I. 1. A csőd elkerülését célzó kényszeregyesség eszméje nem új.
Az angol csődtörvényhozás a csődön kívüli kényszeregyesség intézményét már 1826-ban honosította meg és azóta a súlypontot fokról-fokra mindinkább az egyességi eljárás fejlesztésére helyezte. Amidőn 1849-ben a „Bankruptcy Consolidation Act.” alakjában új csődtörvény lépett életbe, az a már gyakorlatilag üdvösnek bizonyult csődön kívüli egyességi eljárást már teljesen kiépítette. Az itt foglalt elveket újból kodifikálta az 1887. évben kelt egyességi törvény. („Deads of Arrangement Act”). Az eljáráson az 1890. évi augusztus hó 18-án alkotott novella csak annyiban változtatott, hogy 37 1/2%-os minimális hányadot állapított meg. A csődön kívüli kényszeregyességek számát és gazdasági jelentőségét élénken megvilágítja az, hogy 1912-ben 3.1939,990 K értékű tartozások tekintetében 2770 csődön kívüli kényszeregyesség jött létre, amelyekből az esetek 12.1%-ában teljes 100%-ot, az esetek relativ többségében pedig 50-75%-ot fizettek. (A Board of Trade-nek a csődügyekre vonatkozólag az 1912. évre kiadott jelentéséből.)
Belgiumban már az 1851. évi belga csődrendtartás tartalmazott oly intézkedést, amely szerint a csődnyitást egyességi kísérletnek kell megelőznie. Az annak nyomán tett tapasztalatok és a folyton megújuló kívánalmak vezettek azután a csőd elhárítását célzó kényszeregyességről szóló 1883. év június 20-iki törvény megalkotásához. Belgium igazságügyminisztere egy 1907. évi augusztus hó 3-án kelt átiratában e törvény gyakorlati hatását illetőleg többek között úgy nyilatkozik, hogy az illetékes körök véleménye szerint általánosságban szerencséseknek kell tekinteni azokat az eredményeket, amelyeket az 1883. évi csődön kívüli kényszeregyességi törvény előidézett. Az intézmény, amelyet eleinte nem fogadtak minden idegenkedés nélkül, általános megelégedésre működik.
Egyptomban az 1900. évi március 26-iki törvény (Code de commerce mixte) szabályozza a csődön kívüli kényszeregyességet.
Franciaországban is már régóta érezték annak szükségét, hogy a csőd elkerülése végett való egyezkedési eljárást a törvény szabályozza. E törekvések hozták létre az 1889. évi március 4-én kihirdetett törvényt a felszámolásról és a csődön kívüli kényszeregyességről. Az új eljárást, amely a francia csődtörvény rendelkezéseinek megfelelően csak kereskedőkre nyer alkalmazást, kiterjedt mértékben vették igénybe. A statisztika szerint az 1889-1895. évig terjedő időben átlag évenkint 2.662 esetben, az 1896-1900. évig terjedő időben átlag évenkint 2737 esetben, 1903-ban pedig 2781 esetben tették folyamatba a „liquidation judiciaire”-t. Ezzel szemben a csődesetek jelentékenyen kevesbedtek, mert míg az új törvény életbeléptetése előtt a csődesetek száma évenkint átlag 7593-at tett ki, addig az 1891-1895. években átlag 6009-re, az 1896-1900. években 6390-re és 1903-ban 6319-re apadt le.
Luxemburgban 1886. évi április hó 14-én kelt ily tárgyú törvény.
Németalföldön az 1893. évi törvény rendelkezett a fizetési haladék kérdésében, amely lényegileg a csődön kívül való kényszeregyességnek felel meg. Még tovább ment a csődeljárást módosító 1902. évi június hó 9-iki törvény, amelynek értelmében az első moratórium lejárta után egy éven belül második fizetési haladékot is lehet engedélyezni, ami azelőtt ki volt zárva.
Norvégiában 1899. évi május hó 6-ikán alkottak törvényt az egyességi eljárásról (lov om akkord forhangling.).
Olaszország az 1903. évi május hó 24-ikén megalkotott végleges törvényben (Legge portante disposizioni sul concordato preventivo e sulla procedura dei piccoli fallimenti) a moratórium intézményét egészen elejti és ennek helyébe a csődön kívüli kényszeregyesség intézményét honosítja meg.
Portugáliában az 1889. évi július hó 26-án kelt csődtörvény (Codigo de fallencias) a kényszeregyességet mind a csődben, mind pedig a csődön kívül megengedi és szabályozza.
Spanyolország az 1897. évi június hó 10-iki törvényben szabályozza az intézményt.
Svájcban a csődön kívüli kényszeregyességet a „Bundesgesetz über Schuldbetreibung und Konkurs” című törvény rendkívül gyakorlati módon valósítja meg és illeszti bele a svájci jog végrehajtási és csődeljárási rendszerébe.
