Az 1908:XL. törvénycikkel megalkotott országos ügyvédi gyám- és nyugdíjintézet csakis részben valósíthatta meg az ügyvédi karnak az intézet létesítéséhez fűződő óhajtásait. A törvény ugyanis az ellátásra jogosult személyek körét és az ellátás eseteit akként állapította meg, hogy az intézet gyámolító tevékenysége első sorban és főként az elhalt intézeti tagok hátramaradt családtagjainak ellátására terjedjen ki s emellett magának az intézeti tagnak csupán munkaképtelensége esetében nyujtson némi szerény ellátást (rokkantsági ellátás).
Habár már a törvény megalkotása idejében élénken hangoztatott óhaja volt az ügyvédi karnak az, hogy az intézet tagjai részére bizonyos hosszabb intézeti tagság és magasabb életkor betöltése után a munkaképtelenség esetén kívül is valamelyes nyugdíjszerű ellátás (aggkori ellátás) biztosíttassék, sőt az intézetnek ilyen rendeltetése magában a törvény czímében is kifejezésre talált, mégis a törvény a tagok aggkori ellátásáról nem gondoskodott. Tulajdonképeni oka ennek abban a körültekintő megfontolásban állott, hogy a tagok csekély hozzájárulásaira utalt intézetet nem lehet az első sorban kielégítésre váró legsürgősebb feladatokon túlmenő ellátási összegekkel megterhelni. Azokat az évi tagsági járulékokat ugyanis, amelyekkel a tagok az intézetet fenntartják, tekintettel az egyes ügyvédeknek felette különböző és nagyrészt kedvezőtlen kereseti viszonyaira, csakis oly csekély összegben lehetett általánosan kötelezővé tenni, hogy ezek segélyével az intézet, fennállásának és czéljának veszélyeztetése nélkül, csupán a legsürgősebb szükségleteknek felelhet meg. A törvény 3. §-ában erre nézve megszabott (60-120 korona) határok között az intézet 1909. január hó 1-én történt életbelépésekor évi 80 koronában állapította meg e járulékok összegét: működésének első öt évében szerzett tapasztalatok alapján azonban a mathematikai táblázat megfelelő helyesbítésével már szükségesnek találta az évi intézeti járuléknak 100 koronára felemelését, megközelítve ezzel a törvényben erre nézve megvont legmagasabb értékhatárt.
Tekintettel arra, hogy a tőkegyüjtésnek első öt éve letelvén, immár az intézetre hárult az elhalt tagok családtagjait megillető ellátások kiszolgáltatása is, kizártnak kell tekinteni azt, hogy az intézet azokkal a vagyoni eszközökkel, amelyek fölött a törvény szerint rendelkezhetik, messzebbmenő kötelezettségeket vállalhasson, mint amelyek az intézetet a törvény értelmében jelenleg terhelik. Ehhez képest ahhoz, hogy az intézet az ügyvédi karnak a törvény megalkotása óta is állandóan hangoztatott azt az óhajtását, mely az intézet feladlatkörének az aggkori ellátásra való kiterjesztésére irányul, saját erejéből megvalósíthassa, az intézeti járulékoknak a törvényben megszabott korlátokon túlmenő lényeges emelése volna szükséges. Óhajainak ily módon teljesítését azonban maga az ügyvédi kar sem kívánja, tekintettel az ügyvédi pályának a súlyos gazdasági viszonyokkal szorosan összefüggő kedvezőtlen vagyoni helyzetére, s arra a körülményre, hogy az intézeti járulékoknak az érintett csekély összegben történt megállapítására nézve a törvény megalkotása idejében fennforgó körülmények ma is még fokozottabb mértékben fennállanak, nem is lehetne az emelést ezidőszerint igazoltnak tekinteni.
Azt pedig alig lehet remélni, hogy az ügyvédi pályának súlyos viszonyai a közel jövőben lényegesen akként változzanak, hogy az ügyvédi kar az intézeti járulékok tetemes emelésével terhelhető lenne. De erre nem is tekintve, kétségtelen tény az, hogy az ügyvédi kar akkor, amidőn intézetének fenntartásáról maga gondoskodik, nemcsak saját külön kari érdekét ápolja, hanem egyúttal olyan közérdekű társadalmi feladatot tölt be, amelyet méltányosan nem lehet kizárólag tagjainak terhére róni. Az ügyvédi hivatásnak a jogszolgáltatás körében elfoglalt magas állása, az ügyvédi kar által a köznek ellenérték nélkül teljesített különféle szolgálatok s az államélet minden terén kifejtett közhasznú, hazafias működése okszerüleg reá utalnak arra, hogy ezt az intézetet, tekintettel nagy szocziális jelentőségére, az állam is a szükségnek megfelelő arányban támogassa.
