I. Törvényhozásuk a jogállam elsőrendű követelmények tett eleget, mikor az 1878. évi V. tc. (Btk.) II. részének V. fejezetében a hatóságok és közegeik, továbbá az országgyülési tagok hivatásának gyakorlását büntetőjogi védelem alá helyezte. Az államakarat jogszerű kialakulásának és keresztülvitelének végső vonalban ez a büntetőjogi szankció a biztosítéka. Már ebből is következik, hogy a büntetőjogi rendelkezéseknek szorosan hozzá kell simulniok azokhoz a közjogi és közigazgatási jogi renelkezésekhez, amelyek a közhatalom tennivalóit megállapítják, az államakarat megnyilvánulásuk módját szabályozzák, a tennivalóknak fontosságát eldöntik és azok azok elvégzésének módját meghatározzák. Ahol a büntetőjogi szankció hiányzik vagy lanyha, ott a közhatalom magányosoknak vagy csoportoknak kártékony eszközévé sülyedhet és közelfekvő az a veszély, hogy a jog uralmát a durva ösztön és a féktelen szenvedély parancsa váltja fel. Viszont ahol indokolatlan a szankció vagy pedig túlzó a szigor, ott a bűnügyi igazságszolgáltatás keserüséget vált ki s a hatóságoknak és a lakosságnak annyira kivánatos egyetértő jó viszonyát megmérgezheti.
Kétségtelen, hogy a Btk. említett fejezetében foglalt rendelkezésekkel teremtett helyzet az előző korszakhoz képest, amelyet a szerves kodifikáczió hiánya jellemzett, rendkívüli haladás; valamint kétségtelen az is, hogy a Btk. úgy represszív, mint generálpreventív hatással jelentékenyen hozzájárult hazánkban a joguralom tiszteletének, a nép önfegyelmező képességének, úgyszintén a hatóságok tekintélyének megzsilárdulásához. De figyelemmel kísérve azt a joggyakorlatot, amely a Btk. életbelépése óta e törvény alapján kifejlődött, átvizsgálva a büntetőjog terén működő elméleti szakférfiaknak, továbbá a gyakorlat munkásainak irodalmi nyilatkozatait és végül tekintetbe véve a Btk. megalkotása óta hozott azokat az újabb törvényeket, amelyek államigazgatásunknak egy-egy ágát újonnan szabályozták vagy újabb intézményt létesítettek: meg kell állapítani, hogy mutatkoznak bizonyos oly hiányok, hézagok és másnemű fogyatkozások, amelyeknek észlelése és az orvoslás útjának és eszközeinek felismerése törvényhozási intézkedést tesz megokolttá. A Btk. ily irányban való kiegészítésének és módosításának nem állhat útjában az az imént megindult törvényelőkészítő munka, amely újbüntetörvény szerkesztését vallja feladatául. Egyfelől ugyanis az idevágó reformoknak javarésze annyira megérett, hogy szükségük úgyszólván köztudattá vált és különben is a novelláris megoldást az új kódex készítői is értékesíthetik, másfelől pedig az új kodifikáczió szükségképpen annyira széles alapon indult meg, hogy törvényerőre emelkedése előreláthatólag hosszabb időt vesz igénybe.
II. A fennálló jog és a bírói gyakorlat. 1. Btk. 163. §-a védi a hatóságot az oly csoportosulással szemben, amelynek czélja az, hogy a hatóságot erőszakkal vagy veszélyes fenyegetéssel hivatása gyakorlásában megakadályozza vagy valaminek elhatározására, valamely intézkedésre vagy valaminek elhagyására kényszerítése. Az erőszakoskodásnak a czélzatos csoportosulásban megnyilvánuló előkészületi cselekménye a bevégzett bűncselekménnyel tehát egyenlő súlyú és ha az erőszakot vagy a veszélyes fenyegetést tettleg használták, ezt a körülményt a bíróság a büntetés kiszabásánál mérlegeli, eshetőleg pedig a halmazatra érvényes szabályokat alkalmazza. Az államért működésének menetét közvetlenül veszélyeztető s a közrendet is zavaró összegyülekezésnek ez a kriminalizálása az élet igényeit teljesen kielégítőnek bizonyult és a büntetési keret, amely halmazat esetén még tetemesen tágítható, kellő módot nyujtott arra, hogy a súlyosabb természetű erőszakoskodást is megfelelően megtorlják. Gyakran érezték azonban a gyakorlatban annak a káros kihatását, hogy az oly csoprtosulás, amelynek nem az a czélja, hogy a hatóságot, hanem az, hogy a hatóságnak tagját vagy más közegét akdályozza meg akár erőszakkal, akár veszélyes fenyegetéssel hivatásának gyakorlásában, nem bűncselekmény. Holott tapasztalás szerint különösen azok, akik rendészeti vagy konkretizált államakaratot kikényszerítő tennivalók elvégzésére hivatottak és e minőségükben a néppel állandóan és közvetlenül érinkeznek. sokkal könnyebben és sűrűbben találkoznak csoportos támadással, mint maga a hatóság. És a támadó fellépés, amely a kültelken czirkáló rendőr, a pusztán portyázó csendőr, az emberlakta helytől messze szolgáló vasuti őr vagy vadőr ellen irányul, már csak azért is fokozottan veszedelme, mert ellene a megtámadott igen gyakran kizárólag önerejére van utalva. A Btk. 170. §-a a hatóság közege ellen való erőszakra irányuló szövetséget bűncselekmények nyilvánítja. Már csak azért is szembetűnő aránytalanság, hogy a Btk. nem kriminalizálta a hatóság közegét fenyegető erőszakoskodásra irányuló összegyülekezést.
