Az ipari tulajdon védelmére 1883. évi márczius hó 20-án Párisban kötött, s 1900. évi deczember 14-én Bruxellesben és 1911. évi junius hó 2-án Washingtonban átvizsgált egyezmény, amelynek beczikkelyezése iránt egyidejüleg külön javaslatot terjesztek az országgyülés elé (l. az 1913:VIII. törvénycikket), a külföldiek részére néhány oly kedvezményt és könyitést állapit meg, amelyek, ha hazai törvényeink változatlanok maradnának, azt eredményezhetnék, hogy az Unióhoz tartozó külföldeik kedvezőbb elbánásban részesülnének, mint a magyar állampolgárok. Ennek az elkerülése nemcsak elvi okokból, hanem azért is szükséges, hogy a magyarországi termelők, iparosok, és kereskedők a belforgalomban is a külföldiekkel egyenlő feltételek mellett vehessék fel a versenyt. Ezért az egyezményben külföldiek részére biztositott jogokat és kedvezményeket hazai törvényeink megfelelő módositása és kiegészitése által a magyar állampolgárokra is ki kell terjeszteni. Szabadalmi és védjegytörvényeinknek az idézett ipari tulajdonjogi egyezmények beczikkelyezéséből ezen önként következő módositása, amely tulajdonképen a jelen törvényjavaslat 1., 2. és 3. §-ában foglalt rendelkezésekben merülne ki, egyuttal alkalmul szolgál arra, hogy védjegytörvényünkön a gyakorlatban érezhetővé vált szükségnek megfelelő s külkereskedelmünk legujabb fejlődési irányával is számoló néhány oly javitást és pótlást eszközöljünk, amelynek keresztülvitele annyira sürgős, mikép azzal czélszerüen védjegytörvényünk előkészités alatt álló általános reformjáig sem várhatunk. Igy a kereskedelmi körök ismételten szóvátették, hogy az 1890. évi II. törvénycikkbe foglalt védjegytörvény 9. §-a, amely vállalatátruházás esetén a vállalathoz tartozó védjegyeknek 3 hónap alatti átirását a védjegyek különbeni törlésének terhe alatt teszi kötelezővé, oly rendelkezés, amelynek további föntartását semmiféle szempont sem indokolja s igy ennek törléséről annál is inkább gondoskodni kell, mert ehhez hasonló rendelkezést az Unióhoz tartozó államok egyikének törvényhozása sem ismer, kivéve Ausztriát, amelynek kormánya azonban az idézett egyezmények beczikkelyezésével kapcsolatban ezen rendelkezés megváltoztatása végett szintén törvényjavaslatot terjesztett a birodalmi tanács elé. Hasonlóképen sürgős feladat annak a hézagnak a betöltése, amely védjegytörvényünkben a nem szerződéses külföldhöz való viszony szabályozatlanságában nyilatkozik. Ide tartozik annak a kérdésnek az eldöntése, vajjon részesithetők-e s ha igen, mily feltétel alatt nálunk is oltalomban oly államok polgárainak hazájukban lajstronozott védjegyei, amely államokkal szerződéses viszonyban nem állunk, továbbá a külföldiek itteni képviseletének kérdése. Ezekről intézkedik a jelen törvényjavaslat 4-7. §-a, amelyekről közelebbről a részletes indokolás során lesz szerencsém megemlékezni.