Felismerte ennek jogosultságát a törvényhozás már akkor, amidőn évekkel ezelőtt az orzságos ügyvédi gyám- és nyugdíjintézet támogatására az állami kötlségvetésbe évi 10,000 K segélyt állított be. Ez az összeg, bár korántsem lehetett azt az ügyvédi kar részéről a köz javára ingyen tett szolgálatok megfelelő ellenértékeképen tekinteni, az ügyvédi gyám- és nyugdíjintézetnek a fennálló törvényben megszabott feladatai tekintetében kielégítő támogatásául szolgálhatott. Ezt az összeget a jelen tv. most állandó jellegű évi segélyképen 500,000 koronára kívánja felemelni, abból a czélból, hogy az ügyvédi gyám- és nyugdíjintézet ennek segélyével az aggkori ellátás tekintetében hozzáfűzött várakozásoknak megfelelhessen. Ezt a felemelést a már fentebb kiemelt okokon kívül ezuttal különösen igazolja az is: hogy a törvénykezési illetékek tárgyában alkotott, a képviselőház által első és második olvasásban már elfogadott új tv. az ügyvédi karra az illetékek beszedése s lerovása tekintetében újabb nagy felelősséget és terhet ró, amelyet az államnak az ügyvédi kar egyeteme részére az érintett alakban nyujtott méltányos ellenszolgáltatással kell viszonoznia. Az ügyvédi gyám- és nyugdíjintézet vagyoni erejének ily összegű államsegéllyel növelése lehetségessé teszi, hogy az intézet az 1908:XI. törvénycikkben már megszabott ellátásokon felül és azoknak érintése nélkül mérsékelt összegű akkori ellátást nyujthasson elaggott tagjainak, amelynek nagyságát és módozatait a szükséges számítások alapján közelebbről az intézet alapszabályai fogják megállapítani. Minthogy az 1908:XL. tc. rendelkezései az ellátásnak ezt a nemét még nem szabályozták, az idézett törvénycikk 13. §-a szerint pedig az intézet csakis a törvényben meghatározott jogosultaknak nyujthat ellátását, szükségessé vált az 1908:XL. törvénycikk rendelkezéseit ebben az irányban kiegészíteni. Ezt a czélt szolgálja a jelen tv., mely kiindulva abból, hogy az 1908:XL. tc. rendelkezései egyébként lényegükben érintetlenül maradnak, az aggkori ellátás szabályozása végett szükséges kiegészítő rendelkezéseket az idézett törvénycikk megfelelő helyeire való beillesztéssel állapítja meg.
A 2. § az aggkori ellátás megnyiltának idejéül a betöltött hatvanötödik életévet fogadja el, mint az életkort, amelyet az 1912:LXV. tc. 31. §-a a köztisztviselőkre nézve a hivatalból való nyugdíjazás előfeltételéül általánosságban megállapít s amely a czélnak lényegileg az ügyvédi pálya tekintetében is megfelel. A tv. az aggkori ellátást az említett életkor kellékén felül még további előfeltételekhez köti. Hogy az intézeti tag, ki az intézettől aggkori ellátásra tart igényt, ügyvédi gyakorlatot nem folytathat, tehát kénytelen az ügyvédségről lemondani, bővebb indokolásra nem szorul. Az intézmény alapgondolatával és czéljával ellenkeznék, és az aggkori ellátásra szorulóknak nyujtható ellátás mérvét hátrányosan befolyásolná az, ha ellátást pusztán a korhatár elérése alapján azok is élveznének, akik ügyvédi gyakorlatukat tovább folytatják. Egyébiránt ugyanezt kivánja meg a rokkantsági ellátásra nézve az 1908:XL. tc. 14. §-a is. Ha az aggkori ellátás előfeltételeül megszabott tiz évi várakozási időbe az alkotandó törvény életbelépése előtt eltöltött tagsági ideje is beszámíttatnék, már négy év mulva igen sok tag igényelhetné az aggkori ellátás folyósítását. Minthogy ennek az intézet megfelelő alap gyüjtése nélkül nem tehetne eleget, a tagság idejét e szempontból azokra nézve, akik az intézetnek már ezidőszerint tagjai, csak az alkotandó törvény életbelépésétől lehet a 2. § 2. pontja szerint számítani.
