A háború esetére szóló kivételes intézkedésekről legutóbb alkotott törvény, az 1916:IV. törvénycikk meghozatala óta a háborúnak újabb éve telt el és ezen egy évi idő alatt a különböző kormányzati ágak körében ismét merültek fel a háborúval kapcsolatos oly jelenségek, illetőleg kérdések, amelyek a köz- vagy a jogos magánérdek szempontjából kivételes rendelkezést tesznek szükségessé, de amelyek tekintetében a megfelelő rendelkezésekre a minisztériumnak sem rendes jogköre, sem pedig az a kivételes hatalma nem nyujt elég jogalapot, amelyet a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről eddig alkotott törvényekben (1912:LXIII., 1914:L., 1915:XIII. és 1916:IV. törvénycikkek) nyert.
A háború esetére szóló kivételes intézkedésekről alkotott törvények, de különösen az azok alapján kibocsátott kormányrendeletek a közigazgatási hatóságokra rendes munkakörökön kívül igen nagyszámú újabb tennivalót róttak és minthogy a háború következtében a közigazgatási hatóságoknak rendes ügyköre is fokozott munkaterhet jelent, a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről alkotott törvényes intézkedéseken alapuló közigazgatási, valamint az ezen körben tett rendelkezések megszegéséből származó és szintén a közigazgatási hatóságok hatáskörébe utalt kihágási ügyek a tapasztalat szerint nem minden esetben nyernek oly gyors elintézést, aminőt az elérendő cél megkívánna. A háborúval kapcsolatos kivételes közigazgatási feladatok ugyanis, amelyek legnagyobb részben a lakosságnak közszükségleti cikkekkel való ellátására, vagy a hadsereg különböző szükségleteinek biztosítására irányulnak, csaknem kivétel nélkül oly sürgős természetűek, hogy az ügy késedelmes elintézése legtöbbször az intézkedés sikerét kockáztatja. A kivételes intézkedéseken alapuló kihágási ügyek elintézésének gyorsítása pedig a megtorlás hatályosabbá tételének érdekében volna igen kívánatos. A jelenlegi ki nem elégítő helyzet megszüntetése céljából szükséges volna, hogy a háború esetére szóló kivételes intézkedéseken alapuló közigazgatási és kihágási ügyekre vonatkozólag oly kivételes eljárási szabályok állapíttassanak meg, amelyek az ügyek elintézésének gyorsítására alkalmasak. A közigazgatási eljárás és a kihágásokra vonatkozó rendőri büntető eljárás legtöbb részletében rendeleti úton nyert szabályozást és e rendeleti úton nyert szabályokkal szemben a kormány rendes jogköréből folyólag is jogosított volna kivételes rendelkezéseket tenni, a közigazgatási eljárásnak és a kihágásokra vonatkozó rendőri büntető eljárásnak legfontosabb kérdéseit azonban - nevezetesen az eljáró hatóságokat, a jogorvoslatokat, azoknak határidejét stb. - törvény, és pedig első sorban a közigazgatási eljárás egyszerűsítéséről szóló 1901:XX. törvénycikk szabályozza. Az eljárás gyorsítása céljából esetleg ezektől a törvény rendelkezésén alapuló eljárási szabályoktól is kell majd eltérést megállapítani; így például indokolt lehet bizonyos esetekben a jogorvoslatok korlátozása, a jogorvoslati határidők megrövidítése, vagy az eljáró hatóságoknak olyan kijelölése, hogy az intézkedést foganatosító hatóság és az intézkedés megszegésével elkövetett kihágás miatt eljáró hatóság azonos legyen. Törvénnyel ellenkező ily kivételes eljárási szabályok megállapítására azonban csupán a törvény kifejezett felhatalmazása jogosíthatja fel a kormányt.
