I. Mikor a törvényhozás az egyes bűncselekmények tényálladékát és büntetését meghatározza, a társadalom javainak értéke felől alkotott ítéletét nyilatkoztatja ki. Akik büntető rendelkezést tartalmazó törvényeinknek érték-ítéleti rendszerét akár tudományos, akár gyakorlati szempontból vizsgálat tárgyává tették, ennek a rendszernek jelentékeny fogyatkozásait észlelték. A fogyatkozások közül legnyomatékosabban arra mutattak reá a bírálók, hogy büntető rendelkezést tartalmazó törvényeink fölötte mostohán bánnak el egyes nem-vagyoni vagy nem tisztán vagyoni érdekekkel, amelyeknek erőteljes védelme pedig a kulturember felfogása szerint a polgári együttélés zavartalanságának és az összeműködés tökéletesedésének lényeges biztosítéka és az emberi és a társadalmi érték érvényesülésének hatályos előmozdítója. Azt, hogy a tételes jognak mely rendelkezései szorulnak ebből az okból módosításra és kiegészítésre, annak a nemrég megindult munkának során kell megállapítani, amelynek az új büntetőtörvény szerkesztése a feladata.
A becsület büntetőjogi védelmét meghatározó jogszabályok azonban annyi szembetünő hiányt mutatnak, a reform nélkülözhetetlenségének hite annyira átment a köztudatba, sőt a reform iránya tekintetében is több kérdésben oly egységes közvélemény alakult már ki, hogy időszerűnek tartottam ennek a joganyagnak reformja felől önálló törvényhozási intézkedésnek kezdeményezését, függetlenül az új büntetőtörvény szerkesztésétől, amely munkálat - miként ezt a hatóságok büntetőjogi védelméről szóló törvényjavaslat is felemlítem - oly széles mederben folyik, hogy törvényerőre emelkedése előreláthatólag hosszabb időt vesz igénybe. Sürgős szükséggé teszi ezt az önálló intézkedét az a tapasztalás, hogy a bírói gyakorlatban még az az érték is lefokozódik, amelyet a törvény tulajdonít a becsületnek. Nem lehetetlen, hogy ez a jelenség csak visszatükröződése a társadalmunk erkölcsi fegyelmezettségében itt-ott mutatkozó lazulásnak. Napjainkban nem csupán a tekintély tisztelete hanyatlott, de megcsökkent az a tudat is, hogy a képesség és a kötelességteljesítés elismerése méltó. Cinizmus és frivolitás kapott lábra és eldurvult a közízlés. Már pedig a könnyelmű becstelenítés, a becsület kétségbevonásának és megtagadásának elharapódzása, különösen pedig a sajtó útján iparszerűen űzött gyalázkodás - a hírnévnek rontása és a becsületérzés eltompulása révén - közvetlenül vagy közvetve magára az egyéni erőre, az önbizalom, az érvényeslés érdemességének gondolatára, a munkaképességre és a dologkészségre is bomlasztó hatást gyakorol és az egyéni és a közérdeknek helyrehozhatatlan károsodását eredményezi. Teljes mértékben áthat ezért az a meggyőződás, hogy az életviszonyokkal józanul számot vető törvényhozás nem helyezkedhetik a bölcselőknek arra a teljesen egyoldalú álláspontjára, amely szerint „a becsület oly eszményi java az egyénnek, amelyhez bántó szó vagy tett fel nem ér”. A törvényhozásnak szembe kell szállnia a dekadenczia és a morális leromlás irányzatával és épen az ítélkezésnek és a társadalom közfelfogásának kölcsönhatását véve számításba, helyesebb érték-ítéletének kijelentésével és a rendelkezésre álló egyéb eszközök latba vetésével is arra kell törekednie, hogy a társadalomnak e nemes értéke megfelelő oltalom alá kerüljön.
A fennálló jog és a bírói gyakorlat. Külföldi törvények és javaslatok. I. 1. A becsület az az érték, amelyet a közfelfogás a személyi minőségből és a társadalomban való elhelyezkedésből következő feladatok elvégzésére való képességnek és az e feladatoknak megfelelő cselekvésnek tulajdonít. Becsülésben az részesül, akiről a közfelfogás elismeri, hogy megfelel személyi minőségéből folyó kötelességeinek és beválik abban a hivatáskörben, amelynek betöltése a társadalomban elfoglalt állásából ő reá hárul. Ez a hivatáskör lehet alacsonyabb- vagy magasabbrendű; rendeltetés, osztály vagy nem szerint más és más természetű. Maga a becsület mint jogtárgy azonban egységes és a funkczió mibenállása és minősége csakis mint a képesség, a tehetség és az eredményesség értékelésének kiinduló pontja jön figyelembe.
2. A jogelmélet a becsület ellen irányuló bűncselekménynek két tipikus alakzatát ismeri. Egyik: a becsületnek harmadik személy gondolatvilágában való veszélyeztetése. Idetartozik az oly nyilatkozat, amely megtagadja vagy kétségbevonja valakinek akár személyi integritását, akár pedig társadalmi értékét és amely alkalmas az illetőnek jelleméről, tulajdonságairól, képességéről, magatartásáról, eljárásáról vagy helyzetéről alkotott jó véleménynek a megrontására. A másik pedig: a becsületérzésnek megbántása, amit szóval vagy tettel követhetnek el. Az életben ez a szétválasztás nem jelentkezik ily élesen és határozottan. A hírnévrontás ugyanis - azonfelül, hogy csorbítja a személyiségnek kifelé való nyilatkozásait - a legtöbb esetben a lelki fájdalom érzését is felidézi a sértettben, viszont a szó vagy a tett, amely megbántja a becsületérzést, harmadik személy gondolatvilágában az esetek legtöbbjében a hirnevet is veszélyezteti. Ennek megfelelően a tételes jogok legtöbbje nem is viszi keresztül teljes merevséggel és következetesen ezt a szétválasztást, ami abban nyer kifejezést, hogy a hírnévrontás bizonyos eseteit a becsületérzés megbántásának esetével umfikálják. A bűntettekről és a vétségekről szóló 1878:V. törvénycikknek - Btk. - is ez az álláspontja. A Btk.-ben a 258. és a 261. § tartalmazza a becsület ellen irányuló bűncselekmény két főtipusának meghatározását. A 258. § értelmében rágalmazást követ el, aki többek jelenlétében vagy pedig több, habár nem együtt jelenlevő személy előtt oly tényt állít valakiről, amely a valóság esetében az illető ellen büntető eljárás megindításának okát képezné, vagy azt a közmegvetésnek tenné ki. A 261. § szerint pedig becsületsértésben válik bűnössé, aki más ellen meggyalázó kifejezést használ vagy meggyalázó cselekményt követ el, feltéve, hogy a 258. § esete nem forog fenn. Teljesen magamévá teszem azt a lélektani megfigyelésen és tapasztalati megfontoláson alapuló állásfoglalást, hogy a becsületértéknek oly megtámadása, amely adatokra utal, eseményeket és jelenségeket tár fel, sokkolta mélyebb és maradandóbb nyomott hagy harmadik személy gondolatvilágában és ép ezért veszedelmesebb is, mint az egyszerű véleménynyilvánítás, amelyet a nyilatkozó tárgyilag nem alapozott meg. Azt is elfogadom, hogy a becsületnek oly megtámadása, amelynél akár a tettes szándéka, akár az eredmény szreint a becsületérzés megbántása prevalcál, még akkor is a becsületsértés fogalmi körébe tartozzék, ha nyilvánosan kövgették el azt. Hiszen a bíró a büntetés nemének és mértékének megállapításánál a sértésnek a hirnevet veszélyeztető hatását, úgyszintén a veszélyeztetés fokát mérlegelés alá veheti. Rá kell azonban mutatnom arra, hogy a bifurkácziónak mai rendszere, amelyben a hirnévrontásnak is a 261. § a törzsdeliktuma, a 258. §-nak az alkalmazása pedig kivételes eset, holott maga a 261. § körülírása is túlszűk, egyrészt nem elégíti ki az élet igényeit, másrészt messze visszamaradt a vezető kulturállamok jelfelfogása mögött.
II. 1. A Btk. 258. §-a egyedül az állítást nyilvánítja a rágalmazás elkövetési cselekedetének. Ámde állításnak csupán azt a nyilatkozatot lehet tekinetni, amely a nyilatkozónak saját tudomását adja elő, vagy úgy hangzik, mintha saját tudomást adna elő, ami mellett a bűncselekmény megállapítása szempontjából természetesen lényegtelen, hogy ily tudomás létezik és egyáltalában fennforoghat-e. Állítás lehet az eset körülményei szerint egy önmagában közömbös szó, valamely kérdésre „igen” vagy „nem” szóval adott válasz, akár pedig más nyilatkozatának kiegészítése. Állítás lehet az eset körülményei szerint a feltételes alakban tett nyilatkozat is, ha t. i. a nyilatkozó olykép kívánja jelllemezni a sértettet, mint akitől kitelik a feltétel megvalósítása, vagy pedig ily helyzet áll előtérben, amelyben a feltétel megvalósulása várható. Nem tekinthető azonban állításnak az oly nyilatkozat, amelyben valaki nem saját tudomása alapján szól. Aki azt állítja, hogy X. a sértett felől lopás elkövetését beszélte el, nem állítja a lopás tényét, csupán a lopás elbeszélésének tényét és ezt sem a sértett felől. A Btk. javaslatának miniszteri indokolása utal ugyan arra, hogy a tény terjesztője ép annyira felelős, mint koholója. De nem világosít fel a tekintetben, vajjon megáll-e ez a felelősség akkor is, ha a terjesztő a tényt nem állítás - azaz saját tudomása - köntösében közli. Holott ez a döntő kérdés. Nem az a vitás, hogy a nominatio auctoris nem zárja ki a bűncselekményt, hanem hogy mily alakban tett továbbmondást lehet még mindig állításnak tekinetni. A külföldi törvények és javaslatok sokkalta szélesebb jelentésű kifejezéssel jelölik meg az elkövetési cselekedetet. A németbirodalmi büntetőtörvény az „állítás” (Behauptung) kifejezés mellett a „terjesztés” (Verbreitung) kifejezést is használja. És az a törvénymagyarázat, hogy mindenféle, különösen pedig a másnak tudomására hivatkozó továbbmondás is „terjesztés” kizárja a hézagot. Ezért ugyanezeket a kifejezéseket a németbirodalmi büntetőtörvény 1909. évi tervezete is megtartotta. Az az ellentervezet, amelyet ezzel a hivatalos tervezettel szemben Kahl, v. Lilienthal, v. Liszt és Goldschmidt készítettek (Gegenentwurf, 1911.), a Behauptung mellett a Mitteilung kifejezést használja. A büntetőtörvénykönyvet szerkesztő bizottság (Strafrechtskommission) ezt a kifejezés-cserét helyesnek találta. Mitteilung kifejezést használ az osztrák büntetőtörvényjavaslat (1912) is. Az olasz büntetőtörvény az ezzel azonos jelentésű commincando szóval jelöli meg az elkövetési cselekedetet. A franczia 1881. július 29-i sajtótörvény imputation-t és allégation-t említ. Így bármily alakú vagy szövegű nyilatkozat, amely diffamáló tényre utal, p. o. a másnak elbeszélésére hivatkozó kétkedő gyanusítás is rágalmazáskép minősül. A svájczi büntetőtörvénytervezet pedig e kifejezéseket használja: nachredet oder eine Nachrede verbreitet.
