Amint ezt a jövedelemadó részleges életbeléptetéséről szóló törvényjavaslat indokolásában (l. az 1916:XXVI. tc. kapcsán) jelezni szerencsém van, az 1909. évi X. tc. szerint beszedendő jövedelemadónak, a 10,000 K-án felüli jövedelmekre való életbeléptetésével kapcsolatban az 50,000 K-t meghaladó vagyonokra nézve egy kiegészítő vagyonadó behozatalát bátorkodom javaslatba hozni.
Kétségtelen ugyanis, hogy a jövedelemadóban, úgy amint azt az 1909. évi X. tc. törvénykönyvünkbe iktatta, a különböző jövedelemforrásokból eredő jövedelmeknek egyazon főösszege ugyanazon adótétel alá esik mindenkinél, tekintet nélkül arra, hogy ez az adóalap az adókötelesnek vagyonából vagy személyes munkásságából származik-e. Ezzel szemben a pénzügyi tudományban már rég elfogadott igazság az, hogy a jövedelemadónak ez az alapelve megfelelő kiigazításra szorul, úgy hogy a megadóztatás helyes arányba hozassék az adózó szolgáltatási képességével, amelynek kellő mérlegelése a fundált és nem fundált jövedelmeknek egymástól megkülönböztetett, differenciális adóztatását követeli meg.
Nem szorul bizonyításra, hogy a személyes munkásságból származó nem fundált jövedelem, melynek tartama és nagysága egyedül az egyén tehetségétől és munkabírásától függ, jóval kevésbé biztos alapokon nyugszik, mint a vagyonból eredő jövedelem és ennélfogva kétségtelen, hogy annak az adókötelesnek, akinek a jövedelme egészben vagy részben vagyonból ered, szolgáltatási képessége nagyobb, mint annak, aki kizárólag személyes keresetére van utalva. A vagyonból eredő jövedelem egyébként is könnyebb megélhetési alapot nyujt, mint a személyes keresetből eredő jövedelem és így az előbbit az adóztató államhatalom erősebb mértékben is veheti igénybe, mint az utóbbit.
Nem zárkózhatom ugyan el annak felismerése elől, hogy a fundált jövedelmek hazánkban hozadékadórendszerünk által legalább részben már némileg jobban vannak igénybe véve, mint a személyes keresetből származó jövedelmek; de eltekintve attól, hogy a régen érvényben álló hozadékadó terhe az adóáthárítás folytán tulajdonképpen egészen eltolódik, - úgy hogy a régebben érvényben álló magasabb hozadékadók által sem éretik el a fundált jövedelem élvezetével kapcsolatos fokozott személyes szolgáltatási képességnek nagyobb mérvű megadóztatása, - most, amikor a háború terhei állami bevételeinknek nagyarányú fokozását teszik szükségessé, nézetem szerint nem szabad kitérnünk a fundált jövedelmek nagyobb mérvű megadóztatása elől. Ezt legcélszerűbben kiegészítő vagyonadó behozatala útján vélem elérhetőnek. Volna ugyan még egy megoldás, jelesül a differenciális megadóztatás elemeit magába a jövedelemadóba bevinni. Ennek gyakorlati kivitele akkép történhetnék meg, hogy az adókötelesnek jövedelemadó-alapjában bennfoglalt fundált jövedelmét kellene erősebben, esetleg külön pótlékkal megadóztatni. Ez azonban az üzleti (üzemi) tőke magasabb kamatozásában kifejeződő egyéni szorgalomnak és ügyességnek lenne sok esetben a fokozott megadózása, ami nem felelne meg a kitűzött célnak, sőt azzal homlokegyenest ellenkeznék. Ennél sokkal helyesebb megoldás tehát a vagyonadónak önálló adó alakjában való megalkotása.
