A vizjogról szóló 1885:XXIII. tc. életben léte óta szerzett tapasztalatok már régebben reáterelték a közfigyelmet arra, hogy e törvény revizió alá veendő. Erre a czélra az anyaggyüjtés megindittatott és már igen becses előtanulmány is készült. Alig lehet azonban arra számitani, hogy az általános reviziót felölelő törvényjavaslat rövid időn belől a törvényhozás elé legyen terjeszthető. Ezzel szemben az életviszonyok és főképen a fejlődő gazdasági élet ujabban a vizügyi igazgatás terén is egyes oly kérdéseket állitott homloktérbe, amelyek megoldásával a vizjogi törvény általános reviziója idejéig várni okszerüen nem lehet. A közegészségügyi állapotok javitása szempontjából elsőrangu fontosságu, hogy az ivóviz kielégitőbb védelmet nyerjen, mint amennyire azt eddig biztositani lehetett. A hajózás előmozdithatása intézkedéseket kiván abban az irányban, hogy kikötők, valamint ki- és berakodó helyek a szükségletnek megfelelő számban létesülhessenek. Közgazdaságunk fejleszthetése pedig sürgetően követeli, hogy a vizben rejlő természeti erőket lehető kiterjedten és a legczélszerübb módon a termelés szolgálatába vonjuk. Amióta villamos árammal nagy távolságokra munkaerőt vagyunk képesek átvinni: azóta a vizerők kihasználása egyes államokban óriási arányokban haladt előre.
Hazai viszonyaink között a vizerők értékesitése kétszeresen nagy fontosságu; egyrészt, mert hivatva lennének pótolni kőszénben való bizonyos mérvű fogyatkozásunkat, másrészt közgazdaságunk és első sorban iparunk nagyarányu fejlődését az olcsó vizerőkre alapithatnók. Azokból a tanulmányokból és felvételekből, amelyek a kereskedelmi miniszterium hozzájárulásával az országos vizépitési igazgatóság vizrajzi osztálya által végeztettek, kitünik, hogy az egyes vizvidékeken a következő elméleti lóerők találhatók:
A vizvidékhez tartozó kilométerenként legalább 20-50 lóerő produkálására alkalmas, fölvett folyószakaszok | |||||
Sor- szám | A vízvidék neve | összes hossza | összes motorikus vizereje | ||
kilométerben | elméleti lóerőkben | ||||
1 | Az Alduna mellékvizei | 354.0 | 36.160 | ||
2 | Balatonvidék (Zala) | 75.0 | 1.390 | ||
3 | Béga és Sasa | 68.0 | 4.180 | ||
4 | Bodrog mellékvizei | 434.6 | 32.820 | ||
5 | Dráva és Mura | 218.0 | 288.430 | ||
6 | Fertővidék (Vulka) | 25.0 | 300 | ||
7 | Felső-Tisza és mellékvizei | 777.7 | 162.160 | ||
8 | Garam és mellékvizei | 303.0 | 97.130 | ||
9 | Határfolyók | 249.5 | 84.220 | ||
10 | Hernád és mellékvizei | 282.0 | 19.080 | ||
11 | Körös és mellékvizei | 532.0 | 52.990 | ||
12 | Lajta és mellékvizei | 50.1 | 2.730 | ||
13 | Maros és mellékvizei | 1.593.0 | 331.890 | ||
14 | Nyitra és mellékvizei | 214.0 | 8.930 | ||
15 | Olt és mellékvizei | 777.0 | 104.970 | ||
16 | Poprád és mellékvizei | 239.0 | 54.710 | ||
17 | Rába és mellékvizei | 469.0 | 32.330 | ||
18 | Sajó és mellékvizei | 268.0 | 14.740 | ||
19 | Séd és mellékvizei | 50.0 | 620 | ||
20 | Szamos és mellékvizei | 774.3 | 78.960 | ||
21 | Temes és mellékvizei | 317.2 | 77.320 | ||
22 | Vág és mellékvizei | 680.0 | 209.150 | ||
Összesen | 8.750.4 | 1,695.210 | |||
Tehát az általános tájékoztató ipari vizrajzi felvétel kerekszámban 1,700.000 lóerőt fedezett fel erősebb vizfolyásoknak kihasználásra alkalmasnak itélt szakaszain. Az erőmennyiségek nagy becse még inkább kitünik, ha figyelemmel vagyunk a nagyszámu helyekre, ahol az erő már a természetben is mintegy konczentrálva jelenik meg. A kutatások legalább 650 oly szakasz ismeretére vezettek, ahol együttvéve 900 km. összes folyóhosszaság mentén 680.000 lóerőt képvisel hegyi vizeink energiája, ugy, hogy ezeken a különösen figyelemre méltó folyókon a kilométerenkinti természetes vizerő átlagos értéke 750 lóerőt tesz ki. Horvát-Szlavonországokra nézve a felvételek nem terjedtek ki.
