Az 1. § a törvény érvényességének területi és személyi kiterjedését az eddigi vasúti szolgálati rendtartással egybehangzóan állapítja meg. Eszerint az állati erőre berendezett közforgalmú vasútak nem esnek a törvény hatálya alá. De nem bírnak a jelen törvény határozmányai kötelező erővel a korlátolt közforgalomra berendezett géperejü iparvasútakra s ezek alkalmazottaira sem. Sőt a géperőre berendezett közforgalmú vasútak tekintetében sem áll fenn a törvény uralma minden megszorítás nélkül, a mennyiben a kereskedelemügyi miniszter engedélyével, az 56. § értelmbéen a törvény egyes rendelkezéseitől eltérésnek lehet helye az alsóbbrendű vasutakra nézve általában és különösen oly vasutakra nézve, ha nem tartoznak is az alsóbbrendű vasutak közé, amelyeknek az ország határán túl is vannak vonalaik. Eszerint a törvény kiterjedési körének megállapításánál az 1. § mellett az 56. § utolsó bekezdése is figyelembe veendő.
Az 1. § ezenfelül az eddigi vasúti szolgálati rendtartás határozmányait kiegészítve kimerítőbb meghatározását adja azon legfontosabb fogalmaknak, melyek a törvényben leggyakrabban előfordulnak, mint alkalmazott, fellebbvaló, szolgálati főnökség, szolgálati főnök, felsőbbség és pedig egyrészt azért, hogy ezek értelme iránt kétség ne legyen, másrészt, hogy ne kelljen a törvény további szakaszaiban körülírásokkal élni, azok különböző értelmének megjelölésére. A „felsőbbség” kifejezés az 1. § fogalommeghatározása szerint, a közvetlen fellebbvaló, illetőleg a szolgálati főnök kivételével, az összes fellebbvalókat magában foglalja.
A 2. § a vasútak személyzetét a jövőre nézve is, az eddigi módon két nagy csoportra osztja. Nevezetesen: állandó (végleges) és ideiglenes alkalmazottakat különböztet meg, mely két csoporton belül az alkalmazottak külön részletesen is felsoroltatnak és meghatároztatnak. A csportok szerinti megkülönböztetés mindenekelőtt a törvény és az annak alapján készítendő szolgálati szabályzatok czéljaira szükséges azért, mert bizonyos szempontokból, nevezetesen az eskütétel, a fegyelmi jog, a szolgálati viszony megszünése és többnemű kedvezmény tekintetében a kétrendbeli alkalmazottak különböző elbánásban részesülnek, illetőlet eltérő szabályok alá esnek. De ezen osztályozás czélja nem merül ki abban, hogy a törvény rendelkezései helyes alapra legyenek fektethetők, hanem ezenfelül azzal a fontos hatással is bir, hogy az évi fizetéssel alkalmazottakon kívül az állandó alkalmazottak közé sorolja azokat a törvényben az eddigi gyakorlat alapján most már kifejezetten meg is határozott havidíjasokat, napidíjasokat, napibéreseket és munkásokat is, akik legalább három év óta megszakítás nélkül állanak ugyanannak a vasútnak szolgálatában. Ennek egyik fontos jogkövetkezménye abban nyilvánul, hogy a felsoroltak csak szabályszerű fegyelmi eljárás útján bocsáthatók el büntetésképen a szolgálatból.
A 2. § VI. pontja szerint úgy az állandó, mint az ideiglenes alkalmazottakat büntetőjogi szempontból úgy kell tekinteni, mintha közhivatalnokok volnának.
Ez a rendelkezés a mint egyrészt arra szolgál, hogy a vasúti személyzet hivatása teljesítésében fokozott jogvédelemben részesüljön, másrészt egyik eszköze legyen a fegyelem biztosításának, mely a vasúti szolgálatban feltétlenül szükséges. Amennyiben ezen elvnek a magyar szent korona egész területén leendő gyakorlati érvényesítése czéljából Horvát-Szlavon-Dalmátországok területén netán további intézkedések megtételére volna szükség, ezek iránt az intézkedés Horvát-Szlavon-Dalmátországok bánjának feladata lesz.
E teljesen új § kizárólag abból a czélból határozza meg azt, hogy mikor tekintendő a szolgálati idő megszakítás nélkülinek, hogy megállapítható legyen, miképen számítandó az a 3 évi megszakítás nélküli szolgálat, amely a 2. § I. 1. c) pontja értelmében arra szükséges, hogy a havidíjas, napidíjas, napibéres vagy munkás állandó alkalmazottá váljék. E határozmányoknak a törvénybe való felvételére azért volt szükség, mert eddig nem volt minden vasútra nézve egyöntetűen eldöntve az a kérdés, hogy mikor ne tekintessék a szolgálat megszakítottnak. Szoros értelemben megszakítás nélküli szolgálatról ugyanis nem lehet beszélni, mert rövid szabadság, betegség, pihenő idő, munkahiány, fegyvergyakorlat stb. minden alkalmazott szolgálatában idéz elő kisebb-nagyobb megszakításokat. Ezek elbirálása pedig a különféle vasutaknál más-más módon történt. Az a körülmény, hogy a különféle szolgálati ágaknál az alkalmazottól egy évben különböző számú szolgálati nap követeltetik, az illető szolgálati ágaknak egymástól eltérő szolgálati viszonyaiban és természetében leli természetes magyarázatát.
A vasutak kötelesek a törvényerejű vasútüzleti rendtartás 61. §-a értelmében a szolgálatukban álló személyzetről pontos nyilvántartást vezetni, mely nyilvántartás a felügyeleti hatóság ellenőrzése alatt áll. Erre való tekintettel úgy a nyilvántartás mikéntje, mint a szolgálati táblázatok és rangsorok megállapítása és vezetése a szolgálati szabályzat keretébe volt utalható, annál is inkább, mivel a jelen törvény 56. §-a értelmében a szolgálati szabályzat érvényességéhez a kereskedelemügyi miniszter jóváhagyása szükséges. Az alkalmazottak köréből ismételten felmerült az a kivánság, hogy a rangsort azoknál a szolgálati főnökségeknél, melyek azt vezetik, megtekinthessék. E kivánalom teljesítése ily alakban gyakorlati nehézségekbe ütközött volna, miért is a jelen szakasz második bekezdésébe az a czélszerű intézkedés vétetett fel, mely szerint a szolgálati főnökségeknek az alájuk tartozó alkalmazottakat magában foglaló rangsorok egy hiteles példányát évente egyszer meg kell küldeni s az ezekbe való betekintés az alkalmazottaknak lehetővé teendő. Minősítési táblázatok a vasutaknál ma nem vezettetnek. A személyzet köréből felmerült kivánság folytán mindazonáltal felvétetett e szakasz utolsó bekezdésébe az a határozmány, hogy amennyiben a vasút alkalmazottairól minősítési táblázatokat vezet, minden alkalmazottnak joga van évenként egyszer saját minősítéséről tudomást szerezni. Megnyugvására szolgálhat ez a vasúti személyzetnek a tekintetben, hogy titkos minősítés előmenetelében senkit meg nem akaszthat.
Az 5. § a felvétel általános kellékeit állapítja meg, a nyelvismeretre vonatkozó szabályok mellőzéséből és a korhatár szabályozásából álló eltéréstől eltekintve nagyban és egészben az eddigi tényleges helyzetnek megfelelően. A vasúti szolgálat erős szervezetet igénylő természetével számol az I. 3. pont, midőn kiemeli, hogy az alkalmazott egészségi állapotának olyannak kell lenni, hogy az illető alkalmas legyen a vasúti szolgálatra. Az általános felvételi kellékek tekintetében a törvény nem tesz különbséget a személyzet állandó és ideiglenes jellege között, minélfogva azok nem csak az állandó, hanem az ideiglenes alkalmazásnál is szem előtt tartandók. Szükségképeni folyamánya ez a törvény 2. §-a I. 1. c) pontjában foglalt azon rendelkezésnek, melynek értelmében a személyzetnek azok a csoportjai, melyek nem évi fizetéssel alkalmaztatnak, három évi folytnos szolgálat után jövőre állandókká válnak. Erre való tekintettel a vasútnak már az ideiglenes felvétel alkalmváal - elekintve a napszámosoktól, akikre a törvény nem vonatkozik - vizsgálnia kell, hogy nem áll-e majdan az állandósításnak valamely kellék hiánya útjában, mivel különben a vasút nem tehetne eleget a törvény által reá rótt kötelezettségének és néhány év mulva ismét előállana az a visszás helyzet, amelynek elejét kivánja venni a 2. § I. 1. c) pontjában jelzett rendelkezése, hogy t. i. a vasutaknál évek hosszú során át ne legyenek oly alkalmazottak, kik állandósításra nem számíthatnak. E czélzat megvalósítása a vasutak cselekvési szabadságát némileg korlátozza ugyan, de szolgálati érdekből és szocziális szempontból annak előnyei nemcsak az érdekelt alkalmazottakra, hanem magukra a vasútakra is nyilvánvalók. Lehetnek azonban bizonyos körülmények, melyek között e kellékek szigorú betartása a vasúti üzem fontos érdekeinek sérelme nélkül keresztül nem vihető. Az ily különleges viszonyokon a vasútakat átsegíteni vannak hivatva azok a kivételek, melyek a törvénybe felvétettek.
