Az I. Egyezményhez
Az első hágai békeértekezleten a nemzetközi viszályok békés elintézéséről létrejött egyezmény az államok közt felmerült viszályoknál az általános béke fenntartását igyekszik előmozditani. Az aláiró Hatalmak kijelentik azt az egyértelmü hajlandóságukat, hogy minden erejükkel törekedni fognak a nemzetközi vitás kérdések elintézésének biztositására (1. Czikk). Az államoknak ebből az egyező akaratából kiindulva, az egyezmény szabályozza a jó szolgálatok és közvetités felajánlását (2-8. Czikkek); megteremti a nemzetközi vizsgálóbizottságok intézményét, amelyek hivatva vannak pártatlan és lelkiismeretes vizsgálattal a vitás kérdések tényállását tisztázni (9-14. Czikkek); szabályozza a nemzetközi vitás kérdésekben a választott biráskodást és a választott birósági egyezmények kötését (15-19. Czikkek); felállitja az állandó választott biróság intézményét (20-29. Czikkek) és szabályozza ennek a biróságnak eljárását (30-57. Czikkek).
A második hágai békeértekezleten létrejött hasonló tárgyu egyezmény az előbbivel szemben főleg a nemzetközi vizsgálóbizottságok intézménye tekintetében tartalmaz változtatásokat és bővitéseket, amelyeknek az a czéljuk, hogy a nemzetközi vizsgálóbizottságok jelentőségét emeljék és alkalmazását megkönnyitsék. Egyebekben a változtatások és bővitések megtételénél az a szempont játszott szerepet, hogy az eljárás részletei minél pontosabb szabályozást nyerjenek s igy a viszálykodó felek közt a surlódásokra mennél kevesebb alkalom legyen. A második hágai békeértekezleten a nemzetközi viszályok békés elintézése tárgyában kötött egyezménynél nevezetes ujitás, hogy a felek mindegyike felajánlhatja a hágai nemzetközi iroda utján a másik félnek az ügy választott birósági eldöntését (48. Czikk); továbbá, hogy bizonyos esetekben az állandó választott birósági itélőszék az egyik fél kivánságára is hivatott a választott birósági eljárást megelőző szerződés megállapitására (53. Czikk 2. bekezdés). A választott birósági eljárást megelőző szerződés megkötésének módozatait a második hágai békeértekezleten a fenti tárgyban létrejött egyezmény szintén uj szabályokkal rendezi (52., 53. és 54. Czikkek). Végül nevezetes ujitás a most emlitett egyezményben, hogy olyan vitás ügyekre nézve, amelyek a költséges természetü rendes választott birósági eljárást nem birják el, rövid útu választott biráskodást szervezett (IV. fejezet).
A most ismertetett két egyezménynek nemzetközi jogi jelentősége abban áll, hogy ezek lehetőleg korlátozni igyekeznek az államok közt a fegyveres erő igénybevételének eseteit s az állandó választott biróság intézményének felállitásával oly szervezetet teremtenek, amely könnyen igénybevehető s az államok részére mindenkor nyitva áll. Az állandó választott biróság intézményének üdvös hatásai szinte beláthatatlanok, mert az a gondolat, hogy az államok közt felmerült azokat a vitás kérdéseket, amelyek diplomácziai uton elintézhetők nem voltak, a jog tisztelete alapján, az államok választotta birák intézzék el s hogy az államok a választott biróság itéletének alávessék magukat, magában rejti az államok közt fennálló kölcsönösségnek elismerését s erősiti a nemzetközi igazságosság érzetét. Az a számos nemzetközi jogi vitás kérdés, amelylyel a hágai állandó választott biróságnak idáig foglalkozni alkalma volt, mindennél jobbal jellemzi az intézmény életrevalóságát. A nemzetközi viszályok békés elintézése tárgyában az első és második hágai békeértekezleten létrejött egyezmények tehát - amelyek az 1895. évben Bruxellesben tartott interparlamentáris békeértekezlet javaslataihoz csatlakoztak - a békemozgalom jelentős eredményének tekinthetők.
