A községi közületeknek a polgárok jólétével kapcsolatos különleges szükségletei a társadalom fejlődésével mindinkább fokozódnak, úgy hogy állandóan több és több ily szükséglet kielégitésére szolgáló községi és városi közérdekü berendezés létesitendő s igy fokozottabb mérvben előáll annak az eshetősége a községi közületekben, hogy közérdekü létesitményeket szükségszerüen a magántulajdonjog korlátozásával kisajátitás utján kell végrehajtani. A kisajátitásról szóló 1881. évi XLI. törvénycikkben a kisajátitás tekintetében megállapitott közérdek fogalma a társadalom mai fokozottabb szükségleteihez képest természetszerüleg most már szüknek bizonyult (igy pl. a kisajátitási törvényben biztositott jogok a székesfővárosnak a város szabályozása, utczarendezése és általában a város fejlődéséhez füződő érdekeit nem elégitik ki már teljes mértékben), s mivel a törvény némely egyéb rendelkezései is módositásra szorulnak, az 1881. évi XLI. tc. egészben való reviziójának szüksége kétségen kivül beállott. Minthogy azonban egy teljesen uj kisajátitási törvény elkészitése széles alapon nyugvó előtanulmányokat és az érdekelt társminiszteriumokkal is hosszabb tárgyalásokat igényel, szükségesnek mutatkozik némely égető hiányon a törvény reviziójának bevárása nélkül novelláris uton segiteni.
Az 1881. évi XLI. tc. 2. §-a nem sorolja a közvágóhidakat azon, ott taxative megnevezett létesitmények közé, melyek czéljaira községekben kisajátitásnak helye van (ide tartoznak a 10.000 lakossal nem biró rendezett tanácsu városok is) s igy ez a törvény nem adja meg községeknek a kisajátitási jogot közvágóhidak létesitésére. Az állategészésgügyről szóló 1888. évi VII. t.-cz 14. §-a kimondja, hogy oly községekben, hol a husfogyasztás jelentékeny, szarvasmarha csak közvágóhidon vágható s bár az épp emlitett tc. felhatalmazza a földmivelésügyi és belügyi minisztereket annak megállapitására, hogy mely községekben kell közvágóhidat felállitani, a törvény azonban nem intézkedik az iránt, hogy ily községek előálló szükség esetében a kisajátitási jogot is igénybe vehessék a közvágóhid létesitése czéljaira. Ily körülmények között azon visszás helyzet állott elő, hogy fontos állategészségügyi s általában közegészségügyi szempontokból a közvágóhidak felállitására kötelezett községek a közvágóhidnak megfelelő, de egyezség utján meg nem kapható területet, kisajátitási jog hiányában egyáltalában nem képesek megszerezni és nem tudnak törvényes feladatuknak megfelelni.
Az 1881:XLI. tc. 4. és 22. §-ai városfejlődés és városrendezés szempontjából azon fontos határozmányokat tartalmazzák, hogy közművelődési, szépészeti vagy bármely más közczélu középületek és intézetek létesitésére, valamint városrendezés czéljaira szükséges ingatlanok megszerzésére kisajátitásnak van helye, ezek a határozmányok azonban egyedül Budapest székesfőváros területére nézve érvényesek. A törvény megalkotása óta eltelt hosszabb idő alatt a vidéki városok is örvendetes fejlődésnek indultak s növekedtek a közművelődés, városszépités és városrendezés iránti követelményeik is, úgy, hogy a fejlettebb és fejlődésre képesebb városok mindjobban érzik hátrányát annak, hogy az 1881. évi XLI. törvénycikk 4. és 22. §-ában a székesfővárosnak megadott kedvezményekben rejlő erőteljes városfejlesztési eszközökkel nem rendelkeznek.
Az 1881. évi XLI. tc. 3. §-a, valamint az 1898. évi VII. tc. értelmében a kisajátitási jogot illetőleg ugyan egyenlő elbánás alá esnek a törvényhatósági városok s a 10.000-nél több lakossal biró rendezett tanácsu városok, valamint Fiume városa és kerülete, de mégis a rendezett tanácsu városokra nézve a 10.000 lakoson kivül az utóbb jelzett feltételt, - eltérve az 1881. évi XLI. tc. 3. §-ától, - azért indokolt meg külön kikötni, mivel a törvény 4. és 22. §-ában meghatározott kisajátitások oly magasabb kulturális szempontok érvényesülését vannak hivatva lehetővé tenni, melyek bizonyos magasabb fejlettséget és fejlődőképességet az illető városok részéről már szükségkép feltételeznek, minek egyik fontos ismérveül kétségen kivül egy rendszeres városszabályzási terv és programm létezése szolgálhat. A kisajátitási jognak ily módon a városokban tervezett kiterjesztése természetszerüen a magántulajdonjognak bizonyos ujabbi korlátozását jelenti, ami egyébként kapcsolatban van a kisajátitási jogrendszerünkben helyet nyert azzal az elvvel, hogy minél fejlettebb községi közület előnyeit fogják élvezni a lakosok, magánjogaik annál több esetben fognak megszoritathatni ezen közület javára és érdekében.
