Gyöngyös rendezett tanácsú várost 1917. évi május hó 21-én a tűzvész egyharmadában elpusztította, rommá téve 600 lakóházat, hajléktalanná több mint 1000 családot. Gyöngyös város nagy része keskeny sikátorokban elhelyezett apró házakból áll. Ez a sajátos építési mód - eltekintve közegészségi hátrányaitól - az egész várost állandó tűzveszedelemben tartotta és főoka volt úgy az 1894-iki nagy tűznek, mint a még sokkal nagyobb arányú 1917-iki tűzvésznek. Ily körülmények között természetesen nem lehetett szó arról, hogy a város leégett része a meglevő utcák és telekalakulatok megtartásával épüljön újra. Szükség volt tehát egy teljesen szerves, összefoglaló városépítési akcióra, amelynek jogi és pénzügyi előfeltételei - tekintve városépítési ügyünk szabályozatlanságát és a háború okozta súlyos pénzügyi helyzetet - csak törvényhozási úton teremthetők meg.
Ami elsősorban a jogi előfeltételeket illeti: ezeket a kisajátítási jognak szélesebb körben és a városépítés különleges követeléseinek megfelelő, a közre nézve előnyösebb módon való alkalmazásával akként kívánja a törvényjavaslatot megállapítani, továbbá úgy, hogy a kártalanításnál a magánosok jogos érdekei megóvassanak, a kisajátítási eljárás egyszerű legyen és a telekrendezés hatósági keresztülvitele lehetővé tétessék.
A pénzügyi előfeltételek megteremtésénél a vezető gondolat az volt, hogy a városnak a modern városi élet követelményeihez simuló újjáalakulásánál a városnak és a városi lakosságnak rendes körülmények között saját anyagi erejére kell támaszkodnia annál is inkább, mert erre a városfejlődés által az ingatlanokban szükségkép előálló értékemelkedés tetemes ellenértéket nyújt. Ezért a törvényjavaslatba elsősorban olyan rendelkezéseket kellett felvenni, amelyek az értékemelkedésnek a városépítés számára való megfelelő igénybevételét jelentik, s e tekintetben a magyar városi fejlődés számára általános irányt mutatni is hivatva vannak. Hogy az állami támogatás a jelen esetben a fentebb említett általános elvi szemponttól mégis eltérő és a rendesnél nagyobb mértékű, ezt a háború okozta rendkívüli körülmények indokolják. Azok a rendelkezések pedig, amelyek a városi lakosság részére az építkezés lehetőségeit kívánják elősegíteni, bizonyos módosításokkal lényegükben azonosak azokkal, amelyek hasonló esetekben (Szeged, Kecskemét) már alkalmaztattak.
Az 5. § a kormánybiztosnak 6.000,000 K erejéig három éven belül visszafizetendő kamatmentes előleget bocsát rendelkezésére az építkezésekhez szükséges anyagoknak beszerzésére. Ezen előleg segítségével a kormánybiztos egy anyagkezelőséget állít fel, mely az anyagokon kívül az építtetőknek munkaerővel való ellátását is munkakörébe vonja. A kormánybiztosi anyagkezelőségnek nemcsak az lesz a feladata, hogy biztosítsa a magánépítkezések számára az anyagokat és a munkaerőt, hanem arról is gondoskodnia kell, hogy az anyag és a munkaerő minél kedvezőbb feltételek mellett álljon az építtetők rendelkezésére. Ezért ezen § utolsó bekezdésében foglalt rendelkezéssel biztosítani kellett azt is, hogy a kormánybiztos által az anyagok és a munkaerő árában, valamint az anyagok leggazdaságosabb használatbavételével nyújtott előnyök valóban az építtetők javára essenek.
Különösen jelentős az a rendelkezés, amely szerint az ingatlantulajdonosoknak a jelzálogul szolgáló ingatlan becsértékének 75%-ig nyújtható kölcsön. Ez a rendelkezés és az ennek alapján megállapítandó részletes kölcsönfeltételek lehetővé fogják tenni, hogy az állami kölcsön kellő biztosíték mellett második helyen kebeleztessék be. Az állam által az építkezések céljára rendelkezésre bocsátható kölcsönnek természetszerűleg korlátolt mennyisége szükségessé teszi ugyanis, hogy az építési hitelt túlnyomóan a magántőke nyújtsa és ezért a kisebb összegű állami kölcsönnel a legnagyobb előnyt az építtető azáltal éri el, hogy a kölcsönt, mérsékelt kamatláb mellett, második helyű kölcsönként kapja. Ezzel egyúttal az az általánosan elfogadott és sok helyütt már a gyakorlaban is megvalósított lakáspolitikai követelés is érvényesül, hogy az építkezések számára nyújtandó közkölcsönök, a drága második helyű magánkölcsönök kiküszöbölésére szolgáljanak.
