A polgári perrendtartásról szóló 1911:I. tc. (Pp.) 792. §-a értelmében a polgári perrendtartás életbelépésének idejéről és az átmeneti intézkedésekről külön törvénynek kell rendelkeznie. Az életbeléptető törvény azonban nem szoritkozik csupán ezekre a rendelkezésekre. Fel kellett ölelnie nevezetesen az egyes törvényekbe foglalt eljárási szabályoknak a polgári perrendtartáshoz való viszonyait is és a szükséghez képest összhangba kellett azokat hozni az uj törvénynyel. Azonkivül figyelembe kellett venni, hogy eddigi törvénykezési rendtartásunkat szabályozó törvényeink egyes oly rendelkezéseket tartalmaznak, a melyek részint perenkivüli ügyekre, részint a birói szervezetre vonatkoznak, részint pedig magánjogi természetnek. Nem volna czélszerű, ha az eddigi törvényeknek ezek a rendelkezései, a melyek különben részben elavultak, összefüggésükből kiragadtatva, egyszerüen hatályukban fenntartatnának. A régi törvényeknek egészben hatályon kivül léptetésével azonban gondoskodni kellett arról, hogy az emlitett kérdések ne maradjanak szabályozatlanul. Minthogy ennek az életbeléptető törvénynek hatálya nem terjed ki Horvát-Szlavonországokra, külön törvényjavaslatot készittettem a tengerészeti ügyekben való biráskodás, valamint a találmányi szabadalmakról szóló 1895:XXXVII. törvénycikknek és a m. kir. közigazgatási biróságról szóló 1896:XXVI. törvénycikknek módositása tárgyában, a mely törvényjavaslatnak rendelkezései Horvát-Szlavonországokra is kiterjednek. A polgári perrendtartás továbbá szükségessé teszi a végrehajtási eljárásról szóló 1881:LX. törvénycikknek a módositását. Minthogy a végrehajtási eljárásnak egészében szabályozását vettem tervbe, ezuttal elegendőnek mutatkozik, hogy a javaslat a második czimben csakis azokra a rendelkezésekre szoritkozzék, a melyeket az uj polgári perrendtartás szükségessé tesz. A polgári perrendtartás továbbá egyes birói szervezeti rendelkezéseket fog szükségessé tenni. A birói szervezetre vonatkozó kérdések közül ez a javaslat egyes szervezeti szabályokon felül különösen az elsőbirósági döntvényalkotási jog szabályozására és a külön kereskedelmi birói hatáskörnek a polgári perrendtartásban mellőzése következtében szükséges szervezeti rendelkezések megtételére szoritkozik, a birósági szervezet egységes kodifikáczióját azonban a végleges szervezeti törvényre hagyja fenn. Ügyvédi körökből az az óhajtás is felmerült, hogy az ügyvédi rendtartás reformja a polgári perrendtartás életbeléptetésével egyidejüleg keresztülvitessék. Kétségtelen, hogy az ügyvédi rendtartásról szóló 1874:XXXIV. tc. több tekintetben módositásra szorul. Az ügyvédi rendtartás reformjának munkálatai folyamatban vannak és mihelyt azok befejeztetnek, az erre vonatkozó törvényjavaslat is a törvényhozás elé fog terjesztetni. Az ügyvédi rendtartás egyes rendelkezéseinek a polgári perrendtartás életbeléptetése alkalmából szükséges módositása azonban már ebben a javaslatban megtörténik. (16. és 17. §)
A vaspályák által okozott halál vagy testi sértés iránti felelősségről szóló 1874:XVIII. tc. 7. §-ának azt a rendelkezését, a mely szerint az e törvény értelmében támasztandó kártéritési perek a törvényszék hatáskörébe tartoznak, már az 1893:XVIII. tc. 1. § 1. pontja módositotta, ugyane §-nak az illetékességre és az eljárásra vonatkozó szabályai, valamint a 8. §-nak a kártéritési követelés együttes érvényesitésére vonatkozó rendelkezései pedig a polgári perrendtartás következtében szükségtelenné válnak. Továbbá a fizetési meghagyás, a községi biráskodás (1877:XXII. tc.), a kiskoruság meghosszabbitása, az atyai hatalom gyakorlatának megszüntetése és a gondnokság alá helyezés, valamint a lakbérfelmondás és a lakáskiürités iránti ügyekben követendő eljárás magában a polgári perrendtartásban van szabályozva. A kereskedelmi és váltóügyekben a külön peres eljárás megszünik, az ez ügyekben követendő perenkivüli eljárás pedig a javaslat 101. §-a értelmében rendelettel lesz szabályozandó. Ugyancsak a 101. § értelmében ujból lesz szabályozandó rendelettel a szerzői jogról szóló 1884:XVI. tc. értelmében követendő eljárás, a melyet eddig e törvény 81. §-ában nyert felhatalmazás alapján az 1884. junius 10-én 1686. szám alatt kibocsátott igazságügyminiszteri rendelet, Fiume városára és kerületére nézve pedig az 1884. junius 17-én 1790. szám alatt kibocsátott igazságügyministeri rendelet szabályoz.
Az elvesztett okirat megsemmisitésére vonatkozó eljárást a polgári perrendtartás tizenötödik czime szabályozza. A javaslat 5. §-a az egyes okiratokra fennálló különös eljárási szabályokat hatályba hagyja, természetesen a 7. § második bekezdésében foglalt módositással. Az 5. § utolsó bekezdése netán felmerülhető kétséget oszlat el.
Egyes törvények némely ügyeket a pertárgy értékére tekintet nélkül a kir. járásbiróságok hatáskörébe utalnak. Így például a járásbiróság hatáskörébe utalja az 1881:XXXIX. tc. 16. és 18. §-a a műemlékek helyreállitási költségeinek megtéritése iránti kereseteket, - az 1881:XLI. tc. 24. §-a a kisajátitás alá eső ingatlanon található függő termés, ültetvények és egyéb tárgyakban okozott kár megtéritése iránt keresetet, - az 1881:LX. tc. 92. §-a a végrehajtási igénypereket, 214. és 216. §-a némely végrehajtás-megszüntetési kereseteket, 236. és 244. §-a biztositási végrehajtásból és zárlatból eredő kártéritési pereket, - az 1885:XXIV. tc. 37. §-a a házközösségi tag jogaiba lépő fél jogosultságának kérdésében a születés törvényessége, vagy a végrendelet érvényessége iránt inditott pereket - az 1899:XV. tc. 131. §-a képviselőválasztás megtámadásából származó költségek visszatéritése iránti kereseteket.
Vannak továbbá törvényeink, a melyek egyes ügyeket a pertárgy értékére tekintet nélkül a törvényszék hatáskörébe utalnak. Így a törvényszékhez utalja az 1883:XLIV. tc. 86. §-a az adók végrehajtásának elhalasztásából a törvényhatóság közgyülésének vagy a közigazgatási bizottságnak elnökei elleni kártéritési pereket, - az 1885:XXIII. tc. 170. és 171. §-a vizhasználat vagy vizimunkálat engedélyezéséből eredő kártéritési kereseteket, - az 1887:XXXV. tc. 2. §-a a közös hadsereg és honvédség hatóságai által közigazgatási uton hozott kártéritésben marasztaló határozatok megszüntetése iránti keresetet, - az 1888:XIX. tc. 59. §-a a halászat körében kiméleti térré nyilvánulásból eredő kártéritési keresetet, - az 1888:XXXI. tc. 9. §-a a távirda, távbeszélő és egyéb villamos berendezéseknél a huzalvezetés által okozott károk megtéritése iránti kereseteket, - az 1890:I. tc. 88., 92. és 95. §-a a vámszedési jogosultság megállapitását. A budapesti kir. törvényszék kizárólagos hatáskörébe utaltatták az osztrák-magyar bank jelzáloghitel-üzletére vonatkozó kereset a bank ellen (1899:XXXVII. törvénycikkhez csatolt módositott alapszabályok 95. czikke), továbbá azok a vitás kérdések, a melyek a magyar állam és a szabadalmazott osztrák-magyar államvasut-társaság Magyarország vasutvonalainak megváltása iránt kötött szerződésből erednek (1891:XXXVIII. törvénycikkbe iktatott szerződés 17. czikke). A budapesti kir. kereskedelmi és váltó törvényszék hatáskörébe utaltattak a magyar földhitelintézet által és ellen, valamint a kisbirtokosok országos földhitelintézete által és ellen inditott perek (1871:XXXIV. tc. 1. §, 1879:XLV. tc. 1. §., 1879:XXXIX. tc. 2.§), továbbá az osztrák-magyar bank ellen, a budapesti főintézet és a banknak a magyar korona országaiban lévő fiók-üzletei üzletére vonatkozóan inditható kereset (az 1899:XXXVII. törvénycikkhez csatolt módositott alapszabályok 95. czikke); a magyar folyam- és tengerhajózási részvénytársasággal (1894:XXXVI. törvénycikkel beczikkelyezett szerződés 27.§), a magyar keleti tengerhajózási társasággal (1898:IX. törvénycikkel beczikkelyezett szerződés 29.§), az „Adriá”-val (1901:VII. törvénycikkel becikkelyezett szerzősés 38.§), továbbá a magyar-horvát tengeri gőzhajózási részvénytársasággal (1901:X. törvénycikkel becikkelyezett szerződés 37. kötött szerződésből származó perek. Mindezeket a rendelkezéseket a 7. § hatályukban fenntartja, de mivel a polgári perrendtartást a külön kereskedelemi birói hatáskör mellőzte és igy a budapesti kir. kereskedelmi és váltótörvényszék megszünik, erre tekintettel kimondja a 7. §, hogy azok az ügyek, a melyek külön törvények a budapesti kir. kereskedelmi és váltótörvényszék hatáskörébe utalnak, ezentul a budapesti kir. törvényszék hatáskörébe tartoznak.
Egyes törvények továbbá különös illetékességi szabályokat állitanak fel, pl. az 1886:XXII. tc. 155. §-a, a puszta területének a községhez csatolása esetében a törzsvagyon jövedelmében való részesedés iránt inditott perre nézve. A javaslat ezeket a külön törvényeket sem kivánja érinteni
Érintetlenül maradnak azok a jogszabályok, a melyek szerint magánjogi követelés felől a büntető biróság határozhat, a minő a Bp. 489. §-a, a mely szerint a büntető biróság az ott meghatározott esetekben a büncselekményből származó kár megtéritése tárgyában határoz; vagy a Bp. 490. §-a, a mely szerint a büntető biróság az ott meghatározott esetben a jogügyletet érvénytelennek nyilvánitja és az ebből eredő következmények iránt is határoz. Érintetlenül maradnak továbbá azok a jogszabályok is, a melyek szerint magánjogi követelés érvényesitése közigazgatási hatóság hatáskörébe van utalva. Igy pl. 1895:XXXIX. tc. 13. §-a a fegyvergyakorlat és összpontositás okozta kár megállapitását, az 1888:VII. tc. 107., 112. és 125. §-a a hatóságilag kiirtott állatok utáni kártalanitást, az 1893:II. tc. 6. §-a a ragadós tüdőlob kiirtása czéljából történt eljárásból eredő kártalanitást, az 1876:XIII. tc. 115., 116. §-a a nem gazdasági cseléd és gazda közt szolgálati viszonyból felmerülő vitákat, a kártéritési keresetek kivételével, a közigazgatási hatóság hatáskörébe utalja. Magánjogi követeléseknek közigazgatási hatáskörbe utalására vonatkozik a gazda és a gazdasági cseléd közötti jogviszony szabályozásáról szóló 1907:XLV. tc. 62. §-a is, a mely az 1898:II., 1899:XLI., 1899:XLII., 1900:XXVIII. és 1900:XXIX. törvénycikkekben szabályozott ügyekre is kiterjed. A mennyiben a bányajog bizonyos vitás kérdéseket közigazgatási utra utal, azt a polgári perrendtartás szintén nem érinti és a bányabirói hatáskörnek az 584. §-ban történt szabályozása csak azt a kört tartja szem előtt, a mely a fennálló bányajog szerint birói utra tartozik. Egyes törvényes szabályok szerint a polgári pert más hatósági eljárásnak kell megelőznie. Igy az 1884:XVII. tc. 148. és 176. §-a szerint az iparosok és a tanonczok vagy a segédek közt felmerülő surlódások és vitás kérdések elintézésére első sorban az iparhatóság, illetőleg a békéltetőbizottság van hivatva és az e hatóság határozatával meg nem elégedő fél igényeit a törvény rendes utján érvényesitheti. Az 1877:XX. tc. 22. §-a értelmében az atyai hatalom megszüntetése kérdésében a gyámhatóság határoz és ha az atya ebben a határozatban meg nem nyugszik, a biróság dönt. Az 1885:VI. tc. 12. §-a értelmében a távollét miatt gondnokság alá helyezettnek vagyonából leszármazói részére kiutalt segély tárgyában hozott belügyministeri határozattal meg nem elégedő félnek a birói ut fenntartatik. Az 1883:XXIII. tc. 170. és 171. §-a szerint vizhasználat vagy vizmunkálat engedélyezése alkalmából a közigazgatási hatóság által megállapitott kártalanitással meg nem elégedő fél a birósághoz fordulhat. Az 1888:XIX. tc. 58. és 59. §-a szerint a halászati kiméleti térré nyilvánitás alkalmából a közigazgatási hatóság által megállapitott kártalanitással meg nem elégedő fél szintén a birósághoz fordulhat. Az 1890:I. tc. 88. §-a értelmében a vámszedést engedélyező okirat értelmezésének joga első sorban a kereskedelmi ministert illetvén, vitás kérdésekben a nevezett minister határoz; a mennyiben azonban az engedélyes ezt a határozatot jogaira sérelmesnek találja, igényét hat hónap alatt birói uton érvényesitheti. V. ö. 1912:LXVIII. tc. (a hadi szolgáltatásokról) 33. §-át és az 1912:LXIX. tc. (a lovak és járművek szolgáltatásáról) 22. §-át.
