Az 1915:XV. tc. 6. §-ával jóváhagyott az az intézkedésem, amellyel elrendeltem hogy a szeszfőzdékben és szabadraktárakban mindenkor raktáron lévő szesz 1915. évi május hó 7. napjától fogva csak a pénzügyminiszter rendelkezésének megfelelő módon adható el s hogy az eladási árnak egy meghatározott összegét meghaladó része az államkincstárnak beszolgáltatandó, a gyakorlatban teljesen bevált. Az ezzel az intézkedéssel életbeléptetett rendszer a háború alatt igen gyorsan változó közgazdasági viszonyokkal számolva, a kincstárnak a szesz megadóztatásából mindenkor elérhető legmagasabb bevételt biztosítja, anélkül, hogy a fogyasztókra elviselhetetlen terheket róna, vagy hogy a termelők jogos érdekeit veszélyeztetné, mert amíg egyrészt a termelési költségek fokozódása által nem indokolt áremelkedéseknek a kincstár részére való biztosítását teszi lehetővé, addig másrészt a termelőnek is kellő biztonságot nyujt a tekintetben, hogy üzleti érdekei, amelyek azonosak a kincstár pénzügyi érdekeivel, megfelelően ki lesznek elégíthetők.
Ez a rendszer, amely a kincstári részesedésnek különböző nyersanyagok feldolgozása esetén különböző összegekkel való megállapítása által, - amint ez a folyó termelési időszakban a répát illetőleg történt - kiépíthető úgy, hogy az a tekintetbe jövő különböző közgazdasági érdekeknek is szolgálatában álljon, meggyőződésem szerint nemcsak a háború alatti és azt közvetlenül követő rendkívüli viszonyok között állja meg a helyét, hanem, különösen a hazai viszonyainkat tekintve, igen alkalmasnak tartom ezt a háború utáni időkben is arra, hogy annak a segélyével oldjuk meg azokat a feladatokat, amelyek a szesz megadóztatása terén reánk várnak.
E feladatok kétoldalúak. Egyrészt a pénzügyi helyzet minden kétséget kizáróan arra fog utalni bennünket, hogy a szesz megadóztatásából a lehető legnagyobb bevételt biztosítsuk az államkincstár számára, másrészt pedig annál a mélyreható jelentőségnél fogva, amelyet szesziparunk az ország legfontosabb termelési ágára, a mezőgazdaságra gyakorol, fokozottan kellend arra, hogy a szeszadóból eredő állami bevételek fokozása iránti törekvéseink az ország szesziparát s ezzel mezőgazdaságát életgyökereiben ne támadják meg. Egyszóval a szeszadóbevételek lehető legnagyobb kiaknázása, másrészt a szeszipari és azzal kapcsolatos mezőgazdasági érdekek kellő kielégítése oly feladatok elé állítanak, amelyek sokak nézete szerint talán csak a szeszegyedáruság behozatala által volnának megoldhatók, de amelyek nézetem szerint, az általunk ideiglenesen a háború tartamára bevezetett, gyakorlatilag immár bevált s a szerzett tapasztalatok alapján kiépítendő rendszerrel sokkal tökéletesebben lesznek megoldhatók. Mert ez a rendszer egyesíti magában az állami egyedárúság minden előnyét annak hátrányai nélkül.
Ha vizsgáljuk azokat az okokat, amelyekkel az állami egyedárúságok hívei közgazdasági és pénzügyi szempontokból indokolják azt, hogy a fogyasztási adók, - amennyiben azoknak tétele bizonyos mértéket meghalad - egyedárúsági alapon szedessenek be, úgy azt kell találnunk, hogy az egyedüli helytálló indok az, hogy az illető fogyasztási cikk belső értékéhez képest aránytalanul magas adók az illető cikk termelőire nézve oly bizonytalan helyzetet teremtenek, hogy vagy jogos üzleti érdekeik kielégítése van veszélyeztetve, vagy sikerül az őket fenyegető esélyek ellensúlyozása érdekében olyan magas árakat fenntartaniok, amelyek a fogyasztásnak a magas adótételek melletti további megterhelését jelentik. Ezt van hivatva kiküszöbölni az állami egyedárúság. De ugyanez elérhető az eladásnak állami szabályozása s az államkincstárnak az eladási árban való részesedése által, ha ehhez a termelés megfelelő szabályozása is járul; s minden elérhető így anélkül, hogy az állam az illető fogyasztási cikk előállításával vagy forgalombahozatalával járó, esetleg nagymérvű kisajátítási és befektetési költségekkel is kapcsolatos olyan teendőket vállalna magára, amelyeket a magánosok mindig célszerűbben fognak elláthatni, mint az állam.
