1920. évi IV. törvénycikk indokolása

az államháztartásnak 1920. év február, március és április hónapjaiban való viteléről * 

Általános indokolás

Az állami kiadások és bevételek részletes előrányzata az 1914/15. évi állami költségvetésről szóló 1914:XXVII. törvénycikk meghozatala óta célszerűségi okokból mellőztetett s ennélfogva az állami gazdálkodásra az 1915. évi július hó elsejétől 1918. évi október hó végéig a vonatkozó felhatalmazási törvények (1915:XV., 1915:XXI., 1916:XXII., 1916:XL., 1917:IX., 1917:XIII., 1918:VIII. és 1918:X. törvénycikkek) alapján az 1914/15. évi költségvetés keretei voltak irányadók.

Ezek kereteken kívül a hadiszükségletek fedezésre szükséges összegek addig, amíg azok a törvényhozás útján meg nem állapíttatnak - az 1912:LXIII. tc. 17. §-ában nyert felhatalmazás alapján - előlegeztettek és azok megszerzése iránt hitelműveletek útján történt intézkedés.

Az 1918. év október végén bekövetkezett forradalmi események alatt az államháztartás továbbviteléről az 1918. évi december hó 14-én kihirdetett 1918:VI. úgynevezett néptörvény által ugyan gondoskodás kiséreltetett meg, ez az intézkedés azonban az 1920:I. tc. rendelkezései folytán érvénytelen.

Az 1919. évi március 21-én létrejött úgynevezett tanácsköztársaság minden törvényt eltörült és minden rendelet felborított. Az állami gazdálkodás terén elkövetett rendelkezéseiben és intézkedéseiben rendszer nem volt megállapítható és ezen romboló intézkedések kihatásában a teljes felbomlással fenyegető tünetek még az úgynevezett tanácsköztársaság bukása utáni időkben is éreztették káros hatásukat, s végeredményben a jelenlegi dezolált pénzügyi helyzethez vezettek: (L. I. sz. melléklet.)

Ily körülmények között az úgynevezett tanácsköztársaság után alakult kormányok az államgazdaság rendjének lehető helyreállítása érdekében eleinte havonkint, legutóbb pedig az 1919. évi november hó 1-től 1920. január hó végéig terjedő időre részletes pénzszükségleti kimutatások alapján határozták meg az egyes állami intézmények szükségleteinek fedezésre fordítható hitelösszegeket.

A törvényes alap hiányának tudatában a kormány álláspontja ezen hitelösszegek meghatározásánál az volt, hogy az ország pénzügyi helyzetére való tekintettel az okvetlenül felmerülő kiadási tételek kielégítése is minél későbbi időre halasztassék el és a bevételi összegek csak a tényleges bevételeknek megfelelően vétesenek számításba, hogy ezek következtében a hitelműveletek útján való fedezet minél kisebb mérvben vétessék igénybe.

Az államháztartás törvényes alapjainak biztosítása céljából már az 1919. évi december hó folyamán megtetten a szükséges intézkedéseket az iránt, hogy az 1920. évi február hó 1-től 1920. évi június hó végéig terjedő időre az 1897:XX. tc. rendelkezéseinek megfelelő állami költségvetési törvényjavaslathoz szükséges előmunkálatok megindíttassanak és az erre vonatkozó törvényjavaslatot legközelebb a Nemzetgyűlés elé szándékozom terjeszteni.

Ennek a törvényjavaslatnak alkotmányos letárgyalása és érvénybelépése előtt a jelen törvényjavaslatot készítettem, mely az államháztartásnak 1920. év február, március és április hónapjaiban való vitelét szabályozza. Mielőtt ennek a törvényjavaslatnak egyes szakaszait részletesen indokolnám, meg kell említenem, hogy ebben a törvényjavaslatban a törvényhozás jóváhagyására kéretik oly kormányrendelkezésekre nézve is, amelyeknek érvényességét a nemzetgyűlés az 1920:I. tc. 10. §-ában ideiglenesen elismerte ugyan, mindazonáltal figyelemmel a szóban forgó rendelkezések fontosságára, s különösen figyelemmel a szóban forgó rendelkezések fontosságára, s különösen figyelemmel azoknak külföldi vonatkozásaira is, célszerűnek találtam ezeknek a kormányrendelkezéseknek megkivántató törvényhozási jóváhagyását már a jelen törvényjavaslat keretében kikérni. Ily törvényhozási jóváhagyások kéretnek a jelen törvényjavaslat 7-10., valamint a 13., 24. és 25. §-aiban. Ezeknek előrebocsátásával a törvényjavaslat egyes szakaszainak részletes indokolását a következőkben terjesztem elő:

Részletes indokolás

Az 1. §-hoz

A javaslat 1. §-a értelmében felhatalmaztatik a kormány, hogy az adókra és állami jövedékekre vonatkozó összes - jelenlegi fennálló vagy ezután hozandó - törvényeket, azok időközben bekövetkezhető módosításainak figyelembevételével, az 1920. évi február, március és április hónapok tartama alatt érvényben tarthassa és ezek alapján befolyó adókból és egyéb jövedelmekből az állami kiadásokat a jelen törvény 2. §-ában megállapított hitelkereteken belül fedezhesse.

A 2. §-hoz

A javaslat 2. §-a az egyes kezelési ágazatok körében felmerülő kiadásokra hitelkeretek megállapításával ad irányt. Az egyes kezelési ágazatok hitelkereteinek megállapításánál a jelen törvényjavaslat 6. és 10. §-aiban foglaltak is figyelembe vétettek. A hitelkeretek kiszámításánál az egyes kezelési ágazatoknak az 1920. évi február, március és április hónapjaiban elodázhatatlanul felmerülő szükségletei a tényleges állapotnak megfelelőleg és a ministertanács által 1920. január 16-án megállapított, 1919. évi november 1-től 1920. évi január 31-ig terjedő időre szerkesztett pénzszükségleti kimutatások adatai vétettek számításba.

Ezek a hitelkeretek tehát nem terjednek ki sem a forradalom, illetőleg az u. n. tanácsköztársaság ideje alatt, sem pedig a román megszállás időszaka alatt az állami intézményeket ért rombolások helyreállítására majdan szükségesekké válandó munkálatokra, és nem foglalják magukban az államadósságok teljes kamatszükségletét sem. Az ekként megállapított hitelösszegnek az egyes kezelési ágazatok keretében való minkénti felosztása felől az 1914/15. évi államköltségvetésről szóló 1914:XXVII. törvénycikkben foglalt rovatrendszer szem előtt tartásával az illetékes ministerrel (a legfőbb állami számvevőszék elnökével) egyetértőleg szándékozom intézkedni.

Ezek a rendelkezések minden eddigi felhatalmazási törvénytől eltérnek, az adott körülmények között azonban azért szükségesek, mert az 1914/15. évi költségvetési törvény meghozatala óta államformánknak és állami igazgatásunknak végbement lényeges változásai következtében, valamint az egyes kezelési ágazatok által megvalósítandó új feladatok folytán lehetetlenné vált, hogy az alkotmányos kormányzat változatlanul az 1918. év október 30-án hatályban volt törvények és törvényes rendelkezések szerint gyakoroltassák és az állami gazdálkodás az 1914:XXVII. tc. kereteibe szorítassék.

Az állami igazgatás régi tagolásában ugyanis a királyi udvartartás költségei, a volt uralkodó kabinetirodája és a személye körüli ministerium, valamint a horvát-szlavon-dalmát ministerium és Horvát-Szalvonországok beligazgatási szükségletei megszüntek.

A külügyek önálló ellátása, továbbá a munkásügyletek és népjóléti intézményeknek a szociális továbbfejlődése szerint elkülönített gondozása, valamint a közélelmezés összpontosított kezelése következtében, végül a nemzetiségekre való tekintettel államai igazgatásunk ágazatai a külügyi, a munkaügyi és népjóléti, valamint a közélelmezési ministeriumokkal, úgyszintén a nemzeti kisebbségek és a kisgazdák ministerivel gyarapodtak.

Ezeken kívül az önálló nemzeti hadsereg felállítása és megszervezése, a Monarchia megszünéséből keletkező pénzügyi és gazdasági kérdések egységes intézésének biztosítása, és az állami gazdasági intézmények fentartásához és üzemben tartásához szükséges anyagok beszerzési lehetőségének megoldása az egyes, eddig is létezett kezelési ágaknak oly méretű ügykör kibővítését tette szükségessé, hogy - a szellemi és kézi munka díjának, valamint a nyersanyagok és iparcikkek árának rohamos emelkedése miatt is - nem tartható fenn az eddigi felhatalmazási törvényeknek állandóan követett az alapelve, hogy az államháztartás továbbvitelére mindig egy már megalkotott költségvetési törvény kereteinek megfelelően adatott a kormány részére felhatalmazás. Az újonnan keletkezett, valamint az eddigi létezett és az esetleg ügykörükben kibővült egyes kezelési ágazatok keretében a hitelösszegeknek mikénti felosztása iránt azért kellett a jelen törvényjavaslat 2. §-ában intézkedésről gondoskodni, hogy az engedélyezett hitelkereteken belül eszközölt kiadások és a jelen törvénnyel adott felhatalmazás alapján szedett bevételek a jelen törvényjavaslat 4. §-ának második bekezdése szerint véglegesen elszámolhatók legyenek.