Németországban az intézmény csiráját megtaláljuk már az 1753. évi hamburgi „Neue Fallitenordnung”-ban, amelynek rendelkezései szerint a tulajdonképeni csődeljárás csak akkor indulhatott meg, ha a megelőzőleg megkísérlendő egyesség nem jött létre. A hamburgi csődrendtartás rendelkezése gyakorlatilag kielégítő eredményekre vezetett. Elismeri ezt az 1873. évi német csődtörvényjavaslat is, amidőn konstatálja, hogy az 1753. évi hamburgi csődrendtartás az összes csődreformokat túlélte, és amidőn ezt különösen a fent érintett egyességi rendelkezéseknek tulajdonítja. Törvényhozási úton az intézmény Németországban ugyan még nem nyert megvalósulást, mert az új és rendkívüli szigorú csődtörvény mellett az arra irányuló szükség nem oly égető; mindazáltal az intézmény meghonosítására irányuló törekvések Németországban most sem szünetelnek, amire mutat az, hogy a kérdést a mult évre tervezett 32. német jogászgyűlés napirendjére újra kitűzték. A jogászgyűlést azonban a háború kitörése folytán nem tartották meg.
Ausztriában már az 1859. május 18-iki (RGBI. 90. sz.), az 1859. június 15-iki (RGBI. 108. sz.) és az 1862 december 17-iki (RGBI. 97. sz.) törvények szabályozták a csődön kívüli kényszeregyességet. Az e törvényekkel tett tapasztalatok azonban nem voltak kedvezők, úgy, hogy az 1868. évi csődreformból ennek az eljárásnak a szabályozása kimaradt. Időközben azonban a hangulatban változás állott be, amelynek engedve, az osztrák kormány már 1904-ben javaslatot terjesztett az Urakháza elé „a hitelezők egybehívásáról”, amelyet az Urakháza csekély módosításokkal el is fogadott (v. ö. az Urakháza gyorsírói jegyzőkönyveinek 269. sz. mellékletét, XVII. sessió 1905.), a képviselőház azonban nem intézett el. Már akkor uralomra jutott az a nézet, hogy leghelyesebb lesz ezt a reformot a csődeljárás általános reformjával kapcsolatba hozni. E reform előmunkálatai az 1913. év nyarán jutottak megérlelés stádiumába és az új csődrendtartást kapcsolatban a csődön kívüli megtámadásra és a csődön kívüli kényszeregyességre vonatkozó szabályzattal, az 1914. évi december 10-iki császári rendelet (RGBI. 337. sz.) életbe is léptette. Az osztrák egyességi rendtartás a csődön kívüli kényszeregyességnek ehhez képest legújabb és legmodernebb szabályozását foglalja magában, miért is a (magyar) minisztériumi rendelet megalkotásánál is annak rendelkezéseire különös figyelem fordíttatott.
Hazánkban a csődön kívüli kényszeregyesség intézményét az 1884. év óta az üzletvilág állandóan sürgeti. Ennek hatása alatt Szilágyi Dezső igazságügyminiszter az 1891. évben megbízást adott egy szakférfiúnak erre vonatkozó törvénytervezet készítésére. A tervezet 1892-ben elkészülvén és véleményezés végett szétküldetvén, azt különösen az ügyvédi és a kereskedelmi és iparkamarák általánosan helyeselték és annak törvényerőre emelését kívánták. Ugyanily értelemben nyilatkoztak a véleményadásra felkért egyéb érdekképviseletek is. Az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés a kérdésben az 1905. évben népes szakértekezletet tartott, amely egyhangúlag állást foglalt az intézmény meghonosítása mellett. A tervezet szerkesztője utóbb 1909-ben tüzetesen átdolgozta s ebben az alakjában a törvénytervezet és indokolása az Igazságügyi Javaslatok Tára IX. évfolyamának 7. számában közzététetett. A tervezet felől az előbb említett testületben az 1911. évi január hó 27-én és február hó 3-án megtartott szaktanácskozmányon ismét egyhangulag nyilvánult meg az az óhaj, hogy az egyességi eljárást a törvényhozás mielőbb léptesse életbe. Ugyanez volt a tartalma azoknak a felszólalásoknak, amelyek e tárgyban az 1914. év május havában megtartott Országos Kereskedő Kongresszuson elhangzottak.
A háború folytán beállt rendkívüli gazdasági helyzet a kérdésnek új és fokozott aktuálitást adván, a tervezetet a tágkörű nyilvánosság mellett és különösen a Magyar Jogászegyletben megtartott vita során felmerült észrevételek alapján annak szerkesztője újból átdolgozta s az ebben a szövegében az Igazságügyi Javaslatok Tára XV. évfolyamának 3. számában jelent meg. E tervezet megvitatása végett az 1915. év június hó 4. és következő napjain széleskörű szaktanácskozmány tartatott, amelyen részt vett érdekcsoportok összes képviselői a tanácskozásba szintén bevont elméleti és gyakorlati jogászokkal egybehangzóan kívánatosnak jelezték az intézmény meghonosítását és egyúttal megállapodtak azokban a főbb irányelvekben, amelyeken azt fel kellene építeni. A szaktanácskozmány egyhangulag adott kifejezést annak a nézetének is, hogy az intézménynek a kormányra ruházott kivételes hatalmon alapuló rendelettel való meghonosítása egyfelől kívánatos, másfelől pedig az 1912:LXIII. tc. 16. és az 1914:L. tc. 14. §-ai értelmében lehetséges is.
