Az 1912:LXIII. tc. 7. §-a több vonatkozásban túlszűkre szabta a hatósági ármegállapítás előfeltételeit. Elsősorban azzal, hogy az ármegállapítást csak a legszükségesebb élelmezési czikkek tekintetében engedi meg. Azok a hátrányok, amelyek az ország lakosságát az árak indokolatlan és aránytalan felszöktetéséből érhetik és közvetve a katonai érdekeket is sértik, nemcsak a legszükségesebb élelmezési czikkek tekintetében, hanem számos más tömegczikk tekintetében is jelentkezhetnek és a hatósági ármegállapítást más czikkek tekintetében is indokolttá tehetik. Tüzetes megjelölése ezeknek a czikkeknek alig volna lehetséges, miért is helyesebbnek látszott minden taxatio vagy exemplificatio mellőzésével körüket lehetőleg szélesen megvonni. Túlszűkre szabta meg az 1912:LXIII. tc. 7. §-a a hatósági ármegállapítás előfeltételeit annak folytán is, hogy az ármegállapítást csak bizonyos helyi vonatkozásban és helyi okok alapján engedi meg; és nem számol nevezetesen azzal, hogy az ármegállapítással védeni kivánt érdekek az áraknak országos és minden specziális helyi októl független megállapítását is szükségessé tehetik. Indokolatlannak látszik az is, hogy az 1912:LXIII. tc., jóllehet a közigazgatási hatóságnak a legmagasabb ár megállapítását csak a minisztérium ily irányú felhatalmazása alapján engedi meg, magát a minisztériumot az ár közvetlen megállapítására nem jogosítja fel. A legmagasabb ár megállapításának közgazdasági nagy jelentősége mindenesetre megokolttá teszi, hogy azt - akár egyes meghatározott területre, akár az állam egész területére - a minisztérium közvetlenül maga állapíthassa meg.
Az 1912:LXIII. tc. 7. §-a nyitva hagyta azt a kérdést: érinti-e, és ha igen, mennyiben érinti az a felek közötti magánjogi jogviszonyt? Azoknak a czéloknak minél hatályosabb megvalósíthatása, amelyeket a hatósági ármegállapítás szolgálni kíván, így elsősorban az az érdek, hogy az ország lakossága a szóbanforgó czikkekkel rendelkező személyeknek a kényszerhelyzettel való visszaélései ellen minél hatályosabban megvédessék: kivánatossá teszi az ármegállapítás magánjogi hatályának legalább főbb vonatkozásokban rendezését. Az 1. § 3. bekezdése e részben úgy rendelkezik, hogy a magasabb ár fizetése a többletre nézve hatálytalan és a vevő a többletet hat hónapon belül visszakövetelheti. Nehogy pedig a törvény czélzatát könnyen meg lehessen hiusítani azzal, hogy az alacsonyabban megszabott ár mellett annak pótlásául az eladó magának vételáron felül különböző mellékszolgáltatásokat igértet vagy adat, az 1. § 3. bekezdése kifejezetten akként rendelkezik, hogy az árba be kell számítani mindazokat a mellékszolgáltatásokat is, amelyeket a vevő a vételáron felül ellenértékül adott vagy igért.
A termelés nehézségei, valamint az a körülmény, hogy a külföldről való behozatal esetleg teljesen szünetel vagy szerfelett meg van nehezítve, elodázhatatlan szükséggé tehetik - különösen a háború hosszabb tartama esetében - a jelzett körülmények által leginkább érintett egyes életszükségleti és más közszükségleti czikkekből az ország területén meglevő azon készletek megállapítását és számba vételét, amelyek a szükséglet kielégíthetése szempontjából rendelkezésre állanak addig az időpontig, amelyben a készletek kiegészíthetők lesznek. Ezt a számbavételt fogja lehetővé tenni a 2. §, amelynek értelmében a minisztérium vagy felhatalmazásával a közigazgatási hatóság közérdekből elrendelheti egyes meghatározott ily czikkek készletének bejelentését. Hogy a bejelentésre mindenki köteleztessék, bármily csekély is az illető czikkből birtokában lévő készlet, teljesen szükségtelen és emellett czéltalan is volna; a hatóságnak csak felesleges munkát okozna és az ország lakosságának czéltalan zaklatásával járna. Első sorban azok a készletek jönnek itt tekintetbe, amelyek rendeltetése különben is az, hogy forgalomba kerüljenek és a 2. § első sorban ezekre czéloz. De minthogy nincs kizárva, hogy egyesek éppen a háború okából aránytalan, az ő házi vagy gazdasági szükségletüket meghaladó mértékben halmoznak fel készleteket, meg kellett adni az alapot, hogy a köz érdekében ezek is az említett szükségletet meghaladó készletük bejelentésére legyenek kötelezhetők.