A 3. §-hoz

Az egyes kezelési ágazatok körében várható bevételek összegei a 3. §-ban vannak előirányozva, mely előirányzatok a realitás szigorú szem előtt tartásával lettek megállapítva.

A 4. §-hoz

A törvényjavaslat 4. §-a szerint felhatalmaztatik a ministerium, hogy azokat az összegeket, amelyek az engedélyezett hitelkereteket esetleg meghaladó rendkívüli szükségletek fedezésére szükségesek, az elkerülhetetlen szükség mérvéig előlegezhesse és azok megszerzése iránt a felmerülő szükséglethez képest hitelművelet útján is intézkedhessék addig, amíg azok törvényhozás útján meg nem állapíttatnak. Ez a rendelkezés átmenetileg azért szükséges, mert az ország újjáépítése előre nem látható és el nem halasztható kiadásokkal jár, az állami bevételek pedig az alkotmányos kormányzat első hónapjaiban még nem biztosíthatók. A törvényjavaslat előterjesztett 4. §-ának szövege egyébként az 1912:LXVIII. tc. 17. §-ának a hadi-szükségletek mikénti fedezésére vonatkozó rendelkezéseivel azonos felhatalmazást tartalmaz. Rendelkezés tétetik ugyanitt a második bekezdésben az iránt is, hogy a jelen törvénynyel adott felhatalmazás alapján szedett bevételek és teljesített kiadások beillesztessenek az 1920. év február 1-től - június végéig terjedő időre megalkotandó állami költségvetési törvény kereteibe.

Az 5. §-hoz

A törvényjavaslat 5. §-a az átruházási jognak az 1918:VIII. tc. 3. §-a második bekezdésében, illetőleg az 1918:X. tc. 3. §-ában foglalt rendelkezések szerint gyakorlására ad irányítást azzal a kiterjesztéssel, hogy az 1912:XXXV. tc. 19. §-ának második bekezdésében foglalt és a „Családi pótlékok” című alrovata fölöslegessé vált korlátozást hatályon kívül helyezni.

A 6. §-hoz

A törvényjavaslat 6. §-a értelmében jóváhagyatnak a kormánynak azok az intézkedései, amelyekkel a felsorolt indokok alapján a „Magyar felszámoló hivatal a békeszerződés végrehajtásra” és „Állami gazdasági hivatal” elnevezések alatt új hivatalokat állított fel.

A 7. §-hoz

Az osztrák-magyar bank szabadalma az 1917:XVIII. tc. illetőleg az 1917:XVII. tc. rendelkezései értelmében 1919. évi december 31-én lejárt s így ezen időpontban megszünt volna a banknak eddigi kizárólagosan birt az a joga, hogy a volt Osztrák-magyar monarchia két államában bankjegyeket állítson ki és bocsásson forgalomba.

Az ilykép lejáró bankszabadalom már azért sem volt formaszerűen megújítható, mert az Osztrák-magyar monarchia, amelynek két állama a területére nézve a jegykibocsátás jogával felruházott Osztrák-magyar banknak a szabadalmat engedélyezte, többé már nem áll fenn, - másrészt pedig egy rendezett magyar pénzrendszernek egy új magyar jegybank alapján való berendezése ezideig még nem volt lehetséges, minélfogva a hitelgazdaság teljes katasztrófájának megakadályozása céljából gondoskodni kellett arról, hogy az Osztrák-magyar bank alapszabályszerű működését ideiglenesen, további intézkedésig az 1919. év lejárta után is folytathassa.

Erre való tekintettel kellett - törvényhozás együttlétének hiányában - a kormánynak az 1912:LXIII. tc. 16. §-ában nyert felhatalmazás alapján rendeleti úton intézkedni aziránt, hogy az Osztrák-magyar bank felhatalmaztassék és egyben köteleztessék alapszabályszerű működésének folytatására.

Tekintettel arra, hogy azok az indokok, amelyek a kormánynak az e tárgyban tett rendeleti intézkedéseit szükségessé tették, jelenleg is fennállanak, a magyar ministérium által az Osztrák-magyar bank alapszabályszerű működésének meghosszabbítása tárgyában 6.935/1919. szám alatt kibocsátott rendeletben (L. II. sz. melléklet.) foglalt rendelkezések jóváhagyandók és mindaddig, míg e téren újabb intézkedés szüksége nem áll elő, továbbra is érvényben tartandók lennének.

A 8. §-hoz

Az ú. n. tanácsköztársaság bukásakor nagy mennyiségben voltak forgalomban az ú. n. tanácsköztársaság által kibocsátott és kényszerítő rendelkezései folytán fizetési eszközök gyanánt szerepelt bankjegyhamisítványok. Minthogy ezen hamisítvány jellegüknél fogva semmis pénzjegyeknek azonnali értéktelenné nyilvánítása e jegy birtokosait, különösen a munkásságot és a tisztviselőket igen érzékenyen sujtotta volna, szükségesnek tartotta a ministérium 3.954/1919. M. E. számú rendeletében (L. III. sz. melléklet.) annak kimondását, hogy a hamisítványok helyébe birtokosaiknak, és pedig a 200 és 25 koronától szóló bankjegyhamisítványokért a rajtuk feltüntetett teljes érték 1/5-ében, a 2 és 1 koronáról szóló bankjegyhamisítványokért pedig a rajtuk feltüntetett teljes névértékben törvényes fizetési eszközöket fog szolgáltatni, aminek folyamánya volt az a további rendelkezés is, hogy mindaddig, míg e kicserélés keresztülvihető lesz, a fentjelzett bankjegyhamisítványokat és pedig a 200 koronától szólókat 40 K értékben, a 25 K-ról szólókat 5 K értékben, a 2 és 1 K-ról szólókat pedig teljes névértékben fizetésként mindenki elfogadni köteles.

A fentebb említett bankjegyhamisítványok mellett az ú. n. tanácsköztársaság nagy mennyiségében bocsátott ki és hozott forgalomba 20, 10 és 5 koronás címletekben ú. n. postatakarékpénztári pénzjegyeket is. Miután ezeknek értéktelenné nyilvánítása hasonlóképen igen érzékenyen sujtotta volna e jegy birtokosait s emellett az ily kisebb címletű fizetési eszközökben már amúgy is uralkodó hiányok ezáltal előálló fokozódása folytán bénítólag hatott volna a fizetési forgalomra, szükségesnek tartotta a ministerium, hogy fent hivatott rendeletével a pénzjegyeket teljes névértékükben elfogadandó törvényes fizetési eszközöknek nyilvánítsa.

A ministeriumnak ezen intézkedései alapján az állam terhére átvett ú. n. tanácsköztársasági bankjegyhamisítványok értéke, és pedig leszállított értékben számítva, 672,962.000 K;

Az állam terhére átvett ú. n. tanácsköztársasági kibocsátású postatakrékpénztári pénzjegyek értéke 253,704.000 K.

A fentiek szerint ideiglenesen forgalomban hagyott ú. n. tanácsköztársasági bankjegyhamisítványok végleges bevonása ezideig még nem rendeltetett el, hanem csupán aziránt történt intézkedés, hogy a 200 és 25 K-ról szóló bankjegyhamisítványok a viszonyok engedte mértékben fokozatosan kivétessenek a forgalomból, minek folytán az állam terhére 672,962.000 K értékben átvett ú. n. tanácsköztársasági bankjegyhamisítványokból jelenleg már, leszállított értékben számítva, mintegy 579,082.000 K értékű bankjegyhamisítvány van tényleg forgalmon kívül helyezve. A ministerium egyúttal oly irányban intézkedett, hogy a forgalomból ekképp már kivont és kivonandó ú. n. tanácsköztársasági bankjegyhamisítványok egy erre a célra kiküldött bizottság útján megsemmisíttessenek, aminek keresztülvitelére az előkészítő intézkedések folyamatban vannak.

A fentebb előadott indokoknál fogva kérem a fentebbiekben tett intézkedésekhez a törvényhozás jóváhagyását s egyben a felhatalmazást ahhoz, hogy a 3.954/1919. M. E. számú rendelet alapján az állam terhére átveszi ú. n. tanácsköztársasági bankjegyhamisítványoknak bevonása és megsemmisítése iránt intézkedhessem.