A Washingtonban revideált párisi főegyezmény 5. Czikke azt a rendelkezést tartalmazza, hogy az unióbeliek szabadalmai a gyakorlatbavétel elmulasztása miatt a szabadalmi bejelentés napjától számitott 3 éven belül egyáltalán nem vonhatók meg. Minthogy az 1895:XXXVII. törvénycikkbe foglalt magyar szabadalmi törvény 20. §-a értelmében a magyar szabadalmak bizonyos ott meghatározott esetekben 3 éven belül is megvonhatók, már Magyarországnak az ipari tulajdonjogok védelmére alakult nemzetközi Unióhoz való csatlakozása alkalmából, legalább az Unióhoz tartozókra kiterjedő hatálylyal változtatja meg az 1908:LII. tc. 4. §-a az idézett törvényszakaszt. Most a szabadalmi törvény 20. §-ának oly módositását hozom javaslatba, amely mellett a magyar állampolgárok, kik az Unió-egyezmények kedvezményeit belföldön maguk részére nem igényelhetik, hazájuk törvénye alapján is az unióbeliekkel egyenlő elbánásban részesüljenek. Megjegyezni kivánom, hogy az összhangzatosság a 3 évi határidő kezdőpontjának számitásánál nemzetközi szerződés és beltörvényhozási rendelkezés között nem feltétlen szükségesség, miután e három évi határidőnek a szabadalom megadásának közhirrétételétől való számitása a szerződésinél messzebbmenő kedvezményben jelentkezik.
A párisi főegyezmény 6. Czikkének 2. pontja előirja, hogy a védjegy megkülönböztető képességének megitélésénél az összes ténykörülményeket, különösen a védjegy használatának az időtartamát kell tekintetbe venni. Ez a rendelkezés azoknak a védjegyeknek a védelmét czélozza, amelyek a védjegytörvényekben foglalt tiltó rendelkezéseknek szigoru alkalmazása esetén esetleg nem felelnének ugyan meg az oltalmazhatóság előfeltételeinek, de amelyeknek ezen fogyatkozását a hosszabb használat, vagy egyéb körülmények (pl. a kiterjedt reklám) pótolta, úgy, hogy ezek a forgalomban védjegyként vannak elismerve, bevezetett árujegyet alkotnak s igy törlésük a tulajdonos gazdasági károsodásával járna. Ezt a joggyakorlatunk által már eddig is figyelembe vett és állandóan követett alapelvet emeli tételes jogszabálylyá a 2. §.
A védjegyek oltalmáról szóló 1890:II. tc. kizárólag az ábrás jelvényeket részesitette oltalomban, de sem a kizárólag szavakból, sem a kizárólag betükből vagy számokból álló árujegyzékek bejegyzését nem engedte meg. E bejegyzési tilalmat a szóvédjegyekre vonatkozólag egy későbbi törvény, az 1895:XLI. tc. megszüntette, de a betükből és számokból álló védjegyeket ez a törvény sem részesitette oltalomban. Most, hogy az ipari tulajdon védelmére alakult párisi Unió Washingtonban átvizsgált szövegének beczikkelyezése folytán külföldiek részére ily árujegyzéket oltalomban kell majd részesitenünk, a betükből és számokból álló védjegyek bejegyzésére vonatkozó tilalmat honosainkra nézve is meg kell szüntetnünk, hogy ilyképpen a magyar állampolgárok részére a védjegyül felhasználható jelvények szabad választása tekintetében is egyenlővé tegyük a verseny feltételeit a külföldiekkel. Természetesen a kizárólag betükből és számokból álló védjegyekre is teljes mértékben alkalmazást fog nyerni az az alapelv, hogy a bejegyzésnek és az oltalomnak előfeltételét a megkülönböztető képesség adja meg, vagyis nem minden, betükből vagy számokból álló védjegy lesz oltalmazandó, hanem csak azok, amelyek hosszabb használat vagy egyéb körülmények folytán megkülönböztető képességet szereztek. Figyelembe lesznek veendők továbbá azok az áruk is, amelyekre a védjegy alkalmazást nyer, minthogy bizonyos árukra (igy irón, liszt, kőolaj, pánczélszekrény stb.) a betük, illetve számok már jelenleg is általánosan használtatnak s e bevett kereskedelmi szokás kizárólagos jogok engedélyezése által nem zavarható meg.
