Az 1914:L. törvénycikk 11. §-a felhatalmazta a minisztériumot, hogy egyes városokat, esetleg a város területén is túlterjedő hatáskörrel a munkaközvetítés ellátására kötelezhessen. Már az 1914:L. törvénycikk törvényhozási tárgyalása alkalmával, nevezetesen pedig magának a törvényjavaslatnak indokolásában utalás történt azokra a szempontokra, melyek a munkaközvetítésnek intenzívebb szervezését még a háború tartama alatt, de különösen az azt követő időknek előre látható szükségleteire való tekintettel célszerűvé teszik. Épen az a körülmény azonban, hogy a munkaközvetítés szervezettségének szükségessége a háború megszünte után lesz majd csak igazán érezhető, mellőzhetetlenné teszi, hogy a munkaközvetítés szervezésére, működésben tartására szolgáló törvényi felhatalmazást ne csupán a háború esetére szóló kivételes intézkedéseket tartalmazó törvény adja meg, amely törvény alapján létesített intézményeknek a háború befejeztével meg kell szünniök, hanem, hogy a munkaközvetítés feladatainak ellátása, állandó intézmény megteremtésével, a háborút követő időkre is biztosíttassék. Fokozott mértékben megokolt ez hazánkban és pedig nemcsak a munkásság, hanem ipari, kereskedelmi és bányászati termelésünk szempontjából is. Nem is említve azt a sok más közgazdasági előnyt, mely a munkapiacnak a munkaközvetítés országos megszervezése útján lehetővé váló állandó nyilvántartásából származik, milliókra rúg azoknak a munkanapoknak a száma, melyek a munkaközvetítés tökéletesebb működése, a munkakereslet és kínálat gyorsabb kielégítése folytán a munkásság keresete és a termelés számára megmenthetők. Különösen áll ez hazánkban, ahol az ipari termelés egyenlőtlen területi megoszlásánál fogva könnyen megtörténhetik, hogy míg egyik helyen a munkásság nem juthat munkához, a másikon a termelés nélkülözi a szükséges munkaerőt.
Kétségtelen azonban az is, hogy a munkaközvetítés országos megszervezése önmagában még korántsem biztosítja az elérni kívánt célt. Az eredmény a szervezetnek működésétől, ez pedig azoknak a személyeknek nemcsak lelkiismeretességétől, de szakértelmétől és gyakorlottságától is függ, akik a munkaközvetítés teendőit közvetlenül ellátják. Ez a szakértelem és gyakorlati érzék azonban nem szerezhető meg máról-holnapra. Ha tehát gondoskodni kívánunk a háborút követő időknek e téren előreláthatólag jelentkező fokozott szükségleteiről, már most meg kell tennünk az intézmény életbehívására, működésének megkezdésére, a munkaközvetítés ellátásával megbízandó személyek begyakorlására módot nyujtó intézkedéseket. Ez a szempont teszi szükségessé a törvényi előfeltételeknek megteremtését már ma, amidőn a munkaközvetítés hiányossága egyelőre kevésbé érezhető.
A törvényjavaslat a munkaközvetítés országos megszervezését a néhány városban (Budapest, Pozsony, Temesvár) már létező hatósági munkaközvetítésnek lehető általánosítása útján kívánja elérni. A törvényjavaslat lehetővé teszi ugyanis, hogy egyfelől az országnak több helyén, mint eddig, állíttassék fel hatósági munkaközvetítő intézet, másrészt pedig, hogy az egyes városokban létesített hatósági munkaközvetítő intézetek körletének megállapítása útján a munkaközvetítő intézetek hálózata az egész ország területét átfogja. A törvényjavaslat a hatósági munkaközvetítés megszervezésére, ügyvitelének megállapítására vonatkozó közelebbi szabályozást egyébiránt miniszteri rendeletnek kívánja fenntartani és pedig azért, hogy a szabályozás annál könnyebben simulhasson a mindenkor jelentkező tényleges szükséglethez, a szerzett tapasztalatokhoz és a fejlődésnek rendelkezésére álló feltételeihez. A törvényjavaslatnak abbeli állásfoglalását, hogy a hatósági munkaközvetítést a városok, illetve községek által kívánja elláttatni, nemcsak az a tapasztalati tény okolja meg, hogy ezt a tevékenységet a fejlődésnek eddigi stádiumában a figyelembevehető külföld is a községek által ellátandó szociálpolitikai feladatnak ismeri el, hogy a hatósági munkaközvetítéssel egyes államokban elért rendkívüli eredmények a városok és községek kezdeményezésének és intézményeinek köszönhetők, de az a szempont is, hogy a jól végzett munkaközvetítéshez közvetlen érdekei is fűződnek, egyfelől a helyi ipar és a helybeli munkásság jólétének emelkedésében, másfelől a szegényügyi teher csökkenésében, magának a városnak, illetve községnek is. Különben pedig azokat a hatósági munkaközvetítő intézeteket, melyek eddig nálunk létesültek, bár az államnak és az illetékes kereskedelmi és iparkamaráknak hozzájárulásával, szintén maguk az illető városok tartják fenn.