A vagyonadónak fent említett kiegyenlítő hatása megnyilvánul és folytatódik még azokban az esetekben is, midőn a jövedelemadó a tényleg meglevő adóerőt vagy egyáltalán nem, vagy nem kellőképen tudja utólérni. Ugyanis a jövedelemadóban az adóerőnek egyedüli mértéke a jövedelem. A ma modern vagyoni és kereseti viszonyok mellett azonban a fél adóerejének nagyságát, vagyis teherbirási képességének fokát egyedül és kizárólag a jövedelemből következtetve, minden egyes esetben megállapítani nem lehet; mert a gyakorlati élet azt igazolja, hogy ugyanakkora értékű vagyon okszerű és megfelelőleg kihasznált gazdálkodás mellett jóval nagyobb jövedelmet hoz az egyik adókötelesnél, mint a másiknál. Emellett a vagyon már önmagában is adóerőt képvisel, mert tulajdonosának mozgási szabadságát, vállalkozási lehetőségét és hitelképességét emeli, végül nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy egyedül a jövedelem megadóztatása a használati vagyonban rejlő adóerőt gyakran érintetlenül hagyja, holott az osztó igazság megkívánja, hogy a közterhek viseléséből az ilyen adóerő is kivegye a részét.
Fentebb már hangsúlyoztam, hogy a vagyonadónak behozatalát az a körülmény is indokolja, hogy ugyanazon értékű vagyon az egyik adózónál több, a másiknál pedig kevesebb jövedelmet hoz és ennek következtében a jövedelemadónak terhe visszásan alakul ki. Ez a visszás helyzet azonban még szembetűnőbbé lesz akkor, amidőn a nagy vagyonnal rendelkezők vagyonuk egy részét fényűzési célokra használják s ezt egyáltalában nem jövedelmeztetik. Ha valaha, nézetem szerint a jelenlegi viszonyok között valóban nem szorul bővebb megokolásra az, hogy az ily módon befektetett vagyonok is bevonassanak az állam fokozott szükségleteinek a kielégítésére.
Mindezek az okok amellett bizonyítanak, hogy a jövedelemadónak állandósításával kapcsolatban a jövedelemadó által előidézhető aránytalanságok ellensúlyozására időszerű a kiegyenlítő vagyonadónak a behozatala. Annak az álláspontnak, hogy a javasolt vagyonadó jövedelemadónknak korrektivuma legyen, természetes folyománya, hogy a javasolt vagyonadó nemcsak alapelveiben, de kivetésében és kezelésében is lehetőleg simuljon a jövedelemadóra vonatkozólag fennálló törvényes rendelkezésekhez. Ezzel legnagyobbrészt kikerüljük azokat a nehézségeket is, melyek egy új adónem behozatalánál általában elkerülhetetlenek.
Az e szakaszban foglalt rendelkezések az adófizetési kötelezettséget állapítják meg. A megállapítás megfelel a jövedelemadóról szóló 1909. évi X. törvénycikk 1. §-ának 1-4., 7-8. pontjaiban foglalt rendelkezéseknek, következőleg a vagyonadónak alanyai ugyanazok a természetes és jogi személyek, mint akik az 1914. évi XLVI. törvénycikk és az ezt módosító 1915. évi XXI. törvénycikk 7. §-a szerint ma jövedelemadó fizetésére vannak kötelezve.
Egyenes adótörvényeinknek általános álláspontja, hogy az adót mindig a tényleges birtokos fizeti, aki alatt rendszerint a tulajdonos vagy a haszonélvező értendő. Miután az 1. § csak a tulajdonosról beszél, a netáni félreértések elkerülése végett kellett ebben a szakaszban a haszonélvezőnek, valamint a vele egy tekintet alá jövő örökbérlőnek adófizetési kötelezettségéről is rendelkezni.
Azokban az esetekben, midőn a jogi személy a vagyonadónak nem alanya, ennek vagyonát a vagyonadóban kivétel nélkül adózatlanul hagyni épúgy nem lehet, mint ahogy az 1909. évi X. tc. 2. §-a sem állapít meg ebben az esetben a jövedelemadó tekintetében teljes adómentességet. Ebből természetszerűleg következik, hogy ily esetekben a közös vagyon összértéke a tagok között a részesedés arányában felosztandó, azután pedig az egyes tagokra eső vagyonrész értéke az illető egyéb adóköteles vagyonának összértékéhez hozzászámítandó. Önmagától értetik, hogy a jelen szakaszban tárgyalt vagyonmegosztás az 1909. évi X. tc. 1. §-ának 5., 6. és 9. pontjaiban említett jogi személyek vagyonára nem terjed ki, mert az 5. pontban említett nyilvános számadásra kötelezett vállalatoknál a tagok részesedését a jelen törvény szerint már adóköteles részvény (üzletrész) fejezi ki, a 6. és 9. pont esetében pedig - adózás szempontjából - nincs felosztandó közös vagyon.