Az 5. § III. 1. pontja a felvétel általános kellékei alól azt a kivételt engedi, hogy műhelyi tanonczokul, továbbá a forgalmi és pályafenntartási szolgálatra való kiképzés végett és kisegitésképen 18 évesnél fiatalabb ifjak is alkalmaztatni fognak. Ez az ujitás a gyakorlati életnek azt a követelményét van hivatva kielégíteni, mely szerint a vasút szolgálatába 18 évnél fiatalabb ifjak is felvehetők. Ez az intézkedés olyan, amely a gyakorlatban sokszor már eddig is - még pedig a szabály ellenére - érvényesül. Így például a közuti vasőtak szolgálatában a váltó állítással most is 14-16 éves fiúk foglalatoskodnak. Hasonlóképen 14-16 éves korban vétetnek fel műhelyi tanonczok még az államvasútaknál is, mert hisz tanonczot magasabb korban képezni ki, ellenkeznék a tanoncz fogalmával. Ma ez alkalmazások ellenkeznek a pragmatikával, tehát szabályellenesek; pedig szemmel láthatóan szükségesek. Gondoskodni kellett tehát a felvételek szabályszerűvé tételéről, a fennálló gyakorlatnak legalizálásáról s ezért vétetett fel az 5. §-ba mint kivételes intézkedés az a határozmány, mely szerint a vasút szolgálatába 18 évesnél fiatalabb, de legalább is 14-ik életévét betöltött ifjú is felvehető. De szükség van erre az intézkedésre az említetteken felül még azért is, hogy a forgalmi szolgálat ellátásához megfelelő számban képezhessenek ki a vasútak nem tisztviselői minősítésü oly személyzetet, melytől rendszerint négy középiskolai osztály elvégzése igényeltetik. Ily személyzetben a vasútak ma igen érzékenyen érezhető hiányt szenvednek azért, mert 18. életévük betöltése előtt a vasúthoz felvehetők nem lévén, a négy középiskolai osztályt rendszerint 14-16 éves korában végző s tanulmányokat tovább nem folytatható ifjú más pálya után néz s ha ott beválik, rendszerint ott is marad. Csak kevés s ez is a selejtese, akinek másutt nem volt kitartása és maradása, próbál szerencsét 18 éves kora után a vasútnál, a mi ezek igényeit ki nem elégítheti. Azért is gondoskodni kellett tehát a 18 évesnél fiatalabbak elvehetéséről is, hogy a négy középiskolai osztályt végzett ifjú a negyedik osztály sikeres elvégzése után kiképzés és kisegitő szolgálattétel végett közvetlenül vasúti szolgálatba állhasson.
A 6. § az állandó alkalmazás felvételéül az általános kellékeken felül (5. §) az eddigi alapon különös kellékül megkívánja, hogy az alkalmazott a szolgálati állásához szükséges szakismereteket megszerezze, illetőleg az előírt szakvizsgákat sikeresen letegye. E § utolsó pontja a végleges alkalmazás előfeltételéül a legkülönfélébb szolgálati ágakban megkivánt szakvizsgák szabályozását és rendszeresítését csak annyiban utalja a vasutak hatáskörébe, amennyiben a kereskedelemügyi miniszter azt saját rendelkezési körébe nem vonja. Eltekintve ugyanis a tisztviselőktől és a mozdonyvezetőktől, a vasutak a többi évi fizetéses alkalmazottak szakszerű kiképzéséről ez időszerint úgyszólván házilag gondoskodnak és csupán az általános képesités áll a kormány közvetlen ellenőrzése alatt, amennyiben ennek megállapítása a szolgálati szabályzatban lesz helyén. (7. § utolsó bekezdés.) Szándékomban áll egyébiránt az alsóbbrendű személyzet kiképeztetésére nagyobb gondot fordítani és intézményileg gondoskodni arról, hogy a vasutaknak alaposan iskolázott és jól fegyelmezett személyzet álljon rendelkezésre, különösen a vonatkísérői és pályafentartási szolgálatban s azon szolgálati ágakban, melyek valamely mesterség elsajátítását feltételezik.
A ma érvényben álló vasúti szolgálati rendtartásban az állandó alkalmazás különös kellékét képezi az is, hogy az alkalmazott tényleges katonai szolgálatának eleget tett, vagy a hadkötelezettség alól felmentett legyen. E rendelkezést azonban a szerzett gyakorlati tapasztalatok alapján a törvényjavaslatból kihagyandónak találtam, mivel e rendelkezés úgysem lehetett általános érvényű, mert a női alkalmazottakra nem volt vonatkoztatható. Másrészt pedig ellenkezett némileg az 1907. évi L. tc. 13. §-ának azzal a határozmányával, mely szerint a 3 éven át megszakítás nélkül kifogástalanul szolgálatot teljesítő alkalmazott évi fizetéses állásra végleges minőségben kinevezendő. A 18 éves korában felvett alkalmazottra a törvény e rendelkezése a mai szolgálati szabályzat jelen határozmánya mellett nem nyerhetne alkalmazást, mert 3 évi szolgálat után az ily alkalmazott katonai kötelezettségének még nem tehetett eleget és a katonai kötelezettség alól ily korban rendszerint fel sem mentethetett. Szükségessé vált továbbá a katonai szolgálatra vonatkozó feltételtől eltekinteni azokból az indokokból is, amelyek szükségessé tették a 18 évesnél ifjabb egyének alkalmazásának lehetővé tételét s amelyekről már a bevezetésben említést tettem. Ez indokok közül mint legfontosabban itt csak azt ismétlem, hogy a 4 középiskolával bíró alkalmazottakban a vasutak nagy hiányt szenvednek s elsősorban e hiányon segíteni van hivatva a katonai szolgálatra vonatkozó rendelkezés mellőzése.
A 7. § a tisztviselők képesítéséről szól és általában megfelel az eddigi helyzetnek azzal a kiegészítéssel, hogy a tapasztalt szükséghez képest az erdészeti és bányászati szakképzettség megkívánt mértéke is meghatároztatik.
A 9. § az eskü és fogadalom letételének módját és idejét az eddigi eljárástól eltérőleg akként szabályozza, hogy az jövőben minden esetben a szolgálati főnök kezébe lesz a szolgálatbalépés, illetőleg állandóvá válás időpontjában leteendő. Magától értetődik, hogy egyik hazai vasút szolgálatából másik hazai vasút szolgálatába átlépő oly alkalmazottaktól, kik már az esküt vagy fogadalmat letették s azt igazolják, annak megismétlése nem kívántatik. Ellenben az állami szolgálatban letett eskü a vasúti személyzet részére megszabott esküt nem pótolhatja. Az eskü vagy fogadalom letétele a szolgálatba lépés, illetve abbanmaradás elengedhetetlen feltétele, melynek megtagadását az 54. § 1. pontja azzal a jogkövetkezménnyel látja el, hogy az illető állását el sem foglalhatja, vagy amennyiben már elfoglalta volna, minden alakszerűség mellőzésével elbocsáttatik, illetve a létszámból egyszerűen töröltetik.
A szolgálati kötelezettségek között vannak olyanok, melyek minden alkalmazottra egyaránt irányadók, akár mint fellebbvalók, akár mint alárendeltek jelentkeznek is szolgálati beosztásuknál fogva, főleg miután az alkalmazottak szolgálati fokozatában nagy számmal vannak olyanok, kik magukban mindkét minőséget egyesítik, azaz fellebbvalók és alárendeltek is egyszersmind. Ezen általános kötelességeket foglalja röviden össze az eddigi alapon a 10. §. A vasúti szolgálat természete hozza magával, hogy az alkalmazottak gyakran jöhetne szolgálaton kívül is oly helyzetbe, melyben a vasút érdekeivel ellentétes tényeket észlelhetnek, miért is a 10. § utolsó bekezdésében megállapított kötelesség, mely az alkalmazottakat szükség esetén szolgálaton kívül is intézkedésre jogositja, illetve kötelezi a vasutak érdekei szempontjából, mely érdekek a legtöbb esetben a közérdekkel azonosak, különös fontossággal bír.
E § a szolgálati főnökök, illetőleg fellebbvalók kötelességeit lényegileg az eddigi alapon állapitja meg úgy, mint azt a fellebbvaló szolgálati állása szükségképen magával hozza, egyúttal azonban az alárendelt személyzetnek biztosítékot nyújt a fellebbvalók esetleges túlkapásai, vagy a hatalommal való visszaélései ellen. E § tartalmát kiegészíti a 33. § 6. pontja, amely a szolgálati főnök oly durva bánásmódját, mely az alárendeltek bántalmazásává fajul, elbocsátással büntethető súlyos fegyelmi vétségnek minősíti.
Bármennyire indokoltnak látszanék is a vasúti szolgálat természeténél fogva megkívánt szigorú fegyelem szempontjából egyes külföldi szolgálati szabályzatok példájára az engedelmesség feltétlenségét kimondani, a törvényben ez mégis mellőzendő volt, mert mindjárt e § 3. bekezdése kénytelen kivételt tenni a feltétlen engedelmesség alól. Azon tiszteletnél fogva, mellyel az alárendeltek fellebbvalóik iránt kötelességszerűleg tartoznak, bizvást várható, hogy az alárendeltek a szóban levő bekezdésben részükre biztosított fontos - mondhatni ellentmondási - joggal, a kellő szerénységgel és alapos megfontolás után fognak csak élni.
E § második bekezdése bizonyos összefüggésben áll, illetőleg rokon természetű a 12. § 3. bekezdésével, csakhogy míg ez utóbbi tárgyi okokból enged felszólalást, addig a jelen szakaszban személyes természetű, magára az alkalmazott személyére vonatkozó intézkedések elleni felszólamlásról van szó. Abból, hogy a panaszjog záros határidőhöz van kötve, következik, hogy ugyanazon ügyben csak egyszer gyakorolható, anélkül azonban, hogy ez a sérelmesnek vélt intézkedés végrehajtását gátolhatná. A panaszjoggal, ugyancsak felfüggesztő hatály nélkül, rendbüntetések ellen is lehet élni (32. § 2. bekezdés). A panaszjog és a kérvényezési jog igénybevételének módja csakis a rendes szolgálati út lehet. A törvény tehát abból indul ki, hogy szigorúan ki kell zárni a külső közbenjárók igénybevételét. Midőn azonban a törvény szigorúan a hivatalos útra óhajtja terelni a szolgálati ügyekből eredő panaszok és kérelmek tárgyalását azáltal, hogy ezen ügyeknek záros határidő alatt az illetékes helyre való juttatását rendeli el, egyszersmind biztosítékot is nyujt aziránt, hogy a külső közbenjárók beavatkozásának szüksége tényleg elessék s megszünjék a személyzetnek az a panasza, hogy ügyes-bajos dolgaiban meg sem hallgattatik s irásbeli kérelmeit a közvetlen fellebbvalók nem is továbbítják.