Tájékozásul szolgálhat, hogy Olaszország vizerőit 5 millió lóerőre becsülik, melyből 2 1/2 millió esik Észak-Olaszországra; Franciaországnak vizerőit kis viznél 4 millió, közép-viznél 8-9 millió lóerőre teszik; Svájcznak vizerejét 2 millió, Svédországét 4 millió, Németországét 1.3 millió lóerőre becsülik. Észak-Amerikában maga a Niagara-zuhatag 3 millió lóerőt képvisel; a legnagyobb vizerő a világon azonban Sambezi folyón a Viktória vizeséseknél van, 35 millió lóerővel. Ausztriában a vizerőknek összeirása az 1906. évi deczember 3-iki miniszteri rendelettel indult meg.
Évek óta képezi már tárgyalások anyagát egyes országokban azoknak az előfeltételeknek megteremtése, amelyek biztositanák azt, hogy a természetes vizerők a közgazdaság hasznos tényezőiként a termelés körébe a legkiterjedtebb módon bevonhatók legyenek, illetőleg, hogy azok az akadályok, amelyek ezen vizerőknek munkába fogásánál a vállalkozók elé tornyosulnak, törvényhozás utján elhárittassanak. A kérdés megoldása azonban a legtöbb országban - különösen a magánjogok szempontjából - oly nehézségekbe ütközik, hogy eddigelé ezek a tárgyalások olyan pozitiv törvényalkotást, amely e téren uttörőnek volna mondható, nem eredményeztek. Mégis felemlitem az 1907. évi márczius hó 23-iki bajor vizjogi törvényt, mely 1908. január 1-én lépett életbe; a berni 1907. évi május 26-iki törvényt és az olasz 1907. évi márczius 6-iki törvényjavaslatot, végül a franczia 1904. évi törvényjavaslatot, melyet Léon Mongeot földmivelésügyi miniszter terjesztett be. A berni törvény, nemkülönben az olasz és franczia törvényjavaslatok kizárólag a vizerők hasznositását tüzték ki czélul. Az a szerencsés jogfejlődés, mely a vizek felett való rendelkezést hazánkban kevés kivétellel a hatóságnak tartotta fenn: módot nyujt arra, hogy a jelen javaslat törvényerőre jutása esetén a vizjogi törvény által nyujtott alapon és az abban lefektetett jogelvektől alig eltérve - a közgazdasági szükségnek megfelelően a vizikultura fejlődését hazánkban egy lényeges lépéssel előbbre vigyük.
Az első hat szakasz, főleg a közegészségügy érdekeit tartva szem előtt, biztositani kivánja a föld mélyében rejlő vizek okszerü kihasználását, továbbá ugyancsak közegészségügyi szempontból módot kiván nyujtani arra, hogy olyan vizek, amelyeknek sértetlen fennmaradásához fontos közegészségügyi érdekek füződnek, az eddiginél fokozottabb védelemben legyenek részesithetők.
Alföldi városainkra és községeinkre nézve közegészségi és közgazdasági szempontból megbecsülhetetlen kincset képeznek az artézi kutak. Amily örvendetes azonban e kutak számának folytonos szaporodása, annyira aggodalmat keltő viszont az, hogy e szaporodás folytán egyes városokban és községekben a viz szine mind alacsonyabbra száll alá, vagyis, hogy a viz felszökése a magasabb pontokon teljesen megszünik és csak az alsókon jelentkezik még. Ily viszonyok közepette gondoskodni kell arról, hogy a hatóságnak módjában álljon egyrészt a vizpazarlást megszüntetni, másrészt a szerzett jogokat megvédelmezni. Erre a czélra szolgál az 1. §, amely a jövőre nézve a föld mélyében rejlő vizeknek artézi kutak és földalatti gyüjtőművek segélyével való felszinre hozását, - ami eddigelé csak bizonyos esetekben volt engedélyhez kötött, - általánosságban hatósági engedélytől tenné függővé, abból a szempontból indulván ki, hogy különböző földtani és forrásviszonyoknál fogva az ujabb művek létesitése a már meglevőknek mennyiségét vagy használhatóságát veszélyeztetheti.
A 2. § a tényleg gyakorolt vizhasználatok biztositását czélozza, a vizjogi törvény hatályon kivül helyezett 15. §-a első bekezdésének megfelelően, mégis azzal a változtatással, hogy helyet enged a káros mű esetleges átalakitásának, sőt - ha ez czélirányosabbnak mutatkoznék - annak is, hogy a hatóság a károsultat a káros hatásnak megfelelő kártalanitás mellett leendő eltürésére kötelezhesse.
A 4. § a közhasználatra szolgáló vizvezetékek vizfői, valamint közhasználatra szolgáló kutak és források részére védőterület megállapitását tenné lehetővé. Az egészséges ivóviz biztositásának annyira fontos érdekeit tartva szem előtt, gondoskodni kell arról, hogy ezek a vizek, illetőleg vizvezetékek oly behatásoktól, - amelyek akár mennyiségükre, akár minőségükre ártalmasok lehetnének, - megóvassanak. Miután a védőterületek megállapitása következtében az azokba eső ingatlanok további használata oly korlátozást szenvedhet, amely korlátozásnak ellenszolgáltatás nélkül való türését az egyesektől követelni nem lehet: a törvény a tulajdon szabad használatának a védőterület megállapitásából származó korlátozásáért kártalanitási igény érvényesitésére nyujt alapot.
