállapitása körül követendő eljárásról szól, ha ilyen esetekben szakértői véleménynek, az ugynevezett „harczászati vélemény”-nek beszerzése válik szükségessé.
A 224. § ezekre az esetekre egy haditudományi bizottság véleményének beszerzését szabja meg s az e bizottság megalakitására és eljárására vonatkozó közelebbi rendelkezéseket a rendeleti ut számára tartja fenn.
A lefoglalás a javaslat 226-229. §-aiban önállóan van tárgyalva, eltérően attól a régebbi rendszertől (v. ö. a horvát-szlavonországi B. P. 134. és köv., valamint az osztrák B. P. 143. és köv. §-aival), amely a lefoglalást csak a házkutatás és a személymotozás függelékének tekinti; egyfelől ugyanis a házkutatás nem irányul kizárólag valamely tárgy feltalálására, hanem gyakran a tettesnek vagy büntársnak kézrekeritésére is, másfelől pedig a házkutatástól vagy személymotozástól egészen függetlenül előállhat valamely tárgy lefoglalásának szüksége.
A 226. § értelmében azokat a tárgyakat, amelyek elkobzandók, vagy amelyeknek mint bizonyitékoknak a bünvádi eljárásra nézve jelentőségük lehet, vagy birói őrizetbe kell helyezni vagy más módon biztositani.
Ha valaki az őrizetében levő ilyen tárgyat önként ki nem adja, ezt le kell foglalni. Minden más esetben elégséges, ha a tárgyat a biróság vagy a nyomozást vagy megállapitást teljesitő más hatóság (közeg) minden különös alakszerüség nélkül őrizetbe veszi.
Az őrizetbevevésnek és a lefoglalásnak ez a megkülömböztetése látszik elméleti és gyakorlati szempontból helyesnek, nem pedig az, amelyet azok a bünvádi perrendtartások követnek, amelyek a külömbséget abban látják, vajjon a kérdéses tárgy valakinek az őrizetében van-e vagy sem, igenlő esetben kivétel nélkül előirván a formális lefoglalást, akár kész az illető egyén a tárgyat önként kiadni, akár nem.
Az utóbbi felfogás megokolására felhozott az az állitás, hogy oly tárgynak elvevése, amely másnak őrizetében van, mindig beavatkozás a magánjogokba és igy az csak birósági intézkedésen, lefoglaláson alapulhat, nem állhat meg olyan esetekben, amelyekben a tárgyat felszólitásra, vagy esetleg e nélkül is, önként kiadják. Önkéntes kiadás az egyik részről kizárja az idegen jogokba beavatkozás lehetőségét a másik részről.
De gyakorlati szempontból is ajánlatos a javaslat kérdéses rendelkezése, mert megkönnyiti és gyorsitja az eljárást, ami itt annál több figyelmet érdemel, mivel a lefoglalást oly egyéneknél és oly helyiségekben, akikre vagy amelyekre nézve a vizsgálóbiróság a hadseregi, a honvéd és a polgári büntetőbiráskodás határait megjelölő általános alapelvek szerint nem illetékes, rendszerint csak az evégből megkeresett illetékes büntetőbiróság rendelheti el és foganatosithatja (235. § 3. bek.), már pedig ezt a biróságot evégből még abban az esetben is megkeresni, ha a birtokos a tárgy önkéntes kiadására hajlandó, az eljárásnak semmikép sem indokolható késleltetésével járnak.
A 227-229. §-okhoz
Ami a terhelt által elküldött vagy hozzáintézett levelek, táviratok és más postai küldemények lefoglalását illeti (227-229. §-ok), a javaslat lényegben megint a polgári bünvádi perrendtartások vonatkozó rendelkezéseit követi. A 227. § 4. bekezdése nevezetesen feljogositja a terhelt előljáró parancsnokságát, a katonai ügyészt (ügyészi tisztet) és a helyihatóságot, hogy a posta- és táviróhivataloktól, valamint egyéb szállitó és fuvarozó intézetektől az efféle küldemények visszatartását kérhessék, amely megkeresésnek e hivatalok és intézetek megfelelni kötelesek. Ha azonban a vizsgálóbiróság három nap alatt nem intézkedik, a tövábbitást nem szabad tovább halasztani (v. ö. a magyar B. P. 178. § 3. bek., a horvát-szlavonországi B. P. 137. § 2. bek. és az osztrák B. P. 146. § 2. bek.).
A házkutatások közt a javaslat külömbséget teszi a magyar B. P. (173. és 174. §) mintájára, aszerint, amint a házkutatást a büncselekményben gyanus egyénnél vagy pedig más egyéneknél kell tartani. Az előbbinek mindenkor helye van, ha alaposan vélelmezhető, hogy a házkutatás a bünös kézrekeritésére vagy bármely bizonyitéknak vagy elkobzás alá eső tárgynak felfedezésére fog vezetni. Ellenben más egyéneknél csak akkor lehet a javaslat értelmében házkutatást tartani, ha oly tények forognak fenn, amelyekből következtetni lehet, hogy az átkutatandó helyiségekben vagy tárgyakban a büncselekménynyel gyanusitott egyén, vagy meghatározott bizonyiték vagy elkobzás alá eső meghatározott tárgy megtalálható. Házkutatás tartható azonban harmadik személyeknél e korlátozás nélkül is, ha az átkutatandó helyiségekben követték el a tettet vagy fogták el a terheltet, vagy ha a terhelt üldözés közben e helyiségekbe menekült. Végül a házkutatás a katonai szolgálati használatra rendelt helyiségekben, például laktanyákban, táborban, hadihajón stb. sincs alávetve az emlitett korlátozásoknak, mivel a katonai rend fenntarthatása végett a katonai parancsnokot is meg kell illetnie annak a jognak, hogy e helyiségeket minden időben, büntetőbirósági eljárás keretén kivül is, átkutathassa (megszemlélhesse).
Személymotozást a javaslat 231. §-a szerint ép úgy, mint a polgári bünvádi eljárásban, csakis a büncselekményben gyanus egyénnel szemben, továbbá a rosszhirű egyének, végül oly egyének irányában szabad csak foganatositani, akiknél minden valószinüség szerint oly tárgyak vannak, amelyeknek mint bizonyitékoknak a bünvádi eljárásra nézve jelentőségük lehet (v. ö. a magyar B. P. 176. § 1. és 2. bek., a horvát-szlavonországi B. P. 130. § és az osztrák B. P. 139. §).
A 232-236. §-okhoz
A polgári bünvádi perrendtartások megfelelő rendelkezéseinek nyomán készültek a javaslatnak azok a rendelkezései is, amelyek a házkutatásnál és a személymotozásnál követendő eljárást (232., továbbá azt szabályozzák, hogy miként kell eljárni a házkutatás alkalmával oly tárgyak találása esetében, amelyek más büncselekményre mutatnak, mint amely miatt a házkutatás tartatott (233., és hogy mikép foganatositandó a papirok átkutatása (234. §). A 232. § utolsó bekezdésében foglalt az az eltérés, amely szerint a házkutatás vagy a személymotozás eredménytelenségéről az érdekeltnek bizonyitványt nem kell adni, ha a kutatást, illetőleg motozást a katonai szolgálati használatra rendelt helyiségben tartották, a katonai viszonyokkal van megokolva, amennyiben a katona köteles magát a szolgálati helyiségben bármely időben tartott szemlének még akkor is alávetni, ha ez büntetőbirósági eljárással nics is összefüggésben és nem áll jogában az ez alkalommal tett észleletekről bizonyitványt kérni. Ugyanezek az okok szolgáltak a javaslat 235. §-ának 2. bekezdésében foglalt rendelkezés alapjául, amely szerint házkutatás foganatositásáról és okairól az érdekeltnek a minden más esetben kiszolgáltatandó tanusitvány kézbesitésének helye nincs, ha a házkutatást katonai szolgálati használatra rendelt helyiségben tartották.
A javaslat 235. §-a szerint a lefoglalást, a házkutatást és a személymotozást a hadseregi büntetőbiráskodásnak alávetett egyénekkel szemben és hadseregi vagy közös hadsereg által megszállott épületekben és helyiségekben a vizsgálóbiróság rendeli el és foganatositja. Ugyanezzel a joggal, a 145. § 2. bekezdése, illetőleg a 142. § 1. bekezdése, mint már emlittetett, a közös hadsereg parancsnokságait és a katonai ügyészt (ügyészi tisztet) is felruházza arra az esetre, ha a késedelem veszélylyel jár, kivéve a levelek, táviratok és más küldemények lefoglalásának jogát, amire nézve kizárólag a 227. § 4. bekezdésében foglalt rendelkezés irányadó.
Ezeket a nyomozó cselekményeket tehát a katonai hatóságok és közegek esetleg olyan egyénekkel szemben is elrendelhetik és foganatosithatják, akik a polgári büntetőbiráskodás alá tartoznak, nevezetesen akkor, ha a hivatalos cselekményt az imént emlitett épületekben és helyiségekben kell foganatositani. A katonai tekintélynek megóvása e helyiségekben és a katonai rend fenntartása feltétlenül szükségessé teszi ezeknek a mindenesetre ritkán előforduló kivételeknek felállitását az egyébként mindenütt s igy a javaslat 135. §-ának 3. bekezdésében és 236. §-ában is kifejezésre juttatott az alól az alapelv alól, hogy a közös hadseregben büntető igazságszolgáltatásra hivatott hatóságok és közegek a polgári büntetőbiráskodás alá tartozó egyénekkel szemben kényszereszköz alkalmazását közvetlenül el nem rendelhetik, sem azt közvetlenül nem alkalmazhatják.
A nyomozó eljárást a javaslat 237. §-a értelmében be kell fejezni, mihelyt czélja el van érve, vagyis mindazok az adatok ki vannak puhatolva és meg vannak állapítva, amelyek alapján eldönthető, vajjon meghatározott egyén ellen lehet-e vádat emelni vagy sem (140. §).
E tekintetben a határozás a vádperben a vádlót, s igy a közös haderő uj bünvádi eljárásában az illetékes parancsnokot illeti, aki személyesen határoz (v. ö. a 44. §-hoz füzött fejtegetésekkel).
A határozás kieszközlésére nézve a 237. § azt rendeli, hogy a vádló, mihelyt az ügyészi nyomozást bevégzettnek tartja, az erre vonatkozó ügyiratokat inditvány kapcsán az illetékes parancsnok elé terjeszsze.
Ha a nyomozással a vizsgálóbiróság volt megbizva (143., ez a 237. § 2. bekezdése értelmében a nyomozó iratokat a katonai ügyészhez (ügyészi tiszthez) juttatja, aki legkésőbb nyolcz nap alatt az illetékes parancsnok elhatározását kikérni köteles.
Hogy az illetékes parancsnok a nyomozó eljárás kiegészitését elrendelheti (237. § utolsó bek.), vagyis hogy a katonai ügyésznek (ügyészi tisztnek) bizonyos nyomozó cselekmények foganatositására vagy a vizsgálóbiróságnál való inditványozására parancsot adhat, az az ő állásából, amelynélfogva a bünvádi üldözés tulajdonképen őt illeti, valamint a katonai ügyészhez (ügyészi tiszthez) való viszonyából következik.
A nyomozó eljárást vagy megszüntetés vagy vádemelés fejezi be.
A 239-241. §-okhoz
Meg kell szüntetni a nyomozó eljárást, ha annak eredménye alapján az illetékes parancsnok azt tartja, hogy a terhelt üldözése megszüntetendő, vagy hogy a büncselekmény a javaslat 2. §-a értelmében fegyelmi uton torlandó meg.
A nyomozó eljárás teljesitésének módja, vagyis az, hogy azt a katonai ügyész (ügyészi tiszt) vagy a vizsgálóbiróság vezette-e, a nyomozó eljárás befejezésére csak alaki tekintetben bir befolyással, amennyiben az utóbbi esetben a megszüntetést formailag a vizsgálóbiróság mondja ki (a perorvoslat utjának különfélesége tekintetében v. ö. a 106. §-szal és az arra vonatkozó fejtegetésekkel). A megszüntetés alapja azonban ebben az esetben is az illetékes parancsnok elhatározása. Ebben eltérés van a polgári bünvádi perrendtartásoktól, amelyek a vizsgálatnak a vizsgálóbiró által az ügyész inditványára való megszüntetésén kivül, még azt a megszüntetést is ismerik, amelyet az ügyész akarata ellen is, birósági collegium (vádtanács, ítélőbiróság) rendel el (magyar B. P. 128. § 2. bek., horvát-szlavonországi B. P. 100. § 2. és az osztrák B. P. 109. § 2. bek.).
Ilyen hatáskörü birósági collegiumot azonban az illetékes parancsnoknak a javaslatban megállapitott állásával összeegyeztetni nem lehet. Az uj eljárásban ugyanis a bünvádi üldözésre egyedül az illetékes parancsnok van jogositva, semmikép sem engedhető meg tehát és a fegyelemért való felelősségével is éles ellentétben állna, ha egy másik autoritás jogosittatnék fel arra, hogy a terhelt üldözését az illetékes parancsnok egyenes akarata ellenére megszüntesse és haditörvényszék elé állitását megakadályozhassa.
Azok az előfeltételek, amelyek alatt az illetékes parancsnok a terhlet üldözésének megszüntetését elrendelheti, a javaslat 239. §-ának 1-3. pontjaiban taxitive fel vannak sorolva (v. ö. a magyar B. P. 101. §-ával). Ez a felsorolás elejét veszi annak, hogy az illetékes parancsnok a nyomozó eljárás megszüntetése körül önkényt gyakorolhasson. A 239. § 3. pontjára vonatkozólag megjegyzem, hogy bár az bizonyos mértékben az illetékes parancsnok belátására bizza, vajjon vádat emeltessen-e vagy sem, mindamellett ez a rendelkezés még sem tekinthető kivételnek a legalitás elve alól (l. a 43. §-nál felhozottakat). Itt ugyanis nem az a kérdés, vajjon az indokolt vád emelése mellőzhető-e (opportunitás elve), hanem csak az, vajjon az adott esetben a vádat kellően meg lehet-e okolni vagyis, hogy azt eredményes kilátással lehet-e emelni.
A nyomozó eljárás megszüntetéséről azon az alapon, mert a bünvádi ügy fegyelmi uton is elintézhető (239. § 2. bek. és 240., a javaslat 2. §-ánál volt szó.
Ami a vádemelést (vád alá helyezést) illeti, az ennél követendő eljárás tekintetében a polgári és a katonai bünvádi perrendtartások több irányban eltérnek egymástól.
A franczia„Code d'instruction criminelle” szerint a vád alá helyezés fölött biró collegium határoz. Ezt az intézményt több perjogi törvény magáévá tette; még katonai is. Az olasz katonai bünvádi per szerint birói collegium, a„commissione d'inchiesta” mondja ki a vád alá helyezést (426. czikk), amely collegiumban azonban jogtudó egyén nem működik közre. Az érvényben volt bajor katonai bünvádi perrendtartás értelmében szintén a„Bezirksgericht” határozott a vád alá helyezés fölött. Ellenben a német katonai bünvádi perben a vád alá helyezés a„Gerichtsherr” parancsára történik, anélkül, hogy ez ellen bármily perorvoslat volna használható. Az angol polgári büntető perjog szerint a„grand jury” dönt a vád emelése tárgyában. Ellenben a brit katonai bünvádi per a határozást a katonai hatóságnak engedi át.
A javaslat szerint, mint már fenntebb is emlitve volt, a vádemelés fölött nem birói collegium határoz, hanem a vádemelés az illetékes parancsnok parancsára történik akként, hogy a katonai ügyész a vádiratot benyujtja, illetőleg a dandárbirósági eljárásban az ügyészi tiszt büntető inditványát a biróságnál előterjeszti (242. §).
E rendelkezés okai a következők:
A vád alá helyezésnek birói collegiumra ruházása eltávolodás a vádelvtől. A vádló és a biró ugyanis szerepet cserélnek, amennyiben birák emelik a vádat, nem pedig a vádközeg. A vádközeg a birói határozat folytán abba a ferde helyzetbe kerülhet, hogy nem a saját, hanem mások nézetét kell a főtárgyaláson képviselnie.
Sok esetben a terhelt szempontjából nem kivánatos, hogy a vád alá helyezés birói határozattal történjék, mert érdekében állhat, hogy az ügy a lehető leggyorsabban főtárgyalás elé kerüljön. E mellett a vádlottra nézve bizonyos körülmények közt hátrányos lehet, ha a vád alá helyezés fölött birói collegium határoz. Hátrányos lehet ugyanis a főtárgyalásnál a vádlottra nézve, hogy ellene már birósági határozatot is hoztak.
A felsorolt jogi okokhoz azonban a katonai bünvádi eljárás szempontjából még katonai okok is járulnak, nevezetesen azok, amelyek az imént annak szükségessége mellett hozattak fel, hogy a nyomozó eljárás megszüntetésének elrendelésére való jog csakis az illetékes parancsnokot illetheti. A határozást afölött, vajjon a terhelt egyáltalában biróság elé állittassék-e, semmi körülmények közt sem szabad elvonni az illetékes parancsnoktól, aki a katonai jogrend fenntartása érdekében a bünvádi üldözés jogával van felruházva.
A javaslatnak ez az elvi álláspontja kizárja egyszersmind, hogy a vádlott a vádemelés ellen bárminemü kifogással élhessen, minélfogva ily jogot a javaslat a német katonai bünvádi eljárással egyetértve nem is ad a vádlottnak. Efféle perorvoslat mellőzését még az a gyakorlati megfontolás is javasolja, hogy a perorvoslat az eljárás lényeges késleltetésére volna csak alkalmas, anélkül, hogy a legritkább eseteket kivéve, a vádlott javára kedvező eredménynyel járna.
Már fentebb érintve volt, hogy csak a katonai ügyész tartozik az illetékes parancsnok meghagyása alapján alakszerü vádiratot benyujtani, mig a dandárbirósági eljárásban a vád emeléséhez az is elég, ha az ügyészi tiszt az illetékes parancsnok parancsát, a büncselekmény törvényes megjelölését magában foglaló irásbeli büntető inditvány kapcsán, a biróságnak átadja. Az utóbbi rendelkezés czélja az eljárást a dandárbiróságok előtt gyorsitani és az ügyészi tisztet, aki tudvalevőleg nem jogtudó egyén, a laikusra nézve nehézségekkel járó alakszerü vádirat szerkesztésétől megkimélni.
A vádemelés a javaslat értelmében megtörtént, mihelyt a vádirat vagy az ügyészi tiszt büntető inditványa a terhelttel közöltetett vagy az neki kézbesittetett. Tényleges katonai legénységi egyénekkel (rangosztályba nem sorolt havidijasokkal) és fogvalevő más terheltekkel ez a közlés mindig élőszóval, még pedig, ha a szabadlábon levő terhelt az illetékes biróság székhelyén kivül van, esetleg megkeresés utján a terhelt tartózkodó helyén levő katonai vagy polgári büntetőbiróság vagy a terhelt előljáró parancsnoksága által történik (244. § 1. és 2. bek.).
Az a szabály, hogy a vádiratot és a büntető inditványt a főtárgyalásra beszerzendő bizonyitékok jegyzékével együtt a biróság közölje a terhelttel, azért czélszerü, mert őt ez alkalommal egyszersmind a védelemre és a bizonyitékok beszerzésének inditványozására vonatkozó jogairól is fel kell világositani (244. § 4. bek.). A biróság tehát a 244. § 2. bekezdésében meghatározott azzal a joggal, hogy a közlés iránt a terhelt előljáró parancsnokságát is megkeresheti, csak akkor fog élni, ha a tényállás és a főtárgyaláson foganatositandó bizonyitásfelvétel terjedelme - esetleg a terhelt beismerése következtében - teljesen tisztázva van és aziránt sincs kétség, hogy a terhelt a védelmére vonatkozó jogai tekintetében kellőképen tájékozva van.
A 244. § 7. bekezdése, amely szerint abban az esetben, ha a terhelt nem tartozik a tényleges katonai egyének közé és szabadlábon van, a vádiratot, vagy büntető inditványt kézbesiteni is lehet, azért indokolt, mert a tényleges katonai egyének és a fogvalevők jóformán kivétel nélkül azonnal elővezethetők ahhoz a hatósághoz, amely a vádemelés kihirdetésére hivatva van, holott ez a többi terhelteknél nem mindig lehetséges. A tisztekre és hasonló állásu egyénekre vonatkozó azonos rendelkezés abban leli magyarázatát, hogy ezeknek irásbeli értesitése magasabb intelligencziájuknál fogva rendszerint elegendő s ennek folytán biróság elé idézésük és szóbeli kioktatásuk felesleges lesz. Egyébként mindkét esetben gondoskodik a javaslat arról, hogy a vádlott a fentemlitett jogai felől felvilágosittassék, amenynyiben a javaslat ugy rendelkezik, hogy e felvilágositásnak a közléssel egyidejüleg irásban meg kell történnie.
A vádemeléssel a javaslat értelmében az illetékesség is megállapitást nyer. A 245. § 1. bekezdése szerint tehát a vádemelés után kiderült vagy beállt körülmények a parancsnok illetékességére rendszerint nem birnak többé befolyással.
Mindazonáltal a javaslat nem helyezkedik arra a merev formai álláspontra, hogy a vád tárgyát képező bünvádi ügyben most már a vád emelése után feltétlenül és minden körülmények közt annál a biróságnál tartandó meg a főtárgyalás, amelynél a vád előterjesztetett. Ellenkezőleg a 245. § 1. bekezdése e szabály alól több kivételnek ád helyet. Ilyen kivétel gyanánt jelöli meg a javaslat azt az esetet, amidőn a vádemelés után olyan körülmények derülnek ki vagy állnak be, amelyek azt igazolják, hogy nem a dandárbiróság, hanem a hadosztálybiróság illetékes, továbbá azt az esetet, ha a vádemelés után az tünik ki, hogy a vádlott egyáltalában nem tartozik a hadseregi büntetőbiráskodás alá. Ha ezek az esetek a szabály alól ki nem vétetnek, a vádló a vádat vádemelés után is köteles lenne fenntartani és főtárgyalás elé vinni, daczára annak, hogy oly körülmények forognak fenn, amelyekből előre látható, hogy az illető biróság illetékessége ki van zárva. Ennek a következménye az volna, hogy oly esetekben, midőn a hadseregi büntetőbirsákodásra alap egyáltalán nincs, az illető haditörvényszék kénytelen volna magát mindannyiszor illetéktelennek nyilvánitani, ép úgy, mint abban az esetben, midőn a hadosztálybiróság elé tartozó ügy a dandárbiróság haditörvényszéke elé került (300. §).
E nehézségek elől a javaslat akként igyekszik kitérni, hogy ilyen esetekben felhatalmazza az illetékes parancsnokot a katonai ügyésznek (ügyészi tisztnek) oly értelemben való utasitására, hogy a vádiratot (büntető inditványt) vonja vissza, mire a biróság főtárgyalás kitüzése nélkül a bünvádi ügynek az illetékes helyre áttételét elrendeli (245. § 2. bek.). Magától értetődik, hogy a biróság ebben az esetben is kötve van a vádló inditványához s ennek felülbirálásába nem bocsátkozhatik (v. ö. e fejezet bevezető részének fejtegetéseivel).
Különösen ki kell még emelni, hogy a vádló ily inditványt csak akkor tehet, ha uj, addig nem ismert körülmények derültek ki, illetőleg állottak be s egyáltalában nem elég, hogy az illetékes parancsnok felfogása esetleg a büncselekmény minősitése tekintetében egyszerüen megváltozott. Uj körülmény például a vádlott szolgálati állásában előléptetése folytán beállott változás, amelynek következtében ő a dandárbiróság hatásköréből a hadosztálybiróság hatáskörébe lépett, továbbá oly uj cselekmény elkövetése, vagy oly korábban elkövetett büncselekmény felfedezése, amely a javaslat 36. §-ának 2. bekezdés folytán a halmazatban levő összes büncselekményekre nézve a hadosztálybirósághoz utalt parancsnokot, illetőleg ezt a biróságot teszi illetékessé stb. Megkülömböztetendő a javaslat 245. §-a a 255. §-tól, amennyiben az utóbbi szintén a minősitést befolyásoló uj körülményeknek a vádemelés után történt kiderülését tárgyazza ugyan, de tényleg csak olyan körülményekre vonatkozik, amelyek az illetékes parancsnok, illetőleg az eljáró biróság hatáskörét nem érintik.
Tisztán czélszerüségi okokból, nehogy a bünvádi ügy más birósághoz áttétel által szükség nélkül késedelmet szenvedjen, a javaslat a már emlitett amaz alapelv alól, amely szerint a vád emelése után a parancsnok illetékessége nem változhatik, nem állapit meg kivételt arra az esetre, ha az uj körülményekből az tünik ki, hogy az eljárt hadosztálybiróság helyett a dandárbiróság illetékes. A 301. § értelmében a hadosztálybiróság a dandárbiróság elé utalt ügyekben is illetékes az itélkezésre és a vádlottra nézve semmiféleg hátránynyal sem jár, ha ügye a dandárbiróság helyett a hadosztálybiróság előtt nyer elintézést.
A pernek a vádemelés és a főtárgyalás közötti stádijmában a javaslat szerint ép úgy, mint az érvényben álló polgári bünvádi perrendtartások értelmében, meghatározzák a főtárgyalás idejét és helyét (246., biztositják a megkivántató egyének jelenlétét (247. és 248. §) és alkalmat nyujtanak a vádlottnak, hogy a védelemre előkészülhessen.
A haditörvényszék alakitása iránt a biróság intézkedik az 53. és 55-58. §-ok szem előtt tartása mellett. A főtárgyalás napját is a biróság állapitja meg. Ezt a napot a magyar és az esküdtbirósági eljárásra vonatkozólag az osztrák polgári bünvádi perrendtartás szerint is akként kell megállapitani, hogy az idézés és a főtárgyalás közt legalább 8 napi (a járásbirósági eljárásban legalább 24 órai) időköz legyen. Ezt a katonai bünvádi eljárásban azért nem lehet megvalósitani, mert ily előre megállapitása egy 8 napra terjedő időköznek tulságosan korlátozná a katonai parancsnoknak szabad rendelkezését a csapatok fölött. Ennélfogva a 247. §-ban a tárgyalási határnap és az ennek közlése közti határidő olykép van meghatározva, hogy a ténylegesen szolgáló katonai egyénekkel és a fogvalevő vádlottakkal a főtárgyalás helyét és idejét legkésőbb a megelőző napon kell közölni, mig más vádlottak ügyében az idézés kézbesitése és a főtárgyalás között legalább 3 napnak, a dandárbirósági eljárásban legalább egy napnak kell lennie.
Hogy azonban a vádlottnak oly czélból, hogy védelmére előkészülhessen, amire ezek a rövid határidők bizonyos körülmények közt elégtelenek lehetnének, megfelelő ideje legyen, a 246. § 2. bekezdése elrendeli, hogy a vádemelés közlése és a főtárgyalás határnapja közt legalább is 8 napi, a dandárbirósági eljárásban legalább is 3 napi időköznek kell lennie, hacsak a vádlott maga ezen határidők megröviditésébe bele nem egyezik. Ekkép mind a katonai szolgálatnak, mind a vádlottnak érdekei teljes méltatásban részesülnek.
A 246. § 3. bekezdésének az a rendelkezése, amely szerint akkor, ha a haditörvényszéket a biróság székhelyén kivül tartják, a katonaállományhoz tartozó haditörvényszéki tagok kirendelése a főtárgyalás helyének katonai helyihatóságától is igényelhető, azoknak a költségeknek a megtakaritását czélozza, amelyek az egész haditörvényszéknek más helyőrségből a főtárgyalás helyére vezénylésével felmerülnének.
Hogy azonban a haditörvényszék alakitásánál a részrehajlás ilyen esetekben is kizárassék, és egyuttal elkerültessék az a felesleges munka is, amelylyel a haditörvényszéki tagokul vezénylendő tisztek sorrendjének évenkint megállapitása és nyilvántartása minden olyan helyőrségben járna, amelyben hadseregi biróság nincs: a 246. § utolsó mondata úgy rendelkezik, hogy az illető katonai helyihatóság a helyőrségben levő tisztek közül a haditörvényszhék megalakitásához szükséges rendfokozatuaknak rangban legidősebbjeit tartozik mindig vezényelni haditörvényszéki tagokul.
Az a lényeges eltérés, amely a polgári bünvádi perrendtartások megfelelő rendelkezései és a javaslat 247. §-ának utolsó bekezdésében foglalt ama rendelkezés között van, hogy a főtárgyalás terminusa a magánpanaszossal oly megjegyzés mellett közlendő, hogy a főtárgyalást meg nem jelenése esetében is megtartják: annak a körülménynek a folyománya, hogy a javaslat a főmagánvádat nem ismeri (v. ö. a 104. és 108. §-nál kifejtettekkel).
Hogy a főtárgyalásnál a javaslat 248. §-a értelmében szükség esetében alkalmazandó pótbirák a vádlottal legalább is egyenlő rendfokozatuak legyenek, az összhangzásban van az 55. § 3. bekezdésével és megfelel annak az alapelvnek, hogy az alattos nem itélhet följebbvalója fölött. A pótbirák kiválasztásánál nem volt szükséges további megszoritás abban az irányban, hogy a haditörvényszékbe belépő pótbiró ugyanabban a rendfokozatban álljon, mint az általa helyettesitett haditörvényszéki tag, mert külömben ily esetekben a haditörvényszéken képviselt valamennyi rendfokozatot kétszeresen kellene betölteni, ami a katonai szolgálati ügymenetnek a feltétlen szükségességen tulmenő zavarásával és a katonaállományu tiszteknek törvénykezési czélokra tulságos igénybevételével járna.
A javaslat 250. §-a a polgári bünvádi perrendtartásokkal egybehangzóan (a magyar B. P. 288., a horvát-szlavonországi B. P. 213. §-a és az osztrák B. P. 222. §-a) megengedi nmind a vádlónak és magánpanaszosnak, mind a vádlottnak, hogy a vádiratban, illetőleg büntető inditványban (jegyzékben) felsorolt bizonyitékok kiegészitését vagy a főtárgyalásra ujabb bizonyitékoknak beszerzését a vádemelés után is és a főtárgyalás határnapja előtt inditványozhassék. Ily inditványt, tekintettel a vádemeléstől a főtárgyalásig terjedő s a 246. § 2. bekezdésében meghatározott (nyolcz, illetőleg három napi) időközre, legkésőbb a vádemelés közlését követő negyedik, a dandárbirósági eljárásban a vádemelést követő első napon kell a biróságnál szóval vagy irásban előterjeszteni. A tényleges legényésgi állomány szabadlábon levő vádlottjai és a rangosztályba nem sorozott tényleges havidijasok ezt az inditványt előljáró parancsnokságuknál is jegyzőkönyvbe mondhatják. Ezek az egyének ugyanis a szolgálati utasitások szerint kérelmükkel és panaszaikkal előljáróikho vannak utalva és mint már ismételten felemlitettem, a bünvádi eljárásban sem czélszerü őket - amennyire elkerülhető - a rendestől elütő formákhoz szoktatni. Külömben is ezek az egyének sokszor már csak szolgálati teendők miatt sem lesznek képesek inditványaikat közvetlenül a biróságnál megtenni. Természetesen gondoskodni kell arról, hogy ezek az inditványok a birósággal haladéktalanul közöltessenek (250. § 2. bek. utolsó mondata).
A 250. § 2. bekezdésében megállapitott határidők nem peremtoriusak oly értelemben, mintha leteltük után az uj bizonyitékokra vonatkozólag tett inditványokat okvetetlenül el kellene utasitani, sőt ellenkezőleg a 251. § 1. bekezdése szerint annak a biróságnak, amely az inditványok fölött határozni hivatva van, mindig szabadságában áll a már kitüzött főtárgyalás esetleges elhalasztása mellett (253. §) az elkésve tett inditványt figyelembe venni. Másrészt azonban az ily inditványok elkésett előterjesztése azok elutasitásának indokolására mindenkor elegendő. Természetes, hogy ezeknek az inditványoknak a közbenső eljárásban való elutasitása nem gátolja, hogy azok a főtárgyaláson megujittassanak és hogy fölöttük a haditörvényszék határozzon (251. § 1. bek. utolsó mondata).
Azok a tanuk, akiknek kihallgatását a vádemelés után inditványozták, továbbá a bizonyitásra vonatkozólag tett uj inditvány alapján kihallgatandó szakértők, a 251. § 2. bekezdés értelmében a főtárgyalásra rendszerint megidézendők. Ha megjelenésükre nem lehet biztosan számitani, akkor őket ép úgy, mint már a vádiratban vagy büntető inditványban (jegyzékben) felsorolt tanuk és szakértők közül azokat, akik a főtárgyaláson előreláthatólag nem fognak megjelenhetni (249. §). valamely kiküldött vagy megkeresett biróval előre ki lehet hallgattatni. Mind a most emlitett kihallgatások alkalmával, mind egyéb inditványozott nyomozó cselekményeknél az ügyfél-nyilvánosságának a 194. § 3. és 4. bekezdésében foglalt korlátozások mellett, helye van.
A 252-255. §-okhoz
A javaslat a 252. § 1. bekezdésében feljogositja a biróságot, hogy az eljárásnak ebben a statidumában is hivatalból megidézhessen uj tanukat és szakértőket a főtárgyalásra. Következetesnek és praktikusnak látszott ugyanis, hogy ezzel a joggal, amelylyel a 283. § 4. bekezdése szerint a főtárgyalás alatt a tárgyalásvezető és az itélőbiróság is bir, a főtárgyalás előtt a biróság is felruháztassék, mert ekkép a főtárgyalás félbeszakitását és elnapolását sokszor el lehet kerülni.
A főtárgyalás elhalasztására (253., továbbá a vádnak a 245. §-ban nem emlitett okból egészben vagy részben való elejtésére (254. §) és a vádemelés után netalán foganatositott birósági nyomozások eredményével szemben követendő eljárásra (255. §) vonatkozó rendelkezések lényegében megfelelnek a polgári bünvádi perrendtartások idevágó szabályainak.