E szakasz, mely a közös háztartást, mint gazdasági egységet, együttes egészként veszi adó alá, az 1909. évi X. tc. 3. §-ában foglalt rendelkezéseken alapszik; további megokolást nem igényel.
E szakasz, mely az adómentességeket foglalja magában, 1-4. pontjában megfelel az 1909. évi X. tc. 4. §-ának 1-4. pontjában foglalt rendelkezéseknek.
Az 5. pontban foglalt adómentességet, mai viszonyaink kellő mérlegelésével állapítottam meg. Amíg a jövedelemadót ezidőszerint a 10,000 K-t meg nem haladó jövedelmekre nem tartom életbeléptetendőnek, addig a fentebb általánosságban előadottakra való tekintettel, a vagyonadónál nézetem szerint alacsonyabb határt lehet megállapítani, s ezért az adókötelezettség megállapításánál bátran el lehet menni az 50,000 K-ás határig, mert a mai viszonyaink között átlagosan 2,500 K vagyonból eredő tiszta jövedelem kétségtelenül elbirja a törvényjavaslat értelmében reá kivetendő évi 30 K adót. Megjegyzem, hogy a hasonló porosz törvény értelmében ezek a 6.000 márkát illetve egyes esetekben a 20,000 márkát meg nem haladó vagyonok adómentesek.
A 7. és a 8. § az adóköteles vagyon meghatározásáról rendelkeznek.
A többszörös adóztatás elkerülése végett a vagyonadó a javaslat szerint általánosságban csakis arra a vagyonra terjed ki, mely a magyar szent korona országainak területén fekszik. Ez a felfogás egyébként a vagyonadó szempontjából az államhatalom adóztatási jogkörének is megfelel. Ezzel az alaptétellel nincs ellentétben a 7. és 8. §-ban foglalt az a rendelkezés, hogy a külföldön elhelyezett tőkevagyon is adóköteles, ha annak tulajdonosa a belföldön lakik, mert az ilyen módon elhelyezett vagyonra nézve természeténél fogva s tekintet nélkül őrzési helyére, mindenkor tulajdonosának személyes adójogi helyzete kell, hogy irányadó legyen. Ezzel ellentétben a hazai ingatlanokra jelzálogilag bekebelezett követeléseknek a külföldieknél leendő megadóztatását indokolja az a körülmény, hogy ilyen esetekben gazdasági szempontból tulajdonképen az ingatlan értéke a tulajdonos és a hitelező között megoszlik s ha a bekebelezett tartozás a tulajdonos által levonható, helyes, hogy az a hitelezővel adó alá vonassék. De az államkincstár érdekeinek és az általános teherviselés elvének szempontjából sem volna célszerű a fentiekkel ellenkező felfogást törvénybe iktatni, - egyrészt mert ez a vagyonnak külföldön való elhelyezésére vezetne, másrészt, mert viszonosság esetében a kettős adóztatás megszüntetése nehézségekbe úgy sem ütközik.
A törvényjavaslat indokolásának bevezető részében már kifejeztem álláspontomat, mely szerint minden vagyont, tekintet nélkül arra, hogy annak van-e jövedelme vagy nincs, ha értéket képvisel, a vagyonadóban meg kell adóztatni. Ez a felfogás fejeződik ki ezekben a szakaszokban, amelyek szerint csupán a háztartás vezetéséhez szükséges bútorok és házieszközök, továbbá a 8. § utolsó bekezdésében említett és járadéktőke hiányában fundált vagyonnak nem tekinthető járadékok nem esnek adó alá.
A vagyonadónak kivetése két tényezőn, nevezetesen: az adóköteles vagyonnak számbavételén és e vagyon értékének megállapításán alapszik. A 9. § azt az időpontot határozza meg, amelyre nézve az adóköteles vagyonnak állaga számbaveendő. Ezek a rendelkezések azonosak a jövedelemadóra vonatkozólag fennálló hasonló tárgyú törvényes rendelkezéseinkkel.
A 10. § azt az általános elvet tartalmazza, hogy a számbavett vagyon megbecslésénél annak számbavétel idejében mutatkozó átlagos forgalmi értéke, azaz az az érték irányadó, amellyel az illető vagyontárgy önmagában véve minden birtokosára nézve személykülönbség nélkül egyaránt bír.
E szakaszban foglalt rendelkezés megfelel az 1909. évi X. tc. 11. §-ának utolsó bekezdésében foglalt rendelkezésnek; további megokolást nem igényel.