A perenkivüli eljárás nálunk egészében szabályozva nincs. Ennélfogva a perenkivüli eljárásokban is azokat az általános szabályokat alkalmazták, a melyeket a törvénykezési rendtartás a peres eljárásokra nézve megszab, a melyek azonban természetüknél fogva a perenkivüli eljárásokra is kiterjednek; igy például a jogsegély, a birói érdekeltség, a szegényjog, a bizonyitás, a felfolyamodás stb. szabályait. Minthogy a perenkivüli eljárásoknak egyöntetü szabályozása csak a polgári törvénykönyv megalkotásával kapcsolatosan történhetik, a javaslat általánosságban nem terjeszkedhetik ki ezeknek a szabályozására, ámbár egyes perenkivüli eljárásokat, például az ügyvédi költségnek peren kivüli megállapitását stb. belevonja szabályozásának körébe, de mivel a törvénykezési rendtartás egészében hatályát veszti, magától érthető, hogy a hol eddig különös szabályozás hiányában a törvénykezési rendtartásnak valamely szabályát alkalmazták, ezentul a polgári perrendtartás megfelelő szabályai lesznek irányadók. A 9. § utolsó bekezdése egyébiránt általában a korábbi törvényekkel és rendeletekkel szabályozott eljárásról és nem kifejezetten csak perenkivüli eljárásokról szól, tehát nemcsak a perenkívüli eljárásokban alkalmazandó.
Az eljárásra nézve ezekben a perekben a törvényszéki eljárásra vonatkozó rendelkezések alkalmazandók, tehát az 1868:IX. tc. 8. §-ában a két fokozatu rendes fellebbvitelen a perrendtartásban szabályozott másodfoku fellebbezést és harmadfoku felülvizsgálatot kell érteni. Az 1868:IX. tc. 8. §-a szerint a rendes fellebbvitelen kivül más perorvoslat ezekben az ügyekben ki volna zárva, az 1881:XXV. tc. azonban csak az uj bizonyitékon alapuló perujitást zárja ki, tehát helyet ad a más okra alapitott perujitásnak, az igazolásnak és a semmiségi keresetnek is, valamint a közbeszóló határozatok ellen, a hol annak helye van, felfolyamodásnak. Nem is volna indokolt, hogy az 1868:IX. tc. alapján elintézendő perekben az igazolás, az uj bizonyitékra alapitott perujitáson kivül másnemü perujitás és a felfolyamodás ki legyen zárva. Ezért a javaslat 10. §-a ezeknek mind az 1868:IX. tc., mind az 1881:XXV. tc. alapján inditott perekben helyt ad és csak a polgári perrendtartás 563. § 11. pontján, tehát az uj bizonyitékon alapuló perujitás zárja ki.
A 12. § első bekezdése minden kétségnek elejét akarja venni, midőn a telekkönyvi hatóság hatáskörét minden peres ügyben, még pedig ugy a törvénykezési rendtartás, mint telekkönyvi rendeletek által hozzá utasitott ügyekben megszünteti és kifejezetten kimondja, hogy mindezekben a perekben a hatáskörre, az illetékességre és az eljárásra nézve is a polgári perrendtartás általános szabályait kell alkalmazni. További kétséget kiván a 12. § második bekezdése azzal eloszlatni, hogy a telekkönyvi kiigazitási perekre a perrendtartás 39. §-át különösen is kiterjeszti. Az 1881:LIX. tc. 6. §-a és az 1893:XVIII. tc. 6. §-a megengedi a félnek, hogy a telekkönyvi törlés iránti keresetet a telekkönyvi hatóságnál adja be, ha pedig a keresetet nem a telekkönyvi kivonatot hivatalból szerzi be. Mindenesetre czélszerübb, ha a fél a keresetet a telekkönyvi hatóságnál adta be, a perbiróság a telekkönyvi kivonatot hivatalból szerzi be. Minden esetre czélszerübb, ha a fél a keresetet a telekkönyvi hatóságnál adja be, a mely a feljegyzést nyomban eszközölheti, mig a feljegyzés a biróságnál történt beadás esetében haladékot szenvedhet. A javaslat ennél fogva nem engedi meg a félnek a választást, hogy a per biróságához vagy a telekkönyvi hatóságnál adja be. Ugyanez a czélszerüségi indok szól a telekkönyvi kiigazitási kereset és ingatlanra vonatkozó tulajdonközösség megszüntetése iránti kereset beadására is. Ez a szabály természetesen nem terjed ki arra a keresetre vagy viszontkeresetre, a melyet a Pp. 189. §-a értelmében a tárgyaláson inditanak. Hogy a kereset feljegyzése mily módon történjék, erről a javaslat nem rendelkezik. E részben tehát a fennálló szabályok, nevezetesen a telekkönyvi rendeletek 24. és 148. §-a, valamint az 1886:XXIX. tc. 61. §-a és az 1891:XVI. tc. 22. §-a irányadó. A § szövegéből különben világos, hogy a kitörlési perek feljegyzése is ugy, a mint ezt már az 1881:LIX. tc. 6. §-a és az 1893:XVIII. tc. 6. §-a is rendelte, külön kérvény nélkül hivatalból történik. Minthogy ezek a perek a létező telekkönyvi állapot megváltoztatására irányulnak és az itélet, a mely nem venné figyelembe a telekkönyvi adatokat, nem volna végrehajtható, ennélfogva a biróság a telekkönyvi adatokat hivatalból veszi figyelembe. Ez már abból is következik, hogy a telekkönyvi hatóság hivatalból csatolja a telekkönyvi kivonatot és összhangban van a polgári perrendtartás 267. §-ával is, a mely szerint a biróság hivatalból veszi figyelembe azokat a tényeket, a melyekről hivatalos tudomása van. Arra nézve, hogy a telekkönyvben feljegyzett perek jogerős befejezése következtében szükséges bejegyzések mikép történjenek meg, különböző szabályok állanak fenn. A telekkönyvi rendeletek 151. §-a úgy rendelkezik, hogy ha a felperes a keresettől elállott vagy jogerejü határozat által feltétlenül elmozdittatott, a per feljegyzésének kitörlése hivatalból rendelendő; ha azonban a megtámadott bekebelezés kitörlése lett jogerejü határozattal kimondva, ugy a perfeljegyzés kitörlése, a megtámadott bekebelezés és a perfeljegyzés után történt bekebelezések és előjegyzések kitörlése csak a fél kivánatára történik meg. A telekkönyvi betétek szerkesztéséről szóló 1886:XXIX. tc. 67. §-a értelmében azok a birói határozatok, a melyekkel a törlési keresletnek hely adatik, jogerőre emelkedés után a betétekben keresztülviendők. Közérdek, hogy a telekkönyv hiven tüntesse föl az ingatlanokra vonatkozó jogokat és ebből az okból nem lehet a telekkönyvet kitenni annak, hogy a felek gondatlansága vagy tudatlansága következtében a jogokban történt változás bejegyzése elmaradjon. Ebből az okból a javaslat 12. §-ának utolsóelőtti bekezdése azt rendeli, hogy mindazok a bejegyzések, a melyek a telekkönyvben feljegyzett per jogerős befejezése után szükségesek, hivatalból történjenek és ebből az okból a perbiróság a jogerős itéletet és egyezséget hivatalból teszi át a telekkönyvi hatósághoz, hacsak a pernyertes fél az áttétel mellőzősét nem kérte. El kell maradni az áttételnek akkor is, ha az itéletben vagy az egyezségben kötelezett telekkönyvi szolgáltatás érvényesitése feltételtől vagy még nem teljesitett ellenszolgáltatástól függ.
A perenkivüli telekkönyvi ügyekre fennálló külön szabályokat a polgári perrendtartás egyebekben nem érinti. Igy különösen nem érinti a polgári perrendtartásnak a teljes bizonyitékot képező magánokiratok kellékeit megállapitó 317. §-a a telekkönyvi rendeleteknek azokat a rendelkezéseit, a melyek a bekebelezés alapjául szolgáló magánokirat kellékeit határozzák meg (81-83. §), Érintetlenül maradnak továbbá a telekkönyvi rendeleteknek a telekkönyvi kérvények alakjára (121.§), a telekkönyvi végzések kézbesitésére (140.§), a felfolyamodásra (142-147. §), vonatkozó és egyéb rendelkezései is.
A javaslat az „ügyvéd” kifejezés helyébe azt a kifejezést használja: aki jogositva van arra, hogy feleket díjért képviseljen (közjegyző, szabadalmi ügyvivő). Az az ügyvéd, a ki az 1887:XXVIII. tc. 4. §-a értelmében az ügyvédség gyakorlatától felfüggesztett, a felfüggesztés ideje alatt szintén nincs jogositva, hogy a feleket hivatásszerüen biróság előtt képviselje. Az ügyvédi rendtartás 39. §-a csak a biróság vagy hatóság előtti képviseletről szól. A leggyakoribb és legveszedelmesebb zugirászat azonban az, a mikor zugirász képviselet nélkül is a fél nevében beadványokat szerkeszt. Mivel azonban ezeket a cselekményeket nehezen lehet bizonyitani, a javaslat bünteti azt a cselekményt is, a mely a zugirászatra irányuló szándékot bizonyítja és rendszerint arra vezet is, t. i. a dijazás melletti képviseletre vagy beadvány szerkesztésére való ajánlkozást. Minthogy pedig a fél nem mindig van abban a helyzetben, hogy valakinek az ügyvédség gyakorlására való jogosultságáról tudjon, vagy az ügyvédségtől való elmozditást vagy felfüggesztést tudjon, ebből az okból büntetés alá kell vonni azt is, a ki az ügyvédség gyakorlására való jogát szinleli. Igaz ugyan, hogy az 1879:XL. tc. 45. §-a értelmében kihágáskép 100 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő az, a ki őt jogosan meg nem illető olyan czimet használ, a mely által a közönség tévutra vezettetik, kétséges lehet azonban az, hogy ez alá esik-e, ha a be nem jegyzett vagy a felfüggesztett ügyvéd az ügyvéd czimet használja; nem nyujt e tekintetben kielégitő biztositékot a büntető törvénykönyv 379. §-a sem, a mely szerint ez a szinlelés egyes kivételes esetekben csalásnak volna minősithető. De a szinlelés nemcsak az ügyvédi czim használatával történik. Ha a zugirászat ellen erélyes rendelkezésre van szükség, akkor ugy az ajánlkozást, mint a szinlelést minden kétséget kizárólag büntetendő cselekménynek kell minősiteni. Az ügyvédi rendtartás 39. §-a szerint a jogosulatlan képviselet csak akkor esik büntetés alá, ha az üzletszerü. A javaslat ezt kiegészitőleg a zugirászatot akkor is bünteti, ha a zugirász dijért képviseli a felet vagy szerkeszt részére beadványt. A 16. § a dijazás mellett az üzletszerüséget külön is kiemelt, mert a biróságot az üzletszerüség megállapitásában nem akarja megkötni azzal, hogy a dij elfogadásának mindig közvetlenül bebizonyitva kell lennie. Az ügyvédi rendtartás 39. §-a a legtöbb panaszra azért adott okot, mert a zugirászatra csak pénzbirságot szab ki. A javaslat ezt a büntetést megszigoritja, amennyiben nem pénzbirságot szab ki. A javaslat ezt a büntetést megszigoritja, amennyiben nem pénzbirságot, hanem pénzbüntetést állapit meg, a melyet tehát behajthatatlanság esetében át lehet változtatni. A 600 koronáig terjedhető pénzbüntetés és a visszaesés esetében kiszabható 2 hónapig terjedhető elzárás mértéke az 1879:XL. tc. 16. §-ával, valamint az 1880:XXXVII. tc. 5. §-ának utolsó bekezdésével és 12. §-ával van összhangban. A második bekezdés rendelkezése annak a szempontnak figyelembe vételén alapszik, hogy zugirászat és ügyvédi kar érdekeit is érinti.
