Amikor a Pp. megalkotása folytán peres eljárásunk a járásbírósági és törvényszéki eljárásban egyöntetűen lesz szabályozva s a törvényszékek elé utalt ügyekben is meg fog szünni a régi perrend szerinti eljárás, mulhatatlanul szükségessé vált ama szoros kapcsolatnál fogva, mely a perrendtartás intézkedései és a törvénykezési illetékek között fennáll, az ezekre vonatkozó rendelkezések újabb, egyöntetű szabályozása.
Ennél a szabályozásnál elsősorban abban a kérdésben kellett állást foglalnom, vajjon fenntartsam-e a most meglevő illetéklerovási rendszert, vagy más megfelelő rendszer életbeléptetését hozzam javaslatba.
A törvénykezési illetékek lerovása tekintetében leginkább két rendszer jöhet figyelembe. Az egyik a most érvényben levő egyes illetékrendszer, amelynél egyes bírói határozatok kivételével a bírói cselekmények után nem követel a kincstár közvetlenül illetéket, ellenben az eljárás során előforduló összes iratokat kisebb-nagyobb összegű, bélyegben leerovandó illetékkel terheli meg. A másik az átalányrendszer, melynél viszont általában a bírói cselekmények után fizetendő az illeték megállapított mérvek szerint, ellenben az eljárás során felmerülő iratok után a kincstár semmiféle illetéket nem követel. Nem lehet tagadni, hogy ez az utóbbi, vagyis az átalányrendszer jobban megfelel az illeték természetének, amennyiben a megállapított összegeket a bíróság működésével hozza szorosabb összefüggésbe, míg az előbb említett bélyegadórendszer a bíróság egyes határozatának kivételével nem a bíróság munkájának teljesítése alkalmával követeli a meghatározott illetéket, hanem evvel az eljárás során felmerült iratokat terheli meg s ilyen közvetett úton szedi be a bíróság működéséért járó ellenszolgáltatást. Tagadhatatlan az is, hogy a felekre nézve kényelmesebb az átalányrendszer, főleg a tiszta átalányrendszer, amennyiben a tiszta átalányrendszernél mindig előzetes kiszabás alapján tartoznak befizetni a járó összeget, így ki van zárva a felekre nézve akár a tévedés, akár a vétleg mulasztás eshetősége s ezen eshetőség hátrányos következményeinek alkalmazása.
Ennek a rendszernek a behozatalát azonban ezúttal javaslatba nem hozhatom, mert egyrészt annak a kiszámításánál, hogy egyes perekben illeték czímén a kincstárnak mennyi a mostani bevétele, statisztikai adatok hiányában csak feltevésekre vagyok utalva, másrészt ez a rendszer a pénzügyi kincstárra hátrányos, a bíróságokra nézve pedig igen terhes lenne. Mint említettem, a statisztikai adatok hiánya folytán nem vagyon abban a helyzetben, hogy akár egyes perekben, akár az egész törvénykezési eljárásban ma meglevő illetékbevételt csak megközelítő pontossággal is megállapíthassam, enélkül pedig olyan más rendszerre való áttérést, amelynél az illetékeket a pertárgyak értékének alapulvétele mellett bizonyos átalányösszegekben kell beszolgáltatni, megnyugvással javaslatba nem hozhatok. Ilyen kisérletezés mellett a kincstár könnyen abba a hátrányos helyzetbe kerülhetne, hogy a pontos és megbízható statisztikai adatokon nem nyugvó új lerovási rendszer mellett nem kapná meg a törvénykezési illeték czímén most élvezett bevételt, vagy ennek az elkerülése czéljából olyan magas illetéktételek alkalmazását lennék kénytelen javaslatba hozni, hogy az illetékköteles felek lennének aránytalanul magas közszolgáltatással megterhelve. Arra a bevételre pedig, amelyet a pénzügyi kincstár a törvénykezési illetékekből élvez, elengedhetetlen szüksége van, mert az igazságszolgáltatás terén, valamint minden más téren felmerülő reformokkal egybekötött kiadások s a fejlődő élet követelményeivel karöltve járó igények kielégítésére szükséges összegek csak úgy nyerhetnek fedezetet, ha a kincstár meglevő bevételét kétes eredményű kisérletekkel nem veszélyeztetjük. A most meglevő bevételt a kincstár részére sokkal inkább képesek vagyunk a mai lerovási rendszer mellett biztosítani, sőt a kényszerítő helyzet folytán ezt a bevételt némileg fokozni, mert jobban meg tudjuk állapítani azt a mértéket, amelyet alkalmaznunk kell, hogy az elmaradó iratok illetékének elvesztése által felmerülő bevételcsökkenést pótolhassuk, sőt az e czímen eddig élvezett bevételt mérsékelten emelhessük is.
Igen nagy terhet képezne a tiszta átalányrendszer behozatala a bírósági személyzetre nézve, mert ennek a rendszernek a megvalósítása csak úgy képzelhető, hogy az átalányösszegek a bíróság által állapíttatnának meg és szedetnének be s ebből folyólag a bírósági személyzet ezen ténykedései ellen emelt kifogások és panaszok a bíróságok által intéztetnének el. Ilyen rendelkezés a bíróság személyzetét tulajdonképeni hivatásától vonná el s nem is volna másként keresztülvihető, mint új szervek létesítésével, ami ismét a pénzügyi kincstár súlyos megterheltetést idézné elő s fokozná az amúgy is nagy tisztviselői létszámot. El lehetne ugyan képzelni az átalányrendszer olyan alakját is, amely szerint a megállapítandó átalányösszeg bizonyos értékhatárig bélyegekkel lenne lerovandó s csak e határon felüli értékre vonatkozó ügyekben teljesíttetnék az átalány befizetése az adóhivatalok előzetes kiszabása alapján. Eltekintve azonban attól, hogy ennél a vegyes rendszernél a bélyegekkel lerovandó átalányra nézve azok a hátrányok, amelyek a mostani bélyegadórendszerrel szemben felhozatnak, nagy részben fennmaradnának, mert ennek a rendszernek ez a része kevésben térne el a mostani bélyegadórendszertől, ez a rendszer igen nagy mérvben megszaporítaná a teendőkkel máris túlságosan megterhelt adóhivatalok munkáját úgy, hogy e rendszer végeredményében ismét személyzetszaporításra vezetne s a kincstár kiadásait igen lényegesen emelné. Ezenfelül a bíróságok a különböző bírói cselekményeknek illetékkiszabás végett való közlésével lennének megterhelve s a közlésnek bármi okból való elmaradása esetén a kincstárt tetemes károsodások érhetnék.
Amidőn még utalok arra, hogy szegényebb sorsú perlekedő feleknél igen gyakran nehézségekbe ütköznék a jelentékenyebb összegű átalány egyszerre való lefizetése is, míg az időközönként felmerülő s egy-egy alkalommal az átalánynál jóval csekélyebb összegű illeték lerovása ezekkel szemben sem képez súlyos terhet, s midőn még felemlítem, hogy a kincstárra nézve nem közömbös az, hogy a bélyegadórendszer mellett egyszerűbben, gyorsabban és biztosabban jut a törvényes bevételéhez, mint az átalányrendszer mellett, azt hiszem, kellően megvilágítottam, hogy a jelenlegi pénzügyi helyzetben az állami igazgatás mai viszonyai között a kincstár nagy érdekeinek koczkáztatása nélkül nem térhetünk át bizonytalan pénzügyi eredménnyel járó ilyen új rendszer megvalósítására.
Már az 1894. évi XXVI. tc. megalkotása alkalmával beható tanulmány és vizsgálat tárgyát képezte az a kérdés, hogy nem lenne-e czélszerűbb és helyesebb a törvénykezési illetékek lerovásánál a létező bélyegadórendszer helyett más rendszerre áttérni; azonban már ezen alkalommal arra az álláspontra helyezkedett az akkori pénzügyminiszter, hogyha az államkincstárnak a törvénykezési illetékekből eredő jövedelmét veszélyeztetni nem akarjuk, meg kell maradnunk a bélyegadórendszer mellett. Ez a rendszer már évtizedek óta teljesen megszokottá vált, eléggé simul magához a bírói eljáráshoz, amennyiben a nagyobb számú és terjedelmű irathasználat rendszerint nagyobb mérvű bírói működés igénybe vételének a jele, méltányos tehát az ilyen ügyekben a nagyobb összegű ellenszolgáltatás követelése; ezenkívül ez a rendszer szolgálja némileg az igazságügyi szempontokat is, amennyiben az iratok nagyobb terjedelmének némi korlátozását eredményezi. E törvényjavaslat alapelveinek megállapításánál az 1894. évi XXVI. tc.-ben foglalt alapelveket vettem irányadókul, mert eltekintve attól, hogy nem tartom helyesnek a már megszokott s az életbe teljesen átment és bevált rendelkezéseknek kényszerítő okok nélkül való gyakori változtatását, s most említett törvény már a megalkotásakor is úgy volt tervezve, hogy az abban foglalt rendelkezések a megalkotandó végleges illetékreform munkálatba beleillesztessenek. Ennek a czélzatnak kifejezés van adva a törvényjavaslat indokolásában a következőkkel: „egyelőre be kell érnünk azzal, hogy az érvényben álló bélyeg- és illetékszabályok egyes főbb részei - párhuzamosan az igazságügyi reform haladásával - oly értelemben javíttassanak, illetve szabályoztassanak, hogy azok egy végleges illetéktörvénybe könnyen beleilleszthetők legyenek.”
