A jövedelemadónak és a vagyonadónak egyenes adórendszerünkben való állandósítása azt a célt szolgálja, hogy államháztartásunknak háborús kiadásairól - a lehetőséghez képest - a már a háború alatt gondoskodjunk. E végből a folyton növekedő kiadásokkal szemben továbbra is lépést kell tartanunk a bevételek fokozásában. Elhatározásainkban azonban nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy mindaz, amit a háború alatt a bevételek emelése terén alkotunk, a netán kívánatos módosítással majdan beilleszthető legyen abba a pénzügyi tervbe, mely az állami pénzügyeknek a háború folytán szükséges végleges rendezésével felállítandó lesz.
E cél érdekében az 1909. évi X. törvénycikkbe és az ezt kiegészítő és módosító 1912. évi LIII. és 1916. évi XXVI. törvénycikkekbe foglalt jövedelemadó, valamint a vagyonadó egy-egy szerves egészet alkotó törvényben lefektetett strukturájának és mind a két adónem létminimumának végleges megállapítása önmagától kínálkozó megoldás lenne. Ennek a megoldásnak alkalmazását azonban - az alább kifejtettek szerint - ma még a jövedelemadót illetőleg egyáltalán nem, a vagyonadónál pedig csak fokozatosan, erőinkhez mérten ajánlhatom: ennélfogva szerves alkotás helyett kénytelen vagyon ezúttal még a kodifikáció terén is a novelláris utat választani.
Az 1916. évi XXVI. tc. szerint a 10.000 K-t meg nem haladó összjövedelem a jövedelemadóban adómentes. Az egyéni jövedelmek skáláján ennél lejebb menni és a jövedelemadó létminimumát véglegesen meghatározni ezidőszerint nem lehet; mert az ebből keletkező munkatöbbletet a háború folytán munkaerőben ma még fogyatékos adminisztráció sikeresen nem tudná elvégezni, s csak a célt és a várt eredményeket kockáztatná. A jövedelamadónak eddigi részleges kivetése során a folyó évben szerzett tapasztalatok teljesen igazolják azt az óvatosságot, melyet a jövedelemadónak teljes kiépítésénél szem előtt tartanunk és követelnünk kell.
Jövedelemadó-statisztikánk szerint ugyanis az 1916. évben 20.000 K-ás létminimum mellett az elsőfokon adóval megterheltek száma 19.292 adóalany volt. A 20.000 K-ás létminimumnak 10.000 K-ra történt leszállítása azonban, a folyó évi adókivetési előmunkálatok során eddig szerzett tapasztalatok szerint, az adóalanyok számát közel másfélszázezer adózóval megnöveli, úgy hogy az ebből és a hadi nyereségadóból kivetéséből származó munkatöbbletet az adminisztráció és erőknek csak végső megfeszítése mellett lesz képes a folyó évben elvégezni. Miután a jövedelemadónak teljes kiépítése mintegy 900.000-1,000.000 személynek megadóztatását jelentené, kétségtelen, hogy jövedelemadónkat ezidőszerint véglegesen megalkotni nem lehet. Következőleg a bevételek emelésére irányuló teendőket csakis abban a mértékben lehet fejleszteni, amint a megelőző teendőknek egyrésze önmagától megszűnik. E tekintetben elsősorban a hadi nyereségadóra kell utalnom, amelyet a folyó évben az 1914., 1915. és 1916. évekre, vagyis három évre külön-külön kell kivetni, az 1918. évben azonban már csak egy évre, az 1917. évi jövedelemtöbblet alapján kell majd megállapítani. Emellett figyelembe veendő még az a körülmény is, hogy az 1916. évben alkotott új egyenesadótörvények első végrehajtásán átesve, a személyzet is nagyobb biztonsággal, készséggel és könnyebbséggel felel meg majdan feladatának az 1918. évben. És e tekintetben különösen a vagyonadót kell kiemelnem, amelynek területén az 1917. évben adó alá vont személyeknél az érték nagyságában kevésbbé várhatók és állapíthatók meg olyan eltolódások, mint az egyéni jövedelmeknél. Ép ezért a vagyonadónál az adózás határának 50.000 K-ról 20.000 K-ra való leszállítását hozom javaslatba, hogy mihamarább biztos adatokra támaszkodva tehessük megfontolás tárgyává azokat a teendőket, amelyek pénzünk értékének megjavítása érdekében az adóztatás terén is elkerülhetetlenek.