A 9. §-hoz

Az előbbiek szerint teljes névértékben az állam terhére átvett ú. n. tanácsköztársasági kibocsátású postatakarékpénztári pénzjegyeken felül a ministérium is kénytelen volt további mennyiségű postatakarékpénztári pénzjegyeket kibocsátani és forgalomba hozni, tekintettel arra, hogy az Osztrák-magyar banknak bankjegyszállítmányai nem voltak elegendők a pénzforgalom ellátására, s az ennek következtében nem voltak elegendők a pénzforgalom ellátására, s az ennek következtében mutatkozó időnkénti hiány pótlására a mindenkori szükséglethez mérten a ministerium részéről újabb postatakarékpénztári pénzjegyek kibocsátására volt szükség.

Az állam terhére átvett ú. n. tanácsköztársasági kibocsátású 253,704.000 K értékű postatakarékpénztári pénzjegyeken felül a ministerium által forgalomba hozott postatakarékpénztári pénzjegyek értékére 774,133.000 K.

A fentebb előadott indokoknál fogva kérem a fentebbiekben tett intézkedésekhez a törvényhozás jóváhagyását s egyben a felhatalmazást, hogy a netán felmerülő szükséghez képest újabb postatakarékpénztári pénzjegyeket hozassanak forgalomba azzal a korlátozással, hogy a forgalomban lévő ezeknek a jegyeknek a maximális összege az egyezerötszázmillió koronát meg nem haladhatja. Egyúttal úgy a már forgalomban lévő, mint a még forgalomba hozandó postatakarékpénztári pénzjegyeket is törvényes fizetési eszköz jellegével bíró államjegyeknek kell dekradálni, amelyekért az állam összes vagyonával szavatol.

A 10. §-hoz

A volt cs. és kir. hadügyi igazgatásnak a magyar állampolgárokkal, illetve magyarországi cégekkel szemben követett eljárásra, valamint a forradalmak és kommunizmus által okozott károk folytán a magyarországi ipartelepek és vállalatok talpraállítása és az ipari munkanélküliség csökkentése érdekében ugyanis szükséges, hogy a hadiszállításokból kifolyólag a volt cs. és kir. hadügyigazgatással szemben igazoltan fennálló követelésekre a szükséghez képest esetleg azok teljes összege erejéig terjedhető előlegek folyósíttassanak. A magyar állampolgároknak, illetve a magyarországi cégeknek a volt cs. és kir. hadügyi igazgatással szemben fennálló követelései mintegy 1,800 millió koronára becsülhetők. Ezekre a követelésekre eddigi kereken 518,924.400 K előleg utalványoztatott. Az így kifizetett összegek a volt Monarchiával leendő felszámolás keretében lesznek rendezendők.

A 11. §-hoz

A volt osztrák birodalmi tanácsban képviselt királyságokkal és országokkal fennállott közösség megszűnése következtében felmerült annak a szüksége, hogy e közösség felszámolása folyamatba tétessék.

Az eziránti intézkedések kezdetben azon az alapon folytak, hogy a volt osztrák császárság területén keletkezett vagy abból területrészeket szerzői államok is részesednek a közös felszámoló tömegben, mihezképest a felszámoló szervezet olyképen építtetett ki, hogy a felszámolás irányításában ezek az államok is részt vesznek. Az irányításra vonatkozó megállapodások szerint a felszámolást nemzetközi alapon erre a célra létesített és az érdekelt összes államok képviselőinek részvételével működő bizottságok, u. m. a bécsi nemzetközi felszámoló bizottság és az egyes felszámoló volt közös hatóságoknál alakított meghatalmazotti területek végezték.

Ezen a helyzetben az ellenséges hatalmaknak időközben Ausztriával megkötött békeszerződése lényeges változást időzött elő, amennyiben a st.-germaini békeszerződés a volt közösség felosztásából folyó jogok és kötelezettségek tekintetében a volt osztrák császárság területén keletkezett vagy abból részesedő államokkal szemben nem a közös likvidációs tömeg, hanem a területiség alapjára helyezkedett. Ez a körülmény arra vezetett, hogy Ausztria a st.-germaini békeszerződésre való hivatkozással az addigi nemzetközi alapon folytatott felszámolást ausztriai belügyek minősítette és a nemzetközi likvidációs szervezetek minden rendelkezési jogát megszüntnek jelentette ki.

Az eziránt 1919. december 18-án hozott 577. számú osztrák törvény rendelkezései Magyarország érdekeit lényegesen érintik, minélfogva gondoskodni kellett arról, hogy a tiltakozásuk dacára most már egyoldalúlag Ausztria által végzett likvidációs tevékenység során érdekeink hathatósan megóvassanak.

Tárgyalásokra vádak tehát szükségesekké az osztrák kormánnyal arra vonatkozólag, hogy egyrészt a most már osztrák közegek által folytatandó felszámolási teendők körül ellenőrzési jogunk biztosíttassék, másrészről a likvidáció oly része, mely egyedül Magyarországot érdeklő ügyekre vonatkozik, külön e célra kirendelt magyar közegek által végeztessék.

Végleges megállapodásokat azonban létesíteni még nem lehet, mert Magyarországgal a béke még megkötve nincs, már pedig a volt osztrák-magyar közösség felszámolása körül felmerülő jogi kérdéseknek és az ezekről származó jogi következményeknek megállapítása, úgy szintén a felszámolás alapjainak megteremtése tekintetében csupán a magyar békeszerződés megkötése után foglalhatnánk el végleges jogi álláspontot.

A törvényjavaslat 11. §-ában foglalt rendelkezésnek célja tehát az, hogy azoknak az esetenkint szükséges egyezményeknek megkötése tekintetében, amelyek érdekeink megvédése céljából szükségesek addig, míg a kérdések a Magyarországgal leendő békeszerződés megkötése után véglegesen rendezhetők lesznek, az alkotmányos felhatalmazás megadassék.

A 12. §-hoz

A törvényjavaslatnak 12. §-a szerint felhatalmaztatik a ministerium, hogy a törvényhozás további intézkedéséig a konzuli illetékességek megfelelő felemeléséről és szükséghez képest a konzuli illetéktarifa módosításáról és kiegészítéséről, valamint a kapcsolatos kérdésekről a kormány rendeleti úton gondoskodjék.

Erre az intézkedésekre azért volt szükség, mert a konzuli illetéktarifa a változott viszonyoknak már nem felel meg és a külföldi képviseleteinkkel való érintkezés nehézségei, valamint pénzünk értékcsökkenése miatt kívánatos, hogy a konzuli illetékek oly arányban emeltessenek fel, hogy az így befolyó összegekből külföldi képviseleteink kiadásaikat lehetőleg fedezni képesek legyenek.

A 13. §-hoz

A törvényjavaslat 13. §-a szerint jóváhagyatnék a kormánynak az az intézkedése, amellyel a vasúti hadiadókról és szállítási okiratok bélyegilletékének felemeléséről szóló 1917:VI. tc. vasúti hadihajóról rendelkező I. fejezetét folytatólagos joghatállyal érvényben tartotta, arra való tekintettel, hogy az idézett rendelkezések érvénye, ezen rendelkezés hiányában 1920. évi január végével megszünt volna.

A 14. §-hoz

A törvényjavaslat 14. §-ában az 1909:XI. tc. 20. §-ának utolsó bekezdésében foglalt rendelkezések módosíttatnak.

Az 1909:XI. tc. 20. §-ának utolsó bekezdése szerint az adó kirovás ellen beadott és a közigazgatási bírósághoz intézett panasznak nincs halasztó hatálya, vagyis dacára annak, hogy a kivetett adó panasszal támadtatott meg, az adózótól a panasszal megtámadott adókivetés alapján kell az adót beszedni és behajtani.

Gyakran előfordul azonban, hogy a közigazgatási bíróság a panasz folytán nem hoz az ügy érdekében határozatot, hanem az alsófokú hatóság határozatát oly módon helyezi hatályon kívül, hogy egyszersmind azt új határozat hozatalára utasítja.

Ebben az esetben a panasszal megtámadott kivetés folytán előírt adót törölni kellene, aminek az a következménye, hogy az ily adózótól mindaddig amíg újabb alsófokú határozat hozva nincs, esetleg semmiféle adót sem lehetne követelni, sőt esetleg a már befizetett adót is vissza kellene utalni.

Az ily adózó tehát a többi adózókkal szemben jogosulatlan előnyben részesülne.

Ennek a meggátlása céljából szükséges a tervezett rendelkezés.

A 15. §-hoz

A 15. §-ban az országos betegápolási pótadó kulcsát az 1898:XXI. tc. 2. §-ában meghatározott 3%, illetőleg az 1918:X. tc. 7. §-ában meghatározott 5% helyett 15%-ban tervezem megállapítani tekintettel arra, hogy a kórházi gyógykezelési és élelmezési költségek rohamos emelkedése folytán valamint, az ápolási díjak behajtása körül fennálló nehézségek miatt az országos betegápolási alap különben teljesen kimerül.