A védjegy csak akkor jegyezhető be, ha van vállalat, amelynek áruit a védjegy megjelöli. A védjegy osztozik a vállalat sorsában, azzal együtt megszünik, birtokváltozás esetén a vállalattal együtt száll át az uj tulajdonosra. A védjegyek oltalmáról szóló 1890:II. tc. 9. §-a idevonatkozólag a következő rendelkezéseket tartalmazza: „A védjegy azon vállalathoz tartozik, amelynek védelmére szolgál, ugyanazzal megszünik és birtokváltozás esetében az uj birtokosra átszáll. Ez utóbbi esetben, hacsak a vállalat az özvegy, kiskoru örökösök, hagyaték vagy csődtömeg nem folytatja, az uj tulajdonos a birtok megszerzése után különbeni törlés terhe alatt három havi határidőn belül a védjegyet saját nevére átiratni tartozik.” Az ezen §-ben foglalt - czélzataihoz képest tulszigoru - rendelkezés, mely az átirás elmulasztását a védjegy törlésével bünteti, egyrészt vállalatainkat igen kárositó következményeket vonhat maga után, mert a védjegyjog alakiságaiban járatlan kereskedő elvesztheti annak folytán értékes védjegyeit, másrészt pedig a beczikkelyezendő egyezményekben külföldiek részére biztositott jogokkal és kedvezményekkel szemben a magyar állampolgárokat kedvezőtlenebb helyzetbe juttatja, amenyiben ezzel a rendelkezéssel azoknak a lehetőségeknek a száma van szaporitva, amelyekben a védjegy a törlés veszélyének van kitéve. Amig ugyanis a külföldi védjegyek átirás elmulasztása miatt más csak azért sem törölhetők, mert a legtöbb külföldi törvényhozás a magyar védjegytörvény idézett rendelkezéséhez hasonló rendelkezést nem ismer, nálunk számos törlés fordul elő ezen az alapon. Ez a rendelkezés tehát ilyképen egy a belföldi törvényhozásból eredő diszparitás a belföldiek hátrányára, amely körülmény tehát egy okkal több arra, hogy az ennek megváltoztatása végett magyar kereskedelmi körök részéről ismételten elém terjesztett kivánalmaknak eleget téve, a szóbanforgó rendelkezés módositását javasoljam. A 4. § az idézett rendelkezést oly módon változtatja meg, hogy az átruházott vállalathoz tartozó védjegyek átirása egyáltalán nem lesz kötelező akkor, ha a vállalatot az uj tulajdonos a régi czég alatt folytathatja, ha pedig a vállalatot az uj tulajdonos uj czég alatt folytatja, az átirás kötelező lesz ugyan, de nem lesz határidőhöz kötve s csak abban az időpontban válik szükségessé, midőn az uj tulajdonos a védjegytörvény alapján őt megillető jogokat érvényesiteni kivánja, vagyis ha arra van szükség, hogy a hatóságok előtti eljárásban védjegytulajdonosi minőségét igazolja.
Az 5. § első mondata a 4. § rendelkezéséből önként következik, amennyiben védjegytörvényünkben az át nem irt védjegyek törlésére vonatkozó rendelkezése a törlési okokat csoportositó 21. §-ból is kihagyandó. Az 5. § második mondata a védjegyek oltalmáról szóló 1890:II. törvénycikknek egyik, habár jelentéktelen, de téves következtetésekre alkalmat adó szépséghibáját van hivatva kiküszöbölni. Védjegytörvényünk 21. §-a ugyanis akként rendelkezik, hogy a már bejegyzett védjegy is törölhető, ha az a 3. és 4. §-ok értelmében nem lett volna bejegyezhető. Kizárólag a 3. és 4. §-oknak felemlitése azt a látszatot keltheti, hogy a védjegytörvény egyéb tiltó szakaszaiba ütköző védjegyek utólagosan nem törölhetők. Védjegytörvényünk ezen szerkezeti hibája ugyan a jogszolgáltató hatóságot eddig sem gátolta meg abban, hogy a védjegytörvény 21. §-ának d) pontjában kifejezetten meg nem emlitett egyéb tiltó szakaszok alapján is megvonja az oltalmat az olyan védjegyektők, amelyek eredetileg nem lettek volna bejegyezhetők, mind a mellett a téves értelmezések elkerülése érdekében szükségesnek mutatkozik minden kétséget kizáró módon utalni arra, hogy a védjegy mindazokban az esetekben törölhető, amidőn az eredetileg sem lett volna bejegyezhető.