2. A Btk. 163. és 165. §-a anyagának szétválasztása nem nyugszik elvi alapon és nem is szabatos. A 163. § a hatóságot mint intézményt kívánja védeni. Ámde az egyéni hatóságnál az erőszak és a fenyegetést szenvedő alanya szükségkép egyazonos a hatóság gyakorlására hivatott fizikai személlyel, őt pedig a 165. § is védi; a 165. §-ban a hatóság „hivatalnoka” alatt ugyanis a főszolgabírót, a főispánt, a vizsgálóbírót szintén kell érteni, mert különben az egyéni hatóságot gyakorló személy hivatalos eljárása alatt történő tettleges bántalmazása esetében kellő védelem nélkül maradna. Viszont ha az erőszak vagy fenyegetés nem a társashatóságot gyakorló személyek összessége, hanem ily hatósága tagja ellen irányul, a támadás a 165. § súlya alá esik. De ismét a 163. §-t kell alkalmazni, ha oly tagról van szó, akinek közreműködése eldöntötte az államakaratnak bizonyos értelmű kialakulását, így ha szavazattöbbséggel határozó társashatóságnál egyenlően oszlanak meg a szavazatok és a döntő szavazatra jogosult ellen használták az erőszakot vagy a fenyegetést. Az a megkülönböztetés is nélkülözi a törvényes alapot, hogy a 163. § az elhatározó, 165. § pedig a végrehajtó szervekre vonatkoznék. A már elrendelt lefoglalást eszközlő vizsgálóbírót a 163. § védi; a 165. § pedig a bekisérést elhatározó rendőr védelme felől is rendelkezik.
3. A Btk. 165. §-a alá eső bűncselekmény szenvedő alanya: a hatóságnak küldöttsége, választmánya, bizottsága, hivatalnoka vagy más közege, vagy pedig a küldöttségnek, választmánynak, bizottságnak tagja vagy közege. Kimaradt a felsorolásból a hatóság által nem a saját tagjaiból alakított bizottság valamint az ily bizottságnak tagja vagy közege.
4. Némely bírói határozat azt a felfogást juttatja érvényre, hogy a hatáskörén belül tevékeny hatóság vagy közeg akadályozása mindig büntetés alá esik, hogy az ily értelemben törvényes eljárással szemben egyáltalán nincs helye ellenállásnak és hogy akkor is „a törvény vagy a hatóság meghagyásnak végrehajtásában” működik a hatóság vagy közeg, ha az eljárás szabályait figyelmen kívül hagyja. Máskor pedig belebocsátkozott a bíróság még annak vizsgálatába is, hogy az alakilag kifogástalan eljárás valóban a törvényben elvontan foglalt államakaratnak konkretizálása-e és felülbírálva az eljárásnak anyagi helyességét, felmentő ítéletet hozott, amikor a hatóság vagy a közeg feladatát tévesen fogta fel, helytelenül járt el és a vádlott ily eljárásnak szegült ellene. Nem talált a bírói gyakorlat ebben az elsőrendű gyakorlati jelentőségű kérdésben megbízható vezérfonalat bünttőjogi és közjogi irodalmunkban sem.
5. A Btk. 167. §-ának a veszélyes fenyegetésre vonatkozó körülírása nem elég rugalmas. Maga a törvény túlságosan korlátozza a bírót, amikor csakis a bűntettel vagy vétséggelvaló megfenyegetést nyilvánítja a megfélemlítés alkalmas eszközének. És a bírói gyakorlat - a Btk. javaslata miniszteri indokolásnak egyes tételeire és tekintélyes írók nyilatkozataira támaszkodva - még még szűkebbre vonta a fenyegetés fogalmi körét. Eszerint csakis a fizikumot, tehát az életet és a testi épséget veszélyeztető bűncselekménnyel való fenyegetés jöhet itt számításba és ez is csak akkor, ha magát az illető közfunkczionáriust veszélyezteti, közvetlenül, szemtől-szembe. Az erőszaknál enm kellék az ellentálló képesség megsemmisítése. A személyre közvetve ható erőkifejtés is megállapítja a bűncselekményt. Már csak azért sem helyes, hogy a törvény és a bírói gyakorlat a fenyegetéssel szemben nem határozottságot és erélyt követel meg a közfunkczionáriustól, de - heroizmust.
6. A Btk. 165. §-ában meghatározott büntetés a gyakorlatban túlszigorúnak bizonyult. Az az értékelés, amely unifikálja az államélet legmagasabb funkcionáriusát a legalsóbbrendű tennivalók elvégzésére hivatott közeggel, amely szerint a miniszternek vagy a Kúria elnökének tettleges bántalmazása egyenlő súlyos a hirdetést kidoboló községi kisbíró meglökésével, nem alapszik az életviszonyok reális mérlegelésén. Mikor pedig a törvény a védeni kívánt személyek egész körére oly egységes büntetési tételt: három évig terjedhető börtönt állapított meg, amely büntetési tétel csupán a súlyosabb eseteknek volna megfelelő, szükségkép előállott az az eredmény, hogy a bíróságok az eseteknek túlnyomó többségében a rendes büntetési tétel legkisebb mértékét is túlszigorúnak ítélték és a Btk. 92. §-ának tömeges alkalmazásával fogházbüntetést állapítottak meg. Nem ismeretlen előttem a bíróságainknak, főleg pedig az elsőfolyamodású bíróságoknak az a különös hajlandósága, hogy kellő egyéniesítés nélkül előszeretettel közelítik meg és alkalmazzák a büntetési tétel minimumát és veszik igénybe a csupán rendkívüli esetekre szánt kivételes enyhítés jogát. A közveszélyes munkakerülőkről szóló 1913: XXLI. tc. 8. §-ában magam kezdeményeztem ennek részleges ellensúlyozására oly intézkedést, amely legalább ezekkel a bűntettesekkel szemben kizárja a büntetőhatalom elgyengülésére vivő lanyhaságot. Mikor azonban a bűnügyi statisztika arról számol be, hogy az 1884. évben a hatóság ellen való erőszak miatt elítélt 1137 személy közül 523, az 1888. évben elítélt 1683 személy közül 931, az 1905. évben elítélt 2410 személy közül már 2145, az 1908. évben elítélt 2879 személy közül pedig 2761 ítéltetett fogházra, ebből félreismerhetetlen, hogy a bíróságok a 92. §-t törvényes rendeltetésétől elvonják és ezzel az egész büntetési rendszert denaturalizálják, csakhogy értékítéletüknek és erkölcsi meggyőződésüknek megfelelő büntetési tételt szabhassanak ki.
