I. A munkátlanság veszedelme a jogrendre. Az államot kettős rendeltetésének betöltésében, amikor egyfelől polgárainak tökéletesbitését előmozditani, másfelől a jogrend fenntartását biztositani törekszik, a munkátlanul élő emberek nagy tömege lépten-nyomon gátolja. A munkátlan élet, mint az emberben rejlő fizikai, értelmi és erkölcsi erők tétlenül hevertetése már magában is károsan hat az egyéni szervezet fejlődésére s ezzel egyuttal a család, a társadalom, az állam érdekeire is. E káros hatást a köztapasztalat bizonyitja s a lélektan és a társadalomtan művelői ismételten megállapitották. A munkátlan életmód számos nagy érték lerontására vezet. Elég e tekintetben a családi és magán-vagyonok pusztulására, a munkátlansággal rendszerint kapcsolatos élvezethajhászat erkölcsi következményeire, a gyermeknevelés elhanyagolására utalni, amely tények végeredményükben a nemzet erkölcsi és vagyoni erejének csökkenését idézik elő. E szomoru jelenséggel szemben az államhatalom nevelő és gondozó tevékenységére minden esetben szükség van: büntetőjogi beavatkozás azonban csak ott válik szükségessé, ahol keresetre utalt egyének munkakerülő életmódja a társadalmi javakat közvetlenül is veszélyezteti. Ezen a ponton azonban a legerélyesebb intézkedésekre van szükség, mert a munkakerülők részéről fenyegető veszedelem nagyságát elég sötét szinekkel festeni nem lehet. Megfelelő statisztikai adatok hiányában pontosan ugyan nem állapitható meg, hogy a bűncselekményeknek mily arányszáma vezethető vissza a munkakerülő életmódra; de a lélektani magyarázat, ugyszintén a birósági tárgyalásokon nap-nap után szerzett benyomások azt igazolják, hogy az élet, a testi épség, a szemérem és a vagyon ellen elkövetett bűntettek és vétségek tulnyomó része közvetlenül vagy közvetve okozati összefüggésben áll a tettes munkakerülő életmódjával.
Egyfelől a munkátlanságot követő szükölködés, másfelől a könnyelmü és élvezethajhászó életmód következményeként előálló, gyakran szervezeti elfajulással is kapcsolatos erkölcsi nihilizmus természetes forrása a kezdetben kisebb sulyu, de későbbi fejlődésében végzetes eredményekkel járó kriminalitásnak. Az egyes büntető intézetekben végzett közvetlen tanulmányok ezt a lélektanilag természetes és nap-nap után szerzett tapasztalatokkal is igazolt jelenséget az induktiv bizonyitás teljes sulyával megerősitik. Hazánkban szerzett tapasztalatok általában azt mutatják, hogy ugy a vidéken, mint a városokban a legveszedelmesebb bűntettek munka nélkül élő s rendszerint egyuttal munkakerülő, a rendes életmódtól irtózó elemektől erednek. A vidéket illetően általánosan ismeretes az a határtalan veszedelem, amely jogilag védett érdekeinket a kóbor czigányok részéről fenyegeti. Egy dánosi rablógyilkosság s más hasonló gonosztettek a közérdeklődést időnként erre a veszedelemre reá is terelik; de mindezideig hiányzik az a hatályos intézkedés, amely a veszedelmet a társadalomról hatályosan elháritani tudná. Városaink közül a dolog természeténél fogva a munkátlan elemek legjobban Budapest társadalmi rendjét veszélyeztetik. A székesfővárosi államrendőrség jelentése szerint itt több mint 500 oly munkanélkül élő ember ismeretes, akik állandóan bűncselekmények elkövetéséből tartják fenn magukat, de akik az igazságszolgáltatás sujtó kezét élelmességükkel gyakran elkerülik s szabadlábon élve a közrend legveszedelmesebb ellenségei maradnak. A teljesen munkanélkül élők mellett a nagy városokban számos oly kétes foglalkozásu ember is tartózkodik, aki felismerve a törvények fogyatkozásait, tulteszi magát minden erkölcsi kötelességen s abból tengeti élet, hogy szédelgésre használja ki a szegény néposztály szenvedélyeit, gyöngeségét, könnyelműségét vagy tapasztalatlanságát. Ezeknek a kétes foglalkozásu elemeknek a cselekményei a mai tételes jog szerint a legsulyosabb eseteket kivéve nem vonhatók büntetés alá; ez magyarázza meg, hogy a rendőrhatóságoknak tétlenségre kárhoztatott szemlélődése mellett foszthatják ki a velük érintkezésbe jutott népelemeket.
II. A munkátlanságban rejlő veszedelem leküzdésére irányuló régebbi tételes jogi rendelkezések. A munkanélküli életnek jelentékeny veszedelmét ismerve, már századok előtt megkisérelte a közhatalom az azzal szemben hatályos védekezést. A XVI. század végén Hollandiában kitünően berendezett u. n. fegyintézeteket találunk, amelyek mindenekelőtt a koldusok és a csavargók összegyüjtésére voltak hivatva. Más államokban is már századok óta védekeztek az ugynevezett consuetudo delinquendi ellen; a középkorban és az uj kor első századaiban válogatott kinzásokkal, gyakran kegyetlen torturák után halálbüntetéssel sujtották az olyan bűntetteseket, akikre a „consuetudo-t rábizonyitották, de a védekezésnek ez a módja szerfölött kezdetleges volt és az uj kor törvénykönyveiből ki is maradt. Különösen hiányzik a védekezés minden módja a magyar büntetőtörvénykönyvből, amely e tekintetben a legtöbb nyugateurópai törvénykönyv mögött marad. Egyes államok az utolsó évtizedekben minden elméleti aggályt félretéve s mint Mittermaier irja, inkább egy határozatlan érzést követve, mint tudományosan kidolgozott alapon, komoly kisérleteket tettek a közveszélyesek megfékezésére. Azokban a régebbi jogszabályokban, amelyek a kérdés megoldásának legalább ilyen komolyabb kisérleteiül tekinthetők, a következő rendelkezések érdemelnek figyelmet.
1. A XIX. század törvényhozásának hosszabb időn át a francia Code pénal szabott irányt. E törvényműben, amely egyes - kétségtelenül igen jelentékeny - változtatásoktól eltekintve, Francziaország tételes büntetőjogát ma is szabályozza, a csavargás és a koldulás elnyomása felől a 269-282. Czikkek rendelkeznek. Tekintettel e törvénynek az európai jogfejlődésre gyakorolt hatására, eléggé fontosnak mutatkozik idevágó rendelkezéseinek közlése. A 269. § szerint a csavargás vétség. Csavargónak a törvény azt az egyént tekinti, akinek sem meghatározott lakása, sem megélhetési eszköze, sem rendes foglalkozása nincs (270. Czikk). E meghatározást az 1885. évi május hó 27-iki (relegációs) törvény azzal bőviti ki, hogy fogalmi körébe vonja azokat is, akik utczákon űzött tiltott játékkal vagy prostitucióval szerzik meg szokásszerüen a megélhetési eszközöket. A büntetés 3-6 hónapig terjedhető fogház és egyes meghatározott helyekről 5-10 évig terjedhető időre szóló kitiltás (interdiction du sé jour). A code pénal 277. Czikke 2-5 évig terjedhető fogházzal bünteti a csavargót, ha fegyvert visel; 279. Czikke ugyanugy azt, aki személyek ellen erőszakot követett el vagy kisérelt meg; 278. Czikke 6 hónaptól két évig terjedhető fogházzal, aki 100 franknál nagyobb pénzértéket hord magával s annak eredetét kimutatni nem tudja; a 279. Czikk esetében, ha sulyosbitó körülmények forognak fenn, a cselekmény 5-10 évig terjedhető fegyházzal (réclusion) büntetendő. Az olyan koldusok és csavargók ellen, akik hamis bizonyitványokat, utleveleket stb. hordanak magukkal, a büntetés legmagasabb mértékét kell alkalmazni. A koldulás enyhébb eseteit - mikor a munkaképtelenség, vagy munkahiány viszi rá a tettest és menedékházban az illető elhelyezést nem nyer, - a franczia jog nem bünteti; a sulyosabb eseteket ellenben a csavargóval azonos elbánásban részesiti. Ha e rendelkezések - amelyeknek erélyes szigora Napoleon 1808. évi rendeletére vezethető vissza - az európai törvényhozásokba a maguk teljességében átmentek volna, a munkakerülők egyes csoportjainak megfékezésére a büntetőbiráskodásnak lett volna módja; de a többi államok a code pénalnak inkább az egyéni szabadságot védő rendelkezéseit vették át, mint azokat, amelyek a társadalom hatályosabb védelmére alkalmasokul mutatkoznak. Egyes rendelkezéseinek szigora daczára azonban maga a code pénal sem bizonyult a munkakerülők elleni védekezés terén elég hatályosnak.
2. Angolországban 1824-ben hoztak törvényt a csavargás és általában a munkakerülés elnyomására, amely csekély módositásoktól eltekintve, ma is fennáll. Ez az u. n. Vagrancy Act a csavargók három csoportját különbözteti meg. Az angol jogban szokásos kazuisztikus törvényszerkesztési módnak megfelelően a törvény messzemenő részletességgel sorolja fel az egyes csoportokhoz tartozó elemeket. A legenyhébb büntetés alá az u. n. idle and disorderly person esik. Ilyennek tekinti a törvény azt, aki családjának eltartását, bárha arra képes, elhanyagolja vagy megtagadja s e kötelesség teljesitését a közjótékonyságra háritja; aki valamelyik községből ki van tiltva s oda visszatér anélkül, hogy rendes megélhetési eszközei volnának; aki helyről-helyre járva, engedély nélkül folytat házaló vagy kiskereskedő üzletet; aki nemi erkölcstelenségből él; aki az utczákon csavarogva koldul vagy gyermekeket koldulni küld; aki közjótékonyságból él s a dologházat vagy menedékhelyet, amelybe felvették, engedély nélkül elhagyja, vagy ilyenbe belépni vonakodik vagy abban a házirendet sérti; aki oly czélból, hogy segélyben részesüljön, hamis nevet használ vagy hamis bizonyitékokat mutat fel. Mint rogue and vagabond sulyosabb megitélés alá esik az előbbi rendelkezések alapján már elitélt visszaeső, továbbá az, aki mások megtévesztésére jövendőmondással foglalkozik; aki anélkül, hogy életmódjáról és létfenntartási eszközeiről kielégitő felvilágositást tudna adni, rendes lakóhely nélkül csavarog; aki csavarogva sebeinek vagy sérüléseinek mutogatásával gyüjt könyöradományt; aki mások megtévesztésével gyüjt jótékony adományokat; aki családját elhagyja ugy, hogy feleségéről meg gyermekeiről a közjótékonyságnak kell gondoskodnia; aki lakásán betörő szerszámokat tart; aki valamely házban vagy körülzárt területen tiltott czélból tartózkodik; aki mint gyanus ember, nevezetesen mint tolvaj ismeretes s oly csavargó életet él, hogy a biróság szabad mérlegeléssel felteszi róla, hogy bűntettet (felony) követett el; aki mint idle and disorderly person a hatósági közegnek erőszakosan ellenszegül; aki közjótékonyságból él s vagy igy szerzett saját ruháját vagy az őrszemélyzet tulajdonát rongálja. Az 1898. évi augusztus 12-iki törvény a most felsorolt munkakerülőkkel szemben egy sorba állitja azokat is, akik erkölcstelenségből élő személyeket tartanak maguknál. A legszigorubban azokat bünteti az angol jog, akik az előbbi csoportba tartoznak s a fogságból megszöknek, hatósági közegeknek ellenszegülnek vagy visszaesők.
Az első csoportba tartozókat egy hónapi, a második csoportba tartozókat három hónapi, a harmadik csoportba tartozókat (incorrigible rogue) egy évig terjedhető s munkakényszerrel kapcsolatos fogházzal büntetik. A munkakerülőknek e széles körét befogadó s éppen ezért tulszigorunak látszó rendelkezéseket a birói gyakorlat az egyéni szabadságnak szerfelett kedvező módon nagyon enyhén alkalmazza s az általános meggyőződés az, hogy e jogszabályok a társadalomnak megfelelő védelmet nem nyujtanak. A közveszélyes bűntettesekkel szemben annál hatályosabb rendelkezéseket tartalmaz az 1907. évi prevention of cerime act, amely azonban a még bűncselekményt el nem követett munkakerülőket nem sujtja.
3. Belgiumban a XIX. század közepéig a franczia code pénal-ból átvett rendelkezések voltak érvényben. 1849-ben e jogszabályokat jelentékenyen enyhitették, de a szerzett tapasztalatok alapján 1866-ban ismét szigorubb rendszabályokat hoztak be, amelyek a felnőtt csavargókat dologházba, a fiatalkorúakat javitóintézetbe utalták. A csavargás minősitett eseteire az 1867. évi uj büntető törvénykönyv 342-346. Czikkei emellett sulyos szabadságvesztésbüntetést is megállapitottak. Ily büntetés alá esik, aki a tulajdonos beleegyezése nélkül valamely lakásba vagy annak tartozékaiba koldulás végett belép; aki sebeit vagy sérüléseit mutogatja, hogy sikeresen koldulhasson, végül aki mások társaságában koldul. Az antwerpeni 1890. évi patronázs-kongresszus nyomán a belgiumi törvényhozásban nagyjelentőségü fordulat következett be. Az ország akkori nagynevü igazságügyminisztere, Le Jeune a kérdésnek egész terjedelmében való megoldása végett a közjótékonyság rendezéséről s az orvosi segély ingyenességéről szóló javaslatai mellett egy nagyjelentőségü javaslatot terjesztett a törvényhozás elé a csavargás és koldulás elnyomásáról is. E törvényről a későbbi fejlemények során lesz szó.
4. Hollandiában 1811-től 1886-ig, amidőn az 1881. évi büntető törvénykönyv hatályba lépett, a franczia code pénal volt érvényes. A csavargókra vonatkozóan ennek rendelkezéseit jelentékenyen kiegészitette az 1854. junius 29-iki törvény, amely szerint a csavargókat és koldusokat a fogházbüntetés kiállása után dologházba kellett szállitani. A büntetőtörvénykönyv 432. Czikke tizenkét napig terjedhető elzárással bünteti azt, aki nyilvános helyen koldul s aki a megélhetéséhez szükséges eszközök hiányában csavarog. A 433. Czikk szerint a büntetés három hónapig terjedhető elzárás, ha a cselekményt három vagy több, tizenhat évesnél idősebb személy követi el. Az elitélteket, ha munkaképesek, a büntetésen felül három hónaptól három évig terjedhető időre dologházba lehet utalni. E rendelkezéseket általában nem tartják kielégitőnek s számos kifogást hoznak fel ugy szerkezetük és tartalmuk, mint végrehajtásuk hatálytalansága ellen. Az ujabb törvényjavaslat (1900), amellyel a tételes jog hiányait kiküszöbölni kivánták, még nem emelkedett törvényerőre.