Az alkalmazott beosztásánál rendes körülmények közt, a dolog természeténél fogva figyelemmel kell lenni az illetőnek szakképzettségére, a vasúttól azonban a szolgálat akadálytalan ellátása érdekében nem lehet megvonni azt a jogot, hogy kivételes esetekben ettől eltérőleg is intézkedhessék, különösen abban az irányban, hogy szükség szerint az alkalmazottat alsóbbrendű teendők ellátására oszthassa be, mint amilyen szakképzettségének megfelel. Egyébiránt maguknak az alkalmazottaknak érdeke szintén megkívánja, hogy időnkint tulajdonképeni szakmájuktól eltérő beosztásban is működhessenek, amennyiben ily módon kiképeztetésük szélesebb alapot nyer és megmenekülnek azoktól a hátrányoktól, melyekkel a szakképzettség egyoldalúsága jár, ami, különösen hosszabb szolgálati idő eltöltése után, sőlyosan visszahat, nem is annyira a vasút mint az alkalmazott rovására. Szolgálati érdekből az alkalmazott bármikor áthelyezhető s ezirányban nyert utasításoknak az illető haladéktalanul eleget tenni köteles, mivel különben úgy tekintetik, mint aki engedély nélkül marad távol a szolgálatból (17. és 54. §).
Ámbár az áthelyezésnél elsősorban a szolgálati érdek irányadó, mégis kötlességévé teszi a törvény a vasútaknak, hogy emellett az alkalmazott érdekeit is lehetőleg figyelembe vegyék, még pedig nem csupán méltányosságból, hanem főleg azért is, mert a két rendbeli érdek találkozása és összeegyeztetése a szolgálat ellátására csak kedvező kihatással lehet. Az alkalmazott érdekének egyik gyakorlatilag fontos esetét, midőn nevezetesen a gyermekek iskoláztatásának megkönnyítése forog kérdésben, úgy mint az eddigi vasúti szolgálati rendtartás, a törvény is külön kiemeli.
A szolgálati megfelelő ellátása szempontjából nem közömbös a vasútra nézve az alkalmazott lakóhelyének megválasztása, miért is meg kell adni a vasútnak a jogot, hogy az alkalmazottaknak lakóhelyéül bizonyos körzetet kijelölhessen, midőn t. i. az nem lakhatik az állomáson, vagy szolgálati helye közvetlen közelében.
Mennyiben kell tekintettel lenni a szolgálat beosztásánál a rokonsági kötelékre, annak kizárása érdekében, hogy oly állásokban, melyekben az alkalmazottak egymást közvetlenül ellenőrizni tartoznak, bizonyos rokonsági viszonylatban levők be ne osztassanak, ennek szabályozása a vasútak intézkedési jogának tartatott fenn, miután e tekintetben a magánvasútaknál követett gyakorlat nem egészen felel meg az államvasútaknál fennálló szabályoknak. Ugyanez áll az esetenkint előálló érdekeltség tekintetében.
A szolgálati hely elhagyásának tilalma akként van megállapítva, hogy az alkalmazottnak szolgálatmentes időben sem szabad állomáshelyéről előzetes engedély, illetve bejelentés nélkül eltávozni. E szabály szigorát azonban az egyes vasutak szolgálati szabályzatai a helyi viszonyokhoz képest a szükségesnek megfelelően, esetleg enyhíthetik olyformán, ha az illetkes szolgálati főnökségeket felhatalmazzák arra, hogy a szolgálatmentes időben való távozásra az engedélyt az illetőnek egyszersmindenkorra - visszavonás fentartásával - megadhatják, hogy ne kelljen azt minden egyes esetben külön kérni.
Az igazolatlan kimaradás további jogkövetkezményei iránt az 54. § intézkedik. A hivatalból való kimaradás leggyakoribb oka a betegség. A betegség esetén követendő eljárás megállapitását azonban czélszerűbbnek mutatkozott az egyes vasútak szolgálati szabályzatának átengedni, miután e részben nem annyira a szigorú jog elvei, mint inkább méltányossági tekintetek tartandók szem előtt.
Az alkalmazottak ezen kötelessége folyik ugyan már a 10. § utolsó bekezdéséből, annak külön kiemelését azonban a vasúti szolgálat természete indokolja. Tekintettel azokra a kiszámithatatlan károkra és veszlyekre, melyek a józanság elleni vétségekből a szolgálatra háromolhatnak, az ittasság a 33. § 3. pontjában azok közé a vétségek közé soroztatott, melyek a legszirogúbb fegyelmi büntetéssel, elbocsátással büntethetők.
Noha e § rendelkezései tulajdonképen bővebb megokolásra nem is szorulnak, félreértések megelőzése végett a második bekezdésre nézve mégis meg akarom jegyezni, hogy a vasút által őrizetbe vagy fuvarozás végett átvett árúkért a felekkel szemben a kereskedelmi törvény értelmében közvetlen felelősséggel alkalmazottaiért is a vasúti vállalat tartozik és itt csak a vasút visszkereseti jogáról van szó saját személyzete irányában.
A személyzet köréből ismételten és nyomatékosan jutott kifejezésre az a kivánság, hogy a hivatalos titok fogalma, mintegy közelebbi tájékozásul a személyzetnek szabatosan körülirassék. E kívánsággal számol a jelen §. Önként értetődik, hogy ámbár a táviratokról és telefonközlésekről a szakaszban külön nincs szó, a hivatalos titok megszegésének tilalma a táviratokra és telefonközlésekre is vonatkozik.
A vasúti alkalmazottak jelen törvényen alapuló közhivatalnokszerű jellegének folyománya az, hogy ha szolgálatuk közben vagy hivatali kötelességeikre vonatkozólag bárki büntetendő cselekményt követett el, az alkalmazott lehetőleg hivatalból részesüljön büntetőjogi védelemben. A vasúti szolgálati rendtartás 23. §-a azonban e részben a gyakorlatban fölmerült nehézségekre való tekintettel, nem volt változatlanul fölvehető. Az eddigi 23. § ugyanis arra a félreértésre adott alkalmat, hogy a vasúti alkalmazottak a 23. §-ban említett jelentést magánindítványra üldözendő büntetendő cselekmények esetében is elegendőnek tekintették a bűnvádi eljárás eginditására és csak az eljárás folyamán tünt ki, hogy a sértett nem terjesztette elő magáninditványát a kellő időben, minélfogva az eljárást meg kellett szüntetni. E félreértést háritja el a 23. § új szövege, gondoskodván arról, hogy magáninditványra üldözendő büntetendő cselekmény esetében a sértett magáninditványa is előterjesztessék. Viszont ha az alkalmazott nem szolgálatból kifolyólag, hanem mint magánember szenvedett oly jogsérelmet, mely büntetendő cselekmény, annak megtorlása ezentúl is az ő magánügye, azon elvi álláspontnál fogva, hogy az alkalmazottak magánélete minden hivatali beavatkozástól lehetőleg mentesittesék. A tv. nem követhette egyik-másik szolgálati szabályzat példáját abban az irányban, hogy a felsőbbség az alkalmazottat ily esetben is kötelezhesse a fennforgó körülményekhez képest a bűnvádi eljárás meginditására, avagy pedig - ami még kevésbbé volna indokolt - hogy az eljárás a felsőbbség engedélyétől tétessék függővé.
Ámbár a tv. az egyéni szabadság teljes tiszteletben tartásának elvi alapján állván, lehetőleg tartózkodni kíván oly rendelkezésektől, melyek az alkalmazottak magánéletébe való beavatkozást jelentenének, ez az elv még sem vihető keresztül egész merevségében anélkül, hogy fontos szolgálati érdekek védtelenül ne maradnának. A tv. az egyéni szabadság lehető megóvására törekszik. Így például a házasságkötést illetőleg semmiféle korlátozást nem állít fel a vasúti alkalmazottakra nézve, holott a női alkalmazottakat illetőleg ez több szolgálati szabályzatban megvan. E tekintetben tehát a vasutak is csak oly kötelességet róhatnak az alkalmazottakra, melyet a családi állapotok nyilvántartásának érdeke tesz indokolttá s mely a házasságkötés tényének s egyáltalán a családtagok születésének s elhalálozásának bejelentésében állhat. Azonban az alkalmazottak magánélete még sem lehet egészen közömbös a vasútra nézve és joggal megkívánhatja tőlük azt, amit minden magánember is megkíván mint munkaadó a szolgálatában állótól, hogy az alkalmazottak szolgálaton kívül is tisztességes magaviseletet tanusítsanak és minden olyan cselekménytől tartózkodjanak, mely a munkaadó vasútintézet, vagy az általuk betöltött állás tekintélyével össze nem egyeztethető.
Az alkalmazott úgy a saját mindennemű, mint a háztartásában felügyelete alatt álló személyek kereskedelmi vagy iparüzlet folytatására vonatkozó mellékfoglalkozását a felsőbbségnek annak vállalásakor azonnal bejelenteni tartozik, még pedig tekintet nélkül arra, hogy jár-e azzal díjazás vagy sem. Eszerint még az alkalmazottra ruházandó különféle tisztségek elvállalása is (mint például gyámság, gondnokság, községi hitfelekezeti, képviselőtestületi tagság stb.) a felsőbbségnek bejelentendő. A § egyébiránt csak a mellékfoglalkozás megtiltásánál irányadó elveket állitja fel, az egyes vasutakra bízván a részletek kifejtését a gyakorlati alkalmazás czéljaira. Az a korlátozás, hogy az alkalmazott családtagjai által folytatandó kereskedelmi és ipari üzletek elvállalását is a felsőbbségnek bejelenteni tartozik, tapasztalatilag szükséges s ez a megszoritás nemcsak a magyar királyi államvasutaknál, hanem a külföldi vasutaknál is érvényben áll.