A javaslat 255. §-ának 1. bekezdésére vonatkozólag meg kell jegyezni, hogy ennek értelmében a vádló a vádiratot vagy a büntető inditványt uj vádirat vagy büntető inditvány benyujtása ellenében akkor is visszavonhatja, ha a vádemelés után uj, a vádlott által elkövetett büncselekmény kerül napfényre, feltéve, hogy a vádló ezzel nem érinti sem az illetékes parancsnok, sem a biróság hatáskörét (v. ö. a 245. §-szal).
A javaslat nem téveszti ugyan szem elől, hogy a most emlitett rendelkezés azzal az elvvel, amely szerint a vád alapjául szolgáló ténynek kell a főtárgyalás megváltoztathatatlan alapját képeznie, ellenkezésben áll, mindazonáltal ennek az elvnek elhagyása aggályosnak azért nem mutatkozott, mert a kérdéses rendelkezésben foglalt eljárás egyfelől a gyakorlati szükségletnek felel meg, amennyiben az eljárást gyorsitja, másfelől pedig a vádlott helyeztét hátrányosabbá nem teszi, amennyiben az ujonnan benyujtott vádirattal (vagy az uj büntető inditványnyal) ép ugy kell elbánni, mint a többivel (255. § 1. bek. utolsó mondata).
Ugyanebből az alapgondolatból indul ki a 252. § 2. bekezdésében és a 255. § 2. bekezdésében foglalt rendelkezés is.
A javaslat 137. §-ának 4. bekezdése szerint tudvalevőleg nyomozó eljárás tartása nélkül, azonnal a vádemelés iránt kell intézkeni, ha a nyomozó eljárásnak a 140. §-ban körülirt czélját már azoknak a hatóságoknak a megállapitásai is elérték, amelyek az előzetes puhatolásokat a 130., 131. és 133. §-okhoz képest teljesitették. Ilyen esetekben tehát gyakran már az előljáró parancsnokság, vagy a helyihatság által előterjesztett tényvázlat (130. § 1. és 2. bek.) alapján vádat lehet emelni. Előfordulhat azonban, hogy a főtárgyalás e tényvázlattal vagy a parancsnokság egyéb megállapitásaival nincs kellően előkészitve, hogy még egyes nyomozó cselekménynek hivatalból való teljesitése szükséges, sőt hogy a főtárgyalást formális nyomozó eljárás előrebocsátása nélkül, eredményre való kilátással meg sem lehet tartani. Hogy tehát ilyen esetekben egy előreláthatólag ereménytelen főtárgyalást el lehessen kerülni, a javaslat megengedi, hogy egyes megállapitáslokat és nyomozó cselekményeket hivatalból is foganatositani lehessen (252. § 2. bek.).
Minthogy továbbá inditványra vagy hivatalból foganatositott birósági megállapitások vagy ujonnan kiderült büncselekmények következtében szükségessé válhatik, hogy a főtárgyalás kellő előkészitése végett az eljárás a nyomozás stadiumába visszatereltessék, vagy hogy ha a vádemelést nyomozó eljárás nem előzte meg (137. § 4. bek.), nyomozó eljárás indittassék, a javaslat 255. §-ának 2. bekezdése felhatalmazza az illetékes parancsnokot, hogy ily esetben a vád visszavonását és az ügyészi vagy birósági nyomozó eljárás meginditását vagy kiegészitését elrendelhesse. Ujonnan kiderült büncselekmények ily felhatalmazás nélkül csak elkülönítetten lennének üldözhetők és elbirálhatók, ami az eljárásra és vádlottra nézve mindazokkal a hátrányokkal járna, amelyek ugyanazon tettes halmazatban levő büncselekményeinek elkülönitett tárgyalásával mindig össze vannak kötve.
Nyilvánvaló, hogy ezekben az esetekben nem esik a vádlotton igazságtalanság azzal, hogy a vádat visszavonják és uj nyomozó eljárást inditanak vagy a korábbit kiegészitik abból a czélból, hogy az ujonnan kiderült büncselekményeket ujonnan előterjesztendő vádban az eredeti vád tárgyával egyesitsék, sőt ekkép a vádlottnak a védekezésre még bővebb alkalamt nyujtanak, mint akkor, ha a vádat a 255. § 1. bekezdése értelmében a kiegészitett vád egyidejüleges előterjesztése mellett vonják vissza.
A javaslat szerint, a közvetlenség és szóbeliség alapelveinek megfelelően, az egész eljárás sulypontja a főtárgyaláson van.
A haditörvényszék contradictorius tárgyalás után, a vádlónak, a vádlottnak és védőjének meghallgatása mellett, a szóbeli uton és közvetlenül felvett bizonyitékok alapján és azok szabad mérlegelésével itél.
A javaslat 256. §-a szerint a főtárgyalás semmiség terhe alatt nyilvános. A nyilvánosság azonban korlátozva van oly felnőtt férfiakra, akik a biróság méltóságának megfelelően jelennek meg (257. § 1. bek.). A nyilvános főtárgyalásból ki vannak zárva: az illetékes parancsnok (256., továbbá a tiszteknek vagy hasonló állásu egyéneknek bünvádi ügyében tartott főtárgyalásból mindazok a tényleges katonai egyének és katolnai egyenruhában megjelenő nem-tényleges katonai egyének, akik nem tisztek, vagy hasonló állásu egyének (257. § 2. bek.), mindazonáltal a sértettnek és a magánpanaszosnak, valamint törvényes képviselőiknek és meghatalmazottjaiknak nemükre és katonai rangjukra való tekintet nélkül, meg van engedve, hogy a főtárgyaláson jelen lehessenek (257. § 4. bek.).
Az illetékes parancsnokot a javaslat a főtárgyalásból azért zárja ki, hogy a haditörvényszéki tagok elfogulatlanságát megóvja. Tisztek és hasonló állásu egyének bünvádi ügyében a katonai egyenruhában megjelenő oly katonai egyének, akik nem tisztek vagy hasonló állásuak, a főtárgyalásból azért zárattak ki, hogy a tiszti és katonai tisztviselői állás tekintélye a legénységi egyénekkel szemben csorbát ne szenvedjen és hogy a szolgálati tekintély megóvassék, amely a körülményekhez képest sulyos sérelmet szenvedhetne, ha a legénységi állomány egyénei a tisztek vagy katonai tisztviselők ellen folyó főtárgyalásra korlátlanul bebocsáttatnának.
Hogy a sértett, a magánpanaszos és törvényes képviselőik jelen lehessenek azon a főtárgyaláson, amelyen az ő jogaik fölött itélkeznek, azt a méltányosság követeli.
A polgári bünvádi eljáráshoz hasonlóan a katonai bünvádi eljárásban is ki lehet zárni bizonyos okokból a főtárgyalás nyilvánosságát a haditörvényszék irásbeli, indokolt végzésével. Ilyen okul jelöli meg a javaslat 258. §-ának 1. bekezdése lényegében a polgári bünvádi perrendtartásokkal egybehangzóan, a közerkölcsiség, a közrend és az állambiztonság veszélyeztetését. A közrend veszélyeztetésének egyik faja a katonai bünvádi eljárásban a katonai szolgálati érdekek veszélyeztetése, amit a tudomány és a gyakorlat még azokban az államokban is elismer, amelyeknek katonai bünvádi perrendtartásai ezt a válfajt a„közrend veszélyeztetése” mellett kifejezetten ki nem emelik, mint például Francziaország, Belgium, Olaszország, Svájcz stb. A német és az érvényben volt bajor katonai bünvádi perrendtartásban (283. § illetőleg 138. czikk), a katonai érdekek, illetőleg a katonai szolgálati érdekek veszélyeztetése, mint a nyilvánosságot kizáró ok külön ki van emelve, mig Nagybritanniában és az Északamerikai Egyesült Államokban okok felsorolása nélkül egészen a biróság belátásra van bizva, hogy a nyilvánosságot mikor zárja ki.
A javaslat 258. §-ának 3. bekezdése még további kizáró ok gyanánt emliti valamennyi érdekelt beleegyezését. Ha ugyanis a nyilvánosság kizárása az összes érdekelteknek a kivánsága, rendszerint nincsen ok a nyilvánosságot mégis kötelezővé tenni. Mindazonáltal ily egyhangu kivánság daczára is elrendelheti a haditörvényszék a főtárgyalásnak nyilvános megtartását, ha ezt bármily okból czélszerünek tartja. Végre is nem lehet megengedni, hogy egyes esetekben egészen a felek tetszésétől függjön, vajjon a büntető per egyik fontos elve, a nyilvánosság fenntartassék-e vagy sem.
A 258. § 2. bekezdése szerint akkor is ki lehet zárni a nyilvánosságot, ha rágalmazás vagy zsarolás vagy becsületsértés miatt folyamatban levő eljárásban a tárgyalás nyilvánosságának megengedése a sértett vagy a magánpanaszos becsületének és jóhirnevének megóvását meghiusitaná. Ez a rendelkezés a sértett és a magánpanaszos érdekét védi, akik efféle perekben sokszor jobban pellengérre vannak állitva, mint maga a vádlott. A 258. § 2. bekezdéséhez hasonló rendelkezést tartalmaz a járásbirósági eljárásra nézve a magyar B. P. 542. §-ának 2. bekezdése. Ezt a sértett vagy a magánpanaszos védelmét czélzó rendszabályt a javaslat szerint csak az ő inditványára lehet alkalmazni, mindazonáltal a javaslat e tekintetben is a biróság belátására bizza annak megitélését, vajjon a sértett vagy a magánpanaszos jóhirnevének és becsületének oltalma csakugyan szükségessé tesz-e oly mélyreható rendszabályt, mint aminő a modern bünvádi eljárásban a nyilvánosság kizárása.
Ha a nyilvánosság az előadott okokból ki van zárva, a 259. § 2. bekezdése szerint a vádlott csapattestének, osztályának és alosztályának parancsnoka, úgyszintén ama katonai hatóság (intézet) főnöke, amelyhez a vádlott tartozik, továbbá tényleges igazságügyi tisztek a tárgyaláson mégis jelen lehetnek (v. ö. a volt bajor katonai bünvádi perrendtartás 139. czikkével). Ép igy nem zárja ki a tárgyalásból a haditörvényszéknek a nyilvánosságot kizáró határozata a sértettet és a magánapanszost, valamint ezek törvényes képviselőit és meghatalmazottjait.
A vádlott a nyilvánosság kizárása esetében ép úgy, mint a polgári bünvádi eljárásban, kivánhatja, hogy részéről a főtárgyaláson bizalmi férfiak legyenek jelen. Ezek csak olyan egyének lehetnek, akiknek a 257. § 1. és 2. bekezdése értelmében a nyilvános tárgyalásra a belépés meg van engedve.
Az a rendelkezés, hogy a vádlottak, ha többen vannak, összesen legfeljebb hat bizalmi férfi közrevonását kivánhatják és hogy ezeknek választására nézve a vádlottaknak egymás közt kell megegyezésre jutniok (260. § 2. bek.), azért szükséges, hogy a nyilvánosság kizárását illuzoriussá ne tegyük.
Ha a nyilvánosság az állambiztonság veszélyeztetésének elháritása végett van kizárva, a körülményekhez képest olyan dolgok kerülhetnek tárgyalásra, amelyeknek a haderő biztongása és az állam védképessége érdekében feltétlenül titokban kell maradniok. Ez különösen a katonai titkok elárulásának és a kémkedésnek büntettei miatt tartott tárgyalásokon fordulhat elő. Nem szorul bizonyitásra, hogy ezt a titokbantartást annyi egyén jelenléte, mint amennyi a javaslat 259. és 260. §-a szerint még a nyilvánosság kizárása esetében is jelen lehet, illuzoriussá tenné. Ezért rendeli a 261. §, hogy a haditörvényszék végzéssel arra az időre, mig az ilyen katonai titkok tárgyalása tart, a bizalmi férfiakat és a 259. § bekezdésében megjelölt egyéneket, tehát a sértettet és a magánpanaszost, valamint törvényes képviselőiket és meghatalmazottjaikat is kizárhatja.
Másfelől viszont a 259. § 3. bekezdése és a 261. § 2. bekezdése felhatalmazza a haditörvényszék elnökét, hogy a nyilvánosság kizárásának valamennyi esetében megengedhesse a jelenlétét egyes érdektelen személyeknek, mert olykor katonai érdekek kivánhatják, hogy bizonyos egyének a tárgyaláson jelen legyenek.
Nehogy a hadseregi biróságok zárt főtárgyalásán jelenvolt személyeknek tudomására jutott tények, amelyeket titokban kell tartani, nyilvánosságra kerüljenek, további preaventiv rendszabályt tartalmaz a javaslat 263. §-a. E § 1. bekezdése szerint a haditörvényszék azokon a tárgyalásokon, amelyeken a nyilvánosságot az állambiztonság vagy a katonai szolgálati érdekek veszélyeztetésének okából zárta ki, a jelenlevő egyéneknek a titoktartást végzéssel kötelességükké teheti, megtiltván nekik, hogy a tárgyalás adatait bárkivel közöljék. E tilalom vonatkozhatik az egész tárgyalásra vagy annak egy részére.
A közlési tilalom már több külföldi törvényben előfordul (pld. az 1877. évi január 27-én kelt német Reichsgerichts-Verfassungsgesetz 175. §-ában) és a rá a katonai titkok megóvása érdekében feltétlenül szükség van (v. ö. a német katonai bünvádi perrendtartás 286. §-ával).
Hogy e közlési tilalom megszegése minő büncselekményt állapít meg, az a körülmények különféleségétől függ (nevezetesen a közlés tárgyától, továbbá a czélzattól, amelylyel a közlés történt stb.). Ha azonban az sulyosabban büntetnedő cselekményt nem képez, a bünös, amennyiben a hadseregi vagy a honvéd büntetőbiráskodás alá tartozik, a reá nézve illetékes biróság által egy héttől három hónapig, különösen sulyositó körülmények közt hat hónapikg terjedhető egyszerü vagy szigoru fogsággal büntetendő. A polgári büntetőbiráskodás alatt álló egyének ily esetben az illetékes polgári büntetőbiróság által vétség miatt három hónapig terjedhető fogházzal és ezer koronáig terjedhető pénzbüntetéssel (263. § 2. és 3. bek.) büntetendők (V. ö. a 495. § 1. bek.).
Ugyanezzel a büntetéssel sujtja a javaslat 264. §-a azt, aki tényvázlatot, vádiratot vagy a közös haderőnél inditott eljárásra vnatkozó más hivatalos ügyiratot, mielőtt nyilvános tárgyaláson előterjesztették, hatósági engedély nélkül akár a maga egészében, akár kivonatosan közzétesz, továbbá azt az egyént, aki oly bünvádi eljárásból, amelyben a tárgyalás nyilvánossága ki volt zárva, a tárgyalásnak a nyilvánosság kizárásával védett tárgyát hatósági engedély nélkül közzéteszi. E mellett egyre megy, vajjon nyomtatványok vagy egyéb iratok, falragaszok, nyilvános beszéd vagy előadás utján történt-e a közzététel.
Az 1897. évi XXXIV. törvénycikk 20. §-a a nyilvánosság kizárásával tartott polgári büntetőbirósági tárgyalások közzétételét tiltja és büntetéssel sujtja ugyan, nincs azonban törvényünkben gondoskodva a javaslat 264. §-ának 1. bekezdésével analog büntető rendelkezésről a polgári büntetőbiróságok eljárásnak ott emlitett közzététele miatt. Ily büntető rendelkezés hiánya a polgári büntetőbiróságok praxisában érezhető, s a törvénynek ezt a hézagát alkalomadtán majd pótolni is kell; de annál érezhetőbb volna ily hézag a katonai bünvádi eljárásban, ahol ily közlési tilalommal nemcsak az általános, hanem a különlegesen katonai érdekeket is, nevezetesen a katonai fegyelmet kell oltalmazni.
Az elnököt a főtárgyaláson a polgári bünvádi perrendtartások szerint megillető jogok a javaslatban meg vannak osztva az elnök és a tárgyalásvezető között.
Az elnök, aki katonaállományu tiszt, képviseli a biróságot kifelé, nevezetesen ő gondoskodik a biróság méltóságának megfelelő rend fenntartásáról (265. § 1. bek.). Ellenben a pernek jogászi szakszerü vezetése a tárgyalásvezetőt illeti, aki tudvalevőleg igazságügyi tiszt (273. §).
A 265-272. §-okhoz
A főtárgyaláson inden érvényben álló katonai bünvádi perrendtartás szerint katonaállományu tiszt elnököl. A külömbség csak az, hogy mig némely katonai bünvádi perrendtartás a főtárgyalásnak egész vezetését az elnök kezébe helyezi (mint pl. a franczia és az olasz), addig mások (mint pl. a német és a portugál katonai bünvádi perrendtartások) a vezetést ép ugy megosztják, mint a javaslat.
Az elnök köteles a tárgyalás alatt mindazokat az intézkedéseket megtenni, amelyek a fegyelem és rend, valamint a biróságot megillető tisztelet fenntartása végett szükségesek. E végből a megfelelő kényszeritő és büntető eszközökkel is el van látva. Az elnök azokat a hallgatókat, akik a tárgyalást zavarják, megintheti, eltávolithatja és szükség esetében a tárgyalás termét kiürittetheti (266. §). Jogában áll továbbá az elnöknek a hallgatókat, a tanukat, a szakértőket, a sértettet és a magánpanaszost, valamint ez utóbbiak törvényes képviselőit és meghatalmazottjait, ha katonai fegyelmi fenyitő hatalom alá tartoznak és az övénél alacsonyabb rendfokozatot viselnek: rendelkezéseinek nem teljesitése vagy sértő magaviselet miatt elfogatni s a körülményekhez képest fegyelmi fenyitéssel sujtani, nem tevén külömbséget, hogy a megbüntetendő egyén a közös hadsereg, a haditengerészet vagy a honvédség büntetőbiráskodása alá tartozik-e.
Azokat a katonai egyéneket, akik ugyanolyan vagy magasabb rendfokozatban állnak, mint az elnök, előljáró parancsnokságuknál (266. és 267.§), más egyéneket az illetékes polgári biróságnál kell feljelenteni.
Az elnök a javaslat 268. §-a szerint a védőt rendreutasithatja, ha ez a biróságot megillető tiszteletet megsérti, sőt fegyelmileg meg is fenyítheti, ha az katonai fegyelmi fenyítő hatalom alatt áll. Azoknak a védőknek a megfenyitését, akik katonai fegyelmi fenyítő hatalom alá nem tartoznak, akiknek tehát rendzavaró vagy tiszteletellenes magaviselet nem tekinthető egyuttal a katonai fegyelem és rend, valamint a katonai fölé- és alárendeltségi viszony megsértésének is, a javaslat a védelem szabadsága érdekében és a polgári bünvádi perrendtartások mintájára a haditörvényszékre bizza, s egyszersmind a büntetés maximumát 200 korona pénzbirságban állapitja meg, amely büntetés ellen a védő felfüggesztő hatályu felfolyamodással élhet a legfelsőbb katonai törvényszékhez. További fegyelmi eszköz mindenrendü védővel szemben a szó megvonása, ami azonban, miután első sorban a vádlott érdekét érinti, csak a haditörvényszék végzésével rendelhető el (268. § 2. bek.). Ily esetekben meg kell engedni a vádlottnak, hogy más alkalms védőt választhasson, csakhogy a választást a tárgyalásnál jelenlevő alkalmas egyénekre kell szoritani, mert külömben majdnem mindannyiszor a főtárgyalásnak sok fáradsággal és költséggel járó elnapolása válnék szükségessé. Ha a vádlott a jelenlevőkből nem választhat, hivatalból kell részére kirendelni védőt és ha ez kellő időben nem lehetséges s a védelem kötelező vagy a haditörvényszék védő közreműködését szükségesnek tartja, nem marad más hátra, mint a főtárgyalást más védő választása vagy kirendelése végett félbeszakitani vagy elnapolni. Ha a védelem sem nem kötelező, sem nem szükséges, a főtárgyalást védő közrevonása nélkül kell folytatni.
A 268. § 3. bekezdése elrendeli, hogy a katonai védők lajstromába bevezetett védőre kiszabott minden fenyitést be kell jelenteni a honvédelmi miniszternek, és ha a védő: ügyvéd, illetékes fegyelmi hatóságának is. A honvédelmi miniszterhez teendő jelentés czélja az, hogy e miniszternek alkalma nyiljék a megbüntetett védőnek a katonai védők lajstromából való esetleges törlése iránt intézkedni (93. § 2. bek. 2. pontja).
Ha a főtárgyalást a védő helytelen magaviselete miatt félbe kellett szakitani vagy el kellett napolni, a haditörvényszék őt - a 269. § szerint - külön végzéssel, az okozott költségek megtéritésére is kötelezheti, ami ellen a védő felfüggesztő hatályu felfolyamodással élhet a legfelsőbb katonai törvényszékhez.
Végül a 271. § szerint az elnök rendzavarás miatt a katonai ügyészt és az ügyészi tisztet is rendre utasithatja vagy megfenyités végett az illetékes parancsnoknak feljelentheti.
Azok a fegyelmi jogok, amelyekkel a javaslat az elnököt felruházza, a polgári bünvádi eljárásban az elnököt szintén megilletik, következőleg azokat a katonai főtárgyalás elnöke sem nélkülözheti.
Egyes külföldi katonai bünvádi perrendtartások, például a franczia (115. czikk), a német (290. §), úgyszintén az orosz, spanyol, portugal stb. szerint az elnököt még polgári egyénekkel szemben is megilleti a büntető hatalom, ha ezek magukat a tárgyalás alatt helytelenül viselik. Tekintettel azonban arra, hogy az érvényben álló polgári bünvádi perrendtartások szerint az elnököt a tényleges katonai egyének fölött büntető hatalom nem illeti meg, hanem ezeket megbüntetés végett a katonai hatóságnak kell feljelenteni, a javaslat arra a viszonos álláspontra helyezkedett, hogy a katonai főtárgyalás elnökét se illesse meg büntető hatalom a polgári egyének fölött, hanem, hogy ezeket az illetékes polgári biróságnál tartozzék feljelenteni.
A javaslatnak azt a rendelkezését, amely azokat a nem-tényleges tiszteket és hasonló állásu egyéneket, akik a főtárgyalásra katonai egyenruhában jelennek meg, katonai fegyelmi fenyitő hatalom alá helyezi (270. §), már a 13. § 4. pontjánál megokoltam és igazolja ezt a rendelkezést még az is, hogy az emlitett egyének a katonai egyenruhában való megjelenéssel önként vetik alá magukat a katonai hatóságok fegyelmi hatalmának. A katonai felfogással ellenkeznék, hogy a katonai hatóság azokat a tiszteket és hasonló egyéneket, akik valamely katonai aktusnál katonai egyenruhában fegyelmi vétséget követnek el, meg ne fenyíthesse.
A per tulajdonképeni vezetésére, mint már emlitettem, a tárgyalásvezető van hivatva. Indokolt, hogy az e tisztséggel járó teendők a haditörvényszéken résztvevő jogtudó egyénre bizattak, mert csak ennek van a per vezetéséhez feltétlenül szükséges szak- és törvényismerete.
Tárgyalás vezetése alatt a javaslat lényegileg a vádlottnak, a tanuknak és a szakértőknek kihallgatását, egyéb bizonyitékok felvételének sorrendje és az eljárás egyes mozzanataira vonatkozó inditványok fölötti határozást érti, amennyiben ezek az inditványok az elnök fent ismertetett hatáskörét nem érintik, vagy a határozás fölöttük a törvényben nincs kifejezetten a haditörvényszéknek fenntartva (273. §). A polgári bünvádi perrendtartásokban az elnök számára biztositva levő ugynevezett discretionarius hatalmat, amelynél fogva ő az eljárás folyamában inditványra vagy hivatalból, uj tanuk és szakértők kihallgatását és uj bizonyitékok megszerzését vagy felvételét rendelheti el, a javaslatban a haditörvényszékre és tárgyalásvezetőre kellett ruházni, mert ez a jog is szorosan összefügg a per vezetésével s igy ettől el nem választható. Ám az elnök, mint aki a biróságot kifelé képviseli, foganatositja ezekben az esetekben is a kifejé szükségesé váló intézkedéseket, nevezetesen a tanuk megidézését és elővezettetését stb. (283. § 4. bek.).
Közvetlenül a főtárgyalás megkezdése előtt alkalmat nyujt a javaslat az érdekelteknek arra, hogy nyilatkozhassanak, vajjon nem forog-e fenn ok a jelenlevő haditörvényszéki tagok valamelyikének vagy a jegyzőkönyvvezetőnek kizárására vagy mellőzésére. Az idevágó közelebbi rendelkezésekről már a 118. § megbeszélésénél volt szó.
A netalán kizárt vagy mellőzött biró (jegyzőkönyvvezető) pótlásáról a biróság, ha pedig a főtárgyalást a biróság székhelyén kivül tartják, a tárgyalásvezető gondoskodik. Ha a pótlás azonnal meg nem történhetik, a főtárgyalás elhalasztandó.
A 275-278. §-okhoz
Miután az elnök a főtárgyalást megnyitotta (275., a tárgyalásvezető vádlottnak személyes viszonyairól kikérdezése után a nem-állandó birákat, valamint a netalán közrevont pótbirákat megkeresi (276. §). A tanuk, szakértők st. felhivását, továbbá a tanuk és szakértők befolyásolásának meggátlására vonatkozólag a tárgyalásvezető által teendő intézkedéseket (277., ugyszintén a tanuknak vagy szakértőknek meg nem jelenése alkalmazandó rendszabályokat (278. §) a javaslat a polgári bünvádi perrendtartások mintájára szabja meg. Ha a vádlott a főtárgyaláson meg nem jelent, ami közvetlenül a főtárgyalás megkezdése előtt megállapítandó, a főtárgyalás - amennyiben a vádlott rögtön elő nem állitható - elhlasztandó (274., mert a 278. § 2. bekezdésének elvi rendelkezése szerint a vádlott távollétében a főtárgyalást megtartani nem szabad.
Az az alapelv, hogy a vádlott jelenléte nélkül a főtárgyalást még a dandárbirósági eljárásban sem szabad megtartani, csak következetes keresztülvitele a vád és a szóbeliség elvének, amely feltétlenül megköveteli, hogy a vádlott a bünvádi pernek abban a stadiumában, amelyben az ő állitólagos bünössége fölött határoznak, jelen legyen. A katonai bünvádi eljárásban a szabadlábon levő vádlottat a legtöbb esetben minden nehézség nélkül és megbizható módon a biróság elé lehet állitani. Ha előállitatását eltávozással, illetőleg szökéssel meghiusitaná, ezzel rendszerint uj büncselekményt követ el, amelyet a katonai büntetőjognak a bünhalmazatra vonatkozó elveihez képest az eredeti vád tárgyát képező cselekménynyel egyidejüleg kell elbirálni. Mind a két körülmény további megokolásául szolgál annak az alapelvnek, hogy a haditörv ényszéki főtárgyalást mindig a vádlott jelenlétében kell megtartani.
Hogy mennyiben lehet mégis a főtárgyalást a vádlottnak a főtárgyalás folyamában történt hirtelen megbetegedése esetében, továbbá opportunitási okoknál fogva az ujrafelvételi eljárás során a vádlott távollétében is folytatni vagy megtartani, arról a 318. és a 398. §-nál lesz szó.
A főtárgyalásról igazolatlanul elmaradt tanuk és szakértők megbüntetésére nézve a 185. és a 208. §-ra vonatkozólag előadottak állanak. Ily tanut vagy szakértőt, amennyiben tényleges katonai egyén, a haditörvényszék, ellenkező esetben pedig megkeresés folytán az a járásbiróság, amely a javaslat 185. §-a szerint a meg nem jelent egyén megbüntetésére is illetékes, a meghiusitott főtárgyalás költségeiben elmarasztalhatja (279. § 2. és 3. bek.). Ez a rendelkezés lényegben a polgári büntetőbirósági eljárásban is érvényben van, csakhogy ott a költségben marasztalás kötelezőleg (magyar B. P. 194. § 1. bek. és 232. § 1. bek., a horvát-szlavonországi B. P. 233. §-a és az osztrák B. P. 242. § 3. bek.), mig a javaslatban csak fakultative van kimondva, ugy, hogy ekkép a hadseregi biróságok a körülményekhez képest a méltányosság álláspontjának bizonyos engedményeket tehetnek.
A tényleges katonai egyének közé nem tartozó tanuknak és szakértőknek a költségben marasztalását a javaslat a polgári büntetőbiróságoknak azért engedi át, mert ezeknek megbüntetése igazolatlan elmaradásuk miatt szintén a polgári büntetőbiróságokat illeti (185. és 208., a költségben marasztalás pedig a vétkességtől és a büntetéstől függ, minélfogva azt annak a hatóságnak kell kimondania, amely a vétkesség és a büntetés kérdésében is határoz.
A javaslat 280. §-a a védőnek igazolatlan elmaradása, vagy időelőtti eltávozása esetében követendő eljárást szabályozza. Indokolásául a javaslat 268. és 269. §-ánál mondottakra utalhatok.
A javaslatnak a vádlott kihallgatására és a bizonyitás felvételére vonatkozó szóbanforgó rendelkezései lényegileg megegyeznek a polgári bünvádi perrendtartások szabályaival s igy megokolást alig igényelnek.
Ami a vádlott kihallgatását illeti, a 282. § szövegezéséből világosan kitünik, hogy a javaslat mindazokat a jogokat biztositani kivánta a vádlottnak, amelyek a modern vádperben a vádlott állásának megfelelnek. Nevezetesen világos kifejezésre jut e § 5. bekezdésében, hogy a vádlott a hozzá intézett kérdésekre felelni nem köteles és a felet megtagadásából rá nézve semminemü hátrányos következtetést sem szabad vonni. E mellett a javaslat több helyütt gondoskodik arról is (282. §, 285. § utolsó bek., 295. § 2. bek., 296. 2. bek. stb.), hogy a vádlott a főtárgyaláson történtekről és az őt megillető jogokról, a szükséghez képest megfelelően felvilágosittassék.
A bizonyitó eljárásra nézve megjegyzendő, hogy a javaslat a 283. § 2. bekezdésében a főtárgyalás bizonyitásfelvételére nézve a bizonyitékok közösségének elvét fogadta el, még pedig lényegben a polgári bünvádi eljárások mintájára. A bizonyitékok közösségének elve alatt a doktrina azt érti, hogy a vádlónak és a vádlottnak egyaránt joga van mindazokhoz a bizonyitékokhoz, amelyek az egyik vagy a másik fél inditványára a főtárgyaláson felveendők, minélfogva az egyes bizonyitékok felvételét csak akkor szabad elejteni, ha ebbe a vádló és a vádlott egyaránt beleegyezik.
Mindazonáltal, egészen eltekintve természetesen a biróság discretionarius hatalmánál fogva felveendő bizonyitékoktól, a javaslat 283. § 3. bekezdése e szabály alól kivételt állapit meg arra az esetre, ha az inditványozott és előkészitett bizonyiték felvételének mellőzését a haditörvényszék azért határozza el, mert az illető bizonyiték a főtárgyalás folyamában teljesen feleslegessé vált. A magyar polgári bünvádi perrendtartásból (306. § 2. bek.) átvett ez a rendelkezés főleg a katonai birósági főtárgyalások szempontjából bir fontossággal, amennyiben hatályosan elejét veszi annak, hogy a tárgyalást czéltalan bizonyitásfelvételekkel késleltessék.
űA 283. § 4. bekezdésének az a rendelkezése, amely szerint a tárgyalásvezetőn kivül (lásd a 265-273. §-okhoz füzött fejtegetéseket) a haditörvényszék is jogositva van egyes bizonyitékoknak a főtárgyaláson felvételét hivatalból elrendelni, szintén a magyar polgári bünvádi perrendtartásból (306. § 3. bek.) van véve és az anyagi igazság kideritése érdekében szükséges is.
De tekintettel azokra a tetemes költségekre és nehézségekre, amelyekkel a főtárgyalásnak 24 óránál hosszabb időre félbeszakitása vagy annak elnapolása rendszerint jár, indokoltnak mutatkozk e bekezdésben foglalt az a további rendelkezés is, amely szerint uj bizonyitékok felvételét hivatalból csakis a haditörvényszék rendelheti el; ha az a tárgyalásnak az emlitett időtartamon túl való félbeszakitását vagy elnapolását tenné szükségessé (v. ö. a magyar B. P. 306. § 3. bek. és a jav. 317. § 2. bek.).
Azt a rendelkezést, hogy a főtárgyaláson tisztek szembesitését egymással és másokkal csak a haditörvényszék rendelheti el (285. § 2. bek.), már megokolják a 198. §-hoz fűzött fejtegetések; a 285. § 3. bekezdésében foglalt ama rendelkezés megokolása végett, amely szerint azt, vajjon a tanuk és szakértők kihallgatásuk után a teremben maradhatnak-e, a 257-262. §-ok szerint kell elbirálni, utalhatok a főtárgyalás nyilvánosságánál előadottakra.
A 288. § 1. pontja a jegyzőkönyveknek a főtárgyaláson felolvasását megengedő okok közt felemliti azt az esetet is, ha a tanuknak vagy szakértőknek személyes megjelenése a katonai szolgálatnak megzavarása miatt nem lehetséges. Ezek oly tanuk vagy szakértők, akik csak kevésbbé lényeges körülményekről adhatnak felvilágositást (199. § 3. bek.), már a megelőző eljárásban ki lettek hallgatva és a biróság elé állitásukkal a katonai szolgálat túlságosan megzavartatnék. Ha például egy századnak sok emberét biróság elé idézik és főleg ha a biróság távol fekszik a szolgálat az egész századnál megbénul. Hogy tehát a katonai szolgálati ügymenetnek efféle tetemesebb megzavarása lehetőleg elkerülhető legyen, szükségesnek mutatkozott ily kivételt a szóbeliség és közvetlenség elve alól kifejezetten megállapitani.