5. A német birodalmi büntetőtörvénykönyv idevágó rendelkezései a következők: Elzárással büntetendő, aki mint csavargó helyről-helyre jár; aki koldul, vagy gyermekeket koldulásra vezet vagy koldulni küld vagy oly személyeket, akik hatalma vagy felügyelete alá tartoznak és háznépének tagjai, a koldulástól vissza nem tart; aki játéknak, ivásnak, kószálásnak adja magát annyira, hogy oly helyzetbe kerül, amelyben az önmaga vagy azon személyek eltartásához, akiknek eltartására kötelezve van, a hatóság közvetitésével idegen segitséget kell igénybe venni; aki - ha a közjótékonyságból támogatást nyer - munkakerülésből vonakodik a képességeinek megfelelő s a hatóság által neki felajánlott munkát elvégezni; aki előbbi állásának elvesztése után az illetékes hatóság által meghatározott időn belül nem szerez magának más foglalkozást vagy nem mutatja ki, hogy ily foglalkozást szereznie fáradozása daczára nem sikerült; aki bár eltarthatná azokat, akiknek tartására kötelezve van, e kötelezettség alól a hatóság felszólitása ellenére ugy kivonja magát, hogy a hatóság közvetitésével idegen segitséget kell igénybe venni. A legutóbbi esetben elzárás helyett pénzbüntetés is alkalmazható. (361. §) Az ily alapon elitéltek munkára kényszerithetők. Az elitélés alkalmával - a koldulás enyhébb eseteit kivéve - a biróság az elitéltet a rendőrhatóság rendelkezésére bocsáthatja, aminek az a következménye, hogy a rendőrhatóság az elitéltet két éven át a dologházban tarthatja vagy más közhasznu munka végzésére kötelezheti. Külföldieket ehelyett a birodalom területéről ki lehet utasitani. A társadalom védelmének ezek az eszközei a német birodalomban sem bizonyultak alkalmasaknak s az 1910. évi uj büntetőtörvényjavaslat a tételes joggal szemben jelentékeny változásokat vett tervbe.
6. Ausztriában az 1852. évi büntetőtörvénykönyvnek a koldulásra vonatkozó rendelkezéseit (517-521. §-ok) az 1873. május 10-iki külön törvény egészitette ki, amelynek azonban már csak néhány rendelkezése áll fenn; a kérdést egész terjedelmében nem kielégitően ugyan, de már az ujabb alapelvek figyelembevételével nagy erélylyel az 1885. május 24-iki törvény szabályozza. (L. alább.)
7. A norvég törvényhozás - az előző századok egyes kisérleteitől eltekintve, - 1863-ban a szegényügy általános rendezése kapcsán foglalkozott a csavargók és koldusok kérdésével s büntetést állapitott meg a kolduló csavargókkal szemben. Az ily csavargókat a biróság, az iszákosokat és a vándor czigányokat a közigazgatási hatóság kényszermunkára kötelezhette. E törvényt 1900-ban az uj gondolatoknak teljesen megfelelő uj jogszabályok váltották fel.
8. Dániában a kérdést az 1860. márczius 3-iki s az ideiglenes hatályu 1905. április 1-iki törvény szabályozza. Az 1860. évi törvény (1. §) bünteti az olyan egyéneket, akik munka nélkül csavarognak, ha nem mutatják ki a megélhetéshez szükséges eszközök meglétét vagy nem igazolják, hogy azok tisztességes megszerzésére törekszenek; ugyszintén azokat, akik a rendőrség felhivására tisztességes kereset után nem néznek. E cselekmény büntetése szigoru fogház; de oly helyeken, ahol dologház áll fenn, fogházbüntetés helyett hatszor akkora tartamban kényszermunka alkalmazható. Hasonlóképen bünteti a törvény a koldust és azt is, aki gyermekeit vagy a háztartáshoz tartozó más személyt koldulni küld (2. és 3. §); 18 évnél fiatalabbak ily cselekmények miatt nem büntethetők. Az 1905. évi törvény rendelkezéseiről később lesz szó.
III. A régebbi jogszabályok alapelvei s az uj büntetőjogi irányok követelései. Az ujabb tudományos mozgalmak. 1. Az európai államok büntetőjogát szabályozó s részben most ismertetett legtöbb tételes törvény azokon az alapelveken nyugszik, amelyek a XVIII. század szellemi forradalmának vivmányaiként a franczia code pénalban jutottak érvényre. Ezek az alapelvek a következők:
a) A törvényhozó (elvileg) csak külső tett miatt állapithat meg büntetést, még pedig csak az esetre, ha e tett akár az állam vagy társadalom, akár valamely magánszemély jogait vagy érdekeit sérti. b) A biró adott esetekben csak olyan külső tett miatt büntethet, amelyet a törvény már elkövetése előtt büntetendőnek nyilvánitott. c) A büntetést a bűnösség sulyához arányositva, (szabadságvesztés-büntetéseknél) határozott időtartamban kell kiszabni.
Az a reform, amely ezen elvek alapján megvalósult, az elmult századok kegyetlen és igazságtalan jogszolgáltatásával szemben a büntetőjog történetében emberiesebb, igazságosabb s a jogegyenlőség követelményeinek inkább megfelelő korszakot alkotott. A reform nagy történeti értékéből nem von el semmit s a megelőző rettenetes embertelenségek és igazságtalanságok visszahatásaként könnyen megérthető, hogy több irányban szertelen tulzásokba esett s egyes figyelemre méltó szempontokat kellően nem értékelt. A büntetőjogban, melynek kodifikácziójával egyébként az emberi jogok elnyomását eredményező hatalmi tulkapásokat oly sikeresen tudta korlátozni, sőt megszüntetni, akkor hibázott, amikor a jogegyenlőség gondolatából kiindulva, a nem egyenlő bűntettesekkel teljesen egyformán bánt. Amikor a bűntettest is joggal megillető szabadságjogok védelmére korlátozta a biró szabadságát, a bűntettesek romlottabb és veszedelmesebb elemének kiszolgáltatta a társadalom érdekeit. Amikor nem annyira a bűntettest, mint inkább csak a külső tettet vette csak figyelembe, nem ismerte fel azt a veszedelmet, amelyet a bűntettesek fentebb érintett csoportjai tagjaik átlagának egyéniségénél fogva a társadalomra nézve magukban rejtenek. Innét van, hogy azok a jogszabályok, amelyek egyenlő elbánásban részesitik az összes bűntetteseket, nem tudták meggátolni a kriminalitásnak és különösen a visszaesésnek rohamos emelkedését.
Könnyü belátni, hogy ugyanaz az állami visszahatás egészen más befolyással van az üzletszerü bűntettesre, aki évtizedekre kidolgozott tervekkel, vakmerő gonoszsággal és minden jogos érdek tudatosan lelketlen eltiprásával követ el büntetendő cselekményeket; az alkoholista vagy valamely idegbetegségben szenvedő büntevőre, akiben kóros physiológiai elváltozások hatnak közre ujabb és ujabb büntetendő cselekmények elkövetésénél s az alkalom hevétől elragadott, de egyébként becsületes és jogtisztelő emberre vagy éppen a gyönge, megtévedt ifjura; s természetszerüen más befolyással a dologtalan, munkakerülő csavargóra, akinek akaratereje teljesen megfogyatkozott. Ami az egyik csoportnál sokszor tulságos, sőt káros büntetésnek bizonyult, az a másiknál vagy tulságos enyhesége, vagy sajátos természete miatt teljesen eredménytelen maradt. Az ismertetett jogszabályok közt vannak ugyan olyanok, amelyek figyelembe vették a munkakerülő elemek sajátos természetét s ehhez képest rendeltek el bizonyos czélszerünek mutatkozó intézkedéseket, pl. dologházba utalást; de tulnyomó részük, ugyszintén több, ehelyütt fel sem sorolt jogszabály csak az ily életmódban rejlő csekély bűnösséget tekintve, enyhén megtorló s éppen ezért hatálytalan rendelkezéseket tartalmazott.
2. Felismerve a tételes jogszabályok fogyatkozásait, látva a kriminalitás ellen eddig folytatott harcz eredménytelen voltát, de különösen mélyebbre hatolva a bűntettesek egyéniségének tudományos vizsgálatában, a büntető jogtudomány uj irányai az eddigitől több irányban gyökeresen eltérő védelmet javasolnak a bűntettes osztályok ellen. Azok az alapelvek, amelyeket az uj irányok uttörő munkásainak tudományos vizsgálódásaiból most már gyakorlatilag érvényesithető eredményként leszürhetünk, a következők: a) A bűntettesek nem egyenlők. Az inditó ok is, amely őket bűncselekmények elkövetésére viszi, szerfelett különböző. A különböző okokat azonos eszközökkel megszüntetni nem lehet. Már pedig az inditó ok megszüntetése nélkül a kriminálitás ellen folytatott küzdelem eredménytelen marad. A bűntettesben állandóan ható inditó okok egy-egy büntetés kiállása után ujra és ujra előtérbe lépnek, a bűntettest ujabb és ujabb bűncselekmények elkövetésére viszik. b) A biró feladata a cselekmény rosszalásával és a megtorló jellegü büntetés kiszabásával nem ér véget. A biró feladata az is, hogy a veszedelmes bűntettesektől, illetőleg a bűntettesekben rejlő veszedelemtől a társadalmat minden időre megszabaditsa. c) E czélból a birónak nemcsak a külső tettre, hanem a bűntettes egyéni tulajdonságaira és különösen a benne rejlő közveszedelemre is különös figyelemmel kell lenni. Csak igy remélhető, hogy vele szemben alkalmas büntető, javitó, nevelő vagy elimináló intézkedés utján a társadalomnak megfelelő védelmet nyujt. d) A törvényhozónak módot kell nyujtania arra, hogy a biró minden egyes bűntettessel szemben olyan eszközök alkalmazását rendelje el, amelyek a benne állandóan károsan ható ok megszüntetésére, ha pedig ez nem lehetséges, ugy legalább a büntettesnek a társadalomból való eliminálására alkalmasak.
E gondolatokat az olasz kriminológusok egyik vezérférfia, Garofalo a következő követelményekben fejezte ki: „a büntetést nemcsak az elkövetett bűncselekménnyel kell arányossá tenni, hanem arányba kell hozni a bűntettesnek azzal a képességével is, hogy a jövőben mennyit árthat a társadalomnak”, - „nemcsak az egyes büntetendő cselekményeket kell büntetni, hanem az egész bűntettes egyéniséget, amelynek a büntetendő cselekmény csak külső nyilvánulása”. e) A bűntettesek egyes csoportjaival szemben helyet kell engedni a határozatlan tartamu büntetésnek is. Mert - amint Lacassagne mondotta - éppen ugy lehetetlen előre határozottan megjósolni, hogy a bűntettesnek egyik vagy másik fogyatkozása milyen idő alatt szünik meg, amint az orvos sem állapithatja meg előre egyik vagy másik betegség lefolyásának határozott tartamát.
3. A büntető jogtudomány uj irányait a társadalom szélesebb rétegeiben rendszerint azzal vádolják meg, hogy következetesen a büntetések enyhitésére vagy megszüntetésére törekszenek, ezzel a bűntettesek és bűntettek számának emelkedését mozditják elő s veszélyeztetik a jogbiztonságot. Ez a vád teljesen alaptalan. A büntető jogtudomány uttörő munkásai ugyan a bűntettesek kinzásával nem kivánják feleslegesen szaporitani az emberek szenvedéseit, ámde sohasem értettek egyet a büntetések általános és következetes enyhitésére irányuló törekvésekkel. Minden számottevő tényező egyetért aziránt, hogy az államhatalom a becsületes munkástársadalom rovására a büntetteseket nem dédelgetheti. Ha az uj irányok sürgetésére a bűntettesek egyes csoportjaival szemben a büntetőrendszer mégis enyhül, e körülmény okát egyedül abban kell keresni, hogy e csoportokkal szemben fennálló büntetési rendszerünk az igazságosság szempontjából tulszigoru s egyuttal a czélszerüségi tekinteteket is figyelmen kivül hagyja. Ezért kivánjuk bizonyos csoportokkal szemben a büntetések enyhitését, de ugyanezek az alapgondolatok magyarázzák meg azt is, hogy eddig szinte ismeretlen szigorral vesszük fel a harczot azok ellen a bűntettesek ellen, akik a jogbiztonságot különösen veszélyeztetik. A klasszikus büntetőjoggal szemben egyenesen az uj irányok érdeme, hogy felvetették s felszinen tartják a társadalom hathatósabb védelmének kérdését a közveszélyes elemekkel szemben.
4. Ujabb nemzetközi kongresszusok. Amióta a büntető jogtudomány uj irányainak lendülete a közérdeklődés előterébe állitotta a kérdést, - mintegy három évtized óta - ez a büntetőpolitikai problemáknak a fiatalkorúak megmentése mellett a legvitatottabb anyaga, amelynek irodalma ma már egész könyvtárakat tölt meg. A törvényhozás tagjai s a társadalomtudomány művelői az egész művelt világon fokozott érdeklődéssel tárgyalják a megoldás lehetőségeit. A nagy nemzetközi tanácskozások közül elsőnek a római (III.) börtönügyi kongresszus sürgette a megoldást. Előtérbe állitotta azt a követelményt, hogy a közjótékonyságot megfelelően kell szervezni s ezzel kapcsolatosan mindenki számára egyéni képességeinek megfelelő munka utján biztositani a tisztességes megélhetés feltételeit. De másfelől ugyane kongresszuson merült fel az a határozat kivánság, hogy dologházban teljesitendő kényszermunkával kell szigoruan sujtani mindenkit, aki a közjótékonyság ily szervezése mellett csavargó életmódot folytat. 1890-ben Antwerpenben az első nemzetközi patronázskongresszus hangsulyozta az államhatalom és a társadalom ama jogát, hogy a koldusokkal és csavargókkal szemben a megelőzés kényszeritő eszközeit igénybe veheti, de a római kongresszushoz hasonlóan az államnak azt a kötelezettségét is kiemelte, hogy a hatósági és a társadalmi közjótékonyságot, a patronázst és más magánjellegü támogatást észszerüen szervezni kell.
Mint a prophylaxis leghatályosabb eszközét, kivánatosnak jelezte a kongresszus a nagyvárosok szükölködő elemeinek a vidékre való kitelepitését és követelte az alkoholizmus elnyomását. A párizsi (V.) börtönügyi kongresszus nagyrészt magáévá tette az Antwerpenben elfogadott határozatokat; rámutatott a csavargók és koldusok csoportjai közt fennforgó jelentékeny különbségekre s az egymástól eltérő természetü csoportokkal szemben megfelelő külön elbánást követelt. Határozatai szerint a betegeket és gyöngéket támogatni kell mindaddig, amig a megélhetéshez szükséges eszközök megszerzésére elég erősek lesznek; az alkalmi csavargókat és koldusokat helyesen szervezett és munkakényszerrel kapcsolatos menhelyekben kell időlegesen elhelyezni; a szokásos csavargókat és koldusokat a visszaesés megelőzése érdekében szigoru büntetéssel kell sujtani s a védekezés leghatályosabb eszközeként birói határozattal hosszu időre külön e czélra szolgáló dologházakba kell beutalni. A beutalás egészen élethosszig szóljon; a kihelyezésük csak akkor foghat helyt, ha megjavulásuk s a munkás társadalom tagjai közé való visszatérésük reménye további letartóztatásukat feleslegessé teszi. Kiemelte azt is a határozat, hogy a dologházakban végzett munkát nemcsak a megtorlás eszközéül, hanem a munkakerülők társadalmi életre alkalmassá tételének (réclassement) tényezőjeül is kell tekinteni.
A Liégeben 1894. évben tartott második nemzetközi patronázskongresszus ugyancsak a helyes osztályozást sürgette és nagyrészt a most emlitett párizsi kongresszuson később szintén elfogadott eredményekre jutott. Még élesebben domboritotta ki a munkanélküliek különböző csoportjai közt fennforgó nagy különbségeket a Liégeben 1898. évben tartott harmadik nemzetközi patronázskongresszus, mely az eddigi törvényhozás álláspontjával szemben különös sulylyal hangsulyozta, hogy a koldulás enyhébb esetekben ugyan nem jogszerü, de mindenesetre türt magatartás, amelylyel szemben nem büntetéstől, hanem megfelelő segítségtől, különösen a czéltudatos munkaközvetítéstől lehet üdvös hatást várni. A negyedik és az ötödik (1905. évi liégei és az 1911. évi antwerpeni) nemzetközi patronázskongresszusok a részletkérdésekben vitték előre a kérdés megoldását. Nagy érdeme van a kérdés sokirányu megvilágitásában még különösen a Nemzetközi Büntetőjogi Egyesületnek. Az Egyesület 1893. évi párisi nagygyülése után az 1905. évi hamburgi nagygyülés szolgáltatott becses anyagot a közveszélyesség egész kérdésének, ennek körén belül a munkakerülők problemájának megoldásához is. Az 1910. évi brüsszeli nagygyülésre a kérdést ujból kitüzték; a megoldás Garconnak az egyéni szabadságot féltő aggályaira való tekintettel kompromisszuális jellegü volt. E kongresszusok értékét nagyban növelte, hogy a különböző nemzeti csoportok, köztük 1908-ban és 1909-ben leghivatottabb szakférfiaink bevonásával a magyar csoport is, a kérdés megoldását minden vonatkozásban előkészitették.