2. A 258. §-ban foglalt körülírás csaknem kizárólag az erkölcsi intigritást bástyázza körül. A társadalmi értéket nem karolja fel kellő hatállyal. A bűncselekményt ugyanis - eltekintve egyes igazán nem jelentékeny és inkább keresett példáktól - épen az etika és a büntetőjog intim viszonya révén még a legenyhébb esetben is bizonyos fokú erkölcsellenesség színezi. A közmegvetés veszélyének tényálladéki elemül való felvétele pedig egyenesen arra az értelmi és az érzelmi hatásra utal, amelyet a becstelenség, az erkölcstelenség idéz fel a közönség lelkületében. De az az érdek, amely ahhoz fűződik, hogy valakinek társadalom-forgalmi értékét elismerjék, a §-ban nem talált védelmet. A külföldi törvények és javaslatok e ponton is hasonlíthatatlanul szélesebb körű védelmet nyujtanak. A német törvény, amely szerint akkor rágalmazó a tényállítás, ha ez megvetés keltésére vagy a közvéleményben való lealacsonyításra alkalmas, (verächtlich machen, herabzuwürdigen in der öffentlichen Meinung), a társadalmi integritást egyazonos magaslatra helyezi az erkölcsivel. A franczia törvény szerint az a tényállítás rágalmazó, amely a becsületet vagy a tiszteletet támadja meg (qui porte atteinte á l’honneur on á la considérration). Honneur a valeur morale-t és a probité-t jelenti. A személyiségnek ócsárlása, a tekintélynek rontása, a társadalmi munkamegosztásból következő helyzethez nem méltó magatartásnak, állapotnak vagy felfogásnak állítása vagy hiresztelése pedig a consideration-t veszélyezteti. Maga a belga büntetőtörvény, amely pedig a magyar kodifikátor állásfoglalására a legnagyobb hatást gyakorolta, szintén széleseb keretben vonja meg a tényállítás rágalmazó minőségénekkereteit, mint a mi 258. §-unk. Ugyanis a közmegvetést keltő nyilatkozaton kívül (expose au mépris publie) oly nyilatkozat is ideesik, amely megtámadja a becsületet (l’honneur), tehát nemcsak bűncselekmény vagy fegyelmi vétség imputálását bünteti; hiszen non omne, quod licet, honestum est. Az olasz törvény azt a tényt is rágalmazó minöségűnek nyilvánítja, amely alkalmas arra, hogy valakinek jó hírét (riputazione) megsértse. Még messzebb megy a finn büntetőtörvény, amely szerint rágalmazást az követ el, aki bűncselekményt vagy oly cselekvést állít valaki felől, amely alkalmas arra, hogy megvetést keltsen az illető ellen, vagy hogy ártson az illetőnek keresetében vagy érvényesülésében. Hasonló széles a norvég büntetőtörvény körülírása: „amely veszélyezteti a jó nevet, vagy a becsülésre méltóságot, gyülöletet vagy megvetést kelthet, vagy pedig csökkenti a bizalmat, amely a sértett foglalkozásának, keresetének vagy állásának kelléke”. Az angol jog szerint hírnévrontó (defamatory libel) az a megrögzített nyilatkozat, amely állítással, czélzással vagy gúnnyal gyülöletet, megvetést vagy nevetséget akar kelteni valaki irányában (tends to ezpose any person to hatred, contempt or ridicule). Az osztrák javaslat szerint a nyilatkozatnak megvetés keltésére, vagy a közvéleményben értékcsökkenés eredményezéésre alkalmas jellege a rágalmazás ismérve (geeignet verächtlich machen, herabzuwürdigen in der öffentlichen Meinung). Végül a svájczi tervezetis védi a hírnevet (guter Ruf, bonne renommée).
3. Ehhez járul, hogy a 261. § is egyedül a meggyalázó kifejezést és cselekményt bünteti. A Btk. miniszteri javaslata szerint „becsületsértés vétségét az követi el, aki más ellen sértő kifejezést használ” (245. §). A „sértő” szót a képviselőház igazságügyi bizottsága cserélte fel a „meggyalázó” szóval. A miniszteri indokolásnak az a kijelentése tehát, hogy becsületsértés vétségéban az válik bűnössé, „aki másról oly véleményt, ítéletet, minősítést mond, amely azt, akiről modják, hírnevében megsérti, nevetségessé teszi, vagy hivatásának teljesítésére szükséges tulajdonságai megtagadása által sérti”, nem fedi a törvény rendelkezését, amely a becsületsértés körét nyilvánvalóan tetemesen szűkebbre vonta, mint aminőt a javaslat megállapított. A bírói gyakorlat nem követte, de nem is követhette ezért a miniszteri indokolás útmutatását és csak egyes elszigetelt határozatokat ismerek, ahol a bíróság - kifeszítve a 261. § értelmét - megállapította a bűnösséget a társadalmi értéknek az erkölcsi integritást nem érintő megtámadása esetében. A német bíró részére törvénye nem ad fogalmi körülírást (die Beleidigung ..... wird bestraft). Ezért ő sokkal szabadabban mérlegelheti, hogy valamely szó vagy tett - az idő, a hely, a szokások, a mód és egyéb körülmények szerint - becsületsértő-e. A franczia törvény szerint becsületsértés: tonte expression outrageante ..... A norvég törvény szintén a „sértés” szót használja korlátozás nélkül. Nem ad körülírást sem a német tervezet, sem pedig ellentervezete. A speczifikáló törvények közül pedig p. o. az olasz felsorolja az ingiuria tárgya gyanánt: l’onore, la riputazione, il decoro.
4. A 258. § szerint csupán tény állításával lehet rágalmazást elkövetni. A bírói gyakorlat kizárólag akkor állapít meg rágalmazást, ha a sértő egyedileg felismerhető módon konkretizálta a sértettnek személyes cselekvőségét. Eszerint nem rágalmazás, ha az inkriminált nyilatkozat oly szövegű, amely másnak a ténykedését helyezi előtérbe, még akkor sem, ha értelemszerűleg a sértettnek a magatartását szövegezi le és nem rágalmazás, ha a sértő csupán tulajdonságot állított, még akkor sem, ha abban félreismerhetetlenül a sértettnek valamely személyes cselekvősége van objektivizálva. Így csupán becsületsértés czímén büntették, aki ügyvédről azt állította, hogy görcsösen keresi a reklámot, képtelen pereknek vitelére vállalkozik és ezért fegyelmi vizsgálatokat rendeltek el ellene; ítélőbírókról konkrét ügyre vonatkozással azt állította, hogy részrehajló volt; gyárosról azt hiresztelte, hogy árúja nem érdemli meg a bizalmat és csaló az is, aki forgalomba hozza azt: nőről azt állította, hogy feslett életet folytat; íróról azt állította, hogy valamit rideg üzleti érdekből írt meg. A külföldi törvények közül a német törvény szintén tény (Tatsache) állításáról szól. De az uralkodó felfogás minden konkrét valóságot (Vorhandenes oder Geschehenes), ami csak bizonyítás tárgyává lehet tenni, a tény fogalma alá von. Binding szerint mindaz tény, amit tudni lehet és tekintélyes írók veszik még a jövőben bekövetkezhető történést is ténynek. Hogy tény a testi vagy a leki tulajdonság, a helyzet és az állapot, a cselekvésnek vagy a magatartásnak az indoka, a német irodalomban alig vitás. A franczia törvény értelmében ugyancsak tény felhozása (imputation ou allégation d'un fait) a rágalmazás kelléke. Igaz, az irodalomban túlnyomó az a felfogás, amely szerint a rágalmazásnak fait déterminé az ismérve. A bírói gyakorlat azonban nemcsak a szubstancziális (fait précis) kellékétől tekint el, de ténynek vesz mindent, amit csak bizonyítás tárgyává lehet tenni (susceptible d'une preuve judicaire). A franczia bíró diffamation-t állapít meg a tiszta tulajdonságot jelző szó használata esetében is, ha az adresszált harmadik személy abból tényre következtethetett. Egyik író a bírói gyakorlatot azzal jellemzi, hogy a bíróságok túlszélesen állapítják meg a tény fogalmi körét. Az osztrák javaslat egymásmellé állítja a cselekvés, mulasztás, tulajdonság és érzület kifejezéseket (Handlung, Unterlassung, Eigenschaft, Gesinnung). Ellenben a norvég törvény elkerüli a „tény” szó használatát és így írja körül: „Aki olyat imputál .....”
5. A 258. § szerint csak többek jelenlétében vagy több, habár nem együttlevő személy előtt tett tényállítással lehet rágalmazást elkövetni. Ez félreismerése a rágalmazás veszélyeztető jellegének. A gyalázkodásnak legveszedelmesebb fajtája ép az, amely alattomosan jár szájról-szájra, házról-házra. Mindenki tud a hírről, külön-külön mindenki terjeszti is azt, a bíró mégsem éri utól a hír forrását, mert a sértett nem tudja bebizonyítani, hogy a tényt ugyanaz az egy személy állította többek jelenlétében vagy több, habár nem együttlévő személy előtt. Találóan jellemzi a helyzetet a törvénynek egyik bírálója. A nagy vállalat igazgatója előtt diffimáló tényt állít valaki a vállalatnak bizalmi állásban levő alkalmazottjáról. A meggyanusított elveszti a bizalmat és elveszti állását. Az igazgató csak még egy igazgatóval közli a hírt, ez a másik igazgató is csak egynek adja azt tovább. A végeredmény, hogy egy exisztenczia ment tönkre. És ha a sértett rágalmazásért feljelentést tesz, a bíró összeszámolja a fejeket és a sértett ámulva hallja, hogy nincs „többek”, tehát őt nem rágalmazták meg. Maga a bírói gyakorlat oly útra siklott a „többek” követelménye értelmezésének kérdésénél, ami a legcsattanóbban bizonyítja a mai elrendezés tarthatatlanságát. A kir. Kúria nemrég mondotta ki ismételten azt a jogelvet, hogy rágalmazás tényálladékához nem szükséges, hogy a vád tárgyává tett nyilatkozatot a jelenlevő kettőnél több egyén mindegyike tényleg meghallja; elegendő, ha azok a vádlotthoz oly közel voltak, hogy a nyilatkozatot meghallhatták. Ez volna a törvényünk által megkívánt korlátolt nyilvánosság? A publiczitás kérdésében csupán a franczia jogterületen állanak elvi alapon. A franczia törvény szerint úgy a diffamation, mint az injure csak nyilvános elkövetés esetében vétség és a nem nyilvános sértést csak mint kihágást büntetik. Az olasz törvény már csak a „több személy” kellékét állítja föl (piu persone riunite, anche separate). A német törvény, a német tervezet, az ellentervezet, az osztrák javaslat, a norvég törvény, a svájczi tervezet ezt a korlátolt nyilvánosságot sem tekinti tényálladéki elemnek és a veszélyeztető jelleget abban ismerik fel, hogy a diffamáló nyilatkozat bármely harmadik személynek, hacsak egynek is tudomására jutott.
III. Tűrhetetlenül visszás helyzetnek forrása a valóság bizonyításának mai szabályozása. Itt első sorban azt a hiányt kell kiemelnem, hogy a Btk. nem nyilatkoztatja ki, vajjon a valóság bizonyíthatása-e a szabály vagy pedig a bizonyításnak a tilalma. Más szóval: hogy a Btk. a valótlan állítást és az alaptalan gyalázkodást akarja-e tilalmazni, vagy pedig azt akarja elérni, higy az emberek ne torzsalkodjanak egymással. A Btk. 263. §-a felsorolja a bizonyítási jogczímeket, 264. §-a felsorolja a bizonyítási tilalmakat, de nem törödik azzzal a törvény, mi történik az e § pontjaiba be nem férő esetekben. Utalnom kell arra is, a becsületnek mily elértéktelenedése állott elő abból, hogy a törvény bármely kifejezés valóságának a bizonyítását megengedi. Rágalmazást egyedül tény állításával lehet elkövetni. A valóság bizonyítása anyagának kérdése rágalmazás esetében tehát nem vitás. Becsületsértésnél sem vitás a bizonyítás anyagának a kérdése oly esetben, mikor egyedül azért minősül becsületsértésnek a bűncselekmény, mert a tényállítás nem „többek előtt” történt. Mi azonban a bíró feladata akkor, ha a kifejezés csakis véleményt, értékítélet vagy épen csupán gyalázkodást tartalmaz? Ahol az ily kifejezés közvetetlenül tényre utal, akár úgy, hogy a kifejezést tényállítással együtt vagy kapcsolatban valamely tény jellemzésére használták, akár úgy, hogy a kifejezés értelmileg burkolt tényállítás, ott még módjában áll a bírónak megítélni, hogy a kifejezés való-e. A nehézség az olyan általános jellemzésnél leküzdhetetlen, amelyik csupán piszkolódás, injure pour l’injure. A magisztraturának és az ügyvédi karnak ember- és társadalomismerete méltán hivatkozó, nagy tapasztalatra visszatekintő tagjai többször emelték már fel óvó és figyelmeztető szavukat az ellen az erkölcsi és igazságügyi botrány ellen, hogy egy meg nem markolható, egyszerűen csak goromba szó valóságának bizonyítása czímén törmelékeket hordhat össze a vádlott a sértettnek életéből minden időbeli korlátozás nélkül, pellengérre állíthatja a sértettnek családi, üzleti és egyéb intimitásait, amelyekre a kifejezés használatakor még nem is gondolt. A pernek oly sülyesztőket és útvesztőket nyujt ez a lehetőség, - mondja a törvénynek egyik bírálója, - hogy a perben gyakran se bíró, se fél nem tud már eligazodni. Akit megrágalmaznak, lemérheti a per esélyeit és ehez mérheti elhatározását, aki ellen azonban becsületsértő kifejezést használnak, annak kelepczéktől kell tartania, amelyek ellen szinte lehetetlen a védekezés. Sok visszásság származik ezenfelül abból is, hogy a 263. §-ban felsorolt esetek mindegyike önálló jogcíme valóság bizonyítására. Oly tényt, amelyet jogerős ítélet valónak mondott ki, bármikor és bárhol hiresztelhetnek és különösen közhivatalnoknak oly botlását, amelyek hatása a szolgálati viszony szempontjából is elenyészett már, bármikor és bármily formában szellőztethetik. Az a törekvés, amely a 263. §-nak legalább 3. pontját összeköttetésbe hozza a § 5. pontjával, dicséretes humanizmusra vall, de nem alapszik törvényen. Végül megállapítható, hogy a 264. § 2., 3. és 4. pontjában körülírt abszolut bizonyítási tilalmak nem váltak be.