Az ügyvédi rendtartás 59. §-a szerint az ügyvédnek könyvei, fogalmazványai és levelezései félbizonyiték erjével birnak. Mivel ez a rendelkezés ellenkezik a Pp. 270. §-ában megállapitott szabad mérlegeléssel, ezt a §-t is hatályon kivül kell helyezni. Az ügyvédi rendtartás 62. §-a meghatározza azt, hogy az ügyvédi meghatalmazvány az ügyvédet mire jogositja. Minthogy a meghatalmazás terjedelmét az ellenféllel szemben való hatálylyal a Pp. 104. és 105. §-a határozza meg, az ügyvédi rendtartás 62. §-ában meghatározott hatály ezentul csak magával a megbizó féllel szemben állhat fenn.
Az 1874:XXXIV. tc. 66. §-a szerint az ott megjelölt esetekben az ügyvéd elleni panasz következtében a törvényszék hivatalos vizsgálat alapján határozatot hoz, a mely ellen fokozatos fellebbezésnek van helye. Ez nem tulajdonképeni peres eljárás és részleteit az 1879. május hó 1-én 4.544. szám alatt kelt igazságügyministeri rendelet szabályozza. A javaslat nem akarja ezt az eljárást érinteni és azért, nehogy a fokozatos fellebbezés alatt a polgári perrendtartás hatálybalépte után szóbeli fellebbezési eljárást értsenek, kifejezetten kimondja, hogy a fellebbezés helyett itt a polgári perrendtartás szerinti felfolyamodását kell érteni. Nehogy azonban a másodfoku határozat elleni fellebbvitel a Pp. 555. §-ának alkalmazása következtében korlátoztassék, megengedi a javaslat a felfolyamodást a másodbiróság helybenhagyó határozata ellen is. Az ügyvédi rendtartás 78. §-a a fegyelmi biróság tagjainak kizárására nézve az 1868:LIV. tc. 56. §-ára hivatkozik. Mivel ez a § hatályát veszti és a fegyelmi eljárás természeténél fogva közelebb áll a bünvádi perrendtartáshoz, mint a polgárihoz, ezt a rendelkezést a bünvádi perrendtartás 64. §-ával kellett helyettesiteni. Az ügyvédi rendtartás egyéb hatályban levő rendelkezései, amennyiben a polgári perrendtartás és az azt életbeléptető törvény másként nem rendelkeznek érintetlenül maradnak. Így például a jelen törvényjavaslat 9. §-ának az a rendelkezése, hogy a társas biróságok előtti tárgyalásokon ügyvédjelölt nem lehet ügyvéd helyettese, megszoritja az 1874:XXXIV. tc. 15. §-ának azt a rendelkezését, hogy az ügyvédjelölt biróságok és hatóságok előtti tárgyalásoknál az ügyvédnek, a kinél joggyakorlaton van, helyettese lehet. Mivel a Pp. 106. és 107. §-a a képviselet megszünéséről csak az ellenféllel szemben rendelkezik, magától érthető, hogy az ügyvédi rendtartás 41-43. §-ai, a melyek a meghatalmazás megszüntét csak a megbizóval szemben szabályozzák, továbbra is hatályukban maradnak, és hogy az ügyvédi rendtartás 37. §-ának azok a rendelkezései, a melyeket a Pp. 468. §-a helyettesit, csak perenkivüli ügyekben lesznek alkalmazhatók. A bünvádi perrendtartás és a polgári perrendtartás az ügyvéd részéről csak a tárgyaláson elkövetett rendzavarás esetére rendelkeznek. Ha az ügyvéd a beadványban sértő kifejezést használ, az 1887:XXVIII. tc. 3. §-a értelmében illetékes fegyelmi biróság vonja felelőségre. Ezek a rendelkezések hatályukban továbbra is fenntartatnak, a mivel a javaslat azt a kétséget oszlatja el, mintha az ügyvéd a peres eljárásban végzett cselekményeiért csakis a polgári, illetőleg a bünvádi perrendtartás által meghatározott esetekben volna büntethető.
Az 1868:LIV. tc. 252. §-a és a sommás eljárás 108. §-a szerint az ügyvéd dija és kiadása az itéletben saját felével szemben is megállapitandó. A polgári perrendtartás az indokolás harmadik czime tizenhatodik fejezetének bevezetésében előadott indokokból ezt a rendelkezést megváltoztatja és az ügyvéd dijának és költségének saját felével szemben való megállapitását mellőzi. Ennek következtében az ügyvéd dijának és költségének megállapitása saját felével szemben sem ugy volna lehetséges, hogy az ügyvéd költsége iránt pert inditana fele ellen. Ez abban az esetben, a mikor a fél hajlandó a költségek fizetésére és csak azok elfogulatlan megbecslését kivánja, fölösleges perre adna okot. Gondoskodni kellett tehát oly perenkivüli eljárásról, a melylyel az ügyvéd költségét fele ellenében per nélkül is meg lehessen állapitani. De szükség van az ügyvédi költségnek erre a megállapitására más okból is. Az ügyvédi rendtartás 58. §-a szerint peres ügyekben a perbirósága illetékes az ügyvédi költség iránti perekben. Ezt a rendelkezést polgári perrendtartás mellőzi és 36. §-ában ezekben a perekben is az általános illetékességen kivül az ügyvéd biróságát teszi illetékessé. Bizonyos esetekben azonban kétségtelen, hogy a per birósága legalkalmasabb arra, hogy az előtte lefolyt eljárás költségét megállapitsa. Erre a költségmegállapitásra azonban nem csak polgári peres ügyekben, hanem perenkivüli ügyekben - ideértve a végrehajtási ügyeket is - szükség van. És ez szolgál indokul arra is, hogy a költség megállapitásának ez a módja nem a polgári perrendtartásban, hanem e helyütt nyer szabályozást. Büntető ügyekben a Bp. 485. §-a gondoskodik arról, hogy az ügyvéd és a megbizott költségei és dijai a féllel szemben megállapithatók legyenek. Ezekre tehát itt kiterjeszkedni nem szükséges. A javaslat alapgondolatából az folynék, hogy minden biróság csak az előtte lefolyt eljárás költségének megállapitására volna hivatva; a fellebbezési biróság előtti eljárás költségét tehát a fellebbezési biróságnak, a felülvizsgálati biróság előtt felmerült költséget pedig a felülvizsgálati biróságnak kellene megállapitania. Ebben az esetben azonban egy perben esetleg három birósághoz kellene fordulni a költségek megállapitása iránt, a mi nagyon nehézkes és költséges volna. Ennélfogva a javaslat szerint mindig az a biróság állapitja meg a költséget, a melyik az ügyben első fokban eljárt vagy eljár. A periratok rendszerint ennél a biróságnál vannak és a javaslat abból indul ki, hogy ez a biróság az iratok alapján fogva megállapitani a fellebbviteli eljárásban felmerült költségeket is. Bizonyos idő elmultával a fellebbviteli biróság is csak az iratokból állapithatná meg a költséget. Végrehajtási ügyben az elrendelő biróság fogja a foganatositás körül felmerült költséget is megállapitani. A 18. § szerint a költség megállapitását nemcsak az ügyvéd kérheti, hanem maga a fél is. A félnek, a ki a méltányosan megállapitandó költség fizetésére hajlandó szintén érdekében van az, hogy az ügyvéd öt perrel ne legyen kénytelen megtámadni. Az eljárás czélja a költség mennyiségének megbecslése lévén, az nem terjedhet odáig, hogy azoknak a munkálatoknak meg történte vagy megtörténte, a melyek megtörténte csak hosszadalmas bizonyitás után volna megállapitható, ebben az eljárásban megállapittassék. Az ilykép vitás tételek megállapitása tehát a per utjára tartozik. A javaslat nem szól ennek az eljárásnak költségéről. Magától értetődik, hogy a polgári perrendtartás rendelkezései itt is megfelelő alkalmazást nyernek és hogy ennélfogva a biróság ennek az eljárásnak költségét is valamelyik fél terhére megállapithatja, azonban marasztalás nélkül. A 18. §-ból kitünik, hogy ennek az eljárásnak czélja egyáltalában nem a marasztalás, hanem csak a költség mennyiségének megállapitása és igy az ennek az eljárásnak alapján hozott határozat sem a megállapitani kért ügyvédi költségre, sem ennek az eljárásnak költségére nézve végre nem hajtható. A megállapitásnak az a hatálya, hogy azt a behajtás iránti perben többé nem lehet megtámadni és ez áll ennek az eljárásnak költségére is, a mennyiben a biróság azt valamelyik fél terhére megállapítja.
A javaslat 19. §-a a közegészségügy rendezéséről szóló 1876:XIV. tc. 73. és 74. §-a helyébe uj rendelkezéseket léptet. Az 1876:XIV. tc. 73. §-ának utolsó bekezdése a következőkép rendelkezik: „Magán-tébolydákba és korházakban levő tébolydai osztályokba az elmebetegek véglegesen csak akkor vétethetnek fel, ha az illetékes biróság és elmebetegséget megállapította, mely czélból az érkező betegek biróságnak azonnal bejelentendők.” Sem azt, hogy melyik az illetékes biróság, sem azt, hogy az elmebetegségnek ebben a §-ban emlitett „birói megállapitása” milyen eljárás szerint történjék, meg nem határozza meg a törvény, a minek az lett a következménye, hogy a birói gyakorlat olyan irányban fejlődött, a mely a törvény czéljának alig felel meg. Az idézett törvényi rendelkezésnek kétségtelenül a személyes szabadság védelme s annak megakadályozásai a czélja, hogy olyan egyént is felvegyenek „véglegesen” az elmegyógyintézetbe, a ki nem elmebeteg. A birói gyakorlat azonban az 1876:XIV. tc. 73. §-ában rendelt eljárást tulajdonképen a gondnoksági eljárás alkatrészének, a gondnoksági eljárást bevezető cselekménynek tekinti. Az intézet székhelye szerint illetékes törvényszék ugyanis az intézeti igazgató jelentésének vétele után (rendszerint bevárva, mig ugyanabban az intézetben több beteg kerül megvizsgálás alá, pl. havonkint egyszer) két szakértővel és a jegyzővel kiszáll az intézetbe, a beteg megvizsgálásáról adott szakértői leletet és véleményt jegyzőkönyvbe veszi és - amennyiben a vélemény elmebetegségre szól - anélkül, hogy az elmebetegség birói megállapitásának kérdésében határozatot hozna, a gondnoksági eljárást hivatalból meginditja, illetőleg a gondnoksági ügy tárgyalására határnapot tűz, ha pedig a gondnoksági eljárásra más biróság lenne illetékes, a megvizsgálásról felvett jegyzőkönyvet ehhez a birósághoz átteszi. Az elmebetegség megállapitásának kérdésében tehát csak a gondnokság alá helyezés tárgyában hozott itéletben határoz a biróság és ekkor sem hoz ebben a kérdésben külön határozatot, hanem az elmebetegség fennforgása csak mint a gondnokság alá helyezést kimondó itélet indoka szerepel.
A polgári perrendtartás azt a kapcsolatot, a mely a mai eljárásban az elmebetegnek intézetbe felvétele és gondnokság alá helyezése között fennáll, megszüntette minthogy az a körülmény, hogy az intézetbe felvett minden elmebeteg hivatalból gondnokság alá helyeztetett, különösen a rövid ideig tartó elmebetegségbe esett egyénekre gyakran helyrehozhatatlan kárral járt, már a gondnoksági eljárás szabályozásában azt az álláspontot vette alapul, hogy nem szükséges az elmegyógyintézetbe felvett minden elmebeteget feltétlenül gondnokság alá helyezni, hanem a gondnoksági eljárás az intézetbe felvétel iránti eljárástól különválasztandó. Minthogy azonban ennek következtében az intézetben levő elmebetegek azt a bár tökéletlen védelmet, a melyet nekik a gondnoksági eljárás nyujtott, nélkülöznék, ezért kell annak pótlásáról a perrendtartással kapcsolatban az életbeléptető törvényben gondoskodni. Ez a gondoskodás nyilvánul meg a jelen és a következő § rendelkezéseiben.