Meg kell végül emlékezni a washingtoni (1910. évi VIII.) nemzetközi börtönügyi kongresszusról, amelyen főleg az amerikai kriminálpolitika gyakorlati eredményeinek szem előtt tartásával tárgyalták a következő kérdést: „A modern büntetőjog nézőpontjából minő rendelkezéseket kellene megfontolás tárgyává tenni a csavargás és a koldulás leküzdése czéljából? A koldusok és csavargók számára felállitandó dologházak szervezésénél mily szabályokat kellene elfogadni?” A kongresszus a határozatlan időtartamra szóló dologházba utalás intézménye mellett foglalt állást és részletesen nyilatkozott a szervezés irányelvei felől is. Az évtizedekre visszanyuló s mint a fentebbiekből kitünik, számos nemzetközi kongresszuson a tudomány és szocziálpolitika kiváló képviselőitől megvivott irodalmi harcz eredményei ma már kétségtelenül megállapithatók. Becses eredmény, hogy szigoruan elkülönült a megoldásra váró kérdés két, egymástól elvileg különálló része. Az egyik megoldása az általános szocziálpolitikára vár; ez a gyönge, beteg, vagy munkaalkalom hiján szükölködő koldusok és csavargók munkával ellátása, támogatása és gyógykezelése. E csoporttal szemben a büntető politikának semmi teendője nincs. A kérdés másik részét ellenben az államhatalom kényszeritő beavatkozásával, megfelelő büntetőjogi rendszabályokkal kell megoldani; a feladat e téren a munkakerülők rendes életmódhoz szoktatása és munkára nevelése.
IV. Az ujabb törvényhozási művek. A fentebb vázolt szellemi áramlatok és tudományos kongresszusok hatása az ujabb törvényhozásokban erősen érezhető.
1. Az ujitás terén előljárt Francziaország, amely Bérenger kezdeményezésére 1885. május 27-én radikális törvényt alkotott a visszaesők ellen. E törvény szerint a code pénal 277. vagy 279. Czikke alá eső visszaesőket, ha tiz éven belül itéltettek el, a büntetés kiállása után valamely gyarmatba relegálják, ahol magatartásukhoz képest esetleg életfogytig kell maradniok. Az intézmény jótékony hatása a franczia statisztikából szembetünő ugyan, de az illetékes franczia körök az eredménynyel megelégedve egyáltalában nincsenek; egyfelől erélytelennek tartják a végrehajtást, másfelől nem vélik megengedhetőnek az aránylag kis bűnösségü csavargókkal szemben e sulyos büntetést. Általános óhajnak adott ezért kifejezést az uj büntető törvénykönyv előkészitésére 1887-ben kiküldött bizottságnak 1892. évi munkálata, amely a dologház behozatalát inditványozta. E javaslat nem lett törvénnyé; ugyanez a sorsa azoknak a hasonló czélzattal előterjesztett, dologházak létesitésére irányuló különleges javaslatoknak is, amelyek az utolsó évtizedben Leveille, Berry, Cruppi, Flaudin és mások kezdeményezésére a franczia törvényhozást foglalkoztatták.
2. Francziaországgal egyidőben, ugyancsak 1885-ben hozott törvényt a csavargók és koldusok megrendszabályozására Ausztria is. E jogszabályok a következő rendelkezéseket tartalmazzák: Mint csavargó egy hónaptól három hónapig terjedhető elzárással büntetendő az olyan egyén, aki rendes foglalkozás nélkül helyről-helyre jár és nem tudja kimutatni, hogy a megélhetéshez szükséges eszközök birtokában van vagy azok becsületes megszerzésére törekszik. A tulajdon biztonságára veszedelmes csavargókat a biróság a büntetés kiállásától számitva, legfeljebb három évre rendőri felügyelet alá helyezheti. Koldulás miatt nyolcz naptól három hónapig terjedhető elzárással büntetik azt, aki nyilvános helyeken vagy házról-házra járva koldul vagy munkakerülésből a közjótékonyságot igénybe veszi; továbbá azt, aki gyermekeket koldulásra vezet, koldulni küld, vagy e czélra másoknak átenged. Pénzbüntetéssel büntetik azt is, aki koldulásnál vagy csavargásnál való felhasználás czéljaira valamely szerencsétlenségről, vagy valakinek szegénységéről bizonyitványt állit ki. Az olyan munkaképes egyént, akinek sem jövedelme, sem megengedett keresete nincs és a tulajdon biztonságát veszélyezteti, a hatóság utasithatja, hogy a meghatározott idő alatt mutassa ki, hogy megengedett módon tartja fenn magát.
Ha e meghagyásnak az illető munkakerülésből nem tesz eleget, nyolcz naptól három hónapig terjedhető elzárással büntetik meg. A megélhetéshez szükséges eszközök hijján szükölködő egyént, ha megengedett keresetforrása nincs, az a község, amelynek területén tartózkodik, jogositva van fizetés vagy természetben való ellátás mellett képességeinek megfelelő munkára kényszeriteni. Ha az illető e munka végzését megtagadja, nyolcz naptól egy hónapig terjedhető elzárással büntetik meg (4. §). Az eddig felsorolt összes személyeket, ugyszintén a jogszabályokat megsértő kéjnőket, valamint mindazokat, akik a rendőri felügyelet szabályait megszegik, a biróság egyuttal dologházba is utalhatja. A dologházakról részletesen rendelkezik az 1885. május 24-iki külön törvény, amely többek közt elrendeli, hogy munkaképteleneket, elmebetegeket, ragályos betegségben szenvedőket, teherben levő és szoptató nőket, valamint fiatalkorúakat dologházakban nem lehet elhelyezni; az utóbbiakat 20 éves korukig javitó intézetbe kell utalni. A biróság által megengedett beutalás iránt a közigazgatási hatóság külön bizottsága intézkedik, még pedig legkésőbb négy hét alatt; intézkedéseig az illetőt őrizetben tartja. A dologházba utalás három évig terjedhet, de a fentebb emlitett bizottság annak letelte előtt is feltételesen szabadon bocsáthatja a beutaltat, ha megjavult. Ha a szabadon bocsátástól számitott két éven belül a bizottság a szabadon bocsátott magatartásából azt látja, hogy még mindig nem javult meg, elrendelheti a három évi tartamból még hátralévő időre visszaszállitását az intézetbe. Az osztrák büntetőtörvénykönyv javaslata a tételes jognak e terén is több változtatást kiván eszközölni.
3. Figyelemreméltó az ugyancsak 1885-ben (junius 21-iki) alkotott svéd törvény is. E törvény mindenkit (csavargót - s a vele egy elbánás alá eső koldust -) büntetés alá von, aki a megélhetéshez szükséges eszközökkel nem rendelkezik s helyről helyre járva munkátlanul él s munkát sem keres. Ugyanily elbánás alá esik, aki a megélhetéshez szükséges eszközök hiányában azok megszerzésére nem törekszik és oly életmódot folytat, amellyel a közbiztonságot, a közrendet vagy az erkölcsiséget veszélyezteti. A tettest mindenekelőtt megintik. Ha ujból e büntető rendelkezések alá esik, a hatóság ujra megintheti, de ha a visszaesés két éven belül történt, dologházba is utasithatja.
A dologházba utalás (kényszermunka) legalább egy hónapra szól s egy évnél, sulyosabb esetekben és a visszaesőknél pedig három évnél hosszabb ideig rendszerint nem tarthat. A közigazgatási hatóság a letartóztatás tartamát meghosszabbithatja; az ily rendelkezés ellen a legfelsőbb birósághoz perorvoslatnak van helye. Akit hat hónapnál hosszabb ideig tartó kényszermunkára itéltek (dologházba utaltak), szabadon bocsátása után két évig még rendőri felügyelet alatt áll. Rendes szabadságvesztésbüntetést a svéd jog a csavargókkal és koldusokkal szemben nem ismer.
4. Az 1889. évi olasz büntetőtörvénykönyv csak a koldulásra állapitott meg büntető jogszabályokat, a csavargók, munkakerülők felől nem intézkedett. Ehelyett azonban a közbiztonságról szóló, ugyanakkor alkotott külön törvény részletesen szabályozta az összes idevágó kérdéseket. A koldulást öt napig, viszszaesés esetében egy hónapig terjedhető elzárással bünteti a törvény, ha munkaképes vagy bár munkaképtelen egyének, de az utóbbiak hatósági igazolvány nélkül üzik (453. Czikk.) Minősitett esetekben a büntetés hat hónapig terjedhet (454. Czikk) s a biróság elrendelheti, hogy az elitélt a büntetést dologházban, vagy közhasznu munka végzésével töltse el. Aki gondjaira bizott, tizennégy évnél fiatalabb gyermeket koldulni küld, szintén elzárással büntetendő. A csavargókról az 1889. évi külön törvény a következőképpen rendelkezik: Aki a maga községén kivül élve, magatartásával alapos gyanut kelt s a rendőrhatóság felszólitására nem tud vagy nem akar életviszonyairól szavahihető felvilágositást adni, a rendőrhatóság őt illetőségi községébe utasithatja. A munkaképes és a megélhetéshez szükséges eszközök hijján szükölködő csavargókat a rendőrség megintés végett a biróság elnökénél jelenti fel. Az elnök gyorsitott eljárásban az ügyet megvizsgálja s ha szükséges, a gyanusitottat meginti. Ez az intelem a rendőri felügyelethez vagy a feltételes szabadon bocsátáshoz hasonló helyzetet létesit, amelynek szabályait megszegni nem szabad. Aki a szabályok ellen vét, azt egy évig, visszaesés esetében két évig terjedhető elzárással büntetik s egy évtől három évig terjedhető időtartamban rendőri felügyelet alá helyezik. A közbiztonságra veszélyes oly személyeket, akiket a megintésben megállapitott vagy a rendőri felügyeletre vonatkozó szabályok megsértése miatt két izben már megbüntettek, egy külön bizottság egytől öt évig terjedhető időtartamra valamely gyarmatra vagy belföldi községben való tartózkodásra kötelezhet. (Domicilio coatto.) A belügyminiszter az ily elitéltet jó viselkedése esetében feltételesen szabadon bocsáthatja. A fiatalkorúakra vonatkozóan a javaslat részletes és czéltudatosan kidolgozott rendelkezéseket tartalmaz (l. a 8. § indokolásánál).
5. Az ujabb törvényalkotások közt a legnagyobb figyelmet a Le Jeune javaslatára 1891-ben alkotott belga törvény érdemli meg. E törvény szerint minden csavargót a békebiró elé kell és minden koldust a békebiró elé lehet állitani; a békebiró megállapitja az illető személyazonosságát, korát, testi és értelmi állapotát, valamint életmódját s a vizsgálat eredményéhez képest kettőtől hét évig terjedhető időre dologházban (depót de mendicité) való elhelyezés végett a kormány rendelkezésére bocsátja az olyan munkabiró egyéneket, akik ahelyett, hogy a megélhetésükhöz szükséges eszközök megszerzésére törekednének, mint hivatásos koldusok a jótékonyságot kihasználják, továbbá azokat, akik munkakerülésből vagy iszákosságuk vagy erkölcsi züllöttségük miatt csavargó életmódot folytatnak vagy erkölcstelenségből élő nőkkel tartatják ki magukat (souteneurs de filles publiques). Ha a békebiró elé állitott egyén nem tartozik az itt felsoroltak közé, ugy a körülményekhez képest vagy fel kell menteni, vagy a kormány rendelkezésére bocsátani valamely munkakényszerrel kapcsolatos menhelyben (maison de refuge) való elhelyezés végett. A menhelybe utaltat akarata ellenére egy évnél tovább ott tartani nem lehet; s előbb is kibocsátható, ha egy bizonyos összegü munkabérre tett szert. A fiatalkorúakkal szemben (l. a 8. § indokolásánál) a törvény javitó nevelést ir elő (école de bienfaisance de l’État). Rendes szabadságvesztés-büntetésnek (az 1867. évi büntetőtörvénykönyv értelmében) csak a csavargás sulyosabb, minősitett eseteiben van helye; a rövid szabadságvesztésbüntetéseknek a belga törvényhozás és birói gyakorlat semmi üdvös hatást nem tulajdonit. Az ezekben röviden vázolt törvény kiváló sikereket mutat fel, amiben természetszerüen a végrehajtás czéltudatos erélyének is nagy érdeme van.
6. Hasonló eredményekről még nem számolhatnak be, de a kérdés hasonlóan modern szellemben való rendezését nyujtják a munkakerülésről, koldulásról és az iszákosságról szóló 1900. május 31-iki norvég törvény 1-15. §-ai. E törvény lényegesebb rendelkezései a következők. A munkakerülőket, akik magukat koldulással vagy a közjótékonyság igénybevételével tartják fenn, vagy a családjuk eltartására vonatkozó kötelességüket megsértik, a rendőrhatóság meginti s a helyi szegényügyi hatóság a lehetőségig megfelelő munkára utalja. Ha a tettes az intelem és a munkára utalás után egy éven belül ujból az előbbi rendelkezés alá esik, ugy három hónapig terjedhető fogházzal büntetik meg. A biróság egyuttal felhatalmazza az itéletben a vádhatóságot, hogy az elitéltet 18 hónapra és ha visszaeső, három évre dologházba utalhassa. Ily esetben a fogházbüntetés egészen vagy részben elengedhető. Csavargó vagy kószáló egyéneket, ha ellenük az a gyanu merül fel, hogy egészben vagy részben bűncselekmények elkövetéséből tartják fenn magukat, a rendőrség felszólithatja, hogy igazolják keresetforrásaikat. Ha alaposan feltehető, hogy a gyanusitott egészen vagy részben pénzbüntetésnél sulyosabban büntetendő cselekményekből tartja fenn magát, három hónapig terjedhető fogházzal büntetik meg. A biróság egyuttal felhatalmazza a vádhatóságot, hogy az elitéltet a büntetés kiállása után három évre és ha visszaeső, hat évre dologházba utalja. Ily esetben a fogházbüntetés végrehajtását egészen vagy részben el lehet engedni.
Ugyanily elbánás alá esik az is, aki szokásszerüen kószál vagy csavarog és viselkedésével a közbiztonságra veszélyes. A két utóbbi esetben a vádhatóság előzetesen figyelmeztetheti a gyanusitottat, hogy bűnvádi eljárást inditanak ellene, ha meghatározott idő alatt jogszerü keresetet nem igazol. Az előbbi rendelkezések alapján elitéltek egy csoportjaiba tartozó egyéneket a biróság illetőségi községükbe utasithat. A csavargókat a rendőrség állandó lakóhely szerzésére utasithatja; ha vonakodnak, ilyet számukra a hatóság kijelölhet. Az illetőségi községekbe utalt, ugyszintén valamely állandó lakhelyre utasitott egyéneket, ha öt éven belül jogszerü keresetforrás nélkül csavargó életmódot folytatnak, 3 hónapig terjedhető fogházzal büntetik, illetőleg dologházba utalják. A külföldieket - egyes kivételektől eltekintve, - ha csavargó életmódot folytatnak s rendes keresetforrásuk nincs vagy ha alaposan feltehető, hogy egészen vagy részben bűncselekmények elkövetéséből tartják fenn magukat, a biróság az ország területéről kiutasitja. A tiltott visszatérést 3 hónapig, visszaesés esetében 3 évig terjedhető fogházzal büntetik. Aki nyilvános helyen vagy házról-házra járva szokásszerüen, vagy ismételten koldul, amennyiben sulyosabb büntető rendelkezés alá nem esik, három hónapig terjedhető fogházzal büntetendő: kivéve, ha a koldulásra előre nem látott inség kényszeritette, vagy ha különös körülményeire való figyelemmel a rendőrségtől a koldulásra engedélyt nyert. Ugyanily büntetés alá esik az olyan koldus, aki másokkal együtt vagy fenyegető magatartással, vagy csalárdsággal koldul. Aki az ily tiltott koldulás előmozditására igazolványt, vagy más hasonló nyilatkozatot állit ki, pénzbüntetéssel büntetendő. Figyelmet érdemel még a törvény 27. §-a, amely három hónapig terjedhető fogházzal bünteti azt, aki családjának fenntartásáról a hatóság figyelmeztetése daczára nem gondoskodik, ugy hogy családja inségbe jut; ugyszintén azt, aki a felesége vagy a törvényes vagy törvénytelen gyermekei javára megállapitott tartásdijat nem fizeti ki. Érdekes és czélszerünek mutatkozó rendelkezése e §-nak, hogy a büntető itélet hatályát veszti, ha az elitélt a tartásdijat megfizette. A fiatalkorúakról a törvény 29. §-a külön rendelkezik (l. a 8. § indokolásánál).