Ami a jelen törvényjavaslatban foglalt rendelkezéseknek az 1894. évi XXVI. tc.-ben foglalt határozmányoktól való eltérését illeti, a leglényegesebb eltéréseket a következőkben ismertetem:
Az 1894. évi XXVI. tc. érintetlenül fenntartotta a régibb törvényeknek és szabályoknak a beadványok, jegyzőkönyvek, közbenszóló kérdésekben hozott határozatok és felfolyamodások illetékmérvének megállapítására vonatkozó azt a rendelkezést, hogy ezek az illetékköteles iratok és határozatok csak kétféle értékhatár szerint vannak megadóztatva ahhoz képest, amint a tárgy értéke 100 koronán alul, vagy 100 koronán felül van. Ellenben az ítéletek, felebbezések és felülvizsgálati kérelmek illetékének megállapításánál a per tárgyának értékére való tekintettel különböző értékfokozatokat állapított meg s nagyobb perértékek után nagyobb összegű illetékek lerovását rendelte. Ebben a törvényjavaslatban ennek a rendszernek a megváltoztatását hozom javaslatba s a törvénykezési eljárásban felmerült iratok, határozatok, egyezségek illetékének mérvét a tárgy értékének figyelembe vételével több értékfokozat szerint oly módon állapítottam meg, hogy a nagyobb érték után általában nagyobb összegű illetéktétel van meghatározva. Evvel a rendelkezéssel azt a czél kívánom megközelíteni, hogy a nagyobb és kisebb érték iránt folytatott perek megterhelése arányosabbá tétessék, eloszlattassék az a kirívó ellentét, mely a kisebb érték s a nagyobb érték iránt folytatott perek megterhelésénél mutatkozik s egyszersmind e téren a fokozatos adóztatás érvényre juttatását czélozom.
Igen fontos intézkedés a javaslatban, hogy annak a rendelkezései nemcsak a szorosan vett peres eljárásra, hanem a peren kívüli, vagyis a polgári bíróságok előtt lefolytatott, valamennyi bírói eljárásra is kiterjednek s ezekben az eljárásokban felmerülő illetékek is arra való figyelemmel vannak megállapítva, hogy a nagyobb értékre vonatkozó eljárásban az iratok után nagyobb összegű illeték fizettessék s az az ellentét, mely a kisebb érték s a nagyobb érték iránt folytatott ügyek megterhelésénél ezekben az eljárásokban is igen szembetűnő volt, némileg mérsékeltessék. Hogy a perrendtartás által nem szabályozott egyéb bírói eljárásokat e javaslat rendelkezései alá vontam, s az ezekben lerovandó illetékeket is ujonnan szabályoztam, ennek oka az is, hogy az összes bírói eljárás során felmerülő illetékek lerovása lehetőleg egyöntetűen legyen rendezve, s így mindazon rendelkezések, amelyek a perrendtartással szabályozott eljárás keretébe nem tartozó egyéb bírói eljárásokban is alkalmazhatók, ezekre az eljárásokra kiterjesztessenek. Különben az illetékes körök igen sokszor adtak kifejezést annak a kívánságuknak, hogy a bíróságok előtti eljárások során lerovandó illetékekre vonatkozó rendelkezések lehetőleg egyöntetűen szabályoztassanak; a javaslat erre vonatkozó intézkedései ezen óhajok megvalósítását is czélozzák.
A javaslat a jelenleg érvényben levő illetéktételek mérsékelt emelését czélozza; mert az igazságügyi reformok keresztülvitele s minden más téren felmerülő fokozott szükségletek s a kincstárral szemben minden részről támasztott igények kielégítése olyan óriási terhet ró a kincstárra, hogy azok ellensúlyozása czéljából elengedhetetlen kötelességünk az államkincstár bevételi forrásainak jobb kihasználására s a bevételek mérsékelt fokozására törekedni. A törvénykezési eljárásnál az illeték mérsékelt emelése teljesen indokolt, mert eltekintve attól, hogy az e czímen lerovandó illeték nálunk éppen nem mondható magasnak, a törvénykezési eljárás során a felek a bíróság működését olyan gyakran, s olyan nagy mérvben veszik igénybe, hogy a lerovandó illeték a biróságok munkájához képest aránytalannak nem tekinthető. Ezenfelül szükséges nálunk az illetékek mérsékelt emelése már azért is, mert a nagyobb közszolgáltatás követelése által remélhető, hogy a nagy mérvben kifejlődött perlekedési kedv némileg apadni fog, ami közgazdasági fejlődésünk nagy előnyére az alaptalan, könnyelmű pereskedések megszünését eredményezné. Végül elengedhetetlenül követeli az emelést az a körülmény, hogy az új perrendtartás a törvényszéki eljárásra is a szóbeliséget alkalmazza, mi által a törvényszékek előtt tárgyalt perekben nagyszámú irat marad el, ami a kincstár bevételének nagymérvű csökkenésével fenyeget, gondoskodni kell tehát arról is, hogy az illetékbevétel csökkenése be ne következzék. Egyébként a tervbe vett emelés a kisebb érték iránt folytatott pereknél igen csekély, csak a nagyobb érték iránt folytatott pereknél tesz számbavehető különbséget, ezek a perek pedig szemben a kisebb érték iránt folytatott perekkel, eddigelé úgyis kevéssé voltak megterhelve.
Lényeges változást tartalmaz a javaslat ama rendelkezése, mely szerint az ítéleti illeték akkor is a pertárgy értéke után rovandó le, ha az illeték 5,000 K-n felüli pertárgy után készpénzben fizetendő. Ez a rendelkezés azt a méltánytalanságot kívánja megszüntetni, mely eddigelé a bélyegekben levonandó s a készpénzben fizetendő ítéleti illeték alapjának megállapításánál fennforgott, minthogy az előbbinél a per tárgya, az utóbbinál csak a megítélt tárgy értéke volt irányadó az illeték mérvére.
A meghatározások illetékének a lerovásánál is van módosítás tervbe véve, amennyiben a Pp. 102. §-a értelmében adható általános meghatalmazás alapján eljáró ügyvéd kötelezve lesz minden ügyben, amelyben a jegyzékbe vétetett általános meghatalmazás alapján eljár a meghatalmazás illetékét külön leróni. Továbbá a meghatalmazások illetékének némi felemelését és a bűnügyben adott meghatalmazások illetékkötelessé tételét hozom javaslatba, aminek oka szintén abba rejlik, hogy a fokozódó állami szükségletek fedezésére ennek az illetéknek jobb kihasználását nem lehetett mellőznöm.
Igen fontos újítás, hogy a javaslat megállapítja azt az értékmérőt, amely után az illetékek lerovandók abban az esetben, ha a per vagy az eljárás tárgya nem vagyonjogi igény, vagy meg nem becsülhető dolog; erre a megállapításra azért van szükség, mert a fentebb előadottak értelmében jövőben az illetékek mérve tekintetében a tárgy értéke lesz irányadó, kellett tehát olyan módozatról gondoskodni, mely lehetővé tegye a jelzett ügyekben az illetékek mérvének meghatározását.
Rég hangoztatott kívánságnak kíván eleget tenni a javaslat azon szintén fontos rendelkezése, mely szerint a polgári bíróságok előtti eljárás során a beadványok, mellékletek és felzetek után járó összes illeték a bíróságnál maradó példányon rovandó le.
