A törvényhozás a háború következtében előálló rendkívüli helyzet követelményeinek felismerésével az 1912:LXIII. törvénycikkben a kormányt háború idejére széleskörű kivételes hatalommal ruházta fel és különösen messzemenő felhatalmazást adott a kormánynak arra, hogy rendeleti úton szabályozzon olyan kérdéseket, amelyeknek rendezése egyébként a törvényhozás jogkörébe tartozik. Az említett törvénycikk azonban aggódó gondossággal kerülte azt, hogy a kormány a háború esetére általános felhatalmazással láttassék el s ehelyett arra törekedett, hogy a kormánynak kivételes intézkedésekre csupán olyan szorosan körülhatárolt különös felhatalmazások álljanak rendelkezésére, amelyeket a háborúval járó viszonyok, amennyiben előreláthatók voltak, a szükséges intézkedések megtehetése végett megkívánnak.
Minthogy mindazokat a viszonyokat, amelyeket a háború előidéz és amelyek az államhatalom részéről a közérdek és a polgárok méltánylást kívánó magánérdekének védelmére halaszthatatlan intézkedést kívánnak, a törvényhozás az említett törvénycikk megalkotásakor a dolog természete szerint mind előre nem láthatta, a kormány a háború tartama alatt már két ízben volt kénytelen az 1912:LXIII. törvénycikkben nyert kivételes hatalmának a gyakorlatban utóbb szükségesnek mutatkozó kiterjesztését kérni. Így jött létre a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről alkotott 1912:LXIII. törvénycikket és a hadi szolgáltatásokról szóló 1912:LXVIII. törvénycikket kiegészítő 1914:L. törvénycikk és az országgyülés legutóbbi ülésszaka alatt, a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről alkotott törvények kiegészítésére vonatkozó 1915:XIII. törvénycikk. E törvények megalkotása óta a háború következményeképen ismét több oly körülmény merült fel, amelyekkel szemben a kormánynak a kivételes intézkedésekről alkotott, most idézett törvénycikkekben nyert felhatalmazásai a köz- és a jogosult magánérdek védelmére elégtelennek bizonyultak vagy a szükséges intézkedések megtételére kétségtelen alapot nem szolgáltatnak. Ujból előállott tehát annak a szüksége, hogy a kormány háború esetére szóló kivételes hatalmának némely irányban való kiterjesztését kérje a törvényhozástól.
Felhatalmazásra van szüksége a kormánynak mindenekelőtt avégből, hogy a lakosságnak életszükségleti és más elsőrendű közszükségleti cikkekkel való megfelelő ellátását az eddig alkalmazottaknál hatályosabb eszközökkel tudja biztosítani. Ezt sok esetben csak úgy fogja megtehetni, ha módjában áll, hogy a szükséghez képest az eddigieknél messzebbmenő s esetleg az 1884:XVII. törvénycikkbe iktatott ipartörvénynek közjogi jellegű szabályaitól eltérő intézkedéseket is állapíthasson meg. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy az említett cikkek forgalombahozatalával nagy számban foglalkoznak olyan elemek, amelyeknek mostani - inkább csak alkalomszerű - tevékenysége nem a közfogyasztás és a közszükséglet kielégítését, hanem csupán a háborús viszonyoknak önző és jogosulatlan egyéni haszonszerzésre való kiaknázását tartja szem előtt. Ezeket a forgalomból kizárni a közellátásnak egyik elsőrendű érdeke. De a háború hosszú tartama esetében szükség lehet az eddigi felhatalmazások körén túlmenő egyéb kivételes intézkedésekre is. Mindezek a mai tüzetesen megszabott felhatalmazások körében mutatkozó hiányok arra utalnak, hogy a felhatalmazás körét egész általánosságban oly módon szükséges megszabni, mely lehetővé teszi, hogy a kormány az érintett célra megtehesse mindazokat az intézkedéseket, amelyekre a folyton változó viszonyokhoz képest szükség lesz.