A 2. § a bejelentési kötelezettséget részletesen nem szabályozza és inkább csak a kereteket szabja meg a rendeleti szabályozás részére (2. § utolsó bekezdés). E szabályozás dolga lesz közelebbi támpontokat nyujtani különösen a bejelentésre kötelezett személyek körének és a bejelentendő czikkek nemének megjelölése, valamint „a birtokos saját házi vagy gazdasági szükségletét meghaladó mennyiség” megállapítása tekintetében.
A bejelentési kötelezettség kellő hatályosságát egyébként a 9. § biztosítja.
A 3. § lehetővé kívánja tenni, hogy a minisztérium felhatalmazása alapján a hatóság nem szorosan katonai czélokra is igényelhesse bizonyos meghatározott életszükségleti vagy más közszükségleti czikkeknek átengedését. Szóval lehetővé teszi bizonyos czikkeknek quasi kisajátítását, még pedig azon a legmagasabb áron, amelyet a hatóság akár e javaslat 1. §-a, akár az 1912:LXIII. tc. 7. §-a alapján megállapított. Különösen a közélelmezés biztosítása érdekében válhatik szükségessé ennek a polgári requiziczionális jognak igénybevétele, de aktuálissá válhatik más czikkek tekintetében is. E meglévő készletek visszatartása ellen a 3. § szabálya fogja szükség esetében az ország lakosságának egyetemes érdekében a védekezés lehetőségét biztosítani. A végrehajtás dolga lesz - amint erre a szöveg utal - a saját házi vagy gazdasági szükségletnek azt a mértékét megállapítani, amelynek erejéig a birtokos az átengedés kötelezettsége alól fel van mentve, aminthogy a végrehajtás dolga lesz az esetleg szükséges egyéb kivételeket is megállapítani. Hogy a hadi czélokra lekötött készletekre a 3. § szabálya nem nyerhet alkalmazást, nyilvánvaló.
A 4. § 1. bekezdésében az 1912:LXVIII. tc. 18. §-a nyomán halad a tv., amikor a minisztériumnak jogot ad arra, hogy az életszükségleti és más közszükségleti czikkek termelésével, előállításával, feldolgozásával vagy forgalombahozatalával foglalkozó üzemek birtokosait arra kötelezhesse, hogy üzemüket a minisztérium által megjelölt módon folytassák vagy megfelelő térítés ellenében (6. §) a személyzettel együtt használatra átengedjék. Ami pedig a 4. § 2. bekezdését illeti, ez a meglévő búza- és rozskészletek lehető kimélését, teljes felemésztésük lehető késleltetését kívánja előmozdítani azzal, hogy a búza- és rozskészleteknek a közélelmezésre minél intenzívebb és teljesebb kihasználhatása érdekében a malomvállalatokat egyes meghatározott lisztfajták kizárólagos előállítására engedi köteleztetni és a jelzett czél érdekében lehetővé teszi annak elrendelését, hogy a búza- és rozsliszt csak más termények őrleményével keverten legyen forgalomba hozható. Minthogy a szükséges intézkedésekkel a minisztérium felelőssége tudatában az alkotandó törvény életbeléptéig nem várhatott, azokat 1914. évi november hó 8-án 8317/1914. M. E. szám alatt kelt rendeletével már meg is tette. Az e részben tett intézkedések utólagos jóváhagyásáról gondoskodik a 17. §.