Elesik létoka a védőterületnek és az abba eső ingatlanok szabad használata korlátozásának, ha a védett viz azt a czélt, amelynek biztositására a védőterület megállapittatott, többé már nem szolgálja vagy nem szolgálhatja. Ily esetekre gondoskodni kell arról, hogy azok bekövetkezésével a hatóság a védőterületet megszüntethesse, aminek folytán azután azok az ingatlanok, amelyek a védelem érdekében szabad használatukban korlátoztattak, ezen korlátozás alól felszabadulnak.
A vizi közlekedésre utalt üzemekre nézve igen nagy fontossággal bir az, hogy kikötésre, továbbá ki- és berakodásra és hajóállomásokra szolgáló helyek a szükségletnek megfelelően rendelkezésre álljanak. Ennek biztositására már eddig is vannak egyes törvényhozási rendelkezések. Nevezetesen az 1879:XXXI. törvénycikkbe foglalt erdőtörvény 198. §-a megadja a kisajátitási jogot az usztatott vagy tutajozott fának a gereblyéknél való kifogására és elhelyezésére szükséges területek megszerzésére. A nálunk is hatályban lévő ausztriai általános bányatörvény értelmében a bányászati vállalatokat is megilleti a kisajátitási jog a bányatermékek forgalomba hozatala végett létesitendő kikötők és rakodóhelyek czéljaira szükséges telkek tekintetében is. A kisajátitásról szóló 1881:XLI. törvénycikk 1. §-ának 7. pontja kisajátitásnak enged helyet a közhasználatra szolgáló kikötők, parti rakhelyek és közraktárak épitésére. Végül a vizjogról szóló 1885:XXIII. tc. 66. §-ának 2. pontja a parti birtokos terhére azt a szolgalmat állapitja meg, hogy a hajók és tutajok kikötését a hatóságilag megjelölt helyeken kártalanitás nélkül türni tartozik.
Az idézett törvényeknek ezek a rendelkezései, valamint azok a határozmányok, melyek a kikötők és rakodók létesitését illetőleg a vizjogi törvény most idézett szakasza alapján 39.507-885. sz. a. kiadott közmunka- és közlekedésügyi miniszteri rendeletben foglaltatnak, a tapasztalat szerint nem bizonyultak elégségeseknek arra, hogy az e részben fennálló igényeket és szükségleteket kielégithessék. A vizi közlekedésre utalt vállalatok ugyanis - miután közhasználatra szolgáló kikötő és rakodóhely még kevés van, a szabad kikötők pedig e vállalatok üzemének lebonyolitására a legtöbb esetben elégtelenek, vagy nékülözik a megfelelő berendezést, - kénytelenek kikötőket és rakodóhelyeket maguk szerezni és berendezni. Az erre irányuló törekvésükben azonban a magántulajdonban rejlő akadályokkal állanak szemben. Ezeket az akadályokat kivánja a 7. § elháritani, annak szemmel tartásával, hogy a folyóvizeink hajózhatóvá és tutajozhatóvá tételére forditott milliók valóban gyümölcsözők csak akkor lesznek, ha a vizi forgalom teljes kifejlődésére az ut ezen akadályokon át is megnyittatik. Az idézett §-ban foglaltakkal tehát az ott felsorolt vállalatoknak megadatnék a lehetőség arra, hogy az üzemüknél nélkülözhetetlen kikötők, valamint ki- és berakodóhelyek vagy hajóállomások, ugyszintén a hozzájuk való juthatáshoz nélkülözhetetlen utak czéljára szükséges területeknek - abban az esetben, ha a közhasználatra szolgáló kikötők vagy rakodóhelyek az ő czéljaiknak nem felelnek meg, - kártalanitás mellett a kikötői vagy rakodói szolgalom megszerzése utján birtokába juthassanak. Ily szolgalommal való terhelés alól mentesek lennének a házak, udvarok, kertek, valamint azok az ingatlanok, amelyek egyházi, vallási, közoktatási, tudományos vagy kegyeletes czélokra szolgálnak vagy rendelvék.
Az 1896:XLVIII., valamint az 1904:XIV. törvénycikkek által rendelkezésre bocsátott hitelekből már számos téli kikötő létesült és az 1908:XLIX. törvénycikk alapján ujabbak is fognak épülni. A hajózás fellendülésével kereskedelmi kikötők épitése is szükségessé válik. Ezeknek a kikötőknek létesitése és fenntartása igen jelentékeny áldozatokat igényel az államtól. Nem szorul bővebb indokolásra a kikötőt létesitő államnak az a joga, hogy ezekben a kikötőkben érvényes rendet, az igénybevétel módozatait, valamint az azok használatáért fizetendő dijakat megállapithassa. Minden e részben felmerülhető kérdés tisztázása végett mégis czélszerü, hogy ez törvényileg kimondassék. Megjegyzendő, hogy a Dunahajózási szerződés 20. § c) pontjában foglaltak szerint is az ily létesitmények használatáért dijak szedésének helye van s csakis az köttetett ki, hogy a dijak ne határoztassanak meg magasabban, mint amennyi a fentartási költségek fedezésére a felállitási költség kamataival együtt megközelitőleg szükséges.