7. Az ujabb törvények között meg kell emlékezni az 1905. évi dán (időleges) törvényről, amely egyes esetekre, különösen a visszaesőkre a büntetést szigoritotta s a társadalom védelmének eszközei közé felvette a kényszer tartózkodóhelyre utasitás intézményét is, amely a szabadulás után öt évig korlátozza az elitéltet a lakóhely választását illető szabadságában.
8. Becses utmutatással szolgálnak a most előkészités alatt álló külföldi büntető törvénykönyv javaslatok is, u. m. a német birodalmi büntetőtörvénykönyv javaslata (1910) és az 1903. évi svájczi javaslat.
Mindezen ujabb munkálatokból teljes határozottsággal domborodik ki az a gondolat, hogy a közveszélyes munkakerülőkkel szemben a czélszerüség követelményeinek megfelelően a munkára nevelés és szükség esetében a társadalomtól való eliminálás hatályos eszközeit igénybe venni.
V. A magyar tételes jog rendelkezései és hiányai. Hazai jogunkban a csavargók és a koldusok s általában a munkakerülő elemek büntetéséről az 1879:XL. tc. (Kbtk.) 62-70. §-ai rendelkeznek. Rövid pillantás egyfelől e rendelkezésekre, másfelől a régi magyar jogra, a fentebb bemutatott külföldi jogszabályokra s az e tárgyban lefolytatott tudományos és parlamenti harczokra, meggyőz afelől, hogy a magyar Kbtk. a társadalomnak e veszedelmes elemeivel szemben szerfelett gyenge védelmet nyujt. Sokkal kevésbbé czéltudatos a régi magyar jognál, mert annak alapján a Kbtk. életbe lépte előtt hazánk számos nagyobb városában a munkakerülők befogadására rendszeres dologházak szolgáltak, mig a Kbtk. még a munkakényszert sem ismeri; hogy pedig a Kbtk. e téren Európa minden figyelmet érdemlő törvényhozási munkálatainál sokkal hatálytalanabb, az iránt nem is lehet kétség. Ezt a meggyőződést megerősitik a tények; a vidék közbiztonságát állandóan veszélyeztetik a kóborló elemek; a budapesti államrendőrségnél az 1911. évben 1661 egyén volt letartóztatva visszaeső csavargóként, mig első izben csavargó ugyanekkor csak 742 volt. Az egyes rendelkezéseket beható vizsgálat alá véve, a következőket lehet megállapitani:
1. A gyermeknevelés elhanyagolásának s a gyermekek és fiatalkorúak koldulásának megelőzését czélzó 64. § olyan személyekről szól, akik - ha az ezen §-ban meghatározott kihágáshoz más bűncselekmény nem járul - a közrendre nem közvetlenül, hanem csak a gyermekük, gyámoltjuk, vagy a felügyeletükre bizott egyén elhanyagolása vagy jogosulatlan kihasználása révén veszedelmesek. Bárha tehát a bünösség a cselekmény aljassága és közvetett veszedelmessége miatt sokkal sulyosabb, mint amilyennek megtorlására a Kbtk. 64. §-a módot nyujt s e tekintetben a törvényhozásnak a büntetés jelentékeny sulyosbitása elodázhatatlan feladatai közé is fog tartozni: magával e cselekménynyel szemben a közrend védelme elsősorban azt követeli meg, hogy a veszélyeztetett gyermekek és fiatalkorúak rendes nevelése a szükséghez képest a szülőktől vagy gondviselőktől való elvétel, sőt javitóintézetbe utalás utján is megfelelően biztosittassék. Ily intézkedéseket az 1877:XX. törvénycikknek az atyai és gyámi hatalom felfüggesztéséről szóló rendelkezései, a Bn. büntetési rendszere s a fiatalkorúak biróságáról szóló 1913:VII. tc. 66. és 67. §-a már most is lehetővé tesznek.
A Kbtk. 64. §-ának oly megváltoztatását tehát, amely a nagyobb bűnösségnek megfelelően sulyosabb büntetés alkalmazását is lehetővé tenné, arra az időre lehet halasztani, amikor a gyermekek és a fiatalkorúak ellen elkövetett bűncselekmények ujabb szabályozása lesz törvényhozási rendezés tárgya. Ugyanily okokból most nem mutatkozik szükségesnek olyan a külföldi törvényekben ismételten előforduló rendelkezés sem, amely a család eltartásának kötelezettsége ellen vétőket vonja büntetés alá. Ez az álláspont annál inkább indokolt, mert az ily cselekmények tettesei az esetek legnagyobb részében oly életmódot szoktak folytatni, amely már a jelen törvényjavaslat rendelkezéseibe ütközik.
2. A Kbtk. 66-68. §-ai a koldulást és külön kiemelve annak egyes eseteit büntetik. Minthogy e cselekmények tettesei közveszélyessé csak akkor válnak, amikor a jelen törvényjavaslatban foglalt rendelkezések alá is esnek, egyébként azonban cselekményükkel szemben a büntetésnek az idézett §-okban megállapitott mértéke kielégitőnek mutatkozik: e §-ok átalakitása vagy hatályon kivül helyezése sem mutatkozik ez idő szerint szükségesnek. A Kbtk. 69. és 70. §-a jórészt czélszerünek bizonyult büntetést, illetőleg biztonsági rendszabályt állapit meg; a javaslatban nem érintett cselekményekre tehát e §-ok megváltoztatása ugyancsak nem lenne indokolt.
3. Annál kevésbbé kielégitő a Kbtk.-nek a csavargókról rendelkező 62. és 63. §-a.
a) E § tényálladéki elemei közt, mint a leglényegesebb ismérvek egyike az szerepel, hogy a tettesnek bizonyos lakhelye nincs, vagy azt elhagyja. Nem esik tehát ide, akinek van ugyan bizonyos lakhelye, de akit egész munkakerülő életmódja a társadalomra veszélyessé tesz. A társadalmi és gazdasági fejlődés ujabb iránya nagy városok alakulásának kedvez, amelyek nemcsak a tetterőt és a tehetséget vonzzák magukhoz, hanem a társadalom alacsonyabb rétegeinek sok a züllés lejtőjén álló tagját is, akiket a nagyvárosba a bűncselekmények elkövetésére ott kinálkozó alkalmak, olcsó élvezetek, a falu szükebb körében ismeretlen társadalmi felelőtlenség csábitanak. Az ilyen elemek a városban állandóan megtelepednek; lakást vesznek fel - ha ez a lakás nem is más, mint egy az erkölcstelenséget terjesztő szoba egyik ágya; a vidékre nem mennek ki, de a városban éppen oly munkakerülő és sokszor veszedelmesebb életmódot folytatnak, mint a helyről-helyre vádorló tulajdonképpeni csavargó. A városokba felszivott eme veszedelmes elemmel ugyanazon elbirálás alá esik a város bennszülött proletár-osztályának a gazdasági válságokban vagy erkölcsi fogyatkozások folytán züllésnek induló rétege is. Mindkét csoporttal szemben szükséges a közhatalmi beavatkozás, egyfelől az ő emberi jogaik megoltalmazására, másfelől velük szemben a társadalom hathatósabb védelmére. A Kbtk. 62. §-ának a lakóhely hiányára vonatkozó kritériuma tehát fenn nem tartható; mert az a körülmény, hogy valakinek lakóhelye van, esetleges közveszélyességén általában nem változtat.
b) A 62. § szerint a cselekmény további ismérve, hogy a tettes nem képes kimutatni sem a fenntartására szükséges eszközöket, sem azt, hogy azok tisztességes megszerzésére törekszik. Ez az ismérv kétségtelenül a tettesnek azt az állapotát kivánja jelezni, hogy keresetre volna utalva, de kerüli a munkát. Ezt az elvileg helyes gondolatot azonban a törvény egyfelől nem elég szabatosan, másfelől ama modern bizonyitási elv áttörésével fejezi ki, hogy a bünperben a bizonyitás terhe nem a vádlottat, hanem a vádlót terheli. Nem elég szabatos a törvény, mert a tettestől a közbiztonság érdekében nem szükséges megkövetelni, hogy maga törekedjék a megélhetési eszközök megszerzésére; veszélyes életmódja már azzal is véget ér, ha másoktól a neki felajánlott munkát elfogadja. Ami cselekményét büntethetővé teszi, az ama pozitiv magatartás, hogy irtózik a munkától, hogy munkakerülő. A bűnösség helyesen kifejezett kritériuma nem az lesz tehát, hogy a vádlott nem képes kimutatni a fenntartására szolgáló eszközöket vagy az azok megszerzésére irányuló törekvését; hanem az a pozitiv bizonyosság, hogy ezek az eszközei tényleg nincsenek meg és ő mégis kerüli a munkát.
c) További fogyatkozása a Kbtk. 62. §-ának, hogy nemcsak a munkaképes, hanem a munkaképtelen, tehát elgyöngült, beteg, elaggott és a nem rendes elmeállapotu csavargókra is kiterjed. Hogy ezeknek a száma meglehetős nagy, azért nem ritkán állami és társadalmi intézményeink fogyatékossága okolható. Az egyén minden munkabirásával tartozik a közületnek; de a munkaképtelenek megbüntetése ezért a gyakran merő szerencsétlenségek által, társadalmi berendezkedésünk czélszerütlensége folytán, a vagyonelosztás aránytalan igazságtalansága következtében beállott állapotáért sem az igazságosság, sem a czélszerüség követelményeivel nem okolható meg. Igazságosan ugyanis csak az büntethető, aki annak a cselekménynek vagy állapotnak a felidézéseért vagy fenntartásáért, amelyet terhére irunk, erkölcsileg felelős; czélszerü pedig csak akkor lesz a büntetés, ha végrehajtása a czélzott eredmény előmozditására alkalmas. A munkaképtelen csavargók pedig sem erkölcsileg nem felelősek azért, hogy nem keresik meg a megélhetéshez szükséges eszközöket, mert arra természetes fogyatkozásaik miatt képtelenek; sem pedig a büntetés őket a jövőre munkaképesekké nem teszi. A 62. § rendelkezése tehát ebben az irányban megszoritást kiván.
d) Az indokolás további folyamán (l. a 4. §-hoz irt indokolást) ki fog tünni, hogy a mai tételes jogban meghatározott büntetendő tényálladék sok olyan egyénre nem terjed ki, aki kétes vagy szinleges foglalkozása, valójában munkakerülése mellett nemcsak negativ magatartásával, hanem keresetének tiltott eszközeivel is a társadalomra minden más rétegnél nagyobb veszedelmet jelent. E hiány pótlása e téren a törvényhozás egyik legsürgősebb feladata.
e) A Kbtk. 62. és 63. §-ának legnagyobb fogyatkozása azonban a büntetést megállapitó rendelkezésben van. A törvény ugyanis a csavargókat szerfelett rövid szabadságvesztéssel bünteti s a Kbtk. 18. §-a szerint e büntetés alatt foglalkoztatást is csak az elitélt beleegyezésével enged meg. Az u. n. klasszikus iskola bünösségi tanának elvi alapján a törvénynek ez a rendelkezése megérthető, ha elfogadhatóan nem is indokolható. Ez az iskola abból indult ki, hogy a bűncselekményekre a cselekmény sulyával arányban álló büntetést kell megállapitani. Minthogy a csavargás magában nem sulyos bűncselekmény és közvetlenül senkinek a javait nem sérti: a büntetés is csak kicsiny lehet és csak a legenyhébb formákban hajtható végre.
A gazdasági liberalizmus ideologiája szerint azt az álláspontot is meg lehetett érteni, melyet a konzervativ büntető jogászok ma is védelmeznek, hogy t. i. az itélet következményeivel törődni nem kell; a biró itélje el vagy mentse fel a vádlottat s ne törődjék azzal, mi lesz vele az itélet végrehajtása után. E felfogás szerint a biró igazságot szolgáltat s ezzel - és csak ezzel - védelmezi a társadalmat. Ez a felfogás azonban ma már nem állhat meg. A büntetőjog nem önczélu intézmény, mely csak önmagáért áll fenn s csak elébe kitüzött különleges czélokat szolgál. A büntetőjog és a büntetőbiró egyaránt az állam és közvetve az emberiség egyetemes czéljait kell, hogy előmozditsa; még pedig a büntettesek minden osztályával s a bűntettes osztályok minden egyénével szemben oly eszközökkel, amelyeket az illető osztály vagy egyéniség megkiván.
A csavargóval, a munkakerülővel szemben az állam s igy tehát a büntetőjog és a büntetőbiró feladata sem lehet más, minthogy őt rendes életmódhoz szoktassa s munkára nevelje. Az elzüllés lejtőjén, u. n. szocziálpathologikus állapotban élő egyéneket pedig - mint alább részletesebben kitünik - rövid szabadságvesztéssel sem rendes életmódhoz szoktatni, sem munkára nevelni nem lehet. A Kbtk. rendelkezéseit e szempontból olykép kell módositani, hogy a munkakerülőket, egyes enyhébb esetektől eltekintve, hosszu ideig tartó munkára nevelő intézetekbe kell beutalni.
VI. A reform lényege és irányelvei. Tételes jogunk, amint a fentebbi rövid áttekintés mutatja, a munkakerülők elleni védekezés szempontjából teljesen fogyatékos és átdolgozása elodázhatatlanul sürgős feladat.
1. Osztályozás. A kérdés czélszerü megoldásának első feltétele a munka nélkül élő s a társadalomra ezzel veszélyessé válható elemek megfelelő osztályozása. E feladatot a törvényhozások évszázadokon át nem tudták megoldani; egyenlő elbánásban részesitettek minden munkátlanul élő, vagyontalan embert. Emiatt aztán a fontosabb részletek kérdését sehol sem oldották meg helyesen. A czélnak teljesen csak oly megoldás felelhet meg, amilyet Le Jeune kezdeményezésére a belga törvényhozás tett magáévá, amikor a dologházak mellett megfelelő menhelyekről és mindenekelőtt a szegényügy tervszerü rendezéséről is gondoskodott. Több kisérlet történt másutt is erre az egyidejü rendezésre; de éppen az egyes csoportokkal szemben szükséges tennivalókban rejlő nehézségek összehalmozódása folytán e kisérlet nem sikerült. Hogy Francziaországban a leghivatottabbak állandó törekvése ellenére sem tudták a kérdés kielégitő megoldását elérni, annak okát tekintélyes franczia jogászok éppen abban látják, hogy a kisérleteknél mindig egyszerre akarták a kérdést ugy szegényügyi, mint büntetőjogi vonatkozásaiban rendezni.