A II. Egyezményhez
A szerződésszerü kötelezettségek teljesitése végett igénybevett fegyveres erő alkalmazásának korlátozásáról a második hágai békeértekezleten létrejött egyezmény, amint czime is mutatja, ugyanazt a czélt szolgálja, mint a nemzetközi viszályok békés elintézésére vonatkozó egyezmények. A második békeértekezleten létrejött ez a második egyezmény ugyanis szintén csökkenteni igyekszik azoknak az eseteknek számát, amelyekben az államok fegyveres erőt vehetnek igénybe. Ez az egyezmény az ugynevezett Drago-elmélet megvalósitása, helyesebben kiterjesztése. Drago argentinai külügyminiszter azt az elméletet állitotta fel, hogy megengedhetetlen az amerikai államok államadóssági kamatait vagy járadékait fegyveres erő alkalmazásával kényszer utján behajtani. A második békeértekezleten e kérdésben létrejött egyezmény elejtette azokat a területi korlátokat, amelyek Drago elméletében szerepeltek s kimondta, hogy olyan pénzbeli követelések végett, amelyeket valamely állam alattvalója idegen állammal szemben szerződés alapján igényel, az egyezményt aláiró államok fegyveres erőt alkalmazni nem fognak, kivéve, ha az adós állam az ügy választott birósági elintézése iránt tett ajánlatot visszautasitja, az ily irányban tett ajánlatot válasz nélkül hagyja vagy a választott birósági szerződés megkötésének meghiusitásával vagy a választott birósági itélet be nem tartásával nem tesz eleget ily irányban előzetesen elvállalt kötelezettségeinek. A fegyveres erőnek az államok által elvállalt kötelezettségek szankcziójaként ultima ratio-ul odaállitása szintén a jog tiszteletét s a választott birósági itélet kötelező voltának nemzetközi elismerését foglalja magában s végeredményében szintén a nemzetek közti kölcsönösség és összetartozás felismerését jelenti.
A III. Egyezményhez
Az ellenségeskedések megkezdéséről a második békeértekezleten létrejött egyezmény kifejezetten elismeri, hogy az ellenségeskedéseket a szerződő államok között minden kétséget kizáró nyilatkozattal be kell jelenteni. Ez a nyilatkozat vagy alakszerü hadüzenet lehet vagy pedig feltételhez kötött ultimátum alakjába foglalható (1. Czikk). Az egyezmény jelentékeny haladást jelent a nemzetközi jogi vitás kérdések rendezésének terén, mert a második hágai békeértekezletig sem a nemzetközi jogi irodalom, sem a gyakorlat nem tudott ebben a kérdésben megállapodásra jutni. A háboru állapotának bekövetkeztéről a semleges hatalmakat azonnal, esetleg távirat utján kell értesiteni. Azok a jogok, amelyek a semleges államokat háboru idején megilletik s azok a kötelességek, amelyek őket ily esetben terhelik, csak ennek az értesitésnek bekövetkeztével kezdődnek. A semleges államok azonban nem hivatkozhatnak ezen értesités elmaradására, ha a háboru kitöréséről kétségtelen tudomást szereztek (2. Czikk).
A IV. Egyezményhez
Az első hágai békeértekezleten a szárazföldi háboru törvényei és szokásai tárgyában létrejött egyezmény egész általánosságban kimondta azt, hogy a szerződő felek szárazföldi hadseregeiket olyan szabályzattal fogják ellátni, amely megfelel az egyezményhez csatolt Szabályzatnak. A most emlitett Szabályzat első részének első fejezete meghatározza a hadviselő felek fogalmát, kiterjeszti a hadsereg elnevezést a néphadra (milicziára) és az önkéntes csapatokra (1. Czikk, utolsó bekezdés), sőt bizonyos feltételek mellett a meg nem szállott területnek arra a népességére is, amely az ellenséges csapatok benyomulásakor fegyvert ragad, hogy a támadást visszaverje (2. Czikk). Ugyanezen első rész második fejezete a hadifoglyok jogállását és a velük szemben követendő elbánást szabályozza. Az első rész harmadik fejezete végül a sebesültekről és betegekről rendelkezik. A Szabályzat második része az ellenségeskedésekkel foglalkozik, meghatározván azokat az eszközöket, amelyekkel az ellenségnek ártani lehet, valamint azokat az eszközöket és módokat is, amelyeknek alkalmazása tilos. Ugyanez a rész felállitja a megszállásnak és bombázásnak szabályait, szigoruan körülhatárolja a kém fogalmát s meghatározza a vele való elbánás módját (29-31. Czikkek), rendelkezéseket tartalmaz a békekövetekről (32-34. Czikkek), a megadásról (35. Czikk) és a fegyverszünetről (36-41. Czikkek). A Szabályzat harmadik része a katonai hatalomnak a megszállott ellenséges területen gyakorolt hatáskörét körvonalazza s a megszállott ellenséges terület közigazgatására vonatkozólag tartalmaz szabályokat (42-56. Czikkek). A Szabályzat negyedik része végül a semleges hatalmaknál fogvatartott hadviselőkről és az ugyanazoknál ápolt sebesültekről rendelkezik (57-60. Czikkek).
