Az 1907. évi április hó 25-ikén a török külügyminiszter és a nagyhatalmaknak Konstantinápolyban székelő nagykövetei által aláírt jegyzőkönyvben a nagyhatalmak hozzájárultak ahhoz, hogy a Törökországba behozatalra kerülő árúk után szedhető vámok a megállapodás életbelépésnek napjától számított hét éven át az addigi 8% helyett 11%-nyi magasságban legyenek megállapítva. Ezen hozzájárulás a vámkezelés és vámszolgálat javítását czélzó bizonyos kívánságok teljesítése, valamint némely más, az európai államok kivitelét sérelem megszüntetése ellenében és oly határozott kikötéssel lett megadva, hogy a vámemelésből eredő vámjövedelemtöbblet kizárólag az akkori maczedóniai reformakczió költségeinek fedezésére fog fordíttatni. A vámemelés ügye ugyanekkor a magyar törvényhozást is foglalkoztatta, amennyiben az 1907. évi XXXII. törvénycikkel, „a minisztériumnak az az intézkedése, mellyel hozzájárult ahhoz, hogy a Törökországban érvényben levő 8%-os beviteli értékvámok 1907. évi június hó 25-étől kezdve hét év tartamára 11%-ra felemeltessenek” - jóváhagyatott (1. §).
Minthogy a vámemelésre nézve kikötött hét évi határidő már legközelebb lejár, a török kormány legutóbb oly kéréssel fordult a hatalmakhoz, - és konstantinápolyi nagykövetünk útján hozzánk is, - hogy a hatalmak járuljanak hozzá a magasabb 11%-nyi értékvámoknak továbbra is való fennmaradásához. Habár azon feltétel, amelyhez a hatalmak annakidején hozzájárulásukat fűzték volt, t. i. a vámjövedelem-többlet a három maczedóniai vilajet (Saloniki, Kossovo és Monastir) pénzügyi szükségletei fedezésére fordíttassék, az azóta lezajlott külpolitikai események folytán már meg van haladva, - a kormánynak mégis az a nézete, hogy nem volna indokolt Törökország kívánságának teljesítése elől elzárkózni. Törökország - általánosan ismert pénzügyi helyzete mellett - a 3%-nyi vámjövedelemtöbbletet nem nélkülözheti és kiviteli kereskedelmünknek is jól felfogott érdekében áll, hogy konszolidáltabb és az európai színvonalat megközelítő viszonyok létesítésére irányuló igyekezetében Törökországtól a szükséges anyagi eszközöket ne tagadjuk meg; de a 11%-nyi értékvám különben sem mondható túlmagasnak és az uralkodó általános védvámos irányzatot tartva szem előtt, még kívánatosnak is tarthatjuk, ha a vámteher ezen mérve Törökországban mentől hosszabb ideig változatlanul alkalmazásban fog maradni. A beérkezett hivatalos informácziók szerint kilátás van rá, hogy a többi nagyhatalom sem fog Törökország kívánságának teljesítése elé akadályokat gördíteni. Mindezekre való tekintettel a magyar kormány hozzájárulni szándékozik ahhoz, hogy konstantinápolyi nagykövetünk a fentjelzett értelemben utasíttassék, de hogy ezt a kormány megtehesse, ahhoz elkerülhetetlenül szükséges, hogy újabb, hasonló természetű törvényi felhatalmazás birtokában legyen, aminőt részére a lefolyt idő tartamára az 1907. évi XXXII. tc. nyújtott.
Egybevetve ezen § szövegét az 1907. évi XXXII. tc. 1. §-ával, a leglényegesebb eltérés a két szöveg közt abban van, hogy a jelen törvényjavaslatban a kért felhatalmazás - miután formaszerű és lejárati időpontot is magában foglaló nemzetközi megállapodás Törökországgal még nem jött létre, - további intézkedésig, illetőleg legkésőbb az 1917. év végéig adatnék meg. Ez utóbbi határidő kifejezett megemlítése azért látszik szükségesnek, mert kereskedelempolitikai téren az 1917. év végére szabad kezet kell fenntartanunk; számolnunk kell ugyanis azzal, hogy 1917-ben esetleg minden irányban teljesen új vámregime jöhet létre külfölddel szemben, tekintve, hogy az 1917. év végére van a most érvényben levő vám- és kereskedelmi szerződéseink fix lejárata, illetve felmondási lehetősége beállítva.