A 11-22. §-ok foglalják magukban azokat a határozmányokat, amelyek rendeltetése utat nyitni a vizerők minél nagyobb mérvben való kihasználásához és biztositani azt, hogy a kihasználásban, egyéb közérdekü czélok mellett, az iparfejlesztés is, amelyre a vizerőművek különösen alkalmas eszközül kinálkoznak, az őt megillető helyet elfoglalhassa. A viztárolás, vagyis inkább a mesterséges tógazdaság hazánkban már közel ezredéves multtal dicsekedhetik, amennyiben már Árpádházbeli királyaink adománylevelei telve vannak mesterségesen épült halastavakra (piscinákra) vonatkozó hivatkozásokkal. Ezen halastavaknak jelentékeny része ma már nem létezik, de a régi töltéseknek maradványai sok helyen ma is feltalálhatók. A halastavaknak az a része, mely egyuttal a vizimalmok számára gyüjtötte a vizet, jobbára még ma is fennáll. A mesterséges tógazdaságnak legszebb példáit képezik a századok előtt épült tatai uradalmi tavak. Kiterjedt tógazdaságok állanak fenn még a Mezőségen is. De nemcsak a halgazdaság és őrlőipar támaszkodott és támaszkodik még részben ma is mesterséges tavakra, hanem a bányászat és erdészet is kiváló épitményeket létesitett e téren. Selmeczbánya környékén az 1700-1744. években épült tavak közül még most is 16 tó van használatban, melyek mintegy hét millió köbméter vizet tárolnak. Ugyancsak több bányászati czélra szolgáló tó van Verespatak vidékén. A fausztatás és tutajozás czéljaira kivált az erdőkincstár épitett figyelemre méltó völgyzárakat a Felső-Tisza völgyében. Azonban a modern vizgazdaságba beillő ily épitményeknek eddigelé még hijával vagyunk. Nevezetesen a modern viztárolónak lehető nagy térfogatunak kell lennie, és hogy ennek megfelelhessen, a völgyet az erre alkalmas ponton - valamely természetes szükületnél - magas fallal, völgyzáró gáttal kell elzárni. A viztárolók szerepe a modern vizgazdaságban igen sokféle. Kiváló sikerrel alkalmazták és alkalmazzák Francziaországban és legujabban Németországban, az Odera vidékén, egyes, rohamos esésü völgyeknek ármentesitésére. Indiában, Spanyolországban, Algirban a viztárolók öntözési czélokra szolgálnak. Nagyszámu viztárolók táplálják Francziaországban, Belgiumban, Németországban, Angliában a hajózó csatornákat, melyek egyik folyó völgyét a másikkal kötik egybe. Számos viztároló szolgál városi és községi vizvezetéki czélokra.
Legujabban pedig, kivált mióta az erőnek villamos árammal való vezetése megtette az egész világon hóditó körutját, a viztárolók elsőrendü iparfejlesztő tényezőkké váltak. Annál a rendkivül kedvező hatásnál fogva, melyet a nagyobb viztárolók folyóvizeink járásának szabályosabbá tételére gyakorolnak, - már magukban véve, eltekintve minden egyéb használati czéltól, - azon munkálatok közé sorolhatók, melyek a közérdeküségnek minden kétségen felül álló kriteriumával birnak. Mert hisz az volna a legideálisabb állapot, ha folyóink felső völgyében annyi viztárolást tudnak végezni, hogy a kis és nagy vizek közötti különbségek kiegyenlitődnének. Kisebb vizfolyásoknál, egyes mellékvölgyekben ez el is érhető, nem ritkán egyetlen, a kellő helyen elhelyezett viztároló utján; nagyobb vizfolyásokon, folyókon a völgyzáraknak már egész sokaságára volna szükség, hogy a vizszinek közötti nagy különbségeket csak némileg is kiegyenlithessük. A völgyzáraknak költsége a tárolt vizmennyiség és a helyi viszonyok szerint nagy általánosságban egy köbméter viztömegre, mint egységre átszámitva, 10 fillér és egy korona között változik; mentül nagyobb a tárolt vizmennyiség, rendszerint annál olcsóbb egy köbméternek a tárolása és megforditva. A nagy költségek teszik rendszerint lehetetlenné, hogy nagyobb folyóvizek szabályozását, illetőleg egyes völgyek és sikságok ármentesitését a tárolásra alapithassuk. A Bega szabályozása czéljából például - az idevonatkozólag készült tervek szerint - 105 millió köbmétert kellett volna tárolni és miután nagy völgyzárak épitésére a helyi viszonyok nem voltak mindenben kedvezőek, ezen viztömeget csakis 21 tároló medenczében lehetett volna felfogni, amelyek épitési költsége meghaladta volna a 19,400.000 koronát, holott a meglevő töltések emelése és erősitése csak 9,600.000 koronát igényelt. Általán a viztárolóknál a költségeken kivül igen nagy nehézségek mutatkoznak abban is, hogy rendkivül nehéz e czélra megfelelő területeket találni, mert a szélesebb, laposabb medenczék rendszerint községekkel vannak betelepitve.