7. A Btk. 166. §-a bizonyos személyeket a büntetőjogi védelem szempontjából a hatóság közegének jellegével ruház fel. A felsorolásnak mindhárom pontjában foglalt körülírás módosításra és pedig részben helyesbítésre, részben kiegészítésre szorul.
8. A Btk. miniszteri javaslata egyáltalában nem tartalmazott intézkedést az országgyülési tagok személyének és hivatásának oltalma felől és a Btk. 163. §-ának harmadik bekezdése egyik országgyülési képviselőnek a képviselőházi tárgyalások alkalmával elhangzott felszólalása folytán az igazságügyi bizottságnak pótlólag tett jelentése alapján került be a törvénybe. Kétségtelen, hogy az a rendelkezés, a mely bünteti azt, a ki erőszakot vagy veszélyes fenyegetést követ el az országgyülésnek valamely tagja ellen abból a czélból, hogy őt hivatása gyakorlásában megakadályozza vagy valaminek elhatározására vagy valamely intézkedésre kényszerítse, továbbá amely bünteti és pedig súlyosabban a csoport által elkövetett erőszakot vagy veszélyes fenyegetést, a miniszteri javaslatnak súlyosan érezhető hiányát küszöbölte ki és erős biztosítéka annak, hogy az országgyülés tagja illetéktelen kényszerítő befolyásolás nélkül tölthesse be hivatását. De szembeötlő, hogy az az alapgondolat, amelyből annak idején a felszólaló képviselő, valamint az igazságügyi bizottság igen helyesen kiindult, a törvénybe került szövegben nem jut teljesen kifejezésre. A Btk. 163. §-ának harmadik bekezdésében foglalt rendelkezés bevezető mondatából az következik, hogy a törvény az országgyülés tagjának védelmét a hatóság védelmével egyenlő fokvá teszi. A rendelkezés további része azonban csak az akadályozás vagy a kényszerítés czélzatával történt tettleges erőszakot és veszélyes fenyegetést kriminalizálja. Ennek folytán az a kivételes védelem, amely a hatóságnak már a csoportosulással szemben osztályrésze, hogy nevezetesen már a czélzatos összegyülekezésben megnyilvánuló támadási előkészületet mint bevégzett bűncselekményt kell büntetni, az országgyülés tagját nem illeti meg. Feltünő az is, hogy - mint azt már a Szilágyi Dezső-féle büntetőnovella-javaslat (1892.) indokolás is hangsúlyozta - az országgyülés tagja nem részesül kellő védelemben az oly tettleges bántalmazás ellen, amely őt hivatásának gyakorlásában érte. Fennálló jogunk szerint (Btk. 165. §) hatóságnak legalsóbbrendű közege ellen elkövetett ily tettleges bántalmazás bünntett. De azt, aki az országgyülés tagját bántalmazza tettleg hivatásának gyakorlásában, csupán pénzbüntetéssel lehet büntetni (Btk. 261. §), fogházzal pedig csak akkor, ha a bántalmazás nyilvánosan történt (Btk. 262. §). A 163. § harmadik bekezédése nem említi meg az országgyülés bizottságának tagját. Ez hézag, mert van oly eset, ahol a bizottság megbízása akkor is tart, amikor az országgyülést már feloszlatták. (Képviselőházi házszabályok: 292. §: 1892:XXI. tc. 9. §). A 163. § harmadik bekezdése a háznak vagy a bízottságnak választott tisztviselőjét és kiküldöttét sem említi. Ez is hézag, mert az orszgágyülés tagjának törvényhozó hivatása nem fedi teljesen a tisztviselői és kiküldötti minőségben folyó feladatokat, amelyek között többféle igazgatási, sőt bíráskodási tennivaló is fordul elő. A háznagy tekintetében pedig a védelem kifejezett biztosítása annál kevésbl mellőzhető, mert annak funkcziója az országgyülés feloszlatásával nem ér véget.
9. Az országgyülés két házának hivatalainál alkalmazott személyzet védelme felől szintén nincs rendelkezés és megfelelő védelmet igényel az 1912:LXVII. tc. által felállított képviselőházi őrség.
10. Az 1867:XII. tc. a magyar államhatalom gyakorlásának bizonyos terén módosította az államhatalom gyakorlásának rendjét és az államhatalom gyakorlását a czél követelte és tüzetesen megjelölt határok között a delegáczióra bízta. Megfelelő rendelkezést tett az osztrák törvényhozás is. A két delegácziónak egyező határozatában két külön államakarat nyilvánul meg és viszont csak a két delegácziónak egyező határozata foglalja magában a közös ügyekre vonatkozó s a delegácziók hatáskörébe utalt tennivalóknak pozitív eldöntését. A Btk. ennek az államjogi elrendezésnek folyományakép az osztrák delegáczió a magyar delegáczióval egyenlő büntetőjogi védelem alá helyezte (152. § 2. pontja, 173. §, 269. §) és az osztrák delegáczió tagját a magyar delegáczió tagjával egyenlő védelemben részesíti (163. § harmadik bekezdés). Ez maga után vonná az osztrák delegáczió közegeinek védelme felől való rendelkezést is. Kiemelem, hogy az a büntetőtörvényjavaslat, amelyet az osztrák igazságügyminiszter az 1912. év folyamán az országgyülés elé terjesztett, az alkotmányos képviseletek és köztestületek védelme felől rendelkezve (II. rész, 146-148. §) szintén védelemben részesíti nemcsak a magyar delegácziót, annak bizottságát és tagját (97. §) de a magyar delegáczió hivatalnokát, valamint segéd- és szolgaszemélyzetét is (100. §). Ennek a védelemnek azonban a viszonosság a feltétele (97. §).