A szakaszban rendelkezés van még arra nézve, hogy mindazon iratok első példányának első íve után, amelyek a polgári bíróságok előtti eljárásokban felmerülnek, ha azokra nézve ez a javaslat kivételt nem állapít meg, ebben a §-ban meghatározott illeték rovassék le. A polgári bíróságok előtti eljárások során ugyanis olyan különféle elnevezés alatt fordulnak elő beadványok, hogy szükséges volt arról gondoskodni, hogy minden kétely el legyen oszlatva azok mindenikének illetékkötelezettsége s a lerovandó illeték mérve tekintetében. Az ut. bek. rendelkezése szükséges, nehogy kétely merüljön fel az illeték mérve tekintetében, különösen ha az ilyen új határnapon felvett jegyzőkönyv a korábbi határnapot felvett jegyzőkönyvvel ugyanazon íven van folytatva; megfelel a rendelkezés az illetékszabályok alapelveinek, mert ha egy íven több okirat vagy irat van, mindenik után külön-külön le kell az illetéket róni. Ha az ilyen új határnapon felvett jegyzőkönyv külön íven foglaltatik, igen természetesen az is teljesen új jegyzőkönyvnek tekintendő s mint ilyen esik illeték alá.
Az 1., 2. bekezdésében felsorolt beadványok illetékére vonatkozó rendelkezéseket azért kellett fenntartani, mert az ott felsorolt beadványok illetékének mérve ezidőszerint nagyobb összegben van megállapítva, mint a javaslat 1. § 2. pontja alatt meghatározott illeték, már pedig akkor, amikor egyéb beadványoknál az illeték emelése van tervbe véve, nem volna méltányos, sem indokolt ezeknek a beadványoknak az illetékét lejebb szállítani, de a leszállítás által előállható bevételcsökkenést a kincstár nem is viselheti. Viszont annyira felemelni az egyéb bírói eljárásban beadandó összes beadványok illetékét, mint amilyen magas az ezen §-ban felsorolt beadványok illetéke, nem mutatkozott czélszerűnek, mert ez az eljárást túlságosan megdrágítaná.
Egyebekben azonban e §-ban felsorolt beadványokra nézve is e törvény rendelkezéseit kell tehát alkalmazni a második és többi ívek, mellékletek, felzetek, esetleges másod- és többi példányok, felfolyamodások illetékének mérve, az illetéklerovás módja, időpontja stb. tekintetében is.
Az itt felsorolt iratok, amelyek a Pp. rendelkezései értelmében a jegyzőkönyvekhez és iratokhoz melléklendők, minthogy azoknak kiegészítő részeivé válnak, a jegyzőkönyvek és beadványok többi íveire megállapított illeték alá vannak vonva, a Pp. 244. §-ának utolsó bekezdése alatt felemlített külön jegyzőkönyvek önálló jegyzőkönyvek, más jegyzőkönyvek alkatrészeinek nem tekinthetők.
Ezek az iratok abban különböznek az előbbi §-ban említett iratoktól, hogy míg az előbbi §-ban említettek magának a jegyzőkönyvnek alkatrészeiként melléklendők s legnagyobb részben a felek előterjesztését, megegyezését, kérelmét, ténybeli előadásait stb. tartalmazzák, addig ezek kevésbbé fontos, a beadványban vagy jegyzőkönyvben hivatkozott körülmények megvilágítását czélzó, a beadvánnyal vagy jegyzőkönyvel szorosabb összefüggésben nem álló iratok.
Az e §-ban biztosított illetékmentesség oka az, hogy az itt említett határozat- és hirdetménypéldányokat a felek, a bíróság munkájának megkönnyítése czéljából, a törvény rendelkezése értelmében csatolják be, nem lenne tehát méltányos, ha illetékkel terheltetnének. Egyébként hasonló rendelkezés már az 1912. évi VII. törvénycikk 20. §-ában foglaltatik. A bírósági irat postai kézbesítését igazoló tértivevény mellékleti illetékmentességének az az indoka, hogy ezt a kézbesítést is a bíróság munkájának megkönnyítése czéljából teljesítik maguk a felek, méltányos tehát, hogy a kézbesítés megtörténtének igazolásakor illetékkel ne terheltessenek meg.
Ez a § azoknak a bírói határozatoknak az illetékét állapítja meg, amelyek nem az ügy érdemét eldöntő, hanem nagyobbrészt közbeneső peres kérdésekre vonatkoznak. Olyan bírói határozat után, mely ebben a §-ban felsorolva nincsen, az itt megállapított határozati illetéket követelni nem lehet.
A 2. pont alatt jelzett határozatok nemcsak abban az esetben lesznek illetékkötelesek, ha a felek kifogásai felett hozatnak meg, hanem akkor is, ha a jelzett körülményeket a bíróság hivatalból veszi figyelembe; aminek az az oka, hogy ezek a határozatok a per folyamára nagyobb hatással vannak, így teljesen jogos, hogy azok után az illeték minden körülmények között megköveteltessék.
A § utolsó bekezdése alatt foglalt az a rendelkezés, hogy a határozatok után az illeték akkor is megfizetendő, ha a határozatok valamelyikét a felsőbíróság hozza meg, önként folyik a határozati illetékeknek abból a jellegéből, hogy az a bíróságok működésének igénybevételéért fizetendő, meg kell tehát azt a felsőbíróság működése után is fizetni, ha az még az alsóbíróságnál nem volt leróva. Nem volna azonban méltányos az illeték megkövetelése a felsőbírói határozat után akkor, ha ilyen kérdések felett a felsőbíróság a felek jogorvoslata alapján határoz, mert ilyen esetben az illeték már az alsófokú határozat meghozatalánál lerovatott, az pedig, hogy a határozati illeték minden fokon, vagyis úgy az alsó, mint a felsőbírósági határozat után megköveteltessék, a jelenlegi illetékrendszer keretébe nem illik bele akkor, amikor a jogorvoslati beadványok magasabb jogorvoslati illetékkel vannak megterhelve.
A 2. bekezdésben a jelenlegi állapottal szemben az az újítás, hogy az ágytól és asztaltól elválasztó ítélet után az illetéket meg kell fizetni s ez az illeték a felbontó ítélet után járó illetékbe be nem tudható. Ennek a rendelkezésnek az az indoka, hogy ez a két ítélet két teljesen különálló bírói eljárás lefolytatása után hozatik meg, a két illeték tehát két teljesen különálló bírói működésnek az ellenszolgáltatása.
Ebben a §-ban két igen fontos rendelkezés van: az egyik az, hogy megváltoztatja az eddig érvényben levő azt a rendelkezést, hogy a készpénzben lerovandó illeték alapját a megítélt érték képezi s e helyett kimondja, hogy az illeték ebben az esetben is éppen úgy, mint a bélyegben lerovandó ítéleti illetékeknél, a per, illetőleg az eljárás tárgyának értéke után fizetendő. A másik fontos rendelkezés az, hogy a készpénzben lerovandó ítéleti illetékeknél is fokozatos lerovást állapít meg s a magasabb összeg után magasabb százalékkal meghatározott illetéket követel. Mind a két intézkedés azt az aránytalanságot és ellentétet kívánja eloszlatni, amely a jelenleg érvényben levő törvényes rendelkezések mellett, a nagyobb értékű ügyek javára a kisebb értékű ügyekkel szemben fennáll. Ha az ítéleti illeték mértékéül az ítélet alá kerülő tárgy értékét fogadjuk el, nem lehet semmivel megokolni azt, hogy bizonyos értékhatáron túl csak a megítélt tárgy értéke vétessék a mérv megállapításánál alapul. Az egyenlő elbánás elvénél fogva, amelyet a közszolgáltatások megállapításánál a lehetőségig szem előtt kell tartanunk, csakis a per, illetőleg az eljáró tárgyának értéke lehet minden esetben a helyes alap, mert ez jelzi azt az értéket, amelyre nézve a bíróság működése igénybe vétetett.
Ugyancsak az igazság és méltányosság szempontjából vált szükségessé a készpénzben fizetendő illetékek fokozatos megállapítása is, hogy a kisebb és nagyobb értékű ügyekre nehezedő illetékteher arányosabbá tétessék s az ellentét kiegyenlíttessék s hogy a fokozatos adóztatás elve is megvalósíttassék.
A végzés alakjában hozott határozatok közül általában csak azok illetékkötelesek, amelyek a 1-18. §-ban ilyenekül határozottan meg vannak jelölve, ellenben az ítélet alakjában meghozott bírói határozatok általában illetékkötelesek, s az ítéletek közül csak azok részesülnek illetékmentességben, amelyeknek ilyen minősége ennek a javaslatnak ebben a §-ában, vagy külön törvényben vagy szabályban biztosítva van. Az ítélet kiegészítése iránti kérelemnek helytadó ítélet illetékmentessége azon alapszik, hogy ez a bíróságok téves intézkedése folytán keletkezik.