Az aggkori ellátás mértékének megállapítását a tv. az intézeti alapszabályoknak tartja fenn. A módozatok mikénti megállapításának kormányhatósági ellenőrzését az 1908:XL. tc. hatályosan biztosítja annak folytán, hogy a fennálló alapszabályok minden módosítását, tehát az aggkori ellátás szervezésével szükségessé váló alapszabálymódosítást is az igazságügyminiszter jóváhagyásához köti. Az eddigi tervek szerint az aggkori ellátás nagysága - az állami tisztviselőkre nézve irányadó szabályok analogiájára - az intézeti tagság tartalmához igazodnék olykép, hogy harminczöt évi tagság után járna a megállapítandó ellátás teljes összege. E részben, valamint különösen az aggkori ellátás teljes összegének megállapítása tekintetében tüzetes tanulmányok és számítások válnak majd szükségessé. Minthogy nincs kizárva az aggkori ellátáshoz való jogigény előfeltételei valamely tagra nézve egyformán fennforognak, kétség támadhatna arra nézve, vajjon nem illeti-e meg az ilyen tagot párhuzamosan mindkét czímen ellátás az intézettől. E kétségek elhárítása végett a 2. § 2. bekezdése kifejezetten kimondja, hogy az intézeti tag csak az egyik ellátást veheti igénybe és a kérdés azon fog eldőlni, melyik czímen kéri ő törlését az ügyvédi lajstromból. Hogy a javaslat e részben nem kényszerítőleg rendelkezik, hanem az érdekelt intézeti tagra bízza a választást, hogy ilyen esetben rokkantsági vagy aggkori ellátást vegyen-e igénybe, ez összefügg azzal, hogy az 1908:XI. tc. 21. §-a a munkaképtelenség alapján járó ellátás összegének tőkebefizetés által való többszörözését megengedi és így előfordulhat az, hogy a munkaképtelenség czímén a tagot nagyobb összegű ellátás fogja illetni, mint életkora alapján, ettől az előnytől pedig, amely a tagnak általa szolgáltatott ellenérték fejében jár, a tagot akarata nélkül jogszerűen nem lehet megfosztani.
Minthogy lehetséges, hogy az aggkori ellátás igénybevétele végett az ügyvédek lajstromából törölt tag utóbb a lajstromba újból felvéteti magát, a felmerülhető kétségek elhárítása végett rendelkezni kell arról, hogy a már folyósított aggkori ellátást ilyen esetben be kell-e szüntetni és hogy, ha az újból felvett tag az aggkori ellátást később ismét igénybe venné, korábbi tagságának idejét az ellátási igény megállapításánál számításba kell-e venni. A javaslat 2. §-ának 3. bekezdése ezt a kérdést az intézet és a tag érdekének figyelembe vételével a méltányosságnak megfelelően igenlő értelemben oldja meg. Az is lehetséges, hogy az aggkori ellátás igénybe vételével törölt tag állandó javadalmazással járó köztisztviselői állást nyer el, esetleg ily állás után nyugdíjban részesül. Minthogy az intézettől járó aggkori ellátás végső sorban az állam nyujtotta segélyen alapszik s minthogy nem volna helyénvaló, hogy az állam ugyanegy személyt az igazolt mértéken túl két czímen is ellátásban részesítsen s továbbá, mert az ügyvédi gyám- és nyugdíjintézet érdeke is azt kívánja meg, hogy az intézet az ellátásra valóban rászorulóknak minél nagyobb ellátást nyujthasson, a javaslat 2. §-ának utolsó bekezdése ilyen esetekre vonatkozólag oly értelemben rendelkezik, hogy az intézet csak akkor legyen köteles az intézeti tagnak aggkori ellátást nyutjani, ha a köztisztviselői javadalmazás vagy nyugdíj összege esetleg kisebb lenne, mint az aggkori ellátás öszege s ebben az esetben is a tag csupán a különbözetre tarthasson igényt. A javaslat egyébiránt ennél csupán az állandó javadalmazással összekötött köztisztviselői állásnak nem minősíthető alsóbbrendű hivatali (díjnoki) vagy más állásokat e részben nem veszi számba. Hogy az állami nyugdíj mellett a törvényhatósági nyugdíjra is tekintettel van, ez magyarázatát abban találja, hogy az állam a törvényhatóságok szükségleteinek fedezéséhez is tetemes összegekkel járulván hozzá, a fentebb érintett szempontok a nyugdíj ezen neménél is döntő jelentőségűek.