Az 1912:LXVIII. tc. 4. és 10. §-ának nyomán halad végül a tv. akkor, amikor 5. §-ában bizonyos közérdekű munkák foganatosítása érdekében lehetővé teszi, hogy - megfelelő térítések (6. §) ellenében - az ország lakosságának munkaerejét a hatóság igénybevehesse és amikor a jelzett czélra a fogatos járműveknek és a személy- vagy teherszállításra alkalmas állatoknak birtokosait arra engedi köteleztetni, hogy járműveiket és állataikat - ugyancsak térítés ellenében - fuvarozásra (szállításra) a hatóságnak átengedjék. Az 1912:LXVIII. tc. analog rendelkezésénél szűkebben szabja meg az alkotandó törvény a szolgáltatások terjedelmét. Szükségtelennek és indokolatlannak látszott, hogy ezek a szolgáltatások minden területbeli korlát nélkül legyenek követelhetők és hogy tehát az illető kénytelen legyen kötelezettségének teljesítésében esetleg az országnak legtávolabb eső részére is elmenni. Ellene szólana az ilyen szabályozásnak az is, hogy ebben az esetben az 1912:LXVIII. tc. analogiájára mellőzhetetlenül gondoskodni kellett volna a szóbanforgó szolgáltatásokra igénybe vett egyén gyámolítására szoruló családjáról, magának az illetőnek esetleg szükségessé való gyógyíttatásáról stb., ami az 5. §-ban meghatározott szolgáltatások igénybevételét gyakorlatilag úgyszolván kizárta volna. Annyiban viszont túlmegy az 5. § az 1912:LXVIII. tc. szabályán, hogy nem szerint nem különböztet és a nők munkaerejének igénybevételét is megengedi, figyelemmel arra, hogy itt olyan munkákról lehet szó, amelyekkel kizárólag vagy túlnyomólag különben is nők foglalkoznak.
Tekintettel arra a súlyos teherre, amelyet az 5. § ban körülírt személyi szolgálatok a kötelezettekre jelentenek, de a munkaalkalmak indokolatlan csökkenésének elkerülése végett is az 5. §-ban a szolgáltatások követelhetését ahhoz a feltételhez köti, hogy az illető munkák teljesítését másként, nevezetesen bérmunkások alkalmazásával nem lehet biztosítani. Hasonló szolgáltatások igénybevétele különben a háború esetétől függetlenül is indokolt és szükséges lehet, így pl. elemi csapások vagy más az erdők koncentráczióját szükségessé tevő események idején. Ebben a vonatkozásban ismeri azt mai jogunk is, amikor bizonyosmunkákat - és pedig rendesen térítés nélkül - közerővel rendel végeztetni (1885:XXIII. tc. 151. §-a, 1886:XXII. tc. 136. §-a, 1890:I. tc. 123. §-a). Az a fokozott jelentőség, amely a gazdasági munkák kellő időben való elvégzéséhez háború esetén az ország lakosságának egyetemes érdekében és különösen a hadviselés szempontjából is fűződik, szükség esetében indokolttá teheti e munkáknak az 5. § 1. bekezdésében foglalt felhatalmazás igénybevételével való elvégeztetését. Emellett czélszerűen hasznosítható lesz erre a czélra az előbb említett „közerő” is, amit az 5. § 3. bekezdése külön és kifejezetten megenged.
Az 5. § egyéb rendelkezései az igénybevétel közelebbi előfeltételeit, valamint az okvetlenül szükséges mentességek körét határozzák meg. Minthogy az e §-ban említett szolgálatokra való alkalmazás a minisztérium felhatalmazásától függ, a minisztérium rendelkezési jogában önként érthetőleg meglesz a biztosítéka annak is, hogy oly személyek, akik közérdekű alkalmazásban, mint különösen közforgalmú vasutaknál vagy hajózási vállalatoknál teljesítenek szolgálatot, az itt szóbanforgó személyes szolgálatokra rendes alkalmazásuk rovására bevonatni nem fognak, még ha a jelen § értelmében szolgálatokra rendes alkalmazásuk rovására bevonatni nem fognak, még ha a jelen § értelmében meghatározott mentességek különben kifejezetten reájuk nem is vonatkozhatnának.