Ez az oka, hogy bármily hasznos és áldásos volna is a viztárolóknak ugy vizszabályozási, mint vizhasználati szempontokból minél nagyobb számban és terjedelemben való létesitése, erre alig lehet számitanunk. A különféle czélu viztárolók között a viz eleven erejének kihasználása czéljából épülő völgyzáraknak az öntözésre szolgálókkal szemben még az is előnyük, hogy a vizet magát nem fogyasztják el, hanem jóformán egész mennyiségében visszabocsátják a vizfolyásba, ahol az még más czélokra - esetleg ismételten - is felhasználható. Megvalósitandó a vizierők kihasználásának, vagyis viztárolók és vizerőművek létesülésének előfeltételeit, első sorban azokat az akadályokat kell elháritani, amelyeket a hozzáférés elé a magántulajdon állit. E czélból szükséges a kisajátitásnak - megfelelő határok között - helyt engedni; helyt kell adni továbbá annak, hogy bizonyos feltételek fennállása esetén tároláshoz és vizerőművek létesitéséhez azok a vizek is igénybe vehetők legyenek, amelyeket a vizjogi törvény a birtokos szabad rendelkezésére állóknak állapitott meg.
Az 1., 2. és 3. p.-ban foglalt meghatározások nem jelentenek ujabb térfoglalást a kisajátitások mezején, mert - ha közvetve is - oly czélokat (vizszabályozás, öntözés, hajózás, vasut, községek vizzel való ellátása, közmüvek létesitése) szolgál az azok alapján helyt nyerő kisajátitás, amelyeket már az 1881:XLI. törvénycikk ruházott fel kisajátitásra való joggal. Uj dolgot tartalmaz azonban - miután jelentékenyen tullép az 1907:III. törvénycikk 8. §-ába foglalt rendelkezések keretein is - a 11. § 4. p. Az e pontba foglalt rendelkezések mérlegelésénél mindenekelőtt figyelmet érdemel az, hogy a hazai iparfejlesztésről szóló 1907:III. tc. 8. §-a bizonyos korlátozással kisajátitási jogot ad a gyárak és ipartelepek javára és pedig nemcsak a telep elhelyezésére szolgáló területre, hanem az üzemhez nélkülözhetetlenül szükséges viziművek, szivattyutelepek és emelőberendezések czéljára is. Az 1885:XXIII. törvénycikk a magántulajdon korlátozásának ily viziművek czéljaira is helyt adott az 59. §-ban körülirt szolgalom megállapitásával és e szolgalmat a vizerő kihasználására szükséges árkok, csatornák, bukógátak, zsilipek stb. részére bármely ipari vállalat igénybe vehette és tényleg számos esetben igénybe is vette. Egyébként pedig kétségtelen, hogy a vizerőművek, mint amelyekkel alvó természeti erők aknáztatnak ki a termelés javára, általában számottevő eszközei a nemzeti vagyon gyarapitásának és hogy nagyobb vizerőművek, legyenek akár a mezőgazdaság, akár pedig az ipar szolgálatára rendeltek, ezen rendeltetésük körén tul terjedő kihatásukkal már a közgazdaság fejlesztésében, mint erős emeltyük érvényesülhetnek.
A § - tapasztalati adatok alapján - azokat a vizerőműveket minősiti ily czélt szolgálhatóknak, tehát a közérdek által is igényelteknek, amelyek munkabirása a 100 lóerőt eléri. A legalább is 100 lóerőt kifejteni képes vizerőmű tehát elhivatás betöltésére alkalmas voltában juttatná a létesitésére vállalkozót ahhoz, hogy a kisajátitási jogot elnyerhesse, aminek különben még további előfeltételét képezné a köznek szempontjából szintén értékkel biró annak a kötelezettségnek vállalása, amely fentebb emlittetett. Megjegyzendő, hogy egy lóerőnek évi értéke mintegy 100-200 K-nak felel meg és igy a 100 lóerőt elérő vizerőmű mintegy 200.000 K tőkeértéket képvisel. Szabad rendelkezés alatt álló vizeken csak akkor lenne ily vizerőmű és a létesitéséhez szükséges viztároló czéljára kisajátitásnak helye, ha a vizerőmű legalább 1000 lóerőnyi munkaképességü. E megkülönböztetés megtételénél az volt a vezérlő gondolat, hogy ha már magasabb czélokból oly téren kell foglalásokat tenni, amelyeken eddig a birtokos szabadon rendelkezett, szorittassék ez csakis azokra az esetekre, amelyekben a közgazdaságnak már valóban nagy haszna és érdeke forog szóban.