4. Igen tanulságos a külföldi törvények és javaslatok állásfoglalása a valóság bizonyításának kérdésében. A német törvény szerint a valóság bizonyításának egyedül tény állítása vagy terjesztése esetében van helye. Res judicata czímén csupán abban az esetben nincs helye bizonyításnak, ha a bűncselekmény vádja alól a sértettet már az állítás vagy a terjesztés előtt felmentették. A valóság bebizonyítása nem zárja ki a büntetést Ehrenbeleidi nung czímén, ha a nyilatkozat akár alakjánál, akár pedig körülményeinél fogva sértő. A franczia törvény szerint is csak diffamáló tényt lehet bizonyítani és pedig egyedül közfunkczionárius ellen, feltéve, hogy az állítás a hivatás gyakorlására vonatkozik. Ezenfelül csak ipari, kereskedelmi vagy pénzügyi vállalat vezetőjének hitelszerzésre vagy betétgyüjtésre szóló felhívása áll a nyilvánosság ellenőrzése alatt. Különben áll a tétel: La vie privée doit étre murée. Az olasz törvény kifejezetten a bizonyítás tilalmát állítja fel szabályul. Csak kivételesen és akkor is csupán tény tekintetében ad helyt a valóság kifogásának. Ezek az esetek lényegben a következők: 1. ha a sértett közhivatalnok és a sértés hivatásának gyakorlására vonatkozik, 2. ha oly tényt állítottak, amely miatt bűnvádi eljárást indítottak vagy fognak indítani, 3. ha a sértett kifejezetten kívánja, hogy a bíróság a valóságot vagy a valótlanságot megállapítsa. De még ezekben az esetekben sem vezet a valóság bizonyítása bűntetlenségre, 1. ha az állítás önmagában is becsületsértés vagy 2. ha oltraggio forog fenn, azaz, ha valaki közfunkczionáriust becsületében, tisztességében, hírnevében az ő jelenlétében és hivatásának gyakorlatával összefüggésben szóval vagy tettel megsért. Becsületsértés esetében pedig valóság bizonyításának egyáltalában nincs helye. Az angol jog csak közérdekből (for the public benefit) engedi meg a bizonyítást és a bírói gyakorlat kényes pontossággal követeli meg, hogy a nyilatkozat teljesen fedje azt az anyagot, amit bebizonyítottak. A norvég törvény csak rágalmazás esetében engedi meg a valóság bizonyítását, de a valóság bebizonyítása itt sem eredményezi feltétlenül a vádlott büntetlenségét. A nyilatkozat, amely alakjánál vagy módjánál fogva sértő (inconvenante, ungebührlich), mint becsületsértés büntetendő. A svájczi tervezet tudvalevőleg a hármas felosztás alapján áll. Verleumdung esetében a valótlanság tényálladéki elem. Üble Nachrede akkor forog fenn, ha a valóságot nem bizonyították be (nicht als wahr zu erweisen ist), Emellett ismeri a tervezet a becsületsértést. Valóság bizonyításának csak üble Nachrede esetében van helye. Azonban, ha az állítás a családi élet viszonyaira vonatkozik, valóság bizonyításának csak akkor van helye, ha bűncselekményről van szó, bűncselekményt pedig csak büntető ítélettel lehet bizonyítani. A valóság bebizonyítása csak akkor eredményez büntetlenséget, ha a nyilatkozat alapos okból történt. Kiemeli a tervezet, hogy az, aki irigységből, bosszúból vagy gyülöletből cselekedett, becsületsértés czímén akkor is büntetendő, ha a valót mondotta. A bíró felmentheti a vádlottat a büntetés alól, ha jóhiszeműen tartotta valónak azt, amit állított és ha azt, mint valótlant, a bíróság előtt visszavonja. A német tervezet szerint, ha a becsületsértés diffamáló tény állításában vagy terjesztésében áll, a valóság bebizonyítása kizárja a büntethetőséget, feltéve, hogy a nyilatkozat alakja vagy körülményei nem vallanak sértő szándékra. Ez a szabály nem nyer alkalmazást arra az esetre, ha a sértés nyilvánosan történt, vagy ha oly állításról van szó, amely a magánélet viszonyaira vonatkozik és közérdek az állítást nem indokolja. Ha bűncselekményt állítottak, a felmentő ítélet kizárja a valóság bizonyítását, a bűnösséget megállapító ítélet pedig a valóság bizonyításával egyenlő értékű. Az osztrák javaslatban is érvényesül az a gondolat, hogy, ha a tényállítás a magánélet vagy a családi élet viszonyaira vonatkozik és az állítás nyilvánosan történt, valóság bizonyításának csak oly esetben van helye, ha közérdek vagy jogos magánérdek a nyilvánosságot indokolja. Különben a bíróság felmentheti a büntetés alól a vádlottat, ha ez jóhiszeműen tartotta valónak, amit állított, feltéve, hogy közérdek vagy jogos magánérdek megokolja a cselekményt és az állítás nem nyilvánosan történt. Ha hivatalból üldözendő cselekményt állítottak, és amiatt büntető eljárást tettek folyamatba, a valóságot csak bűnösséget megállapító ítélettel lehet bizonyítani. A német ellentervezet kizárja a valóság bizonyítását oly esetben, ha a sértés a magánéletnek közérdeket nem érintő viszonyaira vonatkozik és az állítás nyilvánosan történt. Ha bűncselekményt állítottak és amiatt bűnvádi eljárást tettek folyamatba, a bűnösség megállapítása bebizonyítja a valóságot, a felmentő ítélet pedig kizárja a bizonyítást, ha a felmentés abból az okból történt, hogy a bűncselekmény nincs bebizonyítva.
IV. A Btk. szerint a rágalmazás büntetése hat hónapig terjedhető fogház és ezer koronáig terjedhető pénzbüntetés, a becsületsértés büntetése pedig mindössze ezer koronáig terjedhető pénzbüntetés. Ha a rágalmazó nyomtatvány vagy nyilvánosan kiállított képes ábrázolat által tette közé vagy terjesztette állítását, a büntetés egy évig terjedhető fogház és kétezer koronáig terjedhető pénzbüntetés, aki pedig a meggyalázás kifejezést tett közzé vagy terjesztette ily módon, három hónapig terjedhető fogházzal és ezer koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő. A törvény által alkotott testületek, hatóságok vagy azok küldöttségei, tagja ellen, habár nem nyomtatvány által elkövetett nyilvános rágalmazás vagy becsületsértés büntetése: egy évig terjedhető fogház és négyezer koronáig terjedhető pénzbüntetés.
1. Ezek a rendelkezések több irányban szorulnak reformra. Legelső tennivaló annak a páratlan rendelkezésnek megváltoztatása, hogy a nem sajtó útján elkövetett becsületsértésnek kizárólag pénzbüntetés lehet a büntetése, bármily durva a sértés és bármily aljas annak az indoka. A törvénynek ez a rendelkezése az erélytelen kezelés mellett teljesen hatástalannak bizonyult. A represszió formalisztikussá vált. Preventiv erő nem mutatkozott. Érzékenyebb sértett alig is fordul bíróhoz elégtételért. Itt rejlik a becsület devalválódásának egyik főoka. A pénzbüntetésnek kiszabható legnagyobb mértékét az egész vonalon tetemesen emelni kell. Értékesítsük rési jogunknak a nyelvváltságra vonatkozó intézkedéseiben rejlő nagy tapasztalati igazságot. A súlyosabb esetekben specziális minimum felállításával kell a bírói gyakorlatot a túlzó enyheségtől megóvni. Végül tüzetesebb szabályozással kell irányítani a bírót az erkölcsileg nagyobb mértékben elítélendő eseteknek szigorúbb megtorlásra. Ez a minősített esetek új válfajainak meghatározását igényli.
2. A külföldi törvények és javaslatok hasonlíthatatlanul nagyobb szigort tanusítanak a becsület ellen irányuló bűncselekmények büntetésének meghatározásánál. Általában megállapítható, hogy mind a szabadságvesztésbüntetési, mind pedig a pénzbüntetési maximumok lényegesen magasabbak. A bírót a minősített esetek változatos sorának megállapítása irányítja. Sok helyütt vagylagosan több büntetésnem áll a bíró rendelkezésére. Németországban p. o. a tettleges becsületsértés büntetése ezerötszáz márkáig terjedhető pénzbüntetés vagy pedig két évig terjedhető fogház. Az olasz törvény szerint a rágalmazás büntetése öt évig terjedhető börtön és tízezer liráig terjedhető pénzbüntetés. A svájczi tervezet öt évi fegyházban állapítja meg a rágalmazás legmagasabb büntetését, a pénzbüntetés felső határa pedig tízezer frank.
V. A Btk. 260. §-a rágalmazás vétsége czímén bünteti azt, aki mást valamely hatóság előtt büntethető cselekmény elkövetésével vádol, ha vádja valótlannak bizonyul és a hamis vád bűntette vagy vétsége fenn nem forog.
1. E § szövegezése a kételyeknek és ingadozásának kifogyhatatlan sorát nyitotta meg a bírói gyakorlatban. Egyik felfogás szerint a feljelentőt mindannyiszor el kell ítélni, valahányszor a vádlottat felmentették vagy ellene az eljárást megszüntették, a másik felfogás szerint pedig elítélésnek csak akkor lehet helye, ha megálapítást nyert a feljelentő által előadott tények valótlansága. Abból, hogy a § a vád valótlanságának bizonyítottságát kívánja meg, némelyik bíróság azt következtette, hogy a bűncselekmény tényálladékának teljességéhez formaszerű büntető vagy fegyelmi eljárás megindítása és lefolytatása szükséges, amit lezár a bevádolt egyén ártatlanságát bizonyító határozat; míg a másik nézet szerint a bizonyítás nemcsak formaszerű eljárás eredményével, de más úton is eszközölhető. Egyik nézet szerint a „büntető cselekmény” kifejezés a bűncselekménynek és a fegyelmi vétségnek összefoglaló elnevezése. A másik nézet összefüggésbe hozza ezt a kifejezést a büntethetőséget kizáró okok fennforgásának hiányával. Homlokegyenest eltérő határozatok keletkeztek abban a kérdésben, vajjon a csupán jogilag helyt nem álló feljelentés alapján lehet-e megállapítani ezt a bűncselekményt. A kir. Kúria csak újabban nyilvánította elvi jelentőségűnek azt a döntést, hogy a Btk. 264. §-ának 3. pontja nem áll útjában annak, hogy a bíróság a vád valótlanságát meg ne bírálja, de még mindig nem érvényesül teljesen a gyakorlatban az a felfogás, hogy a valóság bizonyításának a Btk. 263. és 264. §-ában foglalt korlátai egyáltalában nem irányadók e § esetében. Viszont a 85. számú teljes-ülési határozatban ismét összeköttetésbe hozta a kir. Kúria a 260. § alá eső vétséget a rágalmazásnak rendes eseteivel, kijelentve, hogy a 270. § 2. pontjában és a 22. számú teljes-ülési határozatban kifejezett azt a szabályt, amely szerint a bűnvádi eljárás a közhivatalnok ellen hivatali kötelességére vonatkozólag állított oly tény miatt, amely valóság esetében bűnvádi vagy fegyelmi büntetést vonna maga után, hivatalból, de csak felhatalmazás folytán indítandó meg, akkor is alkalmazni kell, ha a 260. § alá eső rágalmazás esete forog fenn. Nincs egyöntetűség a bűncselekmény intenczionális eleme tekintetében sem. Egyik felfogás szerint a 260. § alá eső vétség szándékos bűncselekmény és pedig a szándék abban a tudatban rejlik, hogy a feljelentett tény alkalmas büntető eljárás megindítására, a tettes azonban nem akarja egyenesen és határozottan ezt az eredményt előidézni, hanem csak tudja, hogy az okvetetlen beálló hátrány esetleg ártatlan egyént sujthat; úgy, hogy itt a szándék tulajdonképen mint dolus eventualis jeletkezik. A másik felfogás pedig gondatlansági bűncselekménykép fogja fel a vétséget és eszerint e § alapján az a vádlott bűnös, aki mint feljelentő könnyelműen, felületesen, elhamarkodottan emelt vádat.