A háborús eseményekkel kapcsolatban egyeseket igen érzékeny joghátrányok érhetnek annak folytán, hogy valamely határidőt vagy határnapot, amelyet a törvény vagy a hatóság megszabott, hibájukon kívül eső okból kénytelenek elmulasztani. Amennyiben ezek a joghátrányok a felet a polgári peres és nem peres eljárás körében vagy az anyagi magánjog terén érhetnék, elhárításukról megfelelő gondoskodás történt részint már a vonatkozó általános jogszabályokban, részint azokban a kivételes intézkedésekben, amelyeket a minisztérium az 1912:LXIII. törvénycikk 16. §-ában és az 1914:L. törvénycikk 14. §-ában foglalt felhatalmazások alapján tett. Ilyen joghátrányok azonban a háborús események miatt egyeseket más oly vonatkozásokban is érhetnek, amelyekben elhárításukról az érvényben álló jogszabályok alapján a kormány nem gondoskodhatik. E §-ban foglalt felhatalmazás erre is módot kíván adni.
Különösen az igazolványos altisztek azok, akiknek érdekében ily kivételes szabályokra szükség lesz. Az igazolványos altiszteknek az 1873:II. törvénycikkben biztosított igénye bizonyos szolgálati állomások elnyerésére, valamint az az előny, amelyet az idézett törvény nekik a hivatali és felvigyázói helyek betöltésénél biztosít, a törvény 17. §-a szerint megszünik, illetőleg elenyészik: az életkor 45-ik évének betöltésével olyan szolgálati állomásokra nézve, amelyek az állampénztárból díjaztatnak, az életkor 37-ik évének betöltésével minden egyéb nem az állam által fizetett állomásokra nézve. Szerfelett méltánytalan volna, ha az az igazolványos altiszt, aki a közel másfél év óta tartó háború alatt a részére biztosított kedvezményt igénybe nem vehette azért, mert katonai vagy ezzel egy tekintet alá eső szolgálatot teljesített, az ilyen szolgálatot nem teljesítő társaival szemben rosszabb helyzetbe jutna és a korhatárnak időközben történt elértével a törvényes kedvezmény igénybevételétől végleg elesnék. A méltányosság megkívánja, hogy az ilyen altisztre nézve az az idő, amelyet katonai vagy azzal egy tekintet alá eső szolgálatban töltött, egészében vagy legalább részben az előbb említett életkoron túl is biztosítsa a törvényes kedvezményt.
Hasonló helyzetben vannak azok az ügyvéd-helyettesek és az igazságügyi pályák jelöltjei a birói és ügyvédi vizsga letétele után megkívánt két évi utólagos joggyakorlat tekintetében, ha a háború alatt katonai vagy azzal egy tekintet alá eső más szolgálatot teljesítettek vagy teljesítenek. Ezeknél is méltányosan gondoskodni kell arról, hogy az említett szolgálatban töltött idő egészen vagy bizonyos részében a két évi utólagos joggyakorlat idejébe beszámíttassék. Ez annál is inkább méltányos, mert a vizsgára bocsátáshoz megkívánt három évi joggyakorlatra nézve is történt ily intézkedés.
Hasonló kivételes szabályok megállapításának szüksége azonban más irányokban is felmerülhet. Tekintettel erre, célszerűbbnek látszik az itt szóba jövő érdekek méltányos védelmét egész általánosságban a kormányra bízni.
Az 1915:XIII. tc. 5. §-a feljogosította a kormányt, hogy - amennyiben ez a háború következtében szükséges - a magasabb iskolai képzettséghez kötött értelmiségi foglalkozásokra nézve a képesítési kellékek tekintetében kivételes kedvezményeket állapíthasson meg. A kormány ez alapon megteheti mindazokat az intézkedéseket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a magasabb iskolai képzettséget feltételező pályákra készülő, hadbavonult ifjúságot tanulmányainak befejezésében és a képesítés megszerzésében az önfeláldozóan teljesített katonai vagy ezzel egy tekintet alá eső más szolgálata az elháríthatatlan mértéken túl ne hátráltassa. Az idézett tc. 5. §-a nyomán haladva, a 4. § lényegileg azonos méltányossági tekintetekből, kivételes kedvezmények megadását lehetővé kívánja tenni az ipari és más gazdasági foglalkozások gyakorlásához megkívánt előfeltételek tekintetében is. A felhatalmazás alapján módjában lesz a kormánynak az ipar gyakorlását és esetleg más gazdasági foglalkozást azok részére, akik a háborúban katonai vagy ezzel egy tekintet alá eső más szolgálatot teljesítettek, a megszabott előfeltételekre vonatkozó könnyítések útján hozzáférhetőbbé tenni.