A 3-5. §-ok módot nyujtanak arra, hogy az ország lakosságától közérdekből a közvetlen hadi czélokon túlmenőleg is lehessen a hadi szolgáltatásokról szóló 1912:LXVIII. törvénycikkben szabályozottakkal rokonjellegű személyes és dologi szolgátlatásokat követelni. Hogy erre szükség lehet akkor, ha oly szükséglet jelentkezik, amelynek kielégítéséről közérdekből gondoskodni kell és amely máskép - éppen a háború okozta rendkívüli helyzet folyományakép - ki nem elégíthető: komoly kétség tárgya alig lehet. Legtöbbször az ily szükséglet kielégítése közvetve a hadviselés érdekeit is fogja szolgálni. A most alkotandó törvénynek és az 1912:LXVIII. törvénycikknek ezen párhuzamos rendelkezései mellett előfordulhat, hogy a két törvény alapján támasztot igények keresztezik egymást. Kifejezett rendlekezés hiányában sem lehet kétséges a hadi szolgáltatásokra való igénynek elsőbbsége, ami különben közvetve kitűnik az 5. § 4. bekezdésének abból a szabályából, amely szerint az 5. §-ban meghatározott szolgáltatások alól mentesek, akik az 1912:LXVIII. tc. alapján hadi szolgáltatást teljesítenek.
Hogy a térítés végsőleg kit terhel, az eset körülményeitől függ; az esetek túlnyomó számában előreláthatólag az államot fogja terhelni. Míg az 1912:LXVIII. tc. 32. §-a szerint az e törvény alapján teljesített szolgáltatásokért járó térítést és a szenvedett károkért járó kártérítést kivételesen, amennyiben t. i. az azonnal készpénzben való fizetés nem volna lehetséges, utólagosan is lehet kifizetni, addig a jelen § a készpénzben való kifizetést kivétel nélkül kötelezővé teszi. Minthogy a 4. és 5. §-ban említett szolgáltatások igénybevételére mindenesetre sokkal ritkábban kerül majd a sor, mint hadi szolgáltatások igénybevételére, a készpénzfizetést aggály nélkül lehetett kötelezővé tenni. A végrehajtásra tartozik annak megállapítása, hogy huzamosabb időn át teljesített szolgáltatásoknál mily időközönként történjék a térítések kifizetése.
A 7. § a hadi szolgáltatásokról szóló 1912:LXVIII. tc. 30. §-ának 1. bekezdésében, 31. és 35. §-ában foglalt rendelkezéseknek megfelelő szabályokat tartlamaz, amelyekre a tv. előző §-ainak és az idézett törvénycikk rendelkezéseinek hasonszerűsége miatt itt is szükség van.
Érvényben álló jogszabályaink, így különösen az 1878:V. tc. részletesen rendelkeznek arról, hogy az országos büntetőintézetekben és a bírósági fogházakban letartóztatott egyéneket, valamint a javítóintézetek növendékeit szabad-e és mennyiben beleegyezésük nélkül valamely munkára alkalmazni. Már magában az a körülmény, hogy az 5. §-ban említett munkákra az alkotandó törvény értelmében - bizonyos szűkkörű kivételekkel - bárki is kötelezhető lesz, eléggé megokolja a 8. §-nak rendelkezését, amely szerint az előbb említett személyeket az igazságügyminiszternek engedélyével és rendelkezései szerint a most alkotandó törvényben és más törvényekben, meghatározott korlátozások nélkül lehet az 5. §-ban említett szolgálatokra alkalmazni.
A 9. § az 1912:LXVIII. tc. rokonjellegű rendelkezéseit (1912:LXVIII. tc. 6. § ut. bek., 7. § ut. bek. stb.) követi, amikor kihágás miatt rendeli büntetni azt, aki az 1. § 3. bekezdésében foglalt tilalmat, vagy a hatóságnak az alkotandó törvény alapján kibocsátott valamely rendelkezését megszegi.