Nem szorul bővebb indokolásra, hogy a fent ismertetett mai eljárás a törvényben szándékolt biztositékot nem nyujtja, mert esetleg hetek mulva kerül a beteg birói vizsgálat alá s elmebetegsége megállapitásának kérdésében csak a gondnoksági eljárás befejezésével - talán hónapok mulva - hozatik birói határozat: addig pedig birói határozat nélkül az intézetben van a beteg, névleg „ideiglenesen”, a mely ideiglenesség azonban hónapokig tarthat. A javaslatban foglalt módositásának czélja tehát az, hogy az intézetbe felvétel kérdésében hatályosabb birói ellenőrzést létesitsen és ezt a czélt azzal akarja elérni, hogy az 1876:XIV. tc. 73. §-ának megfelelő eljárást a gondnoksági eljárástól külön-választva, akképen szabályozza, hogy azt az intézetbe való felvétel kérdésére szoritja és a vizsgálat haladéktalan foganatositásának, valamint a határozat nyomban való meghozatalának elrendelésével az elmebeteg védelmének sikeressége érdekében különösen gyorssá és egyszerűvé teszi; ezt czélozza a javaslat azzal is, hogy az eljárást a közelebb fekvő és könnyebben mozgó járásbiróságra bizza. A gondnoksági eljárásnak a polgári perrendtartás tizenharmadik czimében szabályozott menetét ez az eljárás nem érinti, az a hozzátartozók, esetleg az árvaszéki ügyész fellépésére (719. §) indul meg és a jelen javaslat 19. §-ában szabályozott eljárással csak annyiban áll kapcsolatban, a mennyiben az ebben az eljárásban történt birói megvizsgálás a gondnoksági eljárásban is felhasználható. (Pp. 711. §)
Az 1876:XIV. tc. 73. §-a az állami elmegyógyintézetbe való végleges felvételt az intézet igazgatójának belátására bizza; a javaslat azonban az intézetek nemei között különbséget nem tesz és az 1876:XIV. tc. 73. §-ában csak a magánelmegyegyógyintézetre, és a kórházak tébolydai osztályaira nézve fennálló birói ellenőrzési rendszert valamennyi elmegyógyintézetre, nevezetesen az állami elmegyógyintézetekre is kiterjeszti. Ez a kiterjesztés nemcsak a nagyobb biztositék és az intézeti igazgatóra nehezedő egyéni felelősség sulyának csökkentése szempontjából, hanem azért is czélszerü, mert a Pp. 711. és 720. §-a szerint a gondnokság alá helyezendőnek birói megvizsgálása az állami elmegyógyintézetben elhelyezett elmebetegre nézve is kötelező lévén, nem indokolt, hogy a gondnokság alá helyezés czéljából ugyis foganatositandó birói szemle egyuttal a személyes szabadság hatályosabb védelmére is ne hasznosittassék. A birói ellenőrzési rendszernek az állami elmegyógyintézetekre kiterjesztését különben maguk az állami elmegyógyintézeti igazgatók és orvosok is óhajtják (l. országos elmeorvosi értekezlet munkálatai 53. s köv. lapok). Minthogy pedig ez a kiterjesztés a szóban levő birói eljárásnak módositásával együtt ezuttal minden nehézség nélkül megtehető, czélszerü azt ebbe a javaslatba felvenni. Ebben az eljárásban rendszerint járásbiró, tehát tapasztaltabb biró fog eljárni (82.§), ezt ezeknek az ügyeknek nagy fontossága indokolja. Ez alól a szabály alól csak arra az esetre állit fel a javaslat kivételt, a mikor járásbiró a biróságnál nem müködik, vagy kizártság miatt nem járhat el (82. §). A személyes szabadság védelmének nagyobb biztositására és a hozzátartozók érdekeinek megóvására rendeli a javaslat a birósági határozatnak kérelemre bizonyos hozzátartozókkal közlését. A hozzátartozók körébe a dolog hasonlósága alapján a beteghez közelálló azokat a személyeket sorozza a javaslat, a kik a Pp. 719. §-a értelmében a gondnokság alá helyezést kérhetik. A javaslat nemcsak az 1876:XIV. tc. 73. §-át, hanem e törvénycikk 74. §-át is hatályon kivül helyezi, illetőleg a 19. §-ban javasolt rendelkezésekkel helyettesiti. E 74. § szerint kétség esetében jogukban áll a hozzátartozóknak az elhelyezett személy elmeállapotát addig, a mig a beteg biróilag elmekórosnak nem nyilvánittatott, saját költségükön orvosi szakértők által külön megvizsgáltatni; a szakértők azonban csak az egyetemi orvostanári testület vagy az országos közegészségügyi tanács tagjai közül választhatók. A személyes szabadság nagyobb biztositására és a hozzátartozók nagyobb megnyugtatására a javaslat is megengedi ellenőrző szakértő alkalmazását, de az ellenőrző szakértő választásának szabadságát nem korlátozza.
Minthogy a mai eljárás szerint az elmegyógyintézetbe végleg felvett minden elmebeteg gondnokság alá kerül, ennélfogva abban az esetben, ha a hozzátartozók a beteget az intézetből elbocsátandónak vélik, a gondnokság megszüntetése iránti eljárás segélyével áll módjukban annak birói megállapitása hogy a beteg már meggyógyult és ezért az intézetből elbocsátandó. A gondnoksági és az intézetbe felvételi eljárásnak szétválasztása következtében az intézetbe felvett, de gondnokság alá nem helyezett beteg ezt a bár nehézkes és költséges biztositékot nélkülözné, ezért oly rendelkezést vesz fel a javaslat, mely szerint az intézetből elbocsátás kérdésében vita esetében mindenkor a biróság fog határozni és ekként minden elmebeteg hozzátartozójának módot nyujt arra, hogy ha betegét az intézetből az igazgató ellenzése daczára elbocsáttatni kivánja, erre nézve gyorsan, könnyen és olcsón birói határozatot eszközölhessen ki. De azt a javaslat nem tartja szükségesnek, hogy minden esetben birói közremüködéstől tétessék az elbocsátás függővé, mert az elmebetegnek a letartóztatási kényszer alól kiszabadulása az ő jogállapotára nézve általában nem jár olyan fontos következményekkel mint az intézetbe való felvétel. Ezért birói beavatkozást csak akkor tart a javaslat szükségesnek, a mikor az elbocsátás előfeltételeinek kérdésében véleménykülönbség merül fel, a mikor pl. a hozzátartozó az elbocsátást kivánja, az intézet igazgatója pedig azt megtagadja. A biróság ebben az esetben is az előbbi § szerint fog eljárni, azzal az eltéréssel mégis, hogy mivel a vita ekkor az intézeti igazgatóval szemben merült fel, őt vagy az intézet más orvosát az elbocsátás tárgyában teljesitendő birósági eljárásban szakértőül alkalmazni nem lehet.
A 21. § a tartási ügyekre vonatkozó hatáskör mai szabályozását módositja. Az 1877:XX. tc. 11. §-ának utolsóelőtti és utolsó bekezdése ekképen rendelkezik: „A kisorú gyermek vagy unoka részéről a szülő vagy, a mennyiben ennek a fennálló jogszabályok értelmében helye van, nagyszülő részére és viszont fizetendő tartási összeget a gyámhatóság állapitja meg. Az ez iránti határozat a felsőbb gyámhatósághoz hivatalból felterjesztendő.” A törvény itt a gyámhatóságra oly hatáskört ruház, a melynek gyakorlására az épen nem alkalmas. A gyámhatóság nem biróság, hanem a kiskorú érdekeinek gondozására hivatott hatóság; midőn a gyermek és a szülő, az unoka és nagyszülő közötti tartási vita felőli intézkedést a törvény a gyámhatóságra bizza, olyan fórumot jelöl ki, a mely már hivatásánál fogva nem lehet minden irányban elfogulatlan, a mely már hivatásánál sőt felelősségénél fogva a kiskorunak érdekeit részesiti nagyobb figyelemben és esetleg igazságtalan lehet a szülővel vagy a nagyszülővel szemben. Hozzájárul ehhez, hogy a tartási vita eldöntése sokszor szövevényes bizonyitási eljárást tesz szükségessé; a szülő, nagyszülő, vagyoni viszonyainak, az őket más irányban netán terhelő tartási vagy egyéb kötelezettségeknek, a felek keresetképességének, a szükséges tartás mértékének megállapitása oly feladat, a mely a gyámhatóságot sajátképeni hivatásában hátráltatja és a melyet megnyugvással azért sem teljesithet, mert a vitás ténykörülmények megállapitására szükséges bizonyitó eszközökkel nem rendelkezik: tanuvallomást ki nem kényszerithet, tanut meg nem eskethet, a feleket eskü alatt nem hallgathatja ki stb. Különösen fonák a gyámhatóságnak ez a hatásköre olyankor, a mikor a felek, például a szülő részére tartásra kötelezendő gyermekek között nagykoru és kiskoru gyermek van; a kiskoru gyermekkel szemben a gyámhatóság, a nagykoru gyermekkel szemben a biróság jár el, tehát ugyanaz az ügy két különböző hatóság előtt, különböző eljárások szerint folyik, a mi a hatóságoknak kétszeres munkát, a feleknek kétszeres fáradságot és kétszeres költséget, az ellentétes döntések lehetőségénél fogva jogbizonytalanságot és egyéb bonyodalmakat okozhat. Ezt a helytelen állapotot, a mely ellen mind a biróság, mind a gyámhatóság köréből merült fel panasz, a javaslat a fentidézett törvényi rendelkezés hatályon kivül helyezésével megszünteti és ezeket a tartási ügyeket is ahhoz a fórumhoz utasitja, a hova a tartási ügyek általában tartoznak, tudniillik a birósághoz. Az attól az általános szabály alól, hogy mindennemü tartási ügy birói hatáskörbe tartozik, egy kivételt a javaslat is tesz, a mennyiben 21. §-ában a tartósan különválva élő szülő gyermekét a szülővel szemben megillető tartásra vonatkozó gyámhatósági hatáskört megtartja s az 1877:XX. tc. 13. §-ának harmadik és negyedik bekezdését szabatosabb szövegezéssel átveszi. Ha a szülők különválva élnek és gyermekük tartásáról kellően nem gondoskodnak, a gyermektartás kérdése oly szoros kapcsolatban van a gyermek elhelyezésének a kérdésével, hogy a kettő czélszerüen nem bizható más-más fórumra és mivel az elhelyezés kérdésében mindig a gyámhatóság határoz, a tartásnak ezzel kapcsolatos kérdését is a gyámhatóságra kell bizni. A gyámhatóságnak ez a hatásköre azonban csak ideiglenes, csak addig tart, mig a házasfelek között házassági per nincs folyamatban; házassági per esetében az ideiglenes tartási intézkedéseket a Pp. 674. §-a, a végleges gyermektartási kérdéseket pedig a házassági törvény: az 1894:XXXI. tc. 95-97., 102. §-ai szabályozzák és a javaslat ezeket nem érinti.