Helyesen utaltak rá, hogy a szegényügy rendezésére irányuló javaslatok felvetésénél a nagy tehertől félő községek sikeres ellenállást fejthettek ki a javaslatok ellen, amelyeknek a kapcsolat folytán az a látszata volt, mintha a törvényhozás a társadalom ellenségei részére követelt volna nagyobb áldozatokat; s a két kérdés összekapcsolása folytán a legveszedelmesebb elem elnyomására irányuló s csak kisebb pénzáldozatokat igénylő törekvés sem sikerült. Az ellen azonban semmiféle komoly tényező nem fejthet ki ellenállást, hogy a kérdésnek utóbbi részét rendezzék. Ha a községek s a társadalmi tényezők látják, hogy a büntető rendelkezések a munkakerülőktől megmentik a társadalmat, de a szerencsétlenekben rejlő veszedelmet csak jótékony intézmények állitásával szüntethetik meg: külön e rokonszenvesebb kérdés megoldására szivesebben fognak vállalkozni.
A szétválasztás pénzügyi okokból a feladat mindkét részének sikeres megoldása érdekében hazánkban is szükséges. Erre való tekintettel ez a tv. csak a munkakerülőkre terjed ki, még pedig azoknak ugy alkalmi, mint szokásszerü csoportjára; nem öleli fel tehát se a betegek, gyöngék, nem rendes elmeállapotuak, sem a munkára kész, de alkalmazást nem találó egyének czélszerü támogatásának nehéz problemáját. Mindennek megoldása a czéltudatos szocziálpolitikára vár. Azzal tisztában kell lenni, hogy a jótékonyság tervszerü rendezése, kellő számu menhely és gyógyintézet, munkaközvetitő és foglalkoztató műhely állitása s általában az alsóbb néposztály társadalmi és gazdasági helyzetének jelentékeny javitása nélkül a problemának egész terjedelmében való megoldásáról szó sem lehet.
De ez a körülmény nem akadályozhatja meg a már most megoldható feladat kielégitő rendezését. A gyöngék, betegek, nem rendes elmeállapotuak, ugyszintén a munkát keresők mellett jelentékeny azoknak a száma, akik egészségesek, munkabirók, de léhaságukkal és munkakerülésükkel a társadalmi rend állandó ellenségei. Ezekkel szemben a társadalmi és a jogi rendnek addig is megfelelő védelmet kell nyujtani, amig a törvényhozás a kérdést egyéb vonatkozásaiban is rendezni fogja.
2. Közveszélyesség és bűnösség. A munkakerülés a megszokott értelemben vett bűnösség elemeit magán viseli. A társadalom joggal várja el mindenkitől, hogy önmagáról és családjának fenntartásáról saját munkájával gondoskodjék. Aki e kötelességét megszegi, erkölcsileg felelős s igy büntetőjogi felelősségének ethikai alapja van. A büntetőjog tulajdonképeni feladata ezekkel a veszedelmes elemekkel szemben azonban mégsem a szorosabb értelemben vett s a megtorlás alapgondolatán nyugvó igazságszolgáltatás, hanem a közveszélyesség elleni védelem; nem a büntetés, hanem a biztonsági rendszabály alkalmazása. A közveszélyesség és a bűnösség nem egymást kizáró fogalmak. Az utóbbinak ethikai értékelése összefér a közveszélyesség megszüntetésére irányuló eszközök alkalmazásával. Az államhatalomnak mindkét feladatot végeznie kell. A legtöbb esetben nehéz megtalálni azt a határvonalat, amelynél a bűnösség megszünik és kezdődik a társadalmi veszély. De a határvonal nem is lényeges; csak az a fontos, hogy a bűnösséggel szemben az erkölcsi rosszalás is kifejezésre jusson, mig az eszközök, amelyeket a büntettessel szemben alkalmazásba veszünk, legyenek alkalmasak a büntetésben rejlő társadalmi veszély megszüntetésére.
Közveszélyesek azok, akiknek valamely oly tulajdonsága van, hogy annak folytán normális viszonyok közt a legcsekélyebb ingerre is jogsértésre ragadtatják el magukat. A közveszélyességet ezért rendszerint a bűntetteseknél és különösen a visszaesőknél lehet megállapitani, de a két különböző fogalom köre egyáltalában nem meriti ki egymást. Ami a közveszélyességnek a beszámitási képességhez való viszonyát illeti, figyelembe kell venni, hogy mindkettő egészen különböző eszmekörhöz tartozik s a közveszélyesség elleni védekezésnél a beszámitási képesség fennforgása, korlátozott volta vagy hiánya egészen más szerepet játszik, mint a klasszikus büntető jogtudomány elvei alapján alkalmazott büntetés kiszabásánál. A mai büntető jogtudomány álláspontján egy tekintélyes szellemirány általánosan elfogadott tételének tekinthetjük azt, hogy minél kisebb a bűnösség, annál nagyobb a közveszélyesség.
De hangsulyozni kell, hogy az etikai megitélés szempontjából is magasabb fokon állanak azok a jogszabályok, amelyek a büntettesek egyes csoportjai közt fennálló különbségek kellő figyelembe vételére módot nyujtanak, mint amelyek a teljes egyformaság valótlan tényéből indulnak ki s egyenlően bánnak az erkölcsi tulajdonságaikat is tekintve teljesen különböző emberekkel. Mindenesetre igazságosabb az a törvényhozás, amely az alkalmi bűntettest kiméli, az elvetemedett gonosztevőre szigorral sujt le s a munkakerülőt munkára szoktatja, mint az, amely mindannyi felett egyenlő mértékkel itél. Ha pedig magasabb életczéljainkat tekintjük, ugy el kell ismerni, hogy az ember tökéletesedését jobban szolgálja egy olyan jogszabály, amely a veszélyeztetett ifjat megmenti, a beteget meggyógyitja, az elzüllött embernek visszaadja a becsületes élet feltételeit, - mint az, amely tekintettel a cselekménynek a tettes egyéni fogyatkozásai miatt csekélyebb sulyára, őt kisebb büntetés kiszabása után erkölcsileg pusztulni engedi. Minthogy pedig bizonyos, hogy a társadalom védelmét czélzó intézkedésnek az elitéltre is gyakran meglesz a most érintett üdvös hatása: a reformgondolatok nemcsak harmóniába állithatók az igazságossággal, hanem elő is mozditják azt. A veszélyesség ténye és foka szempontjából szinte egy sorba kell állitani a veszedelmes visszaesővel azt is, aki csak egy izben vagy még egyáltalában nem követett el bűncselekményt, ha benne ilyen inditóokok hatnak vagy azokra erős diszpozició él. E körülmény csak a védekezés módja és eszközei, ugyszintén a bizonyitás nehézségei tekintetében fontos. Nagyon tehetetlen közhatalom és társadalom volna az, amely ölbe tett kezekkel várná be a közveszélyes emberek támadásait, bárha tudja, hogy e támadásoknak a dolog természetes rendje szerint be kell következniök.
A közveszélyességnek a bűncselekmény elkövetése, illetőleg a visszaesés csak egyik, de nem kizárólagos bizonyitéka és semmiesetre sem feltétele. Helyes ezért az az álláspont, amelyet Liszt ugy megelőző munkáiban, mint a Nemzetközi Büntetőjogi Egyesület 1910. évi brüsszeli nagygyülésen elfoglalt s amelyet az 1911. évi Magyar Jogászgyülés kisebbsége is képviselt, hogy t. i. a közveszélyes emberekkel szemben hatályos védelmet kell nyujtani a társadalomnak, akár követtek már el büntetendő cselekményt, akár még nem.
3. A munkakerülők jellemzése. Annak a kérdésnek a megoldásánál tehát, hogy a munkakerülőkkel szemben mily intézkedést kell egyfelől a társadalom védelme érdekében, másfelől a saját erkölcsi megmentésük végett alkalmazni, az az elvi kérdés, hogy az intézkedésnek büntető vagy társadalomvédő jellege domborodjék-e ki jobban, az intézkedés belső tartalma mellett elenyésző jelentőségü. Annál fontosabb tiszta világitásba helyezni magát azt a népelemet, amelylyel itt a törvényhozónak számolnia kell. Oly emberekkel áll szemben e kérdésnél a törvényhozás, akiknek zöme munkálatlanul jár be városokat, országokat; sem otthona, sem hozzátartozója, sem szükebb társadalmi köre nincs. Rendes keresetforrást nem ismer, csak az éhségtől hajtva szánja rá magát olykor-olykor valami csekély munkára.
Ha azonban teheti, más módon biztositja megélhetését; koldul, kisebb-nagyobb lopásokat követ el, a mások gyöngeségeit szédelgésre használja ki s ha az alkalom ugy kivánja, gyujtogat, rabol és gyilkol is. A csavargó a társadalmi életnek nem tudatos ellensége, csak tehetetlen parazitája. Nem vezeti nyerészkedési vágy; de elzárva a rendes megélhetés forrásaitól vagy irtózva a komolyabb erőkifejtéstől, minden belső harcz, minden lelkiismereti küzdelem nélkül támad a mások java ellen, ha arra módja nyilik. Legjobban az akaraterő teljes hiánya s az erkölcsi nihilizmus jellemzi. Ennek az állapotnak különböző forrásai lehetnek, de veszélyessé minden esetben e jellembeli fogyatkozások teszik, amelyek a munkakerülőt - igaz ugyan, mint tehetetlen bábot, de tényleg mégis gyakran mint veszedelmes bűntettest, - hozzák a jogrenddel összeütközésbe s alakitják a társadalom javainak veszedelmes ellenségévé.
4. A munkára kényszerités szüksége és joga. Ezzel a léha és veszedelmes elemmel szemben, mint fentebb érintve volt, mai törvényünk szerint az egyetlen védekezési mód - ha eltekintünk az illetőségi helyre való tolonczolástól, amely a nagyvárosi bennszülött csavargóval szemben nem foghat helyt - az egy hónapig terjedhető elzárásbüntetés. Mi sem természetesebb, mint hogy ez a büntetés nem alkalmas a munkakerülőkben levő társadalmi veszély elháritására; e czélra csak olyan eszközök alkalmasak, amelyek az ő veszedelmes belső tulajdonságaikat megszüntetni képesek.
Teljes petyhüdtségükkel, a munkától való irtózatukkal, az akaraterő abszolut hiányával szemben önként kinálkozik e czélra a munkára kényszerités valamely alkalmas módja. A polgári szabadság védelme érdekében Garcon a Nemzetközi Büntetőjogi Egyesület 1910. évi brüszeli nagygyülésén azt az előterjesztést tette, hogy az államok ne kényszeritsék munkára a csavargót; ezek munkával való ellátását bizzák a társadalomra. Könnyü belátni, hogy ennek a kivánságnak a teljesitése alapjában megdöntené minden kisérlet sikerét. Mert éppen ez az elem maradna továbbra is munka nélkül, nem mintha munkaalkalma nem nyilnék, hanem mert tudatosan kerüli azt. Ezzel az elemmel csak a közhatalom kényszeritő ereje küzdhet meg.
5. A társadalmi védekezés eszközei. A társadalmi védekezés eszközei a közveszélyesekkel szemben kétféle czélt szolgálhatnak. A lehetőségig alkalmassá kivánják tenni a bűntettest a társadalmi életre (mesures d’adaptation); ha pedig ez nem lehetséges, ki akarják a társadalomból zárni (mesuers d’élimination). A védekezés eszközei mindkét esetben eltérők lesznek, aszerint, hogy a közveszélyes bűntettesek mely csoportjával szemben kell azokat alkalmazni.
a) Kiutasitás. Relegáczió. Az elimináczió eszközei közt az olyan közveszélyesekkel szemben, akik külföldi honosságuak, a védekezés legegyszerübb módjának látszik az országból mindenkorra, vagy hosszú időre szóló kiutasitás, amelyet a magyar büntetőtörvénykönyv 64. §-a is ismer. Kifejezetten a közveszélyes bűntettesekre vonatkozóan kimondja ezt az osztrák javaslat 36., 37. és 40. és a német javaslat 53. §-ának utolsó bekezdése. Amint egy-egy állam érdeke szempontjából ilyen intézkedés kivánatos lehet, ugy általános emberi szempontból tekintve, az még semmiesetre sem kielégitő, mert a bűntettesben a társadalomra rejlő veszélyt nem szünteti meg, csupán egyik állam társadalmáról a másikra háritja át.
A műveltebb államok közös érdekeit tekintve, nagyobb értéket kell tulajdonitani a franczia relegáczió rendszerének, amely a közveszélyes büntettesek nagyrészét messzeeső gyarmatokra szállitja. A relegáczió jó hatása meglátszik a kriminalitás francziaországi alakulásán; megtörte a visszaesés idejét. Ámde e rendszer megvalósitása is komoly nehézségekbe ütközik s azokkal szemben, akik ellen alkalmazzák, nem kisérli meg a gyógyitást; egyuttal rendszerint a szükségen felül kegyetlen. Sok államnak nincs gyarmata. Az elszállitás nagy költséggel jár. A relegáltak jelentékeny része a gyarmatokon idő előtt elpusztul.
b) A megintés. A norvég s néhány más külföldi törvény (l. fentebb) szerint a csavargás egyszerübb eseteiben a csavargót a büntetés alkalmazása előtt a hatóságnak meg kell intenie s csak ha ez az intézkedés eredménytelen maradt, lehet erélyesebb rendszabályhoz nyulni. Ez a rendszer elméletileg igazolható és jogrendszerünkbe való beillesztését nálunk is tekintélyes helyről ajánlották. Minthogy azonban az egyszer megintett munkakerülőket éppen csavargó életmódjuk miatt rendszeresen figyelemmel kisérni csak szerfelett nagy nehézségekkel vagy egyáltalában nem lehetne, a javaslat annál is inkább mellőzte a megintés intézményét, mert attól a már rendszerint elzüllött vagy a züllés határán mozgó munkakerülőkre csak nagyon kivételes esetekben lehetett volna megfelelő hatást remélni. Ez a megfontolás magyarázza meg, hogy pl. az 1908. évi svájczi javaslat a megintést mellőzi, mig az 1903. évi javaslatban még benne volt.
c) A munkával ellátás. Ugyancsak a norvég törvény irja elő, hogy a hatóságnak a munkakerülőt a lehetőségig munkával kell ellátni s az illető csak akkor esik büntetés alá, ha e munkát nem fogadta el. Egy ily rendelkezésnek - bárha szintén ajánlották e javaslatba való felvételét - alig lehet üdvösebb hatást tulajdonitani. Az olyan munkakerülőn, aki a munkás, rendes élettől elszokott, a dolog természeténél fogva rendszerint csak kényszeritő természetü beavatkozás segit; az ő belátásától függő munkálkodásra vállalkozni állandó jelleggel éppen azért nem fog, mert a munkakerülés minden erőkifejtéstől visszatartja. A kisérletezés pedig csak időt enged arra, hogy a züllés lejtőjén tovább csusszon.
De a szóbanforgó rendszabályt gyakran keresztülvinni sem lehetne; különösen gazdasági válságok esetében, amikor egy-egy nagy városban tizezrekre megy a munkanélküliek száma, a hatóság megfelelő munkahelyek felett nem is rendelkezhetik. Önként érthető, hogy az ilyen csavargókat nem is lehet büntetés alá vonni; ami azonban nem akadályozhatja meg a munkakerülő elem elleni hatályos védekezést. Erre az utóbbi czélra erélyes eszközöket kell keresnünk. Egyes esetekben ilyen lehet a büntetés szigoritása, a dologház, a gyógyintézet, a gondnokság alá helyezés, egyes tilalmak stb.
d) A határozatlan tartamra szóló elitélés. De leginkább előtérbe nyomul a határozatlan időtartamra szóló elitélés nagy kérdése. A washingtoni (VIII.) nemzetközi börtönügyi kongresszusnak ez volt a leginkább vitatott tárgya. Megkönnyitette a vitát, hogy Amerikában egyes államok már évtizedek óta alkalmazzák. A kongresszus határozata szerint a határozatlan tartamu elitélés elve helyes; alkalmazása az erkölcsileg vagy szellemileg fogyatékosokkal, ugyszintén a javitásra szoruló, főleg fiatalkorú bűntettesekkel szemben kivánatos.