A 25. § taxative megállapítja azokat a követeléseket, melyek az alkalmazottak állandó illetményeiből visszatarthatók, illetőleg hivatalból levonhatók. E rendelkezés az alkalmazottak érdekében abból a czélból vétetett fel a javaslatba, hogy az alkalmazott megvédessék mindenféle magánjogi tartozásának törvényes letiltás nélkül is szokásba vett törlesztési kényszer ellen, amely kényszernek az alkalmazott illetményei egy részének visszatartásával történt alkalmazása olyankor, amikor ez nem teljesen megbizható és nem olyan egyesületnél, vagy intézetnél fennálló tartozás fejében történik, amely a felügyeleti hatóság meggyőződése szerint valóban jóléti vagy humanitárius czél érdekében működik, egyáltalán nem tartozik a vasútintézetek jog- és feladatkörébe. A vasúti szolgálati rendtartás életbelépte előtt ugyanis ijesztő terjedelmet öltöttek az ilyen levonások, a vasúti alkalmazottak körében fennálló egyletek tagsági díjai és az alkalmazottak körében alakult hitelszövetkezetektől felvett kölcsönök érdekében. Legfeljebb tehát csak arról lehetett szó, hogy azon alkalmazottak érdekében, kik a hivatalos levonásra támaszkodva, évekre terjedő kötelezettséget vagy kezességet vállaltak, átmenetileg bizonyos kímélet alkalmaztassék. A 25. § egyébként lényegilet abban tér el az eddigi vasút szolgálati rendtartás 25. §-ától, hogy a törvényjavaslat igyekezett e szakasz tartalmát összhangzásba hozni a végrehajtási eljárás módosításáról és kiegészítéséről szóló 1908. évi XLI. törvénycikkel.
Tekintettel az állami és vasúti intézeti munkástelepek igen nagy szocziálpolitikai jelentőségére, a munkástelepek fennállása érdekében az ilyen munkáslakások bérletéből eredő követeléseknek az 1908:XLI. törvénycikk rendelkezéseivel szemben a javaslat 25. §-a V. bekezdése némi kiváltságot biztosít. Ez azonban csak a lakpénzben nem részesülő alkalmazottakra és ezekre is csak azzal a korlátozással van érvényesítve, hogy a bérköveteés fejében is csak bérkövetelésük foglalásmentes részének 75%-a erejéig van helye levonásnak. Ekként tehát az illetmények egy része ilyen esetekben is az alkalmazott szabad rendelkezésére marad.
A munka- és pihenőidő szabályozása különösen a vasúti végrehajtó szolgálatnál alkalmazottakra nézve szükséges és pedig úgy az alkalmazottak túlterhelésének megakadályozása szempontjából, mint a forgalom rendességének és biztonságának megóvása czéljából. A vasúti végrehajtószolgálat ugyanis az alkalmazottaktól olyan éberséget és figyelmet kíván, hogy nemcsak az alkalmazottak, hanem a vasútintézetnek is érdekében fekszik a pihenőidőnek szabályozása, illetve biztosítása.
A törvény az alkalmazottak átlagos igénybevételének csak legmagasabb és túl nem léphető határát állapítja meg, mert a részletes szabályozást csak a mindenkori viszonyokhoz alkalmazkodó, időről-időre változtatható rendelettel történhetik. Épen ezért a 26. § nemcsak felhatalmazza, hanem kötelezi is a kereskedelemügyi minisztert, hogy az egyhuzamban megkívánható szolgálati idő leghosszabb és a pihenőidő legrövidebb tartamát - figyelemmel az egyes vasutak jellegére - a vonatok helyi és forgalmi viszonyaira, valamint a szolgálat követelményeire, rendeletileg szabályozza. Ez azért is indokolt, mert az egyes vasutak és vonalak forgalma, sőt maga az egész vasúti üzem is folytonos változásnak és átalakulásnak van alávetve. ěgy például az elektromos vontatásnak és motoros kocsik közlekedésének a fővasutak forgalmába való esetleges beillesztése, avagy a tehervonatoknak oly fékszerkezetekkel való felszerelése, amely a kézi erővel való vétkezést feleslegessé teszik, nagy hatással lehet a vasúti személyzet igénybevételére és ezzel egyuttal a megengedhető munkaidőre is. Ha tehát a törvényben a munka- és pihenőidők - a mai forgalmi viszonyok alapján - hosszú időre szóló részletes szabályozást nyernének, ezek a megváltozott viszonyokra bizonyára nem illenének. A jövőben beálló alakulásokon kívül pusztán a jelenlegi állapotokat tekintve sem lehet a munka- és pihenőidőket törvényben részletesen szabályozni. Mert a mozdonyvezetők igénybevétele például egészen más a fő-, mint az alsóbbrendű vasutakon, a főbb vasutakon is egészen más a gyorsvonatoknál, mint a tehervonatoknál, vagy a helyi tolatásoknál. A pályafelügyeleti személyzet igénybevétele is egészen eltérő nemcsak a nagyforgalmú fővonalakon és a gyöngébb forgalmú mellékvonalakon, hanem a fővasutakon is aszerint, amint azok térközi biztositó berendezéssel vannak ellátva, vagy ilyen berendezésekkel még nem birnak. Egyes vonalokon egy őrhelyre két őr is szükséges, más vonalakon két őrhelyre három, vagy három őrhelyre négy őr is elegendő, sőt vannak nagy számmal vonalak, hol egy őrhelyen még egy őr munkaereje sincs teljesen kihasználva. Egész más szempontok szerint kell továbbá megállapítani azon alkalmazottak megengedhető legnagyobb igénybevételét, akik egy helyen végzik szolgálatukat és egészen más szempontok szerint azokét, akik a mozgó vonatokon teljesítenek szolgálatot.
E § tárgya az üdülés czéljából kívánatos szabadságra való igénynek törvényes biztosítása, amely a rendkivüli testi és szellemi megerőltetéssel járó terhes vasúti szolgálatban mellőzhetetlen. A szabadságra való igény megállapítása nagyban és egészben az eddigi alapon, még pedig akként történik, amint az részint az osztrák, részint a porosz államvasutaknál meg van szabva. Emellett az egyes vasutak áldozatkészségétől függ annak elhatározása, hogy kívánnak-e a személyzet bizonyos csoportjaira nézve szolgálati szabályzataikban az itt megállapitott minimális mértéken tú.menő szabadságokat biztosítani, amint ez például a magyar királyi államvasutaknál a 25 és 30 évet meghaladó szolgálattal bíró tisztviselőknek 5, illetve 6 heti szabadság biztosításával történt. A szabadságigény megállapítása tekintetében egyébiránt már e törvényszakasz is a legmesszebbmenő módon igyekszik összeegyeztetni az alkalmazottak érdekeit a vasút szolgálatának megszakítást nem tűrő igényeivel. Kitűnik ez főleg abból, hogy a javaslat a szabadság engedélyezését nem köti ahhoz a feltételhez, mint a külföldi szabályzatok, hogy helyettesítési költségek fel ne merüljenek. Ellenkezőleg a hazai vasutaknak számolniok kell a szabadságokból felmerülő helyettesítési kötlségekkel. Tévedés volna a messzemenő kedvezmény gyöngítését látni abban, hogy a szabadságidő csak annyiban van biztositva, amennyiben azt rendkívüli viszonyok ki nem zárják. E megszorítás nélkül a szabadságra való igényt megállapítani a vasutaknál könnyen beállható rendkívüli körülményekre tekintettel a forgalom veszélyeztetése nélkül nem lehet.
De az üdülés czéljaira szolgáló évenkinti szabadságok mellett arról is gondoskodás történik e szakaszban, hogy indokolt esetekben a szolgálati főnök 3 napnál nem hosszabb rövid szabadságot is engedélyezhet az alkalmazottnak. E szabadság engedélyezését azonban, ha az helyettesítési költségekkel járna, már a felsőbbség hatáskörébe kellett utalni, mert a helyettesítési költségek kiutalásáról csak ez intézkedhetik. Másrészről pedig a rövid szabadságok szertelen igénybevétele ellen azzal is védekezik a tv., hogy ha az ily rövid szabadságok összege egy naptári évben 6 napnál többet tenne ki, a 6 napon felüli rész a biztosított szabadságidőbe beszámíttatik.
A politikai jogok gyakorlására vonatkozó 38. §-ban továbbra is kifejezetten biztosítva van, hogy a vasúti alkalmazottak politikai jogaikkal befolyástól menten élhessenek. De magában foglalja ez a szakasz azt a tilalmat is, hogy az alkalmazottak egymást pártpolitikai szereplés tekintetében ne befolyásolják. A vasúti alkalmazottaktól ugyanis el lehet várni, hogy a választási mozgalmakban feltünő szerepléstől tartózkodjanak, miáltal az alkalmazottak kötelességszerű pártatlanságukat is jobban megőrizhetik a közönség irányában.
Az egyesülési jog gyakorlása is a vasúti szolgálat érdekei szempontjából az eddigi vasúti szolgálati rendtartás által megszabott módon van korlátozva, mert ha elvileg a vasúti szolgálatban levők egyesülési joga, mint minden honpolgáré, elismerendő is, a vasúti szolgálat különleges jellege mellett mégis a tapasztalat azt bizonyította be, hogy feltétlenül szükséges, hogy az a gyakorlatban bizonyos keretre szorítkozzék, különben a szolgálat érdekei szenvednek rövidséget. A felügyeleti hatóság feladata gondoskodni arról, hogy az egyesülési és az ennek nyomán járó gyülekezési jog gyakorlása ne fajulhasson visszaéléssé a vasúti alkalmazottak körében.
A 30. § az eddigi alapon a szolgálati vétségek fogalmát a szokottnál nagyobb kört átfogó szövegezésben határozza meg, amennyiben a csupán rendbüntetéssel sujtott csekélyebb jelentőségű kötelességszegéseket is felöleli s emellett az alkalmazott szolgálaton kívüli magatartására is az elengedhetetlen mértékben kiterjeszkedik.