E § intézkedése szerint a bírói egyességek után járó illeték csak abban az esetben lesz fele a megfelelő ítéleti illetéknek, ha a felek az egyességet olyan időben kötik meg, amikor még a peres kérdésben ítélet nem hozatott, s így az egyesség a peres kérdést ítélet hozatala nélkül oldja meg. Ellenben ha a felek az egyességet az ítélet meghozatala után a felsőbíróságnál kötik meg, ugyanannyi illetéket kell az egyesség után fizetni, mint amennyi az ítélet után jár. Ehhez képest ha az ítélet bélyegben lerovandó illeték alá esett, a felsőbíróság előtt létrejött egyesség után külön illetéket nem kell leróni, mert az egyesség után járó illetékbe a bélyegben lerótt illeték betudatik, ellenben ha az ítélet készpénzben fizetendő illeték alá esett, mivel az ítélet csak jogerőre emelkedése után volt illetékszabás végett közlendő, a felsőbíróság előtt kötött egyesség után kell ugyanannyi illetéket leróni, mint az ítélet után jár. Új rendelkezése a §-nak, hogy az egyesség illetéke nem mint eddig, az egyesség tárgyának értéke után, hanem a per tárgyának értéke után fizetendő, ami következménye annak a rendelkezésnek, hogy az ítéleti illeték is az eljárás, illetőleg a per tárgyának értéke után jár, amely illetékkel az egyesség utáni illeték szoros kapcsolatban van. A § utolsó bekezdése alatt felvett rendelkezés nem teljesen új, hasonló rendelkezés van az illetéki díjjegyzék 28-ik tételében. Ezeknek a cselekményeknek az egyességekre nézve megállapított illeték alá vonása teljesen jogos és czélszerű is, mert különben alkalom nyilnék az egyességi és ítéleti illetékek alóli menekülésre az által, hogy ilyen ügyekben a felek bíróságon kívül egyeznének ki. Egyébként sem lenne indokolt, hogy ilyen esetben, ha a felek ítéletet kérnek, megfizessék az ítéleti illetéket, ha pedig ítéletet nem kérnek, ne kelljen fizetni semmi illetéket.
E §-nak az az intézkedése, hogy a kellő számban be nem nyújtott példányok, mellékletek, felzetek illetékét a bírósági iroda által hivatalból elkészített másolatok után is le kell róni, abban leli magyarázatát, hogy ezek a hivatalból elkészített másolatok a beadványpéldányokat, mellékleteket, felzeteket helyettesítik, tehát lerovandók azok után a megfelelő illetékek is, mert különben a hiányos benyújtást teljesítők azokkal szemben, akik a benyujtást a kellő számú példányokkal, mellékletekkel, felzetekkel teljesítik, jogtalan előnyben részesülnének s a kincstár illetékjövedelme is csökkenne. A §-nak az a rendelkezése, hogy a bírósági iroda által készített ezen másolatok, valamint a szóbeli előterjesztések és a bírósági iratokhoz vagy tárgyalási jegyzőkönyvekhez csatolandó iratok s ezekhez csatolt mellékletek másolatainak elkészítéseért ívenként 2 K illeték rovandó le, abban leli magyarázatát, hogy ezeknek a másolatoknak elkészítése a bírósági irodákat tetemes munkával terheli meg, jogos tehát az, ha a kincstár e munka végzéseért ellenszolgáltatást követel. Ennek a munkadíjnak a mellőzése arra vezethetne, hogy a felek saját munkájuk és kiadásaik megtakarítása czéljából mindig nagyobb mérvben vennék igénybe a bírósági irodák ilyen irányú működését s azokat ilyen munkákkal elárasztanák. Különben a rendelkezés nem teljesen új, amennyiben hasonló rendelkezés érvényben van jelenleg is a telekkönyvi ügyekben a hiányosan benyujtott másolatokra nézve.
E § érvényben levő rendelkezést tart fenn, de a szövegezés világosabb, amennyiben határozottan ki van fejezve, hogy minden peres fél részére egy-egy kiadmány illetékmentesen adható ki.
A 27. § félreértések elkerülése czéljából rendelkezik az ott felsorolt s a perrendtartás rendelkezései értelmében a bíróság által hivatalból beszerezhető iratok illetékkötelezettsége tekintetében. Ezek az iratok kizárólag a perben álló felek egyikének vagy másikának érdekeit szolgálják, nem volna tehát semmiképen megokolt, ha nem követeltetnék meg, hogy azokra az irat természetének megfelelő illeték lerovassék. Azok a felek, akiknek az érdekében ilyen iratok hivatalból szereztetnek be, máris előnyben vannak azok felett, akik a hasonló adatokat maguk kénytelenek beszerezni, nem volna sem jogos, sem méltányos a felek magánérdekét szolgáló ezt a kedvezményt avval is tetézni, hogy ezek az iratok illetékmentességben részesíttessenek.
Az első bekezdés alatti rendelkezés abban leli magyarázatát, hogy az ott említett elismervények hivatalos iratot képeznek, így illetékkel nem terhelhetők, ellenben a második bekezdés alatt említett elismervények magánfél által állíttatnak ki, meg nem becsülhető értékre vonatkoznak, azok a fennálló szabályok értelmében ívenkint 1 K illeték alá esnek.
Az illeték felemelése s minden ügyben kiállított meghatalmazásnak illetékkötelezettség alá vonása az állami szükségletek állandó emelkedése által előidézett pénzügyi helyzetben s abban leli indokát, hogy a bűnügyi, rendőrségi, adó stb. ügyekben a meghatalmazások illetékmentességét semmiféle fontos indok nem teszi szükségessé, különben is magának a meghatalmazásnak a kiállítása ezeknek az eljárásoknak a keretén kívül eső ügyletet képez s főleg azokban az ügyekben, amelyekben az ügyvédi képviselet nem is kötelező, az ügyvéd meeghatalmazása a kedvezőbb vagyoni helyzet jele, nem is méltányos tehát ezeknek a meghatalmazásoknak kedvezményekben való részesítése. A § második bekezdésében foglalt rendelkezés azon alapszik, hogy ezek a megbízások is meghatalmazás jellegével bírnak.
Ez az eljárás mutatkozik úgy a felek, mint a kincstár érdekében a legmegfelelőbbnek, az általános meghatalmazások illetékének lerovási módozatára nézve, mert azt, hogy valamely általános meghatalmazás alapján az ügyvéd hány ügyben jár el, megközelítőleg sem lehet megállapítani s így az ilyen általános meghatalmazások illetékét egy összegben meghatározni lehetetlen, mert az ilyen megállapítás egyes esetekben, esetleg a felekre nézve túlságosan terhes, más esetekben esetleg a kincstárra nézve igen hátrányos lehetne. A § utolsó bekezdésében jelzett kivonatok illetékének mérve arra való tekintettel van meghatározva, hogy ezek a kivonatok a meghatalmazásokat lesznek hivatva pótolni, azok után tehát ugyanolyan illeték fizetendő, mint a meghatalmazások után lerovandó lenne.
A § utolsó bekezdése alatt foglalt rendelkezés megfelel a kifejlődött gyakorlatnak s annak az igen gyakran felmerülő vitának a megszüntetését czélozza, mely az ilyen ügyekben az alapul veendő érték tekintetében ismételten feleleveníttetik. Megfelel a rendelkezés annak az alapelvnek is, hogy az illeték mérvére az eljárás vagy a per tárgyának értéke legyen irányadó, mert az itt felsorolt ügyekben az eljárás tárgyát e rendelkezésben körvonalazott értékek képezik.
A javaslat ezen §-ának első és második bekezdése alatt új rendelkezés van felvéve, mely a feleket arra kötelezi, hogy a per tárgyának értékét a bíróságnál bejelentsék, abban az esetben, ha az eljárás nem pénzkövetelés iránt folytattatik, de az eljárás tárgyának értéke megbecsülhető. Feltétlen szükség van erre a rendelkezésre, mert az illetékek mérve fokozatosan, a tárgy értékének alapul vétele mellett van megállapítva; ilyen rendelkezés nélkül azokban a perekben, amelyek nem meghatározott követelés iránt folynak, a lerovandó illetékek mérvét meghatározni nem lehet. Ez a rendelkezés a felekre különös terhet nem ró, mert a fél, aki valamely vagyonjogi igényt képező, megbecsülhető tárgyért perel, leginkább van abban a helyzetben, hogy az általa igényelt tárgyat értékelje s ezt az értéket bevallja. A § harmadik és negyedik bekezdése alatt felvett rendelkezések az 1894:XXVI. tc.-ből vannak átvéve s a perrendtartás rendelkezéseivel összhangban vannak. E helyen egyedül az új, amely szerint minden egyéb rendelkezés hiányában az ítéleti és egyességi illeték kiszabásánál a bélyeg- és illetékszabályok általános határozmányait kell az értékelésnél alkalmazni; ez azonban egészen természetes, mert különben esetleg fordulhatnának elő esetek, melyeknél az érték megállapítása szabályozva nem lenne.