III. A törvényjavaslat rendszere. A törvényjavaslat értékesíti a fennálló jog anyagából mindazt, ami a gyakorlatban bevált és amit a bírálat nem kifogásolt. Több kérdésben éppen a Btk-ben egyéb érdések szabályozásánál kifejezésre jutó gondolatok értékesítésével kívánja jogunkat továbbfejleszteni. Önként értetődik, hogy hasznosítja a külföldi törvények és javaslatok anyagából meríthető tanulságokat is.
1. Fennálló jogunk ezreket és ezreket ruház fel az államakaratnak kiképzésére és keresztülvitelére irányuló hivatással, ami reájuk nézve sajátos joghelyzetet teremt. Ennek a joghelyzetnek egyik eleme a közfunkczionáriusnak e minőségben való különleges büntetőjogi védelme ls különleges büntetőjogi felelőssége. Amikor a büntetőtörvény meghatározza, hogy alkalmazása szempontjából kit kell hatóságnak és hatóság közegének és kit közhivatalnoknak tekinteni, a közmegbízottsk közül kíválasztja azokat, akiknek alkalmazását olyannak ítéli, hogy az bizonyos fokozott védelem nyujtását ls fokozott felelősség megállapítását igényli. Törvényszerkesztési szempontból egyszerű volna a két kategóriának egybevonása. Államigazgatásunk szervezetének és működésének behatóbb vizsgálata azonban arról győz meg, hogy ez az egyenlősítés több esetben a védelem szempontjából szükségtelen kimélésre, a felelősség megállapítása szempontjából pedig megokolatlan szigorra vezetne. Ezért a törvényjavaslat magáévá teszi azt az álláspontot, amelyet a Btk. is képvisel, és élesen külön tartja egyrészt a hatóságoknak és közegeinek, másrészt a közhivataloknak osztályát. A két kategória továbbra is nem az egybevágó, hanem az egymást metsző körökkel jelképezhető. Így a kir. közjegyzőt e minőségében mindig közhivatalnoknak kell tekinteni, de ha nem hatóság megbízásából jár el, pl. ha végrendelkezésnél működik közre, nem hatóság közege. Az autóbusz kalauzát és a hajóskapitányt viszont hatóság közegének kell tekinteni, de nem egyszersmind közhivatalnoknak.
2. A törvényjavaslat általában állapítja meg, kit kell a büntetőtörvények alkalmazása szempontjából hatóságnak tekinteni. A Btk. 161. §-ának elhelyezéséből ugyanis nyilvánvaló, hogy annak rendelkezése csupán a Btk. II. részének V. fejezetére irányadó. Mikor tehát a Btk. ezen a fejezeten kívül említ hatóságot, ez elnevezés alatt a hatóság közjogi fogalmát kell érteni. Ennek a vegyes fogalomhasználatnak nincs benső jogosultasága. És egészen visszássá teszi a helyzetet a kir. Kúriának az a döntése, hogy a Btk. II. részének VI. fejezete szempontjából is a 164. § rendelkezése irányadó, bárha VI. fejezet nem tartalmaz utalást erre a §-ra. A törvényszerkesztés technikájának mai álláspontja az, hogy a Btk. egészére kiterjedő körülírást a Btk. általános részébe veszik fel. Miután azonban ez a helyes megoldás a jelenlegi részleges reformnál szerkesztési nehézséggel járna és az, hogy a Btk. általános részébe csupán a hatóság elnevezés értelmezését vennők fel, félreértésre és téves következtetésekre vezethetne, a javaslat az egész törvényművet önálló jelleggel ruházza fel és egyszersmind a régi körülírást hatályon kívül helyezi.
3. A törvényjavaslat is szükségesnek tartja a védeni kívánt alanyok körének kettéválasztását, de ezt a maitól eltérő alapon eszközli. A törvényjavaslat erősebb védelmet nyujt a hatóságnak és a hatóság tagjának, mint akik az államigazgatásban kiemelkedőbb hivatást töltenek be. A hatóságnak közege kisebb fokú védelemnek részese. Ezzel a megoldással, amely közhasználatú és jogilag szorosan körülhatárolt fogalmakon nyugszik és amely mellett lehetővé vált annak a körülírásnak elhagyása, amellyel bírói gyakorlatunk - miként az fentebb említettem - nem tudott megbirkózni, a törvényjavaslat megnyugtatóbbá teszi a bifunkácziót és számos kontroverziának veszi elejét. Nem kívánom elhallgatni, hogy a külföldi törvények és javaslatok legtöbbje nem ismer ily kettéosztást és a széles büntetési tétel keretében a bíró feladata annak kifejezésre juttatása, hogy mennyire magaslik ki a megtámadott szerepe az államigazgatásban. Birói gyakorlatunk azonban oly kevés érzéket tanusít az ily egyéniesítés iránt, hogy a törvény utmutatása elkerülhetetlen.