A második hágai békeértekezleten a szárazföldi háboru törvényei és szokásai tárgyában létrejött egyezmény annyiban fejleszti tovább az előbb ismertetett egyezmény rendelkezéseit, hogy a szerződő államoknak kifejezetten kötelességévé teszi hadseregeiknek oly szabályzatokkal ellátását, amelyek az egyezményhez csatolt Szabályzatnak megfelelnek. Sőt az eddigi kereteken tulmenve, kimondja az egyezmény, hogy a szárazföldi hadviselés szabályainak minden megsértése ezentul kártéritésre kötelez s minden állam felelősséggel tartozik a szárazföldi hadviselés szabályainak oly megsértéseért, amelyeket az ő haderejéhez tartozó egyének követnek el (3. Czikk).
Ha az első és második hágai békeértekezeten a szárazföldi háboru törvényei és szokásai tárgyában létrejött egyezményeknek és az azokhoz csatolt Szabályzatoknak jelentőségét kellőleg mérlegelni akarjuk, abból a tényből kell kiindulnunk, hogy az 1899. évi hágai békeértekezlet befejeztének időpontjáig a háboru jogszabályai - egyes részleges megállapodásoktól eltekintve - a nemzetközi jognak abba a részébe tartoznak, amelyet a nemzetközi jog szokáson alapuló, nem irott részének szoktak nevezni. Az 1864. évi augusztus 22-én kelt Genfi Egyezményt és az 1868. évi deczember 11-én kelt szentpétervári egyezményt kivéve, amelyek a háboru jogszabályainak csak kis területét ölelték fel, a háboru nemzetközi szabályainak kodifikácziójával nem találkozunk. Az egyes államok közt kötött azoknak a szerződéseknek, amelyek a szerződő feleket a háboru szokásainak tiszteletére kötelezték, ebből a szempontból azért nem lehet nagyobb jelentőséget tulajdonitani, mert ezek a szerződések mindannyian a nemzetközi szokásjognak ingadozó talaján épültek fel. A szárazföldi háboru szabályainak kodifikálása tárgyában az 1899. évi hágai békeértekezlet előtti időben csakis akkor történt jelentős lépés, amikor az orosz kormány kezdeményezésére az 1874. évben Bruxellesbe összehivott államértekezleten nyilatkozatot dolgoztak ki, amely alapjául szolgált az Instiut de droit international által összeállitott Manuel des lois de la guerre sur terre czimü munkálatnak, amelyből mint forrásból azután egyes államoknak hadi szabályzatai táplálkoztak. Azon az alapon, amelyet a most emlitett bruxellesi államértekezleten leraktak, épitette fel az első és második hágai békeértekezlet a szárazföldi háboru törvényeit és szokásait. És ha ezeket a Szabályzatokat nem is lehet ugy tekinteni, mint a szárazföldi háboru szabályainak teljes kodifikáczióját, már az is jelentős eredmény, hogy nagyszámu állam meg tudott egyezni bizonyos szabályokban, amelyeket a szárazföldi háborunál szem előtt kell tartani s hogy ilyen módon sikerült az ellenfélnek ártó eszközök használatát emberiességi szempontokkal korlátozni. De nemcsak az emberiességi szempontok azok, amelyek e Szabályzatok jelentőségét megvilágitják. Sokkal mélyebb és nagyobb fontossága van annak, hogy ily szabályoknak a felállitása egyuttal annak az elvnek elismerését foglalja magában, hogy a háboru nem a jogtalanságnak, a jogszabályt nem ismerő önkény- és erőszaknak bekövetkeztét, hanem csak a béke jogállapotának eltolódását és a béke szabályainak más jogszabályokkal való helyettesitését jelenti. Ennek az elvnek elismerése és kifejezésre juttatása teszi az első és második hágai békeértekezleten a szárazföldi háboru törvényei és szokásai tárgyában kidolgozott egyezményeket és szabályzatokat a tételes nemzetközi jognak korszakot alkotó eseményévé.