A termelésnek bizonyos mértékig való állami szabályozása a szeszipar terén már ezidőszerint sem ismeretlen hazánkban. A kisebbik adótétel mellett termelhető szesz kontingentálása s az egyes szeszfőzdék között egyénenként való felosztása, amely rendszer 1888. óta áll fenn, - nem egyéb mint ilyen szabályozás. S már a háborút megelőző időben kiderült, hogy főként a szeszfogyasztásnak a megállapított szeszkontingenssel szemben való lényeges emelkedése e tekintetben további törvényes intézkedéseket tesz kívánatosakká. Ezért alkottatott az 1913:XXIV. törvénycikk, amely fogyasztási adó alá eső új ipari szeszfőzdék üzembehelyezését eltiltotta, s az e téren szükséges további intézkedések felismerése indított arra, hogy az 1914 év június havában (1079. sz. a.) törvényjavaslatot terjesztettem alkotmányos tárgyalás végett az országgyűlés elé, a szeszadóra vonatkozó némely törvényes határozmányok módosítása tárgyában. E törvényjavaslatnak a szesztermelés szabályozására vonatkozó rendelkezései részben arra vonatkoztak, hogy megállapíttatott volna a fogyasztási adó alá eső ipari szeszfőzdék által termelési időszakonként a vámvonalon belül való területre elszállítható szeszmennyiség, és hogy kontingenssel nem bíró új mezőgazdasági szeszfőzdék a jövőben csak külön engedély alapján lettek volna létesíthetők. E törvényjavaslat törvényerőre emelkedése a közbejött világháború folytán elmaradt, s bár annak ezeket az alapvető rendelkezéseit változatlanul helyeseknek s a jövőben törvényerőre emelendőnek tartom, másrészt abban a nézetben vagyok, hogy tekintettel arra, hogy e törvényjavaslat eddig törvényerőre nem emelkedett, s hogy tekintettel arra, hogy a háború alatt a kivételes törvények által adott felhatalmazás alapján úgyis módjában van a kormánynak a szesztermelést megfelelően szabályozni, viszont nem lehetetlen, hogy a háború s az ezutáni események és közgazdasági fejlődés a szeszfogyasztás tekintetében ma még kellőleg meg nem ítélhető eltolódásokat fognak létrehozni, célszerűbbnek látszik az e törvényjavaslattal tervezett és fent elsősorban említett rendelkezés törvényerőre emelésével várni addig, amíg a háború lezajlása után tisztán áll előttünk a helyzet, annyival is inkább, mert a szesz eladási módjának szabályozása és a kincstári részesedés rendszerének kellő kiépítése mellett a szóbanforgó törvényjavaslat egyes más rendelkezései előreláthatólag mellőzhetők lesznek.