A jelen szakasz első bekezdése szerint mező- és erdőgazdasági, továbbá bányászati, ipari és kereskedelmi üzemeknél külön becsülendők meg egyrészt az ingatlanoknak és azok tartozékainak értéke, másrészt az üzemi (üzleti) tőke. A becslésnek ezt a kettéválasztását annak technikailag könnyebb és igazságosabb foganatosítása indokolja. Ennél tovább menni és meghatározni azokat az alapokat, amelyeken a becslésnek történnie kell, célszerűnek nem találtam, mert bármily gondossággal legyenek is összeállítva az ilyen irányú törvényes útmutatások, azok a gyakorlati életben mindenkor az eseteknek csak kisebb részére nézve vezetnek helyes eredményekre s emellett azzal a veszéllyel is járnak, hogy a becslés alakisággá, az értékelés s az azon nyugvó adókivetés pedig a tényleges viszonyoknak meg nem felelővé válik. Ehelyett sokkal célszerűbbnek vélem, egyrészt az adókötelesek összérdekére, másrészt az adó kivetését előkészítő pénzügyi közegek éberségére és az adó kivetésével megbízott fórumok pártatlanságára bízni azt, hogy az egyes vagyonalkatrészek mindig valódi értéküknek megfelelően becsültessenek meg. Különösen kerülendőnek vélem azt, hogy az értékmegállapítás bármi kapcsolatba hozassék a vagyontárgy átlagos hozadékával, vagy a hozadékadórendszerünkben adókivetési alapul szolgáló bármely ismérvvel, vagy akár a vagyontárgy jövedelmével, mert ezáltal a vagyonadó előbb-utóbb a hozadékadók vagy a jövedelemadó járulékává zsugorodnék össze, holott ellenkezőleg a cél épen az, hogy ez az adónem a hozadékadók és a jövedelemadó által előidézett esetleg aránytalan megterheltetéssel szemben kiegyenlítően működjék.
A jelen szakasz második bekezdésében említett felhalmozott készleteknek számításbavétele tulajdonképen önként értetődik, s ennek külön kimondását, csak félreértések elkerülése végett vélem szükségesnek.
Az értékpapirok értékének a tőzsdei árfolyamnak megfelelő számítása az 1875. évi XXXVII. tc. 199. §-ának 2. pontjában, illetőleg az 1881. évi LX. tc. 121. §-ában foglalt rendelkezésekkel azonos. E szakasz többi része további megokolást nem igényel.
Részletes indokolás a 17. §-hoz
E szakasz az adóalapnak, vagyis a tiszta vagyonértéknek meghatározását a vagyonadó természetének megfelelőleg állapítja meg, hogy az adóköteles vagyonrészek összértékéből az adóalanynak tőketartozásai levonandók. A javaslatnak az a megszorító rendelkezése, hogy az adóköteles és nem adóköteles vagyont terhelő tőketartozások csak az adóköteles vagyonra eső aránylagos részükkel vonhatók le, megfelel az 1909. évi X. tc. 13. §-ában foglalt rendelkezéseknek. A javaslatnak az az álláspontja, hogy tőketartozás nélküli terheket levonni nem szabad, a törvényjavaslat 8. § utolsó bekezdésében foglalt rendelkezésnek folyománya, mely szerint a járadéktőke hiányában fundált vagyonnak nem tekinthető járadékok adómentesek. Ebből következik, hogy az ilyen adómentes járadékoknak képzeleti tőkeértékét sem lehet tehertételként levonni; viszont tekintettel arra, hogy az ilyen járadékokat szolgáltató vagyon birtokosánál, aki a járadékot fizetni köteles, teljes mértékben meg lesz adóztatva, méltányosnak vélem lehetővé tenni azt, hogy a járadék szolgáltatására kötelezett az általa szolgáltatandó járadékból levonja és magának visszatartsa az általa fizetett vagyonadónak aránylagos részét.