A 16. §-hoz

Az 1915:XV. tc. 6. §-ának második bekezdése szerint a szesz eladási módja és a kincstárnak a szesz eladási árában való részesedésre vonatkozó rendelkezéseket csak a háború tartama alatt és a háború befejezése után 6 hónapon át maradhatnak érvényben. Az állami bevételek folytonosságának biztosítása érdekéből szükséges, hogy a jelen törvényjavaslat 16. §-ában tervezett módosítás keresztül vitessék, mely szerint az említett rendelkezések mindaddig hatályban maradnak, míg azokat a pénzügyminiszter hatályon kívül nem helyezi.

Az 1915:XV. tc. 6. §-a ugyanis a pénzügyminiszternek azt az intézkedését, amellyel elrendelte, hogy a szeszfőzdékben és szabadraktárakban mindenkor raktáron lévő szesz 1915. évi május hó 7. napjától fogva csak a pénzügyminiszter rendelkezésének megfelelő módon adható el és hogy az eladási árnak egy bizonyos összeget meghaladó része az államkincstárnak beszolgáltatandó, azzal hagyta jóvá, hogy ez az intézkedés a háború tartalma alatt és a háború befejezése után 6 hónapon át érvényben marad mindaddig, amíg azt a pénzügyminister hatályon kívül nem helyezi. Az idézett § harmadik bekezdésének 2. pontja szerint a pénzügyminiszter jogosítva van ez alatt az idő alatt megállapítani azt a legmagasabb árat, amelyen a szesz a nagykereskedők, a szeszes italokat készítők, a kimérők és kismértékben elárusítók, valamint a szeszt adómentes célra felhasználó vállalatok részére eladható; ez az ár a megadózott finomított szesz után hlfokonkint 4 koronát meg nem haladhat.

Az 1916:XXIV. tc. 1. §-a az 1915:XV. tc. 6. §-a harmadik bekezdésének 2. pontját oda módosította, hogy a pénzügyminiszter a szesznagykereskedők által eladott megadózott finomított szesz legmagasabb árát hlfokonként legfeljebb 6 K-ban állapíthatja meg. Az 1917:IX. tc. 15. §-a pedig az 1916:XXIV. tc. 1. §-ának módosításával felhatalmazta a pénzügyminisztert, hogy a törvényhozásnak való utólagos bejelentés kötelezettsége mellett a nagykereskedők által eladott megadózott finomított szesz legmagasabb árát hlfokonként 6 K-nál nagyobb összegben rendeleti úton állapíthassa meg.

Mint az 1916:XXIV. törvénycikkre vonatkozó indokolás részletesen kifejtette, az 1915:XV. tc. 6. §-ával jóváhagyott intézkedéssel életbe léptetett rendszer amíg egyrészről a háború alatti igen gyorsan változó közgazdasági viszonyokkal számolva a kincstárnak a szesz megadóztatásából mindenkor eltérő legmagasabb bevételt biztosítja, másrészt ez a rendszer kiépíthető úgy, hogy nemcsak a háború alatti és azt közvetlenül követő rendkívüli viszonyok között állja meg a helyét, hanem a háború utáni időkben is alkalmas lesz arra, hogy annak segélyével oldjuk meg azokat a feladatokat, amelyek a szesz megadóztatása terén reánk várnak. Ezen feladatok között a legelső és legfontosabb az, hogy a szesz megadóztatásából a lehető legnagyobb bevételt biztosítsuk az államkincstár részére. A szóban levő rendszer az eddigi tapasztalatok szerint a szeszadóból erdő állami bevételek fokozása szempontjából teljesen bevált.

Minthogy pedig a fentiek szerint a szóban levő intézkedés csak a háború tartama alatt és a háború befejezése után 6 hónapon át maradhatna érvényben, figyelemmel arra is, hogy a jelenlegi pénzügyi helyzet folytán okvetlenül szükséges lesz, hogy a szeszadóból eredő állami bevételeket még az eddigieknél is jobban fokozzuk, az 1915:XV. tc. 6. §-a második bekezdése akképen volna módosítható, hogy a szóban levő intézkedés mindaddig érvényben marad, amig azt a pénzügyminiszter hatályon kívül nem helyezi. Ily módon a pénzügyminiszternek módjában lesz, hogy a háború utáni időkben is előreláthatóan még hosszú ideig igen gyorsan változó közgazdasági viszonyokkal számolva a törvényhozásnak való utólagos bejelentés kötelezettsége mellett a kincstárnak s a szesz megadóztatásából a mindenkor elérhető legmagasabb bevételt biztosítsa.

A 17. §-hoz

A termelési adó alá eső szeszfőzdéknél az 1899:XX. tc. 36. §-a szerint alkalmazott átalányszerű adóztatás mellett a gyümölcspálinka jóval enyhébben van megadóztatva, mint a fogyasztási adó alá eső szeszfőzdékben termelt szesz, valamint a tényleges termelvény szerint adózó termelési adó alá eső szeszfőzdékben előállított gyümölcspálinka. Ez az adóztatásbeli egyenlőtlenség a technika haladásával és a szeszadó tételének emelésével mindinkább fokozódott, úgy hogy végül oly aránytalanságot idézett elő egyrészt a tényleges termelvény alapján adózó szeszfőzdékben termelt szesz, másrészt az átalányozás alapján adózó szeszfőzdékben termelt gyümölcspálinka között, hogy ez utóbbinál a kincstár a termelt alkoholmennyiség után járó adónak csak mintegy 1/3-ad 1/8-ad részét kapta.

Ez a körülmény már önmagában is szükségessé teszi az átalányozási mérvek felemelését. elkerülhetetlenné teszi ezt azonban az a körülmény, hogy a központi szeszfőzdéknek az 1916:XXIV. törvénycikkben létesített rendszere folytán a termelési adó alá eső szeszfőzdékben feldolgozásra kerülő azon nyersanyagok (szilva, szőlőtörköly és borseprű), melyekből a termelési adó alá eső szeszfőzdékben termelt pálinka túlnyomó részét előállítják, majdnem kizárólag csak a tényleges termelvény szerinti adózás mellett használhatók fel szesztermelésre.

Ennélfogva azok a termelési adó alá eső szeszfőzdék, amelyek továbbra is átalányozás mellett kifőzhető anyagokat dolgoznak fel, az átalányozási mérvek változatlan fenntartása esetében nemcsak a fogyasztási adó alá eső szeszfőzdékkel, hanem a szintén gyümölcspálinkát elállító, de a tényleges termelvény szerinti adózás alá eső szeszfőzdékkel, tehát azonos csoportbeli szeszfőzdékkel szemben is előnyben lennének.

Az adóztatásbeli egyenlőtlenség megszüntetését, illetve ezen egyenlőtlenségnek lehető enyhítését a javaslat 17. §-a olyképen óhajtja elérni, hogy az eddigi átalányozási mértéket ezek négyszeresére emeli fel, és így a napi termelőképességeket az illető főzőkészülékeknél a főzőüst töltési képességének tizenkétszeres, tizenötszörös, illetve húszszoros mennyiségével állapítja meg. Kétségtelen, hogy az átalányozási mérveknél ez a felemelés igen lényeges, de elkerülhetetlenül szükséges a fent részletezett okokból és azért, mert a szeszadónak az államkincstár javára való megfelelő kihasználását lehetővé teszi.

Megjegyzem, hogy a szeszadóra vonatkozó némely határozmányok módosítása tárgyában még 1917. évi október hó 16-án az országgyűlésen benyújtott, azonban tárgyalásra nem került törvényjavaslat 1. §-a az eddigi, átalányozási mérveket szintén a fenti mérvre, azaz azok négyszeresére szándékozott felemelni.

A jelen törvényjavaslat 17. §-ának rendelkezései közül még megemlítendőnek tartom azt a rendelkezést, amely szerint annak megítélése szempontjából, hogy valamely szeszfőzde a főzőkészülék termelőképessége szerinti átalányozás alá esik-e, a jövőben is az irányadó, hogy az általa használat főzőkészüléken 24 óránként feldolgozható cefremennyiség az 1899:XX. tc. 36. §-ában megállapított mérvhez képest 16 hl.-t nem halad-e meg.

A 18. §-hoz

A sajtolt szeszélesztő ezidőszerint az 1908:XXVIII. tc. 3. §-a alapján a sajtolt élesztő termelésénél előállított minden liter alkohol után fizetendő 5 fillér adóval van megadóztatva. Ez adó folytán, melynek tételét az 1888:XXIV. tc. is ugyanazon mérvvel állapította meg, a sajtolt élesztőt figyelemmel az akkori műszaki eljárásra, kg-ként mintegy 10-12 fillér adó terhelte.

A sajtolt élesztő előállítása azonban azóta lényegesen megváltozott, úgy, hogy az új eljárás mellett ugyanazon mennyiségű nyersanyagból a régi eljárással szemben háromszor, sőt még ennél nagyobb mennyiségű sajtolt élesztőt állítható elő, a termelt szeszmennyiség egyidejű csökkenésével. Ennek következtében a sajtolt élesztőt terhelő adó kg.-ként alig 1-2 fillérre száll le.