2. Meg kell állapítanom, hogy ezért a bizonytalanságért nem a Btk. javaslatának a szerzőjét terheli a felelősség. A törvényjavaslat a szóbanlévő tényálladékról a hamis vád fejezetében félre nem ismerhető szabatosságal rendelkezett. „Vétséget követ el, aki a vád valótlanságát nem tudva, mást hatóság előtt bűncselekménnyel vagy fegyelmi vétséggel vádol.” Ez a rendelkezés - kitűnik a törvényjavaslatnak indokolásából is - époly párdarabja a tudatos hamis vádnak, amint a tudatos hamis tanuzás és eskü összetartozik a gondatlanságból elkövetett hamis tanuzással és esküvel. A képviselőház igazságügyi bizottsága azonban törölte a törvényjavaslatnak a gondatlan hamis vádra vonatkozó rendelkezését és ezt a XVII. fejezetbe felvett mai 260. §-sal pótolta, ami meg nem változtatta, de a törvény gyakorlati alkalmazói előtt elhomályosította a bűncselekmény benső természetét.
VI. A Btk. 273. §-a szerint a holtak ellen elkövetett rágalmazást és becsületsértést a Btk. XVII. fejezetének szabályai szerint kell büntetni. Ez a rendelkezés nem juttatja világosan kifejezésre azt a tisztultabb felfogást, hogy mikor meghalt ember felől állítanak vagy híresztelnek valamely tényt vagy használnak valamely kifejezést, vagy ha meghalt ember ellen követnek el meggyalázó cselekményt, nem a megholtnak a becsülete szenved sérelmet, hanem a megholt emlékének tisztelete által érdekelt személyek kegyeletérzése, sőt bizonyos mértékig ezeknek a becsülete. De indokolt az önálló szabályozás azért is, mert a kegyeletérzésnek nem lehet minden vonatkozásban ugyanazt a védelmet nyujtani, aminőt a becsület élvez.
VII. A mai pénz- és hitelgazdaságra alapított forgalomban a vagyonczél elérése és az elérhetőség foka a vagyon felől rendelkezőnek nem csupán, sőt nem is elsősorban személyes értékétől, hanem attól a bizalomtól függ, amellyel a nagyközönség a vagyon felől rendelkezőnek vagyoni teljesítőképessége és teljesítő-készsége iránt viseltetik. Hitel és becsület, hitelképesség és becsület nem függenek össze szükségkép. Hitele és hitelképessége alapítványnak, hagyatéknak, csődtömegnek is van, míg rágalmazást vagy becsületsértést csak személy vagy személyösszesség ellen lehet elkövetni. Másrészt a közfelfogás általában nem tekinti becstelenítőnek, lealacsonyítónak vagy megszégyenítőnek a magánjogi kötelezettség teljesítésére való képességnek vagy készségnek hiányát. Mit sem változtat ezen, hogy a hitelnek és a hitelképességnek bizonyos fokig ismét az erkölcsi és társadalmi érték teljessége az alapja és hogy a megbízhatóság, a szavahíhetőség, az üzleti jártasság, a szorgalom, a takarékosság, azaz jellem és a társadalmi munkamegosztásból folyó kötelezettségek elvégzésére való képesség a laghatásosabb vagyon-erő mellett is nélkülözhetetlen szubjektiv biztosítékai a vagyonczél elérésének. Ezekből következik, hogy megtámadhatják valakinek hitelét vagy hitelképességét anélkül, hoyg rágalmazást vagy becsületsértést követnének el ellene. A Btk. az ily támadás ellen nem nyujt védelmet. Ez a hiány annál inkább érezhető, mert azok a túlzások és kinövések, amelyek mint a gazdasági élet fejlődésével együtt járó jelenségek, a vállalati tevékenységnek minden terén nálunk is észlelhetők, egyáltalában fogyatékos szankczió alatt állanak és a gazdasági életnek és az üzleti forgalomnak alapjául szolgáló tisztességes verseny biztosítására irányuló törvény még előkészítés alatt áll.
VIII. Rendkívül fontos indokai voltak a törvényhozásnak, mikor a közhatóság és a közhivatalnok ellen elkövetett rágalmazásnak és becsületsértésnek hivatalból való üldözését rendelte el. És bölcsen döntött a törvényhozás, mikor egyidejűleg arról is gondoskodott, hogy e rendelkezés ne vezessen arra, hogy minden, még a legalaptalanabb sértést is nyilvánosan tárgyalják, mikor arra szükség nincs, sőt mikor a czélszerűség a sértésnek hallgatással és megvetéssel való mellőzését indokolja. Ez a gondoskodás a felhatalmazás intézményének rendszeresítésében rejlik. A Btk. 270. és 271. §-ában foglalt rendelkezések azonban korántsem világosak és egyöntetűek, a gyakorlatban sok kételyre adtak okot és nehézséget támasztottak.
IX. „A jog bátor és tartózkodásnélküli képviseletének biztosítása” volt a vezérlő szempont, mikor a Btk. 266. §-a bizonyos nyilatkozatok miatt „kizárta a bűnvádi eljárást”. Az élet megmutatta, hogy az e §-ben foglalt rendelkezés a szólásszabadságot nem biztosítja kellően. Másfelől felmerült a szüksége annak, hogy az oly nyilatkozatot, amelyet felismerhetőleg sértő szándékkal tettek, ne csupán rendbüntetés vagy fegyelmi megtorlás, hanem büntető szankczió alá vonják.
III. A törvényjavaslat rendszere. I. 1. A törvényjavaslat fenntartja a rágalmazás és a becsületsértés között már a Btk.-ből felismerhető elvi alapon nyugvó megkülönböztetést. Eszerint a rágalmazás mindig hírnévrontásban áll, a becsületsértésnek pedig a becsületérzés megbántása a tipikus esete: emellett bizonyos hírnévrontások szintén mint becsületsértések tesznek számot. Azonban a törvényjavaslat szerint a rágalmazás már nem annyira kivételes alakzata a becsület ellen irányuló bűncselekménynek, mint a Btk.-ben, a becsületsértés nem vegyes tényálladék abban az értelemben, hogy bűncselekményt vagy becstelenséget imputáló tényállítás is minősülhet becsületsértéskép, végül a becsületsértés fogalmi köre nem szoritkozik az erkölcsi integritás megtagadásának vagy kétségbevonásának eseteire.
2. Mind a rágalmazás, mind pedig a becsületsértés szándékos bűncselekmény a törvényjavaslat szerint is. De e czímen csupán annak a tudata szükséges, hogy az állítás, a hiresztelés, illetőleg a kifejezés hírnévrontó, illetőleg a becsületérzést megbántó hatású.
3. Sőt az állított vagy híresztelt ténynek, valamint a használt kifejezésnek történeti valótlansága sem szükséges rágalmazás vagy becsületsértés megállapításához. De elismeri a törvényjavaslat, hogy vannak esetek, amelyekben a társadalmi összeműködés sikere, sőt lehetősége azt kívánja meg, hogy bizonyos tények köztudomásra jussanak. Ennek rendkívül nevelő és fegyelmező hatása is van. A Részletes Indokolásban tárgyalom tüzetesen, mely esetekben van helye a valóság bizonyításának. Ehelyütt csak a 13. §-nak élén álló azt a rendelkezést emelem ki, hogy a 14. és 15. § korlátai között oly nyilatkozatért, amely a valót tartalmazza és amely közérdeknek előmozdítása, megóvása vagy megvédése czéljából történt, sem rágalmazást, sem becsületsértést megállapítani nem lehet.
4. A vádlottnak joga, hogy a valóságra hivatkozzék. ezt a jogot ő kifogás alakjában érvényesíti. Kifogás alakjában érvényesíti a vádlott a valóság bizonyításának jogát abban az esetben is, ha maga a sértett kívánta a bizonyítást.
5. A valóság bebizonyítottságának hiánya nem tényálladéki elem, hanem a bünetethetőség előfeltétele. Ebből egyebek közt az is következik, hogy a büntethetőség hiánya beáll akkor is, ha a tettes a valóságról az elkövetés idejében nem tudott.
II. A törvényjavaslat tetemesen emeli a pénzbüntetéseket. Egyszersmind szaporítja a minősített esetek számát. A minősített esetekben felemeli a főbüntetés gyanánt kiszabható fogházbüntetésnek legmagasabb mértékét is, a rágalmazásnak összes minősített, úgyszintén a becsületsértésnek legsúlyosabb eseteiben pedig mind a fogházbüntetésnek, mind pedig a mellékbüntetésül alkalmazandó pénzbüntetésnek legkisebb mértékét is az általános szabálytól eltérően magasabb mértékben határozza meg.
III. A törvényjavaslat szerint a hatóság előtt való vádolással elkövetett rágalmazás önálló bűncselekmény, amely a törvényjavaslat 1. §-a alá eső rágalmazás vétségével tényálladék tekintetében mi közösségben sincs. A törvényjavaslat kiemeli a vétségnek gondatlansági jellegét és azt, hogy a cselekmény első sorban az igazságszolgáltatás ellen irányul és csak másodhatása a becsületértéknek veszélyeztetése vagy sérelme.
IV. A törvényjavaslat világosan kifejezésre juttatja, hogy nem a meghalt embernek a becsülete, hanem az emlékének tisztelete által érdekelt személyek kegyeletérzése a védett érdek.
V. A törvényjavaslat önálló bűncselekménykép állítja be a hitelrontás vétségét jogrendszerünkbe. Erre a megoldásra - ellentétben a Szilágyi Dezső-féle büntető novella-javaslattal (1892.), amely a Btk.-nek a rágalmazásról szóló 258. §-át kívánta kiegészíteni a hitel védelmére czélzó rendelkezéssel, - annak szem előtt tartása vezetett, hogy hitelrontás esetében más a jogtárgy és más a tettes dolusának tartalma; ezenfelül az említett novellajavaslat nem karolta fel a tényállítást nem tartalmazó nyilatkozatot, viszont túlmessze ment, mikor a konkrét sérelem lehetőségére való tekintet nélkül a veszélyeztetésre általában alkalmas nyilatkozatot is kriminalizálta. A törvényjavaslat nem szorítkozik a kereskedő hitelének és hitelképességének védelmére.
VI. A törvényjavaslatnak egyéb újításairól a Részletes indokolásban szólok. Itt még csak arra kívánok utalni, hogy egyrészt a rágalmazás és becsületsértés vétsége, másrészt pedig a sajtóról szóló 1914: XIV. tc. (St.) 24. § 7. pontja alá eső vétség között mi közösség sem áll fenn. Különösen kiemelem, hogy a valóság bizonyításának azok a korlátai, amelyeket a törvényjavaslat 13-16. §-a tartalmaz, az említett vétségre nem hatnak ki. Ha tehát ez utóbbi vétség czímén emelnek vádat - eltekintve attól, hogy a valótlanságra nézve a vádat terheli a bizonyítás - a vádlott a valóságot minden korlát nélkül bizonyíthatja.
1. Az 1. § szerint - ellentétben a Btk. 258. §-ával - állításon felül híreszteléssel is lehet rágalmazást elkövetni. A „híresztelés” mibenállásáról szólottam az Általános Indokolásban.