Az elmondottakból folyik, hogy az adminisztráció túlterheltsége szabja meg azt a határt, ameddig az egyenes adóztatás terén bevételeink fokozásában ezidőszerint elmehetünk. E tekintetben tehát olyan megoldást kell választanunk, amely munkatöbblet nélkül pénzügyileg megfelelő eredményt jelent. Ez a megoldás pedig alig lehet más, mint egyes hozadéki adóinknak megpótlékolása, amit javaslatba is hozok.
A megpótlékolást kiterjesztem a földaróra, házosztályadóra, III. osztályú kereseti adóra, bányaadóra, a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok kereseti adójára is - a takarékbetétek kivitelével - a tőkekamat- és járadékadóra, amely adónemeknél az adóalapul vett jövedelem rendszerint a tőkének és a munkának együttes eredménye, tehát annak teherbírása a legnagyobb. Ellenben elejtem a megpótlékolást a kereseti adó I. osztályának a jelen törvényjavaslat szerint hatályban maradó részénél és a kereseti adó IV. osztályánál, amelyeknél az adóalap kizárólag vagy túlnyomólag munka folytán létesül; elejtem továbbá a házbéradónál, mivel előreláthatólag már a háború alatt az adó áthárítását, vagyis a házbéreknek emelését vonná maga után, amit pedig nem tartok megengedhetőnek; végül elejtem a takarékbetéteknél, nehogy a külföld enyhébb adóztatásával szemben a betétek oda vándoroljanak, aminek egész közgazdasági életünkre káros kihatását nem kell bővebben indokolnom.
A hadipótléknak progressziv kulcs mellett leendő kivetését, az alapok tárgyi jellegénél fogva, nem tartom igazságosnak, emellett technikailag sem kivihetőnek, ép ezért mellőztem.
Igazságosnak azért nem tartom, mert azok az okok, amelyek a föladónál és a III. osztályú kereseti adónál a progresszív kulcs alkalmazását kizárják és amely okokat az 1909. évi egyenes adóreformban: „Az egyenes adók reformjának alapvelvei és a földadókataszter kiigazításáról és a földadó százalékának megállapításáról szóló törvényjavaslat indokolásában” előadtam, a hadipótlékra is helytállók. Az 1912. évi LIII. tc. 13. §-ának analógiájára, vagyis a jövedelemadóban megállapított összjövedelemre támaszkodva lehetne csak az említett hozadéki adóknál fokozatos adóztatást létesíteni a hadipótlékra vonatkozólag is; ez a megoldás azonban ezidőszerint nem alkalmazható, mivel jövedelemadónk a 10.000 K-án aluli jövedelmet ma még adózatlanul hagyja.
Technikai szempontból a fokozatos hadipótlék kivetése akkor válik majdnem lehetetlenné, amikor egyazon adózónak ugyanazon adó alá eső vagyona vagy foglalkozása több helyen van és a kivetett adónak egy helyen leendő összevonását kellene foganatosítani. Ezt a munkát, nagy tömegénél fogva, alig bírná el az adminisztráció és az elkerülhetetlen számtalan tévedések folytán a felekre is, meg a kincstári érdekekre is sok veszélyt rejtene magában, sőt részleges ingatlan végrehajtások eseteiben a hadipótlék-hátraléknak kimutatása lehetetlenné válnék. Emellett az egy adóalanyt alkotó vagyonközösségek (közös iratok) esetén erősebben sujthatná a teherbírásában gyengébb résztulajdonost, mint a magában álló jobban szituált adózót.
A házosztályadónak és a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok kereseti adójának kivetési kulcsa progresszív lévén, ezeknél a javasolt hadipótlék ugyancsak abban a mérvben hat; további progresszióra tehát nincs szükség. Hasonló a helyzet a tőkekamat- és járadékadóval, valamint a bányaadónál is, amennyiben előbbinél, habár nem is az alapul vett adó nagyságára, hanem a különböző viszonyokra és az adótárgyakra való tekintettel, az adó kulcsa 2, 5, 7 és 10%, - a bányaadónál pedig az adó kulcsa szintén többféle, jelesül: 7% a kőszéntermelésnél, 5% az egyéb bányaműveknél és 10% az önállóan űzött segédvájásoknál.
A javaslatnak a jövedelemadó és a vagyonadó kiegészítésére vonatkozó rendelkezései a kivetési és jogorvoslati eljárás során észlelt ütköző pontoknak lehető eliminálását, a jogegység létesítését és megszilárdítását célozzák. Ezek a rendelkezések a kiadott végrehajtási utasításokban magyarázatképen jórészt eddig is megvoltak; kívánatosnak tartom azonban, hogy azok általánosan kötelező alkalmazással magában a törvényben helyezkedjenek el.