E helyzetben az adótételnek 1 koronára való emelése részben csak azt a bevételt biztosítja, melyet az 1908:XXVIII. tc. 3. §-a a sajtolt élesztő termelésének megadóztatásával elérni kívánt és csak részben oly adóemelés, melynek célja a fokozódó állami szükségletek fedezése céljából az állami bevételek lehető emelése.

A tervezett adóemelés, ami a sajtolt élesztőt kg-ként mintegy 30 fillér adóval fogja terhelni, az élesztő jelenlegi magas árához képest oly csekély újabb megterhelést jelent, hogy ez az élesztő árában, az érdekelt ipar képviselőinek véleménye szerint is, kifejezésre alig juthat.

A 19. §-hoz

A cukoradó tételét az 1899:XVIII. tc. a fogyasztási cukorra nézve 100 kg, tiszta súly után 38 K-ban, másnemű cukor után pedig 6 K-ben állapította meg. Az 1917:XVI. tc. értelmében a 38 K adón kívül 16 K hadi pótlék, illetőleg a 6 K adón kívűl 4 K hadi pótlék fizetendő. A fogyasztási cukor tehát 100 kg. tiszta súly után 54 K adó alá esik. Ez az adótétel a cukor jelenlegi árával egyáltalán nincs arányban, úgy hogy annak felemelését annál is inkább tervbe kellett vennem, mert a tervezett és egyébként is viszonylag méltányos emelés a jelenlegi áralakulás mellett és a mostani viszonyok között, a közfogyasztás érdekei szempontjából nem terhelő kifogás tárgyává. Az adótétel emelésével kapcsolatban hatályon kívül kell helyezni a hivatkozott 1917:XVI. törvénycikket, annál is inkább, mert hadipótlék szedése most már nem megokolt.

Az adótétel emelésével kapcsolatban a fogyasztási adóknál egyébként szokásos pótadóztatástól abból az okból szándékozom eltekinteni, mert az 1918/1920. termelési időszak alatti cukortermelés a 3.932/1919. M. E. számú kormányrendelet alapján kiadott 56.130/1919. számú pénzügyministeri rendelet értelmében állami kezelésben van, és a cukor vételára teljes egészében az államkincstárt illeti. Azt az eredményt tehát, amelynek elérését a pótadóztatás célozza, az államkincstár a maximális ár időnkénti megállapítása alkalmával az árkülönbözet utánfizetésének elrendelése révén éri el.

Az egyúttal jóváhagyni kért 837. M. E. számú kormányrendelet szövege mellékeltetik. (L. IV. sz. melléklet.)

A 20. §-hoz

Az 1899:XIX. tc. a söradó mérvét hektoliterfok extratartalom után 34 fillérben állapította meg és ezenkívül az 1899:XXIII. tc. értelmében söradópótlék címén további 80 fillér volt fizetendő, az adótétel tehát összesen 114 fillér volt.

Az 1916:XXII. tc. 6. §-a a söradópótlékot megszüntette és a söradó tételét 110 fillérre emelte fel, a sör megadóztatása tekintetében viszont egyéb irányban úgy rendelkezett, hogy végeredményben a sör ugyanolyan adómegterhelés alá esett, mint a hivatkozott 1899. évi törvények alapján. Ezek szerint tehát a sör megadóztatása tekintetében az államkincstár jövedelmének fokozása érdekében 1899: óta semmi sem történt és így a sör árának azóta bekövetkezett rendkívüli emelkedése az államkincstárnak semmi hasznot sem hozott. Erre való tekintettel és figyelembe véve a jelenlegi sörárakat, az adótételnek 6 K-ra tervezett felemelése nagyon is indokolt.

A 21. §-hoz

Ami az ásványolajadót illeti, rá kell mutatnom arra, hogy az ásványolaj megadóztatására vonatkozó s 1882 óta változatlan rendszerünk minden tekintetben elavult. Az ásványolaj megadóztatása ugyanis ezidőszerint abban nyilvánul, hogy úgyszólván kizárólag a világító kőolaj (petróleum) tárgya az adónak, míg a sokkal értékesebb és igen gyakran luxuscélokra is szolgáló benzin a legtöbb esetben adómentességet élvez, az ugyancsak értékes kenőolajok pedig a törvény értelmében egyáltalán nem esnek adó alá. Nem tárgya továbbá az adóztatásnak a legtöbb esetben a gázolaj sem, mert ennek sűrűségi foka többnyire 880-nál nagyobb.

A fentiek szerint tehát, az ásványolaj megadóztatására vonatkozólag ezidőszerint érvényben lévő törvényes rendelkezések szociális szempontból egyáltalán nem tarthatók fenn, különben ha figyelembe vesszük, hogy az egyéb világítási anyagok, mint a gáz és a villany egyáltalában nem tárgyai állami adónak. De nem tartható fenn az ásványolajadó a mai alakjában állampénzügyi okoknál fogva sem, mert a legtöbb ásványolajtermék az államkincstár számára egyáltalán nincs hasznosítva, a világító kőolaj kg-kinti 13 filléres adótétele pedig távolról sincs arányban a világító kőolaj árával.

Mindezen szempontokat figyelembe véve, az ásványolajtermékek megadóztatásának gyökeres reformját vettem tervbe, amely reform keresztülvitele azonban természetszerűleg bizonyos időt igényel. Nehogy azonban egyrészt a fentiekben ismertetett visszásságok továbbra is fennmaradjanak és másrészt abból a célból, hogy a már említett reform keresztülviteléhez szükséges átmenet biztosíttassék, egyelőre az összes ásványolajtermékek után kincstári árrészesedés biztosítása révén szándékozom a fentiekben részletesen vázolt s meg nem felelő helyzeten segíteni, illetőleg ily módon igyekszem az új adórendszerre való átmenetet előkészíteni.

A 22. §-hoz

Ami a bortermelési adót illeti, mindenekelőtt rá kell mutatnom arra, hogy annak az 1918:I. törvénycikkben megállapított mérve már a megállapítás időpontjában is túlalacsony volt és semmiképen sem állott arányban az akkori borárakkal. Távolról sem szándékozom elzárkózni annak elismerése elől, hogy a bortermelés fejlesztése hazánkban legelsőrendű fontossággal bir, másrészt viszont az államháztartás jelenlegi rendkívüli súlyos helyzetében a bor után fizetendő adó mérvét feltétlenül annak szem előtt tartása mellett vélem megállapítandónak, hogy e tekintetben a törvényhozásnak addig a határig kell elmennie, amely mellett bortermelésünk fejlesztése a legkisebb mértékben sincs veszélyeztetve, viszont az államkincstár részére is az elérhető legnagyobb haszon biztosíttatik. Ennek a szem előtt tartása mellett tervezem a 42 K-ás adótétel megállapítását, ugyanabban az arányban emelve fel a községeket illető jutalékot, mint az adótételnek az államkincstárt illető részét. A borkivitel előmozdítása érdekében továbbra is biztosítva marad az, hogy a pénzügyminister a kivitelre kerülő bor után adómentességet engedélyezhet, illetőleg a már lefizetett adó visszatérítését megengedheti.

A 23. §-hoz

Mióta a máramarosi és erdélyi sóbányáink ellenséges kézre kerültek, az ország sószükségletének fedezése csak külföldről, főleg Németországból való behozatal útján volt biztosítható. Ez a körülmény a só árának megállapításánál lényeges változást idézett elő. A só árát ugyanis oly módon kellett megállapítani, hogy a külföldi só bányaárának, valamint szállítási és egyéb kapcsolatos költségeinek, úgyszintén az országban való elosztással járó költségeknek figyelmebevétele után a jövedéki részére is megfelelő haszon biztosíttassék. A behozatallal járó költségek tényezőinek, valamint a só bányáknak állandósága azonban egyáltalán nincsen biztosítva. A németországi sóbányák 1919. október óta már másodizben emelik a só exportárát, úgyszintén a tekintetbe jövő vasúti és hajózási tarifák is folyton emelkednek.

A behozatallal járó költségek állandó változása mellett tehát a sóárak igazságos megállapítása a jövőben csak akkor lehetséges, ha a só ára mindenkor a leggyorsabban alkalmazkodhatik a beszerzési költségekhez. Ez esetben a fogyasztó közönség is a lehető legolcsóbban lesz ellátva és a kincstár sem károsodhatik.

A sóárak igazságos megállapítása érdekében elkerülhetetlenül szükséges tehát, hogy a pénzügyminiszter - kinek ügykörébe a sóbeszerzés tartozik - a só árának a beszerzési költségekben beállott változásokhoz képest rendeleti úton való időközönkénti szabályozására is felhatalmaztassék.