A 7. § a város gyökeres ujjáépítését lehetővé tevő szélesebbkörű kisajátítási jogot a közpénztárra nézve méltányosabb kártalanítási elveket és úgy a köznek, mint a kisajátítást szenvedőknek érdekében álló egyszerűbb eljárást állapít meg.
A § a) pontja alapján - a városépítés körében évtizedeken át szerzett tapasztalatok szerint - megadandó lesz a kisajátítási jog: 1. utak, utcák és terek nyitására és kiszélesítésére, továbbá a vízfolyások rendezésére szükséges ingatlanokra; 2. olyan ingatlanokra, amelyek a szabályozási tervnek, illetőleg az ebben feltüntetett építési módnak és az építési szabályoknak megfelelő beépítésre terjedelmüknél fogva nem alkalmasak; 3. olyan ingatlanokra, amelyeknek használati módja nem felel meg a szabályozási tervnek, illetőleg az ebben feltüntetett építési módnak és az építési szabályoknak; 4. olyan ingatlanokra, amelyekre nézve tulajdonosuk nem hajlandó kötelezettséget vállalni, hogy a telket záros határidőn belül a szabályozási tervben és az építési szabályokban megállapított módon beépíti, illetve erre nézve vállalt kötelezettségét nem teljesíti; 5. olyan ingatlanokra, amelyeket tulajdonosuk nem hajlandó a helyes telekalakítás érdekében megfelelő módon és feltételek mellett kiegészíteni; 6. olyan ingatlanokra, amelyek valamely telektömbnek hatósági rendezésébe bevonatnak (9. §); 7. olyan ingatlanokra, amelyeket helyes telekalakítás végett telekhatár rendezés alá venni kivános; 8. a város ujjáépítésével kapcsolatosan létesülő lakóháztelepek céljára, valamint a városrendezés erdekében történő kisajátítást szenvedő részére építési telkek biztosítása végett szükséges ingatlanokra, továbbá mindazon létesítményekhez szükséges ingatlanokra, amelyekre nézve az 1881:XLI. tc. 1-4. és 11. §-ai, illetve az 1913:XXIX. tc. 2. §-a alapján kisajátításnak van helye. Módot nyujt ezen szakasz arra is, hogy valamely nyilvános jellegű építkezés céljára kisajátított ingatlan az említett cél megvalósítása végett magánvállalatnak is átengedhető legyen.
A § d) pontja az ingatlantulajdonos tulajdonában maradó telkek szabályozása vagy rendezése (felosztásának, egyesítésének, határrendezésének) esetén arra az álláspontra helyezkedik, hogy a feleknek a szabályozás, vagyis telekrendezés után megállapítandó értéke és a szabályozás vagy telekrendezés előtti értéke közötti különbözet aszerint, amint az értékváltozás az ingatlantulajdonos javára vagy terhére állott elő, a közpénztár terhére vagy javára esik. Amennyire méltányos dolog, hogy a telkek szabályozásából és rendezéséből kifolyólag az ingatlantulajdonost vagyoni hátrány ne érhesse, annyira megokolt másfelől, hogy a szabályozás vagy a telekrendezés ténye által előálló értékemelés a városépítő hatóságnak álljon rendelkezésére ama kiadások fedezésére, amelyek a városépítés során helyenként elkerülhetetlenül bekövetkező értékmegsemmisítésekből állanak elő.
A 8. § az 1881:XLI. tc. alapján kifejlődött kártalanítási gyakorlatnak kivánt, a mai ingatlan- és pénzértékviszonyok figyelembevétele mellett, a közpénztár és a kisajátítást szenvedők érdekében egyaránt szükséges keretet adni. Amint a közpénztár érdeke szempontjából nem lehet megengedni, hogy az 1881:XLI. tc. valódi és teljes kártalanítási elve esetleg úgy értelmeztessék, hogy a kisajátítási kártalanítás megállapításánál az építési anyagok mai túlmagas árai vétessenek alapul, gondoskodni kellett arról is, hogy a kisajátítást szenvedőt ne érje károsodás azon a réven, hogy a kártalanítási összeget a műszaki becslés esetleges az épület volt előállítási költségeire, a jövedelmezőségi becslés pedig esetleg hatóságilag megrögzített lakásbérekre alapítja. A kölcsönös érdekek mérlegelése vezetett az e §-ban foglalt konkrét megoldásra, amely annyiban is megnyugvást nyujthat, hogy a javasolt kétféle becslési mód eredményei egymással és a normális tényleges forgalmi értékkel nagyjában egyezőknek mondhatók. A § 3. pontja a romok tekintetében kívánja a közpénztár és a kisajátítást szenvedő érdekeit megfelelően kiegyenlíteni.
