Az 1916/17. évre szóló felhatalmazási törvénynek a hatálya az 1916. évi jún. hó végével lejár. Szükséges tehát az államháztartásnak a jelzett időponttól leendő továbbvitelére törvényes alapról gondoskodni. Ezért oly célból, hogy az állami bevételek beszedése és a kiadások teljesítése a törvényes alapot az új költségvetési évben se nélkülözze, a jelen törvényjavaslatot készítettem.
A 3. § értelmében az átruházási jognak a javaslatban kért felhatalmazás tartama alatti gyakorlására nézve az a rendelkezés lesz irányadóul veendő, amelyet az 1916. évi XL. tc. 3. §-a az átruházási jognak az 1916/17. költségvetési évben való gyakorlására nézve megállapított. Az így biztosított átruházási jognak a köre az átruházási jog gyakorlására nézve az 1914/15. évet illetőleg adott felhatalmazás körénél annyiban bővebb, amennyiben az 1917/18. év első hat hónapjában - éppen úgy, mint az 1916/17. évben - az államvasúti beruházások tekintetében a „forgalmi eszközök és fölszerelés”-re egyrészt és másrészt az „épitkezések”-re rendelkezésére álló hitelek között is lesz átruházásnak helye. Az utóbb említett átruházási jognak a biztosítását ugyanazok a körülmények teszik szükségessé, amelyek annak engedélyezését az 1916/17. költségvetési évre megindokolták.
A 4. §-ban foglalt és az államvasúti alkalmazottak és az államvasúti rendszerű posta-, távirda- és távbeszélő-alkalmazottak előléptetésére vonatkozó határozmányok az 1916. évi XL. tc. 6. §-ában foglalt s illetve az utóbbi évek felhatalmazási és költségvetési törvényeiben általában szokásos rendelkezéseknek felelnek meg.
Az 5. § az 1904. évi XIV. és az 1909. évi XV. törvénycikkek alapján engedélyezett beruházási hitelek felhasználására vonatkozólag intézkedik - továbbá az állami vasgyárak céljaira az előző évi költségvetések alapján rendelkezésre álló beruházási hiteleknek a felhasználásáról. - Az idézett külön törvények alapján engedélyezett beruházási hitelek felhasználási határidejének - az előző évekre szóló felhatalmazási törvények ez ügyre vonatkozó rendelkezéseinek megfelelő rendelkezéssel való - további meghosszabbítását a háborús viszonyok tették szükségessé, amely háborús viszonyok a fentebb idézett törvényekben kilátásba vett beruházásoknak a teljes végrehajtását mindeddig hátráltatták. Ugyancsak a jelzett körülmény, vagyis az engedélyezett beruházási munkálatok végrehajtásának a háború alatti lassúbb menetje indokolja azt, hogy a javaslat 5. §-ának utolsó bekezdésében felhatalmazást kell kérnem az állami vasgyári beruházási hiteleknek a szabályszerű felhasználási határidőt meghaladólag leendő igénybevételére. Az állami vasgyáraknál szükséges beruházásoknak az 1914. évi I. tc. indokolásában bejelentett programm szerint leendő végrehajtására az 1914. év első felében s azután az 1914/15., 1915/16. és 1916/17. költségvetési években engedélyezett hitelek ugyanis az említett években csak részben voltak felhasználhatók, úgy, hogy egyes rovatokon az engedélyezett és együttesen kezelt hitelből az 1916/17. év végén rendelkezésre maradó összeg előreláthatólag meg fogja haladni azt az összeget, amely az 1915. évi XII. tc. s illetve a vonatkozó végrehajtási utasítás szerint az 1917/18. költségvetési év kezelésébe átvihető. Nehogy tehát e rovatok hiteleinek egy része az 1916/17. év végén elévüljön, szükség van annak a biztosítására, hogy a jelentkező hitelmaradványok teljes összegükben hozzászámíthatók legyenek az 1917/18. évre az illető rovatokon rendelkezésre álló új hitelekhez s ezekkel együtt a szóbanforgó munkálatok céljaira még az 1917/18. évben is igénybe vehetők legyenek. Ellenkező esetben ugyanis azokat az összegeket, amelyek a szóbanforgó beruházásokra programmszerűleg megállapított összhitelekből most elévülnének, újból elő kellene az állami költségvetésben irányozni, ami az állami vasgyáraknál nehézséget okozna azért, mert a vasgyárak rendkívüli kiadásait illetőleg elv az, hogy ily rendkívüli kiadásokra legfeljebb oly összeg fordíttassék, hogy ez által a cím összes kiadásainak és bevételeinek mérlege az előző évvel szemben ne romoljon, hanem ellenkezőleg javíttassék a tárgyévben beruházások révén keletkezett tőkeemelkedés 5%-át tevő összeggel. Az e kereten belül előirányozható új rendkívüli (átmeneti és beruházási) kiadások felvételét kellene tehát korlátozni azért, hogy újra előirányozhatók legyenek olyan beruházási kiadások, amelyek a törvényhozás által már engedélyeztettek, de amelyek a háborús viszonyok folytán eddig felhasználhatók nem voltak.