4. A törvényjavaslat mind a hatóságot, mind pedig közegét az akadályozással és a kényszerítéssel szemben egyedül hivatásuknak jogszerű gyakorlásában védi. A jogszerűség kellékének a bűncselekmény tényálladéki elemei közé való felvétele fontos lépés a polgári szabadságjogok biztosítékainak kiépítésében. A hatóság és közege akkor is jár el hivatásának gyakorlásában, ha az a feladat, amelynek megvalósítására az ő tevékenysége irányul, általában közfeladat és az illető államigazgatási tennivaló végzésére terület és idő tekintetében is ő van hivatva, feltéve, hogy közfunkczionárius minőségében lépett fel. A hivatás gyakorlásának jogszerűsége pedig azt jelenti, hogy a hatóság és közege eljárásában az államigazgatás meghatározott rendjének lényeges szabályait megtartja. Az államigazgatás különböző ágaiban különféle eljárási szabályok érvényesek. Néhol a szabályozás kimerítő az apró részletekig, másutt csupán a főelveket tartalmazza. Némely jogforrás az eljárási szabály megtartását az államigazgatási tény érvényességének kelléléül állítja fel, más esetben az ügy természetéből és a szabály tartalmából kell következtetni az eljárási rend megtartartásának fontosságára. És vannak nem lényeges szabályok is. Ezt a konkrét esetben a bíró állapítja meg és e tekintetben nem lehet döntőnek venni azt, hogy az illető eljárási szabályt törvény vagy pedig más jogforrás határozta-e meg. A törvényjavaslat minden fokú hatóságot és közeget csak hivatásának jogszerű gyakorlásában részesít védelemben és a védelem nem a funkczió minőségéhez igazodik. Itt kell kiemelnem azt a kérdést, mikor jár el hivatásának jogszerű gyakorlásában az a hatóság vagy közeg, aki nem közvetlenül a törvényt hajtja végre, hanem csupán valamely akaratelhatározó szerv döntésének kivitelére van hivatva és hogy jelesül védelemben részesül-e az, aki az akaratelhatározó szervtől eredő, de nem „hivatásának jogszerű gyakorlásában” keletkezett intézkedést hajt végre. Minden közfunkczionáriusra önállólag kell megítélni a védelem előfeltételeinek jelenlétét. De nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a követelményt, hogy a közfunkczionáriusnak ösmernie kell feladatait, valamint elvégzésük módjának szabályait és hogy a végrehajtó szervet a birálatnak bizonyos foka még az államigazgatásnak legszorosabb fegyelmet tartó ágazatában is megilleti. A Btk. 474. §-a, mely szerint nem esik beszámítás alá az a közhivatalnok vagy a fegyveres erőnek az a tagja, aki a Btk. 472. vagy 473. §-ában meghatározott bűncselekmény elkövetésével törvényes felsőbbségének jogos hatáskörében kiadott rendeletét teljesítette, a közfunkczionáriusnak csupán büntetőjogi felelősségét oldja fel, de nem irányadó ott, ahol éppen a mások büntetőjogi felelősségének kérdése forog szóban.
Különben a jogszerűség ismérvét már az 1791. évi Code Pénal is felvette a hatóság ellen tanusított engedetlenség büncselekményének tényálladékába („dépositaire de la force publique agissant légalement dans l'ordre de ses fonctions”). Az 1810. évi Code Pénal 209. §-a szerint „rebellion” az ellenállás azzal a közeggel szemben, aki a törvény vagy hatóság meghagyásának vagy pedig bírói parancsnak végrehajtásában jár el („agissant pour l'execution .....”): de több nagytekintélyű író és számos bírói határozat értelmezi úgy ezt a §-t, hogy annak rendelkezése nemcsak a czélt írja körül, a melyet a közfunkczionárius megvalósítani óhajt, de az eljárás szabályosságát is felöleli. Teljesen analog a helyzet a belga jog szerint.
A németbirodalmi büntetőtörvény 113. §-a is csak azt bünteti, aki a hivatása jogszerű gyakorlatában („in der rechtmäbung seines Amtes”) levő közfunkczionáriusnak áll ellen. Az élő német jogászok egyik legnagyobbiba írja, hogy a nem jogszerű államigazgatási ténnyel való szembeszállás akkor sem esnék e § súlya alá, ha a törvény a jogszerűséget kifejezetten nem is említenné. Az 1909. évi németbirodalmi büntetőtörvénytervezet 126. §-a hasonlóképpen az erőszakot vagy az erőszakkal való fenyegetést abban az esetben bünteti, ha az arra irányul, hogy a hatóságot vagy közegét „an der Vornahme einer rechtmässigen Amtshandlung” akadályozza.
Az 1912. évi osztrák büntetőtörvényjavaslat más formulával keresi a megoldást és pedig, miután 154. §-ában az erőszakkal vagy a jogellenes fenyegetéssel való akadályozást bűncselekménynek nyilvánította, kimondja, hogy ez a rendelkezés nem alkalmazandó, ha a közfunkczionáriusnak illető ténye hivatalos hatalommal való visszaélés, vagy ha az illető közfunkczionárius szolgálata körében nem volt hivatva az illető intézkedés tételére; mikor azonban a törvényjavaslat 155. §-a a nem jogellenes eszközzel való fenyegetést kriminalizálja, a jogszerűséget már felveszi a tényálladéki elemek közé.
5. A törvényjavaslat nem írja körül a veszélyes fenyegetés fogalmát. Ebben a kérdésben a bíróság épúgy képes az élet igényeinek felismerésére és értékelésére, mint amikor azt kell eldöntenie, hogy a fizikai erőnek minő neme vagy mértéke tölti be az erőszak fogalmát. Elvégre maga a Btk. sem adja meg mindenütt a fenyegetés meghatározását. Teljesen elegendő irányítás a fenyegetés mellett a „veszélyes” jelző, amely félre nem érthetően juttatja kifejezésre azt is, hogy passzív ellenállás nem lehet bűncselekmény.
6. A törvényjavaslat kiterjeszti a védelmet a hivatás gyakorlása miatt bosszuból való bántalmazás esetére. Ezt egyfelől a hivatás gyakorlása szabadságának fokozása érdekében tartom szükségesnek. Másrészt az a szempont vezetett, hogy mód nyíljék arra, hogy a büntettes erkölcsi egyéniségére rendkívül jellegzetes bosszú-motívum már e részleges reform keretében is értékesíttessék. Utalok különben arra az analog rendelkezésre, hogy a Btk. 419. §-a az idegen ingó dolog megrongálása esetében minősítő körülménynek tekinti, ha a bűncselekményt közhivatalnok vagyonán, hivatalos eljárása miatt, bosszúból követték el.