A csődtörvény 145. §-ának utolsó bekezdése szerint a felszámolási tárgyalásnál akár a valódiság, akár az osztályozás tekintetében megtámadott követelések iránti per a csődbiróság hatáskörébe tartozik. Nem volna czélszerü, hogy szóbeli eljárás mellett ezek a perek akkor is a törvényszék hatáskörébe tartozzanak, ha a követelés összege csekély és a törvényszéki eljárással és a fellebbvitellel járó költségeket nem birja el. A javaslat 23. §-ának második bekezdése tehát abban az esetben, ha a per - tárgyának értékére való tekintettel - a csődön kivül a járásbiróság hatáskörébe tartoznék, csőd esetében is a járásbiróság hatáskörébe utalja a pert. Midőn a javaslat járásbiróság hatáskörét egyedül a per tárgyának értékére tekintettel állapitja meg, abból indul ki, hogy azok az okok, a melyet csődön kivül kivánatossá teszik, hogy bizonyos ügyek az értékre tekintet nélkül járásbirósághoz utasittassanak, csőd esetében a valódiság megállapitása iránt inditott perben nem forognak fenn. Ehhez járul, hogy ezek a perek az osztályozás kérdését tárgyalhatják. Hogy azonban ezek a perek mégis a csőd kezelésének helyén intéztessenek el, a javaslat az illetékességet a perrendtartás szabályaitól eltérőleg olykép szabályozza, hogy a törvényszéki hatáskörbe tartozó perre a csődbiróság és ha a per a járásbiróság hatáskörébe tartozik, az a járásbiróság kizárólagosan illetékes, a melynek területén a csődnyitást elrendelő biróságnak a székhelye van. Ilykép fellebbezés utján a járásbirósági per is a csődbiróság elé kerül. A hatáskörre vonatkozó ez a szabály indokolt abban az esetben is, ha a követelés iránti per a csődnyitás előtt már folyamatban volt, azonban nem ennél a biróságnál, hanem a csődbiróságnál volna folytatandó. A per folytatása természetesen ebben az esetben is csak a megtámadott hitelező kérelmére történik. Hogy ily esetben az előbbi tárgyalás és a már felvett bizonyitás ne veszitse el teljesen értékét, a per folytatása esetében a Pp. 392. §-a alkalmazandó. Magától értetődik, hogy ha a járásbiróság előtt folyt per az értékre való tekintettel a csődbirósághoz tetetik át, az itt a törvényszéki eljárás szabályai szerint lesz folytatandó.
A csődtörvény 152. §-a értelmében a tömeg hitelezői, továbbá azok, a kiket visszakövetelési vagy külön kielégitési jog illet, követeléseiket a tömeggondnok ellen a csődbiróság előtt érvényesitik; a csődtörvény 170. §-a értelmében pedig a tömeg hitelezői követeléseiket a csődtömeg ellen a törvénykezési rendtartás szerint illetékes biróságnál keresettel érvényesithetik vagy a csődbiróságnál panaszt emelhetnek. Ez a két rendelkezés egyrészt ellentétes, másrészt nem is indokolt, hogy ezekben a perekben a felperes ne vehesse igénybe a perrendtartás szerint illetékes biróságot. A javaslat 23. §-ának harmadik bekezdése tehát ezekben a perekben ugyanolyan fakultativ illetékességet szabályoz, mint a megtámadási perekben.
A csődtörvény 163. §-ának második bekezdése értelmében a tömeggondnok számadásait, ha rendezésük békés uton nem sikerül, a csőgbiróságnak kell bemutatni, a mely a kifogásolókat és a számadót jegyzőkönyvi tárgyalás utján meghallgatva, a netalán szükséges bizonyitási eljárás után, itélettel határoz; az itélet ellen a semmisségi panasz kizárásával fellebbezésnek van helye a törvénykezési rendtartás értelmében. A javaslat ezt az eljárást a polgári perrendtartás eljárásával összhangba kivánja hozni és ehhez képest csődbiróság előtt jegyzőkönyvi tárgyalás helyett szóbeli tárgyalást rendel. A javaslat e részben abból indul ki, hogy a csődbiztos előtt jegyzőkönyvbe vett kifogások és az azokra adott nyilatkozatok csak a per előkészitésére szolgálnak és rendszerint elegendő alapul fognak szolgálni arra, hogy a per érdemlegesen tárgyalható legyen. Kivételes esetekben a javaslat rendelkezései nem zárják ki, hogy a biróság Pp. 255. és következő §-ai értelmében előkészitő eljárást rendeljen vagy a feleket esetleg előkészitő iratok váltására utasitsa.
A 26. § az iparhatóságtól, illetőleg a békéltető bizottságtól a biróság elé vitt ügyekben a birói hatáskört, az illetékességet és az eljárást állapitja meg. Az ezekben az ügyekben megkivánt gyorsaság és az a körülmény, hogy az ügyek közel fekvő birósághoz jussanak, indokolja azt, hogy tekintet nélkül az értékre, a járásbiróság hatáskörébe tartozzanak. A felebbvitel szabályozása, a melynél fogva ezek az ügyek harmadfokban 2500 korona értékig a kir. itélőtáblához, 2500 korona értéken felül pedig a Kuriához felebbvihetők, elég biztositékot nyujt.
Magától értetődik, hogy a Pp. 414. §-a és e § nem vonatkozik Bosznia-Herczegovinára.
A kir. közjegyzőkről szóló 1874:XXXV. tc. 29. §-a szerint a közjegyzői okirat alapján elrendelt végrehajtást az 1874:XXXV. tc. 113. §-ában felsorolt esetekben kifogással lehet megtámadni, a melynek elintézése tárgyalás és korlátozott bizonyitás után fellebbezéssel megtámadható végzéssel történik, az a fél pedig, a ki kifogását a végrehajtás alatt nem érvényesitette vagy okirattal nem bizonyitotta, jogait külön per utján érvényesitheti. Ezek a megtámadási módok azonban teljesen feleslegesek, mert az 1874:XXXV. tc. 113. §-ának a), b), d) és e) pontjába ütköző sérelem, (a biróság illetéktelensége, a jogügylet érvénytelensége, az okirat kiadványának szabályellenessége és a végrehajthatóság kellékeinek hiánya) a végrehajtást elrendelő végzés elleni felfolyamodással, - a többi sérelem pedig az 1881:LX. tc. 30. §-ának c) pontja alapján végrehajtás-megszüntetése, korlátozása vagy felfüggesztése iránt inditott keresettel is orvosolhatók. A 37. § ehhez képest a három konkurráló mód körül elejti és csak a felfolyamodást és a végrehajtás-megszüntetési stb. keresetet tartja fenn és szabályozza; ehhez képest az 1881:LX. tc. 30. §-ának c) pontját és az 1874:XXXV. tc. 113-122., valamint az 1886:VII. tc. 29. §-át, a melyek a kifogásról rendelkeznek, hatályon kivül helyezi.
Az uj szabályok alkalmazására nézve a végrehajtási kérvény benyujtásának időpontját tekinti irányadónak a javaslat és ezeket a szabályokat azokban a végrehajtási ügyekben alkalmaztatja, a melyekben a végrehajtást a törvény életbelépte után kérték. Az uj szabályoknak a folyamatban lévő végrehajtási ügyekre alkalmazása zavarokat okozhatna. Ez alól a szabály alól azonban kivételt tesz a javaslat az olyan perekből felmerült végrehajtásokra nézve, a mely perekben a javaslat értelmében nem a polgári perrendtartás szabályai, hanem a korábbi szabályok alkalmazandók, és ezekben a végrehajtási ügyekben az e perek szabályainak megfelelő korábbi végrehajtási szabályokat alkalmaztatja. Az a szoros kapcsolat, a mely a perrendtartás és a végrehajtási eljárás között fennáll, ezt a kivételt szükségessé teszi. Hogy a királyi itélőtáblák a végrehajtási ügyektől mielőbb szabaduljanak, a javaslat ugy rendelkezik, hogy a járásbiróság az ő végzése ellen beadott felfolyamodást a törvény életbelépése után mindig a törvényszékhez terjessze fel, tehát akkor is, ha a felfolyamodás a törvény életbelépése előtt adták be. Azokat a felfolyamodásokat azonban, a melyek e törvény életbelépése előtt a kir. itélőtáblához már felérkeztek, a kir. itélőtábla fogja elintézni. A végrehajtási ügyek gyors elintézésének érdeke az ügyeknek a törvényszékhez áttételével járó késedelmet nem türi meg.
Minthogy sommás perekben az 1893:XVIII. tc. szerinti elsőbirósági eljárás alig tér el attól az eljárástól, a melyet polgári perrendtartás szabályoz, a sommás perek, a mennyiben a járásbiróság előtt folyamatban vannak, az eljárás bármely szakában folytathatók az uj eljárási szabályok szerint. Az 1893:XVIII. tc. 222. §-a szerint is azokban a sommás perekben, a melyekben az elsőbirósági itélet még nincs meghozva, a további eljárás az uj szabályok szerint történik. Az 57. § helyett az itélethozatalt megelőző tárgyalás befejezését állapitja meg határként, mert ha a tárgyalás alapján az ügy itélethozatalra már megérett, az, hogy az itélet nyomban meghozatik-e, illetőleg mely időpontban szövegeztetik az, az alkalmazandó eljárás kérdésében már nem lehet döntő.
Nem szorul bővebb indokolásra, hogy a polgári perrendtartás hatálybalépése előtt meginditott sommás perekben a hatáskör és az illetékesség kérdésében az eddigi szabályok irányadók akkor, ha a pert egyébként az uj eljárás szabályai szerint kell folytatni. Azonban fonák dolog volna, ha a biróság a keresetet a hatáskörnek vagy az illetékességnek az előbbi szabályok szerinti hiányából visszautasitaná akkor, a mikor a per az uj perrendtartás szabályai szerint már a biróság hatáskörébe és illetékességéhez tartoznék. Ilyen visszautasitásnak csak az volna a következménye, hogy a fél nyomban ujra meginditaná ugyane biróság előtt keresetét, a melyet most már ezen az alapon visszautasitani nem lehetne. Ezért kimondta a § második bekezdése, hogy ha a biróság a hatáskör és az illetékesség kérdésében meg nem határozott, a hatáskör vagy az illetékesség hiánya miatt a pert nem lehet megszüntetni, ha a per a polgári perrendtartás értelmében a biróság hatáskörébe és illetékességéhez tartozik.
A polgári perrendtartás életbelépése után meginditott perekben a hatáskör és az illetékesség kérdésében természetesen a polgári perrendtartás rendelkezései irányadók akkor is, ha a követelés a polgári perrendtartás életbelépte előtt keletkezett. E szabály alól az 57. § (törv. 62. §) csak egy kivételt tesz. Ugyanis az 1868:LIV. tc. 52. §-ának a) pontja szerint a felek magukat valamely eleve kijelölt vagy meghatározás nélkül a felperes szabad tetszése szerint választandó bármely rendes polgári biróságnak alávethetik, mig a Pp. 45. §-a értelmében a fél csak egy meghatározott és pedig belföldi biróság illetékességének vetheti magát alá. Ha tehát kivétel nélkül alkalmaznók azt a szabályt, hogy az illetékesség tekintetében már az uj szabályok irányadók, a korábbi szabályok szerint érvényes általános illetékességi alávetés az uj perrendtartás hatálybalépésével egyáltalában erejét vesztene. Ez sem a méltányossággal, sem a feleknek intenczióival nem fér meg. Ezért a javaslat nem tartja ugyan fenn teljes hatályában a korábbi általános illetékességi alávetést, a mely az uj polgári perrendtartásban kifejezésre jutott méltányos felfogással nagyon is merev ellentétben áll, hanem oly értelmet tulajdonit az ily általános alávetésnek, a mely az uj perrendtartás felfogását megközeliti és a felperes jogos érdekének is eleget tesz, t. i. megengedi, hogy a felperes a saját lakása, tartózkodása, gyári, ipari vagy kereskedelmi telepe vagy gazdaságának helye szerint illetékes birósága előtt perelhessen, ha az illetékesség okiratban lett kikötve. Ez a szabály a részletügyletből származó keresetekre is alkalmazandó.
