Városaink helyzetét az 1886:XXI. és XXII. törvénycikkekkel több mint 25 év előtt szabályozta a törvényhozás. Átlagos viszonyok között az önkormányzati testületek életében egy negyedszázad nem nagy időszak. Nem szabad azonban szem elől téveszteni, hogy az a 25 év, a mely az emlitett törvények megalkotása óta letelt, az egész polgárosult világra nézve a technikai vivmányok tipikus kora volt, és hogy e vivmányok átalakitó hatását talán legerősebben a városi élet érzi meg. A városi élet igényeit és feltételeit ez a negyedszázad az átlagost messze felülmuló arányokban fejlesztette ki, s a magyar városok is olyan lendületet vettek ezalatt, hogy sok tekintetben szűkké és feszélyezővé váltak rájuk nézve a huszonöt év előtt alkotott törvényes keretek. Ez a tény nem kerülte el sem a szakkörök, sem a kormány figyelmét, s teljesen átment a köztudatba egy szerves városi törvény megalkotásának szüksége. Mindamellett, hogy a gyökeres reform fontosságát és sürgősségét minden oldalról elismerték, tényleges megalkotása még mindig sok nehézségbe ütközik. Ezuttal csak egy jelentős akadályra mutatok rá. Az uj városi törvény egyik kiemelkedő feladata a városi autonomia szervezetének s ezzel együtt természetesen a városi választói jognak reformálása lenne. Ma azonban, a mikor az országos választójogi reform legerősebb ütközőpontja közéletünknek: időelőtti és elhibázott dolog volna a városi képviseletek szabályozásához nyulni, mielőtt az országos választói jog mikéntje nincs eldöntve. Ennek belátása elöl a városi érdekek legbuzgóbb szószólói, sőt maguk a városok sem zárkóztak el. De ha el is kell ismerni, hogy a teljes reform órája még el nem érkezett, a városok fokozódott igényeinek kielégitését és megsokasodott feladataik megoldásának lehetővé tételét nem lehet és nem is kell kitolni a reform megvalósitásának problematikus idejére.
A teljes reform elhalasztása nemcsak ki nem zárja, hanem sürgősebbé teszi a részleges, a már ma megvalósitható javitásokra korlátozott reformot. Ilyen részleges reform kiván lenni „a városok fejlesztéséről” szóló törvényjavaslat, melyet szerencsém van beterjeszteni. A törvényjavaslat egyfelől meg akarja valósitani azt, a mi a városok érdekében már ma megvalósitható; másfelől a fejlődés vágyától áthatott városokat meg akarja szabaditani azoktól az egykor szükséges korlátnak szánt rendszabályoktól, melyek a tapasztalat szerint ma már csak akadályozzák őket haladásukban.
Megjelölve ezzel az általános keretet, a melyben a törvényjavaslat mozog, röviden meg kell emlékeznem arról az alapitványról is, a melyet az követ. A köfelfogásban ujabban bizonyos népszerüségre tett szert az eszme, a mely az államtól a városok „anyagi ügyeinek rendezését” kivánja. Ez a jelszó azonban, a milyen tetszetős, époly könnyen félremagyarázható s ezért lényeges szabatositásra szorul. A városok anyagi helyzetének kérdése végelemzésben a városi jövedelmek és a városi adósságterhek kérdésére bontható. A mi az adósságterhet illeti, ez már az 1910. év végével a 400 milliót megközelitette.
A tartozás kerekszámban: 1902-ben 210-220 millió koronát, 1906-ban 260-270 millió koronát, 1910-ben 370-380 millió koronát tett ki.
Ez az összeg szinte kizárólag hosszulejáratu törlesztéses kölcsönökből kerül ki, a melyek a pénzpiacz mindenkori helyzetéhez képest többé-kevésbbé kedvező kamatláb mellett, de mindig gondosan megvizsgált kötés alapján vétettek fel. Mivel a pénzpiacz kedvezőbb alakulásának kihasználását a konverzió lehetősége biztositja, a városok nincsenek egy esetleg sulyosabbb feltételü kölcsönhöz évtizedekre odaszögezve. Fokozott hitelképességük, a melyet közjogi jellegük biztosit, a pénzpiaczot aránylag könnyen megközelithetővé teszi számukra. Pénzügytechnikai műveletre tehát, a melyet az államnak kellene végeznie, itt szükség nincsen; minden más rendezés pedig csakis az adósságoknak egy vagy más formában az állam által való törlesztése lehetne. Állami pénzügyeink állapota s az adósságteher fentebb jelzett nagysága mellett alig akadhat olyan ember, a ki a rendezést ilyen értelemben lehetőnek vélné, vagy akár egyáltalán is állami feladatnak tartaná.
Áttérnek ezután a jövedelmek fokozásának kérdésére. A ki e tekintetben az állam pénzbeli segitésében keresi a panaceát, azt néhány számadat meggyőzheti arról, hogy az ebbeli várakozásnak nincs reális alapja. A puszta háztartási szükséglet - ide nem számitva az üzemek, intézmények stb. külön előirányzatait - az utolsó évek előirányzata szerint volt: Szeged th. városban 5.839,642, Temesvár th. városban 4.416,700, Debreczen th. városban 4.245,580, Pozsony th. városban 4.137,410, Szabadka th. városban 3.394,423, Kecskemét th. városban 3.302,541, Nagy-Várad th. városban 3.082,708, Kolozsvár th. városban 2.716,165, Arad th. városban 2.549,651, Hódmező-Vásárhely th. városban 1.157,368, Brassó rt. városban 2.594,887, Ujpest rt. városban 1.349,458, Nagyszeben rt. városban 1.223,598, Nyiregyháza rt. városban 1,090,554, Szombathely rt. városban 944,627, Kiskunfélegyháza rt. városban 798.355, Szentes rt. városban 734.499 Czegléd rt. városban 626.821, Makó rt. városban 616.538, Jászberény rt. városban 266.065 korona.
Ezzel szemben 4 millió korona az, a mit az állam ma a városoknak rendelkezésére bocsát s további 4 millió, a mit évenkint való fokozatos emelkedéssel a városi (rendőrségi) czélokra kilátásba lehetett helyezni.
Ez az összeg helyes megosztás mellett elegendő lehet egyes városok egy-egy pillanatnyi szükségletének fedezésére, de hogyan lehetne elegendő arra, hogy a városok jövedelmeit számottevően fokozza? S milyen arányokban kellene emelni a 8 millió koronát, hogy - számitásba véve 25 th. és 112 rt. városunkat - az állam készpénzsegélye e téren számottevő tényező lehessen! A városok anyagi ügyeinek az állam által való rendezése tehát ebben az alakban csak szólamnak vehető. Annak a közbelépésnek, a mely a városok pénzügyi helyzetének komoly értékü szolgálatot akar tenni, egészen más alakot kell öltenie. A segitést mélyebbről, a városok fejlődési törvényeiből kell meriteni s meg kell tenni mindazt, a mit e törvények akadálytalan érvényesülése kiván.
A városok szerepe a társadalom gazdaságában a feldolgozó góczpont szerepe, a mely széles körzetből felsziva a nyersanyagokat, értékesebben adja vissza azokat az országnak. Erre a működésre kell tehát képessé tenni a városokat. A bennük meglevő, de ki nem használt energiákat kell felszabaditani, ha azok meg vannak bénitva. Ha az eddigi fejlődés egy vagy más irányban elhibázott volt, helyes irányba kell azt terelni; az egyoldaluságokat ki kell egyenliteni s általában arra kell törekedni, hogy az állam vezető és irányitó ereje segitségére siessen a városok öntevékenységének és velük együtt munkálja a helyes fejlődés érdekeit. A törvényjavaslat az ilyen értelemben vett városfejlesztés alapelvén sarkall. A fejlesztés főczéljául azt tűzi ki, hogy a városok képessé váljanak arra, hogy saját magukban találását, találják meg az anyagi eszközöket létszükségleteik fedezésére.