A 24. §-hoz

A törvényjavaslat 24. §-ában a mesterséges édesítőszerek engedélyilletékének felemelése terveztetik. A mindinkább terjedő saccharincsempészetek ugyanis az államkincstárnak jelentékeny anyagi károkat okoznak. Minthogy pedig a pénzbüntetés mérve az engedélyilleték mérvével függ össze, az érvényben levő 60 filléres engedélyilleték viszont oly alacsony, hogy a saccharinért most elérhető árak mellett, az annak alapján kiróható pénzbüntetés úgyszólván alig jön számításba, ennélfogva a saccharincsempészet meggátlása szempontjából a kellő czélt nem szolgálja. A jelenlegi saccharinárak tekintetbe vétele mellett és figyelemmel az utóbb említett szempontokra, az engedélyilletékeknek 12 K-ra való felemelését tervezem.

A 25. §-hoz

Az 1907:LIII. törvénycikkbe iktatott magyar autonom vámtarifa XVII. Cikke értelmében a vámtarifában megjelölt vámok, ideértve a vámpótlékokat és a mérlegpénzt is, aranyba fizetendők. Ugyanez a rendelkezés már bennfoglaltatott az Osztrák-magyar monarchia közös vámterületére érvényes korábbi vámtarifatörvényekben is. A múlt század végén és a jelen század elején végrehajtott vasútszabályozással kapcsolatban oly rendelkezés tétetett, hogy az állami pénztárak a náluk befolyt aranymértéket nem a központi állampénztárba tartoznak beszállítani, hanem az Osztrák-magyar bankhoz, ahol az kép befolyt aranypénzeket a központi állampénztáraknak a nevezett banknál vezetett aranyszámlájára számolták el. Minthogy minálunk a végrehajtott valutaszabályozás dacára az aranypénzérméktől a közönség meglehetősen idegenkedett, az a helyzet állott be, hogy a felek, akinek vámokat kellett fizetniük, az ehhez szükséges aranyérméket az Osztrák-magyar banktól szerezték be, azokat a vámhivataloknál befizetették és ez utóbbiak ezeket ismét az Osztrák-magyar bankhoz szállították be. Hogy az aranyérméknek ez a nehézkes, körülményes és az érmék kopásával is járó közforgalomba elkerülhető legyen, 1900. évi november 29-én 3.282/p. M. szám alatt kelt rendeletével az akkori pénzügyminister az úgynevezett „vámarany-utalványok” intézményét léptette életbe, amelynek lényege abban állott, hogy az Osztrák-magyar bank a vámokat fizető feleknek nem szolgáltatja ki természetben a vám fizetéséhez szükséges aranyérméket, hanem e helyett az említett utalványokat adta ki nekik. Ezeket az utalványokat használják fel a felek a vámok fizetésére. A vámhivatalok viszont ezeket az utalványokat az Osztrák-magyar banknak szolgáltatták be, amely aztán az ezeken szereplő összeget a központi állampénztár aranyszámlája javára írta.

Ez a tisztán pénzkezelési egyszerűsítést képező eljárás kifogástalannak volt mondható, mindaddig, amig a koronaértékre szóló bankjegyek tényleg egyenlő értékűek voltak az effektív aranynyal. Amint azonban a világháború folyamán az Osztrák-magyar bank jegyeinek értéke az effektív aranynyal szemben mindinkább csökkent, az a helyzet állott elő, hogy a felek, akik a vámaranyutalványokat az Osztrák-magyar banktól egyenlő névértékű bankjegyek ellenében kapták, a vámokat tulajdonképpen bankjegyekben fizették, aki végeredményben annyit jelentett, hogy - a bankjegyek fokozódó diságiója arányában - a vámtarifában megállapított vámok mindinkább csökkenő megterhelést képezetek, szemben azzal, amelyet a törvény a vámtarifában megállapított. Amikor ez az érték-különbözet már igen tetemessé emelkedett és ezenkívül az effektiv aranypénz beszerzése is majdnem lehetetlenné vált, az akkori magyar kormány 1918. évi szeptember 18-án 4.110/m. E. sz. a kiadott rendeletében kimondotta, hogy a vámok, vámpótlékok és a mérlegpénz aranyérmék helyett az Osztrák-magyar bank jegyeivel is fizetendők, de ez esetben felpénzt kell számítani, a felpénz magasságának megállapítását pedig a pénzügyminsterre bizta, aki az akkori közjogi helyzetnek megfelelően, az osztrák cs. kir. pénzügyministerrel egyetértve tartozott eljárni. Ennek a felhatalmazásnak alapján a pénzügyminister ezt a felpénzt 1918. évi 5.381/P. M. számú rendeletével 150%-kal állapította meg. Ez a % körülbelül megfelelt az effektiv arany akkori valóságos árkeltének. Ennek további emelkedése folytán később, az 1919. évi január 8-án 706. sz. alatt kiadott pénzügyministeri rendelettel, a felpénz százaléka felemelkedett 200%-ra. Sajnos, az Osztrák-magyar bank jegyeinek ez az elértéktelenedése azóta igen rohamosan haladt, úgy, hogy az effektív arany ezidőszerint körülbelül 4.000-5.000%-kal ér többet, mint a megfelelő névértékű Osztrák-magyar bankjegy. A pénzügyminiszter kötelességének tartotta arról gondoskodni, hogy az Osztrák-magyar bank jegyeiben történő vámfizetéseknél számított felpénz az arany értékének ezzel az emelkedésével egyrészt legalább némileg lépést tartson, másrészt azonban gondoskodnia kellett arról is, hogy az olyan árubehozatalok, amelyekre az országnak szüksége van, a vámok túlságos felemelése által lehetetlenné ne tétessenek. Erre való tekintettel a pénzügyminister folyó évi február 14-én 136/P. M. szám alatt kiadott rendeletével a szóbanlevő felpénznek mérvét felemelte 500%-ra, vagyis olyan összegre, amely ugyan messze alul marad az arany valóságos árfolyamán, de emellett mégsem oly magas, hogy tekintve a jószágok mai árszinvonalát, lényegesen befolyásolná az árubehozatalt.

Minthogy annak a törvénynek az érvénye, amelynek alapján az akkori kormány a fentebb már idézett 1918. évi 4.110/M. E. sz. rendeletet kiadta - az 1914:XLVIII. törvénycikk a külkereskedelmi és külföldi viszonyok ideiglenes rendezéséről szóló 1914:II. törvénycikk hatályának meghosszabbítás és kiegészítéséről, - többszöri meghosszabítás dacára - az 1918. év végével lejárt és így a felpénznek 150%-ról előbb 200%-ra, majd 500%-ra való felemelése törvényen nem alapuló szükségrendelet útján történt: a kormány a jelen törvényjavaslat 25. §-ában kéri a törvényhozást, hogy a kormánynak ezt az intézkedését jóváhagyni méltóztassék.

Megjegyzendő, hogy a hasonló helyzetben levő külföldi államok is tettek hasonló intézkedést.

A második bekezdésben arra kéri a kormány a törvényhozás felhatalmazását, hogy ennek a felpénznek mérvét, az arany árfolyamának további alakulásának megfelelően, a szükséghez képest ezentúl rendeleti úton állapíthassa meg, még pedig az eddigi eljárástól eltérőleg, amely szerint a felpénz mérve mindenféle vámköteles árúra nézve egységesen állapíttatik meg olykép, hogy ezentúl különbséget tehessen az árúk közt aszerint, amint azok behozatala közgazdasági és pénzügyi szempontból kívánatosnak mutatkozik, vagy sem. Igaz, hogy a nélkülözhető árúkra nézve behozatali tilalom áll fenn, azonban gyakran elkerülhetetlen, hogy ez alól a tilalom alól egyes esetekben kivételek engedélyeztessenek. Csak méltányos tehát, hogy ilyenek esetekben el lehessen tekinteni attól a kedvezménytől, amelyet a szükséges árúk behozatala annak folytán élvez, hogy a vámfizetés, a vámtarifa eredeti célzatától eltérően, oly pénznemben és ennek oly értékelése mellett történik, amely távolról sem éri el a vámtarifában célzott megterhelés mérvét. Viszont azonban az is kivánatos és méltányos, hogy ha oly árúk behozatala kivételesen mégis engedélyeztetik, amely árúk közszükségleti cikkeknek nem tekinthetők, az államkincstár ezek alapján oly bevételekhez jusson, amelyek a törvény által tulajdonképpen előirt valóságos aranyvámfizetés esetében az államkincstárnak jutó bevétel teljes összegéig terjedhetnek.

A 26. §-hoz

A törvényjavaslat 26. §-ának az a célja, hogy törvényes alapot létesítsen ahhoz a tényleges gyakorlathoz, amely az 1920:I. tc. 9. §-a folytán érvényét vesztett 1919:I. u. n. néptörvény alapján a fémjelzési illetékek szedése tekintetében 1919. évi március hó 1-től kezdődőleg követtetett.