A 31. § az eddigi rendszer szerint mindenekelőtt általánosságban a szolgálati vétségek két csoportját különbözteti meg, kimondván, hogy a csekélyebb súlyú szolgálati vétség rendbüntetést, a súlyosabb szolgálati vétség pedig fegyelmi büntetést von maga után. A rendbüntetések és a fegyelmi büntetések fokozatai egészben véve a ma fenálló jogszabályokhoz alkalmazkodnak. A rendbüntetések közül a feddés kihagyatott és ezen büntetés természetének jobban megfelelő módon a fegyelmi büntetések közt a dorgálásnak helyét foglalja el.
A pénzbirság mind rendbüntetésként, mind fegyelmi büntetésként alkalmazható, a pénzbüntetést ugyanis mint a büntető hatóságok rendelkezése alá tartozó büntetési menet mellőzni kellett, egyébként is a rendbírság és a fegyelmi bírság közötti lényeges különbséget megállapítja, egyrészt a fegyelmi büntetésül kiszabott pénzbirság magasabb maximuma, másrészt általában az, hogy a bírság mint fegyelmi büntetés súlyosabb beszámítás alá esik.
A kiszabott pénzbírságok csakis az alkalmazott illetményeiből való levonás útján hajthatók be, az alkalmazottak más vagyontárgyaiból a pénzbirságot behajtani nem lehet, nehogy a fegyelmi jog a végrehajtásban zaklatássá váljék. Minthogy a pénzbírság levonásánál a végrehajtási törvény korlátai nem vehetők figyelembe (mert hisz akkor a kisebb javadalmazású alkalmazottak ellen egyáltalán nem lehetne hatályosan pénzbírságot kiszabni), a javaslatnak más kulcsot kellett felállítani arra nézve, hogy a levonással ne lehessen az alkalmazottakat méltánytalanul megterhelni, ezért kellett kimondani, hogy a levonás a havi illetmények 10%-át meg nem haladhatja. Ez alól kivétel csak arra az esetre szükséges, ha az alkalmazott a pénzbírság kiszabása után állásáról lemond (a fegyelmi eljárás alatt le nem mondhat: 51. §) ekkor a vasút a pénzbírság fedezésére az alkalmazottnak összes még hátralevő illetményeit egyszerre is levonhatja, de természetesen a felállitott általános elvből kifolyólag a lemondott alkalmazott más vagyona ellen ekkor sem fordulhat. A pénzbírságok hováforditására vonatkozó szabály megfelel a mai helyzetnek; nem volna illendő, hogy a pénzbírságtól maga a vasút mint vagyonjogi személyiség gazdagodjék (Vasútüzleti rendtartás 86. §-a).
A fegyelmi büntetésül való áthelyezés mellett természetesen fennmarad a szolgálat érdekében hivatalból való áthelyezés is, a különbség a kettő között nemcsak anyagi tekintetben (költözési illetmények), hanem különösen a fegyelmi büntetés erkölcsi hatásában jelentkezik. Természetes, hogy a fegyelmi bíróság a büntetésből való áthelyezést csak elvileg mondhatja ki, annak végrehajtása azonban a vasútigazgatóság hatáskörébe tartozik (44. §). Ez fogja a szolgálati viszonyok tekintetbe vételével kijelölni a büntetésből áthelyezendő alkalmazott új szolgálati beosztását.
Az elbocsátás jogkövetkezményei közt a végellátási igények elvesztését azért kellett külön felemlíteni a szolgálati viszonyból eredő összeg jogok elvesztése mellett, mert a mai állapot szerint az alkalmazott végellátását általában nem magától a vasúti vállalattól, hanem az ezzel kapcsolatos nyugdijintézettől vagy nyugbérpénztártól kapja.
A fegyelmi bíróságok gyakorlatában a fegyelmi büntetések alkalmazásánál némi nehézségek merültek fel amiatt, hogy a 31. § I. 2. d) és e) pontjaiban megállapított fegyelmi büntetésnemek, nevezetesen az előléptetésre vagy korpótlékra jogosító várakozási időnek meghosszabbítása és az elbocsátás között nincs meg az arányos fokozatosság. Szóba került tehát, hogy a két büntetési nem közé további új bűntetési fokozatként a fizetésben való lejebbítés vagy a kényszernyugdíjazás vétessék fel. Beható megfontolás után azonban ez új büntetésnemek mellőzését határoztam el, egyfelől azért, mert a fizetésben való lejebbítés ellenkezik az 1907:L. tc. 11. §-ának ama határozmányával, mely szerint az államvasúti alkalmazott fizetése le nem szállítható s az ezen határozmány indokait képező fontos szolgálati érdekekkel is, másfelől pedig a kényszernyugdíjazás ellenkeznék a nyugdijszabályok ama rendelkezésével, mely szerint nyugdíjigényét veszti az, aki a szolgálatból büntetésképen bocsáttatik el. De egyébként sem tartanám helyesnek különben ép, egészséges, szolgálatképes egyénnek nyugdíjaztatását azon egyedüli ok alapján, hogy súlyos szolgálati vétséget követtek el, mert a nyugdíjazást már erkölcsi szempontból sem tarthatom büntetésképen alkalmazhatónak, hanem azt betegség esetétől eltekintve, mint a hosszú, érdemes szolgálat kiérdemelt jutalmát kell tekinteni.
Mindezek folytán a fegyelmi büntetések alkalmazása körül fenforgó nehézségeken a büntetési nemek szaporítása helyett a tényleges gyakorlat számbavételével akként kívánok segíteni, hogy a szakasz utolsó bekezdése szerint I. 2. b)-d) pontok alatt felsorolt fegyelmi büntetések közül a fegyelmi biróság egyszerre több büntetést is alkalmazhat, de csak abban az esetben, ha a d) pont alatti büntetést egymagában a fegyelmi vétség megtorlására elegendőnek nem - az e) pont alatti legsúlyosabb büntetést, az elbocsátást pedig a fennforgó enyhitő körülmények mérlegelésével túlszigorúnak találja.
A rendbüntetések kiszabását a szolgálati fegyelem fentartása érdekében és kisebb jelentőségénél fogva egyébként az egyes vasutak igazgatási jogkörébe kellett utalni. A felsőbbség fogalommeghatározásából folyik, hogy a kereskedelemügyi miniszter és a vasúti és hajózási főfelügyelőség a magyar állam területén fekvő összes vasutak alkalmazottaira nézve továbbra is gyakorolhatja a rendbüntetés jogát a vasútüzleti rendtartás alapján.
A rendbüntetések kiszabása nem tűri meg az alakszerűségekhez kötött eljárást. A forgalmi viszonyokra való tekintettel, még külön irásbeli határozatot sem lehet erre nézve minden esetben megkivánni. Mindazonáltal az audiatur et altera pars elvénél fogva és az alkalmazott védelmének érvényesítése érdekében kimondatik, hogy rendbüntetés kiszabása előtt az alkalmazottat a terhére rótt szolgálati vétségre nézve meg kell hallgatni. Emellett azért, hogy a felsőbbség ellenőrizhesse a rendbüntetések kiszabásának jogosságát, meg kellett követelni, hogy a szolgálati főnök a kiszabott rendbüntetésekről nyilvántartást vezessen, s abba a szolgálati vétséget és a büntetési tételt beírja. Ha az alkalmazott a rendbüntetés kiszabását magára nézve sérelmesnek találja, a 13. § általános rendelkezése értelmében a felsőbbségnél panaszt emelhet, természetesen anélkül, hogy panasza a sérelmesnek vélt rendbüntetés végrehajtását akadályozná.
A rendbüntetések nyilvántartásának módozatai és az a legrövidebb idő, melynek elteltével a rendbüntetés a nyilvántartásból törlendő lesz, az egyes vasutak szolgálati szabályzatában lesznek megállapíthatók.
E szakasz a fegyelmi hatóságoknak pusztán irányadásul, nem pedig kimerítően sorolja fel a fegyelmi büntetés alá eső szolgálati vétségek fontosabb eseteit. E felsorolás tehát nem azt jelenti, hogy másnemű szolgálati vétség is ne lenne fegyelmi büntetés alá vonható, viszont nem jelenti azt sem, hogy az itt felsoroltak minden körülmények között fegyelmi büntetés alá eső szolgálati vétségeknek minősítendők, mert az, hogy a fennforgó eset fegyelmi vétségnek tekintendő-e s hogy annak megtorlására minő fegyelmi büntetés alkalmaztassék, az eset körülményeitől függ és az eljáró fegyelmi bíróság mérlegelése alá tartozik. Ámde a 34. § első bekezdése értelmében a 33. §-ban foglalt felsorolás kimerítő annyiban, hogy az elbocsátást csakis a 33. §-ban felsorolt esetekben lehet kimondani.
A 33. § 11. pontja külön kiemeli a szolgálati vétségek egyik legsúlyosabb faját, a tömeges munkamegszüntetésben, valamint az úgynevezett passziv rezisztencziában, vagy ilyenre irányuló gyűlésben való részvevést, valamint az azok előidézésére irányuló izgatást és bujtogatást. A sztrájk már a 2. § rendelkezése folytán a büntető törvények súlya alá esik s mint hivatali bűncselekmény, egyuttal természetesen fegyelmi vétség is, külön felemlitése főleg az 50. §-ra való tekintettel történt. A passziv rezisztenczia mint a szolgálati utasítások pontos megtartásának ürügye alatt történő lanyha és késedelmes szolgálat, kétségkívül szintén olyan visszaélés, amely a szolgálati kötelesség szándékos megszegésével egyenlő elbánás alá esik, külön felemlítése egyrészt azért vált szükségessé, hogy az ilyen eljárás a látszólagos jogosság leplében se léphessen fel, másrészt azért, mert a sztrájkkal egynemű vétségképen kivételes elbánást igényel, de természetesen csak akkor, ha tömeges jelentkezésével a vasúti forgalmat veszélyezteti. E cselekmények súlyosságánál fogva az azokra irányuló előkészületi cselekményeket is a legsúlyosabb szolgálati vétségek közé kellett sorozni.