Az V. Egyezményhez
A háborunak a jogállapota nemcsak a hadviselő felek közt teremt jogviszonyt, amelynél fogva ők a háboru idején egymással szemben bizonyos magatartása vannak kötelezve, hanem jogviszonyt teremt a hadviselő felek és a háboruban részt nem vevő, ugynevezett semleges államok között is. Ennek a jogviszonynak lényege az, hogy a semleges államok kötelesek tartózkodni attól, hogy a hadviselő felek közt folyó háboruba avatkozzanak, ennek fejében azonban őket bizonyos jogok illetik meg.
A második hágai békeértekezlet a semleges hatalmaknak a háboru által előidézett jogállását igyekszik körülirni. Ennek a gondolatnak keresztülvitele végett a békeértekezlet a semleges államok jogait és kötelességeit külön szabályozza aszerint, amint szárazföldi vagy tengeri háboruról van szó. A semleges hatalmaknak a szárazföldi háboruban fennálló jogaira és kötelességeire vonatkozik a második hágai békeértekezleten létrejött ötödik egyezmény, viszont a semleges hatalmaknak a tengeri háboruban fennálló jogait és kötelességeit az ugyanott létrejött tizenharmadik egyezmény szabályozza.
A most emlitett ötödik egyezmény szerint a semleges hatalom szárazföldi háboruban a saját semlegességének megsértését fegyverrel is jogositva van elháritani (10. Czikk). A 2., 3. és 4. Czikkek felsorolják azokat a cselekményeket, amelyeket a hadviselő feleknek semleges területen végezniök tilos (csapatok, hadikészletek, lőszer átszállitása, drótnélküli távirók létesitése stb.). Magától értetődik, hogy ily cselekmények eltürése a semleges hatalom részéről a semlegesség megszünését vonná maga után s igy tilos, de másrészt a semleges hatalom csak akkor kötelezhető az ily cselekmények üldözésére ha ezeket az ő területén követik el (5. Czikk). A semleges hatalmat tehát nem lehet felelősségre vonni azért, ha egyesek a határt átlépve, a hadviselő felek valamelyikének szolgálatába állnak (6. Czikk).
Egy semleges hatalom sem köteles a fegyverek, lőszerek vagy bármely - a legtágabb értelemben vett - hadiszernek kivitelét vagy átvitelét meggátolni, még ha ez a hadviselő felek egyikének javára történnék is (7. Czikk). Ezzel a rendelkezéssel a semleges kereskedelemre nézve kedvező megoldást nyert egy olyan kérdés, amely előzetesen sok vitára adott okot. Hasonlóképen nem köteles a semleges hatalom a saját vagy magánosok tulajdonában lévő táviró, távbeszélő és drótnélküli táviró intézmények használatát a hadviselőknek megtiltani vagy velük szemben az ily intézmények használatát korlátozni (8. Czikk), feltéve, hogy az ily cselekmények vagy ily használat engedélyezésénél, korlátozásánál vagy megtiltásánál a hadviselő felek mindegyikével szemben a legszigorubb pártatlanságot tanusitja és a saját területén levő magántáviróknak, távbeszélőknek és drótnélküli távirótelepeknek az általa kiadott rendelkezések betartását kötelességévé teszi (9. Czikk).
Az egyezmény II. fejezete az egyik haderőnek a semleges hatalmaknál elhelyezett hozzátartozóira és az ugyanott ápolásban részesülő sebesültjeire vonatkozik. Amint már előbb is emlitve volt, az egyezménynek ebbe a fejezetébe vették fel azokat a rendelkezéseket, amelyek az első hágai békeértekezleten a szárazföldi háboru törvényei és szokásai tárgyában létrejött egyezményhez csatolt Szabályzatból kihagyattak.
Az egyezmény III. fejezete a semleges személyekről szól, ezeknek fogalmát akként határozván meg, hogy a háboruban részt nem vevő államok polgárait kell semleges személyeknek tekinteni (16. Czikk). A 17. Czikk azokat a cselekményeket sorolja fel, amelyeknek elkövetése a semleges személynek biztositott kedvezmények elvesztését vonja maga után. Ily jogfosztó cselekményeknek nem lehet tekinteni a szállitásokat vagy a kölcsönöket, ha a szállitó vagy a kölcsönadó nem a másik hadviselő fél területén vagy általa megszállott területen lakik és a szállitmányok nem ezekről a területekről származnak. Nem tekinthető ily jogfosztó cselekménynek a rendőri és polgári közigazgatási szolgálat teljesitése sem (18. Czikk).