Azokban a sommás perekben, a melyekben a járásbiróság a polgári perrendtartás hatálybalépésekor az itélethozatalt megelőző tárgyalást befejezte, a további eljárásra - ideértve a fellebbvitelt is - az eddigi eljárási szabályokat kell alkalmazni. Ez a rendelkezés lényegileg megegyezik az 1893:XVIII. tc. 222. §-ával. Az itélet fellebbezhetőségére vonatkozó szabályok a polgári perrendtartás szerint lényegesen eltérnek az eddigi szabályoktól. Igy a polgári perrendtartás 513. §-a szerint a 100 korona értéket meg nem haladó perekben fellebbezésnek lesz helye nyilvános előadással, holott az eddigi szabályok szerint csak felülvizsgálatnak van helye. Maga a fellebbezési és még inkább a felülvizsgálati eljárás is több tekintetben eltér az 1893:XVIII. t.-cz-ben szabályozott eljárástól. Mindezek következtében a fellebbviteli szakban az uj eljárás alkalmazása csak részletes és még sem mindig kielégitő átmeneti szabályok mellett volna lehetséges, a melyek az uj perrendtartás hatálybaléptetését a gyakorlatban csak bonyolitanak és megnehezitenék. Míg azonban az 1893:XVIII. tc. 222. §-ának második bekezdése szerint az addigi szabályok alkalmazandók abban az esetben, ha az elsőbirósági itéletet a felsőbiróság feloldotta vagy ujabb eljárás vagy uj itélethozatal elrendelése mellett megsemmisitette: addig a javaslat 58. §-ának első bekezdése szerint az elsőbirósághoz visszautasitott ily perekben az elsőbiróság már az uj eljárási szabályok szerint jár el, ha az itélethozatalt megelőző tárgyalást a perrendtartás hatálybalépésekor még be nem fejezte. Ezt az eltérést az indokolja, hogy a szóban forgó esetben mind a mai sommás eljárás, mind az uj polgári perrendtartás járásbirósági eljárása szerint az ügy az elsőbiróság előtt ujból tárgyalandó; az eset tehát nem különbözik attól az esettől, a midőn az uj perrendtartás a folyamatban levő sommás perre egyébként alkalmazandó. Ha azonban az ügyet a felülvizsgálati biróság a fellebbezési biróság itéletének feloldásával utasitja vissza a fellebbezési birósághoz, az uj eljárás szabályai az előbbi §-nak megfelelően nem nyerhetnek alkalmazást. Szórványosan még mindig előfordulhat, hogy az olyan sommás perekben, a melyekben az elsőbiróság 1894. évi november hó 1-je előtt már itéletet hozott, az eljárás még mindig nem volt befejezhető, mert pl. a fellebbviteli biróság az itéletet feloldotta és a felek az eljárást azóta nem fejezték be. A § utolsó bekezdése ezekre a perekre vonatkozik és kimondja, hogy azokban ezentul is az 1893:XVIII. tc. 222. §-a szerint kell eljárni, vagyis a sommás eljárásról szóló törvény előtti szabályokat kell alkalmazni. V. ö. 64. §
A törvényszékeknél a polgári perrendtartás hatálybalépése előtt folyamatba tett perekben a javaslat szerint az eddigi szabályok értelmében kell eljárni. Ha tehát a keresetlevelet a polgári perrendtartás hatálybalépése előtt adták be, az egész pert az előbbi eljárási szabályok szerint kell lebonyolitani. Igaz ugyan, hogy ez a rendelkezés az uj polgári perrendtartás kizárólagos alkalmazásának időpontját kitólja. A régi peres eljárás szabályai az ügyek egy részében esetleg még éveken át is alkalmazandók lesznek. Az átmeneti állapotnak ez a hosszu tartama kétségtelenül nem kivánatos. Mindezeknek a tekinteteknek azonban háttérbe kell szorulniok azok előtt a nehézségek előtt, a melyekkel az uj perrendtartás alkalmazása a folyamatban levő perekben járna. A felek a periratokban tett nyilatkozatokkal már kötve vannak, az egyik fél a másik félnek beismeréséből vagy a nyilatkozat elmulasztásából már jogot szerzett. Ettől a jogtól az eljárás átalakitásával őt megfosztani nem volna méltányos. Egyik másik per a rendes eljárás szerint már közel van befejezéséhez és ily perekben a szóbeli eljárásra való átalakitás a per elintézését nagyon elhuzná. A folyamatban levő per egyes szakaira és egyes perbeli cselekményekre tekintettel megállapitott részletes átmeneti szabályok nélkül az átalakitás semmi esetre sem volna keresztülvihető. A biróságra tehát éppen a kezdet legnehezebb idejében rázudulna az irásbeli eljárás szerint összebonyolitott perekben felmerülő átmeneti kérdések nagy halmaza, a mi a biróság müködését megbénitaná és azt eredményezné, hogy az uj szóbeli eljárás első alkalmazása zavarokat okozna. Hozzájárulnak ezekhez a nehézségekhez az ügyek egyes nemeiben más nehézségek is. Igy pl. a házassági perekben a közérdek a házasságvédőre lévén bizva, a polgári perrendtartás hatálybalépése után is a már folyamatban levő perekben nem a kir. ügyész, hanem a házasságvédő járna el, a ki kötelességszerüen minden itéletet megfellebbezne. Irásbeli pernél ez a fellebbezés nem jár annyi munkával, szóbeli pernél azonban a fellebbezések elintézése rendkivül emelné a biróságok munkaterhét. Nagy akadálya volna az átalakitásnak az is, hogy, mivel a hatáskörre az előbbi szabályokat kell alkalmazni, a legapróbb perek, pl. 10-20 koronás váltóperek vagy szövetkezeti perek, a melyeket a polgári perrendtartás 2500 korona értékig a járásbiróság hatáskörébe utal, törvényszéki hatáskörben maradnának és fellebbvitel utján nemcsak a törvényszék előtt, hanem a kir. itélőtábla és a kir. Kuria előtt is szóbeli tárgyalással volnának elintézendők. Ez az utóbbi indok magyarázza meg azt is, hogy a javaslat még abban az esetben sem tesz kivételt, ha a biróság a polgári perrendtartás hatálybalépése előtt beadott keresetlevelet nem intézte el. Az 59. § akkor is alkalmazandó, ha az e § alapján lefolytatott régi eljárás szerint hozott határozat feloldása következtében az ügy ujból az elsőbirósághoz kerül vissza: a fentebb előadott indokok az ügynek erre a szakára is állanak.
A perujitásra vonatkozó szabályok alkalmazásában a javaslat nem abból indul ki, hogy mikor hozták a perujitással megtámadott itéletet, hanem abból, hogy mily szabályok szerint hozták azt meg. Ennek az az oka, hogy a perujitás az alapperbeli eljáráshoz alkalmazkodik és ehhez képest tágabb vagy szükebb körben van megengedve. A mai perujitás az irásbeli perhez alkalmazkodik, a mely a fellebbviteli eljárásban a novumokat kizárja és a melyben az esetlegességi elv következtében a felek mulasztásai terhes következményekkel járnak és ezért némileg tágabb körü, mint az uj polgári perrendtartás perujitása. Nem volna méltányos a feleket megfosztani attól, hogy az eddigi irásbeli eljárás szerint hozott itélet ellen eddig megengedett tágabb körü perujitással éljenek s e részben nem tesz különbséget az, hogy az itéletet a polgári perrendtartás életbelépése előtt vagy után hozták-e meg. Igaz ugyan, hogy a sommás eljárásban most is szóbeli az eljárás és a fellebbvitel lényegileg ugyanazokon az elveken alapszik, mint a polgári perrendtartásban, a javaslat azonban a sommás perekben sem kiván kivételt tenni és nem akarja a feleket a tágabb körü perujitás jogától megfosztani. Más szempont alá esik azonban a perujitás ideje. Ha ebben a tekintetben is az előbbi szabályok nyernének alkalmazást és perujitásnak még az itélet jogerőre emelkedésétől számitott tíz év alatt volna helye, ez a régi jog alkalmazását rendkivül hosszu időre kitolná. A határidő a feleknek nem szerzett joga és uj törvény azon czélszerüséghez képest változtathat. Az ügyvédi hiba alapján (1881:LIX. tc. 69. § 1. pont) inditott perujitásra azonban a javaslat fenntartja a régi határidőt, a mely félévi lévén, ugy sem tulságosan hosszu és a melyre a polgári perrendtartás, a mely ezt a perujitási okot nem ismeri, ugy sem tartalmaz rendelkezést. Egyebekben a határidő tekintetében az uj eljárási szabályokat kell megfelelően alkalmazni. Igy tehát az 1881:LIX. tc. 50. §-a alapján perujitáskép inditható semmiségi keresetre a Pp. 563. §-ának 4., 5. és 6. pontjára megállapitott perujitási határidő nyer alkalmazást, vagyis az ily semmiségi kereset az itélet jogerőre emelkedésétől, illetőleg a semmiségi ok tudomásra jutásától számitott hat hónap alatt inditandó meg.
Az 1881:LIX. tc. 69. §-ának 2. és 3. pontja alapján inditott perujitás, a mely a Pp. 563. §-ának 9., 10. és 11., valamint 7. és 8. pontjára alapitott perujitásnak felel meg, az utóbbiakra nézve megállapitott határidő alatt, vagyis az itélet jogerőre emelkedésétől illetőleg a perujitási ok tudomásra jutásától számitott hat hónap alatt inditandó meg, de öt évvel az itélet jogerőre emelkedése után már nincs helye. Természetesen ezt az uj határidőt akkor, ha az itéletet a polgári perrendtartás életbelépése előtt hozták meg, nem lehet az itélet jogerőre emelkedésétől számitani, mert igy megeshetnék az, hogy a hat hónapi határidő már a polgári perrendtartás életbelépése előtt járt le, holott a félnek akkor hoszabb perujitási határideje volt és a perujitásnál a később életbelépő törvényt nem tarthatta szem előtt. Ezért a polgári perrendtartás életbelépése előtt hozott itélet megtámadása esetében a hat hónapi és öt évi határidőket csak a polgári perrendtartás életbelépésétől lehet számitani. Mindazonáltal ezzel a javaslat nem akar uj jogokat adni a feleknek és nem akarja a már lejárt hosszabb perujitási határidőt ismét feléleszteni; ha tehát a korábbi szabályokban a perujitásra és a semmiségi keresetre meghatározott határidő már letelt vagy előbb végződnék, mint a polgári perrendtartás szerint számitandó határidő, az előbbi határidő lejárta után a perujitás többé meg nem inditható. A semmiségi és perujitási keresetekkel meginditott perekben követendő eljárásra nézve a javaslat abból indul ki, hogy ezek lényegileg uj perek és azért, ha az uj perrendtartás hatályának idejében inditották meg, ennek a szabályai szerint tárgyalandók. Azokra a semmiségi és perujitási keresetekre, a melyek a polgári perrendtartás életbelépése előtt indittattak meg, azokat a szabályokat kell alkalmazni, a melyeket az 57-59. §-ok a perekre általában megállapitanak. A rendes eljárás szerint inditott ily semmiségi vagy perujitási keresetnek elintézésénél tehát az 59. § értelmében a további eljárásra az eddigi szabályokat kell alkalmazni. A sommás eljárás szerint indított ily semmiségi vagy perujitási keresetre pedig a javaslat 53. és 54. §-át kell alkalmazni (azonban a semmiségi keresetet itt már perujitási keresetnek kell tekinteni). A javaslat 56. §-a csak ebből az utolsó okból mondja ezt ki a sommás perekben és magától értetődőnek tekinti a rendes perekben a fenti szabályt.
A fizetési meghagyásos eljárásban a polgári perrendtartás szabályait csak akkor kell alkalmazni, ha a fizetési meghagyás iránti kérelmet a polgári perrendtartás életbelépése után terjesztik elő; ellenben az előbb előterjesztett kérelmet még az 1893:XIX. tc. szabályai szerint kell elintézni. Nem volna méltányos, ha a polgári perrendtartás életbelépése előtt beadott szabályszerü kérelmet, a melynek alapján az 1893:XIX. tc. szerint a fizetési meghagyást ki kell bocsátani, a polgári perrendtartás életbelépése után el kellene utasitani, mert pl. a fizetési meghagyás a Pp. 594. §-a szerint nem volna az adósnak a biróság területén vagy székhelyén kézbesithető, vagy mert a folyamodó a Pp. 590. §-a szerint a hatáskör vagy az illetékesség megállapitására szolgáló okiratot nem mutatta be, a mi az 1893:XIX. tc. szerint nem volna kötelessége. A 62. § második bekezdése ugyanazoknak az okoknak a megfontolásán alapszik, mint az 57. § második bekezdése; indokolására nézve tehát az 57. § e bekezdésére vonatkozólag felhozottakra utalok. A 62. § harmadik bekezdése szerint a polgári perrendtartás életbelépése előtt előterjesztett kérelmére a polgári perrendtartás életbelépése után beadott ellentmondás esetében a Pp. 603. §-át kell alkalmazni, vagyis hivatalból kell a tárgyalási határnapot kitüzni és a továbbiakban a polgári perrendtartás szerint eljárni. Az első bekezdés szabálya alól tett ezt a kivételt az indokolja, hogy az uj eljárásnak ez a czélszerü rendelkezése, a melyből a felekre semmi hátrány nem származik, már a folyamatban levő ügyekben is minden nehézség nélkül alkalmazható.
