A most folyó, méreteiben és kihatásában minden eddigit felülmúló világháborúnak egyik legfelemelőbb jelensége az, hogy a világtörténelmi események kohójában a magyar állam lakossága megbonthatatlan egységgé olvadt össze. A nemzetiségi, hitfelekezeti és földrajzi, valamint a társadalmi különbségek elhalványultak; a nemzettest minden tagja találkozik a nemzetegészért való önfeláldozás érzésében és vállvetve igyekszik a nehéz idők megpróbáltatásait legyőzni. Az egybeolvadásnak és kölcsönös megértésnek egyik szép megnyilvánulása az a mind nagyobb hullámokat verő mozgalom, amely a társadalmat a hadi jótékonyság eszméje köré tömöríti. A nemzeti társadalomnak jóformán összes szervezetei, sőt a társadalom szervezetlen részei is teljes tudatára ébredtek annak, hogy maga az állam az állampolgári közteherviselési képesség végső megfeszítése nélkül alig tudna közhatalmi úton eleget tenni mindazoknak a kötelességeknek, amelyek a háborúokozta sebeknek csak némi orvoslása révén is reáhárulnak. Feltétlenül szükséges, hogy a teher egy részét az erre képes és hajlandó más közületek vagy egyesek vegyék magukra, amire máris oly nemes hajlandóságot tapasztalunk.
A hadi jótékonyság különösen két irányban nyilvánul meg: az egyik a hadbavonult hősök itthonmaradt családtagjairól, továbbá a háború rokkantjairól, végül a hazáért hősi halált haltak hátramaradottjairól való gondoskodás; a másik pedig - ami az állam egész lakosságának együttérzését legjobban bizonyítja - az ellenség vagy a hadműveletek okozta pusztítások helyreállítása és a károsult lakosság fölsegítése. Az ezen két irányban fáradozó és áldozó társadalmi szervezetek sorába dicséretes számban és buzgósággal léptek be már eddig is a közjogi testületek. Nem lehetett kétség, hogy ily nagy és hazafias célok megvalósításából nagy multjukhoz méltó részt igényelnek a vármegyék, mint ahogy már eddig is több vármegye állította áldozatkészségét a hadi jótékonyság szolgálatába, jóllehet saját szükségleteinek fedezése is nagy súllyal nehezedik reá.
E nemes szándék megvalósításának akadályául szolgál azonban az 1883:XV. törvénycikk, amely a vármegyék önadóztatási jogát rendkívül szűk korlátok közé szorította, amennyiben e törvénycikk alapján csak 5%-os vármegyei pótadó vethető ki. Ezt az ország vármegyei törvényhatóságainak túlnyomó többsége már a hadijótékonyság szükségleteinek jelentkezése előtt más célokra igénybe vette, az 1883:XV. tc. 13. §-ának rendelkezése szerint pedig ilyen esetben minden alkalommal a törvényhozás külön felhatalmazását kell kikérni, ami az áldozatkészség tettreválását jelentékenyen megbénítja. Mindamellett két törvényhatóság, jelesül Csanád vármegye az 1915:VIII., majd az 1916:XIX. törvénycikkekkel, Sopron vármegye pedig az 1916:XX. törvénycikkel kapott ily irányú felhatalmazást, és több vármegyének hasonló célú kérelme tárgyalás alatt áll. A törvényhozási felhatalmazást, és több vármegyének hasonló célú kérelme tárgyalás alatt áll. A törvényhozási felhatalmazás kieszközlése azonban - különösen az országgyűlés tárgyalásainak sűrű szünetelése miatt - jelentékeny késedelemmel jár és szinte kétségtelen, hogy a szükséges felhatalmazás elnyerésének körülményes volta és hosszadalmassága több vármegye közönségét tartotta vissza attól, hogy a hadijótékonyság oltárára áldozatát elhelyezze. Mindezek a körülmények azt az eszmét érlelték meg, hogy a vármegyék elhatározási szabadsága ezen a téren bővíttessék, hogy ily módon könnyebben juthassanak a vármegyék a szükséges anyagi eszközökhöz, amelyek őket hazafias szándékuk megvalósítására képesítik. Ez az eszme teljes mértékben méltánylást és felkarolást érdemel.
Az ily irányú felhatalmazás nem is áll példa nélkül. Az 1879:XXXVII. tc. 1. és 6. §-a a katonabeszállásolás terhének arányosabb megosztása végett engedi meg évenkint megállapítandó magasságú pótadónak, az 1890:I. tc. 23. §-a vármegyei útadó címén 10-13% pótadónak, az 1901:XXI. tc. 6. §-a a 7-15 éves elhagyott gyermekek gondozása céljaira 1% pótadónak, végül az 1912:LIX. tc. 1. §-a a vármegyei tisztviselő nyugdíjintézetek javára 3% pótadónak kivetését. A hadi jótékonyság gyakorlása a felsorolt célokkal legalább is egyenrangú, sőt amazoknál jelentősebb; teljesen indokoltnak mutatkozik tehát, hogy ennek az érdekében a vármegyei törvényhatóságok hasonló rendelkezési szabadságot kapjanak.
A hadi jótékonyság céljaira megszavazható vármegyei pótadó legmagasabb mértékének megállapításánál annak a szempontnak kell irányadónak lennie, hogy ezzel a vármegyék valóban olyan eszköz birtokába jussanak, amellyel nemes céljaikat megvalósíthatják. A vármegyék hivatását elsősorban úgyis a kulturális, gazdasági és közjótékonysági szükségletek kielégítésében és a helyi közszellemnek ez által való ébrentartásában kell keresni. Ennek az igazi önkormányzatnak megteremtése felé hatalmas lépést jelent ez a javaslat is. Viszont az a legnagyobb teher, amelyet így a vármegye közönsége magára vállalhat, még mindig nem veszélyezteti a közteherviselési képességet. Az 1912:LIX. tc. 3. §-ában megállapított alakiságok pedig - névszerinti szavazás és a leadott szavazatok jegyzőkönyvbe vétele, - valamint a bel- és pénzügyminiszteri jóváhagyás szükségessége kellő biztosítékul szolgálnak arra, hogy a vármegye közönségének esetleges túlságos áldozatkészsége az adófizetőkre elviselhetetlen terheket ne róhasson. Természetes, hogy a külön törvényhozási felhatalmazás alapján eddig már kivetett hadi jótékonysági vármegyei pótadók az 1. § alapján kivethető vármegyei pótadókba beolvadnak.