A IV. fejezet (19. Czikk) a semleges területről származó vasuti felszerelésről szól s az 1899. évi hadi szabályzat 54. Czikkében foglalt rendelkezések kibővitését tartalmazza, amennyiben ennek a mozgó felszerelésnek használatát égető szükség esetén, megfelelő kártérités mellett megengedi ugyan, azonban annak kifejezett kiemelésével, hogy a semleges hatalomnak is van ily visszatartási és használati joga az illető hadviselő fél vasuti felszerelésével szemben.
A most tárgyalt egyezmény jelentőségét ugyanazok a szempontok világitják meg, amelyekről már a szárazföldi háboru törvényei és szokásai tárgyában létrejött egyezmények és az azokhoz csatolt Szabályzatok ismertetésénél volt szó. A semleges hatalmak jogi helyzete ugyanis a háboru által előidézett jogállapotnak képezi integráns részét s igy mindaz, amit a háboru szabályairól mondottunk, ide is vonatkozik.
A VI. Egyezményhez
A tengeri háborunak a nemzetközi szokás által szentesitett gyakorlata azelőtt lehetőleg arra törekedett, hogy az ellenfelet minden lehető módon kárositsa. Ennek a kárositásnak eszközei voltak elsősorban a tengeren levő ellenséges magántulajdonnak és azoknak a hajóknak lefoglalása és elkobzása, amelyek az ellenséges kikötőkben az ellenségeskedések kitörésétől meglepetve, e kikötőket idejekorán nem hagyhatták el, vagy az ellenségeskedések kitöréséről nem tudva, ellenséges kikötőbe vonultak be. Ezt a régi gyakorlatot a különböző hatalmak a krimi háboru után annyiban enyhitették, hogy az illető hajóknak az ellenséges kikötők elhagyására és utjok folytatására bizonyos határidőt engedélyeztek. A második hágai békeértekezleten ezen kedvezményes határidőnek (délai de faveur) kötelezővé tételét hozták javaslatba; ez a javaslat azonban a nagy tengeri hatalmak ellenkező érdekeivel szemben nem volt keresztülvihető.
A második hágai békeértekezleten létrejött hatodik egyezmény tehát ezen kedvezményes határidőnek fakultativ jellegét megtartotta s megelégedett azzal, hogy ily kedvezményes határidő kiszabását a szerződő hatalmaknak ajánlja (1. Czikk). Ez a rendelkezés egyébként oly hajók tekintetében, amelyek erőhatalom (vis major) vagy az ellenfél tilalma következtében a kikötőt nem hagyhatták el, oly módon nyert kiegészitést, hogy az ily hajókat csakis a háboru tartamára lehet lefoglalni, vagy csak kártérités ellenében lehet elkobozni (2. Czikk). Ugyanilyen kedvezményben részesülnek azok a hajók is, amelyeket a háboru kitörése a nyilt tengeren lepett meg. Ha az ily hajóknak lefoglalására vagy megsemmisitésére valamelyik hadviselő fél magát elhatározza, a hajón levő személyek biztonságáról és a hajórakományok megőrzéséről gondoskodnia kell s a hajóért kártéritést kell fizetnie (3. Czikk). A kikötőben vagy a kikötés alkalmával elfogott ellenséges kereskedelmi hajók ellenséges árui és az ellenségeskedések kitöréséről mit sem tudó, nyilt tengeren talált hajók rakománya az illető hajó sorsát követi (4. Czikk). Magától értetődik, hogy ezek a kedvezmények nem vonatkoznak olyan hajókra, amelyeknek épitési módja arra mutat, hogy azokat hadihajókként lehet felhasználni (5. Czikk). Az egyezmény folytán a tengeri zsákmányjognak szigoru rendelkezései, amelyek a háboruba keveredett hatalmak kereskedelmének mérhetetlen károkat okoztak, messzemenő enyhitésben részesültek.
A VII. Egyezményhez
Ez az egyezmény különösen jelentős azokra a hatalmakra nézve, amelyek az 1856. évi párizsi tengerjogi deklaráczióhoz hozzájárulva a kalózkodást eltörölték. De jelentős az egyezmény minden semleges államra nézve, mert csak hadihajóknak van joguk semleges kereskedelmi hajókat a nyilt tengeren feltartóztatni és átkutatni. Jelentős az egyezmény a most emlitett hatalmakra nézve annyiban, amennyiben ez az egyezmény tartalmaza azokat az előfeltételeket, melyek szükségesek ahhoz, hogy kereskedelmi hajó a saját jogi helyzetéből a hadihajónak kiváltságos helyzetébe kerülhessen. A kereskedelmi hajókból alakitott hadihajókat külsőleg is olyan jelekkel kell ellátni, amilyenek a hadihajókat megjelölik (2. Czikk), az ily hajóknak továbbá államilag alkalmazott tiszt parancsnoksága alatt kell állniok (3. Czikk), katonai fegyelem alatt álló személyzettel kell rendelkezniök (4. Czikk), vállalataikban a háboru törvényeit és szokásait kell szem előtt tartaniok (5. Czikk), a hazai haditengerészet hivatalos jegyzékeibe be kell vezetve lenniök (6. Czikk).