A nőnek és a gyermeknek az 1908:XL. tc. 15. és 16. §-án alapuló ellátáshoz való jogát az aggkori ellátás igénybevétele végett bejelentett lemondás alapján történt törlés ép úgy nem szüntetheti meg, valamint nem szünteti meg az a körülmény, hogy a férj illetőleg az atya halálakor az ügyvédi lajstromból munkaképtelenség miatt volt törölve. A 3. § 1. és 2. bekezdésének idevágó rendelkezései a lényegben tehát egyeznek azzal, amit a munkaképtelenség miatt történt törlés esetére az 1908:XL. tc. 17. §-a rendel. Eltérést a munkaképtelenség esetére szóló analóg szabálytól a tv. (3. § 1. bekezdése) annyiban állapít meg, hogy az aggkori ellátás igénybevétele végett bejelentett lemondás alapján törölt tagot - tagságának megszünte után is - az intézeti járulékoknak fizetésére kötelezi, ha neje vagy olyan gyermeke van, akit az intézettől a tag halála esetében ellátás illetne; holott a munkaképtelensége miatt törölt intézeti tag ezeket a járulékokat nem fizeti. Ezt szükségessé teszi az a körülmény, hogy az ellátási összegeket az 1908:XL. tc. alapján megállapító mathematikai táblázatok e járulékoknak is számbavételével készültek s ennélfogva e járulékok megszünése a mathematikai alapot érintené.
Minthogy azonban a járulékok továbbfizetésének alapja és czélja az, hogy az elhalt tag nejét és gyermekét illető ellátások fedezete az intézet részére biztosíttassék, a járulékfizetési kötelezettségnek meg kell szünnie, ha az emberi családtagok tekintetében olyan változások állanak be, amelyek a törvény szerint ellátást igényük elvesztését vonják maguk után; ilyenek a jogosult halálán és lemondásán kívül az 1908:XL. tc. 15. §-ának 2. bekezdésében említett nő újra férjhezmenetele, a gyermek tekintetében 18. életévének betöltése és nagykorúvá válta. Önként érthetőleg a fizetési kötelezettség megszünése csak akkor állhat be, ha az intézeti tagnak egyáltalában nincs igényjogosult családtagja, mert mindaddig, míg csak egy is van ilyen, az intézet köteles az egész ellátási összeget viselni és erre tekintettel a tag is tartozik az intézeti járulékokat fizetni. Hogy a javaslat 3. §-ának utolsó bekezdése szerint a tag a fizetési kötelezettség alól csak az igényjogosult családtagok hiányának beálltát követő év kezdetével szabadul fel s ennélfogva az intézeti tag az utolsó évi egész járulékot köteles megfizetni, habár a fizetési kötelezettséget megszüntető említett körülmény az év folyamán állott is be, ez annak a következménye, hogy az évi járulék a törvény és az alapszabályok értelmében egységes összeg. (1908:XL. tc. 17. § 2. bek.)
A tv. 4. § azt a kérdést oldja meg, milyen hatása van a már megnyílt és esetleg már meg is állapított ellátásokra annak a körülménynek, ha az intézeti tag a lajstromból való törlése után elveszti a magyar állampolgárságát vagy a büntető vagy a fegyelmi bíróság őt utólag az ügvédségtől elmozdításra ítéli. Ha az intézeti tag akkor veszti el magyar állampolgárságát vagy akkor ítéli a bíróság őt elmozdításra, amikor még az intézettől járó ellátás igénybevétele végett az ügyvédi lajstromból törölve nem lett, ez minthogy az állampolgárság elvesztése és a bírói ítélet következtében őt hivatalból kell a lajstromból törölni, mind reá, mind családtagjaira is szükségképen azzal a következménnyel jár, hogy az intézettel szemben is minden ellátási igényük megszűnik, mert az ellátásnak feltétele az, hogy a tag a lajstromból az ellátás végett töröltessék, ami ilyen esetben már nem lehetséges. Nyilvánvalóan visszás lenne az, ha olyan esetben, amidőn a tagnak sikerült az intézeti ellátás igénybevétele végett töröltetni magát, még mielőtt az állampolgárság elvesztése okából vagy a büntető vagy a fegyelmi bírósági ítélet alapján törölték volna, ellátási igényére az utóbbi tényeknek többé semmi kihatása sem lehetne. Minthogy ebben az irányban az 1908:XL. tc. kifejezetten rendelkezik, kívánatos ezt a kérdést megfelelő kiegészítő rendelkezéssel megoldani.