Nem volna azonban méltányos, hogy azok a városok, melyek a törvényjavaslat szerint a munkaközvetítést saját hatósági területükön túl is kötelesek lesznek ellátni, amelyeknek ebbeli tevékenysége a többi városnak és községnek is javára fog válni, a saját hatáskörükön túlterjedő közvetítésből reájuk háruló költségeket egyedül viseljék. Első tekintetre az látszanék legtermészetesebbnek, hogy tehát ezekből a költségekből a körletbe tartozó városok és községek megfelelő arányban szintén vegyék ki részüket. Tekintettel azonban egyfelől az egy-egy körletbe tartozó városoknak és községeknek előre látható nagy számára, - mert hiszen, különösen az első időben egyáltalában nem gondolhatunk az ország területének számos kisebb körletre való beosztására -, másfelől pedig a munkaközvetítő intézet fenntartásából származó költségeknek aránylag jelentéktelenebb voltára, a költségeknek felosztása a körletbe tartozó városok és községek közt oly munkatöbblettel járna, oly idő- és pénzbeli áldozatot igényelne, mely az így elérni szándékolt eredménnyel egyáltalán nem állna arányban. Helyesebbnek látszik tehát, és ezért a kormány a hatósági munkaközvetítés keresztülvitelét akként is tervezi, hogy a munkaközvetítő intézetet fenntartó város ez alapon előálló költségeinek egy részét maga az állam viselje, melynek az országban helyesen ellátott munkaközvetítéshez különben is nem csekély érdeke fűződik és mely ez érdekét már az eddig létesült városi munkaközvetítő intézeteknek anyagi és erkölcsi támogatásával is kifejezésre juttatta.
A törvényjavaslat a hatósági munkaközvetítés megszerzésével egyáltalán nem kívánja a hatósági munkaközvetítés kizárólagosságát is összekapcsolni. Nem érinti tehát az iparszerű munkaközvetítést, melynek mindenesetre kívánatos korlátozását is tehát csak későbbi idők megfontolásának tartja fenn.
Még kevésbé kívánja azonban érinteni maguknak az érdekelteknek, a munkaadó és alkalmazottak egyesületeinek, továbbá a jótékonysági intézményeknek munkaközvetítő tevékenységét. Ez utóbbiaknak ilynemű tevékenysége különben is oly különleges, bár szintén közhasznú szempontok szerint igazodik, melyek a szakszerűségre törekvő hatósági munkaközvetítő intézetek által tulajdonképeni hivatásuk sikeres ellátásának kockáztatása nélkül nem érvényesíthetők. Ami pedig a munkaadó- és munkásegyesületek által ellátott munkaközvetítést illeti, a szó legszorosabb értelmében közhasznunak az ugyan csakis abban az esetben mondható, ha a munkaadók és munkások érdekképviseletei együttesen tartják fenn azt, míg enélkül azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a munkaközvetítés öncéljától eltérő, egyoldalú munkaügyi politikának a méltányosságon és közérdeken gyakran súlyos sebeket ejtő eszközévé válhat; mégis kétségtelen, hogy amennyiben e veszélyt elkerüli, a szakegyesületi munkaközvetítés mindenesetre felette áll a munkaalkalomkeresés primitivebb formáinak, az ipartelepről-ipartelepre, esetleg vándorlással is egybekötött álláskeresésnek, az ujsághirdetésnek és az iparszerű munkaközvetítésnek.
A hatósági közhasznú munkaközvetítés kiváltságos állásának a szakegyesületi munkaközvetítés fölött nem a törvény parancsán, hanem eljárásának tökéletességén kell alapulnia. Hiú reménynél nem volna azonban egyéb az abban való bizakodás, hogy a hatósági munkaközvetítés mindjárt első megszervezése után képes lesz a munkaügyi politika tökéletes célirányossága, az eljárás szakszerűsége és gyorsasága szempontjából minden követelménynek olyképen megfelelni, hogy a szakegyesületi munkaközvetítésnek rögtöni megszüntetése az érdekeltségben jogos nyugtalanságot ne keltsen. Ellenkezőleg előrelátható, hogy talán nem is egészen rövid időnek kell eltelni addig, míg a hatósági munkaközvetítés terén oly munkaügyi politika érvényesülhet, míg annak tevékenységét oly szakszerűség, gyorsaság, összedolgozás jellemezhetik, míg mindezek folytán a bizalom a hatósági munkaközvetítés iránt az érdekeltségnek minden tényezőjét annyira áthatja, hogy ennek hatása alatt a szakegyesületi munkaközvetítés szükségessége iránt táplált felfogás minden vonalon önmagától meg fog szünni. Egyelőre tehát nem a létező munkaközvetítő intézmények megszüntetéséről, hanem csak a célirányos munkálkodás legtöbb lehetőségét nyujtó még egy újabb munkaközvetítő-intézmény megteremtéséről és ezzel kapcsolatban legfeljebb csak arról lehet szó és kell is szónak lennie, miként biztosíttassék a hatósági, a szakegyesületi és a közjótékonysági munkaközvetítő-intézményeknek összeműködése a közös nagy cél, a munkanélküliség enyhítése és a termelésnek kellő munkaerővel ellátása érdekében.