A választott-birósági szerződést a javaslat magánjogi szempontból tekinti és azért arra a szerződés kiállitása idején fennálló törvényt alkalmazza. A mikor a felek a választott birósági szerződést megkötik, figyelemmel vannak arra, hogy a törvény mikép szabályozza a választott-birósági eljárást. Lehetséges, hogy másnemü törvényes szabályozás mellett nem is kötöttték volna meg a szerződést. Ezért a polgári perrendtartás hatálybalépése előtt kötött választott-birósági szerződés alapján az eljárás csak olyan lehet, a minőt az eddigi szabályok megállapitottak. Más szempont alá esik a választott-biróság itéletének vagy a választott-birósági egyességnek megtámadása a rendes biróság előtt. Erre nem a választott-birósági szerződés megkötésének ideje irányadó, hanem az, hogy mely időpontban jött létre a választott-birósági itélet vagy egyezség. Ha az itélet vagy az egyezség a polgári perrendtartás életbelépése előtt jött létre, azt az 1881:LIX. tc. 77. §-a alapján fellebbezéssel, igazolással, semmiségi keresettel lehet megtámadni. A megtámadási jog az itélet, illetőleg az egyesség létrejöttével keletkezik és igy természetszerüen a keletkezése idejében fennálló törvény hatálya alá esik. Ettől ebben az esetben eltérni nem is volna czélszerü. Az uj jognak alkalmazása itt csak bonyodalmat okozna és részletes szabályozás nélkül nem is volna lehetséges. Másként áll a kérdés a polgári perrendtartás életbelépte után létrejött választott-birósági itélet vagy az egyesség megtámadására nézve. Ebben az esetben semmi nehézségbe sem ütközik az uj perrendtartás szabályainak alkalmazása, a melyek a felek jogait ép úgy, sőt még jobban bizotositják, mint az előbbi szabályok.
Minthogy a bizonyitás az eljáró biró részére történik, a biró csak a bizonyitási eszközökre a bizonyitás idején fennálló perjogi szabályokat alkalmazhatná. Ebből következik, hogy a polgári perrendtartás életbelépése napjától kezdve a biróság az okirat bizonyitó erejét ép ugy, mint bármely más bizonyitó eszköz bizonyitó erejét, a polgári perrendtartás szerint itéli meg akkor is, ha az okirat a polgári perrendtartás hatálybalépése előtt keletkezett. A javaslat azonban kivételt tesz azokra az okiratokra, a melyeket a felek mintegy biztositékul állitanak ki abból a czélból, hogy az ellenfél ezzel az okirattal bizonyithasson. Mivel a felek az ily okiratok kiállitásakor csak a kiállitás idejében fennálló jogra lehetne figyelemmel, méltánytalan volna, ha a kiállitás idejének törvénye szerint szabályszerűen kiállitott okiratot az uj törvény hatályától megfosztaná. Különösen az irni nem tudó félnek két előttemező tanu jelenlétében adott kézjegye az, a melynek az 1868:LIV. tc. 167. §-ának c) pontján alapuló teljes bizonyitó erejét fenn kell tartani, jóllehet ilyen erővel az a polgári perrendtartás 317. §-a alapján nem birna. A javaslat egyébiránt ezt a kivételes szabályt csak a magánokiratokra mondja ki, mert a közokirat bizonyitó erejére nézve a polgári perrendtartás szabályai lényegileg alig térnek el az eddigi szabályoktól.
Az uj szabályozás különösen három irányban tér el lényegesen a maitól; nevezetesen: 1. megszünteti a kir. itélőtáblák döntvényhozási jogát; 2. a kuriai döntvény hozatalát a Kuriának külön erre a czélra, kiváló jártasságu biráiból alakitott tanácsaira bizza s csak e tanácsok u. n. jogegységi határozatától vagy teljes-ülési határozattól eltérés esetében utalja a Kuria teljesülésének hatáskörébe, és 3. a döntvényt kötelező erővel ruházza fel.
A kir. itélőtáblák döntvényhozási jogát az 1890:XXV. tc. 13. §-a létesitette; ez a § a kir. Kuria teljes-ülésének (1.377/905. eln. és 2.158/905. eln. sz.) és az igazságügyministernek (1905. F. 25/54. sz. rend.) értelmezése szerint csak akkor jogositja fel a kir. itélőtáblát teljes-ülés határozat hozatalára, ha az eldöntendő jogkérdés egyáltalában nem kerülhet a kir. Kuria elé, minden más kérdésben mellőzni kell itélőtáblai döntvény alkotását. Minthogy az anyagi jog alkalmazása - legalább a polgári jogszolgáltatás terén - soha sincs kizárva a Kuria biráskodásának a köréből és minthogy az eljárási jog terén fennálló jogorvoslati rendszer szerint is a legtöbb kérdés harmadfoku jogorvoslat utján a Kuria elé kerülhet, a Kuria biráskodása csak igen kevés oly kérdésben van kizárva, a mely kérdésekben (pl. a végrehajtási, az örökösödési eljárásban) a másodbirósági határozat ellen egyáltalában ki van zárva a jogorvoslat; a kir. itélőtáblának ily ügyekre szoritkozó döntvényhozási joga tehát oly szükkörü, hogy azt fenntartani nem czélszerü, különösen arra figyelemmel sem, hogy a javaslat 13., 25. és 38. §-a értelmében azoknak a perenkivüli ügyeknek nagy részében - a mely ügyekben az itélőtáblák döntvényeire tér nyilnék - az itélőtáblák a másodbirói hatóságot nem fogják gyakorolni. De nem is helyes a döntvényalkotás jogával olyan fórumokat felruházni, a melyekből tizenegy van az országban. A döntvény czélja az ellentétes gyakorlat szülte jogbizonytalanságnak a megszüntetése; ha a döntvények is ellentétesek, ez a jogbizonytalanságot nem szünteti meg, hanem a döntvény tekintélyével meg fokozza. Az 1890:XXV. tc. 13. §-a is kénytelen volt ellentétes itélőtáblai döntvények esetéről gondoskodni s többször elő is fordult, hogy a Kuriának kellett az itélőtáblai döntvények ellentéteit kiegyenliteni. - Döntvényhozás jogával helyesen csak egyetlen fórumot, a legfőbb biróságot lehet felruházni.
Megegyezik a jelenlegi szabályozással és nem szorul bővebb indokolásra az, hogy a büntetőjogi természetű kérdésekben a koronaügyészt is meg kell hallgatni. Mivel a polgári perrendtartás szerint házassági perekben a kir. ügyész (főügyész, kir. Kuria előtt a koronaügyész) abban az esetben is részt vehet, ha a törvény szerint félként fel nem léphet (Pp. 644. §) és ugyanő a születés törvényességének megtámadása iránti perben félként vehet részt (Pp. 699.§): ennélfogva a koronaügyészt a házassági kötelékre és a születés törvényességére vonatkozó kérdésben is meg kell hallgatni. A javaslat azonban czélszerűnek találja a koronaügyész meghallgatását a többi ügyekre is kiterjeszteni. A meghallgatás módját a 74. § szerint kibocsátandó rendelet fogja meghatározni.
Az 1881:LIX. tc. 4. §-a és az 1907:XVIII. tc. 3. §-a szerint a kir. Kuria teljesülési határozatai az ügyek eldöntésénél irányadók, az alsóbiróságokat tehát az általánosan elfogadott magyarázatok szeirnt nem kötelezik. Az 1890:XXV. tc. 13. §-a szerint a kir. itélőtáblák ily határozatai közt felmerült ellentét kiegyenlitésére hozott kuriai határozatot a kir. itélőtáblák mindaddig követni tartoznak, mig azt a kir. Kuria ujabb teljes-ülési megállapodással meg nem változtatja. Ez a szabályozás nem biztositja a jogszolgáltatás egyöntetüségét, mert a kir. itélőtáblákat csak kivételesen, az 1890:XXV. tc. 13. §-a esetében, a kir. törvényszékeket és járásbiróságokat pedig semmi esetben sem köti a Kuria teljes-ülési határozata. Tehát épen ott, a hol az egyöntetüség hiányának veszélye a legnagyobb és azt a legerősebben kellene biztositani, t. i. az alsóbiróságoknál, a melyek sok ügyben utolsó fokban járnak el, nincs gondoskodás a jogszolgáltatás egyöntetüségének biztositásáról. Ha az igazságszolgáltatás egyöntetüségét biztositani akarjuk, elkerülhetetlenül szükséges a teljes-ülési határozat hatályát a mai joggal szemben kiterjeszteni.
Ez ellen két okot hoznak fel. Az első ok a birói hatalom gyakorlásáról szóló 1869:IV. törvénycikk 19. §-ában is kifejezett, a hatalmak megoszlásának és a törvényhozás és a biráskodás elkülönitésének tanából folyó az az alkotmányos alapelv, hogy a biró csak a törvény alapján keletkezett és kihirdetett rendeletek és törvényerejü szokás szerint köteles eljárni és itélni. Azt mondják ennélfogva, hogy a teljes-ülési határozatok hatályának kiterjesztése az alsóbiróságokra a biróság függetlenségét támadja meg és a felsőbiróságot törvényhozási joggal ruházza fel. Ez az indok azonban nem helytálló. Ezt az okot az ellen is fel lehetne hozni, hogy a Kuria teljes-ülési határozata magát a Kuriát és egyes esetekben a kir. itélőtáblát köti. Ha nem ruházza fel a Kuriát törvényhozó hatalommal és nem sérti a birói függetlenséget az, hogy a Kuria teljes-ülési határozata köti azt a Kuriai birót, a ki talán annak hozatalában nem vett részt vagy ellene szavazott, sőt kötelezővé teszszük egyes esetekben a kir. itélőtáblára, nincs veszély a kötelező hatálynak az alsóbiróságokra kiterjesztésében sem. Utóvégre a járásbiróság és a törvényszék birájának függetlensége nem lehet nagyobb, mint a kir. itélőtábla vagy a kir. Kuria birájának függetlensége. Ha kivánatos a jogszolgáltatás egyöntetüsége, akkor biztositani is kell azt akképpen, hogy az alsóbiróságok kövessék is az azt megvalósitó kuriai döntvényt. A másik ok, a melyet a kötelező hatály kiterjesztése ellen felhoznak, az, hogy megköti a jogéletet és akadályozza a jog szabad fejlődését. Ezt az okot azonban a törvényalkotás ellen is fel lehetne hozni és fel is hozták. Azonban ép ugy, a mint a jogszolgáltatás egyöntetüsége és a jogállapot biztositása szükségessé teszi a jogviszonyoknak törvénynyel szabályozását, ép ugy szükségessé teszi a döntvényalkotási jogot is. De különben is lehet arról gondoskodni, hogy a teljes-ülési határozat ne kösse meg a jogfejlődést. A határozat megváltoztatására a javaslat 73. §-a ad is könnyü módot. A 72. §-ban a jogegységi határozatok kötelező erejére nézve kimondott szabály azonban csak a 67. § értelmében hozott jogegységi határozatra alkalmazandó, mert csak ez a határozat döntvény; a törvény életbelépése előtt az 1896:XXXIII. tc. alapján hozott jogegységi határozatnak ilyen hatályt nem ad a javaslat.
A Pp. 35. §-a értelmében a vagyonkezelésből felmerülő perekben, ha a vagyonkezelés birói felügyelet alatt történik az a bíróság, a mely felügyeletet gyakorolja és ha az ügy hatáskörét meghaladná, az a törvényszék, a melynek kerületében a felügyelő biróság székhelyét tartja, kizárólag illetékes. A Pp. 43. §-a értelmében továbbá az örökösödést stb. tárgyazó per az előtt a biróság előtt is meginditható, a mely az örökösödési eljárásra illetékes, illetőleg ha az ügy ennek a hatáskörét meghaladná, az előtt a törvényszék előtt, a melynek területén e biróságnak székhelye van. Minthogy a pestvidéki járásbiróság a budapesti kir. törvényszék és nem a pestvidéki kir. törvényszék területén van, az idézett §-ok alapján a pestvidéki járásbiróság helyett a budapesti törvényszék járna el, a mi ellenkeznék a törvény intencziójával. Ebből az okból a javaslat 86. §-a kimondja, hogy a polgári perrendtartás idézett §-ai szempontjából a pestvidéki járásbiróság székhelye a pestvidéki törvényszék területén levőnek tekintendő és igy ezekben esetekben a pestvidéki törvényszék bir illetékességgel. Megforditva van a dolog a jelen javaslat 23. §-a szerint, a melynek értelmében a csődeljárással kapcsolatos, ott emlitett pereket az előtt a biróság előtt is meg lehet inditani, a mely a csődnyitást elrendelte és ha a per, tekintettel az értékre, nem tartozik ennek a hatáskörébe, az előtt a járásbiróság előtt, a melynek területén a csődnyitást elrendelő biróságnak a székhelye van. Minthogy a pestvidéki törvényszéknek székhelye nincs a járásbiróság területén, a javaslat 86. §-a erre az esetre kimondja, hogy a pestvidéki törvényszék székhelye a pestvidéki járásbiróság területén levőnek tekintendő s igy a pestvidéki törvényszék által megnyitandó csőd esetében a 2500 korona értékét meg nem haladó ilyen perek a pestvidéki járásbiróság előtt is megindithatók.