A fentiekkel jelzett irányelveknek felel meg a törvényjavaslat tagolása. Az I. fejezet a városok állami támogatására szánt készpénzbeli segélyről szól; a II. fejezet a városok rendeltetésszerü működését indokolatlanul korlátozó törvényi rendelkezések reviziójáról s az állami irányitásról gondoskodik; a III. fejezet az általános közigazgatás javitása érdekében teendő rendelkezéseket tartalmazza; végül a IV. fejezet az átmeneti és vegyes természetü kérdésekről rendelkezik. (B. M. 1912 jun. 19. 523. sz. képv. irom. A javaslat A-D. mellékleteinek indokolását, l. a képv. 523. sz. irományának mellékletében. V. ö. a képviselőház közigazgatási bizottságának 1912. jun. 20., pénzügyi bizottságának 1912. jun. 21. (566. sz. képv. irom.) jelentését, továbbá a főrendiház egyesült közjogi és törvénykezési valamint pénzügyi bizottságának 1912. jun. 25. hozzájáruló jelentését (265. sz. főrend. irod.).
A városoknak az állam által való pénzbeli segélyezését - a mint az ismeretes, - a képviselőháznak 1908. évi julius hó 4-én 6079. szám alatt hozott határozata kezdeményezte. E határozat szerint a képviselőház több városi, valamint vármegyei törvényhatóság és rendezett tanácsu város feliratait a kormánynak azzal adta ki, hogy: „a városoknak az állami közigazgatási teendők körül felmerült kiadásainak kártalanitása ügyében törvényjavaslatot terjeszszen elő”. Ezt a határozatot kiegészitette azután a törvényhozásnak az a ténye, hogy az 1909. évi állami költségvetésbe a fogyasztási és italadók czimének rendes kiadásai között 2.000,000 korona irányoztatott elő a törvényhatósági joggal felruházott és a rendezett tanácsu városok közigazgatási költségeihez való hozzájárulás czimén. Előirányoztatott pedig ez az összeg a pénzügyministerium vezetésével megbizott akkori ministerelnöknek a képviselőházban tett nyilatkozata szerint azzal a czélzattal, hogy ez a 2.000,000 korona az állam pénzügyi helyzetéhez képest kiegészitendő lesz arra az összegre, a mely a városok anyagi helyzetének, teljesitőképességének és feladatának figyelembevétele mellett a kitűzött czélra szükségesnek fog mutatkozni. Az akkori parlamenti helyzet azonban nem engedte meg, hogy a kormány által e tárgyban kidolgozott javaslat törvényerőre emeltessék. Ennélfogva a költségvetésileg már rendelkezésre álló 2.000,000 koronának szétosztását a kormány - a törvénytervezet közzététele és a városoknak az ebben lefektetett elvek szem előtt tartására való kötelezése mellett - rendeleti uton foganatositotta. A most emlitett törvénytervezet fokozatos emelkedés mellett végösszegben évi 8.000,000 koronát helyezett a városoknak kilátásba. Ebből az összegből azonban az 1910. évben ismét csak 2 millió volt elosztható s a törvényhozás csak az 1911. évben bocsátotta a harmadik s majd az 1912. évben a negyedik millió koronát rendelkezésre.
Az a felosztási módozat, a melyet a kormány a segély kiosztásánál az első két évben (1909-10) követett, épen az ország legfejlettebb városait - a melyek egyébként is hatalmas erőforrásokkal rendelkeznek - juttatta a legbőkezübb dotáczióhoz. Ám Szeged, Kolozsvár, Nagy-Várad, Pozsony, Temesvár, Szabadka, Debreczen és Arad - bármennyire megérdemeljék is egyébként, hogy az állam különös gondoskodásának tárgyai legyenek, - bizonyára nem azok a városai az országnak, a melyeknek további fejlődése attól függne, hogy 4-6 millió koronát kitevő évi budgetjük valamely tételének fedezésére az állampénztárból évi 2-300,000 korona dotácziót nyerjenek. Mégis az első izben történt kiosztás e 8 város részére a végösszegül vett 8 millió koronának csaknem 1/4 részét (1.904,000 koronát) kötötte le. Kétségtelen ugyan, hogy 2-300,000 korona a 6 milliós budgetnek is hatalmas tétele. De a főkérdés mégis az: miben áll az állami segélyezés helyesebb czélja és feladata? Abban-e, ha ez az összeg oly városoknak adatik, a melyek azt saját erejükből is képesek előteremteni, a melyeknek fejlődését tehát a 2-300,000 korona elmaradása, illetőleg bizonyos mérvü leszállitása feltartóztatni nem fogja. Avagy abban áll-e, hogy az elosztás oly városoknak juttassa az oroszlánrészt, a melyeknek fejlődését az évi 1-200,000 korona hiánya immár holtpontra juttatta, mert annak előteremtésére kimeritett erőforrásaik már képtelenek. Akkor, a midőn csak a között lehet választani, hogy a segélyt olyan városoknak juttassuk-e, a melyekre nézve az hasznos ugyan, de nem nélkülözhetlen, vagy pedig olyanoknak, a melyekre nézve az másként meg nem szerezhető, tehát valóban nélkülözhetetlen erőforrást jelent, habozás nélkül az utóbbit kell választanunk. Selmecz- és Bélabánya, Baja, Komárom, Pancsova, Zombor és Versecz kétségtelenül hátrább vannak fejlődésükben, gyöngébbek erőforrásaikban Szegednél vagy Debreczennél. Mégis az ő részükre a 8 millió államsegélynek mindössze 500.000 koronája jutna az első 2 milliónál használt elosztási kulcs fenntartása esetén. Ez körülbelül 1/4 részét tenné annak, a mit a már fennebb felsorolt legerősebb városok kaptak.
Még szembeszökőbb azonban a visszásság, ha a rendezett tanácsu városokat nézzük. A r. t. városok közül 11 kapott 20,000 korona vagy azon felüli segélyt, együttvéve 245,000 korona összegben. Ez az egész 8.000,000 koronának hasonló kulcs szerint való kiosztása esetén a 11 város részére 980,000 koronát tenne évenkint. Ellenben 31 azoknak a városoknak a száma, a melyeknek államsegélye az 5000 koronát sem érte el s 43 van ezenkivül olyan, a melyeknek 10,000 koronán aluli segélyösszeg jutott. 74 olyan város volt tehát, a melynek a segélye felét sem tette ki a fentemlitett 11 város dotácziójának. Ha pedig egy tekintetet vetünk a 11 város névsorára, épen azokat a r. t. városokat fogjuk köztük találni, a melyeknek városias léte régi és biztos alapokon nyugszik. Szentes, Zenta, Eger, Szolnok, Nyiregyháza, Brassó vagy Makó bizonyára nem azok a városai az országnak, a melyek a gyors és tetemes segitségre a legelső sorban vannak ráutalva s nem is azok, a melyeknél a segélyezés olyan hatást érhetne el, a milyent Szent-Endre, Hátszeg, Déva, Szászváros vagy a nemzetiség lakta országrészek hasonló kulturpontjain lehet vele kiváltani.
Ez a szempont volt az oka annak, hogy az 1911. évben rendelkezésre bocsátott harmadik, valamint az 1912. évi negyedik millió korona segély elosztása az eddigitől eltérő alapon, nevezetesen a városok reászorultságának, fejlettségi fokának, fejlődésképességének és állami szempontból való jelentőségének alapján foganatosittatott. Minthogy azonban a városok költségvetésükben és háztartási berendezésükben az első 2 millió koronából részükre juttatott hányadokat már lekötöttek, ezeket a hányadokat az uj elosztás is érintetlenül hagyta. Ennek az utóbbi felosztásnak részletes ismertetését a törvényjavaslathoz füzött A) Melléklet és annak külön indokolása tartalmazza. Az elmondottak után itt csak annyit szükséges felemliteni, hogy a törvényjavaslat 1. §-a ezt az immár két esztendő óta tényleg alkalmazott s mintegy meghonosodott felosztást teszi a magáévá. A törvényjavaslat 1. §-a - évenkint való fokozatos emelés mellett - már a 166.000/1909. B. M. sz. körrendelet által is kilátásba helyezett évi nyolczmillió koronában állapitja meg az állam által a városoknak adandó segély egész összegét. Egyszersmind elrendeli, hogy ebből 4 millió első sorban a városok rendőrségeinek fejlesztésére tartassék fenn, 3.851,000 korona a városok között évenkint kiosztassék, 149,000 korona pedig a belügyminister rendelkezésére maradjon.