A §-ban foglalt felhatalmazásra ama perek miatt van szükség, amelyeket a hadiszolgáltatásokról szóló 1912:LXVIII. tc. 10. §-a alapján ideiglenes használatra igénybevett fogatos járművek és állatok birtokosai ellen az általuk az idézett törvénycikk 10. §-ának 2. bekezdése alapján a járművek vagy állataik mellé helyettesül szerződtetett személyek (kocsisok) a kikötött bér fizetése iránt nagy számban folyamatba tettek és amely perek kellő rendezés hiányában a birtokosok gazdasági romlását okozhatják. Ezeket a helyetteseket a birtokosok, hogy gazdaságukat ne legyenek kénytelenek elhagyni, többnyire igen magas bérek mellett és abban a feltevésben szerződtették, hogy járműveiket vagy állataikat a katonai igazgatás csak rövid ideig tartó használatra veszi igénybe. Sokakra nézve már az, hogy az ideiglenes használatra átvett jármű vagy állat hónapok mulva sem jutott vissza a birtokoshoz, a helyettesnek fizetendő összegek folytán oly megterhelést jelentett, amelyre a kötelezettség elvállalásánál nem számítottak és amely gazdasági helyzetükkel kellő arányban nem áll.
Amikor a katonai igazgatás azokat a fogatos járműveket és állatokat, amelyeknél az ideiglenes használat már hosszabb ideig tartott, az 1914:L. törvénycikk 16. §-a alapján utóbb nagyrészt végleg megváltotta, azt lehetett hinni, hogy az említett perek tekintetében a birtokosok szempontjából felmerült aggályok jelentőségüket elvesztették, mert a bíróságok a helyettesnek nem fogják megítélni a kikötött bért arra az időre, amikor a fogatos jármű vagy állat a katonai igazgatás részéről történt végleges megváltás folytán többé már nem azé, aki a helyettest felfogadta. Minthogy azonban e részben egységes és a fentieknek megfelelő bírósági joggyakorlat nem fejlődött és a jogbizonytalanság e téren a perelt gazdákat igen érzékenyen sújtja, a 4. §-ban foglalt felhatalmazás alapján történnék gondoskodás az itt szóbanforgó kérdéseknek rendeleti úton a különböző érdekek méltányos figyelembevételével leendő rendezéséről.
A § a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről alkotott törvényeknek, továbbá a hadiszolgáltatásokról szóló 1912:LXVIII., valamint a lovak és járművek szolgáltatásáról szóló 1912:LXIX. törvénycikknek, valamint a háborúval kapcsolatos más törvényekben és az e törvények alapján kibocsátott miniszteri rendeleteknek vagy e törvények és rendeletek alapján tett hatósági rendelkezéseknek megtartását kívánja az itt szóba jövő igen fontos közérdekek súlyának megfelelő büntető szankcióval biztosítani. Evégből feljogosítja a minisztériumot mindenekelőtt arra, hogy az említett jogszabályok megszegését az 1879:XL. tc. 1. §-ában lefektetett általános irányelvtől függetlenül, tehát olyankor is kihágássá nyilváníthatja, amikor nem szorosan vett rendőri jellegű rendelkezés megszegéséről van szó. Habár az, hogy az említett rendelkezések megszegését a minisztérium kihágássá nyilváníthatja, az esetek egy részére nézve már az 1914:L. tc. 9. és 17. §-ai alapján levezethető, célszerűnek látszott ezt egész általánosságban minden kétségen kívül helyezni.