A § utolsó bekezdése a kisajátitás tekintetében különbséget tesz az ezen § 4. pontjának meghatározása alá eső vizerőművek és a viztárolók között. Nevezetesen a 4. pont határozmányai alá eső vizerőműveknél a kisajátitás alól a házakat, udvarokat, kerteket, vallási, kegyeleti és tudományos czélokra szánt ingatlanokat kiveszi; viztárolóknál azonban, ha ezek a 4. pont határozmányai alá esnek is, - az ingatlannak vagy a tulajdonosnak minősége a kisajátitást nem akadályozná. Ez a megkülönböztetés abban leli magyarázatát, hogy a vizerőművek rendszerint a hozzájuk vezető csatornák által nyerik a szükséges vizmennyiséget, e csatornákat pedig olyképpen lehet tervezni, hogy a beltelkek és kegyeletes czélu ingatlanok elkerültessenek; ellenben viztárolókat czélszerüen és jutányosan csak ott lehet megépiteni, hol a völgyekben természetes szorulatok, azok felett pedig kiszélesedő lapos völgykatlanok fekszenek. A viztárolóknál tehát csakis a természet nyujtotta alkalmas helyzetet lehet kihasználni, mig a vizerőműveknél jóformán az egész folyó völgye rendelkezésre áll.
Ezenfelül a viztárolóknak közgazdasági fontossága is sokkal nagyobb, mint a vizerőműveké, mert kellő nagyságu viztárolók az egész patak vagy folyó vizjárására kedvezőleg hatnak azáltal, hogy az árvizeket részben vagy egészben felfogják és kis vizállás idején bocsájtják le; tehát kétszeres szolgálatot tesznek a vizgazdaságban. A vizerőművek tulnyomó része kezdetben a vizfolyásokban rejlő és a vizállások szerint igen nagy eltéréseket mutató hajtóerőnek felhasználásával fog létesülni és igen csekély lesz azoknak a vizerőműveknek a száma, melyekhez e czélból még viztárolókat is fognak épiteni. Azonban idővel, midőn a fennálló telepek fejlődésével az ily módon rendelkezésre álló erő kevésnek fog bizonyulni: annak fokozását már csak a viztárolók felépitésével lehet elérni. Szóval a vizerőművek rendszerint meg fogják előzni a viztárolókat. A vizerőműhöz szoros értelemben csak azok a berendezések tartoznak, melyek a rendelkezésre álló vizerőnek felhasználását czélozzák, milyenek a turbinák vagy vizi kerekek, a villamos áramot fejlesztő gépek stb., nemkülönben az összes berendezés felügyeletét végző személyzet részére szükséges lakóépületek. Az előállitott erőt értékesitő bármiféle üzemhez szükséges területek azonban a § rendelkezései alá már nem esnek.
Ha vizerőink kellő kihasználását elérni kivánjuk, akkor nem zárkózhatunk el az elől, hogy a szabad rendelkezés alatt álló vizek igénybevételének is helye lehessen. A 11. § 4-ik pontjában megállapitottakból folyólag azonban, az ezen 4. pontban körülirt vizerőművek közül csak olyanok czéljára vehetők igénybe szabad rendelkezés alatt álló vizek, amelyek legalább is átlag 1000 lóerőt képesek kifejteni. A 12. § első bekezdésébe továbbá felvétetett az is, hogy az emlitett viztárolók, vizerőművek és vizvezetékek javára akár szabad, akár hatósági rendelkezés alatt álló vizeken gyakorolt vizhasználatok korlátozhatók. Vizrendezésekre és lecsapolásokra szolgáló munkálatoknál a vizjogi törvény 29. §-a magánosoknak is megadja a jogot, hogy a fennálló vizhasználatokat teljes kártalanitás mellett korlátozhassák, sőt meg is szüntethessék. Ennek a rendelkezésnek a 11. §-ban érintett viztárolókra és vizerőművekre, valamint községek (városok) és közhasználatra szolgáló vasutak vizvezetékeire való kiterjesztése a kérdéses munkálatok létesithetése szempontjából feltétlenül szükséges. A legtöbb esetben ugyanis nem kell a fennálló vizhasználatokat kisajátitani, hanem elégséges azokat egyben vagy másban korlátozni, hogy egy ujabb közérdekü vizhasználat jöhessen létre. Sőt kisajátitás utján számos vizhasználat egyáltalán nem is létesülhetne, ha részére a korlátozás joga meg nem adatik. A gyakorlatból vett példa világitja meg ezt a legjobban.
Egy városnak vizvezeték létesitésére másodperczenkint 30 liter vizre van szüksége; a pataknak, amelyből a vizkivétel történnék, van 1000 liter vize; a patakon 30 malom áll; e 30 malmot kisajátitani nem lehetséges, mert azt a vizvezeték meg nem birja, de megbirja igen jól, ha a kérdéses malmoktól 30 liter elvonatik és ennek arányában a kártalanitás kimondatik. Több esetben fordult elő, hogy valamely elsőrendü vasut vizállomása részére a patakból vizet kellett venni, mert a kutból kellő mennyiség vagy minőség nem volt beszerezhető; daczára annak, hogy vasuti czélokra megvan a kisajátitás, azt igénybe venni mégsem lehetett, mert számos vizhasználatot és malmot kellett volna megváltani másodperczenkinti 2-3 liter viz kivétele végett. De közérdekből is helyesebb, ha a fennálló vizhasználatok megszüntetés helyett csak korlátoztatnak, mert a viznek minél nagyobb és többszörös kihasználása növeli a közvagyont.