Indokolni kell azonban a rendőrség czéljaira szánt 4.000,000 koronára s a belügyminister rendelkezésére fentartott 149,000 koronára vonatkozó két rendelkezést.
A rendészeti szolgálat ellátása elvileg is kiválóképen állami feladat s gyakorlati szempontból is kétségtelen, hogy ennek a szolgálatnak országosan egységes szervezet által való ellátása elsőrendü állami érdek. Az egységesen szervezett, azonos szellemben czéltudatosan irányitott rendőrség mindenesetre több biztositékát nyujtja a belső rend szilárdságának, mint a mennyit az autonómiának kellő központi vezetés és fegyelmezés hijával levő, elszigetelt rendőri testületei a legjobb akarattal is nyujthatnak. Ezenkivül azért is előnyös az államra, ha e szolgálat ellátását saját magának tartja fenn, mert ezzel megszünteti azt a nehézkességet, a mely az autonom külön közületek rendőrközegei egymásközti érintkezésével jár együtt.
Ha azonban a rendészet országosan egységes szervezése olyan állami feladat, a melynek sem megoldása, sem költségterhe elől nem lehet elzárkózni, nem szabad szem elől téveszteni azt sem, hogy ennek az országosan egységes szervezetnek megteremtése a városokra nézve - rendészeti szolgálatuk javulásán kivül - tekintélyes közvetlen, pénzbeli haszonnal is jár. A rendőrségi személyi és dologi kiadások, különösen a nagy és fejlett városok budgetjében jelentékeny tételt képviselnek s ez a tétel a városoknak jelentős jövedelmeit tartja lekötve. Az állami rendezés egyértelmü e lekötött jövedelmek egy részének felszabadulásával, tehát a városok tetemes tehermentesülését jelenti. Ezeknek a figyelembevétele indokolja, hogy a városok részére kilátásba helyezett 8.000,000 korona államsegélynek még eddig érintetlen része a városi rendőrségek reformjánk czéljaira köttessék le. Államháztartási szempontból sem látszott megengedhetőnek, hogy a midőn a városok az államkincstár terhére közvetetten nagy anyagi előnyhöz jutnak, ugyanakkor közvetlenül még további készpénztámogatás alakjában is igénybe vegyék az államkincstár közjövedelmeit.
Az államháztartásén kivül azonban volt más szempont is, a mely a 4.000,000 koronának a tervezett módon való felhasználását javasolja. Fentebb már reámutattam, hogy a törvényjavaslat a városok közvetlen rendelkezésére bocsátandó 4.000,000 koronának, illetőleg ebből 2 millió koronának olyan felosztását teszi a magáévá, a mely átlag a közép és kisebb városoknak szolgál előnyére. Ezt az elosztási arányt a rendőrségi reformnak az államsegély kérdésébe való bekapcsolása összhangzatosan egésziti ki. Egy Szeged, Debreczen vagy Pozsony rendőri szervezete személyi és dologi kiadásokban évenkint sok ezer koronát emészt fel. Az ilyen egyébként is szilárd vagyonu városok a rendőrségi intézmény reformjával jelentékeny összegek élvezetéhez jutnak. A kis és közép városok ellenben egyetlen rendőrtisztjükkel, két-három főnyi legénységükkel a tehermentesülés előnyeit csak aránytalanul csekélyebb mértékben fogják élvezni. Ekként a rendőrségi kérdés rendezése, a mely egymagában alkalmatlan volna arra, hogy a városok segélyének kiosztásánál mértékadó alapul vétessék, a törvényjavaslat 1. §-ában elfogadott elosztást a lehető igazságossághoz épen azzal viszi közelebb, hogy az állami támogatás mértékében ismét a nagyobb, fejlettebb városok javára állitja helyre az egyensulyt. A rendőrségi reform tekintetében az 1. §-ban foglalt rendelkezést egyébként szervesen kiegésziti a 30. §, midőn kormányt a reformra vonatkozó törvénynek két év alatt való benyujtására kötelezi. Mivel azonban bizonyos időt a benyujtandó törvényjavaslat alapján keletkező törvény végrehajtása is igénybe fog venni, a szervezés országos reformjának életbelépte ma még pontosan nem állapitható meg. Avégből tehát, hogy a városi rendőrségnek korszerü javitása addig is folyamatba legyen tehető s a szerves reform sima végrehajtása ezzel is előkészittessék, a törvényjavaslat már 1913-tól kezdve első sorban a rendőrség „fejlesztésére” rendeli forditani azt a többletet, melylyel az államsegély ettől az évtől kezdve emelkedni fog. Egyes városok azonban rendőrségüket saját erejükből már eddig is olyan szinvonalra emelték, hogy az további fejlesztést egyelőre nem igényel. Nagyon méltánytalan volna, hogy épen ezek a városok ne részesüljenek a szóbanlevő segélyösszegekben s áldozatkészségük fejében hátrányosabb helyzetbe jussanak azoknál a városoknál, a melyek nem hozták meg rendőrségük czéljára a kellő áldozatokat. Ezért ugy rendelkezik a törvényjavaslat 1. §-a, hogy ilyen városokat is megfelelő segélyben lehet részesiteni.
Az 1. § szerint a belügyminister rendelkezésének fentartott összegre különösen a törvényjavaslat 4. és 7. §-ai miatt van könnyen belátható szükség. Gondoskodni kell az ujonnan alakuló városok s az előre nem látott csapások által fejlődésükben megakasztott városok szükségleteiről s gondoskodni azokról az eshetőségekről, a midőn néhány ezer koronának kellő ponton és kellő időben való felhasználása oly előnyöket biztosíthat a városok fejlődésének, a melyeknek elérésére egyébként hosszu évek szükségeltetnek.
A 4. §-hoz.
Az ujonnan alakult város megalakulása tényével belép mindama kötelességekbe és mindama jogokba, a melyek törvényeink szerint a rendezett tanácsu városokat megilletik. Minthogy a törvényjavaslat az államsegélyt rendes községi jövedelem természetével ruházza fel, az a tény, hogy erre a jövedelemre az ujonnan alakult város is jogot szerez, tételes megállapitást alig is igényelne. Mellőzhetetlenné tette mégis ezt a megálapitást az 1886:XXII. tc. 151. §-ának az a rendelkezése, a mely a várossá való átalakulást ahhoz a feltételhez köti, hogy a község a „szükséges anyagi és szellemi erővel rendelkezzék” és ezt „kimutassa”. Tételes megállapitás nélkül tehát vitára adhatna okot az a kérdés, hogy az államsegélyt a leendő város „anyagi erői” sorában már az átalakulást megelőzőleg számitásba kell és lehet-e venni.