A javaslat e § 4. pontjában ugy intézkedik, hogy valamely jegyzőkönyv a vádló és a vádlott egyetértő beleegyezésével csak akkor olvasható fel, ha a felolvasáshoz a tárgyalásvezető is hozzájárul. E rendelkezés azért szükséges, nehogy egészen a felek tetszésére legyen bizva annak elhatározása, vajjon mikor helyettesitse a valóban közvetlen és szóbeli bizonyitásfelvételt az irásbeliség, vagyis, hogy az eljárás egyik legfontosabb alapelve mellőztessék-e vagy sem.
Viszont azt, hogy valamely szemle- vagy leletfelvétel, bizonyitvány vagy okirat stb. fel ne olvastassék, azért kellett a vádló és vádlott lemondásán kivül a tárgyalásvezető hozzájárulásától is függővé tenni, (288. § utolsó előtti bek.), mert az utóbbi azok felolvasását, discretionarius hatalmánál fogva hivatalból akkor is elrendelheti, ha a vádló és a vádlott a felolvasásról lemondanak.
A javaslatnak a perbeszédekre, ezek tartalmára és sorrendjére vonatkozó rendelkezései a polgári bünvádi perrendtartások szabályaival lényegileg megegyezvén, nem igen adnak itt okot bővebb fejtegetésre.
Ki kell emelni, hogy perbeszédet csak a vádló, a vádlott és védője tarthat, ellenben a sértettet és a magánpanaszost - akik, mint már emlitve volt, a közös haderő bünvádi eljárásában ügyfelek minőségével nem birnak - e jog meg nem illeti. (Másként áll a dolog a perorvoslati eljárásnál. V. ö. a 347. és 370. §-szal és ezek indokolásával.)
Felvilágositást igényel e § 2. bekezdésének rendelkezése, amely azt az esetet szabályozza, ha a vádló a főtárgyalás alatt a vádat a vádlottnak valamely ujonnan kiderült büncselekményére ki akarja terjeszteni. Minthogy a javaslat 3. §-ában foglalt alapelv szerint a vádlónak ahhoz, hogy az eljárást bármely büncselekmény miatt megindithassa, az illetékes parancsnok utasitására van szüksége és a bünvádi per előfeltételét képező emez utasitásnak hiánya az eljárás semmisségét vonja maga után (v. ö. a 358. § 9. c) pontjával): a vádlónak, ha a vádat a vádlott ujonnan kierült tettére akarja kiterjeszteni, előzőleg mindig az illetékes parancsnok hozzájárulását kellene kieszközölnie. E hozzájárulás kieszközlése azonban az illetékes parancsnok távolléte miatt (256. §) mindig a főtárgyalás félbeszakitását vagy elnapolását, vagyis az eljárásnak oly lényeges megzavarását vonná maga után, amely különösen e stádiumban lehetőleg elkerülendő.
E kivételes esetekre vonatkozólag tehát azt rendeli a javaslat, hogy az illetékes parancsnok hozzájárulásának kieszközlésétől el lehet tekinteni, abból a fikczióból indulván ki, hogy az illetékes parancsnok már a legalitásnak reá nézve kötelező elvénél fogva is a vád kiterjesztéséhez feltétlenül megadta volna hozzájárulását, ha a szándékot kiterjesztésről idejekorán értesült volna. Az itt szabályozott esetekben tehát a javaslat czélszerüségi okokból kivételt enged a 3. §-ban foglalt elv alól, ami természetesen maga után vonja azt, hogy annak, ha az illetékes parancsnok a hozzájárulását a vád kiterjesztéséhez netán utólag megtagadja, semmiféle perjogi hatálya nincs. Az emlitett alapelv azonban föléled, mihelyt a főtárgyalást a megfelelő vád emelése végett félbeszakitották vagy elnapolták, avagy a vádló részére az ujonnan kiderült tett önálló üldözésének jogát fenntartották, mert ezzel egyuttal azok az okok is elesnek, amelyeken a kivételes rendelkezés alapul.
Az, hogy az illetékes parancsnok hozzájárulását akkor sem kell kikérni, ha a vádló a főtárgyalás alatt a tényállást csupán a vád tárgyát képező büncselekmény törvényes megjelölése (minősülése) de nem egyszersmind a tett ugyanazonossága tekintetében látja megváltozottnak s ehhez képest a vádat megváltoztatja (293. § 1. bek.), abban leli indokolását, hogy az illetékes parancsnok csupán valamely meghatározott tettnek büntetőbirósági üldözésére birhat befolyással, de nem egyszersmind annak jogászi megjelölésére is, és hogy a biróság amugy sincs kötve a vádbeli tett törvényes megjelölése tekintetében a vádló indítványához.
Itt mindenekelőtt a javaslat 300. és 301. §-ának rendelkezéseit kell kiemelni. Az előbb emlitett § azt rendeli, hogy a haditörvényszék köteles a saját illetéktelenségét itélettel kimondani, ha a főtárgyalás folyamában vagy befejezése után, akár inditvány folytán, akár e nélkül, arra a meggyőződésre jut, hogy a hadsereg büntetőbiráskodásnak egyáltalában nincs helye. Hogy ilyen esetekben a vádlottat sem elitélni, sem felmenteni nem lehet, az kétségtelen; de az ügy érdemével tovább foglalkozni, esetleg a bizonyitásfelvételt folytatni szintén czéltalan lenne, mert az illetékes biróság ugy sem alapithatná itéletét erre a bizonyitásfelvételre.
Ugyanez a helyzet akkor, ha a dandárbiróság haditörvényszéke azt tartja, hogy a bünvádi ügy a hadosztálybiróság hatáskörébe tartozik.
Csakhogy itt figyelembe kellett venni, hogy ily esetben valamely perorvoslatnak megengedése fölösleges proczedurát jelentene, mert a bünvádi ügy az illetékesnek talált birósághoz való haladéktalan átutalás következtében amugy is ugyanahhoz a hadosztálybirósághoz kerül, amely az esetleges fellebbezés fölött lenne hivatva határozni. Ezért czélszerünek mutatkozott a perorvoslatot ebben az esetben kizárni (332. § 2. bek.) és a dandárbiróság itéletét a hadoszátlybiróság előtti vádemelés hatályával felruházni. Ehhez képest, ha a hadosztálybiróság a dandárbiróság itéletét igazoltnak elismeri, a bünvádi ügyet mint illetékes elsőfoku biróság birálja el. Ha pedig a hadosztálybiróság azt tartja, hogy a dandárbiróságnak az illetékességet kimondó itélete téves volt, a 301. § második mondata szerint szintén első fokban jár el, a nélkül, hogy a bünvádi ügyet az illetékes dandárbirósághoz kellene visszajuttatni (v. ö. a 301. § ad c) és a 306. § 1. pontjára vonatkozó elábbi fejtegetésekkel is).
Hogy az emlitett két esetben az illetékes parancsnok intézkedéséig a vizsgálati fogság fenntartása fölött a haditörvényszék határoz (300. § utolsó bekezdése), az nem beavatkozás az illetékes parancsnok jogaiba, mert a vizsgálati fogság elrendelésére az a parancsnok, aki azt elrendelte, a haditörvényszék nézete szerint illetékes sem volt, mihez képest előforduló esetben a vádlott fogsága a haditörvényszék határozata után az egyszerü előzetes letartóztatás jellegét ölti fel.
A 301. § szerint nem nyilvánithatja magát a haditörvényszék illetéktelennek azért, mert a) az ügy a 2. § értelmében fegyelmi uton elintézhető lett volna, vagy mert b) azt tartja, hogy a vádemeést egy személyi tekintetben nem illetékes parancsnok rendelte el, vagy mivel c) a haditörvényszék nézete szerint az ügy alsóbb rendü hadseregi biróság elé tartozik. Végül a dandárbiróság haditörvényszéke akkor se nyilvánithatja magát illetéktelennek, ha a bünvádi ügyet magasabb foku biróság utasitotta a dandárbiróság elé.
Az a) alatti esetre nézve megjegyzendő, hogy annak elbirálása, vajjon valamely büncselekmény a javaslat 2. §-a értelmében fegyelmi vagy birói uton torlandó-e meg, első sorban a terheltnek fegyelmi fenyitő hatalommal felruházott előljáróját és ha az eset az illetékes parancsnoknál jelentetett fel, ezt a parancsnokot illeti. Mind a két prancsnok felelős az alájuk rendelt csapatoknál a fegyelem fenntartásáért, minélfogva nem lehet a biróságot felhatalmazni, hogy ez valamely vétségnek fegyelmi uton megtorlását rendelhesse el akkor, amidőn az illetékes parancsnok előforduló esetben a fegyelem érdekében a birósági uton megbüntetést tartja szükségesnek s ehhez képest a biróságnál a büntető inditványt előterjeszteti vagy a vádiratot benyujtja (v. ö. a jav. 2. §-ához füzött fejtegetéseket).
A b) pontra vonatkozólag vissza kell idézni az emlékezetbe, hogy abban az esetben, ha kétessé válik, vajjon valamely terhelt ellen az eljárásra több parancsnok közül melyik az illetékes: a határozásra közös előljáró parancsnokuk van hivatva és hogy e tekintetben a legfelsőbb katonai törvényszéket a határozás csak akkor illeti meg, ha közös előljáró parancsnok nincs (39. § 1. bek.), továbbá, hogy bizonyos esetekben az illetékességre nézve a parancsnokok egymásközt meg is egyezhetnek (35., végül, hogy a 38. § szerint tárgyi összefüggés esetében az egyesitett bünvádi ügyekre nézve az illetékes parancsnokot a körülményekhez képest a közös előljáró parancsnok vagy a legfelsőbb katonai törvényszék határozza meg.
Ebből folyólag az elsőfoku biróságnak nem állhat jogában azt a kérdést birálgatni, vajjon a parancsnok a vádlott személyét tekintve illetékes volt-e a bünvádi üldözésre vagy sem, feltéve, hogy a parancsnok a hadseregi, a honvéd és a polgári büntetőbiráskodás között fennálló törvényes határokat, továbbá saját tárgyi hatáskörének határait megtartotta. Ezzel ellentétes rendelkezés külömben ellenkeznék az illetékes parancsnok állásával és tekintélyével, a vádlottnak vagy az eljárás czéljának pedig semmis előnyt sem nyujtana.
Ami a c) alatti esetet illeti, bizonyára nemcsak a jogerndnek, de a vádlottnak is érdekében áll, hogy a nagy költséggel és a vádlottra, valamint a tanukra (szakértőkre) nézve időveszteséggel is járó főtárgyalás ne ismételtessék meg a dandárbiróság haditörvényszéke előtt, hanem mindjárt a hadosztálybiróság haditörvényszéke itéljen a vád fölött s ekkép az ügy érdemlegesen elintéztessék. A vádlott igy nemcsak hogy hátrányt nem szenved, de sőt a megbizható igazságszolgáltatásnak azokat a fokozottabb garancziáit élvezi, amelyek a hadosztálybirósági eljáráshoz fűződnek. A c) alatti esetre vonatkozólag külömben a polgári bünvádi perrendtartások is hasonló eljárást állapitanak meg, mint a 301. §.
Ami végül a 301. § utolsó mondatát illeti, e tekintetben utalhatok a 139. § 3. bekezdésénél mondottakra.
A javaslat 295., 302., 303. és 304. §-ának rendelkezései kellőkép megóvják a védelem jogát és a vádlott befolyását arra az esetre, ha a vád a főtárgyalás folyamában ténybeli és jogi vonatkozásban változást szenvedne.
Az első helyen emlitett § szerint, ha a vádló a főtárgyalás folyamában a vádat megváltoztatja vagy kiterjeszti, a tárgyalásvezető köteles a vádlottnak megmagyarázni a vád tekintetében beállott változást és őt meg kell kérdeznie, hogy a védelem előkészitése végett nem kivánja-e a főtárgyalás félbeszakitását vagy elnapolását.
Ha a vádló a vád megváltoztatására vagy kiterjesztésére nézve inditványt nem tett, megeshetik, hogy a haditörényszék van abban a meggyőződésben, hogy a vád tárgyául szolgáló tett a főtárgyalás eredménye szerint más jogi szempont alá esik, mint amelyet a vád megjelölt. Ha tehát ez az eset előfordul, a 302. § 2. bekezdése szerint mind a vádlót, mind a vádlottat meg kell hallgatni, de csak akkor, ha a tett a haditörvényszék nézete szerint sulyosabban büntetendő, mint az, amelyre a vád irányult vagy ha a minősités változása a védelemnek uj irányban előkészitését teszi szükségessé. A magyar polgári bünvádi perrendtartásból (325. § 3. bek.) átvett és lényegileg a horvát-szlavonországi B. P. (1888. évi 256., valamint az osztrák polgári B. P. (262. §) idevágó rendelkezésének is megfelelő ez a megszoritás indokolt, nehogy akkor is félbe kelljen szakitani a haditörvényszék tanácskozását s ez által késleltetni az eljárást, amikor a minősités csak olyan változást szenved, amely a vádlottra nézve egészen lényegtelen, sőt előnyös és amelyre a védelem már ugyis kiterjeszkedett. Az eljárás egyszerüsitésének szempontja vezérli a 302. § utolsó bekezdését is, amely szerint a vádló és a vádlott meghallgatására vonatkozó fenti rendelkezéseket nem kell alkalmazni a dandárbirósági eljárásban és abban az esetben, ha a fegyelmi kihágások minősitése változik, amely utóbbiak törvényes elnevezése külömben amugy sincs sehol megállapitva. Ha a minősités megváltoztatását a vádló inditványozta, a vádlottat a 295. § értelmében mindig meg kell hallgatni.
Megjegyzendő még, hogy az előbb emlitett esetekben a vádló és a vádlott meghallgatásának elmulasztását a javaslat ép úgy, mint a magyar B. P. 325. §-ának 3. bekezdése, semmisség terhe alatt tiltja.
Hogy a hadosztálybiróság haditörvényszéke a 302. § 3. bekezdése szerint nem bocsátkozhatik itélethozásba, ha nézete szerint a tett olyan büntett, mely a 88. § 1. bekezdése értelmében védő közrevonását teszi szükségessé és a vádlottnak a főtárgyaláson védője nem volt: az szükségkép folyik a 358. § 2. pontjából, amely semmisség terhe alatt megköveteli, hogy kötelező védelem esetében védő legyen a főtárgyaláson. Ha tehát ilyen eset előfordul, nem marad más hátra, mint a főtárgyalást egészen abbanhagyni és az itélethozást olyan uj főtárgyalásra fenntartani, amelyen védő is vesz részt. Egyszerü félbeszakitása vagy alnapolása a főtárgyalásnak nem elég, mert védőnek a főtárgyalás elejétől végéig jelen kell lennie.
Arra nézve, ha a vád a hadosztálybirósági eljárásban a főtárgyalás alatt uj tettre kiterjesztetik, a javaslat 303. §-a a horvát-szlavonországi és az osztrák polgári bünvádi perrendtartást követi, melyeknek 257., illetőleg 263. §-a szerint ahhoz, hogy ez az uj tett az itélethozás körébe bevonható legyen, a bünvádi beleegyezése csak akkor szükséges, ha e tett miatt való elitélése esetében rá oly büntető rendelkezés nyerne alkalmazást, amely szigorubb mint az, amely az eredeti vádiratban foglalt büncselekmények közül a legsulyosabbikra alkalmazandó volna (303. § 3. bekezd.).
Fölöslegesnek látszott a vádlott beleegyezését az uj tett bevonásához akkor is megkövetelni, ha az uj tett kevésbbé sulyos, mint a vád eredeti tárgyát képezett büncselekmény (v. ö. a magyar B. P. 318. §-ával), mert a javaslat 295. §-a módot nyujt a vádlottnak arra, hogy az ujonnan kierült tett elkülönített tárgyalására irányuló esetleges inditványát elfogadhatóan megokolja és hogy ez inditványának esetleges indokolatlan visszautasitása ellen semmisségi panaszszal élhessen (358. § 4. pont) és mert az uj tett - a katonai büntetőjognak a halmazatban levő büncselekmények elbirálására vonatkozó elvei szerint - csak sulyositó körülményként jön beszámitás alá. Végül nem tévesztendő szem elől az sem, hogy ha a törvény minden esetben, tehát a legcsekélyebb ujonnan kiderült büncselekménynek az itélethozás körébe bevonásához is szükségessé tenné a vádlott beleegyezését, ez a körülményekhez képest a bünvádi eljárás nagymérvü késleltetésére vezethetne.
A 303. § 2. bekezdésének rendelkezése egyszerü folyománya a kötelező védelemre vonatkozó rendelkezéseknek és arról már a 302. § 3. bekezdésének tárgyalásánál tüzetesebben volt szó.
Az a rendelkezés, hogy a dandárbiróság akkor is köteles saját illetéktelenségét itélettel kimondani, ha a vádlottnak a főtárgyalás során ujonnan kiderült büncselekménye a dandárbiróság hatáskörét meghaladja (304., az anyagi büntetőjognak a bünhalmazatra vonatkozó elveiből folyik és összhangzásban van a javaslat 36. §-ának 2. bekezdésével. A halmazatban levő büncselekményeket a bünhalmazat elvei szerint együttesen kell itélet alá bocsátani, az itélethozásra azonban ily esetben a hadosztálybiróság illetékes.
A javaslat e részének többi §-ai közül még csak a 306., a 309. és a 311. §-ban foglalt különleges rendelkezések igényelnek néhány megjegyzést.
A javaslat 306. §-ának 1. pontja szerint a vádlottat fel kell menteni, ha az illetékes parancsnoknak a vádemeléshez „e törvény szerint szükséges” utasitása hiányzik. Szükségszerü következménye ez a javaslat 3. §-ában felállitott annak az alapelvnek, amely szerint a bünvádi eljárást csak az illetékes parancsnok utasitására lehet meginditani. Ez az utasitás ép úgy, mint a jogosultnak kivánata azoknál a büncselekményeknél, amelyek csak az ő kivánatára üldözhetők (v. ö. a 306. § 3. pontjával), előfeltétele a pernek, ami nélkül bünvádi elárásnak helye nincs. Ha a bünvádi eljárást ennek daczára mégis meginditották és már a főtárgyalásig is eljutott, a vádlottat a per egyik előfeltételének hiányában a vád alól fel kell menteni. Megjegyzendő, hogy a javaslat, mint már emlitve volt, a 293. § 2. bekezdésében kivételt állapit meg a 3. § elvi rendelkezése alól arra az esetre, ha bizonyos büncselekmények csak a főtárgyalás alatt derültek ki. Ép ugy nincs szükség a 300. § 2. bekezdése értelmében a hadosztálybirósághoz utalt illetékes parancsnok utasitására az eljárásnak e biróságnál való meginditásához, ha a dandárbiróság azért nyilvánitja magát illetéktelennek, mert a bünvádi ügy, nézete szerint, hatáskörét meghaladja. Magától értetődik, hogy ezeket a kivételeket a 306. § 1. pontjánál is szem előtt kell tartani, aminek a javaslat e szavakkal ad kifejezést: „az illetékes parancsnoknak ..... e törvény szerint szükséges utasitása”. Ha tehát az illetékes parancsnok utasitása a bünvádi perrendtartás szerint nem szükséges, vagyis ha a 293. § 2. bekezdésében és a 300. § 2. bekezdésében foglalt kivételes esetek forognak fenn, akkor természetesen ily utasitás hiánya sem lehet akadálya a pernek.
A javaslat 309. §-ának értelmezése czéljából rá kell mutatnom a katonai büntetőtörvény 121. és 122. §-ainak ezidőszerint érvényben álló rendelkezéseire. A hivatkozott 121. § szerint a rendes eljárásban oly büntettekkel, amelyekre halálbüntetés vagy életfogytig tartó börtönbüntetés van szabva, abban az esetben, ha a tettes a büntett elkövetésekor a husz éves életkort még nem haladta túl vagy a büntett csak a kisérletnél maradt, időleges tartamu börtönbüntetést kell kimondani. Ha más, mint a most emlitett enyhitő körülmények forognak fenn, az itélet a katonai büntetőtörvény 122. §-a értelmében a törvényhez képest hozandó és a büntetésnek a körülmények szerint méltányosnak és megengedhetőnek látszó enyhítése annak a megitélésére bizandó, akit az elitélt felett a büntetés és kegyelmezés joga illet. Ez utóbbi rendelkezés előfeltétele az, hogy létezzék egy a mostani katonai bünvádi eljárásban is szereplő „birói felsőbbségi jogot gyakorló parancsnok”, akinek bizonyos megszoritásokkal jogában áll az itéletileg kimondott büntetést fontos okokból enyhiteni vagy egészen elengedni.
Minthogy azonban a javaslat, büntetőperjogi okokból, a katonai parancsnokoknak béke idejére a rendes eljárásban ily kegyelmező joggal felruházását nem veszi tervbe, a katonai büntető törvény 122. §-ának helyébe is oly rendelkezést kell felvenni, amely szerint maguknak a biróságoknak adjuk meg azt a jogot, hogy az agyonlövés általi halálbüntetést és az életfogytig tartó börtönbüntetést több és pedig túlnyomó enyhitő körülmény fennforgása esetében időleges tartamu börtönbüntetésre változtathassák át.
A biróságok rendkivüli enyhitő jogának a kötél általi halálbüntetés eseteire is kiterjesztése nem ajánlatos, mert a büntetés e neme béke idejében csupán némely főbenjáró büntettre van szabva és e büntetésre nézve az ezidőszerint érvényes eljárási szabályok (katonai bünperrendtartás 261. § 1. pontja) értelmében sem adhat a birói felsőbbségi jogot gyakorló parancsnok kegyelmet. Azokban a ritka esetekben, amikor katonai biróságok béke idején kötél általi halálbüntetést mondanak ki, az esetleg fennforgó túlnyomó enyhítő körülmények tekintetbevétele a javaslat szerint a legfelsőbb kegyelemnen marad fenntartva.
A katonai büntető törvényben csak katonai büntettekre, továbbá - a rögtönitélő eljárás kihirdetése esetében - az ily büntettekre irányuló csábitásra vagy segélynyujtásra van agyonlövés általi halálbüntetés szabva. Legközelebbi enyhébb büntetés gyanánt e büntettek legnagyobb részére: börtön, nem pedig sulyos börtön van megállapitva. Csupán a szökés, a szökésre szövetkezés és a gyávaság büntetteinek, továbbá a katonai büntettekre csábitás vagy segélynyujtás eseteiben alkalmazandó - bizonyos, a katonai büntető törvényben kifejezetten megjelölt körülmények között (197., 221., 222., 246., 249. és 317. §-ok) - büntetéskép a sulyos börtön. Ezenkivül vannak bizonyos, agyonlövés általi halállal büntetendő katonai büntettek, mint pl. az előljárón megkisérelt gyilkosság által elkövetett függelemsértés büntette, amelyek önmagukban véve, tekintet nélkül a tettes katonai viszonyára, valamely közönséges büntett tényálladékát foglalják magukban és mint ilyenek sulyos börtönbüntetés alá esnek. A büntetés-fokozatnak a katonai büntető törvényben foglalt e különleges módját tartja szem előtt a javaslat, midőn a 309. § 1. pontjában azt rendeli, hogy a hadseregi biróságok rendkivüli enyhitő joguknak alkalmazása esetében az agyonlövés általi halálbüntetést rendszerint egyszerü börtönre kötelesek átváltoztatni és sulyos börtönbüntetést csak akkor mondhatnak ki, ha a büncselekmény a katonai büntetőjog szerint ama különös ismertető jelek hiányában, amelyektől a halálbüntetés alkalmazása függ, sulyos börtönnel sujtandó.
Ugyancsak a birói felsőbbségi kegyelmező jog elejtése folytán és tekintettel arra, hogy a katonai büntető törvény magas büntetési tételei sok esetben immár nem időszerüek, ki kellett terjeszteni a biróságok büntetés-enyhitőjogát abban az irányban is, hogy mig eddig a katonai büntetőtörvény 124. §-a alapján a tíz évtől husz évig, illetőleg öt évtől tíz évig terjedő büntetési tételek esetében a büntetés időtartamát öt, illetőleg két évre szállithatták le, ezentul azt három, illetőleg egy évre szállithassák le. Ellenben a büntetés enyhitésének az a joga, amelyet a katonai biróságok a katonai büntető törvény 125. és 126. §-ai értelmében más törvényes büntetési tételeknél alkalmazhatnak, az eddig szerzett tapasztalatok szerint teljesen kielégitőnek mutatkozott.
A 309. § most fejtegetett rendelkezései anyagi jogi természetüek és mint ilyenek a rendszer szempontjából helyesebben a katonai büntető törvénybe tartoznának. Minthogy azonban az uj katonai büntető törvény megalkotása előreláthatólag még huzamosabb időt fog igénybe venni, a hadseregi biróságok enyhítő jogának kiterjesztése azonban a katonai parancsnokok kegyelmező jogának a béke idejérek megszabott rendes eljárásban való elejtése következtében az uj katonai bünvádi perrendnek életbeléptetésével elkerülhetetlen követelménynyé válik, nem maradt más hátra, mint e rendelkezést már a jelen javaslatba felvenni. Hasonló rendelkezést külömben az osztrák polgári bünvádi perrendtartás (338. §) is tartalmaz.
A 311. § az anyagi büntetőjognak a bünhatalmazatra vonatkozó rendelkezéseit tartja szem előtt, midőn arra az esetre vonatkozólag intézkedik, ha valamely vádlott, aki ellen más büntető itéletet hoztak, ez itélet keletkezése előtt elkövetett más büncselekményben találtatik bünösnek. E szerint a büntetés megállapitásánál a későbbi itéletben a korábbit akként kell tekintetbe venni, hogy mind a két büntetés együttvéve, a sulyosabb büncselekményre a törvény szerint meghatározott legmagasabb büntetést meg ne haladja.
Ámde ez a szabály, kapcsolatban a katonai büntető törvénykönyv 118. §-ával, amely a halálbüntetés és az életfogytig tartó szabadásgvesztésbüntetés sulyosbitását tiltja, oly felfogásra nyujthatna alapot, hogy a szóban forgó rendelkezés értelmében halálbüntetést vagy életfogytig tartó szabadságvesztésbüntetést nem lehet kimondani, ha az elitélendő valamely a főbüntettel halmazatban levő büncselekmény miatt már büntetést szenvedett, ugy, hogy például a gyilkosságban bünösnek talált egyént nem lehetne halálra itélni akkor, ha ő valamely még oly lényegtelen vétség miatt, amelyet a bünhalmazat elvei szerint ugyanannak a vizsgálatnak és itéletnek tárgyává kellett volna tenni, már fogságbüntetést szenvedett. Hogy ilyen az általános jogérzettel nem egyező praxis, amely azzal a büntetéssel, aki halállal vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő delictumon kivül még egy más büncselekményt is elkövetett, merőben külsőleges okokból enyhébben bánnék el, mint azzal, aki csak egy delictum elkövetésére szoritkozott, a közös haderő bünvádi eljársában lábra ne kaphasson, a 311. § végső mondata kimondja, hogy a valamely halmazatban levő büncselekményre kiszabott büntetésre való tekintetnek nincs helye, ha a későbbi elitélés tárgyát képező büncselekményre halálbüntetést vagy életfogytig tartó szabadságvesztésbüntetést kell szabni. A javaslat ezzel nem jut ellenkezésbe a katonai büntető törvénykönyv 118. §-ának rendelkezésével, mert az a felfogás mutatkozik helyesnek, hogy sulyosbitások alatt csakis a törvényben kifejezetten ilyenekül felsorolt sulyosbitásokat kell érteni, nem pedig valamely más cselekmény miatt elszenvedett büntetést is.
A javaslat 312. §-a szerint az itéletet lényeges indokaival együtt mindjártt meghozása után ki kell hirdetni. Az itélethirdetés elhalasztását a javaslat nem engedi meg. Abban, hogy a tanácskozást az itélet kihirdetése nyomon követi, a közvetlenség elve nyilvánul a 305. § értelmében. Az itélethirdetés késleltetése azt az erkölcsi hatást is gyengithetné, amelyet az itéletnek a vádlottra és a hallgatóságra gyakorolnia kell. Minthogy azonban előfordulhat, hogy az itéletet vagy ennek indokolását az eset bonyulult volta miatt nem lehet nyomban irásba foglalni, a tárgyalás indokolatlan késleltetésének elkerülése végett akként kellett rendelkezni, hogy ily esetben elegendő, ha az itéletet szóbelileg kihirdetik és az indokok szóbeli kihirdetése a tartalom lényegének közlésére szoritkozik. Az itéletnek és indokainak teljes irásbafoglalására a hadosztálybiróságnak 3 napig, a dandárbiróságnak pedig, amelynél a bünvádi ügyek rendszerint kevésbbé bonyolultak, 1 napi idő van engedve (v. ö. az osztrák polgári bünvádi perrendtartás 268. §-ával). A javaslatnak az a rendelkezése, amely szerint ilyenkor elegendő, ha az itéletet a tárgyalásvezető és a jegyzőkönyvvezető irják alá, azt czélozza, hogy a bünvádi eljárásnak akadálytalan lefolyása biztosittassék és puszta formalitásokkal ne késleltessék. Az elnök ugyanis egyéb szolgálati teendőinek teljesitése végett, az állomáshelyről a körülményekhez képest esetleg eltávozhatik vagy más okok állhatnak be, amelyek őt az aláirásban gátolnák.
Az itélet kihirdetése a 312. § szerint mindig nyilvános. A vádló vagy a vádlott távolléte a kihirdetést nem gátolja. Arra az esetre, ha a vádlott előbb eltávozott, a javaslat 312. § 3. bekezdése gondoskodik, hogy az itéletet vele hadbiró közölje, mivel a vádlottat a kihirdetéssel egyidejüleg az itélet ellen megengedett perorvoslatokra nézve fel kell világositani (312. § 4. bek.), amit legmagabizhatóbban birósági személy tehet meg.
A 312. § 5. bekezdésében foglalt rendelkezések a magyar polgári bünvádi perrendtartás 330. § 3. bekezdésének rendelkezéseit követik, csekhogy a vádlottnak a haditörvényszék által elrendelt fogságban tartása a javaslat 176. §-ában foglalt fogalommeghatározásához képest csakis előzetes letartóztatás jellegével bir, amely azonban a 417. §-hoz képest, az ott emlitett előfeltételek alatt a büntetési időbe beszámitandó lesz.
A jegyzőkönyvvezetésre vonatkozó szabályok közül ki kell emelni a 316. § 2. bekezdésének rendelkezését, amely szerint a szavazási jegyzőkönyvet lepecsételten az ügyiratokhoz kell csatolni és azt csakis perorvoslati eljárás során, a felsőbb biróság tekintheti meg. E rendelkezés, mint már a 74. § 3. bekezdéséenk megokolásánál felemlitettem, a haditörvényszéki tagok függetlenségének megóvását kivánja szolgálni, eloszlatván ekként még legtávolabbi aggályukat is az iránt, hogy szavazatuk tartalma rájuk nézve esetleg hátrányos következményekkel járhatna.
A javaslat 317. §-a külömbséget tesz a főtárgyalás félbeszakitása és elnapolása közt. Félbeszakitás esetében a főtárgyalás meghatározott időre, elnapolás esetében pedig bizonytalan időre hagyatik abban. A félbeszakitást rendszerint azt elnök, de 24 óránál hosszabb időre a haditörvényszék rendeli el. A 24 óránál hosszabb idejü félbeszakitás gyakran tetemes költséggel és nehézségekkel jár, miért is czélszerünek mutatkozott e tárgyban a határozást a haditörvényszékre bizni. Ugyanez áll az elnapolásra nézve.
A 318. § 1. pontjára vonatkozólag meg kell jegyezni, hogy az a szabály, amely szerint a főtárgyalás a vádlott megbetegedése esetében félbeszakitandó vagy elnapolandó, egyszerü folyománya a 278. § 2. bekezdésében kimondott annak az alapelvnek, hogy a főtárgyalás a vádlott távollétében meg nem tartható. Természetes, hogy itt a vádlottnak oly megbetegedését kell érteni, amely miatt a tárgyalás termében nem maradhat. Minthogy azonban felmentő vagy a biróság illetéktelenségét kimondó itélet a vádlott érdekeit nem sérti, felesleges késedelem és költség elkerülése végett indokolt volt kimondani, hogy olyan esetben, midőn ily itélet hozható a főtárgyalást félbeszakitás nélkül meg lehet tartani, annyival is inkább, mert a vádlottnak áll leginkább érdekében, hogy ügyét mielőbb elintézzék.
Hasonló szempontból indul ki a 318. § 2. pontjának rendelkezése is.
A főtárgyalás elnapolása vagyis bizonytalan időre abbanhagyása a haditörvényszéknek ujabb egybehivásával, valamint a szükséges tanuknak és szakértőknek stb. ujabb megidézésével jár, és mindezt a XVII. fejezet értelmében kell megtenni (319. § 1. bekezdés).
A főtárgyalás félbeszakitása esetében a félbeszakitást elrendelő végzés kihirdetésével egyidejüleg a főtárgyalás folytatásának időpontját is kitüzik, ami egyszersmind idézésül szolgál az érdekelteknek a főtárgyalás folytatására. Mindazonáltal a rendes katonai szolgálati ügymenet szempontjából meg nem engedhető, hogy ilyen rövid uton lehessen idézni akkor is, ha a félbeszakitás 24 óránál tovább tart. Ilyen esetben tehát a biróság a haditörvényszék tagjainak és a tényleges katonai egyének közé tartozó egyéb résztvevőknek, köztük a szabadlábon levő vádlottnak vezénylése végett, a vezényélésre hivatott parancsnoksághoz (hatósághoz) ujabb megkeresést köteles intézni (319. § 1. bekezdés). Tekintettel arra a következményre, amely a 320. § szerint azzal jár, ha uj biró (pótbiró) vesz részt a félbeszakitott vagy elnapolt főtárgyaláson: szükséges a 319. § 3. bekezdésének rendelkezése, amely szerint az ujonnan kitüzött főtárgyalásra, hacsak elháritatlan akadály fenn nem forog, mindig ugyanazok a haditörvényszéki tagok (pótbirák) vezénylendők, aki mint ilyenek, az első főtárgyalásnál működtek. A javaslat 320. §-a szerint ugyanis az ujonnan kitüzött főtárgyaláson bizonyos körülmények közt nem kell a bizonyitó eljárást ismételni, ha a haditörvényszék tagjai ugyanazok maradtak. ha a haditörvényszékbe csak egy uj tag lépett is be, a bizonyitó eljárást mindig ismételni kell.