Midőn azonban a megjelölt esetekre, illetőleg művek czéljaira a vizhasználatok korlátozhatásának ekképen hely engedtetik, viszont arról is gondoskodni kell, hogy a vizjogi törvény 25. §-ában szabadnak nyilvánitott vizhasználatok (vizmerités a rendes házi szükségletre vagy ültetvények öntözésére, itatás, usztatás, mosatás, fürdés, jégvágás) - mint amelyek az élet elsőrendü szükségleteinek kielégitésére szolgálnak - ezekben az esetekben se korlátoztassanak, hanem, hogy gyakorlásuk a jövőben is biztosittassék. Erre irányul a második bekezdésbe foglalt rendelkezés. A hajózás, tutajozás és fausztatás érdekeinek a viztárolók és vizerőművek engedélyezésénél való figyelembe vételére nézve az 1885:XXIII. tc. 27. §-ában foglalt határozmányok irányadók, melyeket éppen ugy nem érint a jelen törvény, mint a most emlitett törvény 20. §-ában a tutajozás és fausztatás jogának megszerzését és gyakorlását illetőleg foglalt rendelkezések sem. A 13. §-ban a viztárolók engedélyezése iránt hozott alsófoku határozatokra nézve ki kellett mondani, hogy azok csak a földmivelésügyi miniszter megerősitésével válnak jogerősökké. Erre azért van szükség, mert e művek rendszerint csak igen magas, 10-50 méteres töltésekkel vagy kőfalakkal létesithetők, melyek átszakadás esetén az egész völgyet katasztrófával fenyegetik, amint az Francziaországban, Spanyolországban és Amerikában is előfordult. Ebből a szempontból nemcsak a terveknek szigoru elbirálása szükséges, hanem az épitkezésnek szakadatlan ellenőrzése is elengedhetetlen feltétel. Miután nagyobb viztárolók által az élet- és vagyonbiztonság lehet veszélyeztetve, azért az engedélyezési eljárást nemcsak a hatósági rendelkezés alatt álló vizekre, de a szabad rendelkezés alatt álló vizeken épülő völgyzárókra is ki kellett terjeszteni.
Sokszor előfordul, hogy valamely vizfolyás rendezésével, átvágás létesitésével vagy a vizfolyás teljes elvezetésével, nemkülönben valamely községi (városi) vizvezeték létesitésével, midőn pl. a városon vagy községen keresztülfolyó patakot másfelé terelik, a kisebb vizhasználatoknak egész sorozata marad üzemviz nélkül. Ily esetekben csakis e vizhasználatoknak megszüntetésével és teljes kártalanitásával lehetett a kérdést megoldani, holott gyakran sokkal czélszerübb és jutányosabb az oly módon való megoldás, hogy az uj vállalat engedélyese az elvont vizzel egyenértékü üzemvizet természetben szolgáltassa ki. Az elvont üzemviznek - a hatóság megállapitásához képest - ekként való pótlását tenné a 14. § első bekezdésében lehetővé oly vizrendezés vagy vizhasználat létesitőjének, amelynek czéljaira a törvény kisajátitási jogot ad. E szakasz második bekezdése pedig - a vizben rejlő erők teljesebb kihasználhatása érdekéből - arra is nyujtana lehetőséget, hogy az emlitett vállalatok által elvonandó hajtóerő - ugyancsak a hatóság megállapitásához képest - akár ugyanannyi lóerőt képviselő vizerővel, akár megfelelő villamos árammal vagy más hajtóerővel helyettesittethessék. Ha ugyanis ily helyettesités lehetőségének hiányában csakis a közbeeső vizerőművek korlátozása vagy megszüntetése és ezek czimén való kártalanitása maradna meg, nagyobb vizerőművek a legtöbb esetben nem jöhetnének létre. Különben ebből a fennálló vizerőműveknek semmiféle hátránya nem keletkezik, sőt ellenkezőleg sokkal jobb helyzetbe jutnak, mert rendszerint rozoga, sok fenntartást igénylő berendezésüket a legmodernebb gépezetekkel fogják kiválthatni.
A vizikönyvek áttekintése azt tüntette fel, hogy az első vizhasználatok engedélyezésekor némely alsófoku hatóságok igen bőkezüen jártak el, amennyiben egyes viziművek és vizhasználatok részére nem ritkán tizszer annyi vizet engedélyeztek, mint amennyire okszerü kihasználás és kezelés mellett szükség volna. Emiatt, amiként arra már ismételten fordult elő eset, későbben jelentkezőknek csakis a vizfelesleget lehetett engedélyezni; miután pedig felesleg rendszerint ritkán, csakis áradások alkalmával áll elő, sok viz használatlanul folyik le a medreken. Miután a vizjogi törvény 32. §-a a vizfelesleg igénybevételét a meglevő műveknek átalakitásával is megengedi: nem szenvedhet kétséget, hogy a tényleg tapasztalható vizpazarlás megszüntetéséről, legyen az akár abból származó, hogy a hatóság az engedélyezésnél nem volt eléggé körültekintő, akár pedig abból, hogy egyes vizművek rendkivül kezdetleges szerkezettel birnak, mindenesetre gondoskodni kell. Ha a vizhasználatok ezen rendezésénél a meglevő műveknek bárminemü átalakitására volna szükség, annak költségeit az uj engedélyes tartozik viselni, mint aki annak hasznát is élvezi.