A VIII. Egyezményhez
A tenger alatti önműködő ütköző aknák elhelyezéséről szóló egyezmény a tengeri háboru szabályainak szempontjából azért képvisel nagy haladást, mert az 1907. évig az aknák használata nemzetközi jogilag egyáltalán nem volt rendezve, ami pedig - tekintettel az aknákhoz a modern tengeri háboruban füződő jelentőségre - minden érdekelt oldalról előtérbe tolta annak a szükségességét, hogy az aknakérdés ugy a hadviselő felek érdekében, mint a különösen veszélyeztetett semleges hajózás érdekében rendezést nyerjen. Ha megfontoljuk, hogy a második hágai békeértekezleten létrejött aknaegyezmény e téren az első kezdeményező lépés volt, ha továbbá figyelemmel vagyunk arra, hogy az aknakérdésnél számtalan, ezzel a tárgygyal szorosan összefüggő katonai, technikai és nemzetközi természetü előkérdést kellett megoldani: nem lehet csodálkozni azon, hogy az aknaegyezményt a békeértekezleten felmerült nézeteknek és óhajtásoknak kompromisszuma. Az egyezmény nem zárja ki ennek a halálthozó fegyvernek használatát, de a használatot illetőleg bizonyos korlátokat állit fel abból a czélból, hogy az aknák felállitásának veszedelmes következményeit a semleges hajózásra nézve lehetőleg ellensulyozza. Az aknaegyezményt az államok hét évre kötötték s kötelezték magukat, hogy ezen határidő lejárta előtt hat hónappal az aknakérdést uj szabályozás alá vonják, feltéve, hogy ily szabályozás időközben egy harmadik békeértekezleten nem jönne létre (12. Czikk).
Az aknaegyezmény 1. Czikke nemcsak arról rendelkezik, hogy a le nem horgonyzott és lehorgonyzott önműködő ütköző aknáknak mikor kell ártalmatlanná válniok, hanem az összefüggésnél fogva a torpedókra nézve is tartalmaz hasonló rendelkezéseket. Azok a hatalmak, amelyeknek aknaanyaga nem felel meg az 1. Czikkben megjelölt kivánalmaknak, kötelezik magukat, hogy aknaanyagukat az egyezmény rendelkezéseinek megfelelően tökéletesbiteni fogják (6. Czikk). Ellenséges kikötők és partok előtt pusztán a kereskedelmi hajózás meggátlása czéljából aknákat lerakni tilos (2. Czikk). A semleges hatalmaknak azt a jogát, hogy semlegességük megvédése végett - az egyezmény rendelkezéseinek betartásával - partjuk előtt aknákat helyezhessenek el, az egyezmény kifejezetten megerősiti (4. Czikk). Ugy a hadviselő felek, mint a semleges hatalmak tartoznak a veszélyes területrészekről az érdekelt hajózási körök részére diplomácziai uton megfelelő értesitést küldeni (3. és 4. Czikk). Az aknákat a hadviselő felek az ellenségeskedések megszünése után kötelesek eltávolitani.
A IX. Egyezményhez
A háboru idején tengeri haderővel történő bombázásról kötött egyezmény I. fejezete a nem védett kikötők, városok, lakóhelyek és épületek bombázására vonatkozó tilalmat tartalmazza és a tengeri háboru különleges viszonyaira való tekintettel a nyilt helyek bombázásának tilalma alól bizonyos kivételeket tesz (2. és 3. Czikk). Nyilt helyeket adó nem fizetése miatt bombázni tilos (4. Czikk). Az egyezmény II. fejezete a védett és nem védett helyek bombázására vonatkozó általános rendelkezéseket tartalmazza. Hasonlóan a szárazföldi hadi szabályzathoz, az egyezmény vallási, tudományos és humanitárius czélokat szolgáló épületek és intézmények, valamint a történelmi műemlékek védelméről is rendelkezik (5. Czikk), a bombázásnak előzetes bejelentését kötelezővé teszi (6. Czikk) és kimondja, hogy még a rohammal bevett városokat és helységeket is tilos fosztogatásra kiszolgáltatni (7. Czikk).