A javaslat szerint ama kérdés tekintetében, vajjon félbeszakitás vagy elnapolás esetében feltétlenül ismételni kell-e a bizonyitó eljárást vagy sem, a biráknak imént emlitett ugyanazonossága mellett a félbeszakitás vagy elnapolás óta lefolyt időköz irányadó. A javaslat a 320. §-ban azt a szabályt állitja fel, hogy az ismétlés mindig mellőzendő, ha ez az időköz nyolcz napnál többre nem terjed és hogy mellőzhető ha az időköz nyolcz napnál többet tesz ki, de egy hónapot meg nem halad.
A javaslat ugyanis abból a feltevésből indul ki, hogy rövid nyolcz napi idő mulva a főtárgyalás részletei még élénk emlékezetében vannak a biráknak és igy felesleges volna a már kihallgatott tanukat és szakértőket ujra megidézni és kihallgatni.
Minthogy ez a feltevés a nyomcz napot meghaladó időköz esetében is megállhat, a javaslat megengedi a bizonyitó eljárás ismétlésének mellőzését abban az esetben is, ha a főtárgyalás nyolcz napnál hosszabb, de egy hónapnál nem több időre volt abban hagyva. Ha azonban ilyen esetben a vádló vagy a vádlott vagy valamely haditörvényszéki tag a bizonyitó eljárás ismétlését inditványozza, a haditörvényszéknek kell az ismétlés szükséges volta felől határozni. A javaslat, főleg az egyszerü és csekélyebb sulyu bünvádi ügyeket tartotta szem előtt, amikor a magyar polgári bünvádi perrendtartás (335. § 2. bek.) mintájára megengedte, hogy a főtárgyalás több mint nyolcz napi időköz mulva, a bizonyitó eljárás ismétlése nélkül folytatható legyen. A haditörvényszék tehát helyesen cselekszik, ha bonyolult és fontosabb ügyekben a bizonyitó eljárás ismétlése végett tett inditványnak helyt ád.
A javaslat 321. §-ára vonatkozólag meg kell jegyezni, hogy oly szabály felállitása, amely szerint a főtárgyalás alatt büncselekményt elkövető egyén fölött az együttülő haditörvényszéknek azonnal itéletet kellene hoznia (v. ö. a magyar B. P. 333. §-át, a horvát-szlavonországi B. P. 1888. évi 274. §-át és az osztrák B. P. 278. §-át), az uj katonai bünvádi eljárásban, - még akkor is, ha az illető egyén a hadseregi büntetőbiráskodás alatt áll - tekintettel a személyi illetékességi elvre és arra, hogy a hadosztálybiróságok haditörvényszéke a vádlott rendfokozatához képest különfélekép alakul meg, nehézségekbe ütköznék, minélfogva a javaslat ilyen rendelkezést nem is vett fel. A vádló az illetékes parancsnok beleegyezésének előzetes kikérése nélkül a vádemelésre nem is lenne jogositva, a vádló parancsnoka pedig a III. fejezet alapelvei szerint a vádemelés elrendelésére gyakran nem is volna illetékes és igy a biróság sem, mert a biróság illetékessége és a parancsnoké tudvalevőleg fedik egymást. E mellett előfordulhatna az is, hogy valamely tiszttel vagy hasonló állásu egyénnel alapelv értelmében azért nem járhatna el, mivel a haditörvényszéken olyan biró működik közre, aki az elitélendőnél alacsonyabb rendfokozatot visel. Végül szem előtt tartandó az a körülmény, hogy valamely tényleges katonai egyénnek előre nem látott elitélése a katonai szolgálati ügymenet érzékeny megzavarásával járhat.
Nem állhatnak meg azonban ezek az ellenvetések az oly vádlottra vonatkozólag, aki a főtárgyaláson oly büncselekményt követett el, amely a hadseregi büntetőbiráskodás alá tartozik, a vádlottra nézve tehát aggálytalanul lehet alkalmazni a 293. § 2. és 3. bekezdésében s a 295., 303. és 304. §-ban foglalt alapelveket (321. § 5. bek.). Ha a vádlott a főtárgyaláson elkövetett büncselekmény miatt nem tartozik a hadseregi büntetőbiráskodás alá, ugy kell vele elbánni, mint minden más a honvéd vagy a polgári büntető biráskodás alatt álló oly egyénnel, aki valamely hadseregi birósági főtárgyalás alatt büncselekményt követett el, vagyis közölni kell a tényállást az illetékes honvéd vagy polgári hatósággal s esetleg át kell egyszersmind kisértetni a vádlottat előljáró parancsnokságához (helyihatósághoz) vagy a közbiztonsági hatósághoz.
A javaslat alkalmazkodva a polgári bünvádi perrendtartásokhoz, rendes perorvoslatok gyanánt a felfolyamodást, a fellebbezést és a semmisségi panaszt ismeri (322. § 1. bek.).
Felfolyamodással az illetékes parancsnokok és a biróságok rendelkezéseit és végzéseit, fellebbezéssel és semmisségi panaszszal az itéleteket lehet megtámadni (322. § 2. bek.).
A javaslatnak azok közül a rendelkezései közül, amelyek a perorvoslatok használására és visszavonására vonatkozó nyilatkozatok előterjesztésének módját szabályozzák, csak a 324. § 2., 5. és 6. bekezdése nyujt alkalmat megjegyzésekre. A tényleges legénységi egyéneknek és a rangosztályba nem sorozott tényleges havidijasoknak a 2. bekezdés megadja azt a kedvezményt, hogy nyilatkozataikat, ha szabadlábon vannak, nemcsak a biróságnál, hanem előljáró parancsnokságuknál is jegyzőkönyvbe mondhatják, ami ugyanannak a megfontolásnak az eredménye, mint amelyből a 250. § 2. bekezdésének analog rendelkezése eredt (l. ott). Az, hogy az 5. bekezdés szerint a nyilatkozat tevésének időpontját a jegyzőkönyvben pontosan fel kell tüntetni, ha a jegyzőkönyvet - esetleg szolgálati akadályok miatt - azonnal felvenni nem lehet, abban leli indokát, hogy a perorvoslatok használására megszabott határidők megtartására mindenesetre elég, ha a vonatkozó nyilatkozat kellő időben megtétetik. Végül a 324. § 6. bekezdésében foglalt az a rendelkezés, amely szerint a perorvoslat helytelen megjelölése a terhelt hátrányára nem magyarázható, elejét kivánja venni annak, hogy a vádlott perorvoslatait, mint meg nem engedettet, csupán téves megjelölésük folytán utasitsák esetleg vissza, holott a beadványnak, illetőleg jegyzőkönyvnek tartalmából világosan kitünik, hogy a perorvoslatnak csak megjelölése téves.
Azoknak az egyéneknek a körét, akik a vádlott helyett az ő érdekében perorvoslat használására általában jogosultak, a 325. § a vádlott védőjére, meg törvényes képviselőjére és a vádlóra szoritja.
A 325. § 2. bekezdésében az illetékes parancsnok részére megadott az a jog, amelynél fogva a katonai ügyészét a vádlott javára szóló perorvoslat használására is utasithatja, a tiszta vádelvnek áttörését jelenti ugyan, de hasonló perorvoslat joga a polgári bünvádi eljárásokban az ügyészt szintén megilleti és igy a szóban forgó rendelkezés a katonai bünvádi eljárásban annál indokoltabb, mert az illetékes parancsnok, előljárói minőségében, a terhelt érdekeit még ennek akarata ellen is köteles előmozditani. A méltányosság követeli tovább, hogy azokban az esetekben, midőn a vádlott törvényes képviselője, vagy az illetékes parancsnok utasitására a vádló él a vádlott javára perorvoslattal, a vádlott erről értesittessék és egyszersmind felvilágosittassék, hogy a perorvoslatnak ily igénybevétele által az itélet jogerőre emelkedése s ekként az esetleg kiszabott büntetés végrehajtása halasztást szenved (325. § utolsó bek.).
Minthogy azonban nincs kizárva, hogy a vádlott csak azért nem él perorvoslattal, mert az ő javára már más használt perorvoslatot, szükséges, hogy a vádlott javára más jogosult által használt perovoslatot csak az előbbinek kifejezett beleegyezésével lehessen visszavonni (326. § 2. bek.).
A perorvoslatról való lemondásnak vagy a perorvoslat vissszavonásának a javaslat a 326. § 1. bekezdésében oly hatályt tulajdonit, hogy ezektől visszalépésnek többé helye még akkor sincs, ha mindjárt a perorvoslat bejelentésére meghatározott határidőn belül történt volna is a visszalépés. Az a jog, hogy a vádlott a perorvoslatról lemondhat vagy azt visszavonhatja, a perorvoslatnak, mint a vádlott szabad használatára átengedett törvényes kedvezménynek természetéből következik, mig a vádlót ez a jog a bünvádi eljárásban elfoglalt állásánál fogva illeti meg. Minthogy pedig a törvényes vélelem szerint anyagilag amugy is igazságosnak tekintendő itélet a lemondóval szemben, mihelyt a perorvoslatról való lemondás vagy a visszavonás megtörtént, lakai igazsággá is válik, ennélfogva csak következetes, hogy a lemondástól vagy visszavonástól visszalépésnek helye ne legyen.
A perorvoslatokról különösen a következők jegyzendők meg:
A javaslat felfolyamodásának csak a törvényben kifejezetten megjelölt esetekben enged helyet (327. § 1. bek.), mert a korlátlan felfolyamodási jog a katonai bünvádi eljárás lehető gyorsitásának követelményéven nem egyeztethető össze. Világosan kiemeli azonban a javasalt (327. § 2. bek.), hogy a felfolyamodási jognak e megszoritása semmikép csem csorbitja a katonai bünvádi eljárásban érdekelt egyéneknek a katonai szolgálati utasitásokban (Szolgálati szabályzat 1. rész 14. §-ában) biztositott azt a jogát, amelynél fogva feljelentést tehetnek és peres eljáráson kivül panaszszal élhetnek. Ugy mint eddig, ezután is szabad lesz tehát a bünvádi eljárásban közreműködésre hivatott egyének ellen hivatalos vagy szolgálati kötelességeik megszegése miatt efféle panaszokat vagy feljelentéseket tenni, amelyek azután a katonai szolgálati utasitások értelmében fognak elintéztetni (v. ö. a javaslat 26. § 2. bekezdésével is).
Az eljárás gyorsitásának követelményét tartja szem előtt a 328. § rendelkezése is, amely a megengedett felfolyamodás esetében felhatalmazza azt a hatóságot (illetékes parancsnokot, biróságot), amelynek rendelkezése vagy végzése ellen a felfolyamodás irányul, hogy a felfolyamodást, ha alaposnak tartja, maga orvosolja. Ugyanez a szempont vezérli a 329. § rendelkezését is, amely szerint a felfolyamodásnak nincs felfüggesztő hatálya, hacsak a törvény kivételt nem tesz (pld. a 221., 268., 269. stb. §-ban). Mindez azonban természetesen nem zárja ki azt, hogy az a hatóság (illetékes parancsnok, biróság), amely a megtámadott rendelkezést vagy végzést kibocsátotta, továbbá az, amely a felfolyamodás fölött határozni hivatva van, a körülményekhez képest a végrehajtás felfüggesztését elrendelhesse.
A 331-333. §-okhoz
Ami a fellebbezés perorvoslatát illeti, annak úgy a tény-, mnt a jogkérdésben csak a dandárbirósági itéletek ellen van helye, mig a hadosztálybiróságok itéletei ellen csakis a büntetés kiszabásának kérdésében használható (332. és 333. §).
Amellett, hogy a dandárbirósági eljárásban úgy a tény-, nint a jogkérdésben egyaránt legyen fellebbezésnek helye, mindazok az okok felhozhatók, amelyek hasonló intézménynek a polgári bünvádi perrendtartások járásbirósági eljárásában való behozásánál is irányadók. Ellenben azt, hogy hasonló terjedelmü fellebbezés engedtessék esetleg a polgári bünvádi perrendtartás (381. és köv. §-ok) mintájára a hadosztálybiróságok itélete ellen is, megvalósitani nem lehetett. Az elmélet ugyanis, még pedig nem alaptalanul, azt az álláspontot foglalja el, hogy ily perorvoslat a vádperben a szóbeliségnek, közvetlenségnek és a bizonyíitékok szabad mérlegelésének elvével nem igen egyzetethető össze. De gyakorlati okok is szólnak az ellen a katonai bünvádi perben.
Tekintettel arra a körülményre, hogy a hadseregi büntetőbiráskodásnak alávetett egyének száma aránylag csekély és hogy ezek az egyének nagy területen elszórtan vannak állomáson, nagyobb sámu fellebbezési biróságot kellene felállitani a végből, hogy a tanuknak a lakóhelyüktől távol eső hadseregi biróságok elé idézése a katonai szolgálati ügyemenetre nézve tulságos zavarral s a polgári lakosságra nézve tulságos teherrel ne járjon. A ebből származó tetemes költségtöbblet azonban semmi arányban sem állna a bünösség kérdésében benyujtott fellebbezések számával, amely - mint már az 1873. évi osztrák polgári bünvádi perrendtartás indokolása is kiemeli - azoknak az országoknak a polgári bünvádi eljárásában, amelyeknél a fellebbezés megvan, sokkal kisebb, mint általában hiszik. A legtöbb fellebbezés, tapasztalat szerint, a büntetés mértéke ellen irányul, s ezekhez járulnak még azok a fellebbezések, amelyek lényegileg semmisségi panaszok. A javaslat mindkét esetet figyelembe veszi, amennyiben a büntetés kérdésében fellebbezést enged és semmisségi panasznak is helyt ad. Minthogy továbbá az ujrafelvétel megengedése folytán bizonyos mértékben feleslegessé válik az uj bizonyitékokra alapitott fellebbezést a bünösség kérdésében megengedni és minthogy a 358. § 5. pontja szerint a tárgyalás eredményéből helytelen következtetések vonása semmisségi okot képez, ennélfogva a javaslat értelmében engedett perorvoslatokkal be vannak töltve mindazok a hézagok, amelyek a perorvoslatok rendszerében annak folytán támadhatnak, hogy a hadosztálybiróságok itéletei ellen a teljes fellebbezésnek helye nincs.
Ezen az osztrák polgári bünvádi perrendtartásban is meglevő és onnan átvett garancziák folytán az osztrák birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok polgári bünvádi eljárásában sem volt mindezideig hiánynak érezhető, hogy a törvényszéki itéletek ellen teljes fellebbezés nincs, minélfogva ott ily fellebbezés létesitése iránt nem is észlelhetők reformtörekvések.
Némely külföldi katonai bünvádi perrendtartás szerint a büntetés mértéke ellen nem lehet perorvoslattal élni. De a reform-irodalomban is gyakran merülnek fel hangok ily perorvoslat ellen. Felhozzák, hogy az a katona, aki az itélet ellen semmisségi okot nem képes érvényesiteni, ne menjen panaszra katonai birái ellen a büntetés megállapitása miatt. Mindazonáltal a javaslat a szóban forgó fellebbezés mellett foglalt állást, vagyis a büntetés mértéke ellen is enged fellebbezést. Jogi szempontból az ily perorvoslat kétségen kivül igazolt. Katonai szempontból a következő okok szólnak mellette: Nemcsak az igazolatlan felmentések, de a tulságosan enyhe itéletek is sérelmesek a fegyelemre. Fel kell tehát ruházni az illetékes parancsnokot, aki a fegyelemért felelős, hogy a túlenyhe itéleteket a felsőbb biróság elhatározása alá bocsáthassa. Mihelyt azonban a vádló az illetékes parancsnok nevében ilyen jogot gyakorolhat, fel kell ezzel a vádlottat is ruházni, mert a bünvádi eljárásban a fénynek és árnynak egyenlően kell elosztva lennie.
Ami a büntetés kérdésében használható fellebbezés határait illeti, ezek megfelelnek a polgári bünvádi perrendtartások által megvont azoknak a határoknak, amelyek e perorvoslatot ismerik. E szerint a büntetés mértéke ellen fellebbezésnek a vádlott terhére csak akkor van helye, ha a haditörvényszék a büntetés rendkivüli enyhitésének jogával élt, a vádlott javára pedig csak akkor, ha a haditörvényszék a büntetést a törvényes mértéken alul, rendkivüli enyhitési jogánál fogva, már amugy is le nem szállitotta. Minthogy a 309. § 1. és 2. bekezdései a biróságnak megadják azt a jogot, hogy az agyonlövés általi halálbüntetést és az életfogytig tartó börtönbüntetést rendkivüli enyhités utján időleges tartamu börtönbüntetésre átváltoztathassa, a javaslat 333. §-ban a fellebbezsést vádlott javára akkor is megngedi, ha a hadosztálybiróságnál a haditörvényszék ezzel a jogával nem élt. Annál a jelentőségnél fogva, amelylyel a rendfokozat a katonai életben bir, meg kellett a fellebbezést a vádlott terhére még akkor is engedni, ha a rangvesztést a vádló inditványa ellenére ki nem mondták, a vádlott javára pedig akkor, ha a rangvesztést önálló büntetésként vagy oly esetben mondták ki, amelyben annak kimondását a büntető törvény nem rendeli feltétlenül (332. § 3. bek. és 333. §). Ha a rangvesztés valamely büntetésnek, például a börtönbüntetésnek törvényes, a birói belátástól független következménye, akkor a természetesen önállóan nem képezheti fellebbezés tárgyát.
Hogy a dandárbiróságnak a saját illetéktelenségét azon az alapon kimondó itéletei ellen, hogy az ügy a hadosztálybiróság tárgyi illetékessége alá tartozik, nincs helye fellebbezésnek, azt már a 300. § 2. bekezdésének fejtegetésénél megokoltam.
A javaslat 334. §-a szerint fellebbezésre ép úgy, mint semmisségi panasz emelésére (357., a magánapanaszos is jogositva van. Ez a rendelkezés, amely a magánpanaszosnak a magánvádat nem ismerő uj eljárásban (l. a VI. fejezetet) elfoglalt állásával nehezen egyeztethető össze, gyakorlati szempontból azért indokolt, mivel az itt szóba jöhető büncselekmények a jogrend szempontjából alárendelt jelentőségüek és igy nincs kizárva, hogy a katonai ügyész vagy ügyészi tiszt többnyire meg fog nyugodni az itéletben, még akkor is, ha az eljárás módot nyujtott volna arra, hogy az itéletet a vádlott terhére megtámadhassa. E rendelkezésből önként következik, hogy a magánpanaszosnak magának kell ügyét a másodfoku eljárásban - amennyiben nyilvános fellebbezési tárgyalásra kerül az ügy - képviselnie (v. ö. a 343. § 5. bek. és 347., mindazonáltal a vádnak közvád jellege is meg van óva azzal, hogy a közvádló a másodfoku tárgyaláson is nyilvánithat véleményt (347. § és 370. § 1. bek.).
A fellebbezés érvényesithetése, mint minden bünvádi eljárásban, a javaslat szerint is bizonyos határidőhöz van kötve (335. §). A kellő időben bejelentett fellebbezésnek felfüggesztő hatálya van (336. § 1. bek.), mindazonáltal a felmentett vagy oly vádlottnak szabadonbocsátása, akinek kiállott vizsgálati fogsága a katonai büntető törvénykönv 127. §-a értelmében büntetés gyanánt betudatott, csakis a vádló fellebbezése folytán, még pedig ily esetben is csak akkor szenved halasztást, ha a vádló fellebbezését nyomban az itélet kihirdetése után jelentette be és ha az illetékes parancsnok a szabadlábrahelyezést nem találja elrendelendőnek (336. § 2. bek.). Ennek, valamint a 336. § 3. bekezdésében foglalt rendelkezésnek is a czélja az, hogy vádlottat a túlszigortól megvédje, amennyiben az utóbb emlitett rendelkezés abban az esetben, ha a fellebbezés csak a büntetés mértéke ellen irányul, az elitéltnek rendszerint megengedi, hogy a büntetést az itélet jogerőre emelkedése előtt megkezdhesse. A vizsgálati fogságban levő elitéltnek ugyanis az, hogy a büntetést az itélet jogerőre emelkedése előtt meg nem kezdheti, hátrányára válnék abban az esetben, ha fellebbezése eredménynyel nem járt, mert ilyenkor az itélet kihirdetése óta kiállott fogságot nem lehetne a 417. § szerint a büntetésbe beszámitani. A büntetésnek az itélet jogerőre emelkedése előtt való megkezdését csak akkor nem lehet megengedni, ha a büntetés megkezdését katonai tekintetekből kell a 419. § értelmében elhalasztani, vagy ha tiszt vagy hasonló állásu egyén börtönbüntetésre lett itélve. Az első eset természetesen csak szabad lábon való elitéltekre vonatkozhatik, akiket tehát nem érheti az emlitett hátrány, ha a büntetést az itélet jogerőre emelkedése előtt meg nem kezdhetik. A börtönbüntetésre itélt tisztekkel és hasonló állásu egyénekkel azért kelett kivételt tenni, mert a tiszti állás tekintélyével összeegyeztetni nem lehetne, hogy valamely tiszten vagy hasonló állásu egyénen addig, mig rendfkozatában megmarad, börtönbüntetés hajtassék végre.
Abban is megegyezik a javaslat a polgári bünvádi perrendtartásokkal, hogy az, aki a fellebbezést bejelentette, a javaslat szerint fellebbezésnek okait bizonyos határidőn belül kifejtheti (337. §). Miután a fellebbezési biróság az itéletet rendszerint csak megtámadott részében vizsgálja felül (350. § 1. bek. és 354. § 1. bek.), feltétlenül szükséges, hogy a fellebbezés bejelentéséből vagy megokolásából az itéletnek a fellebbezőre nézve sérelmes pontjai világosan kivehetők legyenek és hogy ott a netán érvényesitett semmisségi okok kifejezetten és határozottan megjelöltessenek. Gondoskodott azonban a javaslat arról, hogy a vádlott bejelentésében vagy megokolásában idevonatkozólag előforduló hiányok az ő birói kihallgatása utján lehetőleg pótoltassanak (337. § 2. bek. és 340. § 2. bek.). A vádlottnak ily kihallgatása például minden olyan esetben szükséges lesz, amidőn fellebbezésnek bejelentéséből az itéletnek általa sérelmesnek talált pontjai viágosan ki nem vehetők és a fellebbezés okainak kifejtésére meghatározott határidő eltelt anélkül, hogy ezek az okok kifejtettek vagy a fellebbezés visszavonatott volna.
E rendelkezés azonban nem akarja a biróságot azzal terhelni, hogy az a fellebbezést a vádlott részére a védője helyett mintegy kidolgozza; a biróság feladata csupán az, hogy vádlottat fellebbezésnek hiányairól felvilágositása, egyébként pedig a vádlott elhatározásának mindennemü befolyásolásától tartózkodva, csakis kijelentéseinek jegyzőkönyvbe vételére szoritkozzék. E rendelkezés tehát csak azt czélozza, hogy a vádlott csupán hiányos törvényismerete miatt a perorvoslattól el ne essék.
A 340-356. §-okhoz
A felsőbb biróságnak a fellebbezés elbirálása körül követendő eljárásra nem igen ad alkalmat különös megokolásra, mivel a javaslat szerkesztésénél a polgári bünvádi perrendtartások ide vonatkozó rendelkezései, amennyire csak az eltérő birósági szervezettel összeegyeztethetők voltak, átvétettek. Kiemelendő a 349. § 2. bekezdése, amely a magyar polgári bünvádi perrendtartás 554. § 3. bekezdésében foglalt analog rendelkezésnek megfelelően a fellebbezési biróságot az eljárás egyszerüsitése és gyorsitása végett feljogositja, hogy az ügy érdemében maga határozzon akkor, ha a dandárbiróság saját tárgyi illetékességének túllépésével oly bünügyben hozott itéletet, amelyre nézve a fellebbezési biróságként eljáró hadosztálybiróság lett volna első fokban illetékes. A fellebbezési biróság ez esetben mint illetékes elsőfoku biróság az illetéktelen dandárbiróság helyett itélkezik, miből folyólag itélete ellen az általános alapelvek szerint megengedett perorvoslatoknak van helye (352. §). Nehogy azonban vádlott a védelem korlátoztassék, a javaslat ezt az eljárást vádlott beleegyezéséhez köti s az esetre kizárja, ha a büncselekmény oly büntettet képez, amely a törvény szerint védő közrevonását teszi szükségessé (88. § 1. bek.) s vádlottnak a tárgyaláson védője nem volt.
A javaslat itt ahhoz, hogy a vádlott a hadosztálybiróság mint elsőfoku biróság által üldöztethessék, nem követeli a hadosztálybirósághoz utalt illetékes parancsnok külön utasitásának beszerzését, mert ez az utasitás már bennfoglaltatik abban a megbizásban, amelyet a katonai ügyész a vádnak a fellebbezési biróság előtti képviselésére tőle nyert. Ez a képviselet az adott esetben a 349. § 2. bekezdése szerint abban áll, hogy a katonai ügyész a főtárgyalásnak a hadosztálybiróság mint elsőfoku biróság előtt való keresztülvitelét inditványozza.
Kiemelendők továbbá a 350. § 2. és a 354. § 2. bekezdéseiben foglalt rendelkezések, amelyek a fellebbezési biróságot arra kötelezik, hogy bizonyos semmisségi okokat hivatalból vegyen figyelembe.
Ezek a semmisségi okok: ha az alsó biróság saját tárgyi illetékességét helytelenül állapitotta meg, vagy a törvényt valamely vádlott terhére helytelenül alkalmazta.
Ha ily semmisségi okok a fellebbezési biróság oly zárt ülésén merülnek fel, amelyen a 342. § szerint a biróság tagjain és a jegyzőkönyvvezetőn kivül csak a vád képviselője vesz részt, akkor a semmisségi ok fölötti határozás czéljából a 343. § rendelkezéséhez képest nyilvános fellebbezési tárgyalást kellene kitüzni. Hogy azonban a zárt ülés félbeszakitásával és a tárgyalás kitüzésével járó késedelem legalább oly esetben, midőn a vádlott és a bünvádi üldözés érdekeinek sérelme nélkül lehetsléges, elkerültessék, a 350. § 2. bekezdésének utolsó mondata akkép rendelkezik, hogy a fellebbezési biróság a zárt ülésben is határozhat, ha a katonai ügyész meghallgatása után egyhangulag azt találja, hogy a hadseregi büntetőbiráskodásnak nincs helye, vagy ha a törvénynek valamelyik vádlott terhére történt helytelen alkalmazása esetében a katonai ügyész a határozattal egyetért. Minthogy az elsősorban emlitett határozatból vádlottra hátrány nem származik, a másodsorban emlitett határozat pedig mindig az ő javára szolgál, a javaslatban követelt szavazategység, illetőleg vádló hozzájásulása teljesen pótolhatja mind a vádlott, mind a bünvádi üldözés szempontjából, azt a veszteséget, amely az igazságszolgáltatás garanciáit a nyilvános tárgyalás eleséséből látszólag éri.
Ugyane megfontolások voltak irányadók a 354. § 2. bekezdésében foglalt hasonló rendelkezésre nézve is, amelynek értelmében ugyancsak az eljárás nehezitésének elkerülése czéljából a tanács összeállitása még akkor sem változik, ha a hivatalból figyelembe veendő semmisségi ok fölötti határozásra külömben oly tanács volna hivatva, amely a 64. § értelmében másként alakitandó, mint a fellebbezési tanács.
A semmisségi panaszt a javaslat a többi modern bünvádi perrendtartás mintájára szintén felvette, mert nem állhat sem állami, sem katonai érdekben, hogy semmis itéletek érvényben tartassanak.
A semmisségi panasz vagy azért irányul az itélet ellen, mert az ennek alapjául szolgált eljárásban lényeges alaki hibát követtek el (alaki semmisségi ok) vagy pedig azért, mivel azanyagi büntetőjogot (büntetőtörvényt) helytelenül alkalmazták (anyagi semmisségi ok).
Az alaki semmisségi okok a javasalat 358. § 1-8. pontjaiban vannak felsorolva és lényegben egyeznek a polgári bünvádi perrendtartásokban foglaltakkal (magyar B. P. 384. §, horvát-szlavonországi B. P. 277. §-ának az 1888. évi novellával részben módositott 1-8. pontjai és az osztrák B. P. 281. §-ának 1-8. pontjai).
E törvényektől eltérően semmisségi ok gyanánt jelöli meg a javaslat 358. § 4. pontja egyebek közt azt is, ha az elnöknek valamely intézkedése a védelmet a határozathozásra nézve lényeges irányban törvényellenesen korlátolta. Ez a rendelkezés összefüggésben van azzal, hogy az elnök és a tárgyalásvezető hivatalos teendői ketté vannak választva és czélja az, hogy a vádlottat és védőjét különös oltalomban részesitse az elnök esetleges túlkapásával szemben, amit végre is, tekintettel arra a katonai fölé- és alárendeltségi viszonyra, amelyben az emlitett egyének egymással szemben állhatnak, nem lehet teljességgel kizártnak tekinteni.
Ami az anyagi semmisségi okokat illeti (358. § 9-11. pontjai), a javaslat lényegileg szintén megegyezik az érvényben álló polgári bünvádi perrendtartásokkal (magyar B. P. 385. § horvát-szlavonországi B. P. 277. §-ának 9-11. pontjai, osztrák B. P, 281. §-ának 9-11. pontjai), még abban is, hogy a ténykérdésben hozott birósági határozat nem lehet felsőbirósági határozás tárgya. A legfelsőbb katonai törvényszék határozatának a haditörvényszék megállapitásain kell alapulnia. Csupán azt kell kiemelni, hogy valamely katonai szolgálati utasitás vagy szolgálati alapelv megsértése a 9. és a 10. pont szerint a törvény megsértésével egy tekintet alá esik, ami katonai bünvádi perrendtartásban annál érthetőbb, mivel a katonai delictumok tényálladéka, amely a különleges katonai hivatás kötelmeinek megsértésében áll, a katonai szolgálati utasitásokkal szoros össefüggésben van és a katonai szolgálati alapelvekkel nem lehet ellentétben.
További anyagi semmisségi ok gyanánt jelöli meg a javaslat a polgári bünvádi perrendtartásoktól eltérően azt a körülményt, ha a határozat a törvényt abban a kérdésben sértette meg, illetőleg alkalmazta helytelenül, vajjon az illetékes parancsnoknak a vád emelésére szükséges utasitása hiányzik-e (9. c. pont). Ennek indokolására a 3. § és a 306. § 1. pontjánál mondottakra utalhatok. Azokból kitünik, hogy az illetékes parancsnok utasitása a bünvádi eljárásnak előfeltétele. Ha tehát a biróság határozata téves abban az irányban, vajjon ilyen utasitás fennforog-e vagy sem, ez az itélet semmisségét szükségkép maga után vonja. Ugyanez áll a pernek a javaslat 3. §-ában emlitett ama másik előfeltételére nézve, amely szerint a jogosultnak kivánatára van szükség oly büncselekményeknél, amelyek az anyagi büntetőjog szerint csakis e kivánat előterjesztése után üldözhetők. Ha a biróság határozata abban az irányban, vajjon ily kivánat fennforog-e vagy sem, téves, az ily téves előfeltételen nyugvó itéletnek semmisnek kell lennie. Ez kifejezésre jut a javaslat 358. §-ának 9. d) pontjában.
A javaslat akkor, amidőn a dandárbiróságok felmentő itélete ellen a fellebbezési (332., a hadosztálybiróságok ilyen itélete ellen pedig a semmisségi panaszt (359. § 2. bek.) a vádlott javára is megengedi, azt tartja szem előtt, hogy a vádlottra nézve a felmentő itélet is, nevezetesen annak indokolása, sérelmes lehet. Ha ugyanis a felmentés csupán oly körülmények fennforgására van alapitva, amelyek a tett büntethetőségét kizárják vagy megszüntetik (beszámithatatlanság, jogos védelem, elévülés, idejekorán történt kártérités), ugy tekintettel azokra a hátrányos következményekre, amelyekkel ez a itélet tisztre vagy hasonló állásu, sőt legénységi egyénre nézve is további előmenetele tekintetében járhat, nagyon is méltánytalan volna, ha a javaslat a vádlottnak meg nem engedné, hogy perorvoslattal élhessen akkor, ha ez tudomása szerint a tettet egyáltalában el nem követte vagy csak olyan büncselekményt követett el, amely enyhébb elbirálás alá esik, mint az, amelyet a biróság megállapítottnak vett. Minthogy azonban a vádlott a felmentést csakis a 358. § 9. a) és 10. pontjában felsorolt okok valamelyikéből tekintheti magára nézve sérelmesnek, megokolt az a rendelkezés, amely szerint felmentő itélet ellen, vádlott javára, csakis a 9. a) és a 10. pontban felsorolt semmisségi okok valamelyikének alapján lehet semmisségi panasznak helye.
A semmisségi panasz bejelentésére és kifejtésére nézve a javaslat a 361. §-ban a fellebbezésre vonatkozó hasonló rendelkezésekre utal.
A magánpanaszos semmisségi panasz-jogára vonatkozólag lásd a 334. §-hoz füzött fejtegetéseket.
A legfelsőbb katonai törvényszéknél az eljárás a semmisségi panaszok fölött, ép ugy mint az elsőfoku eljárás, contradictorius és nyilvános a 256-263. §-okban foglalt megszoritásokkal (367. §).