Az 1903:V. tc. 10. §-a feljogosítja a rendőrhatóságot arra, hogy külföldit bizonyos esetekben az állam területéről kiutasíthasson, esetleg kényszer útján is eltávolíthasson, az 1912:LXIII. tc. 6. §-ának 4. és 5. bekezdése pedig az 1903:V. tc. idézett 10. §-ának megfelelő kiterjesztésével módot nyujt arra, hogy magyar állampolgárt is lehessen bizonyos közelebbről meghatározott esetekben az illetőségi helyén kívül fekvő tartózkodási helyéről kitiltani, ha az illető helyen való tartózkodása az állam érdekeire vagy a közrendre és a közbiztonságra aggályos. E két rendelkezés a legéletbevágóbb állami érdekek szempontjából elégtelen és a kormány ide vonatkozó hatalmának kiterjesztése a hadviselés sikerességének érdekében elkerülhetetlennek bizonyult. A fent ismertetett rendelkezések kiegészítésre szorulnak úgy a külföldiek, mint a belföldiek tekintetében abban az irányban, hogy azok az egyének, akiknek az ország bizonyos vidéken tartózkodása a hadviselés szempontjából az állam érdekeire vagy közrendre és a közbiztonságra aggályos, az illető vidékről való eltávolítással (kitiltással) kapcsolatban az ország más vidékein rendőrhatósági felügyelet vagy a szükséghez képest őrizet alá helyezhetők legyenek. Az esetek nagy részében ez az internálás lesz a megfelelő védekezés egyetlen czélravezető módja.
Belföldieknél e részben nem jöhet tekintetbe a községi illetőség sem, minthogy különben a kormánynak szánt kivételes hatalom esetleg éppen olyankor bizonyulna elégtelennek, amikor igénybevételére leginkább szükség lenne. A fent ismertetett rendelkezéseknek szükséges kiegészítéséről a 11. § 1. bekezdése gondoskodik. A rendőri felügyelet alá helyezésnek és az őrizet alá vételnek közelebbi szabályozására a § 2. bekezdése a belügyminisztert hatalmazza fel, aki e részben az igazságügyminiszterrel egyetértőleg lesz hivatva eljárni. Horvát-Szlavonországokban ez a szabályozás önként érthetőleg a bán hatáskörébe tartozik. Minthogy a község (város) lakosságának vagy egy részének eltávolítása - a tapasztalatok tanusága szerint - a hadviselés szempontjából kívánatos és indokolt lehet olyan esetben is, amikor nem az 1912:LXIII. tc. 6. §-ának utolsóelőtti bekezdésében említett helyről, vagyis olyan helyről van szó, amely hadi felszerelést vett fel, illetőleg hadi állapotba jutott, ennélfogva a § az 1912:LXIII. tc. vonatkozó rendelkezéseit ily értelemben kiegészíti. A 17. § a jelen háború során az 1912:LXIII. tc. rendelkezésein túlmenőleg tett és a most tárgyalt § 1. és 3. bekezdésének megfelelő intézkedésekhez a kétségtelen törvényes alapot utólag megadja.
Nehogy - bár alaptalanul - kétség merülhessen fel aziránt, vajjon jár-e valamiféle kártalanítás (térítés) azért a vagyonbeli hátrányért, amely valakit a 10. § alapján tett és a fentiekben tárgyalt intézkedések folytán ért, a § ezt a kérdést negativ értelemben kifejezetten is eldönti. A 17. §-nak előbb érintett rendelkezése folytán a 10. § 4. bekezdése alkalmazást nyer az alkotandó törvény életbelépte előtt tett megfelelő intézkedésekre is. Minthogy előfordulhat és tényleg már elő is fordult, hogy azok között, akiket az 1912:LXIII. tc. 6. §-a alapján kitiltottak vagy eltávolítottak, olyanok is vannak, akik magukat saját erejükből ellátni nem tudják és akiknek ellátásáról éppen ezért a hatóságnak kell gondoskodni és minthogy ennek a lehetősége a § alkalmazásában is előállhat, rendelkezni kellett arról, hogy az ily egyének eltartásának költsége kit terhel. Állami érdekből tett intézkedésről lévén szó, a § utolsó bekezdése a szóban forgó költséget az államra hárítja és az illetőket egyúttal az eltartás fejében megfelelő munka teljesítésére kötelezi.