A X. Egyezményhez
A második hágai békeértekezlet a Genfi Egyezmény elveinek a tengeri háboruban alkalmazásáról létrejött egyezmény átdolgozása annak az egyezménynek, amely az első hágai békeértekezleten az 1864. évi augusztus hó 22-én kelt Genfi Egyezmény elveinek a tengeri háboruban alkalmazása végett jött létre. Az átdolgozás azért vált szükségessé, mert az 1899-ben tartott első hágai békeértekezlet után, nevezetesen az 1906. évben a hatalmak uj egyezményt kötöttek Genfben, amely az előbbi Genfi Egyezménynyel szemben minden tekintetben nagy haladást mutat. Az 1907. évi második hágai békeértekezleten a hatalmaknak erre a második Genfi Egyezményre figyelemmel kellett lenniök. Ez magyarázza meg a hágai második békeértekezleten létrejött tizedik egyezmény keletkezését.
A XI. Egyezményhez
A tengeri háboruban gyakorolt lefoglalási jog egyes korlátozásairól alkotott egyezmény jelentőségét azokból a szempontokból kell megitélni, amelyek fentebb a második hágai békeértekezleten létrejött hatodik egyezmény tárgyalásánál előadattak. Habár a tengeri zsákmányjogot a második hágai békeértekezlet nem is törölhette el, a tizenegyedik egyezményben e jog gyakorlása elé bizonyos korlátokat állitott. Ezek a korlátok a posta irányában a tengeren követendő eljárásra, bizonyos járműveknek a lefoglalás alól mentességére, végül a lefoglalt ellenséges kereskedelmi hajók legénységével való elbánásra vonatkoznak. A semleges postahajók átkutatásának jogát az egyezmény továbbra is épségben tartotta, ámde az átkutatást csak szükség esetén engedi meg s annak a lehető leggyorsabban és kiméletes teljesitését teszi kötelezővé (2. Czikk). Egyébként azonban az 1. és 2. Czikkek kimondják a postaküldemények sérthetetlenségét. A 3. és 4. Czikkek a hajóknak bizonyos nemeit, főleg a helyi közlekedés és parti halászat czéljaira szolgáló, valamint a vallásos, tudományos vagy emberbaráti küldetéssel megbizott járműveket a lefoglalás alól kiveszik, feltéve, hogy azok az ellenségeskedésekben semmi módon részt nem vesznek és a szerződő államok hadiczélokra fel nem használják.
Az egyezménynek 5-8. Czikkei a lefoglalt ellenséges kereskedelmi hajók legénységének sorsát szabályozzák. Az ily legénységhez tartozó egyének, ha semleges állam polgárai, ezentul nem tehetők hadifoglyokká. Nem tehetők hadifoglyokká a semleges hajóskapitányok és hajóstisztek sem, ha irásban kötelezik magukat arra, hogy a háboru tartama alatt ellenséges hajón szolgálatot nem vállalnak. Ugyanebben a kedvezményben részesülnek a lefoglalt ellenséges kereskedelmi hajók kapitányai, tisztjei és legénysége, ha az ellenséges állam polgárai és ha irásban kötelezik magukat, hogy az ellenségeskedések tartama alatt nem vállalnak oly szolgálatot, amely a hadműveletekkel összefüggésben van. Ilyen nyilatkozat hiányában a most emlitett személyek hadifoglyokká lesznek. A szabadon bocsátott egyének neveit közölni kell az ellenféllel s az ellenfél ezeket az egyéneket tudva többé nem alkalmazhatja. Az 5-7. Czikk kedvezményei nem terjednek ki oly hajók legénységére, amelyek az ellenségeskedésben résztvesznek.
A XII. Egyezményhez
A törvény 1. §-ának 12. pontjában és 5. §-ának 12. pontjában emlitett egyezmény eredetileg a második hágai békeértekezleten létrejött egyezmények sorában a tizenharmadik volt. A nemzetközi zsákmánybiróság felállitásáról alkotott egyezmény megerősitésének elmaradásával azonban az eredetileg a tizenharmadik helyen szereplő egyezmény a sorrendben tizenkettedik lett.
Ez az egyezmény a semleges hatalmak jogairól és kötelességeiről rendelkezik a tengeri háboruban s párja az ötödik egyezménynek, amely a semleges hatalmaknak jogait és kötelességeit a szárazföldi háboruban szabályozza. Mindazok a fejtegetések tehát, amelyek az ötödik egyezménynél fent előadattak, a most tárgyalt egyezményre is vonatkoznak.