A jövedelemadóról szóló 1916. évi XXVI. törvénycikk kormányjavaslatának mult évi képviselőházi tárgyalása során megnyilvánult kívánalomnak teszek eleget, midőn a bevételek fokozása végett a jövedelamadónál: a) az eddigi 5%-on végződő progresszív kulcsot akképen fejlesztem, hogy a fokozatosság a 120.000 K-át meghaladó jövedelmeknél is folytatódik és 200.000 K-ig 6%-ig emelkedik; b) az adókulcshoz még 15%-os pótléknak alkalmazását javasolom azoknál, akik csak egyedül adóznak, - illetőleg 10%-os pótlékot azoknál, akiknek közös háztartásához csupán egy eltartott egyén tartozik. A közös háztartáshoz tartozandóságot a végtelen zavarok elkerülése végett kellet kriterium gyanánt felállítani, nehogy a szülői házból - esetleg talán a külföldre - férjhez ment, vagy egyébként önálló nagykorú gyermekek száma a pótlék alkalmazását befolyásolhassa. Ezekben az esetekben ugyanis az a körülmény, hogy az ilyen lemenő részére apanage adatik, a közös háztartáshoz való tartozandóságot nem állapítja meg és nem vehető figyelembe, mert ezek az apanageok - aszerint, amint azok külön magánjogi címen nem alapulnak, vagy alapulnak - vagy adómentesek azoknál, akik azt kapják (1909. évi X. tc. 5. § 2. pont), vagy levonható terhet jelentenek azoknál, akik azt adják (1909. évi X. tc. 12. § 7. pont).
Önmagától értetik, hogy a pótlékot a gyámság alatt álló kiskorúakkal szemben alkalmazni nem lehet, ha azok a törvényes rendelkezések szerint jövedelemadójukat saját maguk fizetik.
Ugyancsak ebben a törvényjavaslatban gondoskodtam arról is, hogy a hadi nyereségadóról szóló 1916. évi XXXIX. tc. hatálya az 1917. hadi évben, valamint az ezt követő években elért nyereség-, illetőleg jövedelemtöbbletek után kivetendő hadi nyereségadóra is kiterjesztessék. A tett módosítások egyrészt abban találják indokukat, hogy a hadi nyereségadót három év helyett most már csak egy évre kell majd kivetni; másrészt a módosítással és kiegészítéssel egynéhány esetben az eddigi végrehajtás során észlelt félreértéseket és ellentéteket igyekszem megszüntetni, különösen pedig a végrehajtási utasításnak egynéhány perdöntő kérdést magában a törvényben szabályozom.
A községek (városok) már az 1909. évi egyenesadóreform tárgyalása során előterjesztették abbeli kívánságaikat, hogy egyes állami adóknak kivetése saját autonóm adóztatásuk keretébe utaltassék át. Sajnos, ez a kérelem, az állami terhek óriási mértékben előállott megnövekedése következtében, ma sem teljesíthető; mégis a községek (városok) érdekeit tartva szem előtt, a megengedett határok között módot kívánok nyujtani, hogy az állami adókon nyugvó pótlékok százalékos kulcsinak emelkedése lassúbb ütemben következzék be. Evégből azt az intézkedést vettem fel a törvényjavaslatba, hogy az 1875. évi XXIX. tc. 2. §-ának I. a)-d) pontjaiban, illetőleg a 7. §-ának a)-d) alosztályaiban felsorolt egyének az ott megállapított adótételekkel csakis a helyhatóságok javára adózzanak. Ezektől az egyénektől tehát az állam többé kereseti adót nem követel. Ez az összeg az elsőfokú kivetés eredménye szerint az 1916. évben 2,873.713 K 10 f volt. A javaslat szerint a községek (városok) a részükre átengedett kereseti adóösszegeket továbbra is megpótlékolhatják; ellenben a vármegyei törvényhatóságok részéről a megpótlékolás elmaradna. Ez a javasolt rendelkezés abban találja indokát, hogy a községek (városok) - amelyeknél az adópótlékok százaléka elég magas - a megpótlékolás elejtésével jelentékeny összegeket elveszítenének; míg a vármegyei törvényhatóságoknál, az adópótlékok százalékainak alacsony voltánál fogva, a hiány számításba sem jöhet.