Az 1897:XXXIV. tc. 20. §-a tehát csak a büntető eljárásra és ennek keretén belül is csak arra az esetre szoritkozik, midőn a nyilvánosság kizárásával tartott tárgyalás adatai tétetnek közzé hatósági engedély nélkül, nem oltalmaz tehát sem a büntető eljárás egyéb szakában lehetséges közzététel ellen, sem pedig a polgári eljárás egész folyamán elkövethető indiszkrécziók ellen, a melyek sohasem szolgálják a közérdeket és egyesekre nagyon sérelmesek lehetnek. A javaslatnak ennélfogva ki kell terjeszkednie mindenekelőtt a polgári ügyekben a nyilvánosság kizárásával tartott tárgyalás közlésének megtorlására. Nem mellőzheti azt már azért sem, mert a Pp. 207. §-a a nyilvánosság kizárásával tartott tárgyalás tartalmának bármely módon közlését határozottan eltiltja: ennek a tilalomnak tehát érvényt kell szerezni. De ha a javaslat ebben az irányban már rendelkezik, nincs ok, hogy miért ne szabályozza ezt a kérdést a fegyelmi ügyekre nézve is és miért ne szabályozza egyidejüleg a polgári és büntető valamint a fegyelmi ügyek egyéb iratainak közlését is. E részben a javaslat abból indul ki, hogy a bünvádi valamint a fegyelmi ügyekben nyilvánosságra nem hozott iratok engedély nélküli közzététele minden esetben eltiltandó, mert ez az ártatlan félnek az utólagos felmentéssel gyakran helyre nem hozható sérelmet okozhat. Ellenben a polgári ügyek közül a javaslat csakis a házassági, születés törvényességének megtámadása, kiskoruság meghosszabbitása, gondnokság alá helyezés, az atyai hatalom gyakorlatának megszüntetése és elmegyógyintézetbe felvétel és elbocsátás iránti ügyeket tekinti olyanoknak, a melyekben a feleket az előzetes közlésekkel járó hátrányok ellen mindig meg kell védeni. Ezekben az ügyekben az elökészitő eljárás különben a polgári perrendtartás szerint nem nyilvános és alig található jogos indok, a mely a nyilvános tárgyalás előtti közzétételt indokolhatná. Az utolsó bekezdés kivételét a tudományos czél indokolja.
Az 1868:LIV. tc. „az eljárás némely eltérő módjáról” szóló kilenczedik czim VI. fejezetében „Hivatalos bizonylatok” felirás alatt egyes perenkivüli cselekményeket szabályoz, nevezetesen: 1. hivatalos bizonyitványok kiadását (543.§); 2. az országban fennálló törvényekről és külföldi vagy külföldön kelt okiratok érvényességéről szóló bizonyitványokat (544., 545. § §); 3. másolatok hitelesitését (546., 547. §) és aláirások hitelesitését (548-552. §) ;4. a meghatalmazás kiállitását (553.§) ; 5. forditások hitelesitését (554. §) és tolmács alkalmazását (555., 556. §) ; végül 6. a hiteles helyek és közhatóságok által őrzött okiratokról hiteles kiadvány kiadását (558. §). 1. A hivatalos bizonyitványok kiadására nézve, a mennyiben azokat a biróság kiadhatja, jelenleg is részletesen a birói ügyviteli szabályok rendelkeznek. (Birói ügyviteli szabályok 119., 243. és a járásbirósági ügyviteli szabályok 21. és 80. §). A megalkotandó birói ügyviteli szabályok föladata lesz továbbra is, hogy ezeket a bizonyitványokat szabályozza, ebben a tekintetben tehát a törvény rendelkezésére nincs szükség. 2. Az 1868:LIV. tc. 544. §-a szerint az ország területén hatályban levő törvényekről az igazságügyministérium ad bizonyitványt azok részére, a kiknek erre jogaik keresése vagy védelme végett külföldön szükségük van. Ez a rendelkezés több irányban hézagosnak mutatkozott. Első sorban fölmerült a szüksége annak, hogy nemcsak törvényről, hanem törvényerejü irott jogszabályról is legyen bizonyitvány kiadható, mint pl. a hármaskönyvről, az országbirói értekezlet szabályairól stb. stb. Ennélfogva a javaslat 98. §-ának első bekezdése ezekre is kiterjeszkedik. Másodsorban hézagosnak mutatkozott az 1868:LIV. tc. 544. §-a azért, mert több esetben fölmerült szüksége annak, hogy a fél a külföldi biróság előtt azt igazolja, hogy bizonyos jogviszonyra nézve törvény vagy törvényerejü irott jogszabály az ország területén nincs hatályban. A javaslat 98. §-ának második bekezdése megengedi az ily bizonyitvány kiadását is. A 98. § utolsó bekezdése lényegében megegyezik az 1868:LIV. tc. 544. §-ának második bekezdésével. Az 1868:LIV. tc. 545. §-a szerint külföldi törvények vagy külföldön kelt okiratok érvényességéről kiadott bizonyitványoknak az illető követség hitelesitésével kell ellátva lenniök. Ilyen rendelkezésre a törvényben a Pp. 16. és 268. §-ára való tekintettel nincs szükség. A külföldön kiállitott közokiratok valódiságának bizonyitására nézve különben a polgári Pp. 335. §-a rendelkezik. 3. Az 1868:LIV. törvénycikknek a másolatok és az aláirások hitelesitésére vonatkozó rendelkezései (546-552. § ), habár a közjegyzői rendtartás ezeket a teendőket a közjegyző hatáskörébe is utalta (1874:XXXV. tc. 89., 92. §), ma is hatályban vannak.
A 96. § a gyakorlati szükségnek megfelelően ezeket a szabályokat a kir. közjegyző székhelyén kivül kir. járásbiróság területére nézve lényegileg fenntartja, az 1868:LIV. tc. 548-552. §-ai és az e tekintetben kibocsátott rendeletek helyett azonban ezentul a közjegyzőkre nézve fennálló szabályokat rendeli alkalmaztatni. Nincs ok, hogy miért legyen e tekintetben eltérés a járásbiróság vezetője és a kir. közjegyző között. Azonkivül a javaslat a kir. közjegyző székhelyén kivül levő járásbiróságoknak megengedi a kereskedelmi könyvkivonatának hitelesitését is. A szükség erre nézve ugyanoly mértékben fennforog, mint a névaláirás valódiságának vagy a másolatnak hitelesitésére nézve. A 95. § csak a fél által felmutatott okirat másolatának hitelesitéséről rendelkezik. A biróságnál lévő okirat másolatának hitelesítéséről jelenleg is a birói ügyviteli szabályok rendelkeznek. A birói ügyviteli szabályok feladata lesz, hogy rendelkezzék a fél által beadott iratok kiadása tárgyában. Jelenleg is a birói ügyviteli szabályok 246. §-a rendelkezik erről. 4. Az 1868:LIV. tc. 553. §-a értelmében a meghatalmazvány, a mely nem ügyvédek részére, vagy ügyvédnek részére ugyan, de nem törvénykezési ügyletekre, avagy a meghatalmazott személyre való tekintet nélkül az országon kivüli használatra állittatik ki, hitelesitendő. A meghatalmazás kiállitásáról a Pp. 100. §-a rendelkezik. A javaslatnak feladatán kivül fekszik a meghatalmazás alakszerüségeiről, a mennyiben nem a biróság előtti peres vagy perenkivüli képviseletre vonatkoznak, intézkedni. 5. Az 1868:LIV. tc. 554-556. §-ai a forditások hitelesitéséről és tolmács alkalmazásáról rendelkeznek. A tolmácsokra vonatkozó szabályok részletesen ma is rendeleti uton vannak megállapitva és ez a szabályozás a törvényben nem tesz szükségessé semminemü rendelkezést.
A tárgyalás folyamán tolmács alkalmazásáról a Pp. 229. és 230. § rendelkezik. 6. Az 1868:LIV. tc. 558. §-a szerint a közhatóságok és hiteles helyek kötelesek megkereső parancs nélkül, akár az egyes felek egyszerü kérelmére, akár a biróságok megkeresésére, a gondviselésük alatt levő okiratokról a hiteles kiadványt annyiszor, a mennyiszer alkalmazandó, 500 frtnyi pénzbirság terhe alatt kiszolgáltatni. Minthogy a polgári perrendtartás életbelépésével az 1868:LIV. tc. hatályát veszti, annak idézett rendelkezését a javaslat 97. §-a átveszi. Egyuttal a második bekezdésben meghatározza a kiadvány megtagadása esetében azt az utat is, a melyen a fél orvoslást kereshet és a hatóságot, a mely ezt a birságot kiszabja. A 97. § második bekezdése ebben a tekintetben megegyezőleg az 1874:XXXV. tc. 148. §-ával, a mely a közjegyzői hiteles kiadvány megtagadása esetében határozza meg a jogorvoslatot megengedi, hogy a fél panaszával ahhoz a törvényszékhez fordulhat, a melynek területén a közhatóság vagy a hiteles hely van. A javaslat ezzel csakis a fennálló jogot kivánja fenntartani.
A 99. § (tv. 102. §) abban tér el az 1881:LIX. tc. 93. §-ától, hogy nemcsak a városoknak, hanem a vármegyei törvényhatóságoknak is megadja a lakbérleti szabályok alkotásának jogát. Több községre, különösen fürdőtelepekre nézve (pl. Siófok) nagyon indokolt a lakbérleti viszonyoknak különös szabályozása. Mivel a község, ha nem rendezett tanácsu város, lakbérleti ügyekben nem bir ily szabályrendelet alkotási joggal és azt ilyennel felruházni nem is czélszerü, helyette a vármegyének kell a szabályrendeletet megalkotni. Ezt teszi lehetővé a javasolt módositás és ezzel a gyakorlatban többször érzett hiányt pótol. A lakbérleti szabályok teljes jegyzékét l. az 1881:LIX. tc. 93. §-a kapcsán.
A fiumei kir. törvényszék felállitása és hatóságának ideiglenes szabályozása tárgyában 1871. évi szeptember hó 14-én 3870/1871. szám alatt kibocsátott rendelet 1. §-a értelmében az egyesbiróság teendőit Fiume városában és kerületében, ezen törvényszék elnöke által kirendelendő egyik törvényszéki biró végzendi. Az egyesbirói rendszernek ilyen szabályozását Fiumén kivül birói szervezetünkben az önálló kir. kivül birói szervezetünkben az önálló kir. járásbiróságok rendszere váltotta föl, a mely csakis a kir. törvényszékektől elkülönitett kir. járásbiróságokat ismeri, önálló birói és hivatalnoki személyzettel. A § első bekezdése ezt a szabályt Fiuméra is kiterjeszti. A fiumei egyesbiróságnak mostani szervezetében való fenntartása sem a jogszolgáltatás, sem az igazságügyi igazgatás szempontjából sem nem indokolt, sem nem kivánatos, annál kevésbé, mert a mai, az egyesbiráskodást gyakorló kir. járásbiroságokétól eltérő szervezet Fiume városára és kerületére nézve a polgári perrendtartás életbeléptetése alkalmából külön, kivételes rendelkezéseket tenne szükségessé, a mi egészen fölöslegesen és a nevezett terület hátrányára bonyolitaná annak jogszolgáltatási viszonyait. A 104. § második bekezdése Fiume várost és kerületét illetőleg a törvénykezés nyelvére fennálló szabályokat érintetlenül hagyja, a mi nem zárja ki, hogy e tekintetben czélszerü ügyviteli természetü rendelkezések rendeleti uton tétessenek meg. Fiume törvénykezési viszonyai szükségessé teszik, hogy az életbeléptetési és átmeneti intézkedések ott külön szabályoztassanak. A polgári perrendtartás egyes rendelkezései oly törvényeken alapulnak, a melyek ezidőszerint Fiuméban nincsenek életbeléptetve. Ilyenek nevezetesen az 1877:XX. és az 1885:VI. törvénycikkek rendelkezései, a melyekre a polgári perrendtartás a kiskorúság meghosszabbitása, gondnokság alá helyezés stb. iránti eljárás tekintetében támaszkodik. Ez szükségessé teszi, hogy a perrendtartás vonatkozó részei Fiuméra megfelelően módosittassanak, a mire a 104. § a szükséges törvényhozási felhatalmazást megadja.