Az ipari és kereskedelmi alkalmazottak betegségi és balesetbiztosításáról szóló 1907:XIX. törvénycikknek régóta sürgetett reformja a háború és az ezáltal előidézett rendkívüli viszonyok tartama alatt nem vihető keresztül; és pedig nemcsak azért, mert a mai rendkívüli viszonyok megszünte után kialakuló helyzet bizonytalan, de azért sem, mert a mai idők nem engedik meg azt, hogy a törvénynek maradandó módosításával, még ha az csupán törvénynovella alakjában történik is, azzal a nyugalommal és körültekintéssel foglalkozzunk, melyet a maradandónak szánt módosítás kétségkívül megkíván. De ha a törvénynek ily irányú módosításáról le kell is mondanunk, nem zárkózhatunk el az elől, hogy azoknak az intézkedéseknek lehetőségére, melyeknek a szükségessé éppen a rendkívüli viszonyok következtében áll elő, a törvényi jogalapot meg ne teremtsük. Ennek a követelménynek felel meg a jelen szakaszban a minisztériumnak adott felhatalmazás, mellyel természetesen a minisztérium csak annyiban kíván élni; amennyiben a viszonyok azt tényleg mellőzhetetlenné teszik, amennyiben továbbá a teendő intézkedések úgy a munkaadók, mint az alkalmazottak óhajtásával találkoznak s a biztosító intézmény pénzügyi helyzetét nem rontják. A háborús viszonyok parancsolta intézkedések szükségképen csakis ideiglenes jellegűek lehetnek, ezért látszik helyesebbnek az 1907:XIX. tc. novelláris módosítása helyett az itt követett eljárás, melynek még az az előnye is van, hogy az érvényben lévő szabályok a háborús viszonyok mindenkori alakulásához képest bármikor módosíthatók. Az érvényben lévő törvényi rendelkezéseknek ideiglenes módosítására felhatalmazást nyújtó ez a szak szorosan körülírja különben a tárgyat is, melyre a teendő intézkedések vonatkozhatnak. Nem terjedhetnek ki azok ugyanis másra, mint egyfelől úgy a kötelező, mint az önkéntes betegségi biztositás alapjául szolgáló bérhatárnak, másfelől a törvény értelmében nyujtandó betegségi segélyek mérvének módosítására. Miután továbbá a háborús viszonyok következtében a pénztári közgyűlések meg nem tarthatók, azoknak a feladatoknak ellátására, melyeket a törvény a betegségi biztosítási járulékok és segélyek mérvével kapcsolatban az Országos Pénztár közgyűlésének hatáskörébe utal: nevezetesen az átlagos napibérek és napibérosztályok megállapítására. Végül pedig a biztosítottak körének és a betegségi segélyek mérvének módosulásával kapcsolatban a biztosító intézmény teherviselőképességének megfelelő biztosítására.
A hadiszolgáltatásokról szóló 1912:LXVIII. tc. 7. és 8. §-a tartalmaz ugyan bizonyos intézkedéseket az e törvény alapján személyes szolgálatra kötelezett egyéneknek megbetegedése esetében azoknak gyógykezeléséről, keresetképtelenségüket okozó testi megfogyatkozásuk vagy a szolgálat következtében beálló elhalálozásuk esetére maguknak, illetve családjuknak ellátásáról. Egyfelől annak következtében azonban, hogy a személyes szolgáltatás nem csupán az 1912:LXVIII. törvénycikk, hanem a háború esetére szóló más törvények alapján is igénybevehető, másfelől pedig, hogy a személyes szolgálat igénybevétele nem csupán közvetlenül a fegyveres erő céljaira és közvetlenül katonai üzemek részére, hanem más közérdekből is történik és annak gyakran magánüzemekben kell megfelelni: a személyes szolgálatra kötelezettek biztosítása tekintetében számos oly vitás kérdés merült fel, melynek megoldása immár sürgősen szükségessé vált. Erre kívánja megadni a szükséges törvényi alapot a 3. §.