Új rendelkezést tartalmaz e § s azokat az összegeket állapítja meg, melyek a vagyonjogi igényt nem képező s a meg nem becsülhető tárgyak iránt folytatott bírói eljárásokban az illetékek mérve tekintetében alapul veendők. Ennek a rendelkezésnek a szükségessége is abból folyik, hogy az eljárások során az illetékek mérve az eljárás, illetőleg a per tárgyának értékéhez képest van megállapítva; szükségszerűleg gondoskodni kell tehát arról, hogy minden tárgynak, mely bírói eljárás alapját képezheti, illeték lerovása szempontjából meg lehessen az értékét állapítani, illetőleg legyen olyan értékmérő, mely a levonandó illetékek mérve tekintetében ilyen ügyekben irányadó.
Új rendelkezésnek csak az egyesített perekben az ítéleti illetéken kívül lerovandó egyéb illetékekre vonatkozó intézkedés tekintendő, mely azonban teljesen megfelel a javaslatban foglalt rendszernek, mert ilyen egyesített s közösen tárgyalt pereknél értékül csak az együttes összeg tekinthető, mert ez az együttes érték képezi az egyesítés folytán az eljárás tárgyát. Különben is a kincstár nem juthat az egyesítés folytán hátrányosabb helyzetbe, mintha az egyesítés el nem rendeltetett volna; ami pedig megtörténnék, ha nem kapná meg az együttes összegeknek megfelelő illetékeket. A § második bekezdése alatt foglalt rendelkezés czélja az, hogy a részítéletek alapjának meghatározása mellett, az ítéleti illeték esetleges többszörös követelését megakadályozza. Az utolsó bekezdés rendelkezése arra van alapítva, hogy az ott jelzett esetben a külön tárgyalás az elbírálás folytán a beszámítási kifogás mintegy külön eljárásként jelentkezik, tehát a külön meghozott ítélet illetékének követelése jogos.
A kereseti és viszontkereseti követelés együttes értéke irányadó, mert ezekben az ügyekben az együttes érték képezi a per tulajdonképeni tárgyát.
E § rendelkezése az 1881. évi XXVI. tc. 16. §-ából van átvéve azzal a módosítással, hogy amíg az említett törvényszakasz értelmében ezt a lerovási módot mostanáig csak a pertárilag kezelt beadványoknál lehetett alkalmazni, e javaslat rendelkezése értelmében ez a lerovási módozat kötelező lesz a polgári bíróságok előtti valamennyi eljárásban s a bélyegek arra a példányra alkalmazandók, amelyik a bíróságnál marad. Ez a rendelkezés egyöntetűvé teszi a bíróságokhoz benyujtott beadványok illetékének lerovási módozatát s megszünteti a gyakori tévedésre okot szolgáltató különböző lerovási módokat. A § második bekezdése alatt felvett rendelkezésre, mely szintén az 1881:XXVI. tc. 16. §-ából van átvéve, ellenőrzés szempontjából van szükség.
A csődeljárás folyamán felvett felszámolási tárgyalási jegyzőkönyvek után járó illeték lerovására szolgáló bélyegeket a bejelentést tartalmazó beadványok kell a beadványi illetéken felül leróni, ami igen megkönnyíti az illeték lerovását azoknak, akik a tárgyaláson meg nem jelennek. Gondoskodva van a szakaszban arról is, hogy ha a fél, aki a jegyzőkönyvi illeték lerovására kötelezve van, a jegyzőkönyv felvételénél nincs jelen, őt az illeték lerovására fel kell hívni. Ennél a rendelkezésnél az 1894. évi XXVI. tc.-ben már meglevő az az intézkedés van szem előtt tartva, mely a most említett törvény 10. §-ában az ítéleti illetékre nézve fennáll. Szükségesnek mutatkozott ennek a rendelkezésnek a javaslatba iktatása, mert az 1881. évi XXVI. tc. 17. §-a csak a tanuhallgatásról, bírói szemléről, szakértők meghallgatásáról felvett jegyzőkönyvek illetékének lerovásáról rendelkezett arra az esetre, ha az illetékköteles fél a jegyzőkönyv felvételénél nincsen jelen; a bélyegek beszolgáltatására kitűzött határidő is vagylagosan van az idézett rendelkezésben megállapítva, ez igen sok vitára, fellebbezésre adott alkalmat, s a polgári perrendtartás alapján ez a rendelkezés módosítást is igényelt.
Ezek a rendelkezések azonosak az 1894. évi XXVI. tc. 20. §-ában foglalt határozmányokkal. Eltérés csak annyiban van, hogy e javaslat rendelkezései értelmében a § harmadik bekezdésének 1-3. pontjai alatt felsorolt határozatok után az illeték a jogerőre emelkedés bevárása nélkül kiszabandó s befizetendő. Ennek a rendelkezésnek az oka részint az, hogy az ilyen határozatok ellen érvényesített kifogás, vagy ellentmondás folytán az illeték előírásának és kiszabásának függőben tartása nagy zavarokra, felszólamlásokra adott okot, másrészt a visszaélésekre adott igen sok alkalmat azáltal, hogy a felek a kifogás vagy ellentmondás érvényesítése után a bíróságon kívül rendezték az ügyet s a kincstár elesett a határozati illetéktől. Minthogy e javaslat rendelkezése értelmében a határozati illeték akkor nem fizetendő, ha nem hozatik meg a határozat, arról pedig, hogy ilyen esetben az esetleg már lerótt illeték visszatéríttessék, a javaslat gondoskodik, gondoskodik arról is, hogy a kifogás, ellentmondás vagy kereset folytán keletkezett eljárás során hozott határozat illetékébe a lerótt illeték betudassék, azon most érvényben levő rendelkezés fenntartásának, hogy a kiszabás vagy behajtás az újabb határozat meghozataláig függőben tartassék, nem lehet helye.
A hivatalból kiállított másolatokra járó beadványi, felzeti és mellékleti illetékek lerovása tekintetében épen úgy mint más hasonló illetékekre nézve, amelyek lerovásának időpontjában a felek nincsenek jelen, az az eljárás mutatkozik legczélszerűbbnek, ha azok lerovására a felek felhívatnak, hogy így alkalmuk legyen a szabályszerű illeték pótlására. Ami az ugyanazon §-ban meghatározott s a másolatok elkészítéseért fizetendő illetéket illeti, már az egyöntetűség biztosítása czéljából s a kezelési nehézségek elkerülése végett is leginkább megfelelő, ha ezek lerovása tekintetében is ugyanazon módozat hozatik be. Ez a módozat alkalmat nyújt a feleknek arra, hogy ezt az illetéket beszolgáltathassák, amely esetben minden hátrányos következménytől szabadulnak, ha azonban a felhívásnak nem tesznek eleget, viselniök kell a mulasztás törvényes következményeit. Egyébként felhívás nélkül a felek nem is tudhatják a hivatalból elkészített másolatok terjedelmét és mennyiségét, nincsenek tehát abban a helyzetben, hogy felhívás nélkül eleget tegyenek a lerovásig kötelezettségüknek.
Irányadóul szolgált, hogy az illetékek lerovására az köteleztessék, akinek érdekében a beadvány vagy jegyzőkönyv benyujtatott, illetőleg felvétetett. A §-ban előforduló részletes rendelkezések is erre az elvre vannak alapítva s mivel a peres eljárásban a tárgyalásról és a bizonyítás felvételéről készült jegyzőkönyvek legnagyobb részben a felperes érdekében vétetnek fel, azért van azok illetékének viselésére a felperes kötelezve.
A § harmadik bekezdésében jelzett iratok jogügyletről vannak kiállítva, azért van az ezek után járó illetékért mindkét fél felelőssé téve.