Ez a rendelkezés amiatt szükséges, hogy a nagy költséget igénylő vizerőműveknek financzirozása akadályokba ne ütközzék.
A vizjogi törvény 34. §-a azt az elvet emeli érvényre, hogy vizhiány beálltával a hiányt a vizhasználatra jogosultak között az tartozik türni, akinek a viz használatához legujabb a jogositványa. A 11. §-ban emlitett vizerőművekre és a községi (városi), valamint vasuti vizvezetékekre ennek az elvnek alkalmazásából előálló veszteség számos esetben sokszorosan felülmulná ama kártalanitási összegeket, melyeket a jelen szakasz alapján igénybevehető átháritás czimén a szóbanforgó viziművek engedélyeseinek az elsőbbséggel biró vizhasználatok részére fizetniök kell. Erre való tekintettel is indokolt lehetőséget nyujtani arra, hogy vizhiány ellen kellően védekezhessenek.
A 19. § azt kivánja biztositani, hogy a viztárolók által gyüjtött viz, amennyiben az az eredeti czél veszélyeztetése nélkül lehetséges, minél nagyobb kihasználást nyerhessen.
Arra a nagy szerepre való tekintettel, amelynek betöltésére a nagyobb vizerők közgazdaságunk fejlesztésénél hivatva lesznek, gondoskodni kell arról, hogy az állam az iparfejlesztés, vontatás és mezőgazdasági czélokra alkalmas nagyobb vizerőket külön rendelkezésre fenntarthassa és kivehesse a magánüzérkedés köréből. Egyes élelmesebb vállalkozók számos értékes vizierőt vettek fel, azokra az elsőfoku hatóságtól engedélyt kértek és azt megkapva, azzal jórészben házalni jártak. Szükségesnek mutatkozik tehát rendelkezni oly irányban, hogy a nagyobb vizerők engedélyezése iránti kérvények előzetesen a kormányhoz terjesztessenek fel, nehogy annak a kormány elkerülésével való engedélyezése ennek iparfejlesztési vagy egyéb programmjára zavarólag hasson. Amennyiben a kormány a kérdéses vizerőt saját czéljára fenn nem tartja, a vállalkozó - a kiépitést - a hatósági engedély elnyerése után egy év alatt tartoznék megkezdeni. Ennek a feltételnek kikötése bár szigorunak látszik, de az üzérkedés megakadályozása szempontjából okvetlenül szükséges, mert különben nagyobb - 4-5 éves - határidők engedélyezése mellett éppen az üzérkedés segittetnék elő és megakadályoztatnék, hogy más komolyabb vállalkozók kérhessenek időközben arra engedélyt. Egyébiránt lehetőséget nyujt a törvény arra, hogy kellően megokolt esetekben a határidő meghosszabbittassék. Ha a külön rendelkezésre való fenntartásról a kormány később lemondana, a hatósági engedély kérelmezésének utja megnyilik. Az e szakaszok határozmányai alá eső vizerőként olyanok állapittattak meg, melyeknek átlagos munkaereje a 100 lóerőt meghaladja, mert ezek az állami iparfejlesztési akcziónál már jelentékeny tényezőként szerepelnek.
A 26. § az 1885:XXIII. tc., valamint a jelen törvényjavaslat értelmében felmerülő kártalanitási kérdések lebonyolitásához megkivántató eljárást szabályozza. A vizjogi törvénynek a kártalanitás iránt rendelkező határozmányai (170., 171. §-ok) hiányos szövegezésüknél fogva a gyakorlatban félreértésekre adtak alkalmat. Erre való tekintettel és mert a jelen törvény esetén a kártalanitásnak ujabb és ujabb esetei állanak elő (l. a 2., 4., 5., 7., 15. és 18. §-okat), szükséges volt a kártalanitásnál követendő eljárást szabatosan körülirni, annak a kivánalomnak a kielégitésével is, hogy az eljárás keretében a tulajdonoson kivül a többi telekkönyvi érdekeltek, valamint a távollevők jogvédelme kellőképen biztositva legyen.
A 27. § a vizi szolgalmaknak, továbbá a kikötői vagy rakodói használat szolgalmának, valamint a védőterülettel kapcsolatos korlátozásoknak megállapitása iránt folyamatba tett eljárások lebonyolitását az érdekeltek személyében bekövetkezhető időközi változások tekintetéből megkönnyitendő: a kisajátitási tv. 42. §-ának mintájára és azzal a joghatálylyal, melyet a törvényszakasz a kisajátitási jog feljegyzésének ad, a telekkönyvi feljegyzés igénybevételére nyujt törvényes alapot.
A 4. pont felvételére az ad okot, hogy a vizjogi törvény kifejezetten nem gondoskodik annak a megtorlásáról, ha a vizhasználatok engedélyesei a vizhasználat gyakorlásánál az engedélyokirat határozmányait nem tartják meg. Megfelelő büntető határozmányt felvenni most annál inkább kell, mert a jelen törvény alapján létesülő nagyobb vizműveknél ily mulasztások kiszámithatatlan következményekkel járhatnak.