Csakis a katonai vezérügyésznek vagy az előadással megbizott tanácsosnak inditványára határoz a legfelsőbb katonai törvényszék zárt ülésben akkor, ha a semmisségi panasz arra nem jogositott egyén által vagy elkésve emeltetett, vagy ha a semmisségi panasz a perorvoslat használójának e perorvoslatról való jogérvényes lemondása után terjesztetett elő, vagy ha a semmisségi panaszban a 358. §-ban felsorolt semmisségi okok egyike sincs világosan és határozottan megjelölve, vagy ha az érvényesitett semmisségi ok a legfelsőbb katonai törvényszéknek ugyanazon ügyben hozott határozata folytán már elenyészett, végül, ha a semmisségi panasz alaki semmisségi okra támaszkodik s az eljáró tanács egyhangulag ugy találja, hogy az alaptalan (363. és 364. §). Kiemelem, hogy a vádlottnak a legfelsőbb katonai törvényszék elé kerülő semmisségi panaszában netalán előforduló hiányokat is lehetőleg meg kell az ő kihallgatásával szüntetni, amire a 364. § 1. pontja a 340. § 2. bekezdésének idézésével utal is.
A legfelsőbb katonai törvényszék a vádlott javára emelt semmisségi panasz fölött ily zárt ülésben tartott tanácskozás alkalmával a semmisségi panasznak a katonai vezérügyész beleegyezésével azonnal helyt adhat, ha kiderül, hogy uj főtárgyalás tartása elkerülhetetlen, annak pedig, hogy a legfelsőbb katonai törvényszék az ügy érdemében határozzon, még nincs helye (365. § 1. bek.). A zárt ülésben ténybeli-felvilágositások beszerzését is el lehet rendelni (365. § 2. bek.).
Mindezekben az esetekben a semmisségi panasznak vagy az eljárásnak csak oly nyilvánvaló fogyatkozásai forognak szóban, amelyeknek megállapitása végett nincs szükség contradictorius tárgyalásokra.
A 366-370. §-okhoz
A semmisségi panaszok fölötti eljárás a legfelsőbb katonai törvényszéknél, eltekintve néhány a biróságok eltérő szervezetében rejlő külömbségtől, épen olyan, mint a polgári bünvádi eljárásokban a legfelsőbb biróságok analog eljárása.
A 371-373. §-okhoz
Ugyancsak a polgári bünvádi perrendtartások szerint van a javaslat 371-373. §-aiban szabályozva a legfelsőbb katonai törvényszék határozása is a semmisségi panaszok fölött, nevezetesen abban az irányban, hogy e törvényszék nemcsak negativ, a törvény megsértését megakadályozó müködésre van hivatva, hanem a körülményekhez képest arra is fel van jogositva, hogy az elsőfoku itélettel megállapitott tényállás alapján érdemben határozzon. Ez az utóbbi áll főleg olyan semmisségi panaszok esetében, amelyeket az anyagi büntetőjog helytelen alkalmazása, vagy a vád túllépése miatt emelnek. Ilyen esetekben az ügynek az elsőfoku birósághoz utasitása csak fölösleges késedelmet idézne elő, amit pedig a katonai érdekek szempontjából is gondosan kerülni kell.
A 373. § 2. bekezdését illetőleg utalok a 350. § 2. bekezd. és a 354. § 2. bekezdésénél mondottakra.
A 376-378. §-okhoz
A javaslat (376. §) a polgári bünvádi perendtartások mintájára feljogositja a katonai vezérügyészt, hogy a hadügyminiszter meghagyásából a jogegység érdekében semmisségi panaszt emelhessen. A javaslat 376-378. §-ainak e perorvoslat használására, a legfelsőbb katonai törvényszék határozatának a vádlottal szemben való hatályára és egyéb e tárgyra vonatkozó közelebbi rendelkezései megfelelnek a polgári bünvádi perrendtartásoknak.
A birósági kiadványok kijavitásáról a javaslat a 380. §-ban a magyar B. P. 443. §-ának megfelelő értelemben intézkedik.
Amennyiben a törvény kivételt nem tesz, a javaslat szerint mindazok az itéletek, amelyek ellen rendes perorvoslat egyáltalában nem használható, tehát az összes másodfokon hozott itéletek meghozásukkal, a többi itéletek pedig akkor emelkednek jogerőre, ha rendes perorvoslattal többé meg nem támadhatók, még pedig vagy azért, mivel az arra jogosultak a perorvoslatról kifejezetten lemondtak, - amely lemondással természetesen a már közbevett perorvoslatnak utólagos visszavonása is egyenlő tekintet alá esik, - vagy azért, mivel a perorvoslat használhatásának határideje lejárt anélkül, hogy a jogosultak perovoslattal éltek volna, vagy végül azért, mivel a használt perorvoslatot mint meg nem engedettet, illetőleg alaptalant visszautasitották. A legelől érintett kivétel e szabály alól a javaslatnak 445. §-ában és a 475. § A. pontjában, vagyis a rögtönitélő eljárásban, valamint a hadrakelt seregnél és a tengeren követendő eljárásban fordul elő, ahol az itélet az illetékes parancsnok, vagy valamely magasabb parancsnok által történt megerősitéssel válik jogerőssé, amiről az idézett szakaszokl megokolásánál még bővebben lesz szó.
Mihelyt a még végrehajtandó büntetésre szóló itélet jogerőre emelkedett, az illetékes parancsnok a 382. § szerint az itéletre vezetendő záradékban elrendeli az itélet végrehajtását.
Ez a végrehajtató rendelet tehát semmiesetre sem valami felsőbb megerősitése az itéletnek, amire, minthogy az itélet jogerős, ép oly kevéssé van szükség, mint a felmentésre szóló vagy a biróság illetéktelenségét kimondó, avagy oly itélet esetében, amely a vádlottat bünösnek nyilvánitja ugyan, de rá - például mivel a vizsgálati fogsággal a büntetést kitöltöttnek vette - még végrehajtandó büntetést nem szab. A végrehajtató rendelet tehát csupán közigazgatási jellegü, az itélet jogerejét semmi tekintetben sem érintő intézkedése az illetékes parancsnoknak, amely intézkedés a polgári bünvádi eljárásokban az igazságügyi igazgatás más közegeit illeti. Hogy azt a javaslat az illetékes parancsnok részére tartotta fenn, azért történt, mert annak az állásnak, amelyet az illetékes parancsnok az uj eljárásban elfoglal, leginkább megfelel az, hogy e rendeletet ő adja ki, amennyiben a végrehajtató rendelet egyszersmind az illetékes parancsnok autoritásának megnyilatkozása az elitélt alárendeltekkel szemben.
A végrehajtató záradékot a vádlottal közölni kell (384., mert a büntetés végrehajtása csak e közlés után kezdődhetik. Ha a végrehajtató rendelet az itéletnek a vádlott előtt történt kihirdetése előtt adatott ki, az itélet kihirdetésével egyidejüleg a végrehajtató rendeletet is közölni kell a vádlottal.
A javaslat 386. §-ának 1. bekezdése azt az általános alapelvet mondja ki, hogy valamely hadseregi biróságnál lefolytatott bünvádi eljárás ujrafelvételének elrendelésére, valamint az uj eljárás keresztülvitelére a hadseregi biróságok illetékesek.
Minthogy azonban a 16. § 1-3. bekezdései szerint az ott megállapított feltételek hiányában a polgári büntetőbiráskodás alá került tettes ellen valamely korábban, a hadseregi büntetőbiráskodásnak hatálya alatt elkövetett büncselekmény miatt - amint már annál a szakasznál kifejtettem, - büntető eljárás egyáltalában nem, vagy csak a polgári büntető hatóságok által inditható, a következetesség azt kivánja, hogy ugyanily rendelkezés, a 386. § 1. bekezdésében kimondott alapelvtől eltérőleg, oly esetekre is kiterjesztessék, amidőn a bünvádi eljárásnak ujrafelvétele a vádlott terhére kerül szóba.
Ehhezképest a 386. § 2. bekezdése akkép rendelkezik, hogy a bünvádi eljárás ujrafelvételének vádlott terhére való elrendelésére és az uj eljárás keresztülvitelére, a polgári biróságok illetékesek akkor, ha az ujrafelvételt oly időben inditványozzák, amidőn a tettesnek az ujrafelvétel tárgyát képező büncselekmény miatt való üldözése a 16.§ 1-3. bekezdései értelmében a hadseregi biróságoknál többé meg nem inditható. Ez az eset áll be közönséges büncselekményekre vonatkozólag akkor, ha a tettes a tényleges hadseregi szolgálatból a polgári viszonyba átlépett (16. § 1. bek.), ellenben a katonai (16. § 2. bek.) vagy oly közönséges büncselekményekre vonatkozólag, amelyek annak idejében katonai büncselekményekkel együtt képezték a hadseregi biróságnál illetékes tárgyát (16. § 3. bekezdés) és ez utóbbi esetben az ujrafelvétel valamely halmazatban állott katonai büncselekmény miatt is inditványoztatik, a polgári biróságok illetékessége akkor áll be, ha a hadseregi büntetőbiráskodást megalapító viszony megszünte után egy további év, ha pedig a tettes még törvényes katonai szolgálati kötelezettségben áll, e szolgálati kötelezettség tartamán túl még egy év letelt.
Bár e rendelkezésekből önként következik, mindazonáltal minden kétely kizárása végett a 386. § 3. bekezdésében kifejezetten ki van emelve, hogy valamely előbb emlitett vádlott terhére a bünvádi eljárás ujrafelvételének egyáltalában nincs helye oly katonai büncselekmények miatt, amelyek nem képeznek egyszersmind a polgári büntetőjog szerint is büncselekményt, miután a polgári biróságok tisztán katonai büncselekmény elbirálására illetékesek nem lehetnek. Az emlitett határidők leteltével tehát tisztán katonai büntett és vétség miatt az ujrafelvétel vádlott terhére ép úgy ki van zárva, mint a bünvádi üldözés egyáltalában ily büncselekmények miatt.
A bünvádi eljárásnak vádlott javára való ujrafelvételére vonatkozólag a 386. § 1. bekezdésének általános szabályát, vagyis a hadseregi biróságok kizárólagos illetékességét kellett fenntartani, mert a 16. § 1-3. bekezdéseinek analogiája, amely a vádlott terhére való ujrafelvételt szabályozásánál kivételes intézkedésre vezetett, ebben az esetben nem alkalmazható, mert továbbá katonai büncselekmények esetében, amelyek miatt az ujrafelvételt vádlott javára mindenkor meg kell engedni, a polgári birósági eljárás keresztülvihetetlen, és mert más büncselekmények esetében is a katonai igazságszolgáltatás tekintélyének, valamint magának a vádlottnak az érdeke azt követeli, hogy a vádlott hátrányával járt hibás itéletet az a forum korrigálja, amely annak idején az itéletet hozta. Nevezetesen tisztre vagy hasonló állásu egyénre nézve lehet különös ethikai értéke annak, ha bajtársai részesitik őt az esetleges rehabilitálásban.
Azt, hogy a hadseregi birósági eljárást a vádlott terhére a polgári büntetőbiróság ujra felvehesse, a javaslat ahhoz a feltételhez köti, hogy az ujrafelvételt megengedhetőségét a legfelsőbb katonai törvényszék előzetesen kimondja. Csak ennek megtörténtével határozhat a polgári büntetőbiróság a fölött, vajjon az ujrafelvétel tényleg elrendelhető-e. Ha a legfelsőbb katonai törvényszék ugy határoz, hogy az ujrafelvétel meg nem engedhető, úgy a további eljárás a polgári büntetőbiróság előtt is ki van zárva (393. § utolsó bekezdés). Czélszerünek mutatkozott ez az eljárás avégből, hogy a hadseregi legfelsőbb birói forumnak ily esetekben is alkalma legyen állást foglalni abban a kérdésben, vajjon valamely hadsereg biróságai lezárt eljárás ujra felvétessék-e és hogy e kérdésre tagadólag válaszolhasson különösen akkor, ha a katonai anyagi és alaki büntetőjog szerint az ujrafelvétel előfeltételei fenn nem forognak. Külömben ez az eljárás a vádlottat magát is a lehető legnagyobb védelemben részesiti az ellen, hogy a hadseregi birósági eljárás az ő terhére, esetleg igazolatlanul ujra felvétessék.
A polgári biróságok illetékessége a rájuk nézve irányadó általános illetékességi szabályok szerint igazodik.
Hogy a polgári büntetőbiróságoknak a bünvádi eljárás ujrafelvételének elrendelésénél és keresztülvitelénél a polgári büntetőjogot, de ha a katonai büntetőjog enyhébb, ezt kell alkalmazniok, az megfelel az általában érvényes büntetőjogi alapelveknek.
A 386. § 2. bekezdésének utolsó mondata szerint a hadseregi biróság által kimondott rangvesztést az uj polgári büntetőbirósági ietélet nem érinti. Minthogy a polgári büntetőtörvény a rangvesztést (tisztségtől megfosztást, elbocsátást, lefokozást stb.) mint büntetést, jogkövetkezményt és büntetéssulyosbitást nem ismeri, azt a polgári biróság itéletileg ki sem mondhatja. Megtörténhetnék tehét, hogy a katonai birósági itéletben esetleg kimondott rangvesztés ez itélet feloldásával hatályát vesztené, anélkül, hogy a rangvesztést a polgári biróság megfelelő határozatával fenntartani lehetne, s ehhez képest a vádlottat előbb viselt rendfokozatába vissza kellene helyezni, daczára annak, hogy a polgári biróság itélete - legalább rendszerint - sulyosabb büntetést állapit meg, mint a feldobott katonai birósági itélet. E visszásság elkerülése végett kifejezetten ki kellett mondani, hogy az uj polgári birósági itélet az alapperben kimondott rangvesztést nem érinti, vagyis, hogy e rangvesztés továbbra is hatályban marad.
Meg kell még jegyeznem, hogy a javaslat a 386. § 1. bekezdésében kimondott alapelv alól nem állapit meg kivételt arra az esetre, ha a hadseregi biróságnál keresztülvitt bünvádi eljárást oly vádlott terhére kell ujra felvenni, aki időközben a honvéd biróságok illetékessége alá jutott. Ily kivétel, tekintettel a közös hadsereg és a honvédség anyagi és alaki büntetőjogának egyformaságára, nem volna indokolt.
A bünvádi eljárás ujrafelvételének feltételét és magát az eljárást a javaslat általában az érvényben levő polgári bünvádi perrendtartásokkal egybehangzóan szabályozza. A birósági határozat által teremtett alaki igazság és a határozatnak uj tények és bizonyitékok által megváltoztatott alapja közt fennforgó ellentét kiegyenlithetése végett a javaslat helyt enged az ujrafelvételnek úgy a megszüntetések, mint az itéletek ellen.
Külömbség a javaslat és a polgári bünvádi perredntartások közt abban van, hogy a javaslat az ujrafelvétel kérdésében a határozást, az elsőfoku biróságok mellőzésével, a legfelsőbb katonai törvényszék hatáskörébe utalja (393. §). A kérdésnek ilyen szabályozásával az volt a döntő, hogy a bünvádi eljárás ujrafelvétele a perjogi alapelvektől eltérő kivételt képez, továbbá hogy katonai tekintetekből nem lehet az elsőfoku biróságot azzal a jogkörrel felruházni, hogy az illetékes parancsnok által nem kifogásolt vagy a felsőbb foku biróság által hozott itéleteket ujra birósági határozat tárgyává tehessen.
A vádemelés után megszüntetett eljárás ujrafelvétele, amit különben a vádló az illetékes parancsnok utasitására (v. ö. a 3. §-sal), továbbá a magánpanaszos egyaránt inditványozhat, ép úgy meghatározott előfeltételekhez van kötve, mint az itéletek ellen irányuló ujrafelvétel, nevezetesen, hogy a tett büntethetősége elévülés folytán még meg nem szünt és hogy uj bizonyitékok merültek el légyen (387. §). Hasonló rendelkezést tartalmaz a javaslat arra az esetre, ha az eljárás megszüntetésének alapjául szolgált az a feltevés, hogy a vádlott meghalt (278. § 2. bek.), utólagosan tévesnek bizonyult.
A 388-391. §-okhoz
Itélet ellen, ép úgy, mint a polgári bünvádi perrendtartások szerint, az ujrafelvétel a vádlottnak úgy javára, mint terhére helyt foglalhat.
Vádlott javára helye van az ujrafelvételnek, ha az ujonnan felmerült körülményekhez képest a vádlott felmentése vagy enyhébb büntetési tétel alkalmazása várható.
A közelebbi feltételek a polgári bünvádi perrendtartásokkal megegyeznek s a 388. §-ban foglaltatnak. Az ujrafelvételt mindazok az egyének inditványozhatják, akik a semmisségi panasz emelésére jogosultak volnának; vádlott halála után vagy elmebetegségben sinlődése esetében ez a jog a fentjelzett egyéneken kivül az elitélt házastársát, fel- és lemenő ágbeli rokonait, testvéreit és gondnokát is megilleti (389. § 1. bek.). Ugy a közös haderő, mint a honvédség parancsnokságainak, katonai ügyészeinek (ügyészi tisztjeinek) és biróságainak kötelezettségükké van téve, hogy a tudomásukra jutott oly körülményeket, amelyek vádlott javára az ujrafelvételt indokolhatják, az illetékes parancsnoknak tudomására hozzák, aki a maga részéről köteles e körülményekről az elitéltet, vagy ha ez nem lehetséges, az ujrafelvétel inditványozására jogosult más egyént értesiteni (389. § 2. bek.).
E rendelkezéseknek az a magyarázata, hogy a katonai hatóságok és közegek előbb értesülhetnek az ujrafelvételt indokoló körülményekről, mint a magánosok és hogy sem állami, sem katonai érdek nem kivánja, hogy olyan büntető itéletek hatályban tartassnak, amelyek helytelen feltevéseken alapulnak.
Azok a feltételek, amelyek alatt az ujrafelvételnek a vádlott terhére helye van, a 390. és a 391. §-ban vannak felsorolva s általában megegyeznek a polgári bünvádi perrendtartásokban idevonatkozólag megszabott feltételekkel.
A javaslatnak különleges rendelkezése az, hogy az ujrafelvétel egyéb feltételek fennforgása esetében akkor is beállhat, ha az ujonnan felmerül körülményekhez képest a tett oly büntető rendelkezés alá esik, amely szerint rangvesztésnek kell bekövetkeznie, holott ez arra a büncselekményre, amely miatt a vádlott elitéltetett, kifejezetten nincs szabva s az itéletben nem is lett kimondva. Ezt a rendelkezést az a különös jelentőség igazolja, amelylyel a rendfokozat a katonaéletben bir.
Felmentő itélet ellen a magánpanaszos is kérhet ujrafelvételt (390. §).
Az ujrafelvételi kérelmet az erre jogosult egyénnek annál a biróságnál kell előterjesztenie, amelynél az elsőfoku itéletet hozták; ez a biróság a szükséges bizonyitásfelvétel után a kérelmet a legfelsőbb katonai törvényszék elé terjeszti. Ámbár az elsőfoku biróság a javaslat szerint az ujrafelvételt czélzó inditványok visszautasitására nincsen feljogositva, mert e jog mindenkor a legfelsőbb katonai törvényszéket illeti, mindazonáltal felesleges munka és költség elkerülése végett az elsőfoku biróság mellőzheti az esetleg inditványozott megállapitásokat, ha nézete szerint az ujrafelvételre irányuló inditványt azért kellene visszautasitani, mert azt nem jogosult egyén terjesztette elő, vagy mert abban az ujrafelvétel alapjául szolgáló körülmények világosan és határozottan megjelölve nincsenek, vagy mert a kérelem a vádlott terhére ennek halála után vagy a terhére rótt cselekmény büntethetőségének elévülése után terejsztetet elő vagy végül, mert a fennforgó esetben a bónvádi eljárás ujrafelvételének a 386. § 3. bekezdésében foglalt rendelkezés értelmében helye nincs (392. § 4. bek.).
A 393-397. §-okhoz
A legfelsőbb katonai törvényszék az ujrafelvétel fölött zárt tanácsülésben határoz, amint hogy a polgári bünvádi eljárásban is a nyilvánosság kizárása mellett tartatnak a tárgyalások ama kérdés fölött, vajjon van-e helye az ujrafelvételnek. A tanács a 67. § 1. pontja szerint alakul, mivel a tárgyaláson tulnyomóan tény- és nem jogkérdések kerülnek szóba s igy a katonai elem közreműködését mellőzni nem lehet.
A 393. § 4. bekezdésében foglalt rendelkezést már a 386. §-nál okoltam meg.
A legfelsőbb katonai törvényszék részéről elrendelt ujrafelvétel által az ügy rendszerint a nyomozó eljárás állapotába jut (397. §). Az ujrafelvett ügy tekintetében az illetékes parancsnok jogainak gyakorlására a 396. § szerint s feltéve, hogy a legfelsőbb katonai törvényszék az ő delegáló jogával nem élt (393. § 3. bek.), az a parancsnok van hivatva, aki az alapeljárásban az illetékes parancsnok jogait első fokban gyakorolta, vagy ennek a parancsnokságban való utódja. Ez a rendelkezés bizonyos körülmények közt, nevezetesen, ha a vádlott időközben a közö haderő vagy a honvédség más, ugyanolyan hatáskörű illetékes parancsnokának parancsa alá került, a 32. §-ban felállitott alapelv áttörésével járhat ugyan, mindazonáltal gyakorlati megfontolások amellett szóltak, hogy az ügy a vádlott korábbi illetékes parancsnokához utasittassék. Előrelátható ugyanis, hogy a tanuk és egyéb bizonyitékok a vádlott korábbi csapattesténél könnyebben meg lesznek szerezhetők és nem téveszthető szem elől az az ethnikai momentum sem, hogy az ügy igazságos végbefejezésének ott van a helye, ahol azt meginditották és keresztülvitték.
Kivételt kellett azonban e rendelkezés alól tenni ott, ahol a korábbi illetékes parancsnok hatásköre többé az ügyre ki nem terjed. Ez az eset fog fennforogni akkor, ha a tett fölött, amely az ujrafelvételi inditvány szerint a hadosztálybiróság hatáskörébe tartozónak mutatkozik, annak idejében dandárbiróság itélt, továbbá, ha dandárbiróság itélt oly egyén fölött, aki időközben esetleges előlépése folytán saját személyére nézve a hadosztálybiróság hatásköre alá lépett. Hogy azonban az ujrafelvett ügynek a korábbi csapattestnél keresztülvitelével járó előnyök lehetőleg ily esetben is biztosittassanak, a javaslat a 396. §-ban úgy intézkedik, hogy az ujrafelvett ügy tekintetében a korábbi illetékes parancsnoknak vagy utódjának közvetlenül előljáró parancsnoka legyen illetékes.
Ami az ujrafelvételi inditványnak s az ujrafelvétel elrendelésének befolyását a korábbi itéletre illeti, a javaslat az 1896. évi XXXIII. törvénycikket (453. és 462. §) vett minátul, amely törvény a korábbi itéletet az ujrafelvett ügy jogerős eldöntéséig hatályban tartja és addig csupán a büntetés végrehajtásának felfüggesztését engedi meg. Ez ugyanis következetesebbnek látszik, mint a horvát-szlavonországi és az osztrák bünvádi perrendtartás rendelkezése (299., illetőleg 358., amely a korábbi itéletet az ujrafelvételt elrendelő határozat által feloldottnak nyilávnitja, ellenben a korábbi itéletben kimondott törvényes következményeket egyelőre hatályban hagyja. Igazságtalanság a javaslat rendelkezésével azért nem éri a vádlottat, mert az első itéletet formailag mindaddig érvényben levőnek kell vélelmezni, mig uj, jogerős itélet nem hozatik és mert a végrehajtásnak ideiglenes felfüggesztésével ugyanazt el lehet érni, amit elérne a javaslat, ha az itéletet már az ujrafelvétel elrendelésével hatályon kivül helyezettnek tekintené és amit a horvát-szlavonországi és az osztrák polgári bünvádi perrendtartás megalkotásakor elérni akartak. A javaslat rendelkezése kikerüli továbbá azokat a nehézségeket, amelyek a horvát-szlavonországi és az osztrák polgári büntető perjog szerint bekövetkeznek akkor, ha halmazatban levő büncselekményekre vonatkozó itéletet, az ujrafelvételnek csak egyik vagy másik delictumra kiterjedése folytán, részben kell feloldani.
Az ujrafelvett eljárás a 397. § értelmében egészben vagy részben megszüntethető. A megszüntetésnek a felmentő itélettel egyenlő hatálya van. A korábbi itéletnek a megszüntetés által érintett része ennélfogva hatályát veszti (400. §). Ha az ujrafelvett eljárást egész terjedelmében megszüntetik, természetesen ujabb főtárgyalás tartásának szükségessége sem forog fenn. Ha ily esetben a vádlott a korábbi itélettel a katonai anyagi büntető jog sulyositási elvénél fogva más halmazatban álló, de az ujrafelvétel által nem érintett büncselekmények miatt összbüntetésre volt itélve, akkor persze a büntetés a csak részben ujrafelvett eljárás megszüntetése folytán elenyészettnek nem tekinthető. Minthogy azonban az összbüntetés érvényben tartásával vádlott a legtöbb esetben nyilvánvaló sérelmet szenvedne, a 397. § utolsó mondata akkép rendelkezik, hogy ily esetben a büntetést a legfelsőbb katonai törvényszék ujból állapitja meg.
Ha az ujrafelvett eljárást egész terjedelmében meg nem szüntetik (397., a javaslat szerint főtárgyalásra kerül az ügy, feltéve, hogy a vádlott még életben van (398. §).
Ha a vádlott, kinek javára az ujrafelvételnek helyt adtak, már meghalt, technikai értelemben vett főtárgyalást nem lehet tartani, mert ennek feltételét a vád képezi, ezt pedig az anyagi katonai büntetőjog szerint (katonai büntetőtörvénykönyv 128. és 129. §-a) holtak ellen nem lehet emelni. Ily esetben tehát a javaslat 399. §-a szerint a tényállás tisztázása végett csak a főtárgyaláshoz hasonló eljárásnak van helye, amelynél a meghalt egyén érdekeit az ő hozzátartozói által választandó vagy hivatalból kirendelendő védő képviseli (399. § 2. bek.).
A 398. § 3. bekezdésének az a rendelkezése, mely abban az esetben, ha az ujrafelvétel a vádlott javára történik, a 278. § 2. bekezdésében foglalt alapelv áttörésével megengedi, hogy a főtárgyalás a vádlott távollétében is megtartassék: szintén gyakorlati megfontolás eredménye. Czélja az, hogy ekkép, nevezetesen a vádlott javára is, költségek takarittassanak meg és az eljárás gyorsittassék. Különösen nélkülözhető lesz a vádlott jelenléte a főtárgyaláson akkor, ha a körülményekből feltehető, hogy a főtárgyaláson hozandó itélet a vádlott javára engedélyezett ujrafelvétel indokolt voltát fogja igazolni. Hogy azonban a vádlott ebben az esetben is megjelenhetik a főtárgyaláson, az magától értetődik.
A haditörvényszék a 398. § 2. bekezdése értelmében annak a rendfokozatnak a tekintetbevételével alakitandó, amelyet a vádlott a korábbi itélet hozásának idejében viselt, hacsak jelenleg magasabb rendfokozata nincs; ellenkező esetben a haditörvényszéket a terhelt ezidőszerinti rendfokozatának megfelelően kell alakitani. Az ujrafelvétel engedélyezése által ugyanis a bünvádi ügy, habár az itélet egyelőre fel nem oldatik, az eljárás szempontjából a korábbi állapotba helyeztetik vissza. Csak következetes tehát, ha az uj haditörvényszék is ép úgy alakittatik, mint az, amely a bünvádi ügyben először itélt. Mindazonáltal kivételt kellett ez alól tenni arra az esetre, ha a vádlott időközben magasabb rendfokozatot ért el, mivel a már többször kiemelt katonai alapelv szerint: alattos a följebbvaló fölött nem itélhet.
A javaslat átvette a horvát-szlavonországi B. P. 303. §-ából és az osztrák P. B. 362. §-ából a vádlott javára szolgáló rendkivüli felülvizsgálatról szóló rendelkezést is (401. §). A hadosztálybiróságok haditörvényszéke a szóbeliség és közvetlenség elvének megfelelően s ép ugy, mint az esküdtbiróság, végleg határoz a ténykérdésben és a bünösség kérdésében. Amint azonban az esküdtbiróságokkal tett tapasztalat mutatja, fordulhatnak elő olyan esetek, amelyekben anélkül, hogy az ujrafelvétel előfeltételei fennforognának, az itélet alapjául vett tények helyessége iránt nyomós kétségek támadnak. Ez a körülmény még Angolországban is, ahol az esküdtek verdictjét számos garanczia veszi körül, arra vezetett, hogy az ügyet bizonyos esetekben uj esküdtbirósághoz (new trial) utalják. A javaslat 401. §-ában körülirt rendkivüli felülvizsgálat tehát a haditörvényszéki verdicttel is összeegyeztethetőnek mutatkozik.
Már az 5. § tárgyalásánál emlitve volt, hogy a javaslat az adhaesionalis pert nem tartotta fenn a közös haderő uj bünvádi eljárásában, minélfogva itt elvül szolgál, hogy a büncselekményből származó kárt és a magánjogi következmények szempontjából fontos egyéb mellékkörülményeket csak akkor és annyiban kell megállapitani, amennyiben megállapitásuk a büntető rendelkezéseknek helyes alkalmazása végett szükséges (403. §).
A 404-407. §-okhoz
Miután tehát a hadseregi biróságok előtt semmiféle magánjogi igényt sem lehet érvényesiteni, a javaslatba e tekintetben csak a büncselekménynyel kapcsolatban álló tárgy visszaadására és egyébként való kezelésére vonatkozó rendelkezéseket kellett felvenni (404-407. §-ok). E rendelkezések egyeznek a polgári bünvádi perrendtartások hasonló tárgyu rendelkezéseivel.
Ha valamely hadseregi birósági őrizetben tartott tárgyra emelt igény vitás vagy kétes és ehhez képest a tárgyat kiszolgáltatni senkinek sem lehet, a tárgyra vonatkozó további intézkedéseket az illetékes polgári birósággal egyetértően kell megtenni (405. és 406. §-ok). Egyáltalában a javaslat álláspontja az, hogy a hadseregi biróság ne foganatositson a 403. § keretein túl menő oly hivatalos cselekményt, amely a magánjolgi igények fölött határozásra hivatott biróság hatáskörébe tartozik.
A bünügyi költségekre vonatkozólag a javaslat továbbra is fenntartja azt az elvet, hogy e költségeket a kincstár viseli (408. §). Jobban megfelel a katonai viszonyoknak, ha a katona ellen folytatott bünvádi eljárás költségeit a kincstár viseli, mintsem ha azokat a katonával fizetteti meg. A költségeket legtöbbször külömben sem lehetne behajtani az elitélttől.
Csak azokat a költségeket nem viseli a 408. § 2. bekezdése szerint a kincstár, amelyek a védő választása vagy a sértett, illetőleg magánpanaszos képviseletéből merültek fel. Egészen eltekintve ugyanis attól, hogy e költségek bizonyos körülmények közt igen sulyosan terhelhetnék szükségtelenül a kincstárt, a javaslat azzal, hogy védőnek hivatalból való kirendelését minden esetben megengedi, kellően gondoskodik arról, hogy a vádlott ne maradjon védelem nélkül akkor sem, ha a választott védő költségeit viselni nem tudná. A sértettre és a magánpanaszosra sem származik semmiféle perjogi hátrány, ha magát a hadseregi biróság előtt meghatalmazottal nem képviselteti.
Hogy a tényleges katonai egyéneket a védelem viteléért dijazás nem illeti (410. § 1. bek.), az azért indokolt, mert a hivatalból kirendelés szolgálati meghagyás jellegével bir, a választott védői tisztség elvállalását pedig bajtársi szolgálatnak kell tekinteni, amelylyel pénzbeli jutalom nem egyeztethető össze.
A 410. § 2. bekezdése szerint oly hivatalból kirendelt védőknek, akik a tényleges katonai egyének közé nem tartoznak, kivánatukra a valósággal kifizetett készkiadások a kincstár terhére megtéritendők. Más illetékre, ép ugy, mint a polgári bünvádi eljárásban a szegényvédőknek, igényük nincs.
A 412-425. §-okhoz
Az itélet végrehajtását, mint már fentebb emlitve volt, az illetékes parancsnok rendeli el; az itélet végrehajtásáról - a végrehajtó rendelet alapján - a biróság gondoskodik (413. § 2. bek.).
A javaslatnak a halálbüntetés és a szabadságvesztésbüntetés végrehajtására vonatkozó rendelkezései lényegben megegyeznek a polgári bünvádi perrendtartások idevágó szabályaival. Átvette a javaslat ezeknek a törvényeknek azokat a humánus rendelkezéseit is, amelyek az elsőfoku büntető itélet kihirdetésétől a büntetés valóságos megkezdéséig fogságban töltött időnek a büntetésbe való beszámitására, továbbá az elitélt bizonyos szellemi vagy testi állapota miatt a halálbüntetés végrehajtásának elhalasztására, végül hasonló okokból, valamint az elitéltnek vagy családjának megélhetési viszonyaira való tekintetből a szabadságvesztésbüntetés elhalasztására és félbeszakitására vonatkoznak (415., 417., 418., 419. § 2. és 3. bek. és 420. § 3. és 4. bek.).
A javaslatnak az a rendelkezése, hogy a szabadságvesztésbüntetés elhalasztásának s következőleg félbeszakitásának is katonai szolgálatgi tekintetekből helye lehet, annál kevésbbé igényel megokolást, mert hiszen maguk a polgári bünvádi perrendtartások is megengedik, hogy a szabadságvesztésbüntetés tekintettel a katonai szolgálati kötelezettségre elhalasztassék (magyar B. P. 509. § 2. bek., horvát-szlavonországi 1888. évi 342. § 3. bek. és osztrák B. P. 401. § 2. bek.).
A rangvesztésre szóló itéletek a 421. §-hoz képest az illetékes parancsnok végrehajtató rendeletének puszta közlésével hajtatnak végre; ki vannak tehát zárva egyéb, a büntetés megbecstelenitő természetét jelképező végrehajtási cselekmények, aminők régibb időkben szokásosak voltak.