A munkaalkalmakban a háború folytán beállott eltolódások a munkanélküliség ellensúlyozására szükségessé tehetik a munkaközvetítésnek intenzívebb szervezését.
A közvetlenül fenyegető háború okából tett előkészületek okozta rendkívüli helyzetben és még sokkal inkább magának a háborúnak tartama alatt a kereskedők és a kereskedelmi társaságok a háborút kisérő számos körülmény közrehatása folytán sokszor nem lesznek abban a helyzetben, hogy bizonyos általános garancziális jellegű kötelességeiknek, így különösen a leltár készítése, a mérleg s a nyereség- és veszteségszámla felállítása és megállapítása, a társaságok közgyűlésének összehívása és megtartása, a nyereség felosztása és osztalék fizetése tekintetében a fennálló jogszabályoknak és a társasági alapszabályoknak mindenben megfelelhessenek. Az ebből eredhető zavaroknak és nehézségeknek elhárítása végett és mert egyik-másik irányban, így különösen a mérleg kérdésében magasabb közgazdasági érdek is szükségessé teheti az egyébként irányadó szabályoktól való eltérést, a 12. § felhatalmazza a minisztériumot, hogy a szükséges eltéréseket rendelettel megállapíthassa. Szemben az 1912:LXIII. tc. 16. §-ában és a jelen törvényjavaslat 14. §-ában foglalt széleskörű felhatalmazással a specziális felhatalmazást a vonatkozó szabályoknak nem annyira a magánjog, mint inkább a kereskedelem rendészetének körébe vágó jellege tette kétségek elhárítása végett kivánatossá.
A gyakorlatban kétségek merülhetnének fel az iránt, vajjon azon magánjogok és magánjogi kötelezettségek szempontjából, amelyeket a törvényes népfölkelői kötelezettség teljesítésének esetére vagy az ily kötelezettség teljesítése következtében beálló halálnak, sérülésnek vagy megbetegedésnek esetére akár a törvény, akár a szerződés biztosít, illetőleg megállapít, törvényes népfölkelői kötelezettségnek kell-e tekinteni azt is, amelyet a népfölkelő köteles korban levő egyén önkéntes belépése folytán teljesít. Minthogy minden kétség, amely e részben fennforoghat, a biztosítottak önkéntes belépésre való készségét az állami érdek sérelmével hátrányosan befolyásolhatná és csökkenthetné, a 13. § kifejezetten megállapítja, hogy a jelzett szempontokból törvényes népfölkelő kötelezettségnek kell tekinteni azt is, amelyet az ilyen egyén önkéntes belépése folytán teljesít. Habár az 1912:LXIII. tc. 16. §-a - a most tárgyalt tv. 15. §-ában kétségtelenné tett értelme szerint - elegendő alapot nyujtott volna a szóbanforgó kétségeknek rendeleti úton való elosztására is, czélszerűnek látszott a szükséges megállapítást, minden a 15. §-ban érintett felhatalmazás terjedelmére vonatkozó prajudtcium nélkül, az alkotandó törvénybe felvenni.