A szesz eladási módjának állami szabályozása és az államkincstárnak a szesz eladási árában való részesedése tekintetében jelenleg ideiglenesen fennálló s a szesztermelés állami szabályozásával kapcsolatban megfelelően kiépítendő rendszert is csak a háború befejezte utáni időben vélném véglegesítendőnek, ezért most csak jelezni óhajtottam azokat az irányelveket, amelyek e tekintetben vezetnek, s megjegyzem, hogy az az egyetlen ellenvetés, amely talán e rendszer ellen felhozható, hogy ezáltal a kormánynak igen nagy belenyulás engedtetik egy fontos termelési ág viszonyaiba, nézetem szerint szintén nem vezethet e rendszer elvetéséhez. Mert ha beismerem is, hogy ez a rendszer bizonyos belenyulást kell, hogy engedjen a kormánynak a szesztermelés viszonyaiba, - mert a dolog természete szerint a törvény csak az alapelveket állapíthatja meg, de ilyen a gazdasági élet mindennapi jelenségeivel szorosan összefüggő téren, már csakis a gyors intézkedések szükségességére való tekintettel is, a kormányzatnak messzemenő intézkedési jogkör biztosítandó, - ezért kétségtelen, hogy ez a jogkör, amely e rendszer mellett a kormányra kell, hogy ruháztassék, messze mögötte van annak a jogkörnek, amely a kormányt megilletné akkor, ha e helyett a rendszer helyett az állami egyedárúságnak bármelyik alakja, azaz az az intézmény hozatnék be, amelyet éppen ez a rendszer van hivatva pótolni. Ezekben csak tájékoztatni kívánván a törvényhozást arról, hogy minő alapokon vélem a szeszadó kérdését a háború befejezte utáni időben végleges jellegű intézkedésekkel megoldandónak, a jelen törvényjavaslattal csak a háború tartamára s azt követőleg hat hónapon át ideiglenesen érvényben álló rendszer kiegészítését célozom. A mai 4 K-ás ár sem a birodalmi tanácsban képviselt királyságokban és országokban érvényben levő szeszárnak, sem a nálunk érvényes rum- és pálinkaáraknak meg nem felel.
E felhatalmazással azonban legalább is addig, amíg ezt a viszonyok szükségessé nem teszik, teljes mértékben élni nem kivánok s egyelőre mindössze az a szándékom, hogy a szeszárnak hektoliterfokonként 50 fillértől 1 koronáig terjedő emelésével megfelelően emeljem a kincstári részesedést; ami mellett a jövő termelési időszak kezdetétől, azaz folyó évi szeptember 1-től fogva a termelési költségek és termelési viszonyok megfelelő figyelembevételével szándékozom újból megállapítani azt az összeget is, amelyet a szesz árából a szesztermelők és szabad raktárak vállalkozói megtarthatnak. Ugyanettől az időponttól kezdődő érvénnyel jó előre szabályozni szándékozom a rum- és likőrgyártást is oly módon, hogy a jövőben eleje vétessék annak, amit az idén tapasztaltunk, hogy tudniillik a szeszkínálat csekélysége folytán a szeszre nézve megállapított eladási árak a szesznek likőr, rum és más égetett szeszes italok neve alatt való forgalombahozatala révén játszatnak ki. Nehogy azonban egyes jóhiszemű felek az új rendezés folytán érzékenyen károsuljanak, az eddigi alapokon már vállalt közelezettségeik folytán ezt az új rendszert csak megfelelő idő letelte után, azaz mint fentebb jeleztem, folyó évi szeptember hó elsejével vélem életbeléptethetőnek.
A szesz eladási módjának állami szabályozása s az államkincstárnak a szesz eladási árában való részesedése tekintetében jelenleg ideiglenesen érvényben levő rendszernek a háború befejezte utáni időre való véglegesítésével és kiépítésével kapcsolatban meg lesz oldandó a termelési adó alá eső szeszfőzdék kérdése is, mert mindaddig, amíg a termelési adó alá eső szeszfőzdék tekintetében a ma érvényben álló tökéletlen és gazdaságilag is káros rendszer fennáll, a szeszadó az államkincstár javára kellően kihasználható nem lesz. Amint ismeretes, a termelési adó alá eső szeszfőzdék ma túlnyomó részben a főzőkészülék napi termelőképessége alapján való átalányozás útján fizetik a szeszadót s a technika haladása párosulva a szeszadó tételének fokozatos emelkedésével, olyan aránytalanságot hozott létre, egyrészt a késztermelvény alapján, másrészt az átalányozás alapján adózó szeszfőzdék között, hogy e kérdésnek helyes alapokon való megoldása immár egyik legnehezebb pénzügyi politikai kérdésünkké kezd lenni.