A városi telkeknek a helyes telekalakítás érdekében hatósági úton való egyesíthetése és feloszthatása (tagosítása) állandó követelése a városépítésnek mindenütt, ahol erre még törvényes jogalap van. Németországban az utolsó két évtizedben számos ilyen törvény keletkezett, amelyek közül a frankfurti (lex Adickes) az úttörő és legismertebb, hazánkban a városépítés e fontos eszközét a törvényhozás még nem teremtette meg. Gyöngyös városának helyes és egészséges újjáépítése és rendezése azonban, a már említett sikátoros telekrendezési és építési rendszer mellett, hatósági telekrendezés nélkül merőben lehetetlen volna. A hatósági telekrendezésnek a törvényjavaslatban foglalt rendszere, szemben a német rendszerekkel, a képzelhető legegyszerűbb (különösen a harmadik személyek jogai tekintetében) és lényegében abban áll, hogy a hatósági telekrendezésnek minden tárgyi és személyi akadálya kisajátitás útján háríttatik el (10. és 12. §), emellett azonban az eredeti telektulajdonosok igénye az új telkekre a lehetőség határain belül a legmesszebbmenőleg biztosítva van (12. §). Lényeges része még a rendszernek a rendezés által előálló értékemelkedésnek a közpénztár javára való lefoglalása, ami ép oly megokolt, mint a szabályozás végrehajtása útján keletkező értékemelkedésnek a köz javára való biztosítása.
A 14. és 15. § városépítési alap alakításáról szólnak. Ennek az alapnak a megteremtése azért szükséges, hogy az ujjáépítés és rendezés költségeire az állam által fordított segélyösszeg és a törvény által lekötendő városi természetű jövedelmek egységesen kezeltessenek, továbbá, hogy az ujjáépítés és rendezés céljára lekötött pénzforrások terhére végzendő ügyletek megfelelő jogi személyiséghez legyenek köthetők.
Mivel az államkincstárt a Gyöngyös város ujjáépítésével és rendezésével járó költségekkel a jelen törvényjavaslatban tervbevett mértéken túl terhelni nem lehet, másfelől mindenkép elkerülendő, hogy a szándékba vett nagyobb városépítési műveletnél esetleg előre nem láthatólag felmerülő kiadások a város rendes költségvetését terheljék, célszerűnek mutatkozik egy mérsékelt s csak egyszer szolgáltatandó városépítési járulék szedhetésére a jogalapot megteremteni. A városépítési járulék (betterment) a városépítés pénzügyi megoldásának ma már általánosan elismert eszköze, amelynek jogosultsága különösen ott van meg, ahol, mint Gyöngyösön, egy csapásssal keresztülviendő gyökeres újításról van szó.
A 18. § indokát abban találja, hogy Gyöngyös városa a város jövő fejlődésének területi biztosítékait megteremtendő, az egri érsekségnek a várossal egyesítendő Gyöngyöspüspöki határában fekvő kereken 450 holdas birtokát megvette azzal a célzattal, hogy ez az ingatlan mindenkori értékének megfelelő kihasználásával és a város fejlődésével kapcsolatos értékemelkedésével mindenkor a köz, illetve a jövő nemzedék érdekeit szolgálja és soha magánnyerészkedés tárgyává ne váljék. E szándék megvalósítására a haszonbérleten és bérleten kívül, a tulajdonojognak járadék fizetése ellenében való átruházása is alkalmas módnak kínálkozik, miért is ennek törvényes lehetőségét kívánja biztosítani e szakasz.
Gyöngyöspüspöki Gyöngyös város határába teljesen be van ékelve, a várossal teljesen összeépült; e község határában van Gyöngyös város vízvezetéki telepének és új vasúti állomásának elhelyezése tervbe véve és itt fekszik a városfejlesztés számára a város által az egri érsekségtől megvett 450 holdnyi terület is. A Gyöngyössolymos 11,775 kat. holdnyi területéből átcsatolandó 60 kat. holdnyi rész tőszomszéd a város határával, illetőleg az itt építendő lakoházteleppel: az átcsatolandó terület tulajdonosai csaknem kizárólag (100 közül 92) gyöngyösi lakosok, ezért tehát mindkét bekebelezés mindenképen megokolt.
