Az 1912:LXIII. és az ezt kiegészítő 1914:L törvénycikk rendelkezéseivel a kormány kezébe adott kivételes hatalom szükséges volt annak a célnak elérésére, hogy a hatóságok a háború által okozott rendkívüli viszonyoknak megfelelő működést fejthessenek ki. Minthogy azonban e törvények megalkotásánál a mostaniakhoz hasonló eseményeknek összes kisérő körülményeit és az ezek által támasztott szükségleteket előre látni nem volt lehetséges, az említett törvényeknek a kivételes hatalom körét aggódó gondossággal körülhatároló rendelkezései egyes vonatkozásokban nem adtak kellő módot arra, hogy a viszonyok által követelt intézkedések megtehetők legyenek. Ennélfogva a kivételes kormányhatalomnak némi kiterjesztése vált szükségessé.
Az 1914:L. tc. az életszükségleti és más elsőrendű közszükségleti cikkek készleteinek bejelentésére és igénybevételére vonatkozó kötelezettség megállapításánál attól tartva, hogy ez a közönségben esetleg azt a félelmet fogja kelteni, hogy a bejelentést nyomon fogja követni a teljes készleteknek a közszükséglet céljára való igénybevétele (rekvizició), a közönség megnyugtatása érdekében nemcsak magát a rekciziciót (1914:L. tc. 3. §), hanem már a bejelentés kötelezettségét (1914:L. tc. 2. §) is akként korlátozta hogy alóla kivette azokat a készleteket, amelyek a birtokosnak saját házi vagy gazdasági szükségletét meg nem haladják. Ez a korlátozás a bejelentési kötelezettség tekintetében a cél szempontjából nem bizonyult megfelelőnek. Minthogy ugyanis a készletek bejelentése nemcsak a rekvicizió céljára, hanem a kormány tájékoztatása végett is, a készletek számbavétele és nyilvántartása szempontjából szükséges lehet, kivánatos, hogy mindenki az említett korlátozás nélkül teljes készletének bejelentésére legyen kötelezhető. Csakis így lehet helyesen megállapítani egyrészt a fennálló egész szükséglet, másrészt pedig az egész fedezet mértékét s az ehhez képest teendő intézkedéseket.
Az 1914:L. tc. 5. §-ában megállapított némely korlátnak megszüntetése is szükségessé vált. Ez a §, midőn módot ad arra, hogy az ország lakosai közegészségügyi, közélelmezési, közbiztonsági szempontból szükséges vagy egyéb közérdekű munka teljesítése végett személyes szolgálatokra, járműveiknek és személy- vagy teherszállításra alkalmas állataiknak átengedésére legyenek kötelezhetők, ezt a kötelezettséget részben korlátozhat, részben pedig bizonyos területhez köti. A háború előrehaladottabb szakában mind a két korlátozás az erők célszerű felhasználásának gátjául szolgál.
Az 1912:LXVIII. tc. 4. §-hoz hasonlóan megállapított 18-50 éves korhatár mellett ugyanis kellő munkaerőt alig nyerhetni, minthogy az ily korú munkaképes férfiak nagy része már most is - a közel jövőben pedig még szélesebb körben - katonai szolgálatot teljesít vagy az 1912:LXVIII. tc. alapján a hadviselés céljára személyes szolgálatokat végez; másrészt pedig e korhatár mellett kellő ok nélkül mondanánk le a 18-50 éves koron innen és túl levő munkaképes egyének annyira szükséges szolgálatairól. A területi korlátozás viszont útjában áll annak, hogy a munkaerők és a járművek s állatok ott alkalmaztassanak, ahol reájuk a legnagyobb szükség van.
Ezért a 2. § az érintett szolgáltatások igénybevételének eme törvényes korlátozásait megszünteti, a minisztériumra bizván, hogy az igénybevételnél az eset körülményeinek megfelelően gondoskodjék arról, hogy az a polgárokat a lehetőséghez képest minél kevésbé terhelő módon történjék.
Az 1912:LXVIII. tc. és az 1914:L. tc. rendelkezései meglehetősen tágkörű jogot adnak a hatóságoknak arra, hogy az életszükségleti és más elsőrendű közszükségleti cikkek birtokosaitól e cikkeknek térítés fejében való átengedését követelhessék. Ez a jog hathatósnak is bizonyult számos közszükséglet fedezésének biztosítására. A gazdasági életnek a háború hosszú tartama alatt bekövetkezett egyes különleges mozzanatai azonban feltárták annak a szükségét is, hogy egyes cikkek a jövőbeli szükséglet céljára már előre fentarthatók és lefoglalhatók legyenek, habár az állami rekvizició jogának messzebbmenő gyakorlása még nem volna is lehetséges vagy célszerű. Az ily intézkedés arra volna hivatva, hogy meggátolja a készleteknek eredeti helyükről elmozdítását, feldolgozását és oly helyekre jutását, ahol megszerzésük már kétségesebb vagy költségesebb, továbbá, hogy útját állja olyan itt-ott már mutatkozó törekvéseknek, hogy egyesek a készleteket eredeti birtokosaiktól összevásárolják és helyzetüket az árak felszöktetésére használják fel. Hasonló rendszabállyal lehet leginkább elérni a készletek helyesebb nyilvántartását, a fogyasztás okszerű szabályozását és az esetleg bekövetkező állami rekvizició kielégítő sikerességét is.