Befejezésül még megjegyzem, hogy az adóemeléseknek bevételeit az 1917/18. évi állami költségvetésben irányoztam elő. Ezen előirányzat szerint:
a) a jövedelemadó többlete 15,000.000 K;
b) a vagyonadó többlete 10,000.000 K;
c) a hadi nyereségadó bevétele 100,000.000 K;
d) a hadipótlék bevétele 47,000.000 K;
A nyilvános számadásra kötelezett vállalatok kereseti adójáról szóló 1909. évi VIII. tc. 1. §-ában említett külföldi vállalatok, nevezetesen: a külföldön székelő részvénytársaságok, részvényekre alakult betéti társaságok, korlátolt felelősségű társaságok és szövetkezetek, valamint a biztosítási vállalatok abban az esetben, ha üzleteiket a magyar szent korona országainak területén saját cégük alatt fiókintézet vagy ügynökség útján gyakorolják, belföldi üzleteikre vonatkozólag a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok kereseti adója alá tartoznak és hadi nyereségadót is fizetnek. Ha azonban a magyar szent korona országainak területén cégjegyezve nincsenek, csupán az 1875. évi XXIX. tc. hatálya alá esnek és III. oszt. kereseti adóval rovatnak meg.
Kétségtelen, hogy a teherviselés tekintetében ezek a külföldi vállalatok a belföldi vállalatokkal szemben jogosulatlan előnyöket élveznek, ami nemcsak az államkincstár érdekei szempontjából indokolatlan, hanem a gazdasági verseny szempontjából is belföldi vállalatainkra nézve káros kihatással van.
Ez az egyenlőtlen teherviselés abban találja indokát, hogy kereskedelmi törvényünknek nincs olyan rendelkezése, amely szerint a külföldi nyilvános számadásra kötelezett vállalatok, mint ilyenek, kötelesek volnának hazai tulajdon magukat cégjegyeztetni. Ebből folyik, hogy a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok kereseti adójában - az elmaradt jövedelemadó kiegyenlítése végett - megnyilatkozó súlyosabb adóterhet sem viselik. Emellett jövedelemadót és vagyonadót sem fizetnek, mivel adótörvényeink értelmében az efféle vállalatok a jövedelemadónak és vagyonadónak s előbinek korollariumaképen a hadinyereségadónak sem alanyai. Ezekkel az adókkal csakis aképen lehet őket terhelni, hogy az őket alkotó természetes személyeket vonjuk adó alá. Ez a megoldás azonban gyakorlatilag leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik, mivel maguk a vállalatok sem volnának képesek részvényeseiknek névjegyzékét közölni.
A helyzet szanálására nem marad tehát más megoldás hátra, mint a szóbanlevő vállalatokat az itt szerzett adóköteles jövedelmeikre, illetőleg az itt lévő adóköteles vagyonukra vonatkozólag a jövedelemadónak, vagyonadónak és hadi nyereségadónak alanyaivá tenni. S miután - az említett okoknál fogva - máris több vállalat kibújt a megadóztatás alól, ezeket a rendelkezéseket velük szemben visszaható erővel kell felruházni, amint ez a törvényjavaslat 26. §-ában kontemplálva is van.
Önmagától értetik, hogy a szóbanlevő vállalatoknál a jelen szakaszban tárgyalt adókötelezettsége akkor is fennáll, ha azok olyan társas vállalatnak, pl. közkereseti társaságnak tagjai, amelyek nyilvános számadásra kötelezett vállalatoknak nem tekinthetők: mivel a m. kir. Kúriának joggyakorlata szerint ezek a vállalatok ebben a kapcsolatban is önálló jogalanyisággal bíró jogi személynek tekintendők.
A még fel nem osztott hagyatékok (nyugvó örökségek, a kiadott végrehajtási utasítások szerint a jövedelemadónak, vagyonadónak és a hadi nyereségadónak fizetésére ma is kötelezvék. Miután azonban a magánjognak területe a magyar szent korona országaiban nem egységes, ennélfogva, a netáni viták elkerülhetése végett, szükségesnek tartom a kérdést magában a törvényjavaslatban szabályozni.