6. Az egyéni szabadság szempontja. A közveszélyes bűntettesekkel szemben való védekezés során két komoly nehézség merül fel: az egyik a közveszélyes ember már fentebb érintett egyéni szabadságának megvédelmezése, a másik a közveszélyes állapot fennforgásának bizonyitása. Ezek az aggályok azonban nem gátolhatják meg a közérdek szempontjából, de a bűntettesek erkölcsi tökéletesbedése tekintetéből is nagyfontosságu reformot. A kódex szigoru szabályai hamis alapon nyugodtak, mert a bűntettesek egyenlőségének a valóságnak meg nem felelő gondolatából indultak ki; egyébként pedig a legtöbb esetben a büntetések minimuma és maximuma közt a birói mérlegelésnek olyan tág teret engedtek, amelyet csak kivételesen fog meghaladni a határozatlan büntetés törvényesen megállapitott időtartama. A birói itéletben rejlő garancziát pedig teljes mértékben pótolhatja ama felügyelő-hatóságok jól megválasztott módon és teljesen független férfiakból leendő szervezése, amelyek a határozatlan időtartamra elitélt bűntettesek vagy határozatlan időtartamra internált más közveszélyes emberek felett őrködni s a szabadonbocsátás idejét meghatározni hivatva lesznek.
A XX. század biráit és a tervezett felügyelő-hatóság tagjait szükségképen más szellem hatja át, mint a XVIII. századvéget megelőző kornak biráit. Az emelkedett műveltség, az emberi lélek rejtelmeibe mélyen behatolt tudomány a legmesszebbmenő erkölcsi biztositékot nyujtja aziránt, hogy visszaélés történni nem fog s ha kivételesen történnék, meg lesz a természetes korrektivuma. Mert a kódex szigorubb korlátaiból felszabaditott biró esetleges tévedéseit helyreigazithatja a már fentebb emlitett felügyelőhatóság állandó és éber őrködése, amely a tett intézkedések megváltoztatását mindig lehetővé teheti. Amint a szakkörök s a laikus közvélemény egyaránt teljes megnyugvással nézik a javitó nevelésre vonatkozó jogszabályainkat és senkinek sem jut eszébe, hogy kifogást emeljen a fiatalkorúak szabadságának ama korlátozása ellen, amely azok nevelési idejének határozatlan tartamában rejlik: éppen igy természetesnek fogják találni a kezdet első évei után a társadalomra veszedelmes más elemeknek ilyen határozatlan időtartamra szóló internálását, munkára, rendes életre szoktatását, betegségüknek előre meg nem határozható idő alatt végbemenő gyógyitását is.
A merő elméletekből kiemelkedő s a gyakorlati élet követelményeivel számoló gondolkozónak be kell látnia, hogy ezek az intézkedések, bár a személyes szabadság korlátozásával járnak is, az erkölcsi szabadságot nem sérteni, hanem ellenkezőleg, a külső kényszerrel gyógyitott embernek erkölcsi szabadságát visszaállitani vagy éppen kialakitani fogják.
7. Az eljáró hatóság és annak feladata. A közveszélyesek ellen folytatott küzdelemmel a közhatalom ujabb feladatokat vállal. E feladatok természete jelentékenyen különbözik az eddigi büntetőjogszolgáltatás természetétől, minek folytán a közveszélyesség megállapitásának módja is sok tekintetben más lesz, mint eddig a bűnösség kimondásáé s a büntetés kiszabásáé volt. A közveszélyesek ellen alkalmazott biztonsági rendszabály nem a szorosabb értelemben vett büntetés, hanem inkább rendőri természetü (preventiv jellegü) intézkedés. Ezért a közveszélyesség megállapitását is a rendőrség vagy valamely más közigazgatási hatóság hatáskörébe kivánják utalni. A hatáskörnek ilyen rendezése sem nem szükséges, sem nem kivánatos.
Ha az a feladat, amelyet a biróság a közveszélyesek elleni küzdelemben teljesiteni fog, nem is ugyanaz, mint a régi, megszokott értelemben vett büntetőbirói munka elvégzése: de azért nem ellenkezik távolról sem a birói és különösen a büntetőbirói munkakör általános természetével. A közveszélyesség megállapitásánál is vitás kérdések vannak, amelyeket el kell dönteni; itt is fontos egyéni jogokról van szó, amelyekkel szemben más érdekek kivánnak érvényesülni. Az egyéni szabadságjogok oltalmazására pedig alig képzelhető alkalmasabb szerv, mint a biróság, amely az egész művelt világon minden hatóság közt a legteljesebb függetlenséggel van felruházva s amelynek a szabadságjogok iránti érzéke is a legfejlettebb. A birói eljárást teszik kivánatossá ezenkivül más szempontok is. Oly esetekben, amidőn a munkakerülés mellett valamely bűntett vagy vétség felett is itélkezni kell, a bűnvádi eljárás folyamán a biróságnak a bűnösség s a büntetéskiszabás kérdésének helyes megoldása végett is alaposan meg kell ismernie a bűntettes egész egyéniségét. Egyes perjogok, igy a magyar is, kifejezetten elrendelik, hogy - ha a tettes egyéniségében valami abnormitás jelentkezik - őt alapos szakértői vizsgálatnak kell alávetni. Ha ez a vizsgálat nem volna megbizható, helytelen alapon nyugodnék egész jogszolgáltatásunk. De ha megbizható - s ezt fel kell tételeznünk - ugy elegendőnek kell lennie a közveszélyesség kérdésének megoldására is. A jövő birájának ugyan sokkal nehezebb feladata lesz, mint annak a birónak, aki a mai tételes jogszabályok alapján itél.
Az egyéniség felismerésének nehéz kérdéseit megoldani kétségtelenül sokkalta nagyobb munka lesz, mint volt a tényállás egyszerü megállapitása. Az individualizáczió joga az alkalmazandó intézkedés megválasztásánál szintén uj, nehéz problémák elé állitja a birót, aki eddig csak azt szokta meg, hogy nem annyira az emberek, mint inkább a cselekmények felett itélkezzék. Ámde mindezeket a nehézségeket a feladata magaslatán álló birói kar könnyen le fogja győzni. Az eddiginél nagyobb psychiatriai képzettségre, az életviszonyoknak a mainál sokkal teljesebb ismeretére lesz szüksége, hogy helyesen itélkezzék; de ezeknek az ismereteknek a megszerzése legyőzhetetlen akadályokba ütközni távolról sem fog. A jogtudománynak és segédtudományainak mai fejlettsége mellett a biróságoknak e fokozottabb képzettségre egyéb birói teendőiknél is szükségük lesz.
De ahhoz sem férhet kétség, hogy az eljárásban az eddiginél sokkal jelentékenyebb szerepet kell juttatni a szakértőknek, mint amennyire ezt a mai jogrendszerünk megkivánja. A közveszélyesség megállapitásának a büntetőbiróság kezébe való lefektetését teszik kivánatossá a bűntettes egyéb érdekei is. Igy ugyanis lehetővé válik, hogy egyes esetekben a büntetés és a biztonsági rendszabály egyesitésével, illetőleg eggyéolvasztásával előbb kezdődjék meg a bűntettes meggyógyitására irányuló folyamat s a büntettes előbb nyerhesse vissza szabadságát. Ha az egyesités nem lehetséges, ugyanaz a biróság legkönnyebben találja meg kettős intézkedésének harmóniáját. Végül a birói eljárást teszik előnyösebbé a bizonyitás nehézségei. Akár a biróság, akár más hatóság jár el a közveszélyesség kérdésének megállapitásánál, a bizonyitás anyagának jelentékenyen ki kell bővülnie a tettes egyéniségének és életviszonyainak sokkal nagyobb gondossággal való kutatásával, mint ahogy az rendszerint ma történik. A szakértőkön és a rendőri hatóságokon a biróság munkáját megkönnyitheti egyes esetekben a társadalom közreműködése is.
VII. A jelen törvény alapelvei és rendszere. A közveszélyes munkakerülőkről szóló ez a törvény a most kifejtett ujabb alapgondolatokon épült fel. A szükséges osztályozást olykép ejti meg, hogy a munkanélkül élő elemek közül a nem rendes elmeállapotu és a munkaképtelen egyéneket a büntetőtörvény rendelkezései alól kiveszi (l. a 19. § indokolásánál); az alkalomszerüen munkakerülőket a közigazgatási hatóságok utján enyhe büntetésben részesiti (1. §); végül az ismételten (2. §) és a szokásszerüen, sulyos következmények előidézésével (3. §) munkakerülőket, ugyszintén a szédelgőket és kitartottakat (4. §) a vétség sulyosabb büntetésével sujtja, sulyosabb esetekben pedig ugy ezeket (5. és 6. §), mint az olyan bűntetteseket, akiknek cselekménye munkakerülő életmódjukkal függ össze (7. §), dologházba utalja.
A bűnösség és közveszélyesség kérdésében nem ejti el a bűnösség ethikai fogalmát; büntetést és dologházba utalást egyaránt csak azokkal szemben ir elő, akik képességük daczára megszegték a munkára való kötelességet (1-3. §), vagy akik pozitiv cselekvőségükkel sértik polgártársaik anyagi vagy erkölcsi javait (4. §). Az intézkedés megválasztásánál azonban teljesen a czélszerüség követelményeinek hódol. Nem a bünösség sulyát, hanem a társadalmi veszély nagyságát tekinti akkor is, amikor a dologházba utalás feltételeit megállapitja. A társadalom védelmének helyes eszközeit kutatva, nem kisérletezik a figyelmeztetés, megintés elméletileg helyes és czélszerünek látszó intézményével, hanem energikus szigorral oly intézményeket keres, amelyek a szóbanforgó léha, munkakerülő elemmel szemben a teljes sikert biztositani hivatvák. Éppen ezért kizárja a sulyosabb esetekre (2-4. §) a Btk. 92. §-ának alkalmazását is.
A dologházba utalás kérdésében a fentebbiekben már kifejtett okokból a határozatlan tartamu elitélés elve alapján áll; az egyéni szabadság garancziáit a birói eljárásban (17. §), a törvényes maximum felállitásában (10. §), a felügyelőhatóság helyes szervezésében és függetlenségében (13. §) keresi. A dologházba utalást - s részben az alkalmazható szabadságvesztés büntetést is - az egyes községekből való kitiltás és az országból való kiutasitás (9. §) intézménye egésziti ki; a dologházból szabadulók megfelelő felügyeletét a javaslat a feltételes szabadságrabocsájtás intézménye utján (13. és köv. §-ok) szervezi. Fiatalkoruakkal szemben a Bn. rendszerét tartja fenn (l. a 8. § indokolásánál).
1. A tényálladéki elemek. a) E meghatározás tényálladéki elemeit vizsgálva, mindenekelőtt hangsulyozni kell, hogy csak a keresetre utalt munkakerülő büntethető. Nem lehet ugyan kétséges, hogy ugy az általános nemzeti érdekkel, mint az illetők magánérdekével ellenkezik az olyan emberek munkakerülő életmódja is, akik a megélhetéshez szükséges eszközök felett rendelkeznek; az ilyen életmód meggátlására kivánatos is az államhatalom nevelő és gondozó tevékenysége; ámde e téren a büntetőjogi beavatkozást sem a közfelfogás nem tartja indokoltnak, sem az az általánosan elismert büntetőjogi elv nem kivánja, hogy a büntetés csak a kriminalitás elleni küzdelemnek s ennek is csak a végső szükség esetében kivánatos eszköze. Már pedig az önmaguk és családjuk fenntartására munka nélkül is megengedett módon képes emberek munkakerülése, erkölcsi szempontból bármi sulyos megitélés alá is esik, a társadalom s a mások javait közvetlenül még nem veszélyezteti.
A bűnösségnek eszerint megokolt ezen ismérvét a büntethetőséghez a Kbtk. 62. §-a is megkivánta; e tekintetben a javaslat a tételes jogtól annyiban tér el, hogy a bizonyitás terhét a modern perjogi elvek értelmében a vádlottról a vádlóra háritja. b) A bűnösség további ismérve a munkakerülő munkaképessége. Hogy dologházba csak munkaképes egyént lehet utalni, aziránt a tételes jogok egyetértenek; a rendes büntetésnek azonban, mint az összehasonlitó jogi áttekintésből kitünt, több törvényhozás olyan munka nélkül élő egyénekkel szemben is helyt ad, akik dolgozni nem tudnak. Ilyen megkülönböztetést tesz pl. az imertetett holland törvény.
A munkára nem képes egyének munkátlansága szerencsétlenség, de nem bűncselekmény; ennélfogva nem is büntethető. A jogszabályok hasonló reformját más államokban is sürgetik. Például a franczia irodalomban többször éles hangon mutattak rá a code pénalnak a mi jogszabályainkhoz e téren hasonló fogyatkozására. A franczia igazságügyminiszter 1899. május hó 2-án kiadott rendeletében figyelmeztette az államügyészséget, hasson közre, hogy a csavargóknak inkább szerencsétlen, mint munkakerülő részét ne büntessék.
Rendeletének azonban nem volt meg a kellő hatása; a franczia irodalomban ma is felpanaszolják, hogy a biróság gyakran munkaképtelen aggastyánokat, betegeket, gyöngeelméjüeket sujt büntetéssel. Amit a franczia irodalom e kérdésben felpanaszol, ugyanazt a magyar gyakorlatról is el lehet mondani: a javaslat rendelkezése szerint ellenben a jövőre csak munkaképes egyének ellen állapitható meg büntetés s csak ilyenek utalhatók a dologházba. Az 1. §-nak e rendelkezését kiegésziti a 19. § c) A bűnösség további kritériuma, hogy a tettes munkakerülésből csavarog vagy egyébként munkakerülő életmódot folytat. Csavargás alatt a közfelfogásnak megfelelően érteni kell a helyről-helyre vándorlást, amelyet eddigi jogszabályainak is tiltottak; az „egyébként munkakerülő életmód” az ugyanazon városban kószáló, munkátlanul henyélő elemek magatartását jelenti. d) „A munkakerülés”-nek a bűnösség kritériumaként való felvétele azért szükséges, mert erkölcsileg ez igazolja a büntethetőséget.
A franczia code pénalban, a holland büntetőtörvénykönyvben s az ezekhez e szempontból hasonló jogszabályokban méltán kifogásolják, hogy merő negativumok alapján büntetnek, megbüntetik tehát még azt a munka nélkül élő embert is, aki - bár sikertelenül - munkát keres. A bűnösség természetes feltétele, hogy a tettes szándékosan vétsen társadalmi kötelessége: a munkában való részvétel ellen. A Kbtk.-ből ez az ismérv nem hiányzott; de úgy jutott kifejezésre, hogy a bizonyitás terhe a vádlottat illette. A jelen § éppen ugy, mint a megélhetési feltételek bizonyitása tekintetében (l. a) alatt), e kérdésnél is a modern perjogi elveket tartja szem előtt és a bizonyitást a vád képviselőjétől kivánja meg. e) A legtöbb külföldi törvény, éppen ugy, mint a Kbtk., éles határvonallal elválasztja egymástól a csavargást és a koldulást. A tv. nem érinti ugyan a Kbtk-nek a koldulás egyes eseteire vonatkozó rendelkezéseit; de a keresetre utalt és munkaképes munkakerülők ily megosztását nem viszi keresztül. A két elem munkakerülő életmódja, ha a közrendre egyenlően veszedelmes, eltérő elbirálás alá nem vonható.
A koldulás magában véve még nem bűncselekmény. A szükölködőknek azt a jogát, hogy jobb sorsban, szerencsésebb viszonyok közt élő embertársaikhoz forduljanak segítségért, megtagadni nem lehet. A koldulás veszedelmesebb eseteit a Kbtk. 66. és köv. §-ai büntetik; ott pedig, ahol a koldussal szemben a jelen törvényben foglalt tényálladéki elemek megállapithatók, ez a törvény fog alkalmazást nyerni.