Az 54. §-ban foglalt rendelkezés az 1873. évi IX. tc. 7. §-ából van átvéve s fenntartására a kincstár érdekeinek megóvása szempontjából feltétlen szükség van, mert az ügyvéd van abban a helyzetben, hogy az eljárás folyamán felmerülő illetékek lerovásáról a törvényes időben gondoskodjék, amit magától a féltől, akinek a perben felmerülő iratokról és jogcselekményekről a legtöbb esetben tudomása sincs, - nem lehet követelni. A 25. §-ban jelzett másolatokra járó illeték és a másolásért lerovandó illeték elsősorban való fizetésére azért kellett az eljáró ügyvédet kötelezni, mert ezekre a másolatokra az ő eljárása következtében van szükség s mert ellenkező esetben az ügyvéd munkájának megkönnyítése czéljából igen gyakorivá válnék a hiányos benyujtás, ami a bírósági irodák munkáját igen megszaporítaná. Hogy a mulasztás miatt kirovandó felemelt illeték is az ügyvédet terheli, az természetes folyománya annak, hogy a mulasztást az ügyvéd követte el.
A harmadik bekezdés azt az újabb intézkedést tartalmazza, hogy a készpénzben lerovandó határozati illetékre vonatkozó határozmányok a készpénzben lerovandó egyezségi illetékre is megfelelően alkalmazandók, vagyis hogy ezeknél is az az irányadó az illetékfizetési kötelezettség szempontjából, hogy a felek milyen arányban viselik a költségeket s hogy amennyiben az illeték részben vagy egészben nem lenne a kötelezett féltől behajtható, ugyanazon eljárásnak van helye, mint az ítéleti illetékeknél. Ennek a rendelkezésnek az alapja az, hogy az egyezségek után járó illeték az ítéleti illetéknek negyedrésze, fele, vagy ugyanannyi, mint az ítéleti illeték, ez az illeték az ítéleti illetékkel azonos természetű, nem kifogásolható, tehát ha ez az illeték a behajtás tekintetében is ugyanazon elbánásban részesíttetik, mint a vele teljesen azonos természetű ítéleti illeték.
A § első bekezdése alatt felvett intézkedés czélja az, hogy eloszlassa azokat a kételyeket, amelyek fennforoghatnak abban a tekintetben, vajjon a bíróság felhívása, utasítása, meghagyása folytán benyujtandó beadványok illetékkötelesek-e. A polgári bíróságok előtti eljárások a felek magánérdekeit szolgálják, ennélfogva nem forog fenn semmiféle indok arra, hogy az, akinek érdekében az ilyen beadványok keletkeznek, az illeték lerovásának kötelezettsége alól felmentessék. A § második bekezdése alatt gondoskodás történt arról, hogy olyan esetben, amikor a Pp. rendelkezése értelmében a felek a beadványokat hiánypótlás végett visszakapják s ugyanazt a beadványt újból benyujtják, újabb illetéklerovással ne terheltessenek. A lerovási kötelezettség azonban fennáll, ha a visszakapott beadvány helyett más beadványt nyujtanak be, vagy ha a visszakapott s újból benyujtott beadvány terjedelme nagyobb lett, előbbi esetben a teljes beadványi illeték, az utóbbiban a pótlás folytán esetleg hozzáfűzendő újabb ívek illetéke rovandó le. Ha az így visszakapott beadványt a felek újabb kérvény mellett terjesztik be, önérthetőleg lerovandó az újabb beadványra a szabályszerű teljes beadványi illeték abban az esetben is, ha ezt az újabb beadványt a visszakapott beadványhoz hozzáfűzik.
A § utolsó bekezdése a bírósági végrehajtókhoz intézett levélalakú megkeresések illetékmentességét állapítja meg. Ezek a megkeresések a legtöbb esetben a végrehajtás foganatosítására, a felmerült költségekre stb. vonatkozó, az ügy lényegét alig érintő tartalmuk miatt csak a legritkább esetekben minősíthetők beadványoknak, mégis számos vitára szolgálnak alkalmul s a felek nagy zaklatásával jár azok illetékmentes vagy illetékköteles voltának megállapítása. A kérdés csekélyebb pénzügyi jelentőségére való tekintettel s a felek zaklatásának megszüntetése czéljából leghelyesebbnek vélem azok illetékmentességének kimondását.
Az 1. bek. abban leli magyarázatát, hogy a véghatározat vagy egyezség után csak egyszer kell illetéket fizetni, ha tehát azt az illetéket, mely abban az ügyben a véghatározat után jár, a fél már lerótta, a határozat feloldása esetén újabban hozott véghatározat vagy egyezség után nem lehet újabb illetéklerovást követelni.
E § második bekezdésében foglalt rendelkezés indoka az, hogy a jelzett esetben a fizetési meghagyás hatálya a fél akarata folytán annak a mulasztása következtében szűnik meg. E mulasztásának következményeit tehát illetéklerovás szempontjából is, - viselni köteles.
A § utolsó bekezdése alatt foglalt rendelkezés azt a visszaélést van hivatva meggátolni, mely szerint a felek a biztosítási és fizetési meghagyások ellen érvényesített kifogások után az eljárást beszüntették, sem újabb határozat hozatalát nem kérték, sem bírói egyezséget nem kötöttek, s a lerótt határozati illetéket visszakövetelték vagy a kirótt illeték törlését kívánták. Ez az eljárás a kincstárnak tetemes kárt okoz, annak a megszüntetéséről annyival inkább gondoskodni kell, mert sem a jogosság, sem a méltányosság nem követeli, hogy a tényleg meghozott bírói határozat után illeték ne fizettessék.
A § olyan rendelkezéseket tartalmaz, amelyek a jelenleg érvényben levő törvényekben és szabályokban gyökereznek, eltérés csak annyiban van a jelenlegi szabályoktól, hogy határozottan meg van jelölve, melyik bírósági határozat vagy egyesség után mennyi illeték fizetendő. Méltányos a rendelkezés, mert megakadályozza, hogy egy követelés miatt egy keresettel többek ellen vagy többek részéről folyamatba tett perben, ha a bíróság több ítélettel dönt, vagy a per a felek egyikével szemben ítélettel, másikával szemben egyességgel nyer befejezést, a felek többszörös illetéklerovással terheltessenek.
E § rendelkezése abban leli indokát, hogy a fellebbezési beadványoknál az illeték mérve tekintetében nem a per tárgyának értéke, hanem a fellebbezés tárgyának értéke irányadó, vagyis az az érték, amelyre nézve a felsőbíróság működése igénybe vétetik. E §-ba felvett rendelkezés nélkül ez az elv nem lenne megvalósítható s könnyen kifejlődhetnék az a gyakorlat, hogy a nagyobb fellebbezési illeték elkerülése czéljából csak később, a fellebbezési tárgyalás során emeltetnék fel a kérelem tárgya.
Szükséges ez a rendelkezés, mert különben nincsen olyan értékmérő, mely a lerovandó illetékek mérvét szabályozná. Hogy ilyen esetekben az érték utólagos megállapítása esetén visszatérítésnek nincsen helye, az egészen természetes, mert a magasabb illetéklerovás a fél azon mulasztásának a következménye, hogy az értéket a 32. § rendelkezése ellenére bejelenteni elmulasztotta s ezt a hátrányt igen könnyen elháríthatja azáltal, ha a törvény azon rendelkezésének, mely az érték bevallását követeli, eleget tesz.
A § második bekezdése alatt foglalt rendelkezés az 1894. évi XXVI. tc. 20. §-ából van átvéve.
A § utolsó bekezdésének az indoka az, hogy a fél az érték bevallására legyen szorítva, mert különben olyan esetben, amikor a tárgy értéke a 34. §-ban meghatározott értéket meghaladja, a magasabb illeték elkerülése czéljából a felek az értéket nem vallanák be, ami a kincstár nagy károsodását vonná maga után. Hogy az illeték pótlólagos kiszabásának csak akkor lesz helye, ha a két érték között 1/5 rész különbözet van, ez a felek zaklatásának elkerülése czéljából történik.