A 426-432. §-okhoz
Már a főtárgyalásról szóló fejezetben kiemeltem, hogy a javaslat - a 398. §-ban foglalt ritka kivételektől eltekintve - a vádlott távollétében a főtárgyalás megtartását meg nem engedi. Ha tehát a terheltet azért nem lehet előállitani, mert távol van vagy megszökött, nem is lehet ellene a bünvádi eljárást keresztülvinni.
A megszökött terhelt kézrekeritésének eszközei a polgári bünvádi perrendtartásokéval azonosak, nevezetesen: a parancsnokságok és hatóságok értesitése, nyomozó levelek kibocsátása oly egyének ellen, akiket valamely büntett nyomatékos gyanuja terhel, vagy akik vizsgálati fogságukból vagy szabadságvesztésbüntetésre történt jogerős elitétetésük után megszöktek.
Ha a terhelt minden eszköz felhasználása daczára sem kerithető kézre, a tényálladék és a bizonyitékok a lehetőséghez képest mégis kinyomozandók, a bizonyitékok biztositandók és az eljárás, ha a további nyomozásra többé támpontok nincsenek, a tettes kézrekerüléséig felfüggesztendő.
A jelenleg érvényben levő katonai bünperrendtartás szerint a megszökött terheltek ellen fontos esetekben, főleg a tisztek ellen, szökés miatt idézési eljárást kell inditani.
A megszökött egyént idézés utján felhivják, hogy meghatározott idő alatt a biróság előtt jelenjék meg. Ha megjelenik, akkor ellene az általános eljárási szabályok nyernek alkalmazást, ellenkező esetben a vizsgálatot távollétében viszik keresztül és fölötte itéletet hoznak. Az itélet magában foglalja a bünösségre, a büntetésre és az érvényesitett magánjogi igényekre vonatkozó határozatot. Az elitéléssel egybekötött rangvesztés és egyéb hátrányos jogi következmény, valamint a kártéritést kimondó határozat nyomban a kihirdetés után hatályba lép; a kimondott szabadságvesztésre és halálbüntetésre vonatkozólag - eltekintve a kötél általi halálra itélés esetén bekövetkező in effigie kivégzéstől - az eljárás egyelőre az itélet kihirdetésével véget ér. Ha az elitélt utólagosan önént jelentkezik vagy kézrekerül, az itélet hatályát veszti és hacsak a rögtönitélő eljárásnak helye nincs, a rendes eljárást kell meginditani.
A javaslat ezt az idézési (makacssági) eljárást nem vette fel. A gyakorlatban ugyanis nem igen vált be, mert czélját, hogy a megszökött egyént az ellene itéletig in contumaciam kimondott büntetés következtében ráháruló erkölcsi és anyagi kár hatása alatt visszatérésre birja, csak a legritkább esetben érte el. Ezenkivül modern felfogás szerint perjogi anomália, itéletet, ha mindjárt ideiglenes jellegüt, oly terhelt fölött hozni, aki ki sem volt hallgatható.
Természetes, hogy az idézési eljárás elejtése folytán semmiféle megszorítást sem szenvednek a megszökött egyén állománykezelése tekintetében a katonai szolgálati utasitások szerint szükséges intézkedések, nevezetesen ily egyéneknek szökevényekként vagy önkényüleg eltávozottakként fogyatékbavétele (427. § 2. bek.).
A javaslat a rögtönitélő eljárást, a mai jogállapotnak megfelelően, úgy háboru mint béke idejére szükségesnek látta fenntartani. Előfordulhat ugyanis, hogy egyes büntettek oly aggasztó módon elharapóznak és igy a fegyveres erőre s az államra is annyira veszélyesekké válnak, hogy a jogrendet és a fegyelmet az igazságszolgálatás rendes eszközeivel többé fenntartani nem lehet, minélfogva haladéktalan végrehajtással egyebekapcsolt sommás eljárás, a rögtönitélő eljárás válik szükségessé.
Természetes, hogy háboruban gyakrabban lesz a rögtönitélő eljárás szükséges, mint békében; a háborus időknek köszöni is eredetét. A háborus viszonyok már magukban véve megröviditett eljárást kivánnak. De még ez a megröviditett eljárás sem lesz mindig elegendő. Miután háboruban az események egymást érik, a szenvedélyek fel vannak költve és igy büncselekmények elkövetésére is nagyobb a hajlandóság, mint békében és miután a legnagyobb érdekek pillanatoktól függnek, a katonai szükségesség sokkal gyakrabban szorul háboruban, mint békében elrettentő példaadás végett olyan eljárásra, amelyben a büntetés nyomon követi a büntettet.
A 433. és 434. §-okhoz
A javaslat, összhangzásban a katonai büntető törvénykönyvvel, két esetét különbözteti meg a rögtönitélő eljárásnak, még pedig az ex lege rögtönitélő eljárást, előzetes kihirdetés nélkül és a rögtönitélő eljárást előzetes kihirdetés után.
Azok az esetek, amelyekben a rögtönbiráskodás előzetes kihirdetés nélkül bekövetkezhetik, a katonai büntető törvénykönyv szerint a következők: a függelemsértésnek (147., 148., a zendülésnek (161-163., a gyávaságnak (255., a fegyelem és rend háboritásának (262. és 264., a jogosulatlan toborzásnak (307. és 311. §) és a kémkedésnek (322. §) legsulyosabb esetei. Ezenkivül bizonyos delictumok miatt a rögtönitélő eljárás, a katonai büntető törvény szerint, a rögtönbiráskodásnak előzetes kihirdetése után szintén helyet fogllahat. Ilyen büncselekmények: a lázadás (168., az elharapózó szökés (193. § a) pontja) az esküvel fogadott katonai szolgálati kötelességek megszegésére csábitás és segélynyujtás (317., a lázongás (350. §) és az elharapózó fosztogatás (499. §).
Elsősorban a fegyelmet veszélyeztető mindezekben az esetekben a javaslat a hadosztálybirósághoz utalt illetékes parancsnokra bizza a rögtönitélő eljárás meginditásának és a rögtönbiráskodás kihirdetésé-nek elrendelését (433. és 434., aminthogy ez a jog az ezidőszerint érvényben álló katonai büntető eljárás szerint is a birói felsőbbségi jogot gyakorló parancsnokot illeti, akinek e részben a fegyelem leghatályosabb és legnyomatékosabb kezelésének parancsoló követelményeit kell különösen szem előtt tartania.
Az emlitett eseteken kivül a rögtönitélő eljárásnak, a javaslat 435. §-a szerint, bizonyos, a rögtönbiráskodás kihirdetése után elkövetett büntettekre nézve akkor is helye lehet, ha ezek a büntettek valamely csapatnál vagy bizonyos körletekben oly fenyegető módon elharapóznak, hogy a fegyelem csorbulásának vagy a közbiztonság veszélyeztetésének, vagy az állam hadi erejét fenyegető büncselekmények szélesebb körü elterjedésének megakadályozása végett elrettentő példaadás válik szükségessé.
E büntettek: a gyilkosság, a rablás és a gyujtogatás, valamint az idegen tulajdonnak gonoszságból való rongálásával elkövetett nyilvános erőszakoskodás büntette, amely büntettek a horvát-szlavonországi 1888. évi bünvádi perrendtartási novella és az osztrák polgári bünvádi perrendtartás szerint is okot szolgáltathatnak a rögtönbiráskodás kihirdetésére. A katonai biróságok számára jelenleg érvényben álló eljárási szabályok szerint a rögtönbiráskodást a büntettek nemére való tekintet nélkül is lehet hirdetni, eddig azonban rendes békeidőben nem nyilvánult annak a szüksége, hogy az emlitett büntetteken kivül más büncselekmények miatt is elrendeltessék rögtönitélő eljárás.
A határozás a fölött, hogy a rögtönbiráskodás kihirdetése a 435. § eseteiben szükséges-e, a hadügyminiszternek van fenntartva, mert annak elrendelése mélyreható igazgatási rendszabály. Különös viszonyok azonban ilyen esetekben is megkivánhatják, hogy a rögtönbiráskodás elrendelése a hadosztálybirósághoz utalt egyes illetékes parancsnokra bizassék.
Annak biztositása végett azonban, hogy olyan esetekben, ha a rögtönbiráskodás elrendelésére az illetékes parancsnok van hivatva, ezt a rendszabályt a parancsnok csak akkor és csak ott alkalmazza, amikor és ahol annak alkalmazását a törvény kivánja: a javaslat 437. §-ának 4. bekezdése elrendeli, hogy a rögtönbiráskodás kihirdetésének megtörténtéről az illetékes parancsnok a hadügyminiszternek jelentés tartozik tenni, akinek a 449. § 1. bekezdése szerint, minden esetben jogában áll a kihirdetett rögtönbiráskodás megszüntetését elrendelni.
A rögtönbiráskodásnak a hadrakelt seregnél és a tengeren való elrendeléséről és megszüntetéséről a következő fejezetben lesz szó.
A személyi illetékességnek a javaslatban elfogadott alapelve megköveteli, hogy az illetékes parancsnok az alárendeltjeinek rögtönbirósági eseteiben is illetékes maradjon, ha a rögtönbiráskodást egyes katonai kötelékekre hirdetik ki. Másként áll azonban a dolog, ha a rögtönbiráskodást meghatározott kerületekre rendelik el. Ebben az esetben a parancsnok illetékességét is területileg kell meghatározni, mivel a rögtönbiráskodás czéljával nem lehet összeegyeztetni, hogy a terhelt a rögtönitélő eljárás elrendelése végett mindig a személyileg illetékes parancsnokának adassék át, akinek székhelye a körülményekhez képest messze távol lehet attól a területtől, amelyre a rögtönbiráskodás ki lett hirdetve. Ugyanazért a 436. § azt rendeli, hogy a hadügyminiszter a rögtönbiráskodásnak valamely meghatározott kerületre való elrendelésével egyidejüleg köteles meghatározni az e kerületben előforduló rögtönbiráskodási esetekre illetékes parancsnokot is, aki azután az ilyen esetekre a rendes eljárás parancsnokainak kizárásával egyedül illetékes.
Ami a tulajdonképpeni rögtönitélő eljárást illeti, a javaslat lényegileg a horvát-szlavonországi 1888. évi bünvádi perrendtartási novella és az osztrák polgári bünvádi perrendtartás analog rendelkezéseit követi. A rögtönitélő eljárást az illetékes parancsnok a katonai ügyészhez intézett irásbeli parancscsal rendeli el, amelyben mind a terhelt, mind a terhére rótt cselekmény pontosan megjelölendő (438. § 1. bek.). Czéltalan eljárás elkerülése végett az illetékes parancsnoknak kötelességévé van téve, hogy a rögtönitélő eljárást csak akkor rendelje el, ha a hadseregi biráskodás alá tartozó tettest tetten kapták, vagy ha ennek bünössége minden valószinüség szerint haladéktalanul be fog bizonyulni (438. § 2. bek.).
Miután a katonai büntető törvénykönyv és a javaslat szerint, mint fentebb emlitettem, előzetes kihirdetés nélkül is helye lehet rögtönbiráskodásnak és miután az illetékes parancsok elhatározásának előkészitése czéljából különösen ilyenkor, de máskor is szükség van a tényállást megállapitó bizonyos megállapitásokra, amelyek azonban, ha igen hosszura nyulnak, a rögtönitélő eljárás czélját illuzoriussá tehetnék: a javaslat 438. §-ának 3. bekezdése azt rendeli, hogy az ily megállapitások nem terjedhetnek 48 órán túl. Ha az illetékes parancsnok e megállapitások alapján a rögtönitélő eljárás meginditását el nem rendelheti, a rendes eljárásnak van helye.
A javaslatnak azok a rendelkezései, amelyek szerint elmebetegek és mulékony sulyos betegségben szenvedő egyének, valamint oly teherben levő nők, akik kivételesen a hadseregi büntetőbiráskodás alá tartoznak, végre azok az egyének, akik ellen a rendes eljárás már el van rendelve, ugyanazon büncselekmény miatt a rögtönitélő biróság elé nem állithatók (438. § 4. és 5. bek.), humanitási szempontból vétettek fel és az osztrák bünvádi perrendtartásban (437. és 439. §) is előfordulnak.
A rögtönitélő eljárásra a hadosztálybiróságnál összeülő rögtönitélő biróság illetékes, amely ugyanazokból a tagokból áll, mint a hadosztálybiróságnál alakitott haditörvényszék (439. § 1. és 2. bek.).
Hogy a rögtönitélő biróság tagjait a tárgyalást vezető igazságügyi tiszt kivételével kizárólag a katonaállományu tisztek csoportjából kell venni (439. § 2. bek.), annak oka részint az, hogy alkalmas egyéneknek más állománycsoportból kirendelése rendszerint késedelemmel lenne összekötve, részint pedig az, hogy azok a büncselekmények, amelyek a rögtönitélő biróságok hatáskörébe tartoznak, olyan természetüek, amelyek semmiféle szempontból sem indokolnák, hogy a vádlott fölött itélkező biróság megalakitásánál az ő álláscsoportjőára (szolgálati ágára) is tekintettel legyenek. Késedelmek elkerülésére szolgál a 439. § 2. bekezdésének az a további rendelkezése is, hogy a rögtönitélő biróság tagjainak vezénylésénél csak annyiban tartandó határozott sorrend, amennyiben ez késedelem nélkül lehetséges.
A rögtönitélő eljárásnak, ha mindjárt sommás eljárás is, az igazságosság követelményeivel összhangban kell lennie és ugyanazokon az elveken kell nyugodnia, mint a rendes eljárásnak. Ámbár tehát a javaslat szerint alakszerü nyomozó eljárásnak és formális vádemelésnek nincs is hlye, mert ez a sommás perrel ellenkeznék, mindazonáltal a rögtönbiráskodást a rendes eljárás főtárgyalásának analogiájára kell megtartani. A vádelv meg van óva. A védelem kötelező és csak annyiban van megszoritva, amennyiben azt az eljárás gyorsasága követeli (442. § 2. bek.). Az eljárás gyorsitásának érdekében a katonai ügyész által előállitandó tanukat és szakértőket, valamint a terheltet a tárgyalásvezető a rögtönitélő biróság jelenlétében hallgatja ki, amivel el van ismerve a szóbeliség és közvetlenség alapelve. A nyilvánosság elve is ép oly mértékben érvényesül, mint a rendes eljárás főtárgyalásán.
Az itéletet contradictorius tárgyalás után hozzák (443. § 4. bek.). Miután az eljárás sommás, az igazságosság érdekében az a rendelkezés vétetett fel, hogy büntető itéletet csak egyhangulag lehet hozni (444. § 2. bek.).
Az érvényben levő katonai büntetőtörvény szerint a rögtönitélő eljárásban a halálbüntetés 20 éven elóli egyénekre is kimondható (Kat. bünt. törv. 122. §). A katonai büntetőtörvénynek a mai viszonyoknak már meg nem felelő ezt a szigorát a javaslat mellőzi (444. § 3. bek.). Ugyancsak a humanitás szempontjából vétetett továbbá át a javaslatba (444. § 3. bek.) az osztrák polgári bünvádi perrendtartásnak (442. § 2. bek.) az a rendelkezése, amely szerint a rögtönitélő biróság, ha a halálbüntetésnek egy vagy több büntetésre legméltóbb egyénen való végrehajtása által a nyugalom és rend helyreállitására szükséges elrettentő példa már megadatott, a kevésbbé bünös résztvevőkre való kiszabásától fontos okokból eltekinthet. Mindkét esetben a kötél általi halálbüntetés helyett tíztől husz évig terjedhető sulyos börtpnt, az agyonlövés általi halálbüntetés helyett öttől tíz évig terjedhető egyszerü vagy sulyos börtönt kell kiszabni (V. ö. a 309. § 1. pontjára vonatkozó fejtegetésekkel).
Perorvoslatnak a rögtönitélő biróság itélete ellen nincs helye, mert külömben azt a czélt, amit a sommás eljárással elérni akarunk, el nem érnők. Ezzel szemben azonban az itélet a 445. § 2. bekezdése szerint csak akkor emelkedik jogerőre, ha azt az illetékes parancsnok megerősitette. E rendelkezéssel, amely mint később még megemlitem, a hadrakelt seregnél és a tengeren hozott itéletekre is érvényes, el lehet a rögtönitélő eljárás czélját is érni, meg azt is, hogy az itéletet, végrehajtás előtt, egy arra hivatott hatóság felülbirálja. A rögtönitélő eljárásban ugyanis nem valamely szilárd perjogi elvből kifolyólag, hanem kizárólag kényszeritő czélszerüségi okokból kell a perorvoslatokat megtagadni, mert e megröviditett eljárásnak csak akkor van értelme, ha az itélet és végrehajtás ugyszólván nyomon követi a tettet, már pedig ez rendes perorvoslatok engedélyezése mellett lehetetlen volna. Az illetékes parancsnoknak az itélet megerősitésére vonatkozó joga tehát a rögtönitélő eljárás czéljának veszélyeztetése nélkül bizonyos foku garancziát nyujt az elitéltnek az eljárás törvényessége és az itélet helyessége iránt. Az illetékes parancsnok ekkép vagy megerősitheti az itéletet, ami által ez jogerőssé és végrehajthatóvá válik, vagy pedig megtagadhatja jogi okokból az itélet megerősitését (445. § 4. bek.), aminek az a következménye, hogy a terhelt ellen a rendes eljárást kell meginditani.
A kegyelmező jog a hadseregben már régtől fogva különös előjoga volt a birói felsőbbségi jogot gyakorló katonai parancsnokoknak. Az ezidőszerint érvényes katonai büntető eljárás szerint a birói felsőbbségi jogot gyakorló parancsnok kegyelmező joga magában foglalja mind a büntetés enyhitésére, mind a büntetés elengedésére való jogot. E kegyelmező jog csupán a katonai birósági elitélés jogkövetkezményeivel, továbbá halálos itéletekkel szemben vagy politikai delitumok miatti elitélések esetében és a büntetés végrehajtásának megkezdése után való kegyelmezések tekintetében van több irányban megszoritva.
A javaslat, miként már föntebb emlitettem, e hagyománynyal szakitott és az illetékes parancsnoknak, tekintettel ennek az uj bünvádi eljárásban megváltozott jogállására, kegyelmező jogot elvileg nem adott. Az illetékes parancsnok a javaslat szerint a vád ura és igy nem lenne helyénvaló, őt - a vádlót - arra jogositani, hogy - miután az illetékes biróság az ő vádja fölött jogerősen határozott - a törvényhez képest kimondott büntetést utólag enyhíthesse vagy elengedhesse.
A rögtönitélő eljárásban (valamint a hadrakelt seregnél és a tengeren, amiről később lesz szó) azonban indokoltnak mutatkozott a javaslat ez elvi álláspontja alól kivételt tenni. A viszonyok különlegessége a rögtönitélő eljárásban nevezetesen az a követelmény, hogy a végrehajtás az itélethozást nyomon kövesse, oly esetben, ha az itélet halálra szól, nemcsak a perorvoslatot, hanem legtöbbször a legfelsőbb kegyelem kikérését is kizárja. A humanitás indokolja tehát a javaslat 445. § 3. bekezdésének azt a rendelkezését, hogy a rögtönitélő eljárásban Ő Felsége az illetékes parancsnokot felruházhatja a halálbüntetés kegyelemből való átváltoztatásának jogával. A parancsnok e kivételes jogának részletesebb meghatározását a legfelsőbb elhatározásnak kell fenntartani.
A béke birósági szervezetének és bünvádi eljárásának a háboru birósági szervezetéhez és bünvádi eljárásához való viszonyát illetőleg a javaslat a következő alapgondolatból indul ki: Béke idejében nyujtani kell mindazt, amit a modern büntetőjogi tudomány kifogástalan igazságszolgáltatásnak garancziája gyanánt megkiván, amennyire csak a katonai viszonyok különleges természete megengedi, mig háboruban a katonai igazságszolgáltatást alá kell rendelni a hadiczélnak és ehhez képest időt és munkaerőt igénylő minden garancziát arra a legcsekélyebb mértékre kell szoritani, amelynél alább meni az itélkezés megbizhatóságának veszélyeztetése nélkül nem lehet.
E mellett nem volt szabad azt a minden katonai szervezet szempontjából fontos alapelvet sem szem elől téveszteni, hogy az átmenet a békéről a háborura gyorsan és simán történjék.
Mind a két követelményenek akként igyekszik a javaslat eleget tenni, hogy a katonai büntető hatóságok szervezetére és a bünvádi eljárásra vonatkozólag békében érvényes alapvető rendelkezéseket háboru idejére is fenntartja (451., másrészről azonban az eljárás egyszerüsitésére és gyorsitására mindazt megteszi, ami a végből szükséges, hogy egyfelől a katonai igazságszolgáltatás a mozgósitott csapatokat, osztályokat és intézeteket szabad mozgásukban semmikép se akadályozza, másfelől pedig a fegyelmet a törvénykezésnek zavartalan gyakorlásával a legnehezebb viszonyok közt is fenntartsa.
Nyilt tengeren a hadihajókon uralkodó viszonyok hasonlitanak a háboruhoz. A német katonai büntetőtörvény szerint a hadihajók nyilt tengeren hadiállapotban levőknek tekintendők. A 164. § ugyanis a következőket rendeli: „Als im Kriegszustand befindlich ist jedes Schiff der Marine zu betrachten, welches ausserhalb der heimischen Gewasser allein fahrt”.
A tengeren az eljárás a javaslat szerint is általában egy tekintet alá esik a hadrakelt seregnél követendő eljárással. Hogy az eljárás a hadihajókon is ép oly egyszerü legyen, mint a hadrakelt seregnél, az azért szükséges, mert a hajóhadnál és hadihajókon nem áll rendelkezésre nagyszámu igazságügyi személyzet. A goyrs eljárást azonban nem lehet nélkülözni, mert a tengeren a hadihajókon még szükségesebb, mint a szárazföldön, a jogerend megsértését a fegyelem haladéktalan helyreállitása végett nyomban és erélyesen megotorolni. A fegyelmetlenség annál a szoros contactusnál fogva, amelyben a hajólegénység egyénei egymással állnak, könnyen elharapózatik a hajón. A nyilt tengeren a fegyelmetlenség mindig, még békében is, nagy veszélyt rejt magában s azt nem egy könnyen lehet máshonnan vett segitséggel megszüntetni.
Mindazonáltal a javaslat béke idejére, - számot vetve a jogbiztonságra nézve mégis csak kedvezőbb viszonyokkal, - a tengeren is megengedi azokat a perorvoslatokat, amelyeknek háborus viszonyok között az alább kifejtendőkhöz képest helye nem lehet.
A javaslat a 452. §-ban határozza meg, hogy mi értendő a „hadrakelt seregnél” és „a tengeren” való viszony alatt, amely viszonyokra a jelen fejezetben tárgyalt egyszerüsitett és megröviditett eljárás alkalmazást nyer. E fogalmak meghatározásánál a katonai szükséglet volt irányadó.
A javaslat szerint „a hadrakelt seregnél” való viszonyban áll a hadrakelt sereghez beosztott valamennyi csapat (parancsnokság, osztály, intézet) a mozgósitási állomás elhagyásának időpontjától kezdve a leszerelésig, továbbá a hadifelszerelést felvett oly erőditett hely védőrsége és ott elhelyezett más csapat (parancsnokság, osztály, intézet), amely a működő hadsereg (hadtest) körletében vagy a fenyegető ellenségeskedés miatt hadiállapotban van, - ameddig ez az állapot tart.
Mozgósitási állomás az a hely, ahol a csapatoknak a hadszintérre vagy a hadi beosztásban megállapitott rendeltetési helyre való elindulás végett menetkész állapotba kell jutniok. Minthogy a parancsnokságok és csapatok hadi beosztása a mozgósitási állomásból kivonulás napjával lép hatályba, csak következetes, ha a hadrakelt sereg számára szóló szabályok is ezzel az időponttal lépnek életbe. Eddig a napig ugyanis a mozgósitott csapatok oly viszonyok között vannak, amelyek a béke idejében érvényes eljárást lehetővé teszik, ellenben a hadrakelt sereg számára szóló szigorubb eljárási szabályok alkalmazását még szükségessé nem teszik; minélfogva nem volna helyénvaló ezeket a csapatokat már a most jelzett időpont előt az utóbbi eljárás alá vetni.
Ezzel szemben a mozgósitott csapatokra nézve a hadrakelt seregnél követendő eljárás tartamának végződését a leszerelésük tényleges effektuálásának, nem pedig már a mozgósitott viszony megszüntetéséről szóló parancs közzétételének napjához kellet kötni. Tudvalevő, hogy ez utóbbi naptól a csapatok tényleges leszereléséig több-kevesebb idő telik el, amely alatt a mozgósitott csapatok mozgó jellegüket még mindig megtartják és oly viszonyok között vannak, amelyek a hadrakelt seregnél való eljárás alkalmazásának feltételei szempontjából miben sem külömböznek azoktól, amelyek között a leszerelő parancs közzététele előtt voltak.
Ami a hadifelszerelést felvett erőditett helyeket illeti, a javaslat a hadrakelt sereg számára szóló eljárási szabályok alkalmazását azokra az erőditett helyekre korlátozza, amelyek a máködő hadsereg (hadtest) körletében vagy a fenyegető ellenségeskedés miatt hadiállapotban vannak. A hadrakelt sereg működési körletében levő erőditett helyek, a gadászat-közigazgatási ügyek egyedüli kivételével, minden tekintetben a hadsereg (fő)-parancsnokságnak, vagy az önállóan működő hadtestparancsnokságnak vannak alárendelve, következésképen büntetőjogi tekintetben is e parancsnokságnak kell alárendelve lenniök. De külömben is ezekben az erőditett helyekben többnyire lehetetlen a haditörvényszékek alakitására és az eljárásra vonatkozólag a békében érvényes szabályokat alkalmazni. Ugyanez áll azokra a többi erőditett helyekre is, amelyek a hadsereg működési körletén kivül vannak ugyan, de kivételesen, a fenyegető ellenségeskedés miatt hadiállapotba helyeztettek s igy azokban is a hadrakelt sereg számára szóló szabályoknak kell alkalmazást nyerniök.
Az, vajjon az erőditett hely a hadsereg működési körletében van-e: ténykérdés, minélfogva ennek az állapotnak a törvényben való időleges fixirozása, se nem szükséges, se nem lehetsége. Valamely erőditett helynek hadiállapotba helyezését s ez állapot megszüntetését Ő Felsége, vagy amennyiben a késedelem veszélylyel jár, Ő Felségének utólagos jóváhagyása mellett e hely parancsnoka rendeli el s a megszálló csapatok és a lakosság előtt közhirré teszik. Ennélfogva annak megállapítása iránt sem kell külön a törvényben gondoskodni, hogy a hadrakelt sereg számára szóló szabályok alkalmazása ez erőditett helyekben mikor kezdődik és mikor végződik. Hogy azonban e szabályok érvényének időleges tartama iránt adott esetben kétség ne támadhasson, czélszerü volt a javaslatba oly rendelkezést felvenni, amely szerint ama viszonyok beálltát és megszüntét, amelyektől, a hadrakelt seregnél követendő eljárás alkalmazásának elrendelése függ, a hely parancsnoka köteles kihirdetni.
A mondottakból következik, hogy a hadrakelt sereg számára szóló különös rendelkezések háboruban nem alkalmazhatók azoknál a parancsnokságoknál, csapatoknál, osztályoknál és intézeteknél, amelyek a hadrakelt sereghez beosztva nincsenek, valamint a hadifelszerelést felvett oly erőditett helyekben, amelyek a hadrakelt sereg működési körletében, vagy hadiállapotban nincsenek.
A tengeren való viszony, a javaslat 452. §-ának B. pontja szerint a Földközi tengeren kivül levő vizekre önálló küldetéssel (Mission) kirendelt, a vezérlobogó kötelékébe (Flaggenverband) nem tartozó egyes szolgálatba helyezett hadihajókon, a kiküldetési ut megkezdésével kezdődik és a Földközi tengerbe való visszaérkezéssel végződik. A vezérlobogó kötelékébe egyesitett, szolgálatba helyezett hadihajókon (járóműveken 11. § 6. pontja) az emlitett viszony a vezérlobogó kötelékébe lépés időpontjával kezdődik és a kilépés időpontjával végződik. A vezérlobogó kötelékébe lépés azzal történik, hogy a hadügyminiszter (tengerészeti osztály) részéről kijelölt parancsnok átveszi a parancsnokságot ama hajók fölött, amelyekből a hajóhad, hajóraj, a hajóosztály vagy a flotilla áll vagy amelyeket utólagosan vezényeltek azokhoz.
Azokra a szolgálatba helyezett hadihajókra, amelyeknek kiküldetése a Földközi tengeren tul nem terjed, a tengeren való viszony eljárási szabályait kiterjeszteni azért nem volt szükséges, mert tekintettel az aránylag csekélyebb távolságra, ily hajókkal, még ha kiküldetésük kivételképen hosszabb ideig tartana is, az összeköttetést könnyen fenn lehet tartani.
Végül megjegyzendő, hogy a Földközi tengeren kivüli vizeken levő kiküldött hadihajókon a tengeren való viszonyt illető szabályok a javaslat szerint csak oly egyénekre és csak oly büncselekmények esetében alkalmazandók, akik, vagy amelyek a 456. és a 457. § B. pontjának 1. bekezdése értelmében az illető parancsnok illetékességéhez tartoznak, illetőleg a parancsnok hatáskörét meg nem haladják, amiről még alább szó lesz.
A hadseregi büntetőbiráskodásnak a II. fejezetben tárgyalt terjedelme a hadrakelt seregnél és a tengeren való eljárásban általában nem szenved változást, a hadrakelt sereg szervezete és a tengeren való különös viszonyok folytán azonban az igazságszolgáltatás akadálytalan érvényesülése érdekében a hadseregi és a honvéd büntetőbiráskodás határainak bizonyos eltolódást kell szenvedniök.
A hadrakelt sereg szervezete szerint a hadosztály az első és egyuttal végső olyan magasabb rendü harczászati egység, amelynek hadseregi vagy honvédségi jellege még külön-külön kifejezésre van juttatva, amennyiben hadseregi és honvéd hadosztályok mint hadseregi és honvéd seregtestek szerepelnek egymás mellett, mig a hadtesteket, amelyekből a hadseregek állanak, a fegyveres erő mindkét részének hadosztályaiból vegyesen alakítják.
A hadosztályok parancsnokai ennélfogva vagy kizárólag hadseregi vagy kizárólag honvédségi parancsnokok, ellenben a hadtestek és hadseregek parancsnokai, bár a közös hadsereghez tartoznak, kezükben hadseregi és honvédségi parancsnokságot egyesítenek, mert az alájuk tartozó seregtestek hadseregi és honvéd hadosztályokból alakulnak, következésképen ők egy személyben hadseregi meg honvédségi parancsnokok is.
Ugyanez áll a hadsereg hadtápparancsnokságának főnökére nézve is, akinek mindazok a tartalékintézetek alá vannak rendelve, amelyek a hadtestekhez és hadosztályokhoz beosztva nincsenek és aki a hadsereg hadtáp körletében parancsol; ugyanez áll továbbá a hadifelszerelést felvett, vegyes megszálló csapatokkal biró vár (hadikikötő) parancsnokára nézve is, bár ezek a parancsnokok is természetszerüleg a fegyveres erőnek csak egyik részéhez tartozhatnak.
A hadosztályokat, hogy hosszabb ideig önállóan alkalmazhatók legyenek, több fegyvernemből kell alakitani és az egészségügyi, tábori rendőri és közlekedési szolgálat ellátására, valamint a vezetés czéljaira szükséges közegekkel és intézetekkel is el kell látni.
E végből többszörösen szükségessé válik, hogy parancsnokságok, csapatok, osztályok, intézetek és egyes katonai egyének a fegyveres erő (csendőrség) egyik részétől a másikhoz osztassnak be. P. o. a honvéd hadosztályokat tüzérséggel, műszaki csapatokkal, vonatosztályokkal és tartalék-intézetekkel a közös hadsereg látja el, mivel a honvédség ily fegyvernemek és intézetek felett ezidőszerint nem rendelkezik. Viszont a közös hadsereg hadosztályaihoz, továbbá a hadtest- és hadseregparancsnokságokhoz, valamint a hadseregi hadtápparancsnokságokhoz utalt tábori csendőrosztályokat a csendőrségből veszik. Előfordul az is, hogy honvéd (népfölkelő) egyéneket a hadtest- vagy magasabb parancsnokságokhoz osztanak be, de nincs kizárva az sem, hogy honvéd (népfölkelő, csendőr) egyéneket, hadi beosztásuknál fogva, hadihajók parancsnokainak és viszont tengerészeti egyéneket honvéd vagy népfölkelési parancsnokoknak rendelnek alá.
Ezeket a beosztásokat, valamint általában a hadrakelt sereg első tagozatát, vagyis a parancsnokságoknak, csapatoknak, osztályoknak és intézeteknek seregtestekbe beosztását a hadrend (Kriegs-ordre de bataille), az egyes katonai egyének beosztását pedig állandó hadibeosztásuk állapitja meg.
A hadrakelt sereg szervezetének már ebből a rövid ismertetéséből is kitünik, hogy háboru idejében, amidőn a haderő külömböző részei ily szorosan összekapcsolódnak, nem lehet a hadseregi és a honvéd büntetőbiráskodás közt béke idejére megállapitott határokat a végső következetességig fenntartani.
A javaslat 11. §-ának 2. pontja és a honvédség katonai bünvádi perrendtartásáról szóló törvényjavaslat 11. §-ának 2. pontja szerint már béke idejében is a hadseregi büntetőbiráskodás alá jutnak a honvéd büntetőbiráskodás alatt álló tényleges katonai egyének és viszont, ha a fegyveres erő másik részénél kerülnek „tartós szolgálati alkalmazásba”. Minthogy azonban egyes egyéneknek ily békebeli „tartós szolgálati alkalmazás„-át a hadibeosztással, különösen pedig egész csapatoknak és osztályoknak a fegyveres erő másik részéhez való hadibeosztásával egyenlőnek tekinteni nem lehet, meg kellett a büntetőbiráskodásnak e hadibeosztások által szükségessé váló eltolódását ebben a fejezetben szabatosan határozni.