Az 1916. évi XXXII. tc. 10. §-a szerint az adóköteles vagyon átlagos forgalmi értékének megbecslésénél a háború folytán beállott rendkívüli és időleges értékemelkedések figyelembe nem vehetők. A törvény ezen rendelkezésének végrehajtása során igen gyakoriak voltak azok az esetek, midőn a fél ingó vagyonát a háború alatt magas áron vette és azt az árú értékének magasságához képest adósságokkal megterhelte. Tekintettel arra, hogy az adóssági tőkét a maga nagyságában kell az adóalap megállapításánál figyelembe venni: nyilvánvaló, hogy a teherlevonás csakis akkor van ellensúlyozva, ha a megfelelő értéket állítja vele szembe; mert máskülönben megtörténhetik, mint ahogy tényleg elő is fordult - hogy a teher összege meghaladja az érték összegét. Ennek a bajnak orvoslása végett már a végrehajtási utasítás akként rendelkezett, hogy ilyen esetekben a háború alatt történt szerződés idejében mutatkozó átlagos értéknek alapul vétele jogosult. Ezt a helyes rendelkezést törvényesíti a jelen szakasz.
Az 1916. évi XXXII. tc. 13. §-ának 1. és 3. pontja szerint a vételár csak valamely ingatlan tényleges vevőjével szemben tekinthető az ingatlan értékének és ebben az esetben is csak akkor, ha ez az érték az egyébként megállapítható átlagos forgalmi értéknél nem alacsonyabb. Ebben az esetben tehát az adóköteles vagyon megbecslésénél a háborús vételár is annak - értékét jelenti és nem ejthető el annál az oknál fogva, hogy az értékemelkedés a háború következtében rendkívüli és időleges. Ezt a rendelkezést a végrehajtási utasítás is magában foglalja ugyan, mégis a jogbiztonság szempontjából - tekintettel az ingatlanoknak a háború alatt tapasztalt nagy forgalmára - szükségesnek tartottam, a felmerülő jogviták elkerülése végett, azt magában a törvényben elhelyezni. A javaslatnak az a rendelkezése, hogy az értékkiszámításnak alapjául szolgáló tényleges haszonbérből a vízszabályozási járulékok is levonandók, e járulékok közteher jellegének folyománya, miután az adók levonása szintén meg van engedve.
E szakasz az erdőbirtokok, továbbá a városi ingatlanok, illetőleg a községi belsőségek értékének megbecslésénél szintén a vételárt veszi alapul aképen, amint az a mezőgazdasági használatra rendelt ingatlanokra vonatkozólag kimondatott. Olyan esetekben, amikor mezőgazdasági használatra rendelt ingatlan, továbbá erdőbirtok és belsőség együvé tartozván együtt képezik az adásvétel tárgyát, lehetetlenség is volna a vételárt az említett vagyonalkatrészek szerint szétdarabolni és az egyik vagyonalkatrésznél azt az érték meghatározásának alapjául elfogadni, a többi vagyonalkatrésznél pedig ide vonatkozólag más alapelvek szerint eljárni. E tekintetben már a végrehajtási utasítás is tartalmaz magyarázó rendelkezéseket. Egyébiránt az egyenlő elbánás elve is azonos eljárás alkalmazását követeli meg.
E szakasz az adókivetés során előforduló tévedéseknek utólagos megigazítását teszi lehetővé. Az új adókivetés, a törvények rendelkezéseinek megfelelőleg, az erre illetékes fórumok által történik.
Ebben a szakaszban a nyilvános számadásra kötelezett vállalatokra és a jövedelemadóban adóköteles természetes és jogi személyekre egységes adókulcsot statuálok s azt a bevételek fokozása céljából - az eddigi adókulcsokkal szemben felemelem.
Ez a szakasz lényegében az 1916. évi XXIX. tc. 9. §-ának rendelkezéseit foglalja magában. Annak újbóli megszövegezését az a körülmény tette indokolttá, hogy általa világosabban kidomborodjék a hadi nyereségadónak jellege, jelesül: hogy a természetes személyek és a jövedelemadótörvény szerint adóköteles jogi személyek hadi nyereségadója teljesen a jövedelemadótörvények rendelkezésein nyugszik. Ezek a kijelentések a kiadott végrehajtási utasításokban ugyancsak bennfoglaltatnak, de szétszórtan; ennélfogva a könnyebb megértés és áttekinthetőség szempontjából: az adófizetési kötelezettségnek, a békeévek és hadiévek adóköteles jövedelmeinek és e jövedelmek közötti különbözeteknek, mint jövedelemtöbbleteknek és adóalapoknak kimunkálására vonatkozó rendelkezéseket, az eljárásnak chronologikus folyamata szerint, a jelen szakaszban foglaltam össze. Ide illesztettem be egyúttal egynéhány olyan rendelkezést is, melyek csak a végrehajtási utasításokban vannak meg, de amelyeket, miután a törvénynek kardinális részei, magába a törvénybe kell nézetem szerint felvenni.