Figyelemmel arra, hogy a r. t. várossá alakulás kérdésében az 1886:XXII. törvénycikk a döntés jogát a belügyministerre ruházta, természetes a törvényjavaslatnak az a rendelkezése, a mely az ujonnan alakuló városok államsegélyének meghatározását szintén a belügyministerre bizza. Ha a nagyobb jogositványnak, vagyis az alakulás egész kérdésében való döntés jogának gyakorlása hosszu idők tapasztalata szerint helyesen bizatott a belügyi kormányzatra, a kisebb jogositványnak ugyanerre a hatóságra való ruházása sem lehet aggályos. De más megoldás alig is kinálkozik. Az állam pénzéről lévén szó, a ministeri intézkedés helyébe csakis a törvényhozás intézkedését lehetne tenni. Ez esetben az 1886:XXII. tc. megváltoztatásával a megalakulás egész ügyet a törvényhozásnak kellene fenntartani s minden rendezett tanácsu város megalakulását törvénybe kellene czikkelyezni, a mint ez a törvényhatósági városoknál történik. A törvényhatósági várossá alakulás megengedésével azonban az autonomiának alkotmányunkban ismeretes teljessége adatik meg az illető város részére. Egy uj s viszonylag teljesen önálló közjogi testület jő létre, a város nagy, uj jogositványokkal ruháztatik fel. A rendezett tanácsu város autonomiája ellenben meg a jelen törvényjavaslattal tervezett változtatás után is csak alárendelt kérdésekben különbözik a kis- és nagyközsági autonomiától. A változásnak semmiféle közjogi kihatása nincsen s az eltérés voltaképen csak a hatósági organizmusban jut kifejezésre. A város semmi uj jogot nem nyer, alávetve marad ugyanannak a vármegyei törvényhatóságnak, a melynek mint község is alá volt vetve. Az átalakulás feletti döntés tehát egyszerü elbirálása annak a vagyonfelügyeleti kérdésnek, van-e elég ereje a községnek arra, hogy a drágább szervezet költségeit megbirja. E czélból tehát külön törvény alkotása a végrehajtó hatalom körébe tartozó funkcziónak a törvényhozásra való ruházásával volna egyértelmü. Mindez pedig annak a képzelt veszélynek elháritására történnék, hogy a belügyminister a neki nem tetsző várostól egy-két ezer koronát esetleg elvonhat, vagy olyan városnak, a melynek kedvezni kiván, ugyanannyival többet juttathat. Mert a kérdés tárgyilagosan szemlélve, ennyivé zsugorodik össze. A belügyminister nem abban a kérdésben dönt: adatik-e a városnak segély avagy sem. A segélyt a város részére meg kell adnia a törvényjavaslat 4. §-ának erejénél fogva. Az ő döntése csak arra szoritkozik, hogy összegében mennyi legyen az államsegély. V. ö. 6. és 8. §.
A javaslat 7. §-a - összefüggésben az 1. § végső bekezdésével - arról gondoskodik, hogy a rendkivüli helyzetbe jutott város a részére intézményesen biztositott évi segélyen tul is részesithető legyen az állam rendkivüli támogatásában. Nem pusztán az elemi csapások eseteiről van itt szó, a mikor az állami és társadalmi segitésnek különféle módjai állanak rendelkezésre. A javaslat azokra az esetekre is gondol, a melyek a városfejlesztéssel legközvetlenebb kapcsolatban vannak. A városias lét jellegzetes közintézményeinek megteremtése a városoknak elsőrendü feladata. A helyes városfejlesztésnek tehát gondoskodnia kell arról, hogy olyan városokat, a melyek közintézményeikért jelentős áldozatokat hoztak, akkor, ha czéljuk elérése az erők elégtelensége, vagy előre nem látott eshetőségek miatt veszélyeztetve van, necsak erkölcsi, de anyagi támogatásban is részesitsen. Ez, a rendkivüli segély természetéhez képest, csak a rendkivüli helyzet tartamára terveztetik.
A javaslat 10. és 11. §-ai azokat a könnyitéseket tartalmazzák, a melyeket az 1886:XXII. törvénycikknek ma már indokolatlanul korlátozó és alapjában czéljukat vesztett egyes rendelkezéseivel szemben a városi háztartás szabadabb mozgása érdekében megadni szükségesnek mutatkozik.
Itt elsősorban az 1886:XXII. tc. 110. §-áról van szó, melyet az 1886:XXII. tc. 164. §-a a törvényhatósági városokra kiterjesztett. A városokra fontos létkérdés, hogy a városi és magántulajdon csereforgalmát a mindenkori konjukturák kihasználására alkalmas üzleti gyorsasággal bonyolithassák le. Ezt a gyorsaságot az 1886:XXII. tc. 110. §-ában előirt alakszerüségek teljesen kizárják. Legkedvezőbb számitás mellett is 2-3 hónap szükséges, a mig az e szakasz összes rendelkezéseinek megfelelő határozat létrejő; a tapasztalat azonban arról győz meg, hogy e határozatok jogerőre emelkedéséig még sokkal több idő, olykor egész esztendő telik el. Bizonyos tehát, hogy e kérdéses 110. § eltörlése a városfejlődés szempontjából kivánatos.
A kérdés csak az, hogy a vagyonkezelés szempontjából aggálytalanul megengedhetőnek mutatkozik-e? A 110. § rendelkezései kétségtelenül a törzsvagyon állagának oltalmára és a könnyelmü vásárlások meggátlására vannak hivatva. Midőn tehát e § eltörlését hozom javaslatba, két körülményt kell igazolni. Először azt, hogy ez a rendelkezés a városfejlődésnek tényleg olyan érdekeit sérti, a melyek miatt a korlátozás megszüntetésétől nem szabad visszariadni. Másodszor azt, hogy ezzel nem fog mód nyujtatni s törzsvagyon szétforgácsolására és a vásárlások kóros tultengésére. Mindenekelőtt rá kell mutatnom arra az alapvető jelenségre, a melylyel a városok fejlődésére azok térbeli elhelyezkedése bir. A lakosság sürüségével arányban nem álló térbeli terjeszkedés feleslegesen növeli a közlekedési eszközök, vizvezeték, csatornázás, kövezés és más közintézmények létesitési és fenntartási költségeit; viszont minden hiányzó egy holdnyi terület csak sulyos pénzáldozattal elháritható akadálya a továbbfejlődésnek. A városok szabályozásához ebből a szempontból is nagy érdek füződik; de nagy érdek füződik hozzá abból a szempontból is, hogy az utczák, terek alakja, szélessége és iránya mind megannyi tényezője a közegészségügynek, a forgalomnak, a jobb vagy rosszabb megélhetésnek. Városaink ma már tudatával birnak a városszabályozás e fontosságának, s nagy áldozatkészséggel fogtak hozzá idevágó feladataik megoldásához. Munkájukban azonban évszázadoknak ötletszerü, a mai technika minden elvének ellentmondó épitkezéseivel állnak szemben. A helylyel való kicsinyes takarékoskodásnak összes félszeg következményeit ki kell küszöbölniök, ha csak félig meddig is visszaakarják szerezni azt, a mit tőlük hygienikus követelményekben a mult századok helytelen eljárása elvont.
A biztositékok, a melyekkel az 1886:XXII. tc. 110. §-a a törzsvagyont érintő határozatok hozatalát körül akarja venni, a következők: a törzsvagyont érintő kérdéseknek közgyülésből való napirendre tüzése, az általános szavazattöbbség és a névszerint való szavazás. Az első a közgyülési tagok figyelmét kivánja fokozottabb mértékben felhivni a tárgy közérdekü voltára. Tekintve azonban, hogy a városi viszonyok mai fejlettsége mellett az ingatlanszerzés vagy eladás szinte mindennapos dolog, ez a czélzat már alig érvényesül. A napirendnek a közgyülési meghivóval együtt való közlése e tekintetben aránytalanul hathatósabb. Az általános többség követelményének czélzatát nem szükség fejtegetni. Annál inkább ki kell azonban emelni azt, hogy ezt a czélzatot maga a 110. § rontja le. Mai formájában ugyanis egyrészt módot ad arra, hogy a bizottsági tagok - bizva a második s esetleg harmadik közgyülés lehetőségében - könnyebben maradjanak el az elsőről; másrészt önmagának mond ellent, a midőn megengedi, hogy a három közgyülés megtartásával elvesztegetett hosszu idő után végül mégis az egyszerü többség szavazata döntsön. A gyakorlati tapasztalat azt mutatja, hogy az esetek nagy többségében a 110. § szerint hozott határozatuk csak ezen az utolsó közgyülésen, tehát egyszerü többséggel jönnek létre. Gyakorlatilag tehát ez a kikötés sem bir garancziális értékkel. Hátra volna még a névszerinti szavazás kérdése. E követelmény nyilván az egyéni felelősségérzet fokozottabb felébresztését czélozza. Eredményében azonban egyrészt főokozója annak, hogy - mint fentebb jeleztem - az általános többség csak ritka esetekben toborozható össze, mert a nagy többség valami homályos gyanut érez a törvénynek azzal a rendelkezésével szemben, mely a városi vagyonra vonatkozó kérdésekben a szavazóknak névszerint való feljegyzését kivánja. Inkább távol marad tehát, semhogy magát a vagyoni felelősség netán bekövetkezhető veszélyének kitegye. A névszerint való szavazásnak gyakorlatilag csak akkor lehetne garancziális hatása, ha a szavazókat a hozzájárulásukkal hozott határozatból eredő károkért tényleg anyagilag is felelőssé lehetne tenni s a szavazatok névszerinti összeirása abból a czélból történnék, hogy a felelősséget felmerülő szükség esetén valóban érvényesiteni lehessen. Ez azonban csak külön törvényes intézkedés utján volna lehetséges, a milyen rendelkezés van például az 1877:XX. tc. 291. §-ában. Egyébként mindaddig, a mig valamely közjogi testület nem lépi át törvényes hatáskörét, vagy épen bűnvádi utra tartozó cselekedetre nem ragadtatja magát, határozatai testületi tények maradnak, s érettük a tagok egyénenkint nem felelnek. E nélkül pedig a névszerinti szavazásnak tulajdonitott garancziális erő teljesen elméleti értékü.