2. E § a Btk. 258. §-ában előforduló „büntető eljárás” kifejezlst felcseréli ezzel: „bűnvádi vagy fegyelmi eljárás.” Az újítás a bírói gyakorlatnak megállapításához alkalmazkodik.
3. Az Általános Indokolásban a 422. lapon 4. p. a. utaltam már arra, hogy a bírói gyakorlat „tény” alatt csakis a sértettnek egyedileg felismerhető módon konkretizált személyes cselekvőségét érti. Ezt a felfogást gyökeres revizió alá kell venni. A büntető jogtudomány több kiváló elméleti művelőjének állásfoglalása becses irányítást nyujthat a gyakorlat munkásainak. Egyik részről azt hangsúlyozzák, hogy tények a körülmények is, amelyeket valakinek személyével összefüggésbe hoznak, vagy amelyek cselekmény indokaira vonatkoznak. Más oldalról azt a körülírást adják a tény fogalmának, hogy alája esik minden a multban létezett, vagy a jelenben létező s az érzéki észrevevés lehetőségének körébe eső jelenség, tehát nemcsak az emberi cselekmény, hanem minden külvilági változás, valamint minden érzékelhető állapot. Egyesek pedig annyira mennek a tényfogalom kitágításában, hogy az érték-ítéletet és a véleményt is tényállításnak minősítik, ha az alatt tény rejtőzik. A bírói gyakorlat kell, hogy felszabadítsa magát az eddigi betűmagyarázat békóitől és ne adja oda magát annak a formalisztikus felfogásnak, amely arra vezet, hogy nem büntetik rágalmazókép sem azt, aki oly ügyes vagy ravasz, hogy a bűncselekményt vagy a becstelenséget nem igével, hanem más beszédrésszel imputálja a sértettnek, sem pedig azt, aki mellőzi a szubstancziálást és az állítólagos bűncselekméynt vagy becstelenséget malicziózusan, kiszélesítő általánossággal rója a sértettnek terhére.
4. Ugyancsak az Általános Indokolásban a 423. 5. p. a. lapon fejtettem ki, hogy mily szempontok indokolják a „többek jelenlét”- ének a rágalmazás tényálladéki elemei közül való elhagyását. Ehelyütt csak azt kívánom kiemelni, hogy a bíró a többek jelenlétét - feltéve, hogy az elkövetés nem nyilvánosan történt (3. § második bekezdés 1. pont) - a büntetés kiszabásánál figyelembe veheti.
1. A 2. § a Btk. 261. §-ában előforduló „meggyalázó” jelzőt „becstelenítő, lealacsonyító, megszégyenítő” jelzőkkel cseréli fel. Ezzel a körülírással a törvényjavaslat a személyiségnek a mainál sokkalta szélesebbkörűvédelmet nyujt, aminek fontos magánjogi kihatása is van. Nemcsak az oly szó vagy tett esik a jövőben a szankció alá, amely megvetést juttat kifelyezésre. A társadalmi értéknek lényeges elemét tevő tulajdonságnak megtagadása vagy kétségbevonása az önérzetnek nevetségessé tétellel való sértő megbántása - feltéve, hogy mindez a tisztességes bírálat határát túlhaladja, - valamint a szeméremérzésnek megsértése is bűncselekmény.
2. E § alá esik oly hírnévrontó nyilatkozat is, amely nem tény állítása vagy híresztelése alakjában történt, úgyszintén az oly nyilatkozat, amely nem bűncselekmény vagy becstelenséget, de más lealacsonyító vagy megszégyenítő tényt imputál.
1. A 3. § a rágalmazásnak három minősített esetét ismeri. a) Minősítő körülmény, ha a cselekményt sajtó útján vagy egyébként nyilvánosan követték el. Ennek a rendelkezésnek alapgondolata benne van a Btk. 259. és 262. §-ában. A 259. § szövegét a St. 2. és 32. §-ának rendelkezéseire való tekintettel kellett felcserélni a „sajtó útján” kifejezéssel. b) Minősítő körülmény, ha a törvény által alkotott testület, bizottsága vagy tagja, hatóság, közhivatalnok, törvényesen bevett vagy elismert vallásfelekezet lelkésze a sértett és a sértés hivatásuk gyakorlására vonatkozik. Ebben a rendelkezésben két újítás foglaltatik a mai joggal szemben. Egyik: a nyilvánosságnak, mint a minősítés kellékének elhagyása. Erre az újításra az a megfontolás vezetett, hogy a közhivatás gyakorlását nyilvánosságon kívül is lehet gyülöletes színben, becstelen gyanánt vagy megvetést érdemlőnek olykép feltüntetni, hogy a rágalmazás vagy a becsületsértés nemcsak a közfunkczionáriusnak személyes érdekeit támadja meg, de közvetve korlátozza és befolyásolja az államakarat kialakulásának és megvalósításának függetlenségét és szabadságát is és veszélyezteti az állam tekintélyét, valamint a közhatalom kezelői iránt való tiszteletet. Ezt a gondolatot már a Szilágyi Dezső-féle említett javaslat is értékesítette, amikor minősített esetkép állította fel az oly rágalmazást és becsületsértést, amelyet „törvény által alkotott testület, hatóság, azoknak tagja, valamint általában közhivatalnok ellen hivatásuk gyakorlása miatt, bár nem nyilvánosan” követtek el. Az a rendelkezés pedig, amely szerint a törvényesen bevett vagy elismert vallásfelekezet lelkészének becsülete a közhivatalnok becsületével egyenlő védelemben részesül, e hivatás közérdekű jelentőségének elismerése. c) Minősítő körülmény, ha a cselekményt aljas indokból követték el. Aki másnak önérzetét jogosulatlan önérdekből, irigységből, nyereségvágyból támadja meg, az alanyi bűnösségnek sokkal nyagyobb fokát mutatja, mint aki felhevülésben vagy egyszerűen fegyelmezetlenségből sért. Ezt a kiemelést a büntetőjog erkölcsi jellege igényli. Az aljas indok fogalma büntetőjogunkban az 1908:XXXVI. tc.-kel már polgárjogot nyert és a bírói gyakorlat - megfigyelésem szerint - a büntetés végrehajtásának felfüggesztése kérdésében helyes értékeléssel operál e fogalommal.
1. A 4. § az egyszerű becsületsértés büntetését négyezer koronáig terjedhető pénzbüntetésben állapítja meg. Megmarad a pénzbüntetés egyszerű becsületsértésnek kizárólagos büntetéséül, mert a tapasztalás és tekintélyes tudományos szellemirány felfogása szerint, vagyoni büntetés ennek a bűncselekménynek a legmegfelelőbb és legalkalmasabb elleneszköze. A büntetési tétel felső határának ily mértékű felemelése kellőleg kifejezésre juttatja, hogy az a gyakorlat, amely válogatás, mérlegelés és egyéniesítés nélkül megelégedett néhány koronás pénzbüntetéssel, nem felel meg sem a bíróság érdekvédő feladatának, sem pedig a büntető ítélkezés erkölcsi hivatásának.
2. Tekintélyes helyről hozták javaslatba a jelen törvényjavaslat előkészítése során, hogy az egyszerű becsületsértés büntetéseül a fogház- és a pénzbüntetés vagylagosan állapíttassék meg. Ha összefüggésbe lehetne hozni az ily szabályozást a Btk. büntetési rendszerével, elvi kifogás nem is volna tehető e gondolat megvalósítása ellen. Így helyesebbnek tartottam azt a kompromisszuális döntést, amely szaporítja a minősített esetek kategóriáit és azokra főbüntetésül fogházbüntetést rendel.
3. A becsületsértés minősített esetei ugyanazok, mint a rágalmazásnál; ezekhez járul azonban még az az eset is, ha a sértés feltünően durva. Az utóbbi minősítés elvileg független attól, vajjon az elkövetés szóval vagy tettel történt. Feltünően durva lehet a sértés tartalmánál, módjánál, eszközénél, alakjánál fogva, időpontja, helye okából, a sértettnek kiléte, személyes körülményei miatt, a sértettnek és a tettesnek egymáshoz való viszonya folytán stb.
Az 5. § a Btk. 262. §-ának helyébe lép. A büntetési tétel aránylagosan magasabb, ha a cselekményt a 3. § második bekezdésének 2. pontja alá eső testület, bizottság vagy személy ellen hivatásuk gyakorlására vonatkozólag sajtó útján követik el. A közhivatás tiszteletének és szabadságának higgadt, eltökélt, messzeható következésű megsértése vagy veszélyezettése szigorúbb megtorlást hív ki. Ellentétben a Btk. 262. §-ának álláspontjával, e §-ban is kifejezésre jut a rágalmazás és a becsületsértés erkölcsi értékelésén nyugvó megkülönböztetés.
1. Az újabb jogelmélet álláspontja, hogy a rágalmazásnak és a becsületsértésnek enyhébb esetei nem tartoznak a tulajdonképeni magánindítványi bűncselekmények sorába, hanem magánvádra üldözendők. A bűncselekmények e csoportjára az a jellemző, hogy nem a sértett kíméletének a szempontja az oka annak, hogy a bűnvádi eljárás megindítása vagy meg nem indítása a sértett akaratától függ, hanem az a körülmény, hogy a jogsértés rendszerint csekélyebb jellegű és így, ha a sértett maga sem fektet súlyt arra, közérdek a megtorláshoz nem fűződik. Bár ezt a megállapítást egész terjedelmében magamévá teszem, a legizlatórikus következtetés levonásától mégis eltekintettem, méltányolva azt az aggodalmat, hogy a jelen részleges reform keretében ily természetű újítás a rendszer összhangjának zavarára vezethet. A 6. § értelmében - ép úgy, mint a Btk. 268. §-a szerint - rágalmazás és becsületsértés miatt rendszerint magánindítvány alapján indítják meg a bűnvádi eljárást.
2. E § második bekezdése a magánindítványra jogosult személyek körét a mai jogállapottal szemben kiterjeszti: a magánindítvány joga a sértettnek nem csupán szülőjét, hanem minden elődét és nem csupán gyermekét, hanem unokáját is megilleti. A kiterjesztést az a megfontolás indokolja, hogy az egyenes ágon rokonsági kapcsolatban állóknál oly erős az összetartozás tudata, hogy visszásnak és méltánytalannak tűnik fel a magánindítvány jogát az első körre szorítani.
3. Kétely merült fel a gyakorlatban, vajjon a Btk. 273. §-ának harmadik bekezdése alapján felléphet-e a § második bekezdésében említett személy oly esetben is, ha a magánindítvány előterjesztésének határideje a sértettre már ennek életében lejárt. E § nemlegesen oldja meg a kérdést. A sértett passzivitása ugyanis arra a gondolatára mutat, hogy a bűnvádi eljárásnak mellőzését kívánta. Elenyészett jog nem szállhat át. Viszont rendelkezni kellett afelől, hogy az a jog, melyet a § második bekezdése biztosít, időfolyás következtében el ne vesszen. Erre irányul a § harmadik bekezdésében foglalt rendelkezés.
4. Az iránt is kétely merült fel a gyakorlatban, vajjon a bűnvádi eljárás elévülése (Btk. 105. §) útjában áll-e annak, hogy a Btk. 273. § harmadik bekezdése alapján fellépjen a § második bekezdésében említett jogosult. E § igenlően oldja meg a kérdést. Az elévülés feltétlen érvényű szabálya útját állja a bűnvádi eljárásnak.
Kölcsönös rágalmazás vagy becsületsértés akkor forog fenn, ha mindegyik fél elkövette a másik ellen e bűncselekmények egyikét és a bűncselekmények egymással okozati és tárgybeli összefüggésben állanak. Az, hogy a bűncselekmények elkövetése egy időben vagy egy helyen történjék, a kölcsönösség fogalmához nem szükséges.
2. A Btk. 274. §-ában előforduló ezt a kifejezést: „a félnek jogában áll a bűnvádi eljárást megindítani” a 7. § felcseréli ezzel: „joga van a magánindítvány előterjesztésére.” Ez a szóhasználat áll ugyanis összhangban a Btk. terminológiájával. Ugyancsak az egységes terminológia követelménye volt, hogy a „magánindítvány” határidejének lefolyását az „elévülés” lefolyásától élesen megkülönböztessük.