A jelen szakaszban foglalt adótételek az 1909. évi X. tc. 24. §-ában a jövedelemadóra vonatkozólag fennálló tételekből vannak kifejlesztve. A jövedelem 5%-kal van tőkésítve, az adótételek pedig a megfelelő jövedelemadótételeknek kétszeres összegei. A mellékelt kimutatás az adókulcs kifejlesztését szemléltetőleg mutatja be. Az 50,000 K-ás vagyonnál kezdődő adókulcs 0.12%-ból indul ki és progressziójában a 0.50%-ot éri el. Ezt a megterhelést azonban általában a felére szállítja le a javaslatnak az a rendelkezése: a) hogy a megállapított adóból még levonandó az ugyanazon adózóra egyidejűleg kivetett folyó évi jövedelemadónak az a része, amely a vagyonadóban megadóztatott vagyontárgyakból eredő jövedelemre az 1909. évi X. tc. 24. §-a szerint esnék; b) hogy olyanoknál, akik jövedelemadó fizetésére nem kötelesek, a vagyonadó az adótételnek csak a fele összegében állapítandó meg.
E szakasz a jövedelemadónak részleges életbeléptetéséről szóló törvény (1896:XXVII. tc.) 10. §-ának harmadik és ötödik bekezdésében foglaltakkal azonos rendelkezéseket tartalmazván, további megokolást nem igényel.
a 23. és a 24. §-okhoz
E szakaszok szerint az 1909:X. tc. 31-35. §-aiban foglalt és a jövedelemadóra vonatkozólag fennálló rendelkezések, az indokolás bevezető részében előadottaknak következményeképpen, a vagyonadóra is megfelelőleg kiterjesztetnek.
E szakasz rendelkezései azonosak az 1909:X. tc. 36. §-ában és az 1912:LIII. tc. 39. §-ának második bekezdésében foglalt rendelkezésekkel. A 200,000 K-ás adóalap az utóbb idézett törvényszakaszban említett 10,000 koronás jövedelemnek 5%-os tőkésítése.
E szakaszok, amelyek a bennök idézett és a jövedelemadóra vonatkozó törvényes rendelkezéseknek a vagyonadóra leendő kiterjesztéséről intézkednek, az indokolás bevezető részében előadott annak az elvnek a folyományai, hogy e vagyonadó kivetésében és kezelésében lehetőleg a jövedelemadóhoz simuljon.
E szakasz az 1912:LIII. tc. 22. §-ának 2. pontjában és az 1909:X. törvénycikk 63. §-ában foglalt rendelkezéseket értelemszerűen kiterjeszti a vagyonadóra.
E szakasz az 1909:X. tc. 64. §-a 1. pontjában és 65. §-a utolsó bekezdésében foglalt rendelkezéseket alkalmazza megfelelően a vagyonadóra.
E szakasz rendelkezései megfelelnek a jövedelemadó részleges életbeléptetéséről szóló törvény (1896:XXVI. tc.) 13. §-a második és harmadik bekezdésében foglalt azonos rendelkezéseknek.
E szakasz első bekezdése megállapítja, hogy a vagyonadó első ízben az 1917. év január 1-től kezdődő hatállyal vetendő ki, és további megokolást nem igényel. A második és harmadik bekezdés pedig az iránt tartalmaz rendelkezéseket, hogy a vagyonadó kezelése lehetőleg együttesen történjék a jövedelemadó kezelésével.
Az ebben a szakaszban foglalt rendelkezések annak a meggátlására hivatvák, hogy egyesek vagyonukat el ne titkolhassák, vagy a vagyonadó fizetésének kötelezettsége alól ki ne bujhassanak az által, hogy vagyonukat külföldön tartják vagy ott fektetik be. Szükségesnek tartom ezeknek az intézkedéseknek a törvénybeiktatását és azt, hogy e rendelkezések megszegői a javaslatban tervezett súlyos büntetéssel büntettessenek, mert azt tartom, hogy minél inkább vagyunk kénytelenek az állam fokozott szükségletének a fedezésére az egyesek jövedelmét és vagyonát nagyobb mértékben igénybe venni, annál inkább kell a kötelességüket híven teljesítő adózók érdekében gondoskodnunk arról, hogy az adótörvények kijátszása lehetőleg meggátoltassék, s hogy azok, akik az állam iránti kötelességeik teljesítése elől csalárd módon ki akarnak bujni, méltó büntetésben részesüljenek. Viszont nehogy a vagyonnak az adó alól való elvonását megakadályozni hivatott e rendelkezések külföldi üzletek lebonyolíthatását gátolják s ezáltal közgazdaságunk kárára váljanak, gondoskodni kell arról, hogy a pénzügyminiszter az ily üzletek lebonyolíthatása végett szükséges vagyon kivitele tekintetében megfelelő könnyítéseket engedélyezhessen.