Ami első sorban az állampolgárság elvesztésének esetét illeti, e részben a javaslat abból indul ki, hogy a kizárólag magyar állampolgárok által fenntartott s most már jelentékeny összegű államsegéllyel is támogatott humanitárius intézetet nem lehet olyan volt ügyvédek gyámolítására kötelezni, akik - habár csak az ügyvédkedés abbahagyása után - az őket a magyar államhoz fűző legbensőbb köteléküket, az állampolgári viszonyt felbontották s netalán egy ellenséges állam kötelékébe léptek. Igaz ugyan, hogy a munkaképtelenség esetében nyujtandó ellátás a tag által viselt intézeti járulékuk ellenértéke gyanánt is tekinthető, ámde az intézet ezt a szolgáltatást csupán a többi ügyvédek hozzájárulásának segélyével képes teljesíteni és így a hazafias érzületéről ismert ügyvédi kar közérzésével juthatna az intézet ellentétbe, ha az ellátást ilyen esetekben is feltétlenül köteles lenne nyujtani. Azért is a javaslat az állampolgárság elvesztésének esetére vonatkozólag akként rendelkezik, hogy az ilyen tag elveszti az intézettől saját személyét illetőleg járó ellátási igényét. Az állampolgárság elvesztése ellenben nem hat ki a családtagok ellátási igényeire, nem hat ki akkor sem, ha nemcsak az intézeti tag, hanem ők maguk is elvesztették állampolgárságukat, mert állampolgárságuk változása, sok esetben nem önkéntes elhatározásuknak következménye, s egyébként is az az ügyvédi kar közérzületét kevésbbé sértheti, semhogy a rájuk nézve tisztán humanitárius jellegű ellátás élvezetének megszüntetése velük szemben ebből az okból igazolt lenne.
Ami pedig másodsorban az ügyvédségnek büntető vagy fegyelmi ítéleten alapuló elvesztését illeti, erre nézve a javaslat azt az álláspontot fogadta el, hogy az intézettől járó ellátási igényre csakis oly cselekmény miatt történt elítélésnek legyen kihatása, amelyet a tag még intézeti tagságának ideje alatt, tehát törlése előtt követett el s ebben az esetben is szintén csupán magát a vétkes tagot sújtsa ez a következmény, az ártatlan családtagokat megillető ellátási igény érintése nélkül. A fentebb érintett szempontok ugyanis e részben csak azt követelik, hogy az intézet tagjának intézeti tagsága alatti magaviselete járjon ellátási igényére is kiható következményekkel. Ellenben az intézet czélja által kellően meg nem okolható túlszigorú következmény lenne az, ha a már törölt intézeti tagnak a kari érdekek szempontjából különben közömbös magaviselete is még mindig az ellátási igényt megszüntető hatállyal is járhatna.
Minthogy a fentebb érintett szempontok egyaránt állanak a munkaképtelenség miatt és az aggkori ellátás igénybe vétele végett törölt intézeti tagra, a tv. 4. § ezt a kérdést egész általánosságban mindkét nemű ellátásban kiterjedő szövegezéssel oldja meg, mely világos kifejezésre juttatja azt is, hogy a törlés után felmerült érintett tények az ellátási igényt nem visszahatólag, hanem csupán ex nune szüntetik meg; ez alapon tehát a tag az állampolgárság elvesztését, illetőleg a büntető vagy fegyelmi bíróság elmozdítást kimondó ítéletének jogerőre emelkedését megelőző időben már élvezett ellátási összegeket az intézetnek visszatéríteni nem köteles.
Egyébiránt a javaslat az állampolgárság utólagos elvesztésének és az ügyvédségtől való utólagos elmozdításnak érintett jogkövetkezményét csupán elvként mondja ki, lehetővé teszi azonban, hogy az intézet igazgatósága a rendelkezés szigorát enyhíthesse és az eset körülményeit mérlegelve, attól eltérően a méltányosságnak megfelelő intézkedést tehessen. Ebben a javaslat követi a köztisztviselői nyugdíj tekintetében az 1912:LXV. tc. 45. §-ában érvényre emelt elvet.