A fegyelmi vétségeknek e szakaszban történt felsorolásánál gondosan kerültetett a vétségeknek büntetőjogi meghatározása, mert azt tartom, hogy ennek kizárólag a büntetőtörvénykönyvben van helye és nem volna helye a külön jogterületekre tartozó meghatározásokat egymással össze vegyíteni.
A fegyelmi biróság természetesen a felsorolt esetekben sem köteles az elbocsátást kimondani, de más, mint a 33. §-ban felsorolt esetekben az elbocsátás egyáltalán ki nem mondható és így a 34. § az alkalmazottakra nézve fontos biztosítékot foglal magában.
Az eddig, a vasúti szolgálati rendtartás 31. §-ában kimondott, helyesebben azonban a jelen szakasz szövegéhez tartozó határozmány szerint a fegyelmi hatalom gyakorlása a következőleg alakul: az összes tisztviselőkre és az évi fizetéssel biró egyéb alkalmazottakra nézve fegyelmi büntetést csak a független fegyelmi bíróság szabhat ki; ugyanez a biztosíték illeti az állandó havidíjasokat és napidíjasokat is. A napibéresek és munkások, ha állandók is, valamint az összes ideiglenes alkalmazottak, elvileg a szolgálati felsőbbség fegyelmi hatósága alá tartoznak, mely ehhez képest fegyelmi büntetésképen az ilyen alkalmazottak áthelyezését is kimondhatja, minthogy azonban a napibéresek és munkások három évi szolgálat után az állandó alkalmazás és rendszerint a nyugbér kedvezményében is részesülnek: ennélfogva e jogok biztosítása végett indokoltnak látszott az ily napibéreseknek és munkásoknak a szolgálatból való elbocsátását is a független fegyelmi bíróság hatáskörébe utalni. Egyetlen egy esetben kellett az állandó alkalmazottak fegyelmi büntetéskép való elbocsátását birói eljárás alól, az állam és a közjó érdekében elvonni és a rendkívüli helyzettel számolva, rendkívüli fegyelmi hatóság alá utalni (50. §).
A 35. § második bekezdése a vasútigazgatók, az igazgatóhelyettesek, üzletigazgatók és üzletvezetők fegyelmi ügyeinek tárgyalására nézve általában, tehát arra nézve is, hogy minő fórum gyakorolja felettük a fegyelmi hatalmat, a vasutak külön szabályaira utal. A vasútvállalat vezetői a vállalat egész szervezetével oly szorosan összefüggő különleges állást foglalnak el a vasút kötelékében, hogy reájuk nézve az alárendelt alkalmazottak fegyelmi bíróságainak hatásköre ki nem terjeszthető. Erre nézve tehát a vasutak saját hatáskörükben fognak a kereskedelemügyi miniszter jóváhagyásával megfelelő szabályokat alkotni s illetőleg az államvasutakra nézve e szabályokat maga a kereskedelemügyi miniszter állapítja meg.
Az alkalmazottak fegyelmi bíróságai kétfélék: egyrészt az állandó napibéresek és munkások, másrészt az egyéb állandó alkalmazottak (tisztviselők, évi fizetéses egyéb alkalmazottak, állandó havidíjasok és napidíjasok) fegyelmi bíróságai. A napibérsek és munkások fegyelmi bírósága csak oly esetekben jár el, amelyekben a felsőbbség a fegyelmi úton való elbocsátás kimondása végett indítja meg az eljárást, e bíróság ítélete felebbezhetetlen és kihirdetésével jogerős (42. §). Az egyéb alkalmazottak fegyelmi bíróságainak hatásköre viszont az illetőségük alá tartozó alkalmazottak összes fegyelmi ügyeire kiterjed, de másrészt ezek a bíróságok első- és másodfokúakra oszlanak.
Azt, hogy minő számban és az alkalmazottak mely csoportjaira kiterjedő hatáskörrel állíttassanak fel egyrészt a munkások, másrészt az egyéb állandó alkalmazottak fegyelmi bíróságai: a vasutak külön szabályai határozzák meg (36. § utolsó bekezdés). Másodfokú fegyelmi bíróságot minden vasútnál egyet-egyet kell felállítani. Természetes, hogy az alsóbbrendű vasutakra nézve a kereskedelemügyi miniszter az 56. § értelmében a fogyelmi bíróság szervezete tekintetében is engedélyezhet kivételeket, így például megengedheti, hogy több ily vasút közös fegyelmi bíróságokat állíthasson fel vagy pedig, hogy valamely vasút személyzete más vasút fegyelmi bírósága elé utaltassék.
A fegyelmi bíróságok nem javaslatot tesznek, hanem határoznak; határozataik nem szorulnak a vasútigazgatóság jóváhagyására, hanem ez utóbbi a fegyelmi bíróság határozatát, mihelyt jogerőssé vált, végrehajtani köteles (44. §). Az elsőfokú fegyelmi bíróságoknak, valamint a munkások fegyelmi bíróságainak összeállításában az önkormányzat, nevezetesen a kartársi bíráskodás elve jut érvényre, amennyiben ezek a bíróságok felerészben a vasútigazgatóság által az alkalmazottak sorából kinevezett, felerészben pedig a bíróság hatáskörébe tartozó alkalmazottak által kartársaik köréből választott tagokból alakulnak. Igaz, hogy e bíróságok elnökét is a vasútigazgatóság nevezi ki s hogy ezzel a kinevezettek túlsúlyba jutnak a választott tagok felett; azt a túlsúlyt azonban - mely a bíróságnak külön esküvel biztosított teljes függetlensége mellett különben sem válhat az anyagi igazság rovására - ellensúlyozza az a körülmény, hogy a fegyelmi bíróság kinevezett tagjai is mint kartársak írtélnek kartársaik felett.
A vasútigazgatóság a fegyelmi bíróság tagjainak kinevezésénél nincs kötve az alkalmazottak bizonyos csoportjához. Az alkalmazottak azonban, a fegyelmi bíróságnak általuk választandó tagjait csoportok szerint választják az illető csoportba tartozók köréből. E csoportbeosztás általános alapjául a tv. egyrészt a szolgálati ágak, másrészt az alkalmazás minőségének különbözőségét jelöli meg, a csoportbeosztás és általában a választás közelebbi módozatainak megállapítása a szolgálati szabályzat dolga.
A tv.-nek úgy mint az eddigi vasúti szoglálati rendtartásnak is számolnia kell azzal az eshetőséggel is, hogy az alkalmazottak a fegyelmi bíróság működését netalán oly módon gátolhatnák meg, hogy a fegyelmi bíróság tagjainak megválasztását megtagadják. Ennek megelőzése végett ki kellett mondani, hogy ilyen esetben a választandó tagok helyett is a vasút igazgatósága nevezi ki a szükséges tagokat.
A másodfokú fegyelmi bíróság összeállításánál gondoskodni kellett arról is, hogy a vasutak külön érdekével szemben a közérdek is képviselve legyen. Ezt czélozza az az intézkedés, hogy a másodfokú fegyelmi biróság elnökét és ennek helyettesét a m. kir. vasúti és hajózási főfelügyelőség tagjai sorából a kereskedelemügyi miniszter nevezi ki. A másodfokú fegyelmi bíróság összeállításánál el kellett tekinteni az alkalmazottak által választott tagok közreműködésétől, mert az ennek a bíróságnak a szervezetét nagyon is bonyolította volna s különben is az a körülmény, hogy a másodfokú fegyelmi bíróság elnöke a vasúti főfelügyeleti hatóság tagja, a választott tagok hiányával szemben a pártatlan bíráskodásra nevezetes biztosítékot nyujt.
A fegyelmi bíróságok természetüknek megfelelőleg időszakosan újra alakítandók. Működésük időtartamát a szolgálati viszonyoknak megfelelően az egyes vasutak szolgálati szabályzata határozza meg.
A 36. § első bekezdése a fegyelmi bíróság működésében való részvételt szolgálati kötelességnek jelenti ki. Ez egyaránt áll a fegyelmi biróság tagjává való kinevezés vagy választás elfogadására, valamint a bírói tisztben való eljárásra nézve. Igaz, hogy nyomós személyi okok szólhatnak amellett, hogy bizonyos esetekben az alkalmazott a bírói tisztet elfogadni ne legyen kénytelen, illetőleg a bírói tisztről lemondhasson, minthogy azonban ezek az esetek az egyes vasutak szolgálati viszonyai szerint igen különbözők lehetnek: e mentességi okok megállapítását a szolgálati szabályzatra kellett utalni.
A fegyelmi bíróság tagjai által tisztük elfoglalása előtt leteendő külön bírói esküt a bírói tisztnek az egyéb szolgálati teendőktől merőben különböző jellegge teszi szükségessé. Az eskü czélja ezenkívül, hogy a bírói lelkiismeret függetlenítése mellett egyuttal figyelmébe vésse a fegyelmi bírónak azt, hogy ítélkezésében nem szabad magát semmi melléktekintetek által vezettetni, hanem a törvényhez, a törvényes rendeletekhez és a szolgálati szabályokhoz köteles alkalmazkodni. Az eskü fontosságánál fogva annak az eskünek a szövege, melyet valamennyi fegyelmi bíróság elnöke, rendes és póttagjai sőt némi változtatással az állandó fegyelmi vizsgáló biztosok is tisztük elfoglalása előtt letenni tartoznak, e szakasz harmadik bekezdésében egész terjedelmében felvétetett.