A törvényjavaslat 10. §-ának második rendelkezése egyfelől a városszabályozás ügyének előbbrevitele végett további könnyitést nyujt a városoknak, a mennyiben a törzsvagyonról intézkedő határozatok egy részére nézve elejti az 1886:XXI. tc. 5. §-a b) pontjában és az 1886:XXII. tc. 24. § b) pontjában követelt felsőbb hatósági (belügyministeri vagy törvényhatósági) jóváhagyást is. Másfelől viszont gondoskodik arról, hogy a városok jelentősb gazdasági birtokai az ingatlanok szerzése és elidegenitése körül teremtett uj helyzetben se essenek ki a felsőbb hatósági ellenőrzés köréből. A törvényjavaslat 10. §-a ugyanis megszünteti a jóváhagyás szükségét az ingatlanokra vonatkozó határozatokra, ha azok értéke a szakasz által megállapitani kivánt értékhatáron (50,000, illetőleg 10,000 korona) alul marad. Ezekre az ingatlanokra nézve a felsőbb hatósági jóváhagyás követelménye megnyugvása elejthető, mert - figyelembevéve a városhoz közelfekvő ingatlanok magasabb árait - nem lehet elképzelni, hogy városi törvényhatóságban az 50,000, rendezett tanácsu városban a 10,000 koronán aluli gazdasági birtok akár terjedelem, akár érték tekintetében igen jelentékeny lehessen.
A 10. § indokolásának teljessége kedvéért megemlékezni kivánok még az itt elejteni javasolt kautelának: a felsőbb hatósági jóváhagyásnak általános értékéről. A fentiekből kivehetőleg a kautela elejtése jóformán csak a kisebb jelentőségű ügyletekre szoritkozik. Háztelkek közül - a korlátozó értekhatárt szem előtt tartva - csak a kisebb értékü telkek, kisebb parczellák, telekterjedékek stb. lesznek ezen ügyletek tárgyai. Értékük a helyi viszonyoktól s egyéb a felsőbb hatóság előtt ismeretlen tényezőktől függ s becslésüknek felsőbb hatósági szakértők utján való ellenőrzése az elérhető eredmény, a ráforditandó költség és munka aránytalansága miatt ugy sem szokott elrendeltetni. Ilyen körülmények között a felsőbb hatósági jóváhagyás ez esetekben puszta formaszerüség és pedig - a mint már kifejtettem - káros, mert hátráltató formaszerüség, a mely végeredményében arra is vezethet, hogy a fellebbezésre jogosultak éberségét csökkentse. Ugy a törvényben fellebbvitelre jogositott hatósági személyek, mint az érdekeltek könnyebben mulasztják el az ügy fellebbvitelét, ha a hivatalból való felülvizsgálatban bizhatnak, holott a felsőbb hatóság, mely nem ismeri a helyi körülményeket, a fellebbvivők részéről felhozott adatok és érvek nélkül csak ritkán van abban a helyzetben, hogy az ügy aggályos oldalát felismerhesse. Arról pedig, hogy a fellebbezési jog hatályos gyakorlását ne lehessen meghiusitani, gondoskodik a 10. §-nak az a rendelkezése, hogy az ilyen határozatot jogerőre emelkedése előtt nem lehet végrehajtani. Ez a tilalom elejét veszi annak, hogy a törvényhatóság vagy a képviselőtestület a határozat azonnali végrehajthatóságát az 1901:XX. tc. 8. §-a értelmében kimondhassa, s biztositja, hogy a határozat csak a 15 napos fellebbviteli határidő lejárta, illetőleg ha fellebbezést terjesztenek elő, csak ennek végleges elintézése után legyen végrehajtható.
A 12-13. §-okhoz
A törvényjavaslat 12. és 13. §-a a czéltudatos városfejlesztés legjellegzetesebb részével: a városi közintézmények kérdésével foglalkozik.
A közintézmények megalkotása egyrészt czélja, más vonatkozásban fokmérője és előbbre vivője is a városi létnek. A polgárosult ember azért viseli a városi berendezkedés terhét, hogy a városias létben könnyebben és tökéletesebben elégithesse ki saját életszükségleteit. A fokozott élet- és vagyonbiztonságot, a fokozottabb kulturális fejlődést, a gazdasági gyarapodás fokozottabb lehetőségeit várja cserébe azokért az áldozatokért, melyeket sajátjából hoz. A tömörülés ezen czéljainak megvalósitása eredményezi a városias lét közintézményeinek egyik csoportját. A másik csoportot pedig egyfelől az a körülmény hozza létre, hogy a városokba való tömörülés az emberi életre számos veszélyt rejt magában: a levegő, a viz és talaj fertőződése a nagyobb tömegnek aránylag kis helyen való zsufolódása mellett kimaradhatatlan; másfelől pedig az, hogy a nagy embercsoport élelmi szükségleteinek termelésére a város közvetlen környéke nem elég s intézményeket kell létesiteni, a melyek a tápláló körzet elégteleneségét pótolják. Mindezekről a közintézményekről való gondoskodás a városnak rendeltetésszerü kötelessége. A város tehát annál jobban felelt meg feladatának s a fejlettségnek annál magasabb fokára emelkedett, minél több hasznos közintézményt tudott alkotni polgárai javára.
Az elmondottakból következik, hogy a közintézmények egyik csoportja feltétlen létszükséglet; másik csoportja csak a már fejlettebb városi léttel jár együtt; egy harmadik pedig már szinte fényüzési avagy kényelmi igények kielégitésére szolgál. Helyes fejlődés mellett e csoportok létesülésnek bizonyos sorrendben kell történnie. Az abszolut szükségletek kielégitésének a kényelmeiket, vagy épen fényüzésieket természetszerüleg meg kell előznie. A történelmileg fejlődött városoknál azonban ez az elv csak kivételesen érvényesült. A mi városaink - a melyek szinte kivétel nélkül az u. n. történelmi fejlődésü városok sorába tartoznak - ezt a fejlődési sorrende rendszerint nem tartották be. Egymásután létesültek városainkban olyan közintézmények, a melyek helyesen csak a városias berendezés magasabb fejlődési fokával járnak együtt és másfelől elmaradtak olyanok, a melyeket már a legkezdetlegesebb városi létre való áttéréssel egyszerre kellett volna megvalósitani. Ennek a rendszertelen fejlődésnek okai fölötte eltérők. Az okok közt szerepelnek: az éghajlati és földrajzi viszonyok különbözősége, a határnak természeti javakban való gazdagsága vagy szegénysége, a lakosság hajlamainak, felfogásának, előrelátásának, áldozatkészségének és áldozatképességének messzemenő eltérései is, tehát olyan okok, a melyeknek megváltoztatása vagy épen nem, vagy csak hosszu évtizedek következetes munkájával lehetséges. Ezekkel most nem szükség bővebben foglalkozni. Vannak azonban olyan okok is, a melyeket a városi élet helyes szabályozása után ki lehet küszöbölni, a melyeket tehát akkor, a midőn a városfejlesztés érdekében törvényt alkotunk, figyelembe venni első rendü kötelesség. Ilyenekül - csak a két legfontosabbról szólva - a helyi sajátosságoknak az önkormányzati szervezettel járó tulságos érvényesülését, továbbá azt a körülménbyt kell megjelölnöm, hogy a városok életét szabályozó törvényeinkben - a közintézmények kérdésének teljes félreismerése vagy fel nem ismerése következtében - a városfejlődés e fontos tényezőiről csak teljesen egyoldalu intézkedések találhatók.