Ez előzmények után az előadói tervezet újból átdolgoztatván, az a szöveg végleges megállapítása után a m. kir. minisztérium rendeleteként az 1915. évi november hó 15-én 4.070/1915. M. E. szám alatt kibocsáttatott és a rendelet annak 71. §-a értelmében 1915. évi december hó 1. napján immár életbe is lép.
2. A csődnyitás mind a közadósra, mind annak hitelezőire súlyos hátrányokkal jár. A közadós gazdasági létét úgyszólván teljesen megsemmisíti, mert hitelét teszi tönkre és mert keresetétől fosztja meg, amikor összes vagyonát és így a megélhetése forrásául szolgáló vagyont is a tartozások kiegyenlítésére fordítja. A hitelezőkre pedig a csődnyitás egyjelentőségű a követelés túlnyomó részének végleges elvesztésével. A csődeljárás mindenütt, de különösen a mi csődtörvényünk uralma alatt rendkívül költséges és a fedezetül szolgáló vagyon tetemes részét felemészti; s amily mértékben megnehezíti a csőd az adós jövendő boldogulását és új vagyon szerzését, oly mértékben fosztja meg a hitelezőket attól a reménytől, hogy a rendszerint csekély csődhányadot meghaladó követelésükhöz valamikor is hozzájussanak. Ezek a bajok nagyrészt már a csőd megnyitásához fűződnek. A csődtörvény ezeket részben maga is enyhíteni kívánta, amikor megalkotta a kényszeregyesség intézményét a csődeljárásban. De ez a kényszeregyesség csak a felszámolási tárgyalás után létesülhet és így nem szüntetheti meg az imént vázolt bajokat.
A csődeljárással egybekötött ezek a gazdasági hátrányok indították a fent ismertetett külföldi törvényhozásokat is oly intézmény meghonosítására, amely a csődnyitással járó áldozatok elkerülésével lehetővé teszi az adósnak, hogy hitelezőivel csődön kívül végleg rendezkedjék és adósságaitól mentesülve új produktiv tevékenységhez fogjon. Ha már a külföld számos törvényhozása normális időkben is célszerűnek látta a csődön kívüli kényszeregyesség lehetővé tételét, annál súlyosabb okok támogatták ezt a háborúokozta rendkívüli viszonyok között. A moratórium fokozatos megszüntetése következtében a polgári peres és nem peres eljárásban szükséges szabályok megállapítása tárgyában az 1915. évi július hó 31-én 12.000/1915. I. M. E. szám alatt kiadott igazságügyminiszteri rendelet 25. §-a értelmében a minisztérium további rendelkezéséig a hitelező kérelmére csődnyitást elrendelni nem lehet. A csődnyitások elrendelésének ez a tilalma az 1914. évi augusztus hó 15. napjától kezdve állandóan fennállott. A normális viszonyokba való átmenet csak úgy történhetik meg zökkenés nélkül, ha a forgalomnak és nevezetesen a kereskedelmi forgalomnak, módja van arra, hogy a rendkívüli viszonyok folytán fizetési nehézségekkel küzdő adós a hitelezőkkel méltányos egyességre lépjen. Enélkül az a veszedelem fenyegetne, hogy a csődnyitás tilalmának megszüntetésével hirtelen és nagy számban kért csődnyitások a kereskedelmi forgalmat és hitelt erős rázkódtatásoknak tennék ki.
Ezek a szempontok vezettek a csődön kívüli kényszeregyességi eljárásról szóló idézett minisztériumi rendelet kibocsátására, amelynek alapgondolata az, hogy a hitelezők túlnyomó többsége jól felfogott önérdekből az adósnak viszonyaihoz mért elengedéseket, időhaladékot vagy más kedvezményeket biztosít, az így létesült egyességet a bíróság jóváhagyja, e jóváhagyás az egyességet az azt el nem fogadó hitelezőkkel szemben is kötelező erővel ruházza fel és az adóst az egyességen túlmenő kötelezettségei alól is mentesíti.
II. 1. A csődön kívüli kényszeregyességi eljárással magánjogi és perjogi rendszerünkbe új intézmény lép. Ez a körülmény szükségessé teszi, hogy büntető jogszabályaink is megfelelően kiegészíttessenek. A fennálló törvények ugyanis - különösen az itt elsősorban figyelembe jövő 1878:V. törvénycikk a bűntettekről és vétségekről (Btk.) - nem nyújtanak kellő védelmet az új intézménnyel kapcsolatban felmerülhető valamennyi visszaélés ellen. Hasonló volt a helyzet a csődeljárás szabályozása alkalmával, az 1881:XVII. törvénycikk megalkotásakor, amikor is, tekintettel a Btk.-nek ez irányban mutatkozó hézagaira, a törvényhozás külön büntetőrendelkezéseket alkotott. A csődtörvény 265. §-a vétséggé nyilvánítja koholt követeléseknek a csődeljárásban való bejelentését, 266. §-a pedig ugyancsak vétségként bünteti a hitelezőknek oly célból történő megvesztegetését, hogy szavazatukkal a hitelezők valamely határozatához hozzájáruljanak.