Jelenleg érvényben álló védjegytörvényünk a külföldieknek e részbeni jogviszonyait Magyarországon nem szabályozza kimeritően, amennyiben az 1890:II. tc. 32. §-ában idevonatkozólag csupán a következő rendelkezés foglaltatik: „Külföldi vállalatok védjegyeinek, valamint a nevek, czégek, czimerek vagy más üzleti megnevezések védelmére nézve az illető államokkal kötött államszerződések, illetőleg egyezmények irányadók.” Nem szabályozza tehát és még az általános jogelveket sem állapitja meg a védjegytörvény arra az esetre, ha a védjegy oltalmát nálunk is igénybevenni szándékozó külföldi alattvalók hazájával Magyarországnak nincs államszerződése. Ezen hiány következtében ily külföldiek nálunk egyáltalán nem szerezhetnek védjegyoltalmat, mert a védjegytörvény az oltalom megszerzésének módjára nézve ezek tekintetében az államszerződésekre utal. Annak, hogy a nem szerződés államok polgárai nálunk egyáltalán nem szerezhetnek védjegyoltalmat, egy további következménye az, hogy magyar állampolgárok tényleges viszonosságra való hivatkozással sem vehetik igénybe a védjegyoltalmat oly országokban, amelyekkel szerződéses viszonyban nem állunk ugyan, de amely ország a viszonosság fenforgása esetén az illetőket oltalomban részesiteni hajlandó volna. Védjegytörvényünk ezen hiánya ujabban különösen a tengerentuli kiviteli forgalmunkban nyert jelentőséget, amennyiben védjegyes áruink részére ezekben az országokban ma azért nem szerezhető oltalom, mert az Északamerikai Egyesült-Államok, Brazilia, Kuba, Mexico, Domingo, Japán és Tunisz kivételével nem tartoznak az ipari tulajdonjogi Unióhoz s mert a kiviteli czégeink az e részbeni viszonosság itteni fennállására azokban az országokban ma nem hivatkozhatnak. A 6. § lehetővé kivánja tenni, hogy egyrészt ily államok alattvalói Magyarországon, másrészt a magyar állampolgárok ezen országokban a viszonosság fenforgása alapján biztosithassák védjegyeik oltalmát. A viszonosság fennállása a hivatalos lapban közzéteendő miniszteri rendeletben fog megállapittatni.
A külföldiek jogviszonyait van hivatva rendezni a 7. § is, és pedig a képviselet tekintetében. A találmányi szabadalmakról szóló 1895:XXXVII. tc. 15. §-a és az ipari minták oltalmát szabályozó 107,709/1907. sz. rendelet 5. §-a akként intézkedik, hogy a szabadalmi törvény, illetve a mintaoltalmi szabályok alapján azok, akiknek az országban állandó lakhelyük nincs, jogokat csak akkor szerezhetnek és a szerzett jogot csak akkor érvényesithetik, ha belföldön lakó képviselőt neveznek. Védjegyoltalmunkban ez az elv jelenleg még nincs keresztülvive s az e részben érzett hiány megszüntetését czélozza javaslatom ezen szakasza, amely azonban mindaddig, amig a kölcsönös kereskedelmi és forgalmi viszonyok szabályozása iránt a birodalmi tanácsban képviselt királyságokkal és országokkal 1907. évi október hó 8-án kötött és az 1908:XII. törvénycikkbe iktatott szerződés fennáll, ennek XVII. Czikke értelmében a Magyarországon oltalomban részesülő osztrák védjegyekre nem nyer alkalmazást.