7. A törvényjavaslat az országgyülés szabad működésének biztosítása végett a következő újításokat tartalmazza: Az országgyülés tagjának védelme az egyéni hatóságot gyakorló személy védelmével minden vonatkozásban egyenlő terjedelmű. Védelmet nyer az országgyülés két házának minden tisztviselője, minden bizottságának tagja, bizottságának kiküldötte e minőségben is. Védelemben részesül az országgyülés két házának és bizottságának minden közege. Az osztrák delegáczió közegét a magyar delegáczió közegével egyenlő védelem illeti meg. Szó lehetett volna arról, hogy a törvényjavaslat az osztrák delegáczió közegének épúgy csak viszonosság esetén adjon védelmet, amint azt a fentebb idézett osztrák büntetőtörvényjavaslat a magyar delegáczió közegére vonatkozólag teszi. Miután azonban a viszonosságnak feltételül felállítása szükségkép a Btk. mindazon rendelkezéseinek megfelelő átdolgozását igényelné, amelyek az osztrák delegáczió védelme felől intézkednek, ez pedig túlmenne a jelen törvénymű czélja által megszabott határokon, ily rendelkezés felvételét csak az új büntetőtörvény szerkesztése keretében lehet megfontolás tárgyává tenni.
8. A törvényjavaslat 2. és 4. §-ának első bekezdésében meghatározott bűncselekmény a csoportosulással befejezést nyer. A büntetőjog általános szabálya szerint tehát nem volna mentesítő az elállás vagy a visszalépés. Minthogy azonban előfordul, hogy a csoportosulásban résztvevő egyes személyek eljárásuk jellegének és következményének tudatára ébrednek, még mielőtt a csoportosuláson kívül egyebet követtek volna el és vagy önként, vagy pedig a hatóságnak, vagy közegének figyelmeztetésére visszavonulnak, ami már önmagában is csökkenti a csoportosulás veszélyeztető jellegét, de ezenfelül ily irányban a példa vonzóerejével másokra is üdvös hatást gyakorol: a törvényjavaslat a Btk. 159. §-ának analogiájára a tevékenyen bűnbánónak büntetlenséget biztosít. Ez a büntetlenség azonban csak a csoportosulásra szorítkozik; ha többet követtek el, ha pl. erőszakot vagy veszélyes fenyegetést használtak, ez a büntethetőséget kizáró ok nem állapítható meg. Semmi esetre nem terjed ki a büntetlenség a felbújtókra és a vezetőkre. Külön rendelkezés nélkül a tevékeny bűnbánatnak szövetség esetében sem volna a büntetéstől mentesítő hatása. Kriminálpolitikai szempont teljesen megokolttá teszi, hogy azt, aki a veszélyes eredmény elhárítását a hatóságnál való feljelentéssel lehetővé tette vagy legalábbis arra törekszik, hogy társait tehetsége szerint a tervezett cselekmény véghezvitelétől visszatartsa, a büntetés elengedésével jutalmazzuk.
9. A törvényjavaslat tartózkodik a szabadságvesztésbüntetés tételeinek súlyosbításától, a bűncselekményeknek arra a körére pedig, amely a bűnügyi hatóságokat leginkább foglalkoztatja, t. i. a hatóság közege ellen való erőszaknak a törvényjavaslat 4. §-ában körülírt esetére a mai börtönbüntetés helyett fogházbüntetést rendel; így lehetségessé válik, hogy a bíróság kivételesen rendkívül enyhe esetben a Btk. 92. §-ának alkalmazásával főbüntetésül pénzbüntetést szabjon ki. Súlyosbítás azonban a pénzbüntetésnek mellékbüntetésül rendelése. A törvényjavaslat úgy ettől a rendelkezéstől, mint pedig attól, hogy bűntett esetében a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztését és a hivatásvesztést is meg kell állapítani, erős visszatartó hatást vár. Enyhébbek a mai jognál a törvényjavaslatnak a szövetségre vonatkozó rendelkezései is.
Az 1. § nem fogalommeghatározása a „hatóság”-nak. Ez egyrészt nem volna törvénybe való, másrészt nem is szükséges. A Btk. 164. §-a is csupán elősoroló körülírás. Bíróság alatt mind a rendes, mind pedig a külön bíróságokat kell érteni. Minthogy a büntetőtörvények alkalmazása szempontjából (Btk. 461. §, 1914:XVII. tc. 2. §) olyanokat is közhivatalnoknak kell tekinteni, akik nem állami, törvényhatósági vagy községi hatóságoknak fegyelmi joghatósága alatt állanak, biztosítani kell e közhivatalnokok fegyelmi hatóságai itélkezésének szabadságát és tiszteletének és tekintélyének védelmét, valamint azt is, hogy az előttük elkövetett hamis vádolás megfelelő megtorlás alá kerüljön. Ugyanez áll az ügyvédek fegyelmi bíróságára. Végül, mikor az állam bizonyos ügyeket elvon az igazságszolgáltatás intézményes szerveinek hatásköréből és jogvitáknak köztekintéllyel való eldöntésére más alakulatokat is hivatottá tesz, gondoskodni kell minden kételyt kizáróan afelől, hogy hivatásukat ezek is betölthessék és jelesül, hogy az eljárás szabadságát és a döntés függetlenségét a büntetőjogi védelem eszközei is kellőkép biztosítsák.
A 2. § első bekezdése alá eső bűncselekmény elkövetési cselekedete: a csoportosulás, amelynek akadályozása, intézkedésre kényszerítés vagy pedig tettleges bántalmazás a czélja. A 2. § második bekezdése a bűncselekmény elkövetése cselekedetének három tipusát ismeri. Egyik: akadályozás. A másik: kényszerítés intézkedésre. A harmadik: tettleges bántalmazás.