A bíróság összeállításából önként folyik, hogy az egyes tanácsokban az elnökön kívül a tagoknak felerészben a kinevezettek, felerészben a választott tagok sorából kell vétetnie. A kartársi bíráskodás elvének megfelelőleg itt is a csoportbeosztás irányadó, oly módon, hogy a tanácsba a választott tagok közül mindig azokat kell behívni, akik a terheltnek csoporttársai, vagyis akiket az a csoport, illetőleg azok a csoportok választottak meg, amely csoporthoz maga a terhelt is tartozik. Ez az intézkedés olyankor, midőn az eljárás gyorsítása okából több, különböző csoportba tartozó terhelt fegyelmi ügyének együttes tárgyalása válik szükségessé, némileg bonyolitja ugyan az ítélő tanács összetételét, de a javaslat szövege ezentúl sem zárja ki a gyakorlatban ily esetekben eddig is követett megoldást. Ilyenkor ugyanis kombinált tanácsok alakíthatók, amelyekbe az elnökön kívül a kinevezett tagok közül csak annyi vesz részt, ahány ilyen tag általában egy tanácsban szükséges; a választott tagok közül pedig mindegyik terhelt illető csoportjából kell külön-külön behívni annyi választott fegyelmi bírósági tagot, amennyinek részvétele a tanácsban egy-egy terheltre nézve szükséges. Ez a bővitett tanács együttes ülésben tarthatja meg a tárgyalást, a határozathozatal czéljából pedig annyi külön-külön tanácsra szakad, amennyi különböző csoporthoz tartoznak a terheltek, úgy hogy a határozathozatalnál mindegyik terheltre nézve a kinevezett birákon felül csak a saját csoportjabeli választott bírák szavazhatnak.
A fegyelmi bíróság bírói testület lévén, természetes, hogy tagjai közt nem szabad olyan rokonsági vagy sógorsági viszonynak fenforogni, mely az egyes tagok önállóságának rovására eshetne. A tv. e tekintetben ugyanazon szabályok megfelelő alkalmazását rendeli, melyek az illető bíróságra irányuló jogrendszer szerint ugyanazon királyi bíróságnál az együtt alkalmazást kizárják. Hasonló megfelelő alkalmazást kell nyerniök a bíró elfogulatlanságának biztosítása végett a bírói érdekeltségre vonatkozó szabályoknak is, és pedig a fegyelmi eljárás természetéhez képest nem a polgári, hanem a bűnvádi perrendtartás elvei szerint.
E szakaszok az elsőfokú fegyelmi eljárás alapvető, főleg garancziális jellegű szabályait foglalják magukban lényegileg az eddigi alapon.
A fegyelmi eljárás elrendelésére illetékes felsőbbség kijelölését elvileg ugyan a szolgálati szabályzatra kellett bízni; azonban a főfelügyeleti jog hatályossága érdekében ezenkívül a vasutak hozzájárulásától függetlenül kellett biztosítani a kereskedelemügyi miniszternek és a vasúti és hajózási főfelügyelőségnek azt a jogot, hogy bármely vasúti alkalmazott ellen a fegyelmi eljárást elrendelhessék. Természetes, hogy magát a fegyelmi eljárást az utóbbi esetben is az általános szabályok szerint kell lefolytatni (37. § első bekezdés).
A fegyelmi eljárást a tv. a vasutak mai szolgálati szabályzatainak megfelelően két főrészre tagolja, úgymint vizsgálatra és bírósági tárgyalásra (37. § második bekezdés). Ez a tagolás azért szükséges, mert a bizonyítás felvételének nemcsak a vádemelés, hanem az ítélkezés czéljaira is rendszerint a bírósági tárgyaláson kívül, azt megelőzőleg kell megtörténnie. A tv. ugyan nem mondja ezt ki kötelező erővel, úgy hogy a vasút szolgálati szabályzata - mely a fegyelmi eljárás részleteit is szabályzoni fogja (46. §) - a bizonyításnak a bíróság előtt való ismétlését vagy a bíróság által közvetlenül leendő felvételét is elrendelheti. Rendszerint azonban a bizonyításfelvétel vasúti fegyelmi ügyekben oly szoros kapcsolatban áll a vasút szolgálati viszonyaival, hogy azt a bírói tárgyalás keretében nem lehet összpontosítani. Természetes, hogy olyankor, midőn a bizonyításfelvétel bírói úton vagy szakszerű szolgálati vizsgálat (például: balesetvizsgálat, pénztárrovancsolás) során már megtörtént, a külön fegyelmi vizsgálat felesleges; úgy hogy ily esetekben a fegyelmi eljárásnak ez az előzetes szaka elmarad. Minthogy a bizonyítás felvétele egyrészt lényeges befolyást gyakorol a fegyelmi ügy érdemleges elbírálására, másrészt szolgálati ágazatok szerint különleges szakismereteket igényel; a javaslat a vizsgálatot külön, a bírákéhoz hasonló - eskü alatt szolgáló állandó vizsgálóbiztosokra bízza, kiktől természetesen ugyanazt a pártatlanságot kell megkövetelni, mint a fegyelmi bíróság tagjaitól és így az érdekeltség szabályait rájuk is ki kell terjeszteni.
Garancziális jellegű rendelkezés, hogy a terhelt a fegyelmi vizsgálatnak ellene való elrendeléséről a terhére rótt szolgálati vétség megjelölésével értesítendő, hogy ez alapon bizonyítékainak beszerzéséről gondoskodhassék; ugyancsak közölni kell a terhelttel a vizsgálóbiztos nevét is, hogy esetleges érdekeltségi kifogásának érvényt szerezhessen és a vizsgálóbiztost a bizonyításfelvétel tekintetében saját szempontjából is informálhassa.
A tv. a fegyelmi bíróság tárgyalását, a modern bűnvádi eljárás alapelveihez képest, a vád-elv alapjára helyezi, és ehhez képest elvileg az ügynek a felek, a vádló és a terhelt jelenlétében való szóbeli tárgyalását rendeli el (39. §), a nyilvánosság kizárását az ügynek a vasút belső szolgálati viszonyaival való összefüggése igazolja.
A tv. hathatósan biztosítja a terheltet a védekezés szabadságára nézve. Eszerint a terheltet (éppen úgy, mint védőjét) megilleti a fegyelmi eljárás irataiba való betekintés joga. A védekezés tekintetében a tv. a terheltnek három módozatot bocsát rendelkezésére: vagy személyesen szóval, vagy írásbeli védirat benyujtásával védekezhetik, vagy védőre bízhatja védelmét, esetleg a védelem mindhárom módozatait veheti igénybe.
A védő választása tekintetében érvényesítve van az 1907. évi XLIX. törvénycikkben kimondott azon határozmány, hogy a vasúti alkalmazottakat fegyelmi ügyekben ügyvédek is képviselhetik.
Az, hogy az alkalmazottak köréből védőül csak a fegyelmi bíróság székhelyén beosztott alkalmazott választható, a szolgálat érdekéből következik, nehogy ezen ürügy alatt az alkalmazottak más helyről a szolgálatból elvonhatók legyenek. Azt az intézkedést, hogy az alkalmazottak köréből választott védő a terhelttől díjazást nem fogadhat el, az a czél indokolja, hogy a védői tiszttel való üzérkedés, esetleg annak iparszerű folytatása az alkalmazottaktól távoltartassék.
Amint a terheltnek, úgy a vádat emelő felsőbbségnek is választást enged a tv. a vádemelés modozata között. A felsőbbség beérheti azzal, hogy a fegyelmi iratok áttétele mellett írásban emel vádat a terhelt ellen, de megteheti azt is, hogy külön vádlót küld a szóbeli tárgyalásra. Erre nézve azt követeli a tv., hogy a vádat valamely vasúti alkalmazott képviselje. Ezentúl elvileg a tv. a felsőbbségnek a vádló kijelölésénél szabad kezet enged, csupán egy, a modern elveknek megfelelő korlátozással, azaz tudniillik, hogy a vizsgáló biztos, valamint védő és szakértő nem lehet, éppúgy a vádat sem képviselheti. E rendelkezést egyrészt az a czélzat indokolja, hogy a vizsgálat pártatlansága megóvassék, másrészt pedig az a szempont, hogy a vizsgáló biztos, aki a vizsgálat eredménye felett teljesen uralkodik, ne befolyásolhassa semmi irányban, de különösen a vád érdekében egyoldalúan a bíróságot.
A tv. elvileg közvetlen szóbeli fegyelmi eljárást tart szem előtt: másrészt azonban felesleges körülményesség elkerülése végett és a fegyelmi eljárás egyszerűsítése érdekében ehhez az elvhez szigorúan nem ragaszkodhatik. Éppen ezért a felek bármelyikének, akár a vádlónak, akár a terheltnek elmaradása a fegyelmi tárgyalás lefolytatását nem akadályozza. Ez alól csak egy kivétel van ismét, a terhelt jogainak biztosítása érdekében. Ez a kivétel elvileg abban áll, hogy a terheltet nem szabad védekezés hiányában a védekezés újabb alkalma nélkül a szolgálatból elbocsátani. Ha tehát a terhelt az első tárgyaláson a fentemlített három módozat egyike szerint sem védekezik, vagyis védelmét sem személyesen, sem védő által, sem védiratban elő nem terjesztette, fegyelmi büntetésképpen az elbocsátást az illető első tárgyaláson nem lehet kimondani, hanem a terheltnek még egyszer módot kell adni arra, hogy az újabban kitűzendő tárgyaláson védekezhessék. Természetesen, ha a terhelt ezt az alkalmat sem ragadja meg a védekezésre: az eljárásnak, tekintet nélkül a terhelt elmaradására, szabad folyást kell engedni.
A javaslat 40. §-a biztosítja a fegyelmi bíróság tagjainak a bizonyítékok mérlegelésének és ítélkezésüknek teljes szabadságát, másrészt azonban esküjük tartalmához mérten újból is a törvényesen fennálló szabályokhoz való alkalmazkodásra utalja őket.