Igy különösen szükséges az egyik katonai büntetőbiráskodásból a másikba való átmenetet azokra a parancsnokságokra, csapatokra és egyes katonai egyénekre vonatkozólag szagályozni, amelyeket vagy akiket hadrendileg a fegyveres erő egy másik katonai büntetőbiráskodásnak alávetett részének hadosztályához és alsóbb parancsnokságaihoz (hadihajóihoz) osztanak be.
Hogy a hadosztály- és más, itt tekintetbe jövő, parancsnokok, mint illetékes parancsnokok előforduló esetben az ily beosztottak ellen az ezekre érvényes büntető szabályok szerint járhassanak el, e parancsnokokat mind a hadsereg, mind a honvédség részéről el kellene látni a szükséges igazságügyi személyzettel. Ez azonban nem csupán megfelelő számu igazságügyi tiszt hiánya miatt, hanem azért sem vihető keresztül, mert elsőrangu érdek, hogy a hadrakelt sereget (hadihajókat) közigazgatási közegekkel tulságosan ne terheljük. Többnyire áthidalhatatlan nehézséget okozna az is, hogy az itélőbiróságokat az emlitett egyének fölött oly birákból állitsuk össze, akik a fegyveres erőnek ugyanahhoz a részéhez tartoznak, amelyhez a vádlott, és oda vezetne, hogy ily esetekben a javaslat 463. §-ának 6. bekezdésében és a honvédség katonai bünvádi perrendtartásáról szóló törvényjavaslat 463. § 4. bekezdésében foglalt kivételes rendelkezést szabálylyá kellene tenni. Mindezekkel a körülményekkel számolva, a 453. § 1. bekezdése akkép rendelkezik, hogy mind a magyar, mind az osztrák honvédségnek, népfelkelésnek és csendőrségnek azok a parancsnokai, csapatai, osztályai és intézetei, vagy egyes egyénei, amelyek, vagy akik a hadrendhez vagy állandó hadibeosztásukhoz képest a közös hadseregnek valamelyik hadosztályparancsnoka alá vagy a bünvádi üldözés jogával a legfőbb parancsnok által a 459. § 1. bekezdése értelmében felruházott valamelyik parancsnoka alá, vagy pedig egy vagy több hadihajónak hasonló joggal felruházott parancsnoka alá rendeltetnek, e beosztásuk alatt a hadseregi büntetőbiráskodás alatt állanak és hogy viszont a közös haderőnek oly parancsnokságai, csapatai, osztályai és intézetei vagy egyes egyénei, amelyek vagy akik ugyane módon a két honvédség (népfelkelés) egyikének valamelyik hadosztályparancsnoka alá, vagy pedig a legfőbb parancsnok által a bünvádi üldözés jogával felruházott valamelyik parancsnoka alá rendeltetnek, e beosztásuk alatt az illető honvédség büntetőbiráskodása alá tartoznak. Megjegyzem, hogy a javaslat a „legfőbb parancsnok” alatt azt a parancsnokot érti, aki valamely hadszintéren levő valamennyi hadrakelt haderő felett parancsnokol. Ez, amennyiben ugyanazon a hadszintéren több hadsereg működik, a hadseregfőparancsnok; egyébként a hadseregparancsnok, vagy ha valamely hadszintéren egy hadtest önállóan működik, az önállóan működő hadtestparancsnok (457. § A. pontjának 1. bekezdése).
A háboru viszontagságai következtében továbbá a körülmények szükségessé tehetik, hogy a fegyveres erő egyik részének egyéneit és egész osztályait a 453. § 1. bekezdésének esetein kivül is a fegyveres erő másik részének büntetőbiráskodása alá helyezzük. Beállhat pedig ez az eset akkor, ha a hadiesetmények következtében egyes parancsnokságok, csapatok, osztályok, intézetek és egyének a saját, hadrendi vagy állandó beosztásuk szerint meghatározott köteléküktől felsőbb rendeletre elvezényeltetnek és a fegyveres erő másik részének a 453. § 1. bekezdésében emlitett valamelyik parancsnoka alá rendeltetnek, vagy ha ily parancsnokságok, csapatok, osztályok, intézetek és egyének a saját köteléküktől más módon, esetleg ellenséges behatás következtében elszakadnak s a fegyveres erő másik részének valamelyik parancsnokságához csatlakoznak, amely esetben az érvényben álló szolgálati utasitások értelmében a parancsadás joga fölöttük a fegyveres erő e részének parancsnokára száll át.
Az egyik katonai jurisdiktióból a másikba való egyidejüleges átmenet nélkül azonban a szóbanforgó egyének fölött addig, mig az uj parancsnok parancsai alatt állnak, az e § első bekezdésére vonatkozólag kifejtett okoknál fogva, egyáltalában nem is lehetne büntetőbiráskodást gyakorolni, minélfogva a törvényben ki kellett mondani, hogy ezek az egyének a fegyveres erő ama részének büntetőbiráskodása alatt állnak, amelyhez beosztattak, avagy amelyhez csatlakoztak (453. § 3. beklezdése).
A 453. § 3. bekezdésében foglalt az a kivétel, amely szerint a büntetőbiráskodásban nem áll be változás, ha ily csapat parancsnoka az alája rendelt egyénekkel szemben maga is fel van ruházva a bünvádi üldözés jogával s ennek megfelelően a szükséges igazságügyi személyzettel is el van látva (461. § 1. bekezdése), indokoltnak mutatkozik, mert ily esetben azok az okok, amelyek a büntetőbiráskodás változása mellett szólnak és az imént kifejtettek, nem forognak fenn.
Lényegesen mások a viszonyok akkor, ha parancsnokságok, csapatok, osztályok, intézetek és egyes katonai egyének, beosztás vagy hadiesemények következtében valamely hadtest- vagy más magasabb parancsnoknak, a hadsereg hadtápparancsnokság főnökének vagy a hadifelszerelést felvett valamely vár (hadikikötő) parancsnokának „közvetlenül”, vagyis akként rendeltetnek alá, hogy nekik maguknak bünvádi üldözés jogával felruházott közbeeső parancsnokuk nincs.
Már előbb emlitettem, hogy a most emlitett parancsnokok hadseregi és honvédségi parancsnokok egy személyben; minélfogva a következetesség azt követeli, hogy ők a bünvádi üldözés terén is ugy szerepeljenek, mint a hadseregnek és egyuttal a honvédségnek is illetékes parancsnokai. Minthogy emellett ezeknek a parancsnokoknak a fegyveres erő mind a két részéhez tartozó igazságügyi személyzettel ellátása sem jár különös nehézséggel s ezenfelül ők szükség esetében a nekik katonailag alárendelt illetékes parancsnokok (p. o. a hadosztályparancsnokok) igazságügyi személyzetét is igénybe vehetik (461. § utolsó bekezdése), nem forgott fenn ok arra, hogy a fegyveres erő más részeihez tartozó s a hadrend szerint közvetlenül hozzájuk beosztott csapatok és katonai egyének a rájuk nézve rendes büntetőbiráskodás alól elvonassanak.
Ennek megfelelően a 453. § akképen rendelkezik, hogy a büntetőbiráskodásban változás csak akkor áll be, ha az illető egyének az 1. bekezdésben emlitett parancsnokok valamelyike alá rendeltettek.
A 454. § rendelkezései azt a czélt szolgálják, hogy hadseregünket a külföldön, a saját, valamint szövetségeseinek személyes biztonságát veszélyeztető bünös merényletektől lehetőleg megóvjuk és hogy a hadseregünk hatalmi körén belül a jogrendet fenntarthassuk. Ezek a rendelkezések nemzetközi szokáson alapulnak s minden háborut viselő állam azok értelmében szokott eljárni. Megjegyzem, hogy a legfőbb parancsnokot a honvédség katonai bünvádi perrendtartása is (454. §) felruházza hasonló hatalommal s igy az ő belátásának van fenntartva annak a meghatározása, hogy a czélszerüség követelményeihez képest mely esetekben legyen helye a hadseregi büntetőbiráskodásnak és melyekben a honvéd büntetőbiráskodásnak.
A 455-463. §-okhoz
Azokat az alapelveket, amelyek békében a katonai büntető hatóságok szervezetére vonatkozólag irányadók, a javaslat a hadrakelt seregnél és a tengeren való viszonyban is fenntartotta, igy különösen azt is, hogy a bünvádi üldözés a katonai parancsnokot, a biráskodás pedig a katonai biróságokat illeti.
Csak két pontban tért el a javaslat a békében fennálló birósági szervezet elveitől. Az egyik az illetékes parancsnok hatáskörére, a másik az igazságügyi közegeknek az illetékes parancsnokkal szemben elfoglalt állására vonatkozik.
A. Az elsőt illetőleg a javaslat a hadrakelt seregnél elejtette az illetékes parancsnokoknak felsőbb és alsóbb rendü bünvádi ügyek szempontjából való felosztását (l. 27. és 28. §-t). A hadrakelt seregél lévő parancsnokok illetékessége ennélfogva kiterjed mindazokra a büncselekményekre, amelyeknek elbirálása a katonai biróságokra tartozik (456. §). Ehhez képest a hadrakelt seregnél a törvény szerint (455. § A. pontja) elvileg csakis a hadosztály- és ennél magasabb parancsnokok és nem egyszersmind a dandárparancsnokok ruháztatnak fel a parancsaik alatt álló egyének fölött az illetékes parancsnok jogaival (v. ö. a 459. § 1. bekezdésével).
Az, hogy a dandároknál is gyakoroltassék biráskodás, úgy amint azt a javaslat béke idejére kilátásba vette, a hadrakelt seregnél kivihetetlen, mert ennek előfeltétele az volna, hogy a hadrakelt sereg nagyszámu igazságügyi személyzetet vigyen magával. De praktikus sem volna, mert a hadrakelt seregnél természetszerüleg az a törekvés lép homloktérbe, hogy csekélyebb vétségeket fegyelmi uton fenyítsenek, amely törekvés egyenes támogatást is nyer abban, hogy a hadrakelt seregnél nagyobb a fegyelmi fenyítő hatalma bizonyos parancsnokoknak, mint béke idején (l. a szolgálati szabályzat I. részének 659. pontját és v. ö. a javaslat 2. §-ának 2. bekezdésével), következőleg a dandárbiróságoknak aránylag kevés dolguk lenne. Végül miután a hadrakelt seregnél perorvoslat nincs, elesik egyik legfőbb oka annak, ami a javaslatot arra inditotta, hogy a biráskodást békében a dandárbiróságok és a hadosztálybiróságok közt megossza.
A hadrakelt seregnél az illetékes parancsnokok bünvádi üldözési joga a 457. § A. pontjának 1. bekezdése értelmében személyi tekintetben elvileg kiterjed a nekik katonailag alárendelt vagy parancsnoklási körletükhöz tartozó mindazokra az egyénekre, akik a hadseregi büntetőbiráskodásnak vannak alávetve, kivéve azokat, akik a törvénynél vagy a 459. § 1. vagy 2. bekezdése értelmében tett rendelkezésnél fogva más illetékes parancsnoknak vannak alárendelve (V. ö. a 33. § 1. bekezdésénél kifejtettekkel).
Kiválóan gyakorlati jelentősége van a hadrakelt seregnél a 457. § 2. bekezdésében foglalt rendelkezésnek, amely a parancsnok illetékességét a 32. §-ban és a 457. § 1. bekezdésében foglalt elvi rendelkezések keretén túl a hadseregi büntetőbiráskodásnak alávetett azokra az egyénekre is kiterjeszti, akik parancsnoklási körletében kerülnek kézre és a külömben illetékes parancsnoknak nem egykönnyen adhatók át (v. ö. a 35. § 2. pontjával). Ez a rendelkezés főleg a szökevényekre és a maradozókra vonatkozik, akiket különösen menetmozdulatok alatt nem egykönnyen lehet az illetékes parancsnoknak átadni és akiknek gyors megbüntetése már csak példaadás okáért is többnyire sürgősen szükséges.
E bekezdésnek az a további rendelkezése, hogy a parancsnok illetékessége azokra az egyénekre is kiterjed, akik parancsnoklási körletében kerülnek kézre vagy akik a legfőbb parancsnok külön rendelkezésének fogva annak a hadseregi büntetőbiráskodásnak alávetve, a 14., 454. és 35. § rendelkezéseivel van összhangzásban (l. ott).
A 453. §-nál kifejtettek szerint a hadrakelt seregnél bizonyos illetékes parancsnokok mind hadseregi, mind honvédségi parancsnokokként működnek. Ebből kifolyólag illetékességük oly egyénekre és bünvádi ügyekre is ki volt terjesztendő, akik vagy amelyek a honvéd büntetőbiráskodás alá tartoznak, feltéve, hogy az ily egyének és bünvádi ügyek tekintetében a 457. § A. pontjának 1. és 2. bekezdésében foglalt előfeltételek fennforognak (457. § A. pontjának 3. bekezdése).
Az, hogy a hadrakelt seregnél ezredesek (hasonló állásu egyének) és még magasabb rangu katonai egyének ellen, a rögtönitélő eljárás eseteit kivéve, az illetékes parancsnok jogait rendszerint csak a legfőbb parancsnok gyakorolhassa (457. § A. pontjának 4. bek.), megfelel az e katonai egyének által kiváltképen háboru idejében elfoglalt rendkivül felelősségteljes állásnak és a legfőbb parancsnok terjedelmes feladatkörének. E szabály alól, eltekintve a 459. § 2. bekezdésének később emlitendő esetétől, kivételt kellett tenni az ellenség által körülzárt erőditett helyre nézve, mert ily esetben az érintkezés a legfőbb parancsnokkal rendszerint lehetetlen, az pedig hogy ezredesek vagy még magasabb rangu katonai egyének ellen bünvádi eljárás indittassék és vitessék keresztül, a körülményekhez képest halaszthatatlanul szükséges lehet.
A tengeren a parancsnokoknak és ehhez képest a biróságoknak hatáskörét is akként kellett megszabni, hogy azoknak a merőben különleges viszonyoknak, amelyek közt az igazságszolgáltatást tengeren gyakorolni kell, elsősorban pedig a térbeli és személyzeti viszonyoknak megfeleljen.
Ehhez képest amikor a Földközi tengeren kivül levő vizeken önálló kiküldetésben levő hadihajó parancsnokának hatáskörét kellett megállapitani, figyelembe kellett venni, hogy a hajó férőhely-viszonyai absolute kizárják, hogy a hajó igazságügyi tiszteket is vigyen magával, minélfogva ilyen hadihajókon mind a nyomozást, mind a vád képviselését és a főtárgyalás vezetését kizárólag tengerész tisztekre, tehát nem jogtudó egyénekre kell bizni (461. § 2. bek.). E parancsnokok hatáskörét ennek folytán a lehető legszükebbre kellett szoritani. A javaslat e tekintetben a jelenleg érvényben álló katonai büntető eljárás szabályait vette át, amelyek eddig is helyeseknek bizonyultak és amelyek szerint a hajóparancsnok hatásköre tárgyi terjedelemben csak azokra a büncselekményekre terjed ki, amelyekre a katonai büntető törvényekben öt évi szabadságvesztésbüntetésnél sulyosabb büntetés nincs szabva (456., személyi tekintetben pedig csak a hadihajó személyzetére, a hajó-törzskar (tisztek és hasonló állásu egyének) kivételvéel (457. § B. pontjának 1. bekezdése). Ezek a megszoritások csak akkor esnek el, ha a rögtönbiráskodás elrendelése szükséges (481. § 1. bek.), de még ez eljárás tekintetében is vannak természetes korlátai a parancsnok hatáskörének, nevezetesen ott, ahol ez az eljárás tisztek vagy hasonló állásu egyének ellen volna meginditandó, a rögtönitélő biróságot azonban megfelelő rendfokozatu tisztek hiányában megalakitani nem lehet (482. § 1. bek.).
A tengeren vezénylő parancsnoknak (Kommandierender zur See), azaz több közös szolgálati kötelékben álló hadihajó önálló parancsnokának hatásköre a 457. § B. pontjának 2. bekezdése szerint sem tárgyi, sem személyi tekintetben nincs korlátozva. E hatáskör tehát mind békében, mind háboruban magában foglalja a bünvádi üldözés jogát valamennyi büncselekmény miatt és kiterjed az egyesitett hadi járóművek személyzetéhez tartozó valamennyi egyénre, beleértve a hajó-törzskarokat is, továbbá a 457. § A. pontjának 2. bekezdésében emlitett egyénekre és az e járóművekre hozott hadifoglyokra és túszokra. E parancsnokok tekintetében nem mutatkozott szükségesnek a 456. és a 32. §-ban kimondott általános elvektől eltérni. A tengeren vezénylő parancsnok mellé a szükséges igazságügyi személyzet bármikor beosztható, minélfogva tárgyi illetékességének korlátozására ok fenn nem forog; de nem korlátozható e parancsnok bünvádi üldözési joga személyi tekintetben még háboru idejében sem olyképen, amint azt a 457. § A. pontjának 4. bekezdése a hadrakelt seregnél lévő illetékes parancsnokokra nézve rendeli, mert a tengeren vezénylő parancsnok egyidejüleg az összes behajózott tengeri haderő legfőbb parancsnoka s igy őt a bünvádi üldözés joga sorhajókapitányok (hasonló állásuak) és még magasabb rangu katonai egyének ellen már ez utóbbi minőségnél fogva is megilleti.
A hadihajón levő egyéneknek olyan bünvádi eseteiben, amelyekben a kiküldött hadihajó parancsnoka az illetékes parancsnok jogait, tekintettel a tettes személyére vagy az elkövetett büncselekmény sulyosságára, nem gyakorolhatja, a parancsnok természetesen sem a nyomozó eljárást, sem az alakszerü vizsgálati fogságot el nem rendelheti. Csakis azokra a hivatalos cselekményekre szoritkizhatik, amelyek a rendes eljárásban a 130. és a 131. § szerint az előzetes megállapitásokat végző parancsnokságoknak és hatóságoknak állnak kötelességében. Ehhez képest ugy a vádlottat, mint azokat, akik az ügyben felvilágositást adhatnak, esetleg biróságilag a nyomozásvezetőként melléje adott tengerész tiszttel (461. § 2. bek.) kihallgattathatja, helyszini szemlét rendelhet és főleg a terheltet az előzetes letartóztatás feltételeinek (171. §) fennforgása esetében előzetesen letartóztathatja (457. § B. pontjának 3. bek.). Köteles azonban, mihelyt a körülmények megengedik, az összes ügyiratokat a terhelttel együtt a bünvádi eljárásra illetékes hatósághoz küldeni (457. § B. pontjának 4. bek.).
A 458. § azt az alepelvet mondja ki, hogy a közös hadsereghez tartozó parancsnokok azokban az esetekben, amelyekben az előző §-ok rendelkezéseihez képest oly egyének ellen kell fellépniök, akik a honvéd büntetőbiráskodás alatt állnak, kötelesek a honvédség bünvádi perrendtartásának szabályai szerint eljárni. Ez a dolog természetéből következik, mert más módon a honvéd büntetőbiráskodást egyáltalában nem lehetne gyakorolni. Ehhez képest az illetékes parancsnok a nyomozás keresztülviteléhez, a vád képviseléséhez és az itélkezéshez oly egyéneket fog kiválasztani, akiket a honvédség katonai bünvádi perrendtartásának rendelkezései szerint ily funkcziókkal meg kell bizni. Hasonlóképen az itélőbiróságok is a honvédség katonai bünvádi perrendtartása szerint fognak eljárni, nevezetesen az itéleteket Ő Felsége a király nevében és a honvéd biróságok nyelvén kötelesek meghozni. Minthogy azonban ezek a szabályok a hadrakelt seregnél a szükséges egyének hiányában nem lesznek mindig szorosan megtarthatók, másrészről pedig azt, hogy a bünvádi pereket a hadrakelt seregnél késedelem néllkül keresztülvigyék, a fegyelem és a jogrend fenntartásának érdeke elengedhetetlenül megköveteli, e szabályok megtartására az illetékes parancsnokok és az itélő biróságok a törvényben csak annyiban voltak kötelezhetők, amennyire az az adott viszonyok közt egyáltalában lehetséges. Más esetben természetesen a közös haderő katonai bünvádi perrendtartásának szabályai lesznek subsidiariter alkalmazandók. Miután ez a kivételes eset teljes viszonossággal a honvédség parancsnokaira is érvényes, ha a bünvádi üldözés jogát oly egyénekkel szemben gyakorolják, akik a hadseregi büntetőbiráskodás alá tartoznak (v. ö. a honvédség katonai bünvádi perrendtartásáról szóló javaslat 458. §-ával), a javaslatnak e rendelkezése ellen aggály annál kevésbbé támasztható, mivel a közös haderő és a honvédség anyagi és alaki büntetőjoga lényegileg azonos.
Háboruban a viszonyok szükségessé teszik, hogy a hadrakelt sereg legfőbb parancsnokának és a tengeren vezénylő parancsnoknak a katonai igazságszolgáltatás kezelése kürül, az illetékes parancsnok általános jogain túlmenő jogkör biztosittassék oly czélból, hogy se a törvénykezés menete meg na akadjon, se pedig az igazság kiszolgáltatása a hadimüveletnek utjában ne álljon.
A legfőbb parancsnokot és háboru idejében a tengeren vezénylő parancsnokot fel kell ennélfogva ruházni azzal a joggal, hogy az illetékes parancsnok jogait a hadi események által felidézett szükséghez képest átruházhassa azokra a neki alárendelt parancsnokokra, akiket e jogok a törvény szerit (455. §) nem illetnek meg (V. ö. a javaslat 30. §-ának 1. bek.). Fel kell továbbá e magasabb parancsnokokat hatalmazni arra, hogy az alájuk rendelt parancsnokok illetékességének korlátozására és kiterjesztésére vonatkozó jogot, amely békében a javaslat 33. § 2. bekezdése szerint a rendeleti utnak van fenntartva, továbbá a legfelsőbb katonai ügyészeket béke idejében megillető azt a jogot is saját maguk gyakorolhassák, amelynél fogva egyes esetekben az illetékes parancnsok helyett más parancsnokot küldhetnek ki (42. §).
A katonai büntetőbiráskodásnak hadseregi és honvédségi büntető biráskodására osztásából folyik a 459. § 3. bekezdésében foglalt az a rendelkezés, amelynek értelmében a legfőbb parancsnokot (a tengeren vezénylő parancsnokot) e § szerint megillető jogok gyakorlása folytán a hadseregi és a honvéd büntetőbiráskodásnak határai eltolódást nem szenvedhetnek. A legfőbb parancsnok tehát nem lesz jogositva p. o. oly csapatokat és osztályokat, amelyek a hadseregi büntetőbiráskodás alá tartoznak, csakis büntetőjogi tekintetben és harczászati beosztásuk változtatása nélkül (453. § 2. bek.) oly parancsnokokhoz utalni, akik a bünvádi üldözés jogát csupán mint a honvédség illetékes parancsnokai gyakorolhatják és nem lesz jogositva arra sem, hogy a hadseregi büntetőbiráskodás alá tartozó egyes bünvádi esetekben a honvédség illetékes parancsnokait delegálja és viszont.
A tengeren a honvéd büntetőbiráskodás nem jöhet szóba, miért is a 459. § 3. bekezdésének utolsó mondatában foglalt rendelkezést a hadrakelt seregre kellett szoritani.
A bünvádi ügyek egyesítésére és az egyesítés megszüntetésére vonatkozólag a 38. és a 39. § szerint a legfelsőbb katonai törvényszéket megillető joggal, továbbá a parancsnokok közt felmerülő illetékességi összeütközések eldöntésének jogával a javaslat 460. §-a minden esetben a közös előljáró illetékes parancsnokot ruházza fel. Háboruban ugyanis a legtöbb esetben nem forog fenn az az ok, t. i. a közös előljáró parancsnok hiánya, amely miatt az e kérdésekben való határozást béke idejében a legfelsőbb katonai törvényszék hatáskörébe kellett utasitani; ezenfelül a legtöbbször nehéz a működő haderőnek a legfelsőbb katonai törvényszékkel összeköttetésbe lépnie és ez, ha lehetséges is, mindenesetre a bünvádi ügynek az eljárás czéljával ellenkező késleltetésével jár.
B. A birósági szervezet a hadrakelt seregnél és a tengeren, mnt már emlitettem, még abban is eltér a békében fennálló birósági szervezettől, hogy az igazságügyi közegek állása, szemben az illetékes parancsnokkal, más.
A nyomozó eljárás lehető egyszerüsítése, továbbá idő és munka megtakarítása végett, de emellett abból a czélból is, hogy az illetékes parancsnoknak háboruban és a tengeren az egész bünvádi eljárás alatt az ügynek az itélőbiróság elé jutásáig szükségkép uralkodó befolyása biztositva legyen, a javaslat mellőzi a hadrakelt seregnél és a tengeren a nyomozó eljárásban a bünvádi üldözésre hivatott hatóság mellett az ettől független vizsgálóbirót a nyomozó eljárás keresztülvitelét az előkészitő eljárás legelejétől a befejezésig, az illetékes parancnsok egy közegére, a nyomozávezetőre bizza, aki az emlitett eljárás körül a vizsgálóbiró jogaival bir. Ennek folytán természetesen elesik annak a szüksége, hogy külön vizsgálóbiróságok állittassanak fel (462. § 1. bek.) s helyettük az illetékes parancsnokhoz megfelelő számban igazságügyi tisztek osztatnak be. (461., akiket ő, mint saját közegeit, tetszése szerint (v. ö. azonban a 458. §-sal), az egyes esetekben a nyomozó eljárás vezetésével nyomozásvezetőkük vagy a vádnak a főtárgyaláson való képviselésével katonai ügyészekül vagy a főtárgyalás vezetésével tárgyalásvezetőkül biz meg (465. § 1. bek., 470. § 2. bek. és 472. § 1. bek.).
Mig egyfelől a szervezetnek ily egyszerüsítésével el lehet érni azt, hogy az eljárás az ügyész és a vizsgálóbiróság közti érintkezések elmaradása folytán, lényegesen megrövidül, addig másfelől ez az egyszerüsités a nyomozás megbizhatóságát sem veszélyezteti, mert az illetékes parancsnok által kirendelt nyomozásvezető a vizsgálóbiró jogaival együtt ennek kötelességeit is átveszi és mert a hadrakelt seregnél és tengeren a bünvádi esetek a dolog természeténél fogva egyszerü tényállást mutatnak és rendszerint könnyen előállitható tanukkal csakhamar kiderithetők.
Már emlitve volt, hogy a kiküldetésben levő egyes hadihajó férőhely-viszonyai nem engedik, hogy a hajó igazságügyi tiszteket is vigyen magával, minélfogva a nyomozásveeztő, a katonai ügyész és a tárgyalásvezető functioit ilyen hajókon tengerész tiszteknek kell ellátniok, akiket hivataluk megkezdése előtt meg kell esketni (461. § 2. bek.). Hogy ez a körülmény az illetékes parancsnok hatáskörének szabályozásánál megfelelő figyelemben részesült, azt már szintén emlitettem.
Az itélőbiróságok, amelyeket a hadrakelt seregnél: tábori haditörvényszékeknek, a vezérlobogó kötelékében álló hajóknál: tengeri vezér-haditörvényszékeknek, (Flaggenkriegsgerichte), az önálló kiküldetésben levő hadihajókon: hajó-haditörvényszékeknek neveznek (461. § 2. bek.), csak az illetékes parancsnok meghivására, esetenként ülnek össze és az ő parancsnoksága szerint jelöltetnek meg, ha azonban a 458. § értelmében alakulnak, akkor ama parancsnokságnál levő honvéd tábori haditörvényszékekként jelöltetnek meg, amely parancsnokság élén az illetékes parancsnok ál (462. § 3. bek.). A tábori haditörvényszékek és a tengeri vezér-haditörvényszékek ugyanúgy alakittatnak, mint békében a hadosztálybiróságoknál a haditörvényszékek. Csakis, ha oly egyének fölött kell biráskodni, akik nem a katonaállományhoz, hanem más állománycsoporthoz vagy szolgálati ághoz tartoznak, lehet az 56. § ás az 58. § 2. bekezdése szerint a haditörvényszék megalakitásához szükséges ezen állománycsoportbeli, illetőleg szolgálati ágbeli katonai egyének meghivásától a körülményekhez képest eltekinteni (463. § 1. bek.), mert meghivásuk a hadrakelt seregnél és a tengeren sokszor kivihető sem volna, vagy legalább is tetemes nehézségekbe ütköznék és késedelmet okozna.
Szükségesnek mutatkozott továbbá a tengeri vezért-haditörvényszékek összeállitűsa tekintetében azt a kivételt tenni, hogy ezekhez a haditörvényszékekhez más rendfokozatu egyének is meghivhatók, mint amilyeneket az 55. § megkiván, ha ez utóbbiak rendelkezésre nem állnak; azonban ily esetben is az elnöknek és két ülnöknek vádlottnál feltétlenül rangban idősebbeknek kell lenniök. Ez a rendelkezés áttöri ugyan részben azt a katonai elvet, amely szerint alacsonyabb rendfokozatuak magasabb felett nem itélkezhetnek, enélkül azonban a tengeren, tekintettel a fennforgó állományviszonyokra, rendszerint lehetetlen volna a bünvádi eljárást tiszt (hasonló állásu egyén) ellen - különösen ha magasabb rangu - keresztülvinni.
El kellett továbbá tekinteni a hadrakelt seregnél és a tengeren attól is, hogy a haditörvényszéki tagok meghatározott sorrendben vezényeltessenek (465. § 5. bek.), mert ez a szolgálati viszonyokkal nem lenne összeegyeztethető és mert háboru idejében ennek a sorrendnek már csak a nyilvántartása is nehézséggel járna.
A rendestől elütő módon kellett szabályozni a haditörvényszék összeállitását a kiküldetésben levő hadihajón, még pedig olyképen, hogy ülnökök gyanánt a két sorhajóhadnagy és egy fregátahadnagy helyett egy sorhajóhadnagy és két fregátahadnagy jelöltettek ki (463. § 3. bek.). Emellett azonban az 53. § 2. bekezdése is alkalmazást nyer, amely szerint ha a fent megjelölt rendfokozattal biró tiszt nem áll rendelkezésre, akkor legközelebb álló magasabb vagy alacsonyabb rendfokozatu tiszt vezényelhető elnök vagy ülnök gyanánt. Minthogy pedig mind a hajó-haditörvényszékek, mind a tengeri vezér-haditörvényszékek alakitásánál előfordulhat, hogy elegendő számban fregátahadnagyok - akik esetleg sorhajóhadnagyok helyettesitésére alkalmaztattak - rendelkezésre nem állanak, a javaslat 463. § 4. bekezdése megengedi, hogy szükség esetében a fregátahadnagyok helyettesitésére zászlósokat is lehessen a haditörvényszékbe vezényelni, habár ezek nem tisztek. Feltétlenül ki vannak azonban a zászlósok zárva oly tengeri vezér-haditörvényszékből, amely tisztek (hasonló állásu egyének) felett itélkezik.
A 464-486. §-okhoz
A javaslat a hadrakelt seregnél és a tengeren követendő katonai bünvádi eljársának szabályozásánál ép úgy, mint a katonai büntető hatóságok szervezésénél is, abból az alapgondolatból indult ki, hogy az igazságszolgáltatásnak, mint a fegyelem és rend fenntartására szolgáló leghatásosabb eszköznek, nem szabad fennakadnia, de viszont kerülni kell azt is, hogy gyakorlása a működő haderő szabad mozgását bármiképen akadályozza. Ezt a czélt a javaslat azzal véli elérni, hogy az eljárást a lehetőségig egyszerüsíti, az igazságügyi személyzet számát lehetőleg csökkenti és a bünvádi per lebonyolitását telhetőleg gyorsítja. A hadrakelt seregnél és a tengeren követendő eljárásra vonatkozólag a 464. és a következő §-okban foglalt különleges rendelkezéseket nem nehéz erre az alapgondolatra visszavezetni és ilyképen egyszersmind igazolni is, mert ha azok a békében követendő rendes eljárással itt-ott tulszigoruaknak látszanak is, nem szabad feledni, hogy ily viszonyok közt a katonai és az állami nagy érdekek előtt az egyesek érdekének meg kell hajolnia.
A jelzett viszonyok a törvénykezési nyelvre sem maradhatnak visszahatás nélkül. A 80. § 11. pontja értelmében tehát ellenséges országban a hadrakelt seregnél és a tengeren a közös hadsereg szolgálati nyelve érvényesül. Annyit azonban szükségesnek látott a javaslat a 464. § 2. bekezdésében kimondani, hogy a 80. §-ban az állam nyelvének és a horvát országos nyelvnek használatára nézve foglalt rendelkezéseket a magyar szent korona országainak határain belül annyiban megfelelően kell alkalmazni, amennyiben ezek a rendelkezések a fennforgó viszonyok közt az eljárás jelentékeny megnehezitése vagy késleltetése nélkül végrehajthatók.
Különösen ki kell emelni, hogy a hadrakelt seregnél és háboru idejében a tengeren a gyors igazságszolgáltatásnak, a megsértett jogrend haladéktalan helyreállitásának fokozott szükségessége és az a nagy felelősség, amely a parancsnokot a fegyelem fenntartásáért terheli, kizárják a felfüggesztő hatályu perorvoslatokat (475. § a) pontja). Ugyanennek megfontolásán alapszik a német katonai bünvádi perrendtartás hasonló rendelkezése (419., továbbá a franczia katonai bünvádi perrendtartás 71. czikkének az a rendelkezése, amely szerint háboruban az államfő, körülzárt erőssségben pedig a várparancsnok, a felfüggesztő hatályu perorvoslatokat eltörölheti. Az orosz katonai bünvádi eljárásban sincs háboru idejében semmisségi panasznak helye.