Törvényeink közül ugyanis - nem tekintve a közegészségügy rendezéséről szóló 1876:XIV. tc. 10. §-ában s az állategészségügy rendezéséről szóló 1888:VII. tc. 14. §-ában foglalt néhány részleges intézkedését - ebből a szempontból csak az 1886:XXI. és XXII. törvénycikkek jönnek számba, a melyek azonban a közintézményeket csak mint közműveket, vagyonfelügyeleti szempontból tárgyalják. Ennek szükségszerü eredménye az, hogy a felsőbb hatóság szerepe e kérdésben kizárólag csak a város által elhatározott közintézmények létesitésének jóváhagyására vagy ennek megtagadására szoritkozik. Igy mindazokban az esetekben, a midőn a létesitésre kellő fedezet kijelölve nem volt, vagy az eljárásban valami mulasztás forgott fenn, vagy a terve és költségvetés volt hiányos, a felsőbb hatóságnak a jóváhagyást meg kellett tagadnia, s ezzel a közintézmény létesülésének ügyét az uj autonom határozathozatal koczkázatának kellett kitennie. Ez kétségtelenül inkább a kerékkötő szerepe. Előmozditó, lenditő, irányitó szerepe egyáltalában nem jutott a felettes hatóságnak. A kezdeményezés joga kizárólag a városoknál maradt, s teljesen ki volt ezzel szolgáltatva a helyi gondolkodásmód sokszor korlátoltabb látókörének, befektetések iránti ellenszenvének s az ujitásokkal szemben táplált idegenkedésének. Ilyen körülmények között más helyzet nem is fejlődhetett, mint az, a mely ma tényleg fennáll. A közintézmények nem a természetes szükségszerüség és előre átgondolt szerves programm, hanem pillanatnyi tényezők hatása szerint jöttek létre. A véletlen lett döntővé a városi közintézmények létesitésének sorrendjére nézve. Majd az, hogy a város irányadó köreihez milyen ujabb technikai találmány hire jutott el legelőbb, majd az, hogy melyiknek létesitésére volt elég a városi vagyon valamely könnyen mozgósitható része; gyakran pedig csak az, hogy melyik szakmakörbe tartozó vállalkozó tett a városnak kedvező ajánlatot. Ezen a helyzeten, annak visszásságain kiván segiteni s e visszásságok tovább harapózását kivánja meggátolni a törvényjavaslat 12. és 13. §-a, a midőn egyrészt kijelöli azokat az erőforrásokat, a melyek a közintézmények fenntartására igénybe veendők s másfelől a belügyminister személyében kijelöli azt a központi szervet, a mely a feltétlen létszükségletet alkotó közegészségügyi közintézmények irányitására hivatott, s a várost ilyen intézmények fokozatos létesitésére és tervszerü fejlesztésére kötelezheti.
Az anyagi erőforrások tekintetében a 12. § intézkedik az életben már teljesen kialakult gyakorlatnak törvénybefoglalása utján. Az itt tervbe vett rendezésnek az az előnye van, hogy a közintézmények létesitésével nem a város általános pótadóerejét terheli, hanem a lakosságnak azt a részét, a mely az illető közintézményt igénybe veszi. Terheli pedig az igénybevétel arányában s tekintet nélkül arra, vajjon az illető a városnak adófizetője-e vagy csak átmenetileg lakója. A szolgáltatás ellenszolgáltatás igazságos elve érvényesül tehát itt a legteljesebben. Megjegyzem még, hogy a rendezésnek ez a módja - bár azt, mint fentebb emlitettem, a gyakorlati élet fejlesztette ki - törvényes támpontra is talál az 1896:XXVI. tc. 34. §-a 2. pontjának végső részében. A városi közintézmények tulnyomó részére nézve a pénzügyi fedezet forrásai ki vannak ezzel jelölve. De mégis van s a jövőben is fejlődhetik közintézmény, a melyre nézve ellenszolgáltatásszerü dijat a gyakorlat nem teremtett s nem is teremthet. Ilyen pl. a városszabályozás fent már ismertetett széleskörü vonatkozásával.
A midőn a törvényjavaslat megadja a lehetőséget arra is, hogy a város egy-egy közegészségügyi közintézmény megteremtésére egyenesen köteleztessék, nem térhet ki az elől sem, hogy foglalkozzék azon közintézmények anyagi terheivel is, a melyek közvetlen ellenszolgáltatásszerü dijakkal nem fedezhetők. Az ilyenekről a 13. § gondoskodik, az 1886:XXI tc. 15. §-ára és az 1886:XXII. tc. 132. §-ára támaszkodva. Az idézett két törvényszakasz felhatalmazást ad a városoknak olyan erőforrások igénybevételére, a melyek lehetővé teszik, hogy a kifejtett városi igények kielégitésére szükséges költségek egy része ne az általános városi pótadóból (házi adó) fedeztessék. Ezekkel a közszolgáltatásokkal szemben azonban - mindamellett, hogy legtöbbjük a közteher igen igazságos elosztására alkalmas s egyes városokban gyakorlatilag is bevált, - a városok nagy többsége bizonyos indokolatlan idegenkedést tanusit. Ha ez az idegenkedés nem egy-egy jelentős városi feladat megoldásának elmulasztásával s igy a fejlődés hátráltatásával volna rendesen kapcsolatos, a város ilyen eljárását kifogásolni alig lehetne. A valóságban azonban igen sok fontos s a városi léttől feltétlenül megkivánandó létesitmény esett e szükkeblü idegenkedés áldozatául. A 12. § indokolásaként felhozottakkal lényegileg azonos okokból lehetővé kell tenni azt is, hogy egyes városoknak nagyon is helyi jellegü felfogása, az ujszerü iránt való ellenszenve itt se lehessen a jó ügy akadálya s hogy a városok saját érdekükben kötelezhetők legyenek arra, hogy a törvény által megnyitott erőforrásokat tényleg igénybe is vegyék.