A 68-69. §-okhoz
Ezek a §-ok a községi bíróságok (békebírók) előtti eljárások során lerovandó illetékek mérvét, lerovási módját, idejét és helyét szabályozzák. E tekintetben fenntartattak azok a rendelkezések, amelyek jelenleg érvényben vannak, lényeges eltérés van annyiban, hogy az illeték mérve a legmérsékeltebben emeltetett. Ennek az oka abban rejlik, hogy a községi bíróság hatásköre 40 K értékről 50 K-ra emeltetett fel s ezen felemelés folytán igen sok olyan per, mely eddig a járásbíróságok előtt magasabb illeték lerovása mellett tárgyaltatott, a községi bíróságok előtt csekélyebb illetékek lerovása mellett lesz tárgyalható, így e változás folytán a kincstárt érzékeny veszteség fenyegeti. Gondoskodni kellett tehát ennek a veszteségnek némi ellensúlyozásáról. Ugyanez az oka annak a változtatásnak is, hogy a javaslat értelmében a szóval előterjesztett panaszok is illetékköteleseknek vannak kimondva. Határozott rendelkezések vannak a §-okban arra nézve is, hogy a községi bíróság hatáskörébe tartozó ügyekben, ha azok bármi okból a járásbíróságok előtt tárgyaltatnak, le kell róni teljes mérvben mindazt az illetéket, mely a Pp.-sal szabályozott bírói eljárásokban meg van állapítva. Ez a rendelkezés hivatva van megszüntetni azt az ingadozó eljárást, amely abban a kérdésben fennforgott, vajjon az ilyen ügyekben le kell-e teljes mérvben róni az ítéleti illetékeket. Ebben a rendelkezésben ki van fejezve, hogy minden illeték - tehát az ítéleti is - teljes mérvben lerovandó; ami abban leli indokát, hogy a járásbíróságok előtt a községi bíróságok hatáskörébe tartozó ügyek, mint teljesen új önálló ügyek tárgyaltatnak le s a járásbíróságok eljárása az ilyen ügyekben fellebbviteli eljárásnak még abban az esetben sem minősíthető, ha a felek a községi bíróságok előtt ítélettel befejezett ügyet a járásbíróságok elé viszik.
A választott bíróságok előtt sokszor igen nagy értékekre vonatkozó perek folynak le; e bíróságok ítéleteinek és az előttük létrejött egyességeknek a törvény olyan joghatályt biztosít s azokat oly messzemenő védelemben részesíti, hogy teljesen indokoltnak látszik ezen illetékeknek legalább olyan felemelése, hogy a fizetendő illetékek fele részét tegyék ki annak, amit a rendes bírói ítéletek és egyességek után fizetni kell.
Az 1875. évi XVI. tc. esetleges módosítása akkor lesz időszerű, amikor e bíróságok szervezetét s eljárását szabályozó törvény megalkottatik.
Annak a megállapításánál, hogy szegénységi jogon ki részesülhet illetékmentességben, a Pp. 112. §-ának első bekezdésében s az 1881. évi XXVI. tc. 14. §-ában foglalt rendelkezések voltak irányadók, az illetékmentesség terjedelmének meghatározásánál pedig az utóbb említett törvényszakasz rendelkezései s a kifejlődött gyakorlat folytán megállapított elvek vétettek figyelembe. E § harmadik bekezdésének rendelkezése szerint a kérelemnek a bíróság előtt való előterjesztéséről kezdve a perrendtartás 112. § első bekezdése értelmében szegénységi jogban részesülő fél részéről az eljárás során felmerülő minden irat és minden bírói cselekmény illetékmentes. Kiterjed a mentesség a segélyiratokra és bizonyítványokra is. Az e czímen igénybevehető illetékmentesség alapját jobban kiterjeszteni s azt a Pp. 112. §-ának második bekezdése alatt jelzett esetekre alkalmazni nem lehetett, mert a mentességnek ilyen kiterjesztése a kincstár bevételét nagy mérvben csökkentené, amitől pedig a jelenlegi pénzügyi helyzetben lehetőleg óvakodni kell.
Rendelkezik a § arra nézve is, hogy abban az esetben, ha az a kérdés vitássá válik, hogy megilleti-e a felet szegénységi jogon az illetékmentesség vagy sem, első fokon a kir. pénzügyigazgatóság, második és végső fokon a pénzügyminiszter dönt. Ez a kérdés akkor válhatik vitássá, ha a bíróság a félnek a szegénységi jogot a Pp. 112. §-ának második bekezdése alapján adja meg, mert ilyen esetben a felet e törvény szerint illetékmentesség nem illeti meg, csak ha ügyének díjtalan vitelére hivatalból rendelnek ki ügyvédet, élhet ez a kirendelt ügyvéd illetékfeljegyzéssel. A Pp. 112. §-ának második bekezdése alapján, a bíróság által szegénységi jogban részesített fél vitássá teheti azt a kérdést, hogy jár-e neki illetékmentesség. E kérdésben a közigazgatási bíróság előtti eljárás azért mellőzendő, mert kizárólag ténykérdés elbírálásáról van szó; ugyanis ha a fél szegénységét szabályszerű bizonyítvánnyal igazolja, az illetékmentességet meg kell adni, ellenben ha szegénységet igazolni nem képes, illetékmentességben nem részesíthető. Ezekkel az ügyekkel tehát nem lenne czélszerű a közigazgatási bíróság teendőit szaporítani már azért sem, mert ezek az ügyek soronkívül intézendők el s ezek soronkívüli elintézése a közigazgatási bíróság előtt tárgyalt egyéb ügyek rovására történnék.
Eltérés a Pp. rendelkezéseitől annyiban van, amennyiben e §-ban ki van mondva, hogy a szegénységi jogon illetékmentességben részesülő félnek utófizetési kötelezettsége a per befejezésétől számított öt év elteltével megszűnik. Ez a rendelkezés arra van alapítva, hogy a fennálló törvényes rendelkezések értelmében a kincstár követelési joga a bélyegben lerovandó illetékekre nézve attól az időponttól számított öt év mulva, amikor az illeték lerovandó volt, elévül. Nem volna tehát helyes és méltányos a felet ezekben az ügyekben öt évnél tovább fizetési kötelezettségben tartani.
A § a szegénységi jog alapján igénybe vehető illetékmentességre s a mentesség megvonására vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza. Ez a kérdés eddigelé tüzetesen szabályozva nem volt s a legtöbb esetben csak utólagosan tétettek intézkedések az illetékek beszedésére, ha a pénzügyi hatóság azt állapította meg, hogy a felet szegénységi jogon illetékmentesség nem illette meg. Ez az állapot úgy a kincstárra, mint a felekre hátrányos volt, mert egyrészt a kincstár sokszor nem juthatott abba a helyzetbe, hogy bár utólagosan is elbírálhassa azt, hogy a fél az illetékmentességet jogosan vette-e igénye, másrészt a felek igen gyakran alaki hiányok miatt, utólagos illetéklerovással zaklattattak. Ennek a visszás helyzetnek a megszüntetése s a Pp.-nak az a rendelkezése, mellyel a szegénységi jog a szoros értelemben vett szegény peres feleken kívül olyanokra is kiterjesztetett, akikre a kincstár jogos érdekeinek sérelme nélkül az illetékmentesség ki nem terjeszthető, szükségszerűen követeli a kérdés szabályozását.
E §-ban foglalt rendelkezések értelmében, ha a fél a perrendtartás 112. §-ának első bekezdése alapján kapja meg a bíróságtól a szegénységi jogot, mivel a 112. § első bekezdése alatti rendelkezés azonos e tv. 75. §-ában foglalt határozmánnyal, nem szükséges szabályszerű határozat arra, hogy ilyen esetben a felet illetékmentesség illeti, azért ilyen esetben a felet a bíróság, a szegénységi jogra vonatkozó határozatában értesíti, hogy e javaslat 75. §-a értelmében neki illetékmentesség is jár. Nem hoz tehát a bíróság az illetékmentesség kérdésében határozatot, csak értesíti a felet, hogy neki a törvény rendelkezése értelmében illetékmentesség is jár. Ebben az esetben a pénzügyi hatóság utólag, az illetékfeljegyezési lap közlése alkalmával győződhetik meg arról, hogy a törvényben az illetékmentességre előírt kellékek fennforogtak. Ha pedig a bíróság a perrendtartás 112. § második bekezdése alapján adja meg a félnek a szegénységi jogot, amennyiben a fél részére, ügyének díjtalan vitelére ügyvéd van kirendelve, a bíróság szintén a szegénységi jogra vonatkozó határozatában értesíti a felet, hogy a részére kirendelt ügyvéd illetékmentességben részesül s illetékfeljegyzési lapot köteles vezetni. Ilyen esetben is utólag, a feljegyzési lap áttétele alkalmával intézkedik a pénzügyigazgatóság s amennyiben a feljegyzéssel élő fél ellenfele nincsen a költségekben vagy azok egyrészében elmarasztalva, mivel az ilyen felet magát a 75. § értelmében illetékmentesség nem illeti meg, elrendeli a feljegyzett illetéknek a feljegyzéssel élő féltől való beszedését. Hogy ez a fél az eljárás folyamán jogosítva van az illeték feljegyzésére, az abban leli indokát, hogy az ügyben részére kirendelt ügyvéd jár el, ez az ügyvéd, aki a fél ügyét díjtalanul veszi, illetéklerovásra nem kötelezhető.