Az 1915. évi XV. tc. 7. §-a felhatalmazta a kormányt, hogy a háború alatt, vagy annak következtében rokkanttá vált s a katonaságnál a legénység állományába tartozott magyar állampolgárokat, valamint a háború alatt vagy annak következtében elesett, eltűnt vagy meghalt s a katonaságnál a legénység állományába tartozott magyar állampolgárok hátrahagyottait, ha hitelt érdemlőleg bebizonyítják, hogy a segélyre rászorultak, - mindaddig, amíg a háború tart s a háború befejezése után is hat hónapon át, - a törvényszerű katonai ellátásokon felül, előzetes havi részletekben fizetendő ideiglenes évi segélyekben részesíthesse. Az idézett törvényszakasz egyúttal megállapította a rokkantak részére, illetőleg az elesettek (eltüntek, meghaltak) hátrahagyottai részére engedélyezhető ideiglenes évi segélyeknek összegeit is. Ezek az összegek az elesettek (eltüntek, meghaltak) gyermekeit illetőleg azonban immár elégteleneknek bizonyultak s ennélfogva szükségesnek tartom a törvényhozás felhatalmazását kérni ahhoz, hogy ezek az összegek annyival felemeltessenek, hogy az elesetteknek (eltünteknek, meghaltaknak) gyermekei katonai állandó ellátás és az azt kiegésziteni hivatott ideiglenes évi segély címén együttvéve már most is körülbelül annyit kapjanak, mint amennyi lesz előreláthatólag az új katonai nyugdíjtörvényjavaslat szerint őket megillető katonai állandó ellátásának az összege.
Ennek szem előtt tartásával a 6. § az ideiglenes évi segélyeket felemeli.
Az ideiglenes segély tételeinek felemelése mellett szükséges az is, hogy azok a hadiárvák, akik megfelelő szellemi és erkölcsi tulajdonságokkal bírnak, abból a célból, hogy ugyanoly nevelésben részesüljenek, mint amilyen nevelést hősi halált halt atyjaik adhattak volna nekik, az állami ellátáson felül külön nevelési segélyben részesíttessenek. Ugyancsak támogatásra szorulnak a hadirokkantak gyermekei is, akik külön állami ellátásban nem részesülnek és akiknek - atyjuk munkaképességének elvesztése következtében - társadalmi állásuknak megfelelő neveltetésben nem lehetne részük. Külön segélyek engedélyezése útján kell gondoskodni továbbá az olyan hadiárvákról és hadirokkantak gyermekeiről is, akiknek magasabb fokú iskoláztatását egészen kiváló tehetségük és szorgalmuk indokolja.
A hadiárvák és a hadirokkantak gyermekeinek segélyezésére társadalmi adakozásból máris tetemes összegek folytak be és a társadalom áldozatkészsége abban az irányban is megnyilatkozott, hogy földbirtokosok és ipari telepek tulajdonosai ingyen vállalkoztak gazdaságukon és gyáraikban hadiárvák gyakorlati kiképzésére. A hadigondzó szervezetnek országos létesítésével kapcsolatban további akció terveztetik az iránt, hogy a törvényhatóságok, községek, testületek, egyesületek, társulatok és magánosok a hadiárvák és hadirokkantak gyermekei érdekében hozandó áldozatokból még fokozottabb mértékben vegyék ki a részüket.
Az előadottak szerint már befolyt és a jövőben befolyó összegek egy az Országos Hadigondozó Hivatal kezelése alatt álló „Hadiárva-alap”-ban egyesíttetnek és ezen alap által viseltetnének a hadiárvák és a hadirokkantak gyermekeinek neveltetésével és gyógyíttatásával felmerülő költségek.
A hadiárvák és a hadirokkantak gyermekei érdekében kifejtett akciónak mai állásában a hadiárvaügy a maga egészében azonban még nem tekinthető át és nem állítható fel a szükséglet és fedezet mérlege sem. De minthogy a háború hosszú tartama következtében bizonyos segítő intézkedések már most megteendők és mivel egyébként sem lehetne a hadiárvaügy terheinek túlnyomó részét a társadalom vállaira áthárítani, a jelen javaslat 7. §-ában foglalt rendelkezés intézkedik az említett célra az 1917/18. évben szükségesnek mutatkozó fedezetnek az állam terhére való rendelkezésére bocsátása iránt.