2. Büntetés. A cselekmény minősitése ugyanaz, mint a Kbtk. 62. §-ában meghatározott kihágásé; büntetése emennél sokkal sulyosabb ugyan, de még mindig szerfelett enyhe. Az enyhe elbánást az okolja meg, hogy e § értelmében csak az alkalmi munkakerülők büntethetők meg, akikre az enyhébb büntetés is, mint hatályos intelem, megfelelően nevelő hatásu lesz. A munkakerülés ismételt és sulyosabb eseteiről a következő §-ok rendelkeznek.
3. Hatáskör. A cselekmény kisebb sulyára való tekintettel s a kir. biróságoknak a tulságos megterheléstől való megóvása érdekében e kihágás továbbra is a közigazgatási hatóságok hatáskörében marad.
4. A büntetés végrehajtása. Arra való tekintettel, hogy a munkakerülőket csak rendszeres munkával lehet rendes életmódhoz szoktatni, a tv. a Kbtk. 18. §-ától eltérően már a kihágás miatt elitélteket is munkára kivánja kényszeriteni. (26. §.)
Visszaesés. A munkakerülő életmódnak többszörös ismétlése az 1. §-ban foglaltnál sulyosabb intézkedést kiván akkor is, ha komolyabb következményekkel (l. 2. alatt) még nem járt. Az a tény, hogy a megbüntetett egyén ujra munkakerülő életmódot folytat, már magában indokolttá teszi az energikusabb beavatkozást; a szigorubb intézkedéstől talán inkább várható nála a jótékony hatás; az ilyen intézkedés inkább fogja meggátolni a munkakerülő elzüllését s az ahhoz füződő következményeket.
2. Minősitett esetek. Még sulyosabban bünteti a tv. a munkakerülőt, ha életmódja a maga vagy családja erkölcsi romlásával fenyeget, avagy a közbiztonságot sérti vagy veszélyezteti. a) Felvetni lehetne ugyan, hogy a munkakerülő életmód már magában véve, a dolog természeténél fogva oly következményekkel jár, amilyeneket a 3. § felsorol. Ez iránt nem lehet kétség. A tv. e következmények külön kiemelésével azonban arra kiván ráutalni, hogy az 1. § alkalmazásához azok közül egynek bizonyitása sem szükséges; a keresetre utalt, munkaképes egyének munkakerülő életmódja minden további bizonyitás nélkül ok az 1. § alkalmazására.
Ezzel szemben a 3. §-ban meghatározott jogkövetkezmények akkor állnak be, ha a munkakerülőnek vagy családjának az elzüllése avagy a közbiztonság veszedelme már nehézség nélkül bizonyitható és megállapitható; ha tehát már nem annyira alkalmi, mint inkább szokásszerü munkakerülővel állunk szemben. b) Még komolyabbnak kell tekinteni azt az ellenvetést, hogy a 3. § b) és c) pontja alapján a büncselekmény gyanuja czimén ismeretes itélkezés s ezzel az egyéni szabadság különös veszélyeztetése következik majd be. Ezzel az ellenvetéssel szemben bizonyos megnyugvást kelthet az a körülmény, hogy külföldi államokban, - mint az összehasonlitó jogi áttekintésnél emlitve volt - a bünösség hasonló kritériumára vonatkozó joggyakorlat ellen nem merült fel panasz. De ennek a kritériumnak a felvétele egyébként is igazolt.
A nagy városok rendőrségei jól ismerik a munkakerülőknek azt az elemét, amely büncselekmények elkövetéséből tartja fenn magát. Ha a konkrét büntett vagy vétség nem is bizonyitható, ennek az életmódnak megvannak az ismérvei és a sajátos bizonyitékai. Az a munkakerülő, aki minden vagyon, kereset és másoktól nyert támogatás nélkül él, időtöltéséről számot adni nem tud, lakásán betörőszerszámokat tart és a hatóság ott olyan tárgyakat talál, amelyek kétségtelenül mások birtokából jogtalan uton kerültek a gyanusitotthoz, vagy akinél állandóan pénz van, amely más eredet hijján csak jogtalan uton juthatott hozzá; aki vagyontalansága és munkanélkülisége mellett költekező vagy éppen dorbézoló életmódot folytat; az ilyen gyanusitottat, mint a közbiztonságra veszélyes embert vagy mint olyat, aki büncselekmények elkövetéséből tartja fenn magát, a 3. § 2. vagy 3. pontja alapján a biróság az egyéni szabadság sérelmétől való minden aggodalom nélkül elitélheti. Önként érthető másrészt, hogy a biróságnak e veszélyes életmód megfelelő bizonyitékait a legnagyobb gonddal kell vizsgálnia és mérlegelnie s csak a törvényhozó szándéka szerint szabad a szóbanforgó rendelkezést alkalmaznia.
A 4. § az u. n. kétes foglalkozásu egyének ellen keres oltalmat. A munkakerülőknek ez a része, amely eddig minden büntetést el tudott kerülni, a nagyobb városok rendőrhatóságainak megfigyelése szerint leginkább a legszegényebb néposztály fosztogatói közül kerül ki, akiket a rendőri gyakorlat „spanyol kincsásók”, „kuglisipisták”, „parasztfogók” s más hasonló czimek alatt ismer. Mindezek a nappal egy-két órájára rendszerint tudnak valami foglalkozást kimutatni; van bejelentett lakásuk; egyik-másik nagyobb vagyon felett is rendelkezik; tehát azok a feltételek, amelyeket az 1-3. §-ok a munkakerülők többi csoportjaira megállapitanak, velük szemben sokszor nem forognak fenn s ezek fennforgását a javaslat az ő büntethetőségükhöz nem is kivánja meg. Az a tevékenység, amelyet a 4. § megjelöl, a bünösség megállapitására és a büntetés kiszabására már magában véve is elég okot szolgáltat; mert a társadalom egyes rétegeivel szemben közvetlen jogsértést tartalmaz. Azonban e § esetében sem az egyes alkalmakkor elkövetett cselekmény, hanem elsősorban a tettes közveszélyessége az, amely ellen a javaslat a társadalomnak védelmet kiván nyujtani.
1. Minthogy a jelent tv. alá eső személyek leginkább jellemző közös tulajdonsága a munkakerülő, léha életmód s az ebben a társadalomra rejlő nagyfoku közveszélyesség: a tv. az ujabb tudományos követelményeknek megfelelően a külföldi jogrendszerek utmutatását s a Btk.-ek életbeléptetését megelőző régi magyar jog hagyományait is követve, jogrendszerünkbe is beilleszti, helyesebben: visszaállitja a dologház intézményét. A tv. rendszere szerint a biróság a 2., a 3. vagy a 4. §-nak sulyosabb eseteiben - a kétszeres visszaesés esetét kivéve, melyről alább lesz szó - a fogházbüntetés helyett akkor utalhatja dologházba a tettest, ha munkára nevelése és rendes életmódhoz szoktatása végett szükségesnek tartja. Ezekben az esetekben rendszerint a fogházbüntetést kell alkalmazni; a dologházba utalás csak a szokásszerü munkakerülők megfékezésére szolgáló kivételes rendszabály, amelynek alkalmazását azonban szükségessé teszi az a körülmény, hogy egyes munkakerülőkről gyakran már az első alkalommal megállapithatja a biróság, hogy szokásszerüen folytatnak ily közveszélyes életmódot.
Ennek az életmódnak a természete magyarázza meg, hogy egyes csavargó társaságokat csak nehezen lehet ugy állitani a biróság elé, hogy az ellenük mint visszaesők ellen járhasson el, bárha egész életmódjuk arra vall, hogy nem kivételesen hanem rendszeresen, éveken, esetleg évtizedeken keresztül veszélyeztetik munkakerülésükkel a jogrendet. Ezzel szemben az olyan munkakerülő ellen, aki a 2., 3. vagy 4. § alapján már meg volt büntetve, ha utolsó büntetésének kiállása után két éven belül az 1-4. §-ok valamelyike alá esik, a rendes büntetés a biztonsági rendszabályként alkalmazott dologházba utalás. A 6. § szerint az ilyen tettest a biróság fogházbüntetés kiszabása nélkül itélettel dologházba utalja, s ez az intézkedés csak kivételesen mellőzhető. Mig tehát az 5. § szerint a fogházbüntetés a szabály és a dologházba utalás a kivétel, addig a 6. § esetében utóbbi lesz a szabály és az előbbi a kivétel.
Ez a rendszer azon a két alapgondolaton nyugszik, hogy a dologházba szokásszerü munkakerülőket kell utalni s hogy a szokásszerüség és a többszörös visszaesés egymáshoz közel álló, bár egymást mégsem kimeritő fogalmak. A többszörös visszaesés rendszerint a legbiztosabb kritériuma a szokásszerüségnek; a dologházba utalás tehát itt szabály (a 6. § első bekezdése); azonban a szokásszerüség megállapitható többszörös visszaesés nélkül is (5. §), amikor tehát kivételesen foghat helyt a dologházba utalás; és viszont a többszörös visszaesés nem mindig jelenti egyuttal a szokásszerüség állapotát (a 6. § második bekezdése); amikor tehát a dologházba utalástól a tv. kivételesen eltekint.
2. Mig a javaslatnak azt az elvi álláspontját, hogy a dologházba utalás, mint a társadalomvédelem és a munkára nevelés egyik leghatályosabb eszköze, teljes joggal alkalmazható olyan esetekben is, amikor a munkakerülő életmód sulyos jogsérelmeket, büntettet vagy sulyos megitélés alá eső vétséget még nem idézett fel (5. és 6. §), a jogászközönség egyes rétegei aggályosnak tartják, - aziránt alig van nézeteltérés, hogy a társadalom védelme érdekében ily intézkedés helyt foghat, ha a munkakerülő életmód büntett vagy vétség elkövetéséhez vezetett. Természetes tehát, hogy amikor a tv. a szükséges megelőzés elvének előtérbe állitásával már sulyos jogsérelmek előidézése előtt is teret enged a dologházba utalásnak, annál inkább megengedi ezt oly esetekben, amikor a tettes munkakerülő életmódjával valamely, az élet, a testi épség, a szemérem vagy a vagyon ellen elkövetett büntett vagy sulyosabb vétség van összefüggésben. (Ily sulyosabb vétségnek azt tekinti a javaslat, amelyre a biróság legalább három havi fogházbüntetést állapit meg.) Ebben az esetben a szokásszerü munkakerülésben rejlő közveszélyt pótolja az a veszedelmes tény, amely a büntettben vagy sulyos vétségben mutatkozik.
3. A dologházba utalást a tv. a szorosabb értelemben vett szabadságvesztésbüntetéstől sem az itélethozatal, sem a végrehajtás szempontjától élesen nem választja el. A büncselekménynek a büntetésben rejlő erkölcsi elitélése, rosszalása főleg a bünösség megállapitásában rejlik: a megtorló igazságosság érdekében maga az elitélés ténye az állam büntető hatalmának rendszerint kielégitő fegyvere. A bünösség megállapitását kisérő intézkedés megválasztásánál már a czélszerüség szempontjának kell előtérbe nyomulnia. Ez az elvi álláspont magyarázza meg, hogy a tv. oly esetben, amikor a biróság az elitéltnek dologházba utalását szükségesnek látja, külön szabadságvesztésbüntetés megállapitásától vagy teljesen eltekint (5. és 6. §), vagy megengedi, hogy az elitélt a biróság rendeletére a fogházbüntetést is dologházban állja ki (7. § utolsó mondata) s csak a fegyház- és börtönbüntetés külön végrehajtására fektet sulyt (7. § második bekezdésének első mondata), amikor az elkövetett büntett nagy sulyára tekintettel egyfelől hatályosabban kell éreztetni az elitélttel az állam büntető hatalmát, másfelől a közfelfogás is szorosabb értelemben vett büntetést kiván meg. Egyébként azonban a tv. mint feleslegest, mellőzi azt a megállapitást, hogy a dologházba utalás mellékbüntetés, amilyet pl. a holland büntetőtörvénykönyv 7. Czikke tartalmaz s mellőz minden oly megkülönböztetést is, amely a dologházba utalásnak egyszer a büntetés, másszor a biztonsági rendszabály jellegét nyujtja.
1. A büntető statisztika adatait véve figyelembe, félő, hogy a biróság a 92. §-t tulságosan gyakran alkalmazva, a törvény szándékától eltérően a munkakerülőkre ismét visszaállitaná a rövid szabadságvesztésbüntetések rendszerét. Komoly megfontolás tárgya volt ugyan, hogy külön törvényben helyes-e a büncselekmények egy csoportjára hatályon kivül helyezni a Btk. elvi jelentőségü rendelkezését, de a főleg gyakorlati szakférfiak által kivánt ezen elvi jelentőségü rendelkezést a törvény sikere érdekében annál inkább törvénybe lehet iktatni, mert a szóbanforgó cselekményekkel szemben elsősorban nem a megtorló igazság gondolata, hanem a társadalom védelmének az eszméje irányadó. A külföldi kodifikatórius mozgalmakban is érvényesülést keres ez a szabály.
2. A fiatalkorúakkal szemben külön elbánás szükségét általában elismerik.
Az 1860. évi dán törvény a 18 évnél fiatalabbakat a csavargás és a koldulás büntetése alól egyszerüen kivonta. Nem kell bővebben indokolni, hogy egy ily megoldás szerencsésnek nem tekinthető; mert egyéb intézkedés hiányában a csavargó fiatalkoru további züllését nem gátolja meg. Francziaországban 1885-ig a fiatalkoruakkal szemben is a code pénal rendelkezése (271. Czikk) volt irányadó. E czikk értelmében a fiatalkoruakat csavargás miatt csak bizonyos meghatározott községekből vagy helyekről lehetett kitiltásra (interdiction du séjour) itélni, feltéve, hogy megvolt a bünösség felismerésére szükséges belátási képességük (discernement); ha ez nem volt meg - és csak ekkor! - utalhatta őket a biróság javitóintézetbe.
Az 1885. évi május hó 27-iki (Bérenger-féle) törvény (8. Czikk) a relegáczió helyett a fiatalkoru csavargókat általában javitóintézetbe utalja. Belgiumban az 1891. évi törvény szerint a szokásszerüen csavargó és kolduló fiatalkoruakat javitóintézetben (école de bienfaisance de l’État) kell elhelyezni; hasonló rendelkezést már az 1866. évi márczius 6-iki törvény is tartalmazott. A törvény rendelkezése szerint a tizenhárom évnél fiatalabbakat az intézetben az idősebbektől szigoruan elválasztják. Az 1912. évi uj gyermekvédelmi törvény 13. Czikke a fiatalkoru csavargók ellen szintén külön elbánást állapit meg. Az 1901. évi norvég törvény szerint tizenhat évnél fiatalabbakat dologházba egyáltalában nem lehet beutalni; tizenhat és tizennyolcz év közöttieket pedig csak akkor, ha egyidejüleg, vagy már előbb, pénzbüntetésnél sulyosabb büntetésre itélték őket. A fiatalkoruak befogadására javitóintézet szolgál.
3. Mindezeknek s az ezekhez hasonló rendelkezéseknek alapjául egyfelől az a megfontolás szolgál hogy a fiatalkoruak nevelésénél az ő fejlődésképességükre tekintettel egészen más szempontok irányadók, mint a felnőtt s nagyobbrészt már minden belső fejlődésre képtelen munkakerülőknél; másfelől az a körülmény, hogy a fiatalkoruakat a felnőtt büntettesektől és munkakerülőktől mindig a legszigorubban el kell különiteni. Miután a Bn. lehetővé teszi, hogy a munkakerülő fiatalkoruakkal szemben, illetőleg az ő érdekükben a biróság megfelelő nevelő rendszabályok alkalmazását rendelje el, teljesen kielégitő, ha e javaslatnak csak azok a rendelkezései nyernek a fiatalkoruakra is alkalmazást, amelyek a munkakerülés büncselekményének fogalmát és minősitését (1 - 4. §-ok) meghatározzák. A fiatalkoruaknál a javitónevelésnek jut az a szerep, amely a felnőtteknél a dologházra vár. Ha azonban a fiatalkoru az itélet hozatalakor tizennyolczadik évét már betöltötte, nincs többé ok arra, hogy a dologháztól távoltartassék.