2. Koholt követelésnek bírói úton érvényesítése - ha az csődön kívül történik - fennálló jogunk értelmében rendszerint csupán magánjogi hátránnyal (perköltségviselés, esetleg kártérítés) jár, de büntető szankciót nem von maga után. Ily eljárás ugyanis az esetek legtöbbjében csakis annak az érdekét veszélyezteti, aki ellen a követelés érvényesítése történik, ennek azonban saját jogviszonyainak teljes ismerete következtében módjában áll, hogy a valótlan követelés ellen a jogrend által biztosított eszközökkel védekezzék. Máskép áll a helyzet a valótlan követelésnek a csődeljárás során a csődtömeg ellen történő érvényesítése esetében. Ha a valótlan követelés érvényesítése itt sikerrel jár, ez nemcsak a közadóst, hanem rendelkezésre álló kielégítési alap elégtelensége következtében minden esetben a hitelező társakat is megkárosítja, mivel ezek így saját követelésükre viszonylag kisebb kielégítéshez jutnak. Ennek megfelelően a csődeljárás során a hitelezők a valótlan követelésnek a csődtömeg irányában való érvényesítése ellen a felszámolási tárgyaláson védekezhetnek ugyan és különösen kötelessége ez a tömeggondnoknak; de sem a hitelezők, sem a tömeggondnok nem ismerik közvetlenül a közadós jogviszonyait és ennek következtében az a joguk, hogy a követelést kifogásolhatják, nem nyujt teljes biztosítékot arra, hogy valótlan követelés érvényesítése nem fog sikerre vezetni. Minthogy eszerint valótlan követelésnek a csődeljárás során érvényesítése a hitelezőknek és esetleg a közadósnak érdekét is súlyosan veszélyezteti és e veszélyeztetéssel szemben az eljárási szabályok kellő védelmet nem nyujtanak, szükséges, hogy a koholt követelésnek a csődeljárás során történő érvényesítése, mint veszélyeztető bűncselekmény, célzatára és eredményére való tekintet nélkül büntetés alá essék. Hasonló a helyzet a csődön kívüli kényszeregyességi eljárásban. Bár az egyességi eljárás nem vezet közvetlenül a hitelezők kielégítésére, koholt követelésnek érvényesítése az egyességi eljárásban is súlyosan veszélyezteti a hitelezők érdekét
annak folytán, hogy a koholt követelés az adós vagyoni helyzetét a valónál kedvezőtlenebbnek tünteti fel, ami esetleg a hitelezőket hátrányos egyesség megkötésére bírhatja.
3. Mind a csődeljárásnak, mind pedig a csődön kívüli kényszeregyességi eljárásnak alapelve, hogy a hitelezők általában egyenlő mértékű kielégítésre jogosultak és hogy ehhez képest a hitelezők közt az adós vagyona tekintetében érdekközösség áll fenn. Erre az érdekközösségre támaszkodva, a fizetőképtelenségbe jutott adós ügyeinek rendezésében mind a két eljárás széleskörű rendelkezési jogot juttat a hitelezőknek, akik e jogukat szavazat útján gyakorolják. Minthogy eszerint a szavazati jog a hitelezőket csupán a jogos magánérdekükkel egybevágó hitelezői közös érdek érvényesítésére illeti meg, megtorlást igénylő visszaélésnek kell tekinteni egyrészt a hitelezők szavazatának jogosulatlan előny nyujtásával történő befolyásolását, másrészt a hitelezőknek azt az eljárását, hogy szavazati jogukat jogosulatlan előny szerzésére használják fel. Ez a körülmény indokolja a hitelezők aktiv és passziv megvesztegetésének büntetés alá helyezését.
A hitelezők a közadós jogviszonyai tekintetében a legmesszebbmenő rendelkezési jogot akkor gyakorolják, amikor akár a csődeljárás során, akár a csődön kívüli egyességi eljárásban az egyességet szavazatukkal a határozathoz hozzá nem járuló hitelezőkre is kiterjedő joghatállyal hozzák létre. Mivel az egyességi ajánlat elfogadása vagy el nem fogadása mind az adósnak, mind a hitelezőknek érdekét a legközvetlenebbül érinti, a hitelezők megvesztegetésétől épp az egyesség megkötése feletti határozathozatalnál kell leginkább tartani. Ezért a hitelezői szavazatok tisztaságának büntetőjogi védelme a kényszeregyességi eljárásban különösen indokolt.