2. Fentebb szólottam már arról, hogy a törvényjavaslat mind az akadályozással, mind pedig a kényszerítéssel szemben egyedül a hivatásnak jogszerű gyakorlásában nyujt védelmet. A hatóságnak vagy közegének tévedése, vajjon eljárása a hivatás jogszerű gyakorlása-e, a bűncselekmény tényálladéka szempontjából közömbös, a szembeszállónak tévedését pedig a tévedésre fennálló általános szabályok szerint kell megítélni. A kényszerítésben álló bűncselekmény körülírása a mai jog körülírásától eltér annyiban, hogy kimaradt az „elhagyásra” való kényszerítés megemlítése, mert ez csupán alfaja az akadályozásnak. Kimaradt az „elhatározásra” kényszerítés is; az elhatározás belső folyamat és állapot, amely egymagában ép oly kevéssé ismerhető fel, mint a gondolat és csak akkor büntethető, mikor érzékelhető eredménye forog fenn; ez pedig már „intézkedés”. A jogszerű intézkedésre való kényszerítés is bűncselekmény. A „hivatásból folyó eljárás” szélesebb terület megjelölése, mint a Btk. 165. §-a által használt „hivatalos eljárás”. A végrehajtó, aki székhelyéről a végrehajtásnak más községben levő szinhelyére utazik, a bírósági szolga, aki a kereset kézbesítése után távozóban van, az országgyülési képviselő, aki pártértekezleten vesz részt vagy beszámolót tart, e rendelkezés védelmét élvezi. „Eljárás alatt” időhatározó kifejezés. A bántalmazásnak nem kell kapcsolatosnak lenni az eljárással. Azt azonban tudnia kell a tettesnek, hogy a sértett hivatásából folyó eljárásban van. Bántalmazás esetében a hivatás gyakorlásának jogszerűsége nem tényálladéki elem. Ugyanitt a szenvedő alanyok között a „hatóságot gyakorló személy” is szerepel. Ez nem új kategória. Ez az elnevezés az egyéni hatóság alanyát jelenti. A fizikai személyt kellett ugyanis megjelölni, mert tettleges bántalmazás csak ilyen ellen követhető el.
3. A „csoportosulás esetén kívül” kifejezés a „csoportosulás” ellentéte. A Btk. 163. §-a a „csoportosulás„-sal ezt a kifejezést helyezi ellentétbe: „csupán egy személy”. Ez nem szabatos, tekintettel társtettesek és más részesek közreműködésének lehetőségére.
A 3. § elejti a „fegyveres” személy és a „fegyveres” csoport bűncselekményének minősítését és csupán a „felfegyverkezett” személy és a „felfegyverkezett” csoport bűncselekményét emeli ki. A felfegyverkezés megállapításához nem elég támadásra alkalmas lövő, ütő, szúró, vágó eszköz birtoklása; azt is meg kell állapítani, hogy a tettes ezt az eszközt a támadás czéljából vette magához. Az nem lényeges azonban, vajjon a tettes az eszközt valóban használta, vagy hogy ennek birtokáról a sértett tudomást szerzett-e.
A 4. §-ban a „hatóság közege” elnevezés szélesebb körű fogalmat fed, mint a Btk. 165. §-ának ugyanez a kifejezése. A törvényjavaslat 4. §-a a közeget a hatósággal (1. §) és a hatóságnak tagjával állítja szembe, akinek védelme felől a 2. és a 3. § rendelkezik. Közeg az államigazgatásnak oly szerve, amelyik szolgálatánál vagy különös megbizatásánál fogva akár kijelentéssel, akár valósítással valamely hatóságnak vagy pedig hatóság valamely tagjának rendelkezése, vezetése, felügyelete, ellenőrzése alatt államigazgatási feladatot teljesít. Testületi szerv, bizottság is lehet közeg.
Az 5. § kiterjeszti olyanokra a közeg részére biztosított védelmet, akik ebben - a közeg elnevezés közjogi értelme szerint - különben nem részesülnének. Ez a § a Btk. 166. §-ának helyébe lép.
a) A Btk. egyedül a „nyilvánosan felállított” polgári és katonai őrt nyilvánította hatóság közegének. Ezt katonai körök kifogásolták és alaposnak kell felismerni azt a birálatot, hogy a törvény a rejtet helyre kirendelt őrtől vagy pl. egy pénztár bizotságának megvédésére a pénztárnak a közönség által hozzá nem férhető helyiségében tartózkodó őrtől indokolatlanul tagadja meg a védelmet.
b) Már a Btk. védelmet nyujtott a közforgalomban levő vaspályák és az állami távirdák felügyelő- és kezelőszemélyzetének. Ezt a körülírást elsősorban a technika fejlődése tette elavúlttá. Konkrét esetben a kir. Kúria az autóbusz kalauzát nem védte meg a 166. § súlyával és ezt azzal indokolta, hogy az autóbusz nem vaspálya, mert nincs pályaút szerkezete. Azt hiszem, büntetőjogi szempontból ennek a körülménynek jelentőséget nem lehet tulajdonítani. Ezenfelül ugyanazok az okok, amelyek amellett szólanak, hogy a közforgalmú vaspályáknak bizonyos alkalmazottait a hatóság közegével egyenlő védelemben részesítsük, megokolják a tömegszállításra rendelt összes géperejű közforgalmú közlekedési vállalatok ily alkalmazottainak hathatósabb oltalmazást is. De azért is szűk a Btk. körülírása, mert nem említi a távirda mellett a távbeszélőt és egyéb villamos jelzőberendezést, továbbá mert csak állami távirdák felől rendelkezik, holott az 1888:XXXI. tc., amely a távirdák, távbeszélők és villamos jelzők létesítését, berendezését és üzemben tartásást az állam fentartott jogának nyilvánítja, közhasználatú vagy közérdekű nem állami távirdát, távbeszélőt és egyéb közhasználatú vagy közérdekű nem állami villamos jelzőberendezést is ismer. Végül kételyt kizáróan kellett rendelkezni a m. kir. posta alkalmazottainak védelme felől is.