Ezek után még csak azzal az eshetőleges ellenvetéssel kell szembe néznünk, a mely a merev autonomia elvont álláspontjáról kifogásolhatná a belügyministernek a gyakorlati szükség felismerése alapján megadni kivánt ezen felhatalmazásokat. Az autonomia semmiféle közületének jogai nem terjedhetnek odáig, hogy önmagát, mint az államtest egy részét, stagnálásra vagy épen visszaesésre itélhesse s igy ha a város saját magától, illetőleg saját kezdeményezéséből a fejlődés erőit előteremteni nem birja, vagy nem akarja, türnie kell, hogy sorsának intézésébe az állam, a melynek a város mint közjogi és mint gazdasági alany kiegészitő részét alkotja, mentő és vezető kézzel belenyuljon. Ez a felfogás autonomiánk mai szervezetében, különösen az e tekintetben első helyen iránytadó 1886. évi törvényekben is érvényesül. A városok és községek vagyonfelügyeletére vonatkozó szakaszok mind ennek a felfogásnak a következményei. Legjellegzetesebb következménye azonban ennek az 1886:XXII. tc. 117. és 61. §-a, a mely a vagyonfelügyelő hatóságot arra jogositja fel, hogy a törvényben megszabott esetekben az illető közület (község, r. t. város) vagyonára zárlatot rendelhessen el, sőt annak autonomiáját is felfüggeszthesse. A legmesszebbmenő autonomikus szervezet mellett is - sőt messzemenő önkormányzat mellett talán fokozott mértékben - kell lenni egy központi erőnek, a mely a helyi autonom testületek szerteágazó irányait egy egységes irányzatba tömöritse. Ez a központi egységesitő erő a törvényhozás és a végrehajtó hatalom együtt. Feladatszerü megosztásához képest a végrehajtó hatalmat gyakorló kormánynak a tiszte, hogy a törvényhozás által alkotott jogszabályok értelmében őt megillető egységes központi erőt az életbe átültesse. A 12. és 13. §-okban a belügyi kormányra ruházott felhatalmazás mindezeknek az elvi követelményeknek teljesen megfelel. Az összpontositó erő működése lesz az irányitás, a melyet a szóban levő két § tervez. A váérosok fejlődésének biztositása olyan kiváló államérdek, a melyet még az autonom közületeknek saját érdekükkel való nemtörődése ellenében is - a lehetőség határain kivül - ki kell elégiteni. Ezért ott, a hol az autonom közület, akár rövidlátás, akár közönyösség, akár az eszközök elégtelensége, vagy bármi más ok folytán elmulasztotta saját fejlődésének alapfeltételeit megteremteni, a végrehajtó hatalomnak módot kell adni arra, hogy a közönyös vagy rövidlátó autonom szervet a mulasztottak pótlására kötelezhesse.
A belügyministernek adott ez a felhatalmazás azonban bizonyos korlátok közt mozog. E korlátok egyike abban áll, hogy a minister csak azoknak a közintézményeknek létesitését rendelheti el, a melyek feltétlen szükségletei a helyesen felfogott városi létnek. Azokét tehát, a melyek a tágabb s modern értelemben vett városi közegészségügyre bármi befolyást gyakorolhatnak. A légkör tisztántartását (városszabályozás közegészségi vonatkozásaiban), a talajnak fertőzéstől való mentesitését (csatornázás, szemétfuvarozás és egyéb köztisztasági intézmények; utczalocsolás, utczasöprés, burkolás, illemhelyek, nyilvános szemétfogók), a táplálkozás higienéjét (vizvezeték, vágóhid, vásártér és csarnok, tejszövetkezet, stb., stb.) czélzó intézményekre kell tehát itt első helyen gondolni, nem pedig ama kényelmi és fényüzési közintézményekre, a melyek létesitését már megnyugvással lehet az időközben fejlettebbé vált város fejlettebb igényű közönségére bizni. A további korlátok aztán a ministeri felelősség általános elvéből folynak, a mely felelősségnek érvényesülését a törvényjavaslat különösen is elő akarja mozditani azzal, hogy a belügyministert mind a 12., mind a 13. § esetében intézkedésének az országgyüléshez való bejelentésére kötelezi. Ha egyes kormányzati tények országgyülési bejelentésének tulságos gyakorlati jelentőséget nem is lehet tulajdonitani, annyi bizonyos, hogy magában e kötelességnek puszta fennállása nagyobb óvatosságra utalja a ministert s hogy netán könnyelmü vagy önkényes eljárásának legalább erkölcsi gátjául jelentkezik. Azonban e törvényjavaslat ennél szorosabb és határozottabb korlátokat is kiván vonni a minister enemű tevékenysége köré: tételesen kötelezi a ministert, hogy a közegészségügyi közintézmények létesitése és fejlesztése tekintetében vegye figyelembe a helyes sorrendet, a város anyagi erejét és a fokozatosság elvét. Mindezek számbavételét a helyes városfejlesztési politika is megköveteli ugyan, mert hisz az észszerü sorrend elhanyagolása, a város anyagi erejének semmibevétele a városnak nem fejlesztését, hanem zavarokba döntését jelentené; azonban helyesnek véltem ezeket a természetes korlátozásokat magába a javaslatba is felvenni, hogy megvilágitsák azt a szellemet, melyben a ministernek a felhatalmazásokkal élnie kell s ezzel hozzájárulnak a netalán támadó aggodalmak eloszlatásához.
A rendezés alapjául az állami és a vármegyei tisztviselők fizetés- (és nyugdij-) rendszere van majdnem változatlanul átvéve, mint olyan minimuma a fizetés és lakbérnek, a melynél kevesebb egyetlen város sem állapitja meg a maga tisztviselői részére. A törvényhatósági joggal felruházott városok tisztiviselői ez alapon az állami tisztviselőkre érvényes VI-XI., a rendezett tanácsu városok tisztviselői pedig a VII-XI., illetőleg a VIII-XI. fizetési osztályokba soroztatnak a törvényhez tartozó B) C) és D) Melléklet szerint.
A város - mint már fentebb érintettem - a mellett, hogy a közigazgatási testület, egyuttal jelentős és sokoldalu gazdaságot üz, saját ipari és kereskedelmi vállalkozásokkal bir, üzemeket és közintézményeket tart fenn. Mindezeknek csak a technikai ügyvitelét látja el külön műszaki személyzet. A városnak tulajdonosi minőségéből eredő összes teendőit azonban ugyanaz a tisztviselői kar végzi, a mely a rendes administratiot is ellátja. Ez már magában is azt bizonyitja, hogy a városi tisztviselők ügy- és munkaköre esetleg igen kiterjedt és terhes lehet. Annak a megengedése tehát, hogy a város akaratához és erejéhez képest esetleg az állami és vármegyei alkalmazottaknál magasabb illetményekben is részesedhessenek, teljesen jogosult és pedig annyival inkább, mert ennek költségeit egyedül az alkalmazó város viseli.
A városoknak épen az imént emlitett gazdasági, ipari stb. tevékenységük következtében nagy érdekei fűződnek ahhoz, hogy egyes tiszti állások betöltésére kiváló szakembereket sikerüljön megnyerniök. A város folytonos gondozást és fejlesztést igénylő közegészségügye a hozzá tartozó intézményekkel, a város szabályozása, jogviszonyainak, kereskedelmi és egyéb ügyleteinek lebonyolitása különleges és életbevágó fontosságu teendőkkel jár, a - melyek kiváló szaktudás nélkül helyesen el nem láthatók, s a melyeknek felületes ellátása sokkal nagyobb anyagi károkat vonhat maga után, mint a mennyit a megtakaritott fizetéskülönbözet kitesz. Ám a kiválóbb szakembereknek, ha a város szolgálatába állanak, többé-kevésbé le kell mondaniok arról a tetemes s a tisztviselői fizetést bizonyára felülmuló jövedelemről, a melyet szabad kereseti pályán szaktudásukkal elérhettek volna. Erre azonban csak ugy lehetnek hajlandók, ha a város fizetés alakjában legalább némi kárpótlást képes nekik nyujtani, a mi viszont csak akkor lehetséges, ha a várost a fizetések megszabásánál nem köti meg valamely § merev rendelkezése, hanem módjában áll az adandó illetményeket az alkalmazni kivánt egyén megnyeréséhez füződő érdekek arányában állapitani meg.
Ha a városokat a tisztviselő fizetések felső határa tekintetében megkötni már az eddig mondottak miatt sem lehetett, még inkább kizárták az ilyenféle intézkedést amaz eltérések, a melyek az egyes városok között fennállanak. Egyiknél milliókról van szó, a másiknak egész kezelése alig egyszázezer korona. A mig egyiknek szük mederben folyik az élete, a másik határozott lépésekkel halad előre a fejlődés utján. Itt pangó kisvárosi egyformaság, ott lüktető, előretörő élet, világvárosi intézmények, nagyszabásu szükségletek és feladatok várnak vezetésre, illetőleg megoldásra. Kolozsvár és Debreczen, Szeged és Pozsony vagyonkezelésének követelményei ép ugy nem hasonlithatók egy-egy kisebb városi törvényhatóságéhoz, mint a hogy össze nem hasonlithatók vagyonuk és jövedelmeik. Nyiregyháza és Szentes vagyonügyi adminisztrácziója sokkal fokozottabb teendővel és felelősséggel jár, mint Abrudbánya ügyeinek intézése. Módot kell tehát adni arra, hogy a város azon tisztviselők számára, a - kiket erre akár munkakörüknél, akár sikeres szolgálatuknál, akár szaktudásuknál fogva érdemeseknek talál, a saját különleges viszonyainak megfelelő többfizetést állapithasson meg és ezen az uton köthessen le a maga számára szaktudást, jutalmazhasson érdemeket s buzdithassa az ambicziót. Azt, hogy mindezekben a város szertelenségekre ne ragadtassa magát, kellően korlátozza a törvényjavaslatnak az a kikötése, hogy a nagyobb illetményeket csak a vagyonfelügyeleti hatóság jóváhagyása mellett lehet megadni.