3. E § kölcsönös rágalmazás és becsületsértés esetében engedi meg a magánindítványnak utólagos előterjesztését. Ebből következik, hogy olyan esetben, mikor valaki becsületsértés miatt terjeszt elő magánindítványt, a feljelentett az első feljelentő által ő ellene elkövetett rágalmazás miatt is tehet magánindítványt és megfordítva.
A 8. § a Btk. 269. §-ában, továbbá 270. §-a első bekezdésének 3. pontjában és második bekezdésének 1. és 3. tétele alatt foglalt rendelkezéseket áttekinthetőbb szerkezetben tartalmazza. Az összevonást a cselekmények jogi természetének egyezősége, egyformán közérdekű jelentősége és elbírálásuk egységessége indokolja. A § első bekezdésének 3. pontjában a Btk. 270. § első bekezdésének 3. pontjával szemben mutatkozó eltérést a Btk. megalkotása óta hozott újabb törvények (1912:XXX. tc. 2. §-a, 1881:III. tc., 1912:LXVII. tc. 1. §-a) indokolják. A Btk. 270. §-ának 3. pontjából a „rész” szó elől az „önálló” jelzőt elhagytam. Ennek a kifejezésnek az értelmezése a gyakorlatban állandóan kételyekre adott okot. Másrészt katonai oldalról kifogásolták, hogy a törvény a fegyveres erőnek nem önálló része tekintetében nem biztosítja a felettes katonai hatóságnak a felhatalmazás intézményében rejlő jogokat és előnyöket.
A 9. § - tekintettel a Btk. 270. § első bekezdése 1. és 2. pontjának értelmezése körül felmerült kételyre - kimondja, hogy abban az esetben, amikor hatóság vagy közhivatalnok ellen hivatásuk gyakorlására vonatkozólag állítottak oly tényt, amely valóság esetében bűnvádi eljárásmegindításának oka lehet, a rágalmazás vagy a becsületsértés csupán felhatalmazás alapján üldözhető. Ezzel törvényes megerősítést és egyszersmind megfelelő kiterjesztést nyer a kir. Kúriának 22. számú teljes-ülési határozata.
2. Eltérőleg a most említett teljes-ülési határozatban érvényre jutó felfogástól, azt a kérdést, vajjon a felhatalmazás megadására kicsoda jogosult, e § úgy dönti el, hogy ez a jog - amennyiben állami, törvényhatósági vagy községi hatóság, vagy pedig állami, törvényhatósági vagy községi szolgálatban álló közhivatalnok a sértett - egyedül és kizárólag a sértettnek felettes, ilyennek hiányában pedig felügyelő hatóságát illeti meg. Ez az állásfoglalás az államigazgatási szolgálati viszonynak nélkülözhetetlen követelménye. Az ugyanis, akiről az említett vonatkozású diffamáló tényt állítottak, saját maga nem bírálhatja el, van-e helye amiatt bűnvádi eljárásnak vagy nincs. A hatóság, a közhivatalnok lehet túlérzékeny, lehet érzéketlen. Lehet, hogy fél a valóság bizonyításától. Eshetőleg oly hivatali tényt visz nyilvánosságra, amellyel államérdeket veszélyeztet vagy károsít. A mérlegelést megnyugvással csak felettes, illetőleg felügyelő hatóságra lehet bízni, amelyik különben fegyelmi eljárást indíthat vagy kezdeményezhet.
3. E § fenntartja a Btk. 270. § második bekezdésében foglalt azt a különleges rendelkezést, mely szerint magyar kir. miniszter vagy cs. és kir. közös miniszter ellen elkövetett fentebb körülírt minőségű rágalmazás vagy becsületsértési ügyre maga a sértett miniszter adja meg a felhatalmazást. Arról az esetről, ha a miniszter e közszolgálata idejében nem adott felhatalmazást, a törvényjavaslat 10. §-a rendelkezik.
4. A Btk. 271. §-ában foglalt rendelkzésben sajátos, hogy oly tényállítás esetében, amely csupán a nyilvánosság hiányában nem esik a Btk. 258. §-a alá, a bűncselekméyn üldözéséhez nem szükséges a miniszetri felhatalmazás, holott a 270. § nem tartalmazza ezt a korlátozást. Eszerint ma a jogállapot az, hogy a 271. § alá eső sértettnek felügyeleti hatóságát - ellenére a törvény czélzatának - szükebb terjedelemben illeti meg a felhatalmazás megadásának joga, mint más sértett felettes hatóságát. A törvényjavaslat ezt az ellenmondást megszünteti.
5. A Btk. 271. §-a kizárólag az igazságügyminiszter főfelügyelete alatt álló bíróságok felől rendelkezik. A törvényjavaslat analóg rendelkezést tartalmaz a többi külön bíróságok tekintetében.
6. A törvényjavaslat nem dönti el, hogy a 9. § első bekezdésének 5. pontja esetében melyik felettes vagy felügyelő hatóság adja meg a felhatalmazást. Ebből következik, hogy bármelyik megadhatja. A felsőbb felettes hatóság természetesen magához vonhatja a döntést, sőt előre általánoosságban is rendelkezhetik afelől, hogy a felhatalmazás megadásának joga kit illet meg.
7. A Btk. egyáltalában nem nyujt útmutatást afelől, hogy a felhatalmazásra jogosult mily elvek szerint gyakorolja e jogot. Valóban ellenkeznék az intézmény természetével, ha a törvény bármikép korlátozná a felettes hatóságot abban, hogy a konkrét esetet legjobb belátása szerint méltassa. A törvényjavaslat egyedüli irányításkép azt a rendelkezést tartalmazza, hogy oly esetben, mikor a sértett a felhatalmazás megadását kívánja, a felhatalmazást csak akkor kell megtagadni, mikor annak megadása közérdekbe ütköznék. Ezzel teljes mértékben kifejezésre jut a felhatalmazás intézményének rendeltetése és alapjellege.
1. A Btk. 270. §-ának abból a rendelkezéséből, hogy a magyar kir. miniszter vagy cs. és kir. közös miniszter ellen hivatásuk gyakorlására vonatkozólag elkövetett rágalmazás vagy becsületsértés csak a sértett miniszter felhatalmazása alapján indítható, következik, hogy ha a miniszter megvált állásától anélkül, hogy felhatalmazást adott volna, a bűncselekmény megtorlás nélkül marad. A felhatalmazás megadása ugyanis a sértett miniszternek joga, ámde a sértett már nem miniszter. Ezt a hézagot be kell tölteni akár úgy, hogy az ily rágalmazást és becsületsértést ebben az esetben is csupán felhatalmazás alapján üldözhetőnek nyilvánítják, akár azzal a rendelkezéssel, hogy a bűnvádi eljárást magánindítvány alapján indítják meg. Az első megoldásnál a felhatalmazásra jogosult személyének megállapítása kérdésében merül fel alig leküzdhető nehézség. A hivatalától megvált miniszter nem gyakorol közhatalmat; ily személynek a felhatalmazás megadásának jogával való felruházása pedig ellenkezik a felhatalmazás benső természetével. Másrészt épen nem elégítené ki a jogérzetet az a döntés, hogy esetleg a sértettnek politikai ellenfele döntsön a bűnvádi eljárás czélzserűsége felől. Ezért a törvényjavaslat 10. §-a második megoldást teszi magáévá.
2. A bírói gyakorlat ma is ingadozik abban a kérdésben, hogy az a rágalmazás vagy becsületsértés, amelyet közhivatalnok ellen hivatásának gyakorlására vonatkozólag oly időben követtek el, amikor a sértett már nem állott közszolgálatban, csupán felhatalmazás alapján üldözhető-e. Az államnak a felhatalmazás intézménye által védett érdeke ily esetben sem hiányzik. Míg azonban a törvényjavaslat az aktív közhivatalnok személyes érdekét az állami közérdek ellenére egyáltalában nem engedi érvényesülni (9. §), itt annyiban figyelembe veszi a sértettnek - bár esetleg egyoldalú és helytelen - felfogást, hogy a felhatalmazás megadását a sértettnek a kívánságához köti (11. §). Ez a rendelkezés is elég annak megakadályozásához, hogy hatóság elé kerüljenek oly tények, amelyeknek nyilvánosságra hozatalát a felettes vagy felügyelő hatóság a köz érdekére ártalmasnak ítéli. Ha viszont a sértett a felhatalamzás megadását kívánja, a felhatalamzást itt is csak oly esetben kell megtagadni, mikor megadása közérdekbe ütköznék.
3. A 11. § nem rendelkezik az oly rágalmazás vagy becsületsértés üldözése felől, amelyet miniszter, továbbá a 9. § első bekezdésének 2-5. pontja alá nem eső közhivatalnok sérelmére követtek el oly időpontban, amikor a sértett már nem állott közszolgálatban. Figyelemmel a 6. § rendelkezésére, ebből az következik, hogy ily esetben magánindítvány alapján indítják meg a bűnvádi eljárást. Azt, hogy a 10. § mért rendeli ezt el kifejezetten a volt miniszter sérelmére elkövetett rágalmazásra vagy becsületsértésre vonatkozólag, megokolja a törvényjavaslat 31. §-ában foglalt rendelkezés.
A 12. § a Btk. 272. §-ának szövegét annyiban módosítja, hogy a sértett állam helyett magát a sértettet jogosítja fel a kívánatra. Az állam ugyanis mint fiktív jogalany nyilatkozat tételére amúgy sem képes és így tulajdonkép az illető állam külügyi hivatala volna a kívánat előterjesztésére jogosult. Ez pedig a sértett uralkodó vagy államfő jogosultságának megszorítása.
A 13-15. §-okhoz
1. A 13. § taxative sorolja fel a bizonyítás jogcímeit. Ezek a jogcímek: a) hogy az állítás, a hiresztelés vagy a kifejezésnek használata közérdeknek vagy jogos magánérdeknek előmozdítása, megóvása vagy védelme céljából történt; b) hogy az illető tény miatt bűnvádi vagy fegyelmi eljárás van folyamatban; c) hogy az illető tényt büntető hatóság jogerős véghatározatban valónak mondotta ki, feltéve, hogy az állítás, a híresztelés vagy a kifejezésnek használata nem sértés céljából történt; d) hogy maga a sértett kívánja a bizonyítást. E jogcímek bármelyikét is egyedül a vádlott veheti igénybe. Valótlanság megállapítása iránt még a sértett kérelmére sem lehet elrendelni bizonyítást. De a sértett előterjesztheti ellenbizonyítékait a vádlott által érvényesített bizonyító anyag megerőtelenítésére.
Az utolsó bekezdésbe a „sértett” szó után az „is” szót a képviselőház plenuma iktatta be annak az intenciónak világos kifejezésére, hogy a sértett csak abban az esetben kérhesse a bizonyítás elrendelését, ha azt a vádlott már előzetesen indítványozta.
2. A 13. § - eltérőleg a Btk. 263. § 1. pontjától - nem teszi önálló bizonyítási címmé azt a körülményt, hogy a sértett közhivatalnok vagy hatóság tagja és az állítás vagy a kifejezés a hivatás gyakorlására vonatkozik. A Btk. 263. § 1. pontjában foglalt rendelkezésnek törvényhozás alapgondolatát ugyanis kellőkép érvényesíti már a törvényjavaslat 13. §-a első bekezdésének 1. pontja, amely a bizonyítás szabadságát a Btk. 263. § 5. pontjában meghatározottnál különben is szélesebb körben biztosítja. Másrészt a Btk. 263. § 1. pontjában foglalt rendelkezés súlyos és tűrhetetlen visszaélésekre nyujthat és nyujtott is alapot. A 13. § első bekezdésének 2. pontja - eltérőleg a Btk. 263. §-ának 2. pontjától - nem köti a bizonyítás elrendelhetését ahoz, hogy a nyilatkozat idejében meg volt már indítva a bűnvádi vagy fegyelmi eljárás. Ugyanez a pont kifejezetten utal a bűnvádi vagy fegyelmi eljárásra is. Viszont nem a bűnvádi vagy fegyelmi eljárás megindításának ténye, hanem annak folyamatban állása a bizonyítás jogcíme, ami összefügg azzal az eltéréssel, ami a törvényjavaslat 15. §-ának második bekezdése és a Btk. 264. § 3. pontja között fennáll. A 14. § első bekezdésének 3. pontja - eltérőleg a Btk. 263. § 3. pontjától - egyedül büntető hatóságnak megállapításáról szól, de nem csupán ítéletről, hanem bármely véghatározatról és a visszaélésnek azzal kívánja elejét venni, hogy a büntető hatóság megállapításának (p. o. elítélésnek) sértés céljából történt felhánytorgatását a bizonyítás elől elvonja.