c) A Btk.-nek azt a rendelkezését, hogy hatósági közegnek kell tekinteni a rendőrségi személyzet tagját, ide számítva a csőszöket, az erdő-, a folyam-, a gátőröket, a vadászati felügyelőket, amennyiben a törvény által rendelt feltételek mellett alkalmazottak, a Btk. óta alkotott törvények és egyéb jogszabályok tették elavulttá. A közbiztonsági szolgálatnak ellátásáról és a m. kir. csendőrség szervezéséről szóló 1881:III., a székesfővárosi m. kir. államrendőrséget szervező 1881:XXI., a csendőrségnek a törvényhatósági joggal felruházott városok területén való tennivalóiról szóló 1882:X., a mezei-, tűz- és közrendőrség gyakorlását kötelezően a község feladatai közé, valamint a piaczi, hegyi, vásári, építészeti s közegészségügyi rendőrség gyakorlását is kötelezően a rendezett tanácsú városok feladatai közé sorozó 1886:XXII., végül a határrendőrséget alakító 1903:VIII. tc. életbelépte óta, figyelemmel az 1896:XXXIII. tc. VIII. fejezetére (A nyomozás) és különösen e törvény 85. §-ának továbbá a Csendőrségi Utasítás 92. és a Rendőri Utasítás 7. §-ának rendelkezéseire, továbbá a m. kir. minisztériumnak 1899. évi deczember hó 6-án 15,637. M. E. sz. a. kelt rendeletére (A kir. ügyészségek és a rendőri hatóságok és közegek érintkezési módjának megállapítása tárgyában), végül az 1901:XX. tc. 13. §-ára és az 1909. évi szeptember hó 26-án 65,000 B. M. sz. a. kelt rendeletben foglalt Rendőri Büntető Eljárási Szabályzatra, nem kétes ugyanis, hogy mind az állami, mind a municzipális közigazgatás rendőrségi szervei közjogi értelemben és a büntetőjogi védelem szempontjából is hatóságok, illetőleg hatósági közegek. Amennyiben pedig arról van szó, hogy a hatóság közegével egyenlő védelemben részesítsük azokat a biztonsági szolgálatot végező magánalkalmazottakat, akik államigazgatási tennivalót pótló feladatot töltenek be, vagyis hogy a büntetőjog e vonatkozásban honorálja a rendőri közhatalomnak magánszemélyekre történt átruházását, meg kell állapítani, hogy az 1879:XXXI. (Erdőtörvény), az 1883:XX. (A vadászatról), az 1885:XXIII. (A vízjogról) és az 1894:XII. tc. (A mezőgazdaságról és mezőrendőrségről) idevonatkozó rendelkezései nem vágnak egybe a Btk. szóban levő rendelkezésével, ami a gyakorlatban állandóan kételyekre adott alkalmat és ingadozást eredményezett. A Btk. 166. §-a ugyanis a „törvény által rendelt feltételek mellett alkalmazott” csősz stb. védi. Ámde törvény nem határozza meg az alkalmazás feltételeit. Az 1879:XXXI. tc. csupán a felesketést köti bizonyos feltételekhez, hogy azután a felesketett erdőőrre és erdőtisztre bizonyos jogokat és kötelezettségeket (jelvény-, formaruha-, fegyverviselés, naplóvezetés stb.) állapítson meg. Az 1894:XII. tc. is csak arról rendelkezik, hogy ki eskethető fel mezőőri szolgálatra, mert bizonyos jogok és kötelezettségek csupán a felesketett személyzetett illetik meg. Az 1885:XXIII. tc. szerint pedig a vízrendőri személyek szolgálatba állítása tekintetében a mezőőrökre fennálló szabályokat kell alkalmazni. Az 1883:XX. tc. és az ezt kiegészítő 19,426 1912. sz. földmívelésügyi miniszteri rendelet is csak a vadászati területre való felvigyázattal megbizott személyek felesketéséről és ennek feltételeiről rendelkezik. A törvényjavaslat azzal kivánja a kételyeket eloszlatni s a bizonytalanságot megszüntetni, hogy a hatóság közegének minőségét és ezzel a büntetőjogi védelmet a hatósági felesketéshez köti.
3. Az 5. § rendelkezése nem irányadó, ha az ott említett személy felől akár a 2., akár a 4., akár a 7. § rendelkezik.
A 7. §-ban felsorolt közegek ellen irányuló bűncselekmény esetében a büntetési tétel magasabb, mint a hatóság közege ellen irányuló támadás esetében. A megkülönböztetés alapja az a magasabbfokú államérdek, amely az országgyülés szabad működéséhez fűződik.
Azt a gondolatot, hogy a közerőnek segítséget nyujtó magánszemély fokozott büntetőjogi védelem alatt álljon, a jelen törvényjavaslat is értékesíteni kívánja. Azonban nem csupán a támogatásra vagy védelemre megjelent magánszemélyt kell a fokozott oltalom alá helyezni, de azt is, aki más okból jelent meg, de a közfunkczionáriusnak támogatására vagy védelmére kelt.
A Btk. II. részének V. fejezetére vagy annak valamelyik §-ára hivatkozó törvényes rendelkezések közül, aminők pl. az 1887:XLIV. tc. 13. §-a, az 1879:XXIII. tc. 40. §-a az 1890:I. tc. 149. §-a, az 1894:XII. tc. 81. §-a, csupán az első helyen említett rendelkezés tekintetében kell kifekezetten intézkedni, mert ez nem csupán utal a Btk. 165. §-ára, de annak rendelkezéseivel egybevágó önálló bűncselekmény tényálladékát is megállapítja.