1. A 9. § a Kbtk. 70. §-ának megfelelő rendelkezést vesz fel azzal a módositással, hogy nem kivánja meg a munkakerülőknek illetőségük helyére tolonczolását. Az illetőségi hely megállapitása ugyanis gyakran szerfelett hosszu időt vesz igénybe, amely alatt az elitélteket a mai gyakorlat a törvény rendelkezésének való érvény szerzése érdekében szabadságuktól megfosztja. Miután arra semmiféle kényszeritő szabály nincs, hogy az illetőségi helyére tolonczolt e községet el ne hagyhassa, az egész fentebb érintett eljárás czéltalan.
2. Megfontolás tárgya volt, nem kellene-e az olasz büntetőjogban ismeretes és ennek nyomán az irodalom egy részében is melegen ajánlott kényszerlakóhely (domicilio coatto) intézményével kisérletet tenni. A tv. azonban ezen intézmény behozatalát mellőzi. Nem lehet ugyanis elzárkózni attól, hogy egy veszélyes munkakerülő tartózkodása egy községre sem lesz kivánatos s a biróságnak minden intézkedését, amelylyel egy munkakerülőt valamely községbe utal, az illető község ellenszenvvel fogja fogadni. Másfelől ily intézkedés a keresetforrások keresésétől is elzárhatja az elitéltet, ami e tv. alapeszméjével ellenkeznék. Vannak tekintélyes férfiak, akik még a nagy városokból való kitiltást is veszedelmesnek tartják; mert sokan a vidéken megfelelő foglalkozáshoz jutni nem tudnak, mig a városokban ez számukra könnyen biztositható.
Figyelemmel kell lenni szerintük arra is, hogy a gyermekeket a szülőktől elválasztani csak végső esetben szabad, mert a gyermek a legjobb védelmet rendszerint a szülői házban nyeri. A domicilio coatto intézménye mellett gyakran felvetik az állandó rendőri felügyelet szükségét. Az 1885. május 27-iki (relegácziós) franczia törvény megszüntette az általános rendőri felügyeletet s czélszerübbnek találta a csavargónak egyes helységekből vagy egyes helyekről való kitiltását (interdiction de sejour). A „domicilio coatto” hátrányaira, az általános rendőri felügyelet zaklató s különösen rendkivül kiterjedt munkát igénylő természetére, de az „interdiction du séjour” egyoldaluságára tekintettel is czélszerübbnek látszik a dologházba utaltak feltételes szabadságra bocsátásának megfelelő s az eset körülményeinek individuális mérlegelésére is alkalmas szabályozása, amit a javaslat a 14. és következő §-okban keresztül is visz.
A 10-12. §-okhoz
1. A 10. § szerint a dologházba utalás határozatlan időre szól; érvényesül tehát a modern tudományos áramlatokban mindinkább általános elismerésre jutó s amint az összehasonlitó jogi áttekintésből megállapithatjuk, a külföldi törvényhozási munkálatokban is megvalósitott az az elv, hogy az őrizet tartamát nem előzetesen a biróság, hanem magának az elitéltnek a magatartása határozza meg.
2. A dologházi őrizettől megfelelő hatást csak ugy várhatunk, ha hosszabb ideig tart. Viszont a szabadságjogok figyelembe vétele azt kivánja, hogy az őrizet legmagasabb mértékét maga a törvény határozza meg. Önként érthető azonban, hogy a dologházba utalás szükség esetében ismételten is, mindaddig helyt foghat, amig azt akár a közrend érdeke, akár az illető munkakerülő erkölcsi oltalma követeli.
3. A 10. § 2. bek.-ét az a szempont indokolja, hogy a munkakerülő életmód mellett elkövetett büntettet vagy vétséget a megtorló igazságnak a Btk. szerint irányadó alapeszméje szerint szorosabb értelemben vett büntetéssel kell sujtani. Ezt az általánosan elterjedt felfogást a tv. érinteni, s ehhez képest sem a büntetéskiszabást mellőzni, sem a kiszabott büntetést a dologházi őrizetbe teljesen beolvasztani nem kivánja. A czélszerüség követelményeit kielégiti a 7. §-nak az a rendelkezése, hogy a kiszabott fogházbüntetés, bárha nem a szorosabb értelemben vett dologházi őrizet tartamában, de az ugyanannak végrehajtására szánt intézetben s a dologházi őrizethez hasonló módon hajtható végre.
4. Kivánatos lenne, ha dologházul kizárólag e czélra állitott s megfelelően berendezett külön intézetek szolgálnának. Minthogy azonban ma még pénzügyi okokból ily külön intézetek állitását egyelőre remélni nem lehet, a tv. ugy rendelkezik, hogy az igazságügyminiszter dologházul addig, amig e czélra megfelelő külön intézetek nem állittatnak, valamely országos büntető intézetet, birósági fogházat, valamely törvényhatóság vagy község által erre a czélra felajánlott alkalmas épületet, vagy ily intézet vagy épület elkülönitett részét jelöli ki. Az országos büntető intézetek száma az utóbbi években kettővel csökkent ugyan, mert a szamosujvári intézetből javitóintézet lett, a gyüjtőfogház pedig most már kizárólag fiatalkoruak, továbbá vizsgálati foglyok elhelyezésére szolgál. A megmaradó 5 fegyintézet befogadóképessége is, a kórházat nem számitva alig 200 fővel haladja meg a beutaltak átlagos létszámát, ugy hogy egy-egy intézetben csak 30-40 üres hely van. Ennyire pedig minden körülmények között szükség van.
A szegedi kir. ker. börtön és a márianosztrai letartóztató intézet zsufolt és mind a két intézetben rövid időn belül zárkaépületeket kell létesiteni. Ami azonban a törvényszéki fogházakat illeti, a helyzet a következő: Az ország összes törvényszéki fogházaiban együttvéve van 1705 magánzárka és 1266 közös hálóterem, mely utóbbiak együttvéve 7195 letartóztatottat fogadhatnak be. Az összes befogadó képesség tehát 8900 fő. Ezzel szemben ugyanezekben a fogházakban az összes létszám kitett az 1912. évben: az első évnegyedben 6755, a második évnegyedben 5890, a harmadik évnegyedben 6051, a negyedik évnegyedben 7202 főt.
Ha tehát a maximális létszámot veszszük is alapul, még mindig körülbelül 2000 hely áll a törvényszéki fogházakban rendelkezésre. Kétségtelen, hogy a letartóztatottak egyes kategoriáinak megfelelő eltolásai utján ezt a 2000 helyet az ország különböző részeiben mintegy 20-25 törvényszéki fogházra koncentrálhatjuk és ezeket a fogházakat dologházakul kijelölhetjük.
1. A dologházi őrizetnek lényeges kiegészitő része a feltételes szabadonbocsátás, amely átmenetet biztosit a dologházból a szabad életbe. Eddigi jogszabályaink szerint az elitéltek feltételes szabadonbocsátása (fiatalkorúak kisérleti kihelyezése) az igazságügyi kormány joga. A 14. § e jogot a dologházba utaltak tekintetében a felügyelő hatóságra ruházza. Ez a rendelkezés czélszerü több okból. Nagyobb megnyugvást kelt az egyéni szabadság követelményeinek figyelembevétele szempontjából, ha egy minden irányban független hatóság kezében van a rendelkezés joga, mint hogyha azt a politikailag inkább exponált kormány gyakorolná. Másrészt az a körülmény is figyelmet érdemel, hogy a felügyelő hatóság közvetlen megfigyelések alapján határozhat, mig a kormánynak irásbeli jelentések alapján kellene határozatát meghoznia.
Önként érthető azonban, hogy oly nagy és fontos jogositványt, mint amilyen a feltételes szabadonbocsátás, a törvényhozás nem bizhat minden ellenőrzés nélkül a felügyelő hatóságra sem; a javaslat kimondja ehhez képeset, hogy a felügyelő hatóságnak e kérdésben hozott határozata ellen a kir. ügyészség, az intézet igazgatója és az elitélt nyolcz napon belül az igazságügyminiszterhez folyamodhatik.
2. A 10. §-ban előadott okból a feltételes szabadonbocsátás csak akkor foghat helyt, ha a beutalt az intézetben egy évet töltött; s helyt kell fognia, hogy a maximális öt évet ott eltöltötte. Az előbbi esetben a feltételes szabadonbocsátás feltétele még az, hogy a beutalt az intézetben kellő szorgalmat s jó viseletet tanusitott és egyéniségének átalakulása folytán alapos reményt nyujt arra, hogy szabadonbocsátása esetében munkás és rendes életmódot fog folytatni ugyszintén az, hogy számára megfelelő munka biztositva van. Az utóbbi esetben a beutaltat minden esetre feltételesen szabadon kell bocsátani; azonban önként érthető, hogy a feltételes szabadonbocsátás tartama alatt az ilyen kihelyezett is éppen oly szabályok alatt áll s az intézetbe bizonyos feltételek fennforgása esetében (15. §) éppen ugy vissza lesz szállitható, mint az, aki az intézetben csak rövidebb időt töltött.
1. A feltételes szabadonbocsátás intézménye olyan szerepet visz a tv. rendszerében, mint pl. a „domicilio coatto” az olasz, az „interdiction du séjour” a franczia, a rendőri felügyelet a német jogban. A feltételes szabadonbocsátás alkalmával a felügyelő hatóságnak módjában van a kihelyezettet különleges utasitásokkal ellátni s ezek betartását figyelemmel kisértetni. Ilykép az esetek individuális megitélése inkább van biztositva, mint a most emlitett külföldi intézmények mellett.
2. Aránylag rövid időt azért állapit meg a §, mert az ellenőrzés annál intenzivebb lehet, minél kisebb az ellenőrzöttek (feltételes szabadságra bocsátottak) száma. Ami pedig az egyes kihelyezetteket illeti, ezek főleg a kihelyezésüket közvetlenül követő első időben vannak kitéve a visszaesés esélyeinek s az ujabb elzüllésnek. Ha az első évet becsületesen kiállották, legnagyobbrészt megmentettekül, a társadalomra többé nem veszélyes egyénekül tekinthetők. A feltételes szabadságra bocsátásnak a javaslat 16. §-ában meghatározott tartama tehát kielégitő.
3. A szabadonbocsátás végleges lesz, ha az elitélt a feltételes szabadságra bocsátás tartama alatt munkás és rendes életmódot folytatott. Ebben az esetben teljes szabadságát minden külön intézkedés nélkül, a törvény erejénél fogva nyeri vissza. A Btk. szerint feltételes szabadságra bocsátottak visszaszállitását tételes jogszabályaink szerint az igazságügyminiszter rendeli el. A tv. e messzemenő jogot a kir. biróságra ruházza, hogy ezzel is eloszlassa azokat az aggályokat, amelyek az egyéni szabadság oltalma nevében hasonló törvények alkotása alkalmával elhangzani szoktak.
A felügyelő hatóságra sem kivánja ruházni e jogot, mert a visszaszállitás az egyéni szabadságnak nagyobb sérelmével járhat, mint a feltételes szabadságra bocsátás vagy annak megtagadása; ennek elrendelésére tehát leginkább hivatott a kir. biróság lesz. Külön megokolásra nem szorul, hog a 7. § második bekezdése ilyen esetben is irányadó. Önként érthető ugyanis, hogy a dologházba visszaszállitott őrizetére és munkáltatására ugyanazok a fogyatékosságok szolgáltatnak okot, mint amelyek a dologházba utalást első izben szükségessé tették.
A hatáskör szabályozásánál figyelemmel kell lenni egyfelől arra, hogy a kir. biróságainkat a munkakerülők ama nagy tömegével, amely szokásszerü munkakerülőnek még nem tekinthető, megterhelni annál kevésbbé lenne kivánatos, mert a kir. biróságok a bűnvádi eljárás szabályai szerint a szerfelett sürgős intézkedésre kevésbbé alkalmasak, mint a közigazgatási hatóságok; másfelől azonban az egyéni szabadság oltalma érdekében a lehetőségig biztositani kellett az esetek nagy számára a kir. biróságok előtti eljárást.
2. Az 1891. évi belga törvény szerint a csavargók ügyében 24 óra alatt érdemlegesen határozni kell. Bármily kivánatos az ily gyors eljárást megkivánó rendszabály, gyakran végre nem hajtható. Minthogy azonban a munkakerülőket, ha felőlük a biróság egyszer tudomást szerez, a közrend további veszedelmére érdemleges intézkedés nélkül szabadon hagyni nem lehet, elrendeli a tv., hogy az e törvényben megállapitott vétséggel alaposan gyanusitottat azonnal előzetes letartóztatásba kell helyezni és ügyében az előzetes letartóztatás vagy a vizsgálati fogság tartama alatt kell érdemleges határozatot hozni.
A letartóztatottakat az előzetes letartóztatás és vizsgálati fogság tartama alatt megfelelő munkával kell foglalkoztatni. E rendelkezést az a szempont igazolja, hogy a munkakerülővel szemben a közhatalmi beavatkozás csak teljes és haladéktalan munkakényszer utján érhet el sikert. Az egyéni szabadságnak az a szempontja, amely más, még el nem itélt személyek kényszer utján való munkáltatását tiltja, ezzel az elemmel szemben alig jöhet figyelembe, mert életmódjuk mellett bűnösségük, illetőleg veszélyességük megállapitása kétséges alig lehet.
3. Az eljárást megkönnyiti a hazánkban minden igényt kielégitő központi nyilvántartás, amelytől ily ügyekben éppen oly gyorsan kaphatnak biróságaink felvilágositást, mint az Belgiumban történik, hol távirati értesitést nyujt a „casier central du vagabondage et mendicité” minden koldus és csavargó felől.
4. Az 1891. évi belga törvény az elitéltnek egyáltalában nem enged perorvoslatot; helyesen utalt rá Le Jeune, hogy az elitéltek a fellebbvitel jogával tulságosan visszaélhetnek. Perorvoslat helyett e törvény azt engedi meg, hogy az elitélt az elitélés első hónapjában, később pedig minden három hónapban kérhesse az igazságügyminisztertől az intézetből kibocsátását. A tv. mégis számolva azokkal az aggodalmakkal, amelyeket az egyéni szabadság érdekében hangsulyozni szoktak, a felső biróságok ellenőrző és irányitó tevékenységét e kérdésben nem zárja ki.
Önként érthető, hogy az olyan munkakerülőt, akinek rendes életmódhoz szoktatását és munkára nevelését a biróság a közrend védelme érdekében szükségesnek tartja, azonnal megfelelő munkáltatás alá kell venni, amint a hatóságok kezébe kerül. A tv. alapgondolatával ellenkeznék minden oly rendszabály, amely lehetővé tenné, hogy a dologházba utalásnak tényleges végrehajtása hosszabb időn át késlekedjék s az elitélttel sürgős és erélyes intézkedés helyett a hatóság - előreláthatóan hatálytalan - kisérleteket tegyen.
A közigazgatási hatóság feladata lesz, hogy a társadalom jótékonyságának igénybevételével is az ily szerencsétleneket viszonyaiknak megfelelően menhelybe, gyógyintézetbe, vagy más oly helyre szállitsák, ahol a társadalomra veszélyesek nem lesznek, az ő megélhetésük pedig biztositva van.
A Kbtk. 62. és 63. §-ában foglalt tényálladékot e javaslat 1-4. §-ai teljes egészükben felölelik; a javaslat 20. §-a ehhez képest a Kbtk. idézett §-ait hatályon kivül helyezi.