Az 1867:XVI. tc. XIII. Cikke szerint az arany- és ezüstárak finomsági tartamára vonatkozó szabályok és azok feletti őrködés iránt Magyarország és Ausztria államterületén egyenlő elvek vétettek gyakorlatba.

Az 1868:XVIII. tc. 1. §-a szerint pedig a pénzügyministerium felhatalmaztatott, hogy az 1867. évi január hó 1-ső napjától hatályban levő s az arany- és ezüstkészítmények finomsága tartalmát, annak ellenőrzését és e végett eszközlendő fémjelzését tárgyazó szabályokat a törvényhozás további rendelkezésig ideiglenesen érvényben tarthassa. Az 1888:XVIII. tc. 1-ső §-ával érvényben tartott ezen szabályzat egyes szakaszait az 1875:XV. tc. módosította.

Fenti szabályzat 12., 47. és 63. §-a, valamint az 1876:XV. tc. 4. §-a szerint a fémjelzési illeték kg-ként a következő volt:

aranyrudacsoknál 2 (kettő) o.é. forint
ezüstrudacsoknál 1 (egy) o.é. forint
arany-áruszereknél 24 (huszonnégy) o.é. forint
ezüst-áruszereknél 3 (három) o.é. forint
aranyhuzaloknál 2.20 (kettő egész kettő tized) forint
ezüst-huzaloknál 2 (kettő) forint.

A kincstár az arany és ezüst vásárlásában rejlő adózási képesség csupán a fémjelzési illeték felemelése által tudja kellőképen kihasználni. Jelen viszonyok között tehát kétségtelenül teljesen indokolt a fémjelzési illeték felemelése, mert az arany és ezüst vásárlására képes társadalmi osztályt érint.

Az Ausztriával való közjogi viszony megváltozása a fémjelzési illetékeknek ezen állammal szemben való alkalmazását teszi szükségessé.

A 27. §-hoz

A kőszén egyre fokozódó közgazdasági jelentősége és főleg közgazdaságunk jövőbeni alakulásának kilátásai a kőszénbányászat elavult és fogyatékos jogi szabályozásának reformját sürgetik, még pedig oly irányban, hogy az ország eme legfontosabb ásványkincsének gazdasági kezelése az egész vonalon programszerűleg, előrelátással takarékosan az állami és közgazdasági érdekek követelményeinek megfelelően történjék s hogy e fontos termelési ágazat köréből az űzérkedési célzatú vállalkozás távoltartassék.

Ezeknek a céloknak elérését a szénbányászat mai rendje, mely tág teret enged a nem komoly célzatú vállalkozásnak és a szénvagyon elfecsérelésének, nem biztosítja; múlhatatlanul szükséges, hogy a szénbányászat tekintetében - úgy, mint az a nyugati államokban történt és történik - az állam részére törvényhozásilag messzemenő jogok állapíttassanak meg.

E reform lényege az, hogy a még művelés alá nem vett területek tekintetében a kutatási és bányaművelési jog az állam részére tartatik fenn, az állam azonban e jogokat indokolt esetekben s a közérdek követelte mértékben és felvételek mellett más vállalkozóra is átruházhatja.

Az ily irányú s a szénbányászat tekintetében egyéb fontos és aktuális kérdések megoldását is felölelő reformmunkálat a vezetésem alatt álló ministeriumban már előkészítés előtt áll; minthogy azonban annak teljes lebonyolítása hosszabb időt igényel, indokoltanak és kivánatosnak mutatkozik, hogy a földbirtokosi kőszénjogok átruházása és az új kutatási és feltárási munkálatok megkezdése ideiglenesen a kőszénjogi reform előkészületéig tilalom alá vétessék, nehogy az időközben felszaporodó térfoglalások és rendszertelen munkálatok a helyzet szanálását és a szénbányászati viszonyok helyes mederbe terhelését még jobban megnehezítsék.

A benyujtandó törvényjavaslatba rendelkezési óhajtok felvétetni az iránt, hogy a földbirtokot a tényleg kitermelt szénmennyiség után bizonyos terragium vagy termelési jutalék illesse meg, úgy azonban, hogy az a szén eladási árával hozassék viszonylatba és azzal együtt változzék. A mostani állapotot, amely amint pl. az évekkel ezelőtt az akkori viszonyoknak megfelelően q-ként kikötött alacsony terragium még ma is fennáll, holott a vállalkozó a kitermelt szén akkori árának huszonötszörösét, sőt annál többszörösét is eléri a földbirtokosra nézve igazságtalannak tartom.

E javasolt intézkedés tehát nyilvánvalóan a közgazdasági érdek követelményére támaszkodik s kihatásában sem, a telektulajdonosok, sem a komoly bányavállalkozók érdekeit nem érinti, ellenkezőleg ezen érdekeltségek szempontjából csak előnyösen minősíthető, mert tulajdonképeni célja az, hogy a nem egészséges törekvéseket és vállalkozásokat a szénbányászat terhéről az új széntörvény megalkotásáig is leszorítsa, - a komoly bányavállalkozás pedig az utolsóelőtti bekezdés szerint közérdekű sürgős esetekben pénzügyministeri engedélylyel a tilalmi idő alatt is szerezhet bányajogokat és végezhet bányászati munkálatokat.

Hangsúlyozni kívánom ez alkalommal azt is, hogy az 1918. évi november 1. óta kötött szerződéseket és szerzett jogokat nem fogom megsemmisíteni oly esetekben, amidőn a vállalkozó teljes biztosítékot nyújt arra, hogy a lefoglalt területen a szénre való kutatást, valamint a szén kiaknázását és kitermelését komolyan munkába vette vagy venni fogja.

A 28. §-hoz

Az 1836:XXVI. tc. rendelkezései folytán báró Sina Györgygyel, illetve a vezetése alatt álló társasággal kötött és az 1840:XXXIX. törvénycikkel teljes erejűnek nyilvánított szerződés feljogosította báró Sina Györgyöt, illetve a vezetése alatt álló társaságot arra, hogy a budapesti Lánchidat a saját költségén megépíthesse és annak megnyitásáról számított 87 éven keresztül a hidon a szerződésben megjelölt vámot szedhesse. Az 1870:X. tc. a Lánchid megváltását rendelvén e, a magyar állam és a budapesti Lánchidtársulat között a hid megváltására nézve az 1870:XXX. t.- cikkben foglalt szerződés köttetett, amely szerint a Lánchíd egyes, a kincstár részéről vállalt kötelezettségének ellenében minden jogaival és szabadalmaival, jövedelmeivel és tartozékaival, valamint a hozzátartozó ingatlanokkal együtt az 1870. évi julius hó első napján az államkincstár tulajdonába megy át. A Lánchid Társulattal kötött szerződés folytán a kincstár kizárólagos jogot nyert arra, hogy Buda és Pest városok határai között a Dunán, a szabadalmi idő tartama alatt, vagyis a Lánchidnak 1849. évi november hó 21-én történt megnyitásától számított 87 éven keresztül a vámszedést gyakorolhassa és ebből a célból hidakat létesíthessen.

A kincstárnak ezen a jogalapon a budapesti állami hidakon gyakorolt vámszedési jogát a Károly-kormány az 1918. évi november hó 30-ával megszüntette.

A jelen szakaszban foglalt rendelkezés tehát - figyelemmel arra, hogy az 1870:X. tc. felhatalmazása alapján felvett 24 millió koronás sorsolási kölcsön az 1920. évi julius 1-ével törlesztést nyer - a fővárosi közlekedési és forgalmi viszonyok javítása és a főváros budai részének fejlesztése érdekében a tényleges állapot fenntartását célozza, és ezzel a főváros régi óhaja is teljesül.

A 29. §-hoz

A törvényjavaslat 29. §-a külön indoklást nem igényel.

I. melléklet

Magyarország jelenlegi állampénzügyi helyzetének és e helyzet kialakulásának ismertetése

A még békés viszonyokra számító 1914/15. évi állami költségvetési törvények (1914:XXVII. tc.) meghozatala óta Magyarországnak új állami költségvetése nem volt. Egy kormány sem akart ugyanis háborús költségvetést egybeállítani, mert egyik sem számított arra, hogy a háború a költségvetés összeállításától számítva még egy évig eltarthat. Annak pedig, hogy a költségvetés a normális viszonyok helyreállításának a feltételezése mellett készíttessék el, akadályát képezte a háború kifejlésének bizonytalansága és azok a nehézségek, amelyekbe a háború elhuzódásával folytonosan súlyosbodó pénzügyi viszonyaink között a béke utáni jövőre szóló programoknak a felállítása ütközött. Ilyképen az államháztartás a háború egész folyama alatt az időről-időre megalkotott és lényegileg az 1914/15. évi költségvetési törvény rendelkezéseinek a hatályát meghosszabbító felhatalmazási törvények (költségvetési proviziumok), továbbá a háború esetére hozott régebbi törvények és a háború alatt esetről-esetre megalkotott speciális törvényes rendelkezések alapján vitte tovább.