3. Az Általános Indokolásban szólottam arról, hogy a Btk. 263. §-a nemcsak tény, de bármily kifejezés valóságának bizonyítását is megengedi. Ennek az álláspontnak következése, hogy az állítás vagy kifejezés valóságának bebizonyítása mellett a vádlott büntetlenségét eredményezi. Ettől eltérőleg a 13. § szerint a tényen felül egyedül valamely tényre közvetlenül utaló kifejezés valóságának bizonyítását lehet elrendelni és a tény, úgyszintén a valamely tényre közvetlenül utaló kifejezés valóságának bebizonyítása csupán azok miatt zárja ki és pedig ekkor is csak rágalmazásnak vagy becsületsértésnek megállapítását. Innét pedig az következik, hogy a törvényjavaslat szerint a tisztán gyalázkodó nyilatkozat esetében valóság bizonyításának nincs helye, hogy ily nyilatkozatért a vádlott feltétlenül felelősséggel tartozik és hogy a valóság bebizonyítása csak rágalmazásnak vagy becsületsértésnek megállapítását zárja ki, de egyéb büntető jogszabály alkalmazását nem érinti.
4. A 15. § a Btk. 264. §-ához képest lényegesen szűkíti a bizonyítás feltétlen tilalmának eseteit. A Btk. 264. §-ának 2. pontjában foglalt rendelkezésnek az volt a célja, hogy oly ügy, amelynek eljárás tárgyává tételét a sértett nem kívánta, a valóság bizonyítása révén, tehát kerülő úton se legyen nyilvánosság elé vihető. Ámde a magánindítvány intézményének tisztelete nem vonja maga után azt a következést, hogy a bűnvádi eljárás elől elvont cselekményt más vonatkozásban sem szabad bizonyítás tárgyává tenni. Ha valaki lopás miatt feljelentést tesz alkalmazottjja ellen, és magánindítványát utúbb visszavonja, a feljelentett pedig hamis vád címén lép fel, nem vitás, hogy az alappfeljelentés valótlanságát hivatalból kell megállapítani. Jellemző, hogy konkrét esetben a kir. Kúria is rést ütött e tilalom feltétlenségének elvén. Kimondotta nevezetesen, hogy a tilalom nem irányadó akkor, ha rágalmazás vagy becsületsértés vétsége címén oly személyt vonnak felelősségre, akinek a magánindítványa alapján lehetett volna megindítani a bűnvádi eljárást. A Btk. 264. §-ának 3. pontja a resjudicata erejét szankcionálja. Ami jogerős elintézést nyert, az befejezett dolog. A befejezett dolog felől pedig közbenszólólagg vitát ne támasszanak. Tiszta formalizmus. Felmentő ítéletet vagy megszüntető határozatot akár büntető, akár fegyelmi ügyben oly okból is hoznak, amely épen nem ártatlanságot állapít meg. Ha a váltóhamisító ellen a nyomozó levél nem vezetett eredményre, idő multán az eljárást megszüntetik és még közérdek védelmére se szabadjon azután felvetni, hogy az illető ellen bűnvádi eljárás volt folyamatban? Aki több százezer korona összegű közpénzt elsikkaszt, megszökik és az elévülés után visszaérkezik az országba, mindig sikerrel emelhessen panaszt, ha multjára célzást tesznek? Súlyosbítja a formalizmust, hogy a bírói gyakorlat szerint akkor is hatályos a bizonyítási tilalom, ha a felmentő ítéletet vagy a megszüntető határozatot az állítás vagy a kifejezés használat után hozták. Csak egyes esetekben sikerült érvényre jutni annak a tisztultabb felfogásnak, hogy ez a tilalom nem hatályos az oly felmentő ítélettel szemben,amely az elkövetési cselekményt kifejezetten valónak nyilvánítja. Az irodalomban kifejtették, hogy p. o. mikor a vádlottat a Btk. 313. §-a alapján mentették fel, a bizonyítás épen a res judicata elve alapján kell megengedni. Lege non distinguente, a bírói gyakorlatban ez a nézet nem talált visszhangra. Végül a Btk. 264. § 4. pontja a családi élet zártságát és a női becsületet helyezi vád alá. Ez a tilalom is kiegyenlíthetetlen ellentét az élet követelményeivel. Ezekre megy immár a közhivatalnoki alkalmazásban levő nők száma. És tizezrekre megy a száma azoknak a nőknek, akiket a társadalmi munkamegosztás oly helyzetbe állít, hogy életirányuknak helyessége és női becsületeket is érintő életviszonyaik tudása is közérdek. Hogy p. o. egy állami tanítónő ne rendezze be nemi életét megbotránkoztató módon, oly követelmény, melynek méltánylása elől nem szabad elzárkóznunk. Gyakran erkölcsi kötelesség is oly nyilatkozat megtétele, amely másnak családi viszonyait vagy női becsületét érinti. A törvényjavaslat 15. §-a a bizonyításnak feltétlen tilalmát - nem érintve a Btk. 264. § 1. pontjában foglalt rendelkezést - arra az esetre szorítja, hogy az állítás, a hiresztelés vagy a kifejezés oly bűncselekményre vagy fegyelmi vétségre vonatkozik, amely felől bírói hatóság abból az okból hozott felmentő ítéletet vagy megszüntető hstározatot, hogy a vád alapjául vett cselekméyn, vagy pedig az, hogy a cselekméynt a sértett követte el, nincs bebizonyítva. Kiemelem, hogy bírói hatóság alatt nemcsak a rendes és külön bíróságot, de a bírói hatalmat gyakorló közigazgatási hatóságot is kell érteni. Mikor közigazgatási hatóság fegyelmi ügyben jár el, nem bírói hatóságot gyakorol. A törvényjavaslat tehát nyilvánvalóan nem érinti a St. 53. § negyedik bekezdésében kifejezésre jutott gondolatot.
5. A 14. §-ban megállapított korlátozást az állítás, a híresztelés, a kifejezés tartalmi minősége indokolja. E rendelkezés egyrészt kizárja, hogy a magánéletnek kényes titkait és a lelki és érzelmi világnak intim nyilvánulásai nyomatékos ok nélkül s sértő formában vagy szükségtelen nyilvánossággal megbeszélés tárgyává tétessenek, másrészt megszűnteti azt a helyzetet, hogy a törvény gyakran nem a becsületet, hanem valósággal a becsületnek hiányát védi.
6. A Btk. 265. §-ában foglalt rendelkezést a törvényjavaslatt nem tartalmazza. Az ugyanis, hogy a köztudomás nem jogcím a valóság bizonyítására, a valóság bizonyításának a taxatión alapuló rendszeréből következik.
1. A bírói és a közigazgatási hatóságok előtti eljárást szabályozó törvények a feleknek az ügyek eldöntésének előkészítésében egyre növekvő mértékű befolyást engednek és az 1874:XXXIV. tc. 38. §-a feljogosítja az ügyvédeket arra, hogy az országnak valamennyi hatósága előtt feleket képviseljenek. E befolyásnak és jognak korolláriuma az, hogy bizonyos nyilatkozatok büntetőjogilag feleletmentesek.
2. Nem szorul indokolásra, hogy szélesebb körűnek kell lenni a nyilatkozat szabadságának oly esetben, mikor a nyilatkozat a másik ügyfélre vonatkozik, mint amikor harmadik személy (tanu, szakértő, tolmács stb.) ténykedése forog szóban. Ezt a gondolatot a 17. § azzal fejezi ki, hogy az első esetben elég, ha a nyilatkozat az ügyre vonatkozik, a második esetben konjunktiv feltétel, hogy a nyilatkozat az üggyel összefüggő és az ügyfél érdekében szükséges volt.
3. A Btk. 266. §-a, amelyet e § felvált, megszorítás nélkül minden gyalázó kifejezésnek mentességet biztosított, ha azt az ügyre vonatkozólag használták, vagy ha a gyalázó következtetést az ügyből felmerülő tényekből vagy körülményekből származtatták. Minthogy az oly kifejezést, amely nem tartalmaz közvetetlen utalást valamely tényre és így bizonyíthatatlan, nem lehet olyannak tekinteni, amely a hatósági eljárás célját mozdítaná elő, ellenkezőleg, az zavaró, izgató, elmérgesítő elemet visz az ügy anyagába, incidensekre köti le a figyelmet és energiát, késlelteti a döntést és sérti a hatóság tekintélyét is, a törvényjjavaslat az ily kifejezéseket feltétlenül kizárja a mentességből.
4. Csupán rágalmazás vagy becsületsértés megállapítását zárja ki e §. Nem zárja ki tehát sem egyéb bűncselekménynek (p. o. Btk. 327., 328. §), sem fegyelmi vétségnek tényálladékát, sem pedig rendbüntetésnek alkalmazását.
Amily feltétlen erkölcsi és jogi követelmény a becsület ellen irányuló bűncselekménynek erélyes megtorlása, ép oly félreismerhetetlen kívánalma a büntetőjogi igazságosságnak, valamint a célszerűségnek és a méltányosságnak, hogy a konkrét eset elbírálásánál tekintettel lehessen a bíró oly körülményekre, amelyek a cselekményt emberileg magyarázzák, igazolják, menthetővé és megbocsáthatóvá teszik. A mindennapi életben nem ritkák az oly esetek, amelyekben valakinek jogellenes kihivó vagy botránykeltő viselkedése háborít fel valakit erkölcsi vagy jogi érzésében oly mélyen, hogy rágalmazó vagy becsületsértő nyilatkozatra, vagy pedig becsületsértő cselekményre ragadtatja el magát. Méltatlankodás okozta felhevülés a legfegyelmezettebb természetű embert is belesodorja ily kitörésbe. A jogrenden ejtett sérelmet ilyenkor is helyre kell állítani. A bíróság megállapítja a vádlott bűnösségét. E § alapján hatalmában áll azonban a bírónak, hogy avádlottat a büntetés alól felmentse. A jogellenes, kihivó vagy botránykeltő viselkedésnek nem kell okvetetlenül a sértő személye ellen irányulni, valamint az sem szükséges, hogy ő abban közvetetlenül érdekelve legyen. Elég, ha a sértett megtámadja vagy megbántja a sértést elkövetőnek erkölcsi érzését (p. o. gyermekkinzás, állatkinzás).
Nyomban viszonzott kölcsönös rágalmazás vagy becsületsértés akkor forog fenn, ha a sértett a sértésre felhevülésében, szenvedélyében vagy haragjában késedelem nélkül sértéssel válaszol, akár védekezésül, akár megtorlásul. E § a Btk. 275. §-ától eltérően a nyomban viszonzott rágalmazásról is rendelkezik. A rágalmazásnak e törvényjavaslat 1. §-ában foglalt és a Btk. 258. §-ától lényegesen eltérő körülírásból következik ugyanis, hogy a rágalmazást ép úgy, mint a becsületsértést lehet nyomban viszonozni, annál is inkább, mert a nyomban való viszonzás alatt nemcsak a rögtönös, hanem a legelső lehető alkalommal való viszonzást kell érteni, vagyis ide tartozik az az eset is, ha a sértett a rajta elkövetett sértést csak később, de haladék nélkül viszonozza, mihelyt az tudomására jutott és mihelyt csak a viszonzás lehetséges volt. A bíró a bűnösség megállapítása mellett felmentheti mindkét vádlottat vagy csak azok egyikét a büntetés alől. Ez a rendelkezés nem tekinthető az önbíráskodás törvényes elismerésének. Csupán annak megállapítása, hogy bizonyos esetekben az elégtételnek önhatalmú megszerzése a büntetés mellőzésére vezethet. Az erkölcsi rosszalás és az állami tiltakozás a bűnösség megállapítása alakjában jut kifejezésre. A bíró az eset körülményei szerint mérlegeli, hogy a sértések egymást kiegyenlítik-e. De módjában áll a bírónak mindkét vádlottra büntetést is kiszabni.
1. A 20. § a fegyelmi vétséggel való vádolást kifejezzetten azonos elbírálás alá veszi a bűncselekménnyel való vádolással.