Az 1912:LXIII. tc. 16. §-ában a törvényhozás a minisztériumot a magánjogi téren egész általánosságban a magánjogi jogviszonyoknak a háború következtében szükségessé vált rendezésére kivánta felhatalmazni és a kormány eddig tett intézkedéseiben a kapott felhatalmazással ilyen értelemben is élt. Az idézett 16. § szóbahozásából keletkezhető minden kétség elhárítása végett a 15. § ezt az értelmet autentika interpretació jelentőségével és tehát a már tett intézkedésekre is kiterjedő hatállyal kétségtelenné teszi. Hogy e felhatalmazás szempontjából „magánjog” alatt nemcsak az „általános magánjogot”, hanem a magánjog egyes külön ágait, s közöttük különösen a kereskedelmi és a váltójogot is érteni kell, kétség tárgya nem lehet. Nyilvánvalóvá teszi ezt a rendelkezés czélja és az, hogy az 1912:LXIII. tc. 16. §-a is, amelyre a jelen rendelkezés vonatkozik, a magánjogot kifejezetten ebben a tágabb értelemben használja. Kifejezett megszorításra lenne tehát szükség, ha a tv. itt „magánjog” alatt csak az „általános”, „közpolgári” magánjogot kívánná érteni. A 15. § emellett az 1912:LXIII. tc. 16. §-ának egy hiányát pótolja akkor, amikor a minisztériumnak felhatalmazást ad azoknak az átmeneti szabályoknak a megállapítására is, amelyekre szükség lesz akkor, amikor a kivételes hatalom igénybevételének az 1912:LXIII. törvénycikkben megállapított előfeltételei megszünnek és amikor tehát az idézett törvény 16. §-a alapján tett intézkedéseknek hatályukat kell veszteniök, ami a megfelelő átmenet nélkül sok esetben alig történhetnék meg. Így, amennyiben a magánjogi tartozások teljesítésére az 1912:LXIII. tc. 16. §-a alapján engedett halasztás (moratórium) részben még a jelen háború végével, illetőleg még abban az időpontban is fennállana, amelyben az idézett tc. vagy a most alkotandó törvény alapján tett intézkedéseknek hatályon kívül kell lépniök, a most tárgyalt felhatalmazás fogja a kormánynak a moratórium helyes és az ország gazdasági helyzetének megfelelő liquidatiójához a törvényes alapot megadni.
Az alkotandó törvény czímében foglalt utalás az 1912:LXIII. törvénycikkre már magában is kétségtelenné tenné, hogy az a kivételes hatalom, amelyet az alkotandó törvény a kormánynak ad, minden tekintetben, így különösen az annak alapján tett kivételes intézkedések időbeli hatálya szempontjából egy tekintet alá esik az 1912:LXIII. törvénycikkben biztosított kivételes hatalommal és az annak alapján tett kivételes intézkedésekkel, hacsak az alkotandó törvényből, mint a 14. §-ban említett átmeneti intézkedésekre vonatkozólag, szükségszerűleg más nem következik. Ezt, tekintettel garancziális nagy jelentőségére, a § kifejezetten külön is megállapítja.
Minthogy a kormány - amint erre már az egyes §-ok tárgyalása során utalás történt - parancsoló közérdekből és szükségből kénytelen volt egyes oly intézkedéseket, amelyekre tüzetes felhatalmazást az alkotandó törvény adja meg, már előbb megtenni, a 17. § ezekhez a kétségtelen törvényes alapot utólag adja meg azzal, hogy az alkotandó törvényben foglalt felhatalmazások hatályát az 1914. évi július hó 26. napja, vagyis a jelen háborút bevezető részleges mozgósítás első napja után tett intézkedésekre is kiterjeszti.
Czélszerűnek mutatkozik a 9. §-ban szem előtt tartott szankczióhoz hasonló szankczió megállapíthatásáról gondoskodni azon kihágások tekintetében, amelyeket akár a minisztérium, akár egyes miniszterek a többször idézett 1912:LXIII. törvénycikkel, vagy a hadi szolgáltatásokról szóló 1912:LXIII. törvénycikkel összefüggő rendeleteikben eddig megállapítottak, vagy ezentúl megállapítanak. Idevágó különös rendelkezés hiányában a büntetés nem haladhatná meg a miniszteri rendeletben megállapított kihágások esetére az 1879:XL. törvénycikk 16. §-ában megszabott maximális tételt, mely az itt szóba jövő esetek egy részében nem biztosítja a kellő hatályosságú megtorlást.