Ezenfelül, minthogy azokkal a vagyoni előnyökkel szemben, amelyeket a fél magának az itt szóban forgó rendelkezések megszegésével esetleg biztosíthat, az 1914:L. törvénycikk 9. és 17. §-aiban két hónapig terjedhető elzárásban és hatszáz koronáig terjedhető pénzbüntetésben megszabott büntetésnek a tapasztalat tanusága szerint nincs kellő visszatartó hatálya és a veszélyeztetett, sokszor igen fontos közérdeket a büntetésnek ez a mértéke kellőképen nem védi: az 5. § feljogosítja a minisztériumot, hogy a kihágásnak büntetését hat hónapig terjedhető elzárásban és kétezer koronáig, sőt esetleg még ezen is túl a tettes által illetéktelenül elért nyereség kétszereséig terjedhető pénzbüntetésben állapíthassa meg, vagyis oly mértékű szabadságvesztésben és pénzbüntetésben, amely meghaladja az 1879:XL. törvénycikkben megállapított maximumot.
További eltérést enged az 5. § az általános elvektől az ily kihágásokra vonatkozólag az elkobzás, valamint az elkobzott tárgyak s értékük hovafordítása tekintetében. Az elkobzásnak mellékbüntetésként megállapítása az itt szóban forgó kihágásoknál a gyakorlati tapasztalatok szerint kellő súllyal sok esetben csak úgy fog érvényesülni, ha az a büntető törvénykönyv (1878:V. tc.) 61. §-ától eltérően akkor is alkalmazható, ha a dolgok, amelyek tekintetében a kihágást elkövették, nem a tettes tulajdonai. Ami pedig az elkobzott tárgyak s értékük hovafordítását illeti, nagyon is indokolt lehet, hogy azok a rendes viszonyokra megállapított célok helyett a háborúval kapcsolatos valamely célra, pl. hadi jótékonysági célra fordíttassék.
Minthogy a kihágás büntetésének a § 1. bekezdésében meghatározott határig való kiterjesztésével nem állanak majd kellő összhangban mai jogunknak azok a szabályai, amelyek a behajthatatlanság miatt elzárásra átváltoztatandó pénzbüntetésre nézve a pénzbüntetés helyébe lépő elzárás leghosszabb tartamát, különösen összbüntetés esetére vonatkozólag is, megállapítják, a § 3. bekezdése e részben a kívánatos összhang megteremtéséről gondoskodik.
A § utolsó bekezdése a fentiekben tárgyalt kihágásokra vonatkozólag az elévülési határidőt hosszabbítja meg, tekintettel arra, hogy a háború okozta rendkívüli helyzetben fokozott védelmet igénylő közérdek sérelmére a büntetlenség elévülés címén a jelenleg fennálló rövid elévülési határidők mellett túlkönnyen beállhatna.
Az 1912:LXIII. tc. 1. §-a szerint a háború befejezésével hatályon kívül kell helyezni a kivételes hatalom alapján tett intézkedéseket. Az intézkedések legtöbbjére nézve ez minden nehézség nélkül megtörténhetik. Egyesek tekintetében azonban, amelyek már természetüknél fogva, p. o. a katonai szolgálatnak a tanulmányi, a joggyakorlati stb. időbe beszámítása, az elmulasztott határidők orvoslása stb., állandó kihatású kedvezményeket létesítettek, mellőzhetetlen lesz az ezt továbbra is biztosító átmeneti intézkedéseknek megállapítása. Az 1912:LXIII. tc. 16. §-a és az 1914:L. tc. 14. §-a alapján a polgári igazságszolgáltatás, valamint az anyagi magánjog körében tett kivételes intézkedésekre nézve, ahol erre leginkább volt szükség, az 1914:L. tc. 14. §-a az ily átmeneti intézkedésekre a minisztériumot már feljogosította. A § a felhatalmazást most kiterjeszti a kivételes hatalom alapján tett többi intézkedésekre is, amelyek az átmeneti szabályozást szükségessé teszik. Hogy hol lesz szükség ily átmeneti intézkedésekre, az legtöbbnyire már az alapul szolgált felhatalmazás jellegéből okszerűleg következik. Ilyen jellegű felhatalmazások vannak különösen az 1915:XIII. tc. 5. §-ában, valamint a jelen törvény 3. és 4. §-ában.