Ily intézkedés hiányában gyakran kockáztatva volna az, hogy a készletek annak idején kellő mennyiségben és megfelelő áron beszerezhetők lesznek. A kivánt eredmény elérésére a rekvizició magában nem alkalmas, mert ez arra vezetne, hogy a hatóságok valamely jövőbeli, még nem is ismert terjedelmű szükséglet fedezésére, esetleg jövőbeli, kellően előre ki sem számítható készlettömegeket szereznének meg s így az államra túlságos anyagi terhet hárítanának, a birtokosoktól viszont a készleteket teljesen elvonnák oly időpontban, amikor a szükséglet közvetlenül még nem is jelentkezik és bekövetkezése, valamint mértéke is bizonytalan.
Ezekből az okokból a 3. § lehetővé kívánja tenni, hogy az életszükségleti és más elsőrendű közszükségleti cikkek meghatározott közcélok biztosítására rekvizició nélkül is már előre leköthetők legyenek. Az intézkedést a javaslat nagy közgazdasági jelentőségénél fogva a minisztérium jogkörébe utalja.
Az 5. § (min. jav. 4. §-a) a méltányosság önként érthető kívánalmára támaszkodik. Nem szorul indokolásra, hogy a zászlóink alá bevonuló fiatalságot a lehetőségig meg kell óvni azoktól a hátrányoktól, amelyek az egyeseket tanulmányaik formaszerű befejezésében s az ennek igazolására szolgáló tanulmányi vagy képesítő bizonyítványok megszerzésében katonai szolgálatuk következtében érnék.
A tanügy és a képesítés érdekeinek számbavehető sérelme nélkül lehetséges annak biztosítása, hogy a hazáért küzdő ifjaink tanulmányaik igazolása tekintetében a katonai szolgálatot nem teljesítő társaik mellett háttérbe ne kerüljenek. Ezért az illetékes miniszterek az érintett szempontból kiindulva, rendeleti úton már eddig is tettek némely kivételes intézkedést, amely az érintett célt szolgálja. Így a vallás- és közoktatásügyi miniszter a valamennyi tudományegyetem tanácsához és valamennyi tudományegyetem tanácsához és valamennyi jogakadémia dekánjához (igazgatójához) intézett 147,664/1914. sz. rendeletében, a budapesti, debreczeni és kolozsvári tudományegyetem tanácsához, a pozsonyi Erzsébet-tudományegyetem jog- és államtudományi kara dékánjához, a kassai, a nagyváradi jogakadémia dékánjához, az egri és a pécsi joglyceum dékánjához intézett 7378/1915. számú rendeletében, a valamennyi középiskola, felsőkereskedelmi iskola, elemi népiskolai tanítóképző-intézet igazgatóságához és valamennyi egyházi főhatósághoz, kinek főhatósága alá elemi népiskolai tanítóképző-intézet tartozik, intézett 913/1915. számú rendeletében és a Budapest székesfőváros, a Tolna vármegye, a Sopron vármegye, a Békés vármegye kir. tanfelügyelőjéhez intézett 15,949/1915. sz. rendeletében, úgyszintén a kereskedelemügyi miniszter a valamennyi állami iparoktatási intézethez, az államilag segélyezett nagydisznódi gyapjúszövőipari és a nagyszebeni bőr- és cipészipari szakiskolához intézett 5476/1915. számú rendeletében, valamint a földmívelésügyi miniszter a m. kir. gazdasági akadémiák igazgatóságaihoz Magyaróvárra, Keszthelyre és Kassára intézett 50,430/1915. számú és a m. kir. állatorvosi főiskola rektori hivatalához Budapestre intézett 50,457/1915. számú rendeletében engedett ily könnyítéseket.
Ezek az intézkedések legnagyobbrészt az illetékes minisztereknek a tanulmányi és vizsgarendre vonatkozólag őket megillető jogán alapulnak ugyan, minthogy azonban a rendkívüli helyzet következtében részben túlmennek a rendes viszonyok közt indokolt mértéken, nehogy az így befejezett tanulmányoknak és az ily módon szerzett bizonyítványoknak képesítő ereje esetleg a minősítési törvény (1883:I. tc.) kívánalmai szempontjából kérdésessé válhassék, a törvényjavaslat szükségesnek találta, hogy ezeknek - a kifejezett törvényes felhatalmazásra még nem támaszkodó - intézkedéseknek jogi érvényét utólagos jóváhagyásukkal kétségtelenné tegye; másfelől, hogy a netalán még egyéb tekintetben később szükségessé váló hasonló célú intézkedésekre nézve a szükséges szilárd törvényes alapot megteremtse, erre megfelelő felhatalmazást ad a javaslat az illetékes minisztereknek.
Hasonló felhatalmazásra van szükség egyéb - a tanintézeteken kívül - szervezett képesítő vizsgák tekintetében is, amennyiben szabályaik - mint például az egységes bírói és ügyvédi vizsgánál - törvényben vannak megállapítva. A most említett vizsgálatnál különösen a hadi szolgálatnak a joggyakorlat és a pótvizsgára jelentkezésnek záros határideje szempontjából való méltatása olyan kérdés, amely a törvénytől eltérő kivételes szabályozást kívánhat meg. Az erre vonatkozó felhatalmazást a törvényjavaslat az ily vizsgák nagyobb jelentőségére való tekintetből nem az illetékes szakminiszternek, hanem a minisztériumnak adja meg.
A 8. § (min. jav. 5. §-a) a kétségek elhárítása végett reá utal arra, hogy a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről alkotott korábbi törvényeknek általános jellegű s különösen a kivételes hatalmat korlátozó és közelebbről meghatározó rendelkezései az említett törvényeket csupán kiegészíteni kívánó jelen törvényjavaslatra is ki fognak terjedni.