Az egyezmény a semleges kikötőkben és a semleges parti vizeken eltiltja a hadviselő feleknek mindazokat a hadműveleteket, amelyek a semleges állam fenségjogának megsértését vonnák maguk után (1. Czikk). Eltiltja különösen az ellenségeskedések elkövetését, az átkutatási és lefoglalási jog gyakorlását (2. Czikk). Ha a semleges vizeken lefoglalt hajó a semleges állam hatalmi körén kivül van, a semleges állam kivánságára köteles a lefoglaló fél a lefoglalt hajót tisztjeivel és legénységével együtt szabadon bocsátani (3. Czikk). A semleges területek és semleges parti vizek sérthetetlenségére vonatkozó szabálynak további folyománya a 4. Czikkben kimondott az a tilalom, hogy a hadviselő felek nem állithatnak fel zsákmánybiróságot semleges területen vagy oly hajón, amely semleges vizeken tartózkodik, valamint folyománya az 5. Czikkben felállitott az a tilalom is, hogy semleges kikötők tengeri hadműveletek alapjául vétessenek. Tilos a semleges államnak a hadviselő felek részére hadihajót, lőszert vagy egyéb hadiszert közvetlenül vagy közvetve átadni (6. Czikk). Nem köteles azonban a semleges hatalom megakadályozni, hogy a hadviselő felek részére fegyvereket, lőszert s általában bármely olyan dolgot, amely a hadseregnek vagy hajórajnak czéljaira felhasználható, területéről kivigyenek vagy területén átvigyenek (7. Czikk). A semleges hatalom a hadviselő feleknek engedett kedvezményeket és azok irányában megállapitott korlátozásokat mindegyik hadviselő féllel szemben egyformán tartozik alkalmazni (9. Czikk). A 12. Czikk - az állami szuverénitás épségben tartása mellett - a hadviselő felek hadihajóinak semleges kikötőkben való tartózkodására vonatkozó vitás kérdést szabályozza, kimondván, hogy ez a tartózkodás - idevágó más rendelkezések hiányában - 24 óránál tovább nem terjedhet. A 13. és 24. Czikkek azokat a rendelkezéseket foglalják magukban, amelyek ezzel a tartózkodással összefüggésben állanak s megállapitják azokat a kivételeket, amelyeket a szerződő hatalmak a fenti szabálylyal szemben engednek.
A 25. Czikk a semleges hatalomnak különös kötelességévé teszi, hogy a rendelkezésére álló eszközökkel kikötőiben, réveiben és vizein az egyezmény rendelkezései mindennemü megsértésének megakadályozásáról gondoskodjék. A 26. Czikk végül kimondja azt az elvi jelentőségü szabályt, hogy ha a semleges hatalom a jelen egyezményben meghatározott jogokkal él, ezt a hadviselő felek nem tekinthetik barátságtalan cselekménynek.
Az egyezmény nem csekély haladást jelent a nemzetközi jog terén, amennyiben számos eddig vitás kérdést old meg, igy különösen a hadviselő felek hadihajóinak semleges kikötőkben való tartózkodását, a lefoglalt hajóknak semleges kikötőkbe bebocsátását stb.
Az első hágai békeértekezleten létrejött három nyilatkozat tilalmakat tartalmaz. Az első nyilatkozat szerint tilos léghajókból vagy más hasonló uj módok alkalmazásával lövedékeket vagy robbanó anyagokat szórni. A második nyilatkozat szerint tilos oly lövedékeket alkalmazni, amelyeknek egyedüli czélja fojtó vagyis mérges gázok terjesztése. A harmadik nyilatkozat végül magában foglalja oly golyók alkalmazásának tilalmát, amelyek az emberi testben könnyen szétmennek vagy ellapulnak, amilyenek azok a golyók, amelyeknek külső kemény kérge nem födi teljesen a magvat vagy pedig bemetszésekkel van ellátva.
Az első nemzetközi békeértekezleten megállapitott nyilaktozatok közül az egyik nyilatkozat, nevezetesen az, amely szerint tilos léghajókból vagy más hasonló uj módok alkalmazásával lövedékeket vagy robbanó anyagokat szórni, 1905. évi szeptember hó 4-én, lejárt. A másik két nyilatkozat azonban még fennáll és ezért azokat a 3. § szintén beczikkelyezi.