A megoldás legcélszerűbb módjának ma is azt tartom, amelyet az 1908. évi XXVIII. tc. 33. és 34. §-ai céloztak, de amely megoldási mód mindezideig megvalósítható nem volt, mert az 1908. évi XXVIII. tc. 123. §-a az idézett törvény 33. és 34. §-ában foglalt rendelkezéseket is azok közé sorozta, amelyek csak akkor lépnek hatályba, ha a birodalmi tanácsban képviselt királyságok- és országokban hasonló intézkedések lépnek egyidejűleg érvénybe. Ennek folytán és illetve az 1908. évi XXVIII. tc. 123. §-ának idevonatkozó rendelkezéseit némileg módosító 1911. évi XIV. tc. 8. §-ában foglalt határozmányok következtében az 1908. évi XXVIII. tc. 33. és 34. §-ainak rendelkezései mindezideig nálunk nincsenek tényleg érvényben. Időközben mind erősebbé vált a meggyőződésem nemcsak aziránt, hogy az ezekben a törvényszakaszokban foglalt rendelkezések jelölik meg azt a helyes utat, amelyen a termelési adó alá eső szesz megadóztatásának kérdése hazánkban helyesen megoldható lesz, de aziránt is, hogy ezek a rendelkezések a hazai termelés érdekeinek minden veszélyeztetése nélkül életbeléptethetők nálunk akkor is, ha hasonló intézkedések a birodalmi tanácsban képviselt királyságokban és országokban életbe nem lépnek. Mert az itt elsősorban tekintetbe jövő szilvapálinkatermelés tekintetében a viszonyok nálunk egészen mások, mint Ausztriában. De ettől teljesen eltekintve is a mai háborús időkben, a versenyviszonyok annyira eltolódtak s ez az eltolódás a háborút közvetlenül követő időszakban is előreláthatólag oly mértékű lesz, hogy kétségtelenül most a legkisebb veszély nélkül meg lehet kockáztatni e rendelkezéseknek hazánkban való egyoldalú életbeléptetését. Különösen alkalmas erre a jelenlegi időpont még azért is, mert a hadsereg rézszükségletének ellátása érdekében a pálinkafőzésre használt kisüstök legnagyobb része igénybe lett véve, s így legcélszerűbb, ha azelőtt megyünk át az új rendszerre, amíg a kisüstök újbóli beszerzésének a lehetősége nem forog fenn.
Az új rendszerre való átmenetre tehát a háborút közvetlen követő évek lesznek a legalkalmasabbak, de hogy akkorára kellő tapasztalati adatokkal rendelkezzünk, az 1908. évi XXVIII. tc. 33. és 34. §-aiban foglalt rendelkezéseknek megfelelő módosításokkal már most való életbeléptetésével meg kell teremtenünk a lehetőséget arra, hogy már most keletkezzenek olyan központi főzdék, amelyek a szeszfőzésre használni szokott gyümölcs, illetve szőlőtörköly és borseprő szokásos értékesítésének biztosítása mellett s a főzőkészülék termelőképessége szerint átalányozásnak az illető vidéken való kizárásával a tényleg termelt alkoholmennyiség után fizessék az adót.
A viszonyok hosszas tanulmányozása azonban arra a meggyőződésre vezetett, hogy a kérdés gyökeresen azon az alapon, amint ezt az 1908. évi XXVIII. tc. tervezte, hogy tudniillik a központi főzdék csak mint községi, szövetkezeti vagy állami főzdék keletkezhessenek, megoldható nem lesz; ezért nézetem szerint kellő ellenőrzési intézkedések és megfelelő feltételek mellett, másoknak is meg lenne engedendő, hogy ilyen központi főzdéket létesítsenek s a központi főzdék kerületét a gazdaságos üzemvitel biztosítása érdekében jóval nagyobbra fog kelleni megállapítani, mint ahogy ezt az 1908. évi XXVIII. tc. tervezte. Ha sikerül most egynéhány ilyen szeszfőzdét felállítanunk, úgy ezzel megszerezzük a gyakorlati tapasztalatokat a kérdésnek az egész vonalon való mielőbbi megoldására.
Nézetem szerint itt elsősorban a szilvapálinkatermés jön tekintetbe s erre vonatkozólag az a nézetem, hogy annak következtében, hogy a szilva ára az átalányozási rendszerben rejlő igen nagy kedvezmények folytán a valódi értéket messze túlhaladja s a szilvának már önmagában véve gazdaságosabb s a közélelmezés szempontjából fontosabb felhasználását lehetetlenné teszi, a központi főzdéknek lehetőleg a szilvának más, közélelmezési célokra való értékesítésével is foglalkozó üzemtelepekkel kapcsolatban kell létesülniök s az 1908. évi XXVIII. tc. 33. §-ában előrelátott segélyeket, nem mint meghatározott összegű segélyeket, hanem a termelő részére fizetendő gyümölcsár és a kész pálinka piaci árának tekintetbe vételével megállapítandó árhozzájárulás gyanánt kellene engedélyezni.