2. Ez a szövegezés: „bűnvádi vagy fegyelmi úton büntethető cselekmény” elkövetésével vádol, kizárja hatóság előtti rágalmazás megállapítását akkor, ha a vádolás akár elévülés folytán vagy magánindítvány hiánya következtében, akár pedig más okból nem büntethető cselekményre vonatkozik.
3. Csak „ténybeli alap” nélkül szűkölködő vádolás esik e § alá. „Kellő” ténybeli alap nem jelenti azoknak a bizonyítékoknak összességét, amelyekből a bevádoltnak bűnösségét ítéletileg meg lehet állapítani. „Kellő ténybeli alap nélkül gondatlanságból” az vádol, aki vádol, noha nem áll rendelkezésére annyi és oly tényadat és gyanuok, hogy egyénisége és az eset körlüményei szerint méltán következtethetett volna arra, hogy vádja valóság tekintetében helyt álló.
4. E §-nak az a záradéka, amely szerint kizárja a bűncselekmény megállapítását a vád valónak bizonyulása, azért indokolt, mert lehet, hogy a vád elbírálására irányuló eljárás során felmerült adatokon felül még merülnek fel oly adatok, amelyek a vád tárgyi valóságát igazolják. Ilyenkor sem lehet büntetni, bár a vádló kellő ténybeli alap nélkül vádolt és őt gondatlanság is terheli.
1. Hamis vád egyedül a sértett magánindítványa alapján üldözendő, ha a vádolt ellen nem indították meg a bűnvádi eljárást (Btk. 229. §). Ez a szabály oly esetben is irányadó, mikor közhivatalnok a vádolt személy. A 21. § az ebben a rendelkezésben megnyilatkozó gondolatból kiindulva rendeli, hogy a 20. § alá eső vétség miatt mindig magánindítvány alapján indítják meg a bűnvádi eljárást.
2. E rendelkezésnek egyik következése, hogy a kir. Kúriának 85. számú teljes-ülési határozata hatályát veszti. Másik kihatása pedig, hogy a 20. § alá eső vétség elbírálása mindig a kir. járásbíróság hatáskörébe tartozik (1897:XXXIV. tc. 17. §-ának 3. pontja. 18. § első bekezd. I. 6. pontja).
3. A § második bekezdése a Btk. 112. §-ában foglalt rendelkezésétől eltérő különleges rendelkezést tartalmaz, amely azért szükséges, mert különben a magánindítvány határidejét a vádolás elkövetésének időpontjától kellenne számítani.
4. A törvényjavaslat a valóság bizonyítására vonatkozó rendelkezései (13-16. §) a 20. § alá eső vétség esetében nem irányadók.
Meghalt embert meggyaláz az, aki annak tetemére, hamvaira, vagy a halottkultusz céljára szolgáló dolgokra oly fizikai behatást gyakorol, amely a közfelfogás szerint sérti a kegyeletérzést. Meghalt ember emlékének meggyalázása: a kegyeletérzésnek a meghalt erkölcsi integritásának megtámadásával elkövett sértése.
1. Azt, vajjon a kegyeletérzés sérelmet szenvedett-e vagy sem, elsősorban az elhunyt emlékének tisztelete által érdekeltek dönthetik el. Ezért mondja ki e §, hogy a 22. § alá eső vétség esetében rendszerint magánindítványra indítják meg a bűnvádi eljárást. A sértettnek a felfogása érvényesül még az oly cselekmény esetében is, amely különben csupán felhatalamzás alapján üldözhető. Ez a törvényjavaslatnak 10. és 11. §-ából következik.
2. E § második bekezdése a magánindítványra jogosultak körét kiterjeszti époly terjedelemben, amint azt a törvényjavaslat 6. §-ának második bekezdése teszi.
3. A második bekezdésben előforduló „kizárólagos” jelző azt a gondolatot kívánja kifejezésre jutatni, hogy ebben az esetben a jogosultság személyhez kötött. Más, mint a saját személyében érdekelt, nem tudja megítélni azokat az egyéni viszonyokat, amelyek a magánindítvány megtételét igazolják.
4. A bírói gyakorlatban kétely tárgya, vajjon holtak ellen elkövetett rágalmazás vagy becsületsértés esetében van-e helye a valóság kifogásának. Egyesek de lege ferenda kizárandónak tartják. A főérv, amellyel a kizárást támogatják, az, hogy itt személyes védekezésről vagy felvilágosítás nyújtásáról nem lehet szó, jogrendszerünknek pedig alaptétele, hogy holtak és távollevől ellen nincs ténymegállapítás. Ezt az álláspontot nem tartom indokoltnak. Ez a bírálat szabadságának tűrhetetlen korlátja volna. Ilyet a külföldi jogok sem ismernek. Ellenkezőleg abból, hogy egyes törvények a nyilatkozat valótlanságát a bűncselekmény tényálladéki elemévé teszik, következik, hogy a valóság kérdését hivatalból kell eldönteni.
1. Hitel alatt a vagyoni teljesítőképességbe és teljesítőkészségbe vetett bizalmat kell érteni. Hitelképesség pedig a tárgyilag megalapozott lehetőség hitel igénybevételére.
2. „Veszélyeztetés” és „csökkentés” szűkebb fogalom, mint „alkalmas arra, hogy veszélyeztessen vagy csökkentsen”, ami a rágalmazásról szóló §-éval kongruens szöveg volna. Ezzel a bizalom megsértésének konkrét veszélye, illetőleg a lehetőségnek hátrányos megváltoztatása kerül büntető szankció alá.
3. Csak a szándékosan elkövetett cselekmény büntetendő (Btk. 75. § első bekezdése). Különösen ártó célzatot (specialis dolus) a törvényjavaslat nem kíván. A szándék esetlegessége (dolus eventualis) annak minőségén nem változtat.
4. Kell, hogy az állított vagy hiresztelt tény, úgyszintén a használt kifejezés valótlan legyen. Valamely kifejezés valótlan lehet akkor is, ha a tény, amelyre a kifejezés utal, való. Az a körülmény, hogy a tettes a valótlanságról a cselekmény elkövetésének időpontjában nem tudott, a bűnösséget kizárja.
Az utolsó bekezdést a képviselőház plenuma vette fel afelől minden kétség kizárása végett, hogy az üzleti forgalomban szokásos, bizalmas, felkérésre adott információ csak akkor lesz büntethető, ha rosszhiszeműen tudott valótlan tartalommal bir.
1. Azok a büntetési nemek és büntetési tételek, amelyeket a törvényjavaslat 3. §-a a rágalmazásra vonatkozólag előír, teljesen megfelelnek a 24. § alá eső vétség súlyosságának. Azok a körülmények, amelyek a rágalmazás vétségét a törvényjavaslat 3. §-ának 1. és 3. pontja alapján minősítik, mint fokozottan veszélyesek és erkölcsileg nagyobb mértékben elítélendők, a 24. § alá eső vétség esetében is kihívják a szigorúbb megtorlást.
2. A 24. § alá eső vétségnél kizárólag a sértett van abban a helyzetben, hogy érdekének sérelmét megállapítása és a hatósági eljárásnak célszerűségét mérlegelje. Ezért nyilvánítja a törvényjavaslat 26. §-ának első bekezdése e vétséget magánindítvány alapján üldözendőnek.
3. A 24. § alá eső vétség mint új tényálladék nem tartozik az 1896:XXXIII. tc. - Bp. - 41. §-ában felsorolt bűncselekmények közé.
4. A 24. § alá eső vétség elbírálása a kir. törvényszék hatáskörébe tartozik (1897:XXXIV. tc. 17. § első bekezdés 4. pont), ha pedig a vétséget sajtó útján követték el, esküdtbíróság jár el (15. § alá első bekezdés II.).
E § módosítja a Btk. 267. §-át oly irányban, hogy csak akkor kell felfüggeszteni az eljárást, ha arra a tényre, amely miatt bűnvádi vagy fegyelmi eljárást indítottak meg, elrendelték a valóság bizonyítását.
1. A St. javaslatának indokolásában kifejtettem, mily okok teszik sürgőssé a sajtó útján elkövetett bűncselekménnyel okozott vagyoni kár megtérítésére és nem vagyoni kárért nyújtandó pénzbeli elégtételre vonatkozó rendelkezést. Ezek az okok indokolják a jelen törvényjavaslat alá nem eső sajtó útján elkövetett vétségek által okozott kár felől való rendelkezést is. A 28. § kiterjeszti a St. 39. §-ának első és második bekezdésében foglalt rendelkezéseket a jelen törvényjavaslat alá eső, nem sajtó útján elkövetett vétségekre és - a joganyagnak e vonatkozásban rokonságára való tekintettel - a Btk. 227. és 229. §-a alá eső hamis vád bűntettének vagy vétségének esetére is.
2. A St. 43. §-a a Btk. 277. §-ának sajtóügyekben való hatályon kívül helyezésével újonnan szabályozta az ítélet közzétételére vonatkozó kötelezettséget. A 28. § szerint ezeket a rendelkezéseket a jelen törvényjavaslat alá eső, nem sajtó útján elkövetett vétségek, úgyszintén a Btk. 227. és 229. §-a alá eső hamis vád bűntette vagy vétsége esetében is megfelelően kell alkalmazni.
A St. 53. §-a abból a célból, hogy a sajtóeljárás elhúzását megakadályozza, időbeli korlátokhoz kötötte a valóság bizonyítása jogának érvényesítését. Ugyanez a szempont érvényesül a 29. § rendelkezésében.
A Bp. 293. §-ának az a rendelkezése, hogy a főtárgyalásról a nyilvánosság kizárható, ha az a közrendet vagy a közerkölcsiséget veszélyeztetné, rágalmazás vagy becsületsértés címén folyó bűnperekben nem kielégítő, mert az ily perek anyaga oly természetű, hogy a nyilvánosság súlyosan veszélyeztethet vagy esetleg helyrehozhatatlanul károsíthat fontos és tiszteletreméltó magánérdekeket vagy pedig egyéb - a Bp. említett §-ában fel nem karolt - közérdeket. Már a Bp.-nak a járásbíróság előtt való eljárásról rendelkező 542. §-a kimondotta, hogy ki kell zárni a tárgyalás nyilvánosságát a feleknek egyező kérelme alapján, ha az eljárás a Btk. 258. vagy 261. §-a alá eső vétség miatt folyik. A 30. § ezt a helyesnek bizonyult és épen a feleknek egyező kívánságát kielégítő rendelkezést a törvényjavaslat alá eső összes vétségek esetére kiterjeszti. Nem kívánom azonban érinteni a főtárgyalás nyilvánosságában rejlő alkotményjogi biztosítékot és ezért az oly esetekre, amelyekben törvény által alkotott testület, bizottsága vagy tagja, hatóság, közhivatalnok, törvényesen bevett vagy elismert vallásfelekezet lelkésze a sértett és a sértés hivatásuk gyakorlására vonatkozik, a törvényjavaslat fenntartja a Bp. 293. §-ának rendelkezését.
A 31. § rendelkezése nélkül a törvényjavaslat 10. §-a alá eső vétség elbírálása az 1897:XXXIV. tc. 18. §-ának I. 6. pontja értelmében a kir. járásbíróság hatáskörébe tartoznék.
A 32-33. §-okhoz.
A St. 43. §-ának második bekezdése szerint az elítélt tartozik az ítéletet közzétenni, ha pedig az elítélt ezt a kötelezettséget harminc nap alatt nem teljesíti, a közzététel a sértettnek jogában áll. Biztosítani kell, hogy mind az elítélt, mind pedig a sértett valóban közzétehessék azt az ítéletet, amelynek közzétételét a bíróság elrendelte. Erre irányulnak a 32. és a 33. § rendelkezései. A kihágás tényálladékának körülírásaa és a büntetési tétel megállapítása a St. 28. §-a első bekezdésének 1. pontjához alkalmazkodik.
A bizottság megállapítja, hogy oly esetben, amikor a 9. § első bekezdésében említett sértettek ellen hivatásuk gyakorlására vonatkozólag nem az ott meghatározott minőségű tény állításával vagy hiresztelésével követték el a rágalmazást vagy a becsületsértést, úgyszintén ha ellenük becsületsértést, bár hivatásuk gyakorlására vonatkozólag, de nem tényállítással vagy tény hiresztelésével, hanem más kifejezés használatával követtek el, a bűnvádi eljárást a 6. § értelmében magánindítvány alapján indítják meg.