Az 1916. évi XXIX. tc. 13. §-a az ott felsorolt s az adóalapokba utólagosan bevonandó nyereségek és adómentes tartalékok elszámolására és bevallására nézve határidőket állapít meg, amely határidőknek meghosszabbítását - tekintettel a még mindig fennforgó háborús állapotra - az érdekelt körök kérelmezték. Miután idevonatkozólag fix határidőket biztosan megállapítani ma még lehetetlenség, ennélfogva leghelyesebbnek vélném ezeknek az elszámolásoknak határidejét a pénzügyminiszter megállapítására bízni.
E szakasz a kivetési fórumokat teszi egységessé azokban az esetekben, amidőn valamely nyilvános számadásra kötelezett vállalat hadi nyereségadójának megállapítására más-más fórum lenne illetékes. A javasolt eljárásra az adókulcs progressiv voltának szempontjából van szükség.
E szakaszok, melyek a hadipótlék kivetéséről és beszedéséről rendelkeznek, az indokolás általános részében elmondottak után további megokolást alig igényelnek, miután az „accessorium sequitor suum principale” elvéből kifolyólag a hadipótlék minden tekintetben az alapadó sorsában osztozik. A javaslat 18. §-ában foglalt adómentességeket szociális követelmények indokolják.
A törvényjavaslatnak abból a rendelkezéséből, hogy a hadipótlék után semmiféle állam vagy helyhatósági pótlékot kivetni nem szabad - következik, hogy a hadipótlék az alapadó kulcsának nem felemelése, hanem teljesen önálló adónem. Ennélfogva a földhivatalnál az 1881. évi XLII. tc. 7. §-ának harmadik bekezdése esetében a vízszabályozó társulatok javára hadipótlék visszatérítésének helye nincs, miután az ottani törvényes rendelkezések szerint a visszatérítés csak a földadóra és annak általános jövedelmi pótadójára vonatkozik.
Ebben a szakaszban a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok kereseti adójának szempontjából a saját tőke felemelt része mikénti számbavételének és az arra eső nyereség megadóztatásának szabályozása foglaltatik. A nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adókivetési kulcsa ugyanis azok kereseti adójában nem a nyereség számtani mennyisége, hanem a saját tőke jövedelmezősége (rentabilitása) szerint fokozódik. Ha tehát a mai rendkívül kedvező üzleti konjukturák mellett a vállalatnak olyan nagy az üzleti nyeresége, hogy részvényei árfolyamának veszélyeztetése nélkül alaptőkéjének felemelését viheti keresztül, kétségtelen, hogy ezáltal saját tőkéjének jövedelmezőségét csökkenti és az állammal szemben járó adójának összegét apasztja. Bármennyire örvendetes jelenség is közgazdasági szempontból pénzintézeteinknek és egyéb vállalatainknak ez a megerősödése, amelyet általában megakadályozni alig megindokolható intézkedés lenne, mégis nem hunyhatunk szemet ennek a jelenségnek lappangó tendenciája fölött, amely bizonyos mértékig a közadózás érdekeinek károsítását jelenti. Ennek elhárítása céljából azt az intézkedést vettem fel a javaslatba, hogy a tőkeemelés abban az évben, amelyben az bekövetkezett, a saját tőke rentabilitását adózás szempontjából nem érinti, amennyiben a felemelt alaptőke (részvénytőke) a saját tőkéből levonatik s utóbbinak jövedelmezősége a maradvány után számíttatik, a felemelt tőkének 6%-os nyeresége pedig annak az évi üzleti nyereségből történt levonása után külön adóalap és a kezdő kulcs szerint külön adózik. Meg kell azonban jegyeznem, hogy ezeket a rendelkezéseket csakis 1918-ban a megelőző üzleti (gazdasági) év alaptőkeemeléseivel szemben tudjuk foganatosítani; ellenben az 1916. évi alaptőkemelésekkel szemben nem védekezhetünk, mert erre az évre az adókivetés a korábbi törvények alapján már megtörtént. Ha tehát visszahatólag erre az évre is analóg akarnánk eljárni, a már megtörtént és sok esetben jogerős adókivetéseket nullifikálni és újból foganatosítani kellene. Ezt azonban egyrészt a jogbiztonság szempontjából, másrészt a munkának nagy tömegénél fogva nem ajánlom, azért javaslatomban el is ejtettem.