Az állami, vármegyei, államvasúti és egyéb közszolgálati alkalmazottak a háború kitörése után kénytelenek voltak kiadásaikat a legszükségesebbekre korlátozni, s majdnem egész javadalmazásukat saját maguknak és családjuknak élelmezésére fordítani. Ez a körülmény és a háborúnak hosszú időre való kinyúlása azt a helyzetet idézték elő, hogy a szóban levő alkalmazottaknak ruházatban, cipőkben, fehérneműekben és egyéb felszerelési cikkekben a háború előtt megvolt készletei majdnem teljesen elhasználódtak, amely készleteket az alkalmazottak, tekintettel az említett iparcikkek nagymérvű drágulására is, javadalmazásukból pótolni nem képesek. Ez indította már az előző kormányt arra, hogy a szóban levő alkalmazottak részére az említett felszerelési cikkeknek beszerezhetése céljából egyszersmindenkorra szóló ruházatbeszerzési segélyeket engedélyezzen, amelyek mérvének megállapításánál a családos alkalmazottak különös figyelemben részesültek. Tekintettel a segélyek nyujtásának sürgős voltára, nem volt lehetséges addig várni, amíg a segélyek engedélyezéséhez a törvényhozás felhatalmazása kieszközölhető lett volna, s ennélfogva a 8. §-ban foglaltak szerint utólag kérem a törvényhozás jóváhagyását a már megtörtént intézkedésekhez, amely hozzávetőleg 150 millió korona egyszeri kiadást jelent. A közszolgálati alkalmazottak anyagi helyzetének javítására irányuló intézkedésekkel kapcsolatban szükségesnek mutatkozik a segélyezési akciót a nyugalomba helyezett közszolgálati alkalmazottakra, valamint a közszolgálati alkalmazottaknak özvegyeire és szülőtlen árváira is kiterjeszteni, akik a háború által előidézett kedvezőtlen megélhetési viszonyokat még fokozottabb mértékben érzik, mint a tényleges szolgálatban álló alkalmazottak.
Az 1916. évben az állami nyugdíjasok és özvegyek közül csak azok kaptak az Országos Hadsegélyző Bizottság útján egyszersmindenkorra szóló segélyeket, akik az 1912:LXV. törvénycikknek (az új nyugdíjtörvénynek) hatálybalépése előtt helyeztettek nyugalomba, illetőleg váltak özvegyekké s ezek is csak akkor, ha a segély engedélyezését külön kérelmezték; míg az 1912. év óta nyugalomba helyezettek és azok az özvegyek, akiknek férje 1912. év óta halt meg, valamint a szülőtlen árvák általában, a segélyezésből ki voltak zárva. Hasonló egyszeri segélyekben részesültek az 1916. évben, még pedig ugyancsak az Országos Hadsegélyző Bizottság útján, a vármegyei, az államvasúti és az 1848/49-iki honvéd nyugdíjasok, valamint a vármegyei és az államvasúti alkalmazottaknak és az 1848/49-iki honvédeknek nyugdíjban részesülő özvegyei. A segélyezés az 1917. évben kiterjesztendő lenne az összes állami nyugdíjasokra és özvegyekre, továbbá az egyéb nyugalomba helyezett közszolgálati alkalmazottakra és az egyéb közszolgálati alkalmazottaknak özvegyeire, valamint általában a szülőtlen árvákra is; a segélyezési akció pedig nem az Országos Hadsegélyző Bizottság útján, hanem az illetékes közigazgatási hatóságok részéről hivatalból lenne lebonyolítandó. Ez az intézkedés hozzávetőleg 20 millió korona egyszeri kiadást jelent.
A 10. §-ban felvett rendelkezést illetőleg megjegyzem, hogy immár igen jelentékeny azoknak a tisztviselőknek a száma, akik a háború tartama alatt, sőt részben még a háború kitörése előtt betöltötték a beszámítható javadalmazással egyenlő összegű nyugdíjra igényt adó szolgálati idejüket s akik ennélfogva akár saját kérelmüke, akár hivatalból nyugalomba helyezhetők lennének. Minthogy azonban egyrészt a háborúval kapcsolatos intézkedések az állami közigazgatásnak minden terén rendkívüli munkatöbbletet idéztek elő, másrészt a tisztviselők egy részének tényleges katonai szolgálatra történt bevonulása folytán a személyzet létszáma jelentékenyen megcsökkent, teljesen lehetetlen volt és még ezidőszerint sem lehetséges, a szóban levő kiszolgált és kipróbált tisztviselőket nyugalomba helyezni, még pedig annál kevésbbé, mert a nyugalomba helyezés esetén megüresedő kezdő állásokra alkalmas új munkaerők úgyszólván teljesen hiányzanak. Ezáltal azonban majdnem teljesen lehetetlenné vált az arra érdemes és a háború folytán a rendesnél jóval nagyobb mértékben igénybe vett többi tisztviselőt a megérdemelt előmenetelben részesíteni. Ezen a visszás állapoton kíván segíteni a 10. §-ban felvett és nemcsak az érdekelt tisztviselőkre, hanem nézetem szerint úgy a szolgálat érdekét, mint a pénzügyi szempontokat tekintve az államkincstárra is előnyös megoldást biztosító rendelkezés.