4. Feltétlenül szükséges tehát, hogy a csődtörvény 265. és 266. §-ában foglalt, a csődeljárás során elkövetett visszaélések megtorlására vonatkozó büntető rendelkezések a csődön kívüli kényszeregyességi eljárás során elkövetett visszaélésekre kiterjesztessenek. Minthogy a csődön kívüli kényszeregyességi eljárást ily büntető rendelkezések nélkül életbeléptetni nem látszott célszerűnek, a csődön kívüli kényszeregyességi eljárásról szóló 4070/1915. M. E. számú minisztériumi rendelet, addig is, míg a törvényhozás megfelelően rendelkezik, koholt követelés érvényesítését és a hitelezők megvesztegetését kihágásnak nyilvánította. Az említett minisztériumi rendeletnek ez a rendelkezése nem a szóban levő visszaélések erkölcsi súlyának és gazdasági veszélyességének megfontolásán, hanem azon alapszik, hogy rendelettel vétséget megállapítani nem lehet (Btk. 1. §). De nyilvánvalóan indokolatlan, hogy e cselekmények, amelyek a csődeljárásban és a csődön kívüli kényszeregyességi eljárásban egyenlően súlyosak, az egyikben vétségkép, a másikban pedig kihágáskép büntettessenek. Tekintettel arra, hogy a csődtörvénynek 265. és 266. §-a mind szövegezés, mind pedig érdemi rendelkezés szempontjából kifogások alá esik, továbbá, hogy mindkét eljárásban előfordulható oly visszaélésekről van szó, amelyeknek tényálladékát és büntetését mind a két eljárásra nézve a büntetőjogrendszer egysége szempontjából egybehangzóan kell megállapítani: a javaslat 2. és 3. §-aiban a koholt követelés érvényesítésével és a hitelezők megvesztegetésével elkövetett bűncselekményről mind a csődeljárásra, mind a csődön kívüli kényszeregyességi eljárásra kiterjedőleg együttesen rendelkezik, a 6. §-ban pedig a csődtörvény 265. és 266. §-át hatályon kívül helyezi. A javaslatnak törvénnyé válása esetében természetesen mind a csődtörvényben, mind a fentebb említett minisztériumi rendeletben foglalt azonos tárgyú büntető rendelkezések hatályukat fogják veszteni.
5. A csődön kívüli kényszeregyességi eljárás meghonosítása következtében a Btk. rendelkezései körében hézag támadt. A fizetőképtelenségbe jutott adósnak a hitelezők megkárosítására irányuló célzattal véghezvitt azok a cselekményei, amelyeknek tényálladékát a Btk. 414. § 1-4. pontjai írják körül, eddig a Btk.-nek vagy 414., vagy 387. §-a alá estek. A 414. § alá akkor, ha az adós ellen a bíróság a csődöt megnyitotta, a 387. § alá pedig akkor, ha a bíróság a csődnyitást a fizetőképtelen adós ellen ki nem mondotta akár azért, mert csak egy hitelezője van, akár azért, mert vagyona a csőd költségeinek fedezésére elégtelen. Eddigi jogunk (csődtörvény 87. §-a) ugyanis csupán ezt a két esetet ismerte, amikor a fizetőképtelen adós ellen a csődnyitást a bíróság mellőzte. Ehhez a két esethez a csőd elmaradásának harmadik eseteként járul most már az az eset, amikor a fizetőképtelenségbe jutott adós a csődön kívüli kényszeregyességi eljárás megindítását kéri és az az egyességnek jogerős jóváhagyásával befejezést nyer. Minthogy az adósnak a hitelezők megkárosítására irányuló cselekményei ebben az esetben sem maradhatnak megtorlás nélkül, a javaslat 4. §-a úgy rendelkezik, hogy ilyenkor az adóst épp úgy kell büntetni, mint a Btk. 387. §-ában meghatározott esetekben, vagyis az okozott kár összegéhez képest a Btk. 383. §-ában megállapított büntetéssel.
6. A csődeljárásban a csődtömeg kezelése, gondozása és felügyelete a tömeggondnoknak, esetleg a csődtörvény 98. vagy 99. §-a alapján kinevezett vagy választott vagyonkezelőnek feladata. Ha e személyek, akik állásuknál fogva a tömeg érdekeinek előmozdítására kötelesek, a tömegnek szándékosan vagyoni kárt okoznak és cselekményük nem meríti ki a sikkasztás vagy csalás tényálladékát, a Btk. 361-364. §-ában foglalt rendelkezésekhez képest hűtlen kezelés miatt esnek büntetés alá. A csődön kívüli kényszeregyességi eljárás nem fosztja meg az adóst vagyona kezelésétől, hanem legfeljebb korlátozza abban és emellett az adósnak a vagyon feletti rendelkező jogát szorítja meg azáltal, hogy a vagyont érintő bizonyos jogcselekmények hatályosságát a vagyonfelügyelő hozzájárulásához köti. Ehhez képest a vagyonfelügyelő tevékenysége rendszerint nem terjed ki az adós vagyonának kezelésére, hanem csupán az adós vagyoni viszonyainak kipuhatolására, vagyonkezelésének ellenőrzésére, a fentebb említett hozzájárulás megadására stb. szorítkozik. A vagyonfelügyelőnek azonban ezen a hatáskörön belül is bőségesen nyilik mód és alkalom az adósnak és a hitelezőknek szándékos megkárosítására. Hasonlókép nincs kizárva ily visszaélés lehetősége a csődön kívüli kényszeregyesség eljárásban az ellenőrző biztos vagy az ellenőrző bizottság tagjai részéről, akik részben a vagyonfelügyelővel párhuzamos hatáskörben járnak el, részben pedig ellenőrzik a vagyonfelügyelőt. A vagyonfelügyelőnek, az ellenőrző biztosnak vagy az ellenőrző bizottság tagjának az a cselekménye, amellyel az adósnak vagy a hitelezőknek tudva és akarva vagyoni kárt okoz, holott ők éppen az adós, illetőleg a hitelezők vagyoni érdekének előmozdítására vannak hivatva, a hűtlen kezelésnek a Btk. 361. §-ában meghatározott fogalma alá nem esik, mert e személyek megbizatását idegen vagyon kezelésének vagy gondozásának tekinteni nem lehet és így, ha említett cselekményük egyéb tényálladéki elemek hiányában nem meríti ki a Btk.-ben meghatározott valamely más bűncselekmény tényálladékát sem, jelenlegi jogszabályaink mellett büntetlenül maradna.