A törvényhozás a közérdek és a jogos magánérdek előmozdítása céljából számos esetben kötelezőleg megkívánja, hogy a meghatározott hivatást vagy foglalkozást űzők, avagy érdekközösségben állók a törvény által önkormányzati jogokkal felruházott testületi szervezetet alakítsanak. Ily szervezetek például az ügyvédi kamarák (1874:XXXIV. tc.), a közjegyzői kamarák (1874:XXXV. tc.), kereskedelmi és iparkamarák (1868:VI. tc.), az ipartestületek (1884:XVII. tc.), a vízrendezési és a vízhasználatra alakult társulatok (1885:XXIII. tc.) stb. Ezen önkormányzati alakulatok zavartalan működéséhez fontos közérdek fűződik, miért is szervezetüket és működésüket legfőbb vonásaiban törvény állapítja meg. A törvények erre vonatkozó rendelkezéseinek szigorú megtartása azonban a rendkívüli háborús viszonyok között számos esetben lehetetlen, más esetekben pedig az érdekeltekre nézve méltánytalansággal járna. Áll ez különösen a testületi közgyűlés összehívása és megtartására, továbbá az önkormányzati szervek megalakítására vagy megválasztására vonatkozó törvényes rendelkezések tekintetében. Minthogy ugyanis az érdekeltek nagy része hadbavonult, a közgyűlésnek megtartása és az önkormányzati szervek megalakítása vagy megválasztása a törvény rendelkezéseinek megtartása mellett a háború ideje alatt sokszor teljes lehetetlen volna, de minden esetben azzal a méltánytalan hátránnyal sújtaná a hadbavonult érdekelteket, hogy az itthonmaradt kisebbség távollétükben a testületi életre fontos és messze kihatású kérdésekben beleszólásuk nélkül határozna. Ebből az okból az ügyvédi kamarák körében az az általános kívánság jutott kifejezésre, hogy a kamarai választmánynak és a tiszti karnak a törvény szerint minden három évben kötelező újraválasztása a háború ideje alatt mellőztessék és e helyett a jelenlegi választmánynak s tiszti karnak megbizatása kivételes rendelkezéssel a háborút követő bizonyos időpontig meghosszabbíttassék. A 4. § módot fog nyújtani a minisztériumnak arra, hogy az ügyvédi kamaráknak ezen kívánságát, valamint az esetleg más oldalról is felmerülő hasonló kívánságokat érdemben vegye megfontolás alá és általában megtegye azokat a rendelkezéseket, amelyek a közérdek szempontjából fontos ezen önkormányzati szervezetek zavartalan működésének biztosítására szükségesek.
Azon testületi szervezetek tekintetében, amelyeknek alakulása nem a törvény kötelező rendelkezésén, hanem csupán a felek akaratán alapszik, a minisztériumnak hasonló felhatalmazásra szüksége nincs, mivel ezen testületi szervezetekre (egyesületekre) a legtöbb vonatkozásban a magánjog szabályai az irányadók és e szabályokkal szemben a minisztérium már az 1912:LXIII. tc. 16. és az 1914:L. tc. 14. §-ában nyert felhatalmazása alapján megteheti az esetleg szükséges rendelkezéseket, az egyesületekre vonatkozó kivételes közjogi (közrendészeti) szabályokat pedig már az 1912:LXIII. tc. 8. §-a tartalmazza.
Jelenleg nincs jogunknak olyan szabálya, amely kétségtelenül megállapítaná a temetők fenntartóinak, különösen a felekezeteknek kötelezettségét arra, hogy temetőikben a háború következtében szükséges katonai temetkezéseket megengedjék, sőt e kötelezettség fennforgása még a községi temetők tekintetében is igen kétséges, mivel az 1876:XIV. tc. 116. §-a értelmében a községek csupán a helyi népesedési és egészségügyi igényeknek megfelelő temető fenntartására kötelesek. Bár a tapasztalat azt mutatja, hogy a temetők fenntartói a sírhelyeket az elesett katonák eltemetése céljából készséggel rendelkezésre bocsátják, mégis a katonai sírok rendezésére irányuló tevékenység zavartalan menetének biztosítása végett kivánatos, hogy a temetőfenntartókra nézve ez kötelezettségként is kimondassék. A részletes szabályokat, különösen a temetkezés feltételeit a minisztérium rendeleti úton fogja közelebbről megállapítani.
A katonai temetkezések egyes esetekben oly nagy számmal történnek, hogy a meglevő temető nagyobbítását, más esetekben pedig - miként fentebb említve volt - új temetők létesítését is szükségessé teszik. Az e célra szolgáló területek megszerzésének biztosítására kisajátítás is lehet szükséges, amelyre a jelenlegi jogszabályok nem adnak minden esetben kétségtelen jogalapot. Az 1881:XLI. tc. 2. §-a értelmében ugyanis csupán „köztemetők” létesítésére és megnagyobbítására van kisajátításnak helye, az pedig kétséges, hogy a köztemető fogalma alá lehet-e vonni a felekezeti temetőket, valamint azokat a fennálló temetőkön kívül fekvő és a további temetkezés céljára nem szolgáló területeket, ahová az elesett katonákat a hadműveletek alkalmával eltemették és amelyeket most a katonai sirok rendezése alkalmával külön katonai temetővé kívánnak alakítani. Az 5. § második bekezdése az ily célokra szükséges területek megszerzésére is biztosítja a kisajátítási jogot és azzal, hogy az 1881:XLI. tc. 86. §-ának rendelkezéseit a kisajátítás szóban levő eseteire is kiterjeszti, egyben arról is gondoskodik, hogy a szükséges területeket a katonai sirok rendezésekor a kisajátítási eljárás befejezésének bevárása nélkül azonnal igénybe lehessen venni.