A 11. § 1. bekezdésében felvett rendelkezést illetőleg a következőket jegyzem meg. Az állami és vármegyei alkalmazottak úgynevezett fokozatos előlépéséhez szükséges várakozási idő, vagyis az az idő, amely szükséges ahhoz, hogy az említett alkalmazottak és pedig a tisztviselők az egyes fizetési osztályok keretén belül, az altisztek és szolgák és a velük hasonló minőségben alkalmazottak pedig a reájuk nézve megállapított fizetési csoportokon belül előlépjenek, azaz magasabb fizetés természetével bíró illetmények élvezetébe jussanak, ezidőszerint különféleképen van megállapítva. Nevezetesen a XI., X. és IX. fizetési osztályokba tartozó állami és vármegyei tisztviselőknél 4-4 évben, sőt mind a három fizetési osztályban egy ízben 8 évben, a VIII., VII., VI. és V. fizetési osztályokba tartozó állami és vármegyei tisztviselőknél 5-5 évben, az állami a vármegyei altiszteknél és szolgáknál pedig általában 5-5 évben. Ez a fokozatos előlépés, amelyre az esetek jó részében négy vagy öt évig kell várni, az alacsonyabb fizetési osztályokba tartozó tisztviselőknél a fizetés természetével bíró illetményeknek 200 vagy 300 koronával, az altiszteknél és szolgáknál és a velük hasonló minőségben alkalmazottaknál pedig 100 vagy 200 koronával való emelkedését jelenti. Megjegyzem, hogy az altiszteknél és szolgáknál és a velük hasonló minőségben alkalmazottaknál a várakozási időnek 3 évre való leszállítása csak ott történnék meg, ahol az a szolgálati viszonyokra való figyelemmel indokoltnak mutatkozik.
A 11. § 3. bekezdésében felvett rendelkezést illetőleg pedig megjegyzem, hogy a nyugalomba helyezéseknek majdnem teljes szünetelése miatt a háború alatt aránylat kevés tisztviselőt lehetett magasabb állásra kinevezni, minélfogva egyrészt az arra érdemes tisztviselők üres állások hiányában a magasabb fizetési osztályba sorozott állásnak csak címével és jellegével voltak felruházhatók, másrészt pedig az az idő, amelyet ezek a tisztviselők a magasabb fizetési osztályba sorozott állás címének és jellegének birtokában töltöttek, ugyancsak üresedés hiányában a rendesnél jóval hosszabbra nyúlt. Minthogy pedig a cím és jelleg birtokában töltött időt az ez idő szerint érvényben álló rendelkezések értelmében a magasabb összegű fizetés természetével biró illetmények szempontjából nem lehet beszámítani, s szóbanlevő tisztviselők épen a háború folytán jutottak hátrányosabb helyzetbe, mert rendes viszonyok között magasabb állásokra kinevezhetők lettek volna. Ezt a hátrányt van hivatva kiegyenlíteni a második bekezdésbe felvett rendelkezés, amely kimondja, hogy a magasabb összegű fizetés természetével bíró illetmények szempontjából a cím és jelleg birtokában töltött időnek azt a részét be kell számítani, amely a háború kezdete utáni időre esik.
A tengeri szabad hajózásban foglalkoztatott magyar kereskedelmi hajóknak, valamint a tengeri hajók építésének állami segélyben és kedvezményekben való részesítéséről szóló 1907. évi VI. tc. hatálya az 1916. évi XXII. tc. 7. §-a értelmében az 1917. év végéig meghosszabbíttatott. Minthogy azonban a viszonyok még ezidőszerint sem alkalmasak arra, hogy tengeri hajózásunk támogatásának kérdésében új rendezésről gondoskodjunk, legcélszerűbbnek mutatkozik, hogy addig, amíg az új rendezés bekövetkezhetik, - nehogy a szabadhajózás támogatása terén törvény nélküli állapot következzék be, - a vonatkozó jelenlegi törvény hatálya az 1918. évre változatlanul meghosszabbíttassék.