Teljesen hasonló a jogi helyzet ezidőszerint a csődeljárásban a csődválasztmány tagja tekintetében. A csődválasztmány ugyanis a csődtömeg tekintetében széleskörű rendelkező jogot gyakorol anélkül, hogy a tömeg kezelése feladata volna és emellett fontos szerepet tölt be a csődtömeggondok ellenőrzése és támogatása körül is. A csődtömeg szándékos megkárosítása, amelyet a csődválasztmány tagja e hatáskörben elkövet, a fentebb kifejtett okból szintén nem vonható a hűtlen kezelésnek a Btk. 361. §-ában körülírt fogalma alá. E hiányokat a javaslat 5. §-a oly értelmű rendelkezéssel kívánja pótolni, hogy a csődválasztmány tagja, aki a csődeljárás során, továbbá a vagyonfelügyelő, az ellenőrző biztos és az ellenőrző bizottság tagja, aki a csődön kívüli kényszeregyességi eljárás során megbizatása körében tudva és akarva vagyoni kárt okoz annak, akinek érdekét előmozdítani kötelessége, a Btk.-nek a hűtlen kezelésre vonatkozó rendelkezései szerint büntetendő.
A csődön kívüli kényszeregyességi eljárás szabályozásáról szóló 4070/1915. M. E. sz. minisztériumi rendelet a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről alkotott törvényekben nyert, tehát időhöz kötött felhatalmazáson alapulván, a háború befejezésével hatályát vesztené s rendelkezései csupán átmenetileg a függőben maradt ügyek lebonyolítására lennének ideiglenesen még tovább is fenntarthatók.
Elegendő az egyszerű utalás a fent érintett külföldi törvényhozásokra, hogy nyilvánvalóvá váljék, hogy a rendeletben meghonosított eljárásnak normális gazdasági viszonyok között is teljes létjogosultsága és nagy közgazdasági fontossága van. Alig hihető, hogy a törvényhozás a tervbe vett és már alapvonásaiban előkészített csődjogi reform alkalmával ezt az értékes intézményt ismét elejtené. Alig lenne azonban kellően megokolható, ha az idézett rendelet hatályának megszünte és a végleges törvényhozási szabályozás közé egy hosszabb-rövidebb időszak ékelődnék, amelynek tartama alatt a csődön kívüli kényszeregyességi eljárás nem volna hatályban. Maga az idézett rendelet is a szóbanforgó kérdést oly intézményesen és rendszeresen szabályozza, ahogyan azt arra az esetre való tekintettel kellett szabályozni, hogy az intézmény a háború tartamát túl fogja élni. A rendelet ezzel előkészítette és megkönnyítette annak a felhatalmazásnak a megadását, amelyet az 1. §-sal a kormány a törvényhozástól kér arra, hogy a csődön kívüli kényszeregyességet bár ideiglenesen, a törvényhozás további rendelkezéséig, de a háború idején túlterjedő hatállyal is, rendelettel szabályozza. Ez a szabályozás egyelőre az idézett rendeletnek hatályban tartásában is állhat, a meghatalmazásnak azonban ki kellene terjednie arra is, hogy a minisztérium a rendeletet a szükséghez képest kiegészíthesse, módosíthassa, esetleg hatályon kívül is helyezhesse. Az erre vonatkozó felhatalmazást az 1. § 2. bekezdése tartalmazza. Ebben a felhatalmazásban már benne foglaltatik az a felhatalmazás is, hogy rendelettel meghatározható az a legkisebb hányad, valamint a tartozások kiegyenlítésére megszabható az a leghosszabb határidő is, amelynek felajánlása mellett egyességi eljárásnak helye van, minek meghatározását a fent idézett minisztériumi rendelet 6. §-a az igazságügyi és a kereskedelemügyi miniszternek tartotta fenn.