A 40. § második bekezdése a büntetés kiszabásánál is teljes szabadságot biztosít a bírónak, irányadóul a büntetés kiszabására nézve a 31. §-ban megjelölt minősítő körülmények szolgálnak. A második bekezdés első mondatának általános szövegezése feljogosítja a fegyelmi bíróságot arra is, hogy a körülményekhez képest esetleg ne fegyelmi, hanem csupán rendbüntetést szabjon ki (32. §). Oly esetben tehát, midőn a fegyelmi bíróság a szolgálati vétséget beigazoltnak tekinti ugyan, de csekélyebb súlyúnak találja, mintsem hogy arra fegyelmi büntetést lehessen kiszabni, nem lesz kénytelen a vádlottat felmenteni és a vasútvállalatra hárítani annak édiumát, hogy a felmentő fegyelmi ítélettel szemben rendbüntetést szabjon ki, hanem a rendbüntetést azonnal a saját hatáskörében is kiszabhatja.
A 41. §-ban kézbesíthetetlenség esetén nem a határozat tartalmát kell közhírré tenni, hanem csupán azt, hogy a fegyelmi bíróság a terhelt ügyében határozatot hozott.
Az állandó napibéresek és munkások fegyelmi ügyeinek tárgyalására hivatott külön fegyelmi bíróság határozatai ellen, minthogy a bíróság határozata csakis arra az egy kérdésre irányulhat, hogy a terhelt elbocsáttassék-e, vagy sem, s így e fegyelmi határozat meghozatalánál minden különösebb komplikáczió ki van zárva, föllebbezésnek helye nincs s e határozat kihirdetésével jogerős. A munkás fegyelmi bíróság határozatában tehát úgy a vasútvállalat, mint a terhelt megnyugodni kénytelen s így a teljes paritás itt is érvényesül.
Fontos intézkedést tartalmaz a 45. §, amidőn a jogerős fegyelmi határozat ellen a fegyelmileg elbocsátott alkalmazottnak bizonyos esetekben az újrafelvétel jogát adja meg. Ezt a jogot azonban nem lehet olyan széles körre kiterjeszteni, mint amelyben azt a bűnvádi perrendtartás szabályozza, mert a vasutat nem lehet arra kötelezni, hogy elbocsátott alkalmazottját esetleg hosszú idő lefolyása után vegye vissza a szolgálatba. Az újrafelvétel jogát az elbocsájtott alkalmazott halála esetében meg kellett adni házastársának és gyermekeinek is avégből, hogy az anyagi igazságnak meg nem felelő elbocsátás folytán elvesztett ellátási igényüket az illető végellátási intézettel szemben érvényesíthessék.
Az utolsó bekezdésben kimondott elvnek részletesebb szabályozása az egyes vasutakat illeti meg: jelesül azt, hogy visszahelyezés esetén mennyiben téríttessenek meg az alkalmazottnak időközben elmaradt illetményei, hogy a végellátás alapjául veendő szolgálati idő mely időpontig számíttassék, maga a végellátás pedig mely időponttól kezdve folyósíttassék, a szolgálati szabályzat fogja megállapítani.
E § az eddigi alapon megadja a fegyelmi eljárás elrendelésére jogosult felsőbbségnek (37. § első bekezdése) azt a jogot, hogy a fegyelmi eljárás alatt álló alkalmazottat indokolt esetben szolgálati érdekből a szolgálattól felfüggesztheti. Ez a jog mindennemű fegyelmi eljárásban előfordul. A vasúti szolgálat különleges természete, mely gyakran a forgalom biztonsága érdekében az alkalmazottnak a szolgálatból való azonnali eltávolítását kívánja meg, indokolja a szakasz második bekezdésének azt a rendelkezését, hogy ily esetben az erre irányuló intézkedést az illető alkalmazott bármely föllebbvalója a fegyelmi eljárás megindítása előtt is, sőt még akkor is, ha ezen eljárás elrendelésére nem illetékes, azonnali jelentéstétel kötelezettsége mellett megtehesse. A szolgálatból való eltávolítás természetesen magában véve még nem jár a felfüggesztés jogkövetkezményeivel, melyeket a § utolsó két bekezdése állapít meg.
E szakasz a forgalmi és a büntető eljárásnak egymáshoz való viszonyát szabályozza. Alapelve e részben, hogy a fegyelmi eljárás a büntető eljárástól teljesen függetlenül lefolytatható, amennyiben az eset körülményei a szolgálatból való elbocsátást fegyelmi szempontból is indokoltnak tüntetik fel, nehogy a vasútvállalat kénytelen legyen alkalmazottját az esetleg hosszú időre elhúzódó büntető eljárás lefolytatásáig a szolgálatban megtartani, minden más esetben a fegyelmi eljárást a bűnügy jogerős befejezéséig függőben kell tartani, hogy a fegyelmi eljárás egyrészt a bíróilag felvett bizonyítási anyagra támaszkodhassék, másrészt ne jusson esetleg ellentétbe a büntető bíróság határozatával.
A tv. a vasuti alkalmazottak egyéni jogainak megóvása végett e fegyelmi eljárást a legmesszebb menő biztosítékokkal veszi körül. Ez a fegyelmi eljárás azonban a szolgálati viszonyok rendes menetéhez van szabva, mellyel szemben kivételes helyzetek kivételes elbánást követelnek. A sztrájk és passzív rezisztenczia a vasúti alkalmazottak részéről oly anarchikus mozgalmak, amelyek a vasútvállalatot közvetlenül létérdekében támadják meg. Minthogy a vasutak nemcsak a magánérdeket szolgálják, hanem elsőrendű állami és közszükségletet elégítenek ki és magának a honvédelemnek is fontos szervei, az efféle, részben egyenesen a büntető törvénykönyvbe ütköző mozgalmak leküzdésére hathatós fegyvert kell a vasútvállalatok kezébe adni. A sztrájkban és a passzív rezisztencziában való részvétel, sőt ezek előkészítése is azonnali megtorlást igényel, mert különben az ilyen közveszélyes mozgalom csírájában el nem fojtható, hanem az ország komondhatatlan kárára hosszabb időre húzódhatnék el. Az ily eseteket tehát nem lehet a rendes fegyelmi eljárásra utalni, mert - eltekintve attól, hogy ilyen kivételes helyzetekben a fegyelmi bíróságok sem működhetnek - maga a rendes fegyelmi eljárás természetszerűleg sokkal lassúbb, semhogy sikeres, gyors orvoslást nyujthatna. Ehhez képest a sztrájkkal és a passzív rezisztencziával kapcsolatos fegyelmi vétségek eseteiben (33. § 11.) az 50. § az eddigi vasúti szolgálati rendtartás nyomás a rendes fegyelmi bírói eljárás mellett megadja a vasútigazgatóságnak azt a kivételes jogot, hogy mint rendkívüli fegyelmi hatóság, az alakszerűségekhez kötött rendes fegyelmi eljárás mellőzésével, azonnal beálló hatállyal mondhassa ki fegyelmi büntetésül a szolgálatból való elbocsátást. Fegyelmi eljárásról lévén szó, ez a határozat a fegyelmi bíróságnak az elbocsátást kimondó ítéletével egyenlő hatályú és rendes bírói úton meg nem támadható.
Egyedüli jogorvoslat az ily módon elbocsátott alkalmazottaknak abban adatik, hogy az elbocsátó határozat ellen a 42. §-ban megszabott határidő alatt birtokon kívül fellebbezés engedtetik a kereskedelemügyi m. kir. miniszter által, a m. kir. vasúti és hajózási főfelügyelőség kebeléből ezekre az esetekre szervezett állandó fegyelmi bírósághoz, mely bíróság a jelen § alapján történt elbocsátások, illetőleg az azok ellen benyujtott fellebbezések felett végérvényesen s a vasútra is kötelező hatállyal határoz.
Természetes, hogy e rendkívüli fegyelmi határozat ellen újrafelvételnek nincs helye, mert a 45. § ezt a jogot csak a fegyelmi bíróság ítéleteivel szemben adja meg az alkalmazottnak.
Avégből, hogy a vasútigazgatóság e szakasz alkalmazásával az ily esetleges mozgalomban résztvevőket ne hagyhassa meghatározatlan ideig bizonytalanságban, a rendkívüli fegyelmi jog gyakorlását a cselekmény elkövetésétől számított háromhónapi időtartamra kellett korlátozni. Az elbocsátó határozat írásbafoglalását és az alkalmazottal való közlését az alkalmazott érdekében meg kellett ugyan követelni, azonban sem az írásbafoglalásnak, sem a közlésnek esetleges késedelme nem gátolhatja a határozatnak azonnali foganatosítását.
Minthogy a vasúti sztrájk vagy hasonló mozgalmak leküzdése az ország honvédelmének és közgazdaságának elsőrendű érdeke, gondoskodni kellett arról is, hogy a felbujtók, izgatók és szervező bizottsági tagok, akiket a vasúti igazgatóság e § alapján fegyelmileg elbocsátott, necsak az illető vasút kötelékéből zárassanak ki, hanem egyáltalán ne legyenek sem az ileltő, sem más hazai vasút kötelékébe felvehetők, nehogy lázító munkájukat újabb vasúti alkalmazásban újból kezdhessék.
A szolgálatképtelenség megállapításának csupán egy legmegszokottabb módja van magában a törvényben meghatározva akként, hogy a szolgálatképtelenség megállapítottnak tekinthető, ha az alkalmazott 365 napon belül - bár megszakításokkal - legalább 300 napig akár betegség, akár testi vagy szellemi fogyatkozás miatt szolgálatot nem tett. A szolgálatképtelenség megállapításának ezen legegyszerűbb és legméltányosabb módja azonban nem zárja ki azt, hogy a szolgálatképtelenség esetleg más módon is, például két pályaorvos egybehangzó véleményével vagy főorvosi felülvizsgálat útján megállapítható ne volna. E további módozatok meghatározását azonban a törvény nem kívánja felölelni, hanem azt az egyes vasutak szolgálati szabályzataiban megoldható részletkérdésnek tekinti. A 365 napi időtartam a most érvényben levő szolgálati rendtartásban megjelölt egy év helyett azért van napokban meghatározva, hogy minden kétely kizárassék aziránt, mintha itt naptári évről volna szó.