Még csak arra kívánok végül rámutatni, hogy a törvényjavaslat egy-két fontosabb elv megállapításán kívül csak kereteit adja meg az intézménynek és nem köti meg a fejlődést már most részletekbe ható szabályozással. Annyi tényezőnek közreműködésétől függ az intézmény sikeres működése és ennek folytán annyi oldalról várható a szerzett tapasztalatok alapján az intézménynek mind tökéletesebb kiépítésére irányuló javaslat, de különben is a munkaközvetítés helyes megszervezése és működésben tartása a gazdasági viszonyok szerint módosuló oly gyakorlati probléma, hogy nem volna célszerű a könnyen foganatosítható helyesbítés lehetőségét elméleti alapon megállapított merev törvényi szabályokkal már előre kizárni. Ez magyarázza meg, hogy a törvényjavaslat az intézmény szervezetének és ügyvitelének legfontosabb kérdéseit rendeleti szabályozásnak kívánja fenntartani.
Kétséget sem szenvedhet, hogy midőn az országban mutatkozó munkakereslet és munkakínálat kiegyenlítésére alkalmas szervezésről törvényhozásilag gondoskodunk, fontos kormányzati feladat volna azon, idegenbe szakadt, távol külföldön időző honfitársainkról is valamelyest gondoskodni, kik a visszavándorlás szándékát fel nem adták s annak megvalósítását állandó és megfelelő honi munkaalkalom elérésétől teszik függővé. Ez azonban a jelen törvényjavaslat tagozatába nehezen lenne beleilleszthető, mindazonáltal felemlítendőnek tartom, hogy a kormánynak figyelmét ez a feladat nem kerülte el és gondoskodni fog a munkaalkalmak oly centrális nyilvántartásáról is, melynek alapján külföldön időző véreink a honi munkaalkalmakról mindenkor tájékoztathatók legyenek.
Ez a szakasz jelöli meg azokat a termelési ágakat, amelyekre a törvényjavaslat révén megvalósítani kívánt hatósági munkaközvetítés kiterjed.
E termelési ágak az ipar, a bányászat és a kereskedelem, mely foglalkozások közt különösen a bányászat terén, e fontos termelési ágnak nem csekély hátrányára, a munkaközvetítésnek legkezdetlegesebb módozatai érvényesülnek még ma nálunk. Viszont kérdéses lehet, hogy képes-e megfelelni a hatósági munkaközvetítés azoknak a magasabb igényeknek, a különleges kezelést igénylő azoknak a követelményeknek, amelyek a kereskedősegédeknek és egyáltalán a fontosabb teendőkkel megbízott alkalmazottaknak elhelyezése körül érvényesülnek. Igen élénk, ma még azonban eldöntetlen vita tárgya az a külföldön is, hogy a szóban lévő alkalmazottak szolgálatához fűződő különleges követelmények folytán, amely követelményekre a hatósági munkaközvetítés állítólag kevésbé lehet figyelemmel, nem célszerűbb-e a munkaközvetítést e szolgálati ágak tekintetében kizárólag maguknak az érdekelteknek egyesületeire bízni. A törvényjavaslatnak azt az álláspontját, hogy elvileg nem zárja ki a kereskedősegédeket és a fontosabb teendőkkel megbízott alkalmazottakat a hatósági munkaközvetítésből, annak megfontolása okolja meg, hogy a szóban lévő alkalmazottak egyesülése egyáltalán nem ért el még nálunk oly méreteket, amelyek a munkaközvetítés előnyét szélesebb körök számára biztosíthatnák; hogy továbbá a kereskedősegédeknek és a fontosabb teendőkkel megbízott alkalmazottaknak gyűjtő elnevezése számos oly alkalmazott-kategóriára is kiterjed, melyeknek szolgálatához különleges követelmények egyáltalán nem fűződnek nagyobb mértékben, mint a szakképzett ipari alkalmazottakéhoz; hogy végül, ha magától érthetőleg nem zárhatók ki a hatósági munkaközvetítésből a kereskedelemben alsóbbrendű szolgálatokra alkalmazottaknak kategóriái (tanonc, kifutó, szolga stb.), már csak az alsóbb rendű és fontosabb szolgálat határvonalainak bizonytalanságánál fogva sem zárhatók ki abból a fontosabb teendőkre alkalmazottak sem és végül lehetségesnek kell mondanunk azt is, hogy a hatósági munkaközvetítés még e téren is jó szolgálatokat tehet.