Végül, ha a bíróság a perrendtartás 112. §-ának második bekezdése alapján a szegénységi jogot olyan félnek adja meg, aki maga jár el az ügyben, vagy akinek nem kirendelt, hanem választott ügyvéde van, a szegénységi jogot engedélyező végzésében értesíti őt, hogy e javaslat 75. §-a értelmében illetékmentességre nincsen igénye s felhívja, hogy az eddig le nem rótt illetékeket pótlólag rójja le s ezután szabályszerű időben gondoskodjék az illeték lerovásáról. Amennyiben a fél ennek a felhívásnak nem tenne eleget, hivatalos leletet vesznek fel s e lelet alapján a fél, illetőleg ügyvédje, egyszeres és felemelt illetéket köteles fizetni.
Ez a § tüzetesen megállapítja az eseteket, amelyekben illetékfeljegyzésnek van helye s úgy ebben, valamint a feljegyzés közlésére, továbbá a feljegyzett illeték ki által leendő viselésére vonatkozó rendelkezéseiben az eddig érvényben levő szabályokhoz alkalmazkodik s pótolja a most fennálló szabályok azon hiányát, hogy nem volt határozottan megállapítva, ki köteles a feljegyzést vezetni. A szakasz utolsó bekezdésében foglalt annak a rendelkezésnek, hogy az a fél, akit a bíróság a perrendtartás 112. §-ának második bekezdése alapján részesített szegénységi jogban, a feljegyzett illetékeket abban az esetben, ha azokat a költségekben marasztalt féltől beszedni nem lehetett, megfizetni köteles, az az indoka, hogy ez a fél e javaslat 75. §-a értelmében szegénységi jogon illetékmentességben nem részesülhet s illetékfeljegyzésnek is csak azért volt helye az ügyben, mert nem választott, hanem kirendelt ügyvédje volt.
Hiányt pótol ez a §, amennyiben eddigelé nem volt határozott rendelkezés arra nézve, hogy újított perekben az illetékek milyen mérvben rovandók le. Minthogy a perújítás a jogorvoslatok közé nem tartozik s a perújítás folytán keletkező eljárás teljesen új eljárásnak tekintendő, természetes, hogy ezen eljárás során felmerülő minden illeték teljes mérvben való lerovása megköveteltetik.
A § utolsó bekezdése alatt jelzett egyességre nézve azért alkalmazza a javaslat a 21. §-ban megállapított legenyhébb illetékmérvet, mert ez az egyezség tulajdonképen peres eljáráson kívül jön létre, méltányos tehát, hogy ugyanazon illeték alá vonassék, mint más bírói egyességek, melyek a peres eljárást megelőzőleg létesülnek.
E §-ban foglalt rendelkezés legnagyobb részben az 1893:XXVI. tc. 31. §-ából van átvéve, lényeges kedvezményt foglal azonban magában a felekre nézve, amennyiben úgy rendelkezik, hogy ha a felek az illeték lerovását elmulasztják, a hivatalos lelet alapján kiadott fizetési meghagyás kézbesítésétől számított 15 napon belül, a megrövidített illeték másfélszeres összegét fizethetik le. Avval a most érvényben levő törvényes rendelkezéssel szemben, mely szerint 8 napon belül az illeték kétszeres összege volt leróható, ennek az intézkedésnek a felekre nézve előnyös volta nyilvánvaló.
A 83. § rendelkezése részben az 1873:IX. tc. 7. §-án, részben az 1894:XXVI. tc. 33. §-án alapszik, mégis ez utóbbitól eltér annyiban, amennyiben határozottan rendeli, hogy azoktól, akik a fizetésre azért vannak kötelezve, mert az illeték az elsősorban fizetésre kötelezettel behajtható nem volt, csak az egyszeres illeték követelhető, mert nem méltányos, hogy ezektől a felektől, akik a büntetés alapját képező mulasztásban nem részesek, a büntetésként kirótt felemelt illeték is követeltessék.
A 85. § rendelkezése az 1894:XXVI. tc. 30. §-ából van átvéve, eltérés csak annyiban van a két rendelkezés között, hogy ebben a §-ban kifejezés van advan annak, hogy a bíróság segédszemélyzete nincs kötelezve maga a hivatalos leletek felvételére, hanem erre a kezelőszemélyzet valamely tagját tartozik utasítani. A pertárnokra vonatkozó rendelkezés fenntartott, mert az új Pp. életbelépte után is még huzamosabb ideig lesznek folyamatban perek, melyek az eddigi eljárás szerint pertárilag fognak kezeltetni.
Az életbeléptetés napjától kezdve a bíróság előtt folyamatban levő minden ügyben minden irat, minden jogcselekmény és minden bírói határozat után az illetékek e törvény rendelkezései értelmében rovandók le, akár az életbelépés előtt, akár az után tétetett folyamatba az eljárás. Kivétel csak a kir. törvényszékek előtt, az életbelépéskor már folyamatban levő azokra az ügyekre nézve van megállapítva, amelyek az 1912:LIV. tc. 61. §-a értelmében továbbra is nem az 1911. évi I. tc. rendelkezései szerint, hanem az eddigi eljárás szerint tárgyalandók; ezekben az ügyekben az ellenirat, válasz, viszonválasz, végirat és ellenvégirat első példányának első íve után, valamint az ilyen ügyek jegyzőkönyvi tárgyalása esetében a jegyzőkönyv első íve után, nem az 1. §-ban, hanem a 4. §-ban megállapított illeték rovandó le. Az indokolás általános részében előadottak értelmében ugyanis az illeték mérvének felemelése részben a pénzügyi helyzeten, részben azon alapszik, hogy a Pp. rendelkezései folytán elmaradó egyes iratok illetékének pótlásáról gondoskodni kell. A most felsorolt periratok a perrendtartás rendelkezései értelmében, a perrendtartás életbelépte után megindítandó perekben elmaradnak s ezek elmaradó illetékének pótlását is czélozzák az illetéktételek emelése, nem lenne tehát méltányos, hogy azokban az ügyekben, amelyekben ezek a periratok még nem maradnak el, a magasabb illetéktételeket követeljük, amelyek e hiány pótlását czélozzák.
Az első bekezdés alatt foglalt rendelkezésre szükség van, mert a fennálló bélyeg- és illetékszabályoknak és törvényeknek vannak olyan főleg általános érvényű rendelkezései, melyek szorosan véve nem vonatkoznak kizárólag a polgári bíróságok előtti eljárásokra, de a polgári bíróságok előtti eljárásokban is alkalmazandók s vannak ezeken kívül egyes, a bíróságok előtti eljárásra vonatkozó olyan törvényes intézkedések is, melyek e javaslat keretébe nem vonhatók. E rendelkezések, amennyiben e törvényjavaslattal nem ellentétesek, továbbra is érvényben maradnak s alkalmazandók.
A § a törvénynek Horvát-Szlavonországokban leendő életbeléptetésére vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza; ennek a rendelkezésnek a czélzata is az, hogy azok az illetékfelemelések, melyek a Pp.-nak azon az intézkedésén alapulnak, mely szerint a szóbeliség behozatal folytán a beadványok, jegyzőkönyvek s közbeneső peres kérdésekben keletkező bírói határozatok száma apadni fog s ezáltal a kincstár illetékbevétele csökkenne, ha a felsorolt iratok és határozatok illetéke fel nem emeltetnék, - ezekben az országokban mindaddig ne lépjenek életbe, míg a nevezett országokban a bíróságok előtti eljárásokban életben levő szabályok meg nem változnak. Horvát-Szlavonországokban ugyanis a perrendtartás ezidőszerint nem változott, azok az indokok tehát, amelyek a felsorolt iratok és határozatok illetékének felemelését nálunk megkövetelik, ezekre az országokra nézve fenn nem forognak, nem lenne tehát sem jogos, sem méltányos ezekben az országokban, a jelzett iratok és határozatok után nagyobb illetéket követelni. Ellenben mindazon felemelések, amelyek az általános pénzügyi helyzetben lelik alapjukat, önérthetőleg Horvát-Szlavonországokban is a törvény életbelépte napjától alkalmazandók lesznek.