Békében, mint már emlitettem, a javaslat a tengeren követendő eljárásban helyt ad felfüggesztő hatályu perorvoslatoknak (475. § B. pontja). A szigoru fegyelem és ennek folytán a gyors igazságszolgáltatás, amint azt már szintén kifejtettem, béke idejében is elengedhetetlen ugyan a tengeren, de eme követelményeknek a javaslat a lehetőség szerint már azzal eleget tesz, hogy az elsőfoku eljárás tekintetében különleges rendelkezéseket állapít meg. Béke idejében a vezérlobogó kötelékében egyesitett tengeri haderők gyakran hónapokon át aránylag csekély távolságban vannak a honi partoktól és a közlekedési viszonyok béke idejében más esetben is lehetővé teszik, hogy a hadihajók a belfölddel gyorsan érintkezhessenek, aminek folytán a bünvádi eljárást még perorvoslatok engedése esetében is gyorsan le lehet bonyolitani. Emellett az illetékes parancsnoknak majdnem mindig módjában van az elsőfokban elitéltet, szükség esetében még az itélet jogerőre emelkedése előtt, partra szállitani és ekkép vagy más megfelelő rendszabályokkal az itélet jogerőre emelkedésének felfüggesztéséből eredő netáni káros hatásoknak elejét venni. Minthogy tehát ebben az eljárásban a parorvoslatok kizárását ktaonai tekintetek feltélenül nem követelik, helytelen és méltánytalan lenne, ha a haditengerészet egyénei békében szolgálati idejük nagy része alatt teljesen megfosztatnának azoktól a perjogi garancziáktól, amelyeket az elsőfoku itéletnek még jogerőre emelkedés előtt a felsőbb biró által való felülvizsgálása nyujt.
Minthogy a tengeren való eljárásban alsóbb és felsőbb rendü elsőfoku biróságok nincsenek (l. a 456. §-nál kifejtetteket), itt ugyanazoknak a perorvoslatoknak kellett helyt engedni, mint amelyek a hadosztálybiróságok itéletei ellen használhatók, vagyis a fellebbezésnek a büntetés kiszabásának kérdésében, továbbá a semmisségi panasznak és pedig mind a kettőnek a legfelsőbb katonai törvényszékhez. A legfelsőbb katonai törvényszéknél az eljárás ily esetben teljesen ugyanolyan, mint a rendes békebeli eljárás. Csak a védelem van e törvényszék előtt korlátozva annyiban, hogy védőül oly egyén nem választható, aki valamely szolgálatba helyezett hajón maga is be van hajózva, még ha egyébként a törvényes feltételeknek meg is felelne (475. § B. pontjának 2. bekezdése). Ez a rendelkezés elejét akarja venni a perorvoslati eljárás szükségtelen késleltetésének, ami pedig rendszerint bekövetkeznék, ha ily védőt a tárgyalás határnapjáról előzőleg értesiteni (368. § 3. bekezdése) és a határnapot kitüzni akként kellene, hogy ez a védő a tárgyaláson megjelenhessék. Ugyanily aggályok támaszthatók a vádlottnak a tárgyaláson való jelenlétre vonatkozó igénye tekintetében, valamint abban a tekintetben is, hogy a tárgyalási határnapról a vádlott, úgyszintén a magánpanaszos és a sértett, akik gyakran maguk is a hadijáróművek személyzetéhez tartozhatnak, vagy távoli országok lakói lehetnek, értesittessenek (368. § 2. és 4. bek.). Ehhez képest a 475. § B. pontjának 3. bekezdésébe mint további kivételt fel kellett venni, hogy a vádlott - épen úgy, mint a fogságban levő vádlott - nem igényelheti, hogy a tárgyaláson jelen lehessen és hogy ő, valamint a magánpanaszos és a sértett a tárgyalási határnapról csak akkor értesitendők, ha ezt lényegesebb késedelem nélkül meg lehet tenni.
Azt, hogy a hadrakelt seregnél és háboru idejében a tengeren felfüggesztő hatályu perorvoslatok nincsenek, a javaslat azzal ellensulyozza, hogy az illetékes parancsnokot és halálos itéletek esetében, a rögtönitélő eljáráson kivül, a legfőbb parancsnokot (a tengeren vezénylő parancsnokot) azzal a joggal ruházza fel, hogy az itéletet megerősitheti, vagy megerősitését (ami nélkül az itélet jogerőre nem emelkedhetik s igy végre sem hajtható) jogi okokból megtagadhatja (475. § A. pontja). Az itéletet tehát az illetékes parancsnok felülvizsgálja.
Emellett a javaslat 476. §-a alkalmat nyujt a vádlottnak arra, hogy a még nem jogerős itélettel szemben állást foglalhasson, különösen, hogy az itéletnek azokat a pontjait, amelyeket magára nézve sérelmeseknek tart, megjelölhesse és panaszát kifejthesse. Még mielőtt ugyanis az illetékes parancsnok a megerősités fölött határozna, vagy a halálos itéletet a legfőbb parancsnokhoz (a tengeren vezénylő parancsnokhoz) továbbitaná, a vádlottat az illetékes parancsnok parancsára egy igazságügyi tisztnek vagy ilyen hiányában katonaállományu tisztnek jegyzőkönyvileg ki kell hallgatnia arra nézve, vajjon az itélet ellen, amelyet, mihelyt meghozták, vele mindjárt közölni kell, van-e és minő panasza; ez alkalommal a vádlott védőjének támogatásával is élhet. Az illetékes parancsnok a vádlott állitásai tárgyában megállapitásokat is foganatosittathat (476. § 2. bek.).
További garancziát nyujt a vádlott javára a 476. § 3. bekezdésének az a rendelkezése, amely szerint az illetékes parancsnok (legfőbb parancsnok, a tengeren vezénylő parancsnok) köteles, mielőtt az itélet megerősitése iránt határozna, oly igazságügyi tiszt irásbeli jogi véleményét bekövetelni, aki a főtárgyaláson nem működött közre, amely vélemény azután az ügyiratokhoz csatolandó. E jogi vélemény bekövetelése csak akkor maradhat el, ha az illetékes parancsnoknak ily igazságügyi tiszt nem áll rendelkezésére. Be kell azonban követelni a jogi véleményt, ha a rendelkezésre álló igazságügyi tisztet csak ideiglenes akadály (például muló betegség) gátolja az irásbeli jogi vélemény elkészitésében.
Ha az illetékes parancsnok (legfőbb parancsnok, a tengeren vezénylő parancsnok) az itélettel egyetért, a 477. §-hoz képest rávezeti a megerősitő záradékot.
Mihelyt a megerősitést a vádlottal közölték, rendszerint azonnal intézkedni kell az itélet végrehajtása iránt. Mindazonáltal lehetnek körülmények, amelyek katonai szempontból kivánatossá teszik, hogy a szabadságvesztésbüntetésre itélt halasztást kapjon vagy büntetése félbeszakittassék. A parancsnok saját maga nem gyengitheti az ő haderejét azzal, hogy katonáit a hadműködés előtt vagy alatt fogságba küldi vagy szükség nélkül fogságban hagyja. A javaslat ennélfogva a 480. § utolsó bekezdésében megengedi az illetékes parancsnoknak, hogy olyan esetekben, amelyekben a fegyelem helyreállitása érdekében elrettentő példaadás nem szükséges vagy a büntetés végrehajtásával ily példát adni nem is lehetséges, a büntetés elhalasztását vagy félbeszakitását határozatlan időre elrendelhesse, anélkül, hogy a 419. és a 420. §-okban foglalt megszoritásokhoz kötve volna. Katonai és büntetőpolitikai okokból felvette továbbá a javaslat azt a rendelkezést is, hogy az illetékes parancsnok e rendelkezéssel egyidejüleg kilátásba helyezheti a büntetés enyhítését vagy elengedését is arra az esetre, ha az elitélt az ellenség előtt bátor magatartást tausit - feltéve hogy e parancsnokot Ő Felsége a kegyelmező joggal egyáltalában felruházta. E rendelkezés czélja az elitéltet az ellenség előtt kötelességének teljesitésére ösztönözni s neki alkalmat nyujtani arra, hogy a katonai jog megsértéseért a legfőbb katonai kötelesség teljesitésével, nevezetesen azzal, hogy az ellenséggel vitézül harczol, elégtételt adjon.
A kegyelmező jogra vonatkozólag már előbb emlitettemn, hogy a hadrakelt seregnél és háboru idejében a tengeren fennforgó rendkivüli viszonyok feltétlenül szükségessé teszik, hogy Ő Felsége az illetékes parancsnokokat ezel a joggal felruházza. A kegyelmezhő jog gyakorlása fegyelmi, büntetőpolitikai és humanitárius okokból a hadrakelt seregnél és hábopru idejében a tengeren ép oly kevéssé nélkülözhető, mint a rendes eljárásnál békében, de a legfelsőbb kegyelmet esetenként kieszközölni a háboru abnormális viszonyai között többnyire lehetetlen volna. Ez okból a 477. § 2. bekezdése akkép rendelkezik, hogy Ő Felsége az illetékes parancsnokot (legfelsőbb parancsnokot, a tengeren vezénylő parancsnokot) felruházhatja a büntetés kegyelemből való elengedésének vagy enyhítésének jogával. A katonai parancsnokok e kivételes kegyelmező jogának terjedelmét és feltételeit illetőleg Ő Felsége legfelsőbb elhatározása lesz irányadó.
Ha az illetékes parancsnok az eljárást vagy az itéletet a fenforgó semmisségi okok mitt törvényellenesnek vagy a ténybeli megállapitásokat aggályosnak tartja nem erősiti meg az itéletet, hanem köteles azt a javaslat 478. §-a szerint a bünügyi iratokkal és irásbeli véleményével együtt a hadrakelt sereg legfőbb parancsnoka (a tengeren vezénylő parancsnok) elé terjeszteni. Ez valamely hozzá beosztott igazságügyi tiszt véleményének beszerzése után határoz a fölött, vajjon az itéletet megerősités végett az illetékes parancsnokhoz visszaküldje vagy feloldja-e. A legfelsőbb parancsnok (a tengeren vezénylő parancsnok) az itéletet akkor is feloldhatja, ha a megerősités, mint a halálos itéleteknél rendszerit, őt magát illeti. Az itélet feloldása esetében a 479. § szerint a korábbi vagy a legfőbb parancsnok (a tengeren vezénylő parancsnok) által delegált parancsnokoknak uj főtárgyalás tartása iránt kell intézkednie, amely főtárgyaláshoz nem szabad birákul kirendelni azokat, akik a korábbi főtárgyalásnál mint haditörvényszéki tagok közremüködtek. A végből, hogy az uj itélet hozásánál és további kezelésénél a részrehajlatlanság megóvassék, a 479. § 1. bekezdése szabályként állitja fel, hogy a legfőbb parancsnok (a tengeren vezénylő parancsnok) annak az itéletnek a feloldásakor, amelynek megerősitésére ő maga volt hivatva, köteles az őt, mint illetékes parancsnokot megillető jogokat más parancsnokra ruházni és csakis a halálos itéletek megerősitésének joga marad az ily delegálás esetében is, tekintettel e büntetés sulyosságára és irreparabilis jellegére, a legfőbb parancsnoknak fenntartva. Valamely kiküldetésben levő hadihajón az eljárásban, mint már emlitettem, igazságügyi tiszt nem müködik közre s a parancsnoknak sem áll tanácscsal rendelkezésére. Minthogy azonban a pártatlan igazságszolgáltatás szempontjából meg nem engedhető, hogy ily esetben az itéletet a parancsnok maga oldja fel és uj itélethozásra haditörvényszéket hivjon egybe, ennélfogva nem marad egyéb hátra, mint az ily bünvádi ügyet az ő illetékessége alól kivenni s olybbá venni, mint azokat a bünvádi ügyeket, amelyek a 456. § és a 457. § B. pontjának 1. bekezdése értelmében illetékessége alá egyáltalában nem tartoznak (478. § utolsó bekezdése). Persze ekkép a bünvádi eljárást a körülményekhez képest huzamosb időre feltartóztatjuk, ami a katonai érdekeknek semmiképen sem felel meg. Ámde az itt tárgyalt eset a gyakorlatban bizonyára igen ritkán fog előfordulni már csak azért is, mert háboru idejében olyan missiohajót, amelyen a 452. § B. 1. pontjához képest a tengeren való eljárásnak kell életbelépnie, csak egészen kivételesen fognak felszerelni. Ha azonban a most tárgyalt eset valamikor netán mégis előfordulna, a parancsnok feladata lesz, hogy az eljárás késleltetésének hátrányait a fegyelem érdekében tett megfelelő intézkedésekkel a lehetőséghez képest ellensulyozza.
E fejtegetésekből kitünik, hogy a javaslat a lehetőséghez képest törekedett arra, hogy a parancsnok megerősitő és feloldó jogában nyujtson az adott viszonyokkal számottevő kárpótlást az elitéltnek azért, amiért tőle a hadrakelt seregnél és háboru idejében a tengeren uralkodó viszonyoknak meg nem felelő, felfüggesztő hatályu perorvoslatokat megvonja.
A javaslat azonban mág ennél is tovább megy az elitélt érdekében, amennyiben a 483. §-ban felhatalmazza a hadrakelt seregnél vagy háboru idején a tengeren szabadságvesztésbüntetésre vagy rangvesztésre itéltet (megkegyelmezettet), valamint ennek törvényes képviselőjét arra, hogy attól az időponttól kezdve, amelylyel a hadrakelt seregnél vagy a tengeren való viszony egyáltalában megszünt vagy az elitélt saját személyére nézve e viszonyból kilépett, három hónapon belül a hadügyminiszternél intézkedést kérhessen, a jogegység érdekében semmisségi panasz emelése vagy a 401. § értelmében ujrafelvételi eljárás meginditása, illetőleg a bünvádi ügyiratoknak evégből való felülvizsgáltatása végett. Az ügyiratoknak a katonai vezérügyész által történt felülvizsgálása után, amelyet megállapitások is megelőzhetnek és a felülvizsgálás eredményéhez képest a miniszter, a 484. § szerint vagy visszautasitja a kérelmet, mint alaptalant, vagy pedig utasitja a katonai vezérügyészt a semmisségi panaszra, vagy az ujrafelvételi eljárás meginditására.
Hogy a hadrakelt seregnél és a tengeren a rögtönitélő eljárást nem lehet nélkülözni, azt már az előző XXVI. fejezetben kifejtettem.
Ugyanezért a javaslat a 481. §-ban kifejezetten kimondja, hogy a rögtönbiráskodás és a rögtönitélő eljárás elrendelésének a hadrakelt seregnél és a tengeren is helye lehet, még pedig valamennyi büntett miatt, egyebekben pedig az idevonatkozólag béke idejére meghatározott szabályokat lényegben alkalmazandóknak jelentette ki. Az, hogy a rögtönbiráskodás a hadrakelt seregnél és a tengeren olyan büntettekre is kiterjesztessék, amelyek miatt béke idejében a rögtönbiráskodás el nem rendelhető, a katonai fegyelem és rend fenntarthatása végett, de emellett a közjó és a lakosság biztonságának érdekében is feltétlenül szükséges; az utóbb emlitett szempontra vonatkozólag elég azt meggondolni, hogy a testi sértések, megcsonkitások, a személyes szabadság megsértései, a zsarolások és az erkölcsiségbe ütköző büntettek stb. mily könnyen elharapózhatnak háborus időkben olymértékben, hogy csak az elrettentés legszigorubb eszközeivel lehet nekik gátat vetni.
Egy további eltérés volt szükséges a XXVI. fejezetben tárgyalt rögtönitélő eljárás szabályaitól, nevezetesen arra az esetre, ha a rögtönbiráskodást meghatározott kerületekre, valamint oly büntettek miatt kell elrendelni, amelyek a katonai büntető törvénykönyvben a rögtönbiráskodásra alkalmasaknak kifejezetten megjelölve nincsenek. Mig az ilyen esetekben a rögtönbiráskodást béke idejében csak a hadügyminiszter vagy különös viszonyok közt az általa meghatalmazott parancsnok rendelheti el (435. § 3. bek.), addig a 481. § 2. bekezdése szerint ez a jog a hadrakelt seregnél és a tengeren a legfőbb parancsnokot (a tengeren vezénylő parancsnokot) illeti, akinek nagy felelőssége parancsolólag megköveteli, hogy a fegyelem fenntartásának minden eszköze fölött is rendelkezhessék. Hogy a szóbanforgó esetekben a rögtönbiráskodás elrendelésére az ellenség által körülzárt erőditett helyben a bünvádi üldözés jogával felruházott legmagasabb parancsnokot szintén fel kell jogositani, az következik egyrészt abból a nagy felelősségből, amely ezt a parancsnokot ily hely biztonsága, tehát a fegyelemnek és rendnek abban való fenntartása körül terheli, másrészt abból, hogy e parancsnok a legfőbb parancsnokkal egyáltalában nem, vagy csak nehezen léphet összeköttetésbe.
A javaslat 485. és 486. §-ai átmeneti intézkedéseket tartalmaznak arra az esetre, ha valaki ellen katonai büntetőbirósági vizsgálat van folyamatban abban az időpontban, mikor az illető a hadrakelt sereg viszonyába vagy a tengeren való viszonyba lép és megforditva.
A 485. § az oly egyének ellen függőben levő bünvádi ügyekre vonatkozik, akik a békeviszonyból a hadrakelt sereg viszonyába vagy a tengeren való viszonyba lépnek. E bünvádi ügyeket, ha még itélettel befejezve nincsenek, a hadrakelt seregnél, illetőleg a tengeren követendő szabályok szerint kell folytatni. Ha az itélet már meghozatott ugyan, de még nem jogerős, az ép úgy, mint a hadrakelt seregnél vagy a tengeren hozott minden más oly itélet, amely ellen a 475. § A. pontja értelmében perorvoslatnak helye nincs, csak az illetékes parancsnok megerősitésével válik jogerőssé és egyáltalában minden tekintetben olybá veendő, mintha már a hadrakelt seregnél vagy háboru idejében a tengeren hozták volna. Ilyen itéletekre ugyanazokból az okokból nem lehetne a békére érvényes szabályokat továbbra is alkalmazni, amely okok a hadrakelt seregnél vagy a háboru idejében a tengeren hozott itéleteknek a békében követendő szabályok szerint való kezelését lehetetlenné teszik.
Ugyanezek az elvek mérvadók a 485. § utolsó bekezdése szerint azokra az itéletekre is, amelyek béke idejében a tengeren hozattak és az elitéltnek háboru idejében a tengeren való viszonyba átlépése előtt még nem váltak jogerősökké.
A hadrakelt seregnél vagy a tengeren folyamatban levő eljárásnak a békére érvényes rendes bünvádi eljárásba kell átmennie (486., ha a terhelt a mozgósitott kötelékből (hadihajóról) a nem mozgósitott kötelékébe helyeztetik át, vagy ha egyáltalában a mozgósitottsági vagy a tengeren való viszony megszünik (486. § 1. bek.).
Ilyen esetekben is alapelvül szolgál, hogy az itélettel még be nem fejezett eljárást a béke idjére érvényes, rendes eljárási szabályok szerint kell folytatni, az illetékes parancsnok jogait pedig a nem-mozgósotitt köteléknek az az illetékes parancsnoka gyakorolja, akinek hatáskörébe a bünvádi ügy tartozik. Ez természetes a körülményekhez képest a dandárbirósághoz utalt parancsnok is lehet.
Ha azonban az eljárás oly itélettel nyet már befejezést, amely ellen a 475. § A. pontja szerint perorvoslatnak helye nincs, de ezt az itéletet a parancsnok még meg nem erősitette, tehát az itélet még jogerőre nem emelkedett, katonai okokból szükségesnek mutatkozott, hogy rendes perorvoslatoknak csak arra az esetre legyen helyük, ha a parancsnok a megerősitést megtagadta.
Miután a hadrakelt seregnél és a tengeren minden bünvádi ügy oly haditörvényszék előtt kerül főtárgyalásra, amely a béke idejében fennálló hadosztály-haditörvényszéknek felel meg, a következetessség azt kivánja, hogy a szóban forgó itéletek abban az esetben, ha megerősitésüket az illetékes parancsnok megtagadja, a további eljárásban olybá vétessenek, mint a hadosztálybiróságok által hozott itéletek, tekintet nélkül arra, vajjon a békeviszonyra nézve érvényes szabályok szerint a dandárbiróságok vagy a hadosztálybiróságok lettek volna-e illetékesek az itélethozásra. Ugyanezért a 486. § 3. bekezdése az ilyen itéletek ellen csakis semmisségi panaszt és a büntetés kiszabásának kérdésében fellebbezést enged meg (333. §).
Azt a napot, amelyen a közös haderő katonai bünvádi perrendtartása életbeléphet, ma még nem lehet meghatározni, mert a katonai bünvádi perrendtartás törvényerőre emelkedése után számos és fontos végrehajtó rendeletet, többek közt birósági ügyviteli szabályzatot, továbbá az illetékes parancsnokok és ügyészi közegeik számára egy-egy utasitást kell kidolgozni, e mellett intézkedni kell a katonai igazságügyi személyzet kiegészitése, a biróság elhelyezésére szükséges épületek emelése stb. iránt.
Ugyanezért a 487. § 1. bekezdése közjogi viszonyainknak megfelelően, a honvédelmi miniszter bizza meg azzal, hogy a katonai bünvádi perrendtartás életbeléptetésének napját a hadügyminiszterrel egyetértőleg megállapítsa és maga a törvény csak az életbeléptetésnek végső határidejét határozza meg.
Hogy a javaslat a magyar (Horvát-Szlavonországokban a horvát) kihallgatási, tárgyalási és kihirdetési nyelvnek az egész vonalon behozására első tekintetre talán hosszunak látszó külön határidőt tűz (487. § 2. bek.), annak oka főleg az, hogy ezidőszerint nincs a közös haderőben annyi magyarul is tudó igazságügyi tiszt, amennyi az uj eljárásban a kérdéses nyelvhasználati rendelkezések hatálybaléptetése végett szükséges volna.
Az uj eljárás a vádelv megvalósitása, a vizsgáló- és az itélőbirói funkcziók különválasztása és a perorvoslatok megengedése folytán a katonai igazságügyi tisztek számának lényeges felemelését teszi szükségessé és már történt is gondoskodás megfelelő számu sarjadékról, ámde különösen a magyar nyelvnek érvényesitése az egész vonalon csak akkor válik lehetővé, ha már magasabb rendfokozatu, magyarul is tudó igazságügyi tiszt fog kellő számban rendelkezésre állni, amihez bizonyos idó kell. Szükséges tehát, hogy a kérdéses nyelvhasználat előfeltételeinek megszerezhetésére megfelelő haladékot engedélyezzünk meghatározván azt a végső időt, amelynek elteltével minden fenntartás és kivétel nélkül érvényesülniök kell a magyar (Horvát-Szlavonországokban a horvát) kihallgatási, tárgyalási és kihirdetési nyelvre vonatkozó rendelkezéseknek a törvény hatályosságának egész területén. Miután ahhoz, hogy a magyar államnyelv (Hovát-Szlavonországokban a horvát országos nyelv) a hadseregi birósági nyilvános tárgyalásokon is érvényesülhessen, több, magasabb rangu s ebben a nyelvben nagyobb fokban jártas igazságügyi tisztre és több ilyen csapattisztre is van szükség, mint ahhoz, hogy ez a nyelv csak a tárgylásokon kivül érvényesüljön, a javaslat akként rendelkezik, hogy a magyar állam nyelvét (Horvát-Szlavonországokban a horvát országos nyelvet), mint kihallgatási, tárgyalási és kihirdetési nyelvet a törvény életbelépése után a főtárgyaláson és fellebbezési tárgyaláson kivül legkésőbb nyolcz év mulva, a főtárgyaláson és fellebbezési tárgyaláson pedig, továbbá a legfelsőbb katonai törvényszéknél legkésőbb tizenkét év mulva kell behozni. Magától értetődik s a javaslatban ki is van mondva, hogy a megszabott határidők előtt is, mindazokban az esetekben, amelyekben nehézségek és jelentékeny késedelem nélkül lehetséges, mindjárt a törvény életbelépésével az állam nyelvén (Horvát-Szlavonországokban a horvát országos nyelven) kell a 80. § értelmében végezni a kihallgatásokat, a tárgyalásokat és a kihirdetéseket. Hogy ez irányban a katonai törekvése komoly, azt mutatja, többek közt a javaslatnak az a rendelkezése is, hogy a 80. § rendelkezéseinek Magyarországon legalább egy hadosztálybiróságnak és a hozzája tartozó dandárbiróságoknál a törvénynyel egyidejüleg mindenesetre minden kivétel nélkül hatályba kell lépniök.
A 487. § 2. bekezdésében foglalt rendelkezésekből és a 80. § viszonyából a 82. §-hoz következik, hogy amennyiben főtárgyaláson és fellebbezési tárgyaláson kivül nyolcz évig, főtárgyaláson és fellebbezési tárgyaláson pedig tizenkét évig az állam nyelve (Horvát-Szlavonországokban a horvát országos nyelv) még nem érényesül, annyiban az átmeneti idő alatt a tolmácsokról szóló 82. § nemcsak akkor nyer alkalmazást, ha az az egyén, akivel érintkezni kell, sem az állam nyelvét (Horvát-Szlavonországokban a horvát országos nyelvet), sem a közös hadsereg szolgálati nyelvét nem tudja, hanem alkalmazni kell a jelzett átmeneti idő alatt a 82. §-t akkor is, ha oly egyénről van szó, aki az állam nyelvét (Horvát-Szlavonroszágokban a horvát országos nyelvet) tudja, de a közös hadsereg szolgálati nyelvét nem. Magyarul (Horvát-Szlavonoszágokban horvátul) tudó egyénnel szemben még az átmeneti idő alatt sem szabad azonban tolmácsot alkalmazni annyiban, amennyiben a 80. §-nak az állam nyelvére (Horvát-Szlavonországokban a horvát országos nyelvre) vonatkozó rendelkezései a 487. § 2. bekezdése értelmében már az átmeneti idő alatt érvényesülnek.
Ami az uj katonai bünvádi eljárás életbelépése előtt elkövetett azokat a büncselekményeket illeti, amelyek a II. fejezet rendelkezései szerint a hadseregi biróságok illetékességéből a polgári büntetőbiróságokéba mennek át és megforditva, a javaslat 489. §-a általában azt a szabályt állitja fel, hogy ilyen büncselekményekre vonatkozólag a birói illetékességben nem áll be változás s a polgári vagy a katonai biróságok illetékességére nézve csak a tett elkövetésének ideje irányadó.
Ezt az alapelvet azonban a 489. § 2. bekezdése a hadseregi biróság biráskodása alól a polgári biróságoké alá jutó bünvádi ügyekre nézve oda módositja, hogy a hadseregi büntetőbiráskodás csak akkor marad hatályban, ha a tett miatt a vizsgálat a hadseregi biróságnál már el lett rendelve. A javaslat bizonyos bünvádi ügyeket, amelyek eddig a hadseregi biróságok hatáskörébe tartoztak, a polgári büntetőbiróságoknak engedett át, még pedig, mint a jelen indokolás II. fejezetében már kifejtettem, azért, mert a katonai birósági illetékesség fenntartását katnai érdekek nem kivánják; ép igy nem kivánják a katonai érdekek azt sem, hogy a katonai büntetőbiráskodás az uj katonai bünvádi perrendtartás áletbelépése előtt elkövetett szóbanforgó büncselekményekre nézve hatályban maradjon.
Az azonban, hogy a bünvádi ügy abban az esetben is áttétessék a polgári büntetőbirósághoz, amikor a hadseregi biróságnál a büntetőbirósági vizsgálat már el van rendelve, nemcsak fegyelmi okokból, de azért sem ajánlatos, mert ezzel az eljárás, a terhelt hátrányára, késedelmet szenvedhetne.
Az itt kifejtett szempontokat kell akkor is figyelemben tartani, ha az uj katonai bünvádi perrendtartásnak a hadseregnél és a haditengerészetnél életbelépése előtt elkövetett valamely büncselekmény miatt a hadseregi büntetőbiráskodásnak volt helye, mig az uj szabályok szerint a honvéd biróságok illetékesek és megforditva (489. § 3. bek.).
Oly bünvádi ügyek tekintetében, amelyeknél a biráskodásban nem áll be változás és amelyek a közös haderő uj katonai bünvádi perrendtartásának életbelépése idejében valamelyik hadseregi biróságnál folyamatban vannak, külömbséget kell tenni azok közt, amelyekben az uj katonai bünvádi perrendtartás életbelépésének idejében elsőfoku határozatot még nem hoztak és azok közt, amelyekben ez már megtörtént.
Az előbbiekre nézve a 490. § 1. pontja azt rendeli, hogy azokat az uj eljárási szabályokhoz képest kell folytatni. Ily bünvádi ügyek a nyomozó eljárás állapotába jutnak.
Ez az eljárásnak ilyen stádiumában semmiféle nehézséget sem okoz és a terheltre nézve csak perjogi előnyökkel jár, hátrányok nélkül.
Ha ellenben az uj katonai bünvádi perrendtartás életbelépése előtt elsőfoku határozat már hozatott, akkor a bünvádi ügyre a 490. § 2. pontja szerint az eddigi eljárási szabályokat kell alkalmazni. Az uj vádpernek perorvoslatait ugyanis nem lehet olyan bünvádi ügyre alkalmazni, amely egészen más alapelveken nyugvó eljárással nyert befejezést. Az uj bünvádi per életbelépése előtt katonai birósági uton elsőfokulag elitélt egyének számára tehát azokat a perorvoslatokat kellett fenntartani, amelyeknek használása a jelenlegi katonai büntető eljárásban van megengedve (fellebbezés, felülvizsgálat). E mellett azonban az ügyiratok felülvizsgálatára vonatkozó rendelkezések a jelenlegi eljárással szemben, a terhelt javára oda módosittattak, hogy a felülvizsgálatot teljesitő biróság a felsőbb foku katonai biróságok számára a büntetés enyhitésére vonatkozólag eddig érvényben álló korlátozásokhoz (jelenlegi katonai bünperrendtartás 290. és 297. §-ai) kötve nincs.
Mig a most fennálló eljárási szabályok szerint az egyébként csak kivételes esetekben használható fellebbezéssel (kat. bünperrendtartás 273. § és köv. §-ai) az itélet kihirdetésétől számitott 30 nap alatt kell élni, addig a bünüyi iratok felülvizsgálatát bármikor s a katonai főtörvényszék határozata ellen a legfelsőbb katonai törvényszéknél is lehet kérni. Minthogy pedig az uj eljárási szabályok életbelépése előtt elitéltnek az ügyiratok felülvizsgáltatásához való jogát időbeli korlátokhoz kötni nem volna méltányos, másfelől azonban az eddigi felsőbb biróságok a dolog természeténél fogva nem állhatnak fenn továbbra is olyan hosszu ideig, mig csak ilyen felülvizsgálati kérelem előterjesztésének a lehetősége megvan: a 490. § 2. pontja akként rendelkezik, hogy az eddigi katonai főtörvényszéknek és legfelsőbb katonai törvényszéknek teendőit az uj legfelsőbb katonai törvényszék az uj bünvádi perrendtartás 67. § 1. pontja értelmében alakitandó tanácsban gyakorolja és hogy ennek határozatai ellen további perorvoslatnak helye nincs.
Ha ilyen bünvádi ügyekben a legfelsőbb katonai törvényszék az elsőfokon hozott határozatot feloldja és az ügyet ujabb határozathozás végett az elsőfoku biróság elé utasitja: semmi ok sem forog fenn arra, hogy a tovább eljárásra az uj eljárási szabályok ne alkalmaztassanak (490. § 3. pont).
Ugyanez áll az ujrafelvételi eljárásra (491., valamint az idézési eljárás során elitélt és utóbb a biróság elé állitott egyénekre (492. § 1. bek.).
Tekintettel továbbá a XXV. fejezetről mondottakra, el kellett rendelni azt is, hogy az uj katonai bünvádi perrendtartás életbelépése idejében folyamatban maradt idézési per az uj eljárás szerint és csak annyiban folytatandó, amennyiben a tényálladék megállapitása és bizonyitása végett szükséges (492. § 2. bek.). A már folyamatban levő idézési eljárás során sem fog tehát többé megtörténni az, hogy a terheltet távollétében haditörvényszékileg elitéljék.
A 493. § kimondja, hogy a bünvádi üldözés elévülését minden olyan hivatalos cselekmény is félbeszakitja, amelyet az illetékes parancsnok és a nyomozást vezető katonai ügyész vagy az ügyészi tiszt foganatositott. Máskülönben a katonai büntető törvénykönyv 138. §-ának szövege, amely csakis az „illetékes biróság” határozatairól és intézkedéseiről tesz emlitést, kétségre adhatna okot.
Háboru idejében, valamint hadivállalatok (például a haditengerészet hadivállalatai) alkalmával kifejeztten hadiállapot nélkül is, előfordulhat annak szükségessége, hogy hadifoglyokra és külföldiekre vonatkozólag az eljárást mind a haditörvényszék alakitása, mint a szorosabb értelemben vett eljárás tekintetében lehetőleg egyszerüsíteni kell. Ilyen esetek alatt különösen azokat érti a javaslat, amelyeket rögtönitélő eljárás alá venni nem lehet. De még ebben az eljárásban is helyen levő lehet az egyszerüsítés, nevezetesen a rögtönitélő biróság összeállitására nézve. A javaslat 494. §-a megengedi tehát, hogy Ő Felsége a hadifoglyok és külföldiek elleni eljárást ilyen értelemben módosithassa.
Az 1. bekezdés a társországokat az 1868. évi XXX. törvénycikk értelmében megillető igazságügyi autonomiára van tekintettel.
A 2. bekezdés a törvény végrehajtására vonatkozó szokásos felhatalmazást tartalmazza. Ez a felhatalmazás mutatja, hogy a javaslat alapján alkotandó törvény Horvát-Szlavonországokra is ki fog terjedni, ami egyébiránt az 1868. évi XXX. törvénycikkből is következik.