A csődön kívüli kényszeregyességi eljárás maga nem állapít meg minimális egyességi hányadot s ezzel a csődtörvény 199. és következő §-aiban szabályozott csődbeli kényszeregyesség az új intézménnyel szemben tetemes hátrányba jut annak folytán, hogy az idézett törvény 200. §-ának 5. pontja értelmében az eljárás a kényszeregyesség tekintetében meg nem indítható, ha a közadós a csődhitelezők tőkeköveteléseinek kiegyenlítésére legalább 40%-ot fel nem ajánl. Nem volna megokolható, hogy a csődbeli kényszeregyesség megkötése minimális hányad felajánlásától függjön akkor, amikor az adós csődön kívül bármily csekély hányad felajánlásával köthet kényszeregyességet; s minthogy még akkor is, ha a fentiek értelmében utóbb minimális kvóta állapíttatnék meg, az minden valószínűség szerint a 40%-on jóval alul maradna: nem volna megokolható az, hogy a csődben csak magasabb hányad felajánlásával lehessen kényszeregyességet kötni, mint a csődön kívül. Hiszen az adós vagyoni helyzete a csődnyitás folytán rendszerint tetemesen rosszabbodik és a csődnek a kényszeregyesség útján való befejezését nem megnehezíteni, hanem minden lehető eszközzel előmozdítani célszerű. Ebből kiindulva pl. az osztrák csődjogi rendeletek a csődbeli kényszeregyességre megelégszenek 10%-os minimális kvótával, míg a csődön kívüli kényszeregyességre 25%-os minimális hányadot állapítanak meg.
E szempontokból kifolyólag alig lesz elkerülhető, hogy a csődeljárás végleges reformjáig csődtörvényünknek a csődeljárás során köthető kényszeregyességre vonatkozó rendelkezései is módosíttassanak és a csődön kívüli kényszeregyességi eljárással összhangba hozassanak. Ahhoz képest, amint a legközelebbi jövőben szerzendő tapasztalatok minimális kvóta megállapítására vagy annak mellőzésére fognak vezetni, kell majd a csődbeli kényszeregyességre vonatkozólag a csődtörvénybe foglalt rendelkezéseket is módosítani. Ezért célszerűnek látszik, hogy ez a módosítás se történjék törvényhozási úton, hanem a csődön kívüli kényszeregyességre vonatkozó szabályozással kapcsolatban rendeleti úton. Az erre vonatkozólag a törvényhozástól kért felhatalmazás szintén a törvényjavaslat 1. §-ának 1. bekezdésében, a kibocsátandó rendelkezések kiegészítésére, módosítására és esetleg hatályon kívül helyezésére vonatkozó felhatalmazás pedig ugyanazon § 2. bekezdésében foglaltatik.
A 2. § a hitelezőknek a csődeljárás vagy a csődön kívüli kényszeregyességi eljárás során történő aktiv és passziv megvesztegetéséről rendelkezik. E § tehát egyrészt a csődtörvény 266. §-ának, másrészt a csődön kívüli kényszeregyességi eljárásról szóló 4070/1915. M. E. rendelet 65. §-ának 1. pontja helyébe lép.
A § a bűncselekmény tényálladékát a most említett rendelettel teljesen azonos módon írja körül. A csődtörvény 266. §-a szerint:
„Vétséget követ el és két évig terjedhető fogsággal és ötszáz forintig terjedhető pénzbírsággal büntetendő az, aki a hitelezők valamelyikének, vagy annak beleegyezésével hozzátartozójának azon célból, hogy szavazatával bizonyos határozat hozatalához hozzájáruljon, pénzt vagy pénzértéket vagy más előnyt ad vagy igér.
Ugyanazon büntetéssel büntetendő az is, aki az említett célból adott vagy igért pénzt, pénzértéket vagy előnyt elfogadja”.
A § a bűncselekmény tényálladékát szabatosabban és emellett tágabban állapítja meg, mint a csődtörvény. Így bünteti a megvesztegetést nemcsak akkor, ha arra irányul, hogy a hitelező szavazatával bizonyos határozat hozatalához hozzájáruljon, hanem akkor is, ha az a célja, hogy a hitelező szavazatával valamely határozathoz hozzá ne járuljon, vagy hogy a szavazástól tartózkodjék, - ha a jogosulatlan előny juttatása vagy igérése nem a hitelező vagy beleegyezésével hozzátartozója, hanem a hitelező beleegyezésével bárki más részére történik stb.
Több kisebb jelentőségű és külön indokolásra nem szoruló egyéb eltérés mellett a csődtörvény 266. §-a és a 2. § között a leglényegesebb eltérés a büntetési nem és a büntetési tétel tekintetében van. Ugyanis míg a csődtörvény a hitelezők megvesztegetését súlyos fogházbüntetéssel és kisebb pénzbüntetéssel sujtja, addig a törvényjavaslat e cselekményre csupán magas összegű pénzbüntetést állapít meg. A törvényjavaslatnak ez a rendelkezése a szóban levő cselekménynek viszonylag kisebb súlyosságában és annak legtöbbször nyerészkedési célzatában találja indokolását.