Néhány szót kell még szólni arról, hogy nem jelenti-e a tervezett rendezés a városok tulságos megterhelését. Az illetményrendezés a törvényhatósági joggal felruházott városokra számbavehető uj terhet nem hárit, mert ezek a városok általában véve már eddig is méltó módon gondoskodtak tisztviselőik javadalmazásáról, sőt nagy részük már ez idő szerint is a törvényjavaslatban megszabott minimális mértéknél kedvezőbben javadalmazza tisztviselőit. Kétségtelen azonban, hogy azokra a rendezett tanácsu városokra, a melyek a változott viszonyokba beilleszkedni nem tudtak, s a melyek rosszul alkalmazott takarékosságból, sőt néha szükkeblüségből tisztviselőiket a korszerü követelményeknek egyáltalában meg nem felelő, a többi közszolgálati alkalmazásban megállapitott javadalmazással semmi arányban sem álló alacsony fizetésre szoritották: az illetményrendezés és a nyugdijellátásnak az állami nyugdijtörvény alapelvei értelmében való rendezése jelentékeny uj terhet hárit. Ha azonban komolyan akarjuk megoldani a városfejlesztés kérdését, ettől az áldozattól nem szabad visszariadnunk, mert az illetményrendezés egyik leghathatósabb emeltyüje a városok fejlődésének. Kellő belátás és a város érdekeinek helyes felfogása mellett az illetményrendezéssel és az ezzel kapcsolatos rendelkezésekkel járó kiadás tulajdonképen nem is tekinthető áldozatnak, hanem inkább hasznos befektetésnek, mely a kellő szinvonalra emeli a közigazgatást s ezzel a lakosság szellemi és anyagi jólétét is előmozditja. A képzett és kellően javadalmazott tisztviselői kar és a város sokirányú vagyonkezelésében is rendet, szakszerü és czéltudatos vezetést, éber ellenőrzést honosit meg. A kellő képzettséggel nem biró, silány fizetésből tengődő tisztviselőtől mindez nem várható úgy, hogy bátran lehet állitani, hogy az alkalmazottjaival szemben szűkkeblü város a tisztviselőtől megvont javadalmazást busásan fizeti meg más téren. Ezek szerint ha lehet is szó uj megterhelésről, ez semmiesetre sem olyan mértékű, hogy a jól javadalmazott és fokozott elméleti képzettséggel biró tisztviselői kar több és jobb munkájában nem lenne meg a kellő ellenértéke. Egyébként ki kell emelnem, hogy az államsegélynek a városok között való megosztása alkalmával számba vétetett az is, hogy egy-egy város minő nélkülözhetetlen feladatok megoldása előtt áll. Ilyen feladat gyanánt vétetett számba természetesen a tisztviselők fizetésrendezésének és a nyugdijalap létesitésének ügye is. Azok a városok tehát, a melyeknek e feladatok bármelyikét még csak ezután kell megvalósitaniok, nagyobb államsegélyt kaptak. A segélyösszegek 1919. évi első megállapitásának kulcsául egyenesen a tisztviselők fizetésrendezésének szükséglete szolgált. A második 2.000,000 korona elosztásánál pedig épen azoknak a városoknak évi segélye növekedett, a melyekben az uj teher kérdése leginkább szóba jöhet.
A 22. § megszünteti az 1886:XXII. tc. 75. §-ának azt az intézkedését, a mely szerint városi tisztviselővé csak az választható, a ki a községben két évig lakott és adót fizetett. Ez a rendelkezés fosztotta meg a r. t. városokat attól a lehetőségtől, hogy egyes tisztviselőket, igy pl. a fontos teendők ellátására hivatott tanácsnokokat a városban nem lakó egyénekből is válogathassák. Ezzel pedig az állásoknak általános pályázat utján való betölthetése s az ahhoz füződő előnyök épen azokra a városokra nézve hiusultnak meg, a melyekben kevés az elméletileg képzett, alkalmas egyén, a melyekben tehát a széleskörü pályázatra épen a legnagyobb szükség lett volna. A törvényhozást akkor, a mikor az emlitett megszoritást felállította, bizonyára az a czél vezette, hogy a városi tisztviselők minél szorosabban forrjanak össze annak a városnak érdekeivel, a melyet szolgálnak. Téves volna azonban e biztositéknak különösebb gyakorlati értéket tulajdonitani. Hiszen a tisztviselők mind eskü alatt, fegyelmi és anyagi felelősség mellett szolgálnak. S ha a helybeli származásnak vagy hosszabb ottlakásnak meg is van a maga jó oldala, viszont hátránya is van, mert a vérségi és társadalmi összeköttetések csökkentik a tisztviselő elfogulatlanságát.
A törvényjavaslat 24. §-a a városi közigazgatás egy sokat vitatott kérdéséről: a tisztviselők által folytatható magángyakorlatról és mellékfoglalkozásokról intézkedik. E tekintetben eddig csak a városok szabályrendeletei tartalmaztak többé-kevésbbé hiányos és sok irányban következetlen szabályokat, a melyekben az egyes városok takarékossági vagy csak személyi szempontok alapján a magánmunkálkodásnak majd több, majd kevesebb teret engedtek. Jövőre, a midőn a városi alkalmazottak a hasonló rangu állami és vármegyei tisztviselőkével legalább egyenlő illetményekhez jutnak, s igy a magánmunkálkodásból származó jövedelemre pusztán a megélhetés czimén nem formálhatnak igényt: a kérdés legegyszerübb és legtisztább megoldása kétségkivül az lenne, ha a magángyakorlat és mellékfoglalkozás - kivéve egyes állásokat, a melyekkel a magángyakorlat általában összeférőnek van elismerve - teljesen kiküszöböltetnék. Azonban a szóban levő mellékfoglalkozások nemei olyan sokfélék s a városok viszonyai is olyan eltérők, hogy megnyugvással nem lehet olyan merev álláspontra helyezkedni, a mely a városok közönségét teljesen elzárná attól, hogy alkalmazottainak megbizhatóságát és szaktudását a városi életnek nem szorosan administrativ terein is gyümölcsöztethesse.
A törvényjavaslat intencziói szempontjából egyébként nem is szükséges a városi életbe ily messzemenőleg belenyulni. Ez intencziók szempontjából csak annak a biztositására van szükség, hogy a tisztviselők nem hivatalos elfoglaltsága ne essék a hivatalos teendők kellő ellátásának és a hivatali állás tekintélyének rovására. Erre való tekintettel kellett a törvényjavaslat ide vonatkozó rendelkezését olyan engedékeny alakban megállapitani, a mely lehetővé teszi, hogy a magánmunkálkodáshoz városonkint füződhető igazi helyi érdekek is kielégitést nyerhessenek. A törvényjavaslat ugyanis módot nyutj a kérdésnek minden konkrét esetben való elbirálására, még pedig akként, hogy annak eldöntését az önkormányzati testületek belátására bizza, a melyeknek módjukban áll saját helyi érdekeik mérlegelésével határozni. Eljárásuk a dolog természetéhez képest a hatósági és magánfelebbvitel révén a felsőbb hatóság ellenőrzése alatt áll. Kivételt csak az orvosi magángyakorlatra nézve kellett tenni, mert e tekintetben az 1908:XXXVIII. tc. már teljesen korszerü rendelkezést tartalmaz.