Egyáltalán nem intézkedik azonban a törvényjavaslat a mezőgazdasági munkaközvetítésről, mely az 1898:II. törvénycikk 77. §-a alapján 1889. évi november hó 24-én 11.180. eln. szám alatt kibocsátott földmívelésügyi miniszteri rendelettel nyert külön szabályozást. Mennyiben mutatkozik majd a jövőben szüksége vagy célszerűsége annak, hogy egyfelől az említett rendeletben szabályozott, másfelől a jelen törvényjavaslat révén tervezni kívánt hatósági munkaközvetítés egyesíttessék, vagy közöttük közelebbi kapcsolat teremtessék, azt csak a fejlődés fogja megmutatni; a törvényjavaslat maga eziránt egyáltalán nem foglal állást tehát, mert hiszen a jövőben esetleg célszerűnek ítélt összeműködés módozatai rendelettel is meg lesznek állapíthatók.
Ez a szakasz jelöli meg továbbá a hatósági munkaközvetítés szerveit, ilyenek gyanánt - mint már az indokolás általános részében volt szerencsém említeni - a városokat és községeket állítván oda. Már itt történik utalás arra is, hogy a hatósági munkaközvetítés a szervezetre és ügyvitelre is természetesen kiható területi hatáskörét illetőleg kétféle lehet. Szorítkozhatik nevezetesen a munkaközvetítés kizárólag a városoknak, illetve községeknek területére, kötelezhetők azonban ezenkívül egyes városok és pedig csakis városok - községek nem - arra is, hogy a hatósági munkaközvetítést a város hatósági területén kívül is ellássák. A javaslatnak ez a rendelkezése nemcsak a kerületi munkaközvetítő intézeteknek megteremtésére, hanem ezen túl a munkakereslet és kínálat országos kiegyenlítésének lehetővé tételére is módot enged.
Már az indokolás általános részében volt szerencsém utalni azokra a szempontokra, melyek a munkaközvetítést saját hatósági területükön túl ellátó városok ebbeli tevékenységének állami támogatását megokolttá teszik. Ezt a támogatást helyezi kilátásba e szakasz első bekezdése. Az állam egyfelől dologi, másfelől készpénzszolgáltatással járulhat hozzá a munkaközvetítés fenntartásához. Ami az állam dologi szolgáltatásait illeti, e részben elsősorban az ország egész területére egységes minták szerint megállapított nyomtatott űrlapoknak kiszolgáltatása jöhet figyelembe. Amiként ennek a támogatásnak, úgy az esetleges készpénztámogatásnak mérve is a szükséglettől függ és így nem állapítható meg előre határozott összegben. A törvényjavaslat biztosítékot kíván azonban teremteni a tekintetben, hogy az állam által a készpénztámogatásra előirányzott fedezet lehetőleg igazságosan és célszerűen osztassék fel az ily támogatásért egymással versenyző városok között. Az ennek biztosítására szolgáló szempontokat állapítja meg ennek a szakasznak második bekezdése.
Ebben a szakaszban jut kifejezésre a közhasznú munkaközvetítésnek egyik legfontosabb elve - a munkaközvetítésnek díjmentessége. Ez elv kötelező érvényesítését nemcsak az ahhoz fűződő közgazdasági és szociálpolitikai szempontoknak, hanem annak megfontolása is indokolja, hogy egyfelől, különösen helyközi munkaközvetítésnél, a fizetett díjak elszámolása aránytalan nehézséget és költséget okoz, másfelől pedig, hogy különösen az első időben a közhasznú munkaközvetítésnek az anyagi eredményekre való tekintet nélkül mindenek felett kívánatos térfoglalását ez úton is elő kell mozdítani.
Ez a szakasz adja meg a felhatalmazást a törvényjavaslatban felállított kereteknek kitöltésére. Ez alapon nyer majd megállapítást az, hogy mely városoknak és községeknek feladata a munkaközvetítés ellátása; mely városoknak lesz ez kötelessége saját hatósági területükön túl; végül ez a szakasz adja meg a felhatalmazást a városok és községek által ellátott hatósági munkaközvetítés szervezetének és ügyvitelének megállapítására is. A törvényjavaslat szerint mindeme kérdések tekintetében a kereskedelemügyi miniszter a belügyminiszterrel egyetértőleg rendelkezik annálfogva, hogy a munkaközvetítési szempontok mellett a városi és községi közigazgatáshoz fűződő szempontok is kellően érvényesülhessenek.