A 4. § 1. bekezdésében kimondott elvnek csupán folyománya a 4. § 2. bekezdésében foglalt rendlekezés. Ha az intézet tagja ellen bűnvádi vagy fegyelmi eljárás vagy az intézeti járulékok nem fizetése okából az 1908:XL. tc. 7. §-án alapuló törlési eljárás van folyamatban és alaposan fel lehet tenni, hogy az eljárás az ügyvédségtől való elmozdítással, illetőleg az 1874:XXXIV. tc. 7. §-ának utolsó bekezdése értelmében kizárással, vagy pedig az 1908:XL. tc. 7. §-a esetében a lajstromból való törléssel fog végződni, akkor nem lehet megengedni, hogy a tag a lajstromból ez alapon bekövetkezendő törlésének azzal vehesse elejét, hogy ezt megelőzőleg munkaképtelensége vagy életkora alapján ellátási igényének megállapítása végett törölteti magát.
A 3. § értelmében az aggkori ellátást igénybevevő tag az ügyvédek lajstromából történt törlése és így intézeti tagságának megszünte ellenére is köteles az évi intézeti járulékokat fizetni, ha ellátásra igényjogosult neje vagy gyermeke van. Minthogy az ily járulékok beszedésével az arra az 1908:XL. tc. 4. §-a értelmében különben köteles ügyvédi kamarákat terhelni és őket a behajtásért felelőssé tenni helyesen nem lehet, mert az ellátást élvező tag törlése folytán kivált a kamara kötelékéből, rendelkezni kell arról, hogy ki és mi módon fogja azokat az aggkori ellátást élvező volt intézeti tagoktól beszedni. A javaslat a gyakorlati czélszerűség szempontjának leginkább megfelelően azt magára az intézetre bízza s ezt arra is feljogosítja, hogy a járulékot az aggkori ellátásból való levonás útján szedje be.
Minthogy továbbá a javaslatnak rendelkezései az 1908:XL. törvénycikkbe szervesen beilleszkednek, tekintettel az idézett tc. 20. és 21. §-ának rendelkezéseire, amelyek lehetővé teszik, hogy az intézeti tag a munkaképtelenség esetében neki járó ellátásról előre lemondjon s ezzel a családtagjainak járó ellátási összegeket fokozza vagy hogy egyszersmindenkorra szóló tőkebefizetéssel saját ellátási összegét emelje, rendelkezni kell arról is, vajjon ugyanennek az aggkori ellátás tekintetében is helye lehet-e. A javaslat abból indul ki, hogy az aggkori ellátás czéljának és természetének ez nem felelne meg, mert az aggkori ellátás nem az intézeti tagok által fizetett járulékoknak és befizetéseknek mathematikai alapon kiszámított ellenértékeképen fogja a tagokat megilletni, mint a munkaképtelenség esetében járó ellátás, hanem az államtól nyert segély alapján, amelyet efféle spekulácziókra felhasználni nem lehet. Épen azért a javaslat 5. §-ának 2. bekezdése világosan kimondja, hogy az aggkori ellátásról sem előzetesen lemondani, sem azt egyszersmindenkorra szóló díj befizetésével emelni nem lehet, ami önként érthetőleg épen nem zárja ki azt, hogy a tag igényének megnyilta után róla az intézet javára lemondhasson.
Végül a javaslat nagyobb világosság kedvéért kifejezetten kimondja, hogy az aggkori ellátásra az érintett eltérésekkel az 1908:XL. törvénycikknek az egyéb ellátásokra vonatkozó szabályai irányadók. Ez áll különösen az 1908:XL. tc. 18. és 19. §-ának alkalmazására.
Ez a § az államsegély összegét és kiszogláltatásának módozatait határozza meg. Ez összegnek a törvénybe felvétele biztosítja a segély állandóságát, de egyszersmind korlátozza is annak nagyságát: miért is az intézetnek az aggkori ellátás összegeinek meghatározásánál tekintettel kell lennie arra, hogy azok az e czélra szolgáló államsegély mértékét meg ne haladják, mert az állam e segély biztosításával semminemű kötelezettséget nem vállal arra nézve, hogy az intézet által megállapítandó ellátási összegek az államsegély mértékén túl is fedezhetők lesznek.