A hitelezők határozatának tárgya mind a csőd-, mind pedig a csődön kívüli kényszeregyességi eljárásban a kényszeregyességi ajánlat elfogadása, továbbá a csődeljárásban még a vagyonkezelő, a csődválasztmány választása, a csődvagyon kezelése és értékesítése tekintetében a tömeggondnoknak vagy a csődválasztmánynak adott utasítások stb. Ha a hitelező megvesztegetése nem e kérdések valamelyike felől való szavazásra vonatkozik, hanem arra, hogy a hitelező csődeljárásban vagy a csődön kívüli kényszeregyességi eljárásban valamely egyéb jogával bizonyos módon éljen vagy ne éljen, pl. hogy valamely követelést kifogásoljon vagy ne kifogásoljon, úgy az természetesen a szóban levő § alá nem fog esni.
Ez a § koholt követeléseknek a csődeljárás vagy a csődön kivüli kényszeregyességi eljárás során való érvényesítését bünteti és ehhez képest a csődtörvény 265. §-át és a csődön kívüli kényszeregyességi eljárásról szóló 4070/1915. M. E. számú rendelet 65. §-ának 2. pontját hivatott helyettesíteni. E büntető rendelkezés szükségességéről az Általános indokolás II. részének 2. pontjában volt már szó.
A csődtörvény 265. §-a a következőképen hangzik:
„Vétséget követ el és három évig terjedhető fogsággal, továbbá ezer forintig terjedhető pénzbirsággal és hivatalvesztéssel büntetendő az, aki azon célból, hogy a közadósnak, vagy magának, vagy másnak előnyt szerezzen, a csődeljárásban koholt követelést jelent be, vagy ilyen követelés bejelentésére más személyt használ fel.”
Az Általános indokolás említett helyén utalás történt arra, hogy a koholt követeléseknek a csődeljárás vagy a csődön kívüli kényszeregyességi eljárás során való érvényesítését mint veszélyeztető deliktumot kell büntetni. Ez okból a törvényjavaslat a csődtörvény fentebb közölt rendelkezésével szemben a bűncselekmény célzatának a tényálladékba való felvételét mellőzi. Koholt követeléseknek a csődeljárás vagy a csődön kívüli kényszeregyességi eljárás során való érvényesítése a gyakorlatban rendszerint mint a Btk. valamely súlyosabb rendelkezése alá eső bűncselekménynek elkövetési cselekedete fordul elő. Leggyakoribb eset az, hogy a koholt követelés érvényesítése az adós egyetértésével történt és ennek következtében az adós a valótlan követelést el is ismeri. Az adósnak ez a cselekménye a Btk. 414. §-ának 2. pontjába ütköző csalárd bukás bűntettének tényálladékát állapítja meg és ily esetben a koholt követelés érvényesítője is a Btk. 95. §-ának rendelkezéséhez képest mint a súlyosabban büntetett csalárd bukás bűntettének részese esik büntetés alá. Abban az esetben pedig, ha a koholt követelés érvényesítése hasonló körülmények között a csődön kívüli kényszeregyességi eljárásban történik, a jelen törvényjavaslat 4. §-ában foglalt súlyosabb büntetőrendelkezés fog alkalmazást nyerni. Koholt követelés érvényesítése esetleg a csalás (1908:XXXVI. tc. 50. §-a) elkövetési módja is lehet, amely esetben - ha a csalás bűncselekményének a 3. §-ban megállapítottnál súlyosabb büntetéssel sujtott esete forog fenn - a Btk.-nek a csalásra vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmazni.
Bár a 3. §-ban körülírt bűncselekménynek ez a subsidiárius jellege már a Btk. 95. §-ából szükségkép következik, a törvényjavaslat az „amennyiben súlyosabb bűncselekmény nem forog fenn” szavakkal erre kifejezetten is utal.
E §-ban foglalt rendelkezés szükségességéről már az általános indokolás II. részének 5. pontjában volt szó és ugyanott említve volt az is, hogy e § a Btk. 387. §-át hivatott kiegészíteni. Ez okból a § lehetőleg szövegezésében is alkalmazkodik a Btk. most említett §-ához.
Az 5. § ugyancsak az általános indokolás során és pedig annak II. része 6. pontjában van megokolva. A Btk. 362. §-a azt az elvi álláspontot foglalja el, hogy a hűtlen kezelést hivatalból kell üldözni, ha olyan személy követi el, akinek a megbízása hatóságtól származik. Minthogy a csődválasztmány tagjának, a vagyonfelügyelőnek, az ellenőrző biztosnak és az ellenőrző bizottság tagjának jogköre a hatóság kinevezésén, kirendelésén, illetőleg a hatóság közreműködésével történt választáson alapszik, tehát minden esetben közmegbízás jellegével bír, az 5. § 2. bekezdése értelmében a § 1. bekezdésében meghatározott bűncselekmény iránt a bűnvádi eljárást hivatalból kell megindítani.
Az 1881:XVII. törvénycikk 265. és 266. §-ait a jelen tv. 2. és 3. §-ában foglalt rendelkezésekre tekintettel kell hatályon kívül helyezni.
A törvény 1916. évi február hó 1-én lépett hatályba: lásd a 451/1916. M. E. rendeletet.