Ezt a kincstár részéről viselendő árhozzájárulást azonban az ebből eredő káros következmények elkerülése és termelési jutalmak rendszeresítésének mellőzése érdekében, nem állandó időre, hanem 4-5 évre vélném engedélyezhetőnek úgy, hogy a megállapítandó időszak leteltével a kincstár az egyes termelőknek az elmult évek átlagában fizetett árhozzájárulásnak megfelelő összeget, akár évjáradék, akár tőke alakjában megváltaná s a szeszfőzde vállalkozója immár csak a rendes piaci áralakulás szerinti árat fizetné a termelőnek, aki ezáltal természetesen nem veszítene, mert a különbözetet megkapná a kincstár által részére fizetett megváltásban.
Ily módon át volna hidalva az az akadály, mely a szilva árának a szeszadó jelenlegi helytelen rendszere folytán túlcsigázott magas volta által a termelési adó alá eső szeszfőzdék helyes megadóztatását nehezítette s a kincstár által az első években fizetett árhozzájárulás s az annak alapján a szilvatermelők részére nyujtandó megváltás bőven megtérülne a szeszadó fokozott hozadékában. A közgazdaságra pedig igen nagy előnyök hárulnának, a mai okszerűtlen s nem gazdaságos pálinkafőzési rendszer megszüntetése és a jobb minőségű szilvának közgazdasági és közélelmezési szempontokból okszerűbb értékesítési lehetőségei által anélkül, hogy a szilvatermelő gazdák megfosztatnának a helytelen szeszadó rendszerünk által felfokozott magas szilvaáraknak, jogosság szempontjából ugyan méltán szóvá tehető, de általuk tényleg élvezett előnyeitől. Amennyiben ez a rendszer a törköly, borseprő és más pálinkafőzésre csak szórványosan felhasznált anyagok tekintetében egyes vidékeken, vagy esetleg az állam egész területén is alkalmasan megvalósítható nem volna, az illető anyagokra s az illető vidékekre nézve a kisüstön való pálinkafőzés az átalányozási mérvek megfelelő felemelése, de különösen a főzőüst töltéseinek számát jelző készülékek alkalmazása mellett fenn lenne tartható. Ismételem, az általam főbb vonásaiban most ismertetett rendszert általánosságban csak a háború befejezte utáni időben vélem megvalósíthatónak s akkorára tartom fenntartandónak a kérdés részletes törvényhozási szabályozását is.
De arra, hogy ez célszerűleg megtörténhessen, tapasztalati adatokra van szükségünk, s ezért kérek a jelen törvényjavaslat 2. §-ában felhatalmazást arra, hogy az 1908. évi XXVIII. tc. 33. és 34. §-aiban foglalt rendelkezéseket a fentiekben ismertetett célzatok megvalósíthatása érdekében szükséges módosításokkal már most életbeléptethessem, s az ez alapon létesülő központi főzdéket a fentjelzett támogatásban részesíthessem.
A 3. § ugyancsak a jövő rendezés számára szabad kezet biztosítandó, kontingenssel nem bíró új mezőgazdasági szeszfőzdék és új szeszfinomító vállalatok létesítését erre adott külön engedélytől teszi függővé. Ezt a rendelkezést szükségesnek tartom most törvénybe iktatni azért, nehogy az elől tárgyalt kérdések jövőbeni gyökeres rendezését megelőzőleg kizárólag azért, hogy a jövő rendezés esetleges előnyeiben részesüljenek most, vagy a háború befejezte után hirtelenjében keletkezzenek olyan vállalatok, melyeknek nincs benső létjogosultságuk. Az engedély egyelőre csak egész kivételes esetekben akkor adatnék meg, ha a vállalat létesülését a fogyasztási és termelési viszonyok feltétlenül szükségessé tennék, ami a jelenlegi s a háború befejeztét közvetlenül követő időben alig látszik valószínűnek.