Az 1917/18. évre készült ugyan egy költségvetési előirányzat, de ez előirányzatnak - amely különben nem emelkedett törvényerőre - csak az volt a célja, hogy három esztendőnek egyformán az 1914/15. évi költségvetésre alapított gazdálkodása után az 1917/18. évre immár megfelelőbb új számadási alapot adjon a békében és háborúban egyformán jelentkező kezelés számára. Ez az előirányzat tehát a normális költségvetés jellegével birt volna és abban sem a háborúnak az állami háztartásra gyakorolt hatása kifejezésre nem jutott, sem program nem adatott a háború okozta változások folytán a jövőre szükséges intézkedésekre nézve.

A frontjaink összeomlása, illetve az 1918. évi októberi forradalom óta volt kormányok - országgyűlés nem létében - az államháztartást kizárólag saját felelősségükre vitték tovább. E gazdálkodásban hosszabb időre szóló rendszeres programok nem készültek; mert ilyenek felállítását a forradalom utáni időt katolikus viszonyai, valamint az a körülmény akadályozták, hogy a kormány a mind szűkebbre vont és a fegyverszüneti határozmányok ellenére politikai és gazdasági határokká vált demarkacionális vonalak mellett sohasem lehetett tisztában azzal, hogy működési tere s illetve a magyar állami igazgatás mely határokig és mely ügykörében terjed ki.

Az állam pénzügyi helyzetéről tehát ezidőszerint sem költségvetési törvény, sem a kormányzat belső használatára készült rendszeres évi előirányzat nem tájékoztat. A gazdálkodás az adott helyzetnek megfelelően, előbb csak két hétről két hétre, legutóbb pedig az 1919. évi november 1-től 1920. évi január hó végéig terjedő három hónapra szóló pénzkezelési előirányzatok alapján folyt tovább, amely összeállítások lényegileg csak a mindenkori pénzszükségletre vonatkozó tájékoztatók voltak.

A végből, hogy állampénzügyi viszonyaink helyzetét mérlegeltessük: a fejlődés egyes fokozatait kell megismernünk, amelyek a jelen helyzethez eljuttattak.

Ehhez képest kivánunk eljárni az alábbiakban és a legutolsó, vagyis az 1913. békeév szerint mutatkozó pénzügyi helyzet ismertetését - összehasonlítási alapul - előrebocsátva, a háború alatti, azután a forradalom utáni idő gazdálkodásának és a bolsevizmusnak a rövid jellemzésére térünk át, hogy azután részletes képét adjuk ama viszonyoknak, amelyeket e forrongó időszak és az arra bekövetkezett román megszállás teremtett ebben az országban.

A háború előtti állami pénzügyi helyzet

A legutolsó, vagyis az 1913. békeévnek állami zárszámadási eredményei szerint a magyar államnak összes tényleges kiadásai
2.318,519.000 Kt
összes tényleges bevételei pedig 2.546,801.000 Kt

tettek ki.

Ezen eredményeknek a megítélésénél azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy ama jelentékeny beruházási tevékenységnek a költségei, amely tevékenységét - jórészt a múltak mulasztásaink a pótlására - az utolsó tíz békeévben kifejtettünk, az e beruházásoktól várt gazdasági fellendülés reményében túlnyomólag kölcsönökből fedeztettek, vagyis a jövő generációra háríttattak át. Azon idegenkedés, sőt majdnem ellenszerv folytán továbbá, mely az Ausztriával közös költségén, de a magyar befolyásnak állandó háttérbe szoritásával fentartott közös véderő intézményeivel szemben a magyar közvéleményben minduntalan megnyilvánult: ugyancsak túlnyomóan kölcsönből kellett fedezni a közös véderő beszerzési kiadásait is, mert a véderő kiadásai többletek fedezetének erőteljesebb adóztatási politika útján való biztosítása kormányzati nehézségekbe ütközött.

Az 1913. évnek fentebb jelzett állami bevételi összegből 678,497.000 K esik a jelzett természetű, kölcsönből eredő bevételekre, amely kölcsönbevétellel (a fenti 2.318,519.000 K állami kiadásban bentfoglalt) összesen 251,804.000, K beruházási kiadás áll szemben.

Az 1913. év, valamint az ezt megelőző évek állami zárszámadási eredményeinek a vizsgálatánál szem előtt tartandó továbbá az is, hogy az említett aránylag magas kiadási és bevételi főösszegek jórészében annak folytán állottak elő, hogy gazdasági életünk kezdetlegességénél fogva az állami tevékenysége hárult a főszerep sok olyan termelési ágban, amelyekben más szintén kapitalisztikus gazdasági berendezésű államokban teljesen vagy legalább túlnyomó részben a magánvállalkozás volt képes a közgazdaság szükségleteit kielégíteni. Az állam gazdasági vállalatainak, a vas-, fém., szén-, selyem- és egyéb üzemeknek, a kincstári birtokoknak és fürdőknek a kezelési eredményei bent szerepelnek az állami zárszámadásban és felduzzasztják annak végösszegeit. Ha azonban az állami üzemeknél nem a bruttó kezelést, hanem csak azokat a feleslegeket vesszük számításba, amelyekkel ez üzemek az állam jövedelmének a fokozásához hozzájárultak és ha hasonlóképpen csak a nettó eredményt számítjuk a monopóliumoknak (nevezetesen a dohány a só- és a lottójövedéknek és a mesterséges édesítőszerek árúsításának) a kezelésénél is, akkor a helyzet úgy alakul, hogy az 1913. évnek fentebb jelzett állami összbevétele - a már tárgyalt kölcsönbevételt figyelmen kívül hagyva

lényegileg 1.150,142.000 K-ra
zsugorodik össze. ezen összegből 1) 777,311.000 K esik a közszolgáltatások természetével biró egyenes és fogyasztási adó és illetékbevételekre, 2) 99,965.000 K az állami üzemekből és 3) 148,016.000 K a monopóliumokból származó tiszta jövedelemre, míg 4) 124,850.000 K a közigazgatás különböző ágainál mutatkozó egyéb bevétel.
A jelzett 1.150,142.000 K valóságos állami összbevétellel szembeállítandó kiadás (az üzemi és a jövedéki hasznok elérésének biztosítására szolgáló kiadásoknak az összes kiadásokból való levonása után)

1.600,357.000 K-t
tett ki. végeredményben tehát 450,215.000 K

hiány jelentkezik, amely hiány az 1.600,357.000 K kiadásban bentfoglalt és már fentebb is említett 251,804.000 K beruházási kiadásoknál 198,411.000 K-val nagyobb.

Látjuk tehát, hogy az 1913. évben is már kölcsönbevételre volt az állami háztartásunk egyensúlyának fenntartása céljából szükség. Az 1913. évet illetőleg a fentiekben ismertetett ez a helyzet pedig nem csupán a jelzett évre szorítkozó jelenség, de hasonló eredményre jutunk, ha a háborút megelőző tíz évi (1904-1913. évi) ciklusnak a zárszámadásait vesszük tekintetbe.

Az említett tíz év állami zárszámadásaiban elszámolt kölcsönbevételek együttes összege ugyanis kereken 1.870 millió K-t tesz ki, amivel szemben a jelzett időszak beruházási kiadásai végösszegben kereken 1.466 millió K-ra rugnak. Megjegyzendő azonban, hogy ez a jelenség nem, vagy legalább is nem elsősorban a véderőkiadások emelkedésének a következménye. Hanem az említett eredmény - az erélyesebb adóztató politikának útját álló fentebb már ismertetett körülményeken kívül - legfőképpen abban találja magyarázatát, hogy fiatal és fejlődő állam voltunk, amely a Monarchián belül való alkotmányjogi helyzetének az 1867-iki kiegyezéssel történt rendezése után gyors léptekkel igyekezett intézményeit és igazgatását a nyugati mintáknak megfelelően kialakítani. Legyen szabad e megállapítás helyességének az igazolására hivatkozni arra, hogy a jelzett tíz éves időszak alatt, vagyis az 1904. évtől az 1913. évig számítva (a beruházási költségektől és az állami üzemek kiadásaitól eltekintve) a belügyi tárca kiadásai 103%-kal, a kereskedelemügyi és a földmívelésügyi tárca kiadásai 153%-kal, illetve 53%-kal, a vallás- és közoktatásügyi tárca kiadásai pedig 189%-kal emelkedtek, míg a közös hadsereg és a haditengerészet folyó kiadásaihoz Magyarország által fizetett (a magyar állami zárszámadás rendes kiadásai közt elszámolt (hozzájárulás összege ugyancsak a jelzett időszak alatt 50%-kal nőtt.

Kétségtelen azonban, hogy a társadalmi és egyéni kezdeményezést sokszor kiegészítő, sokszor pótló azaz élénk állami tevékenység, amely a felsorolt adatok tükrében elénk tárul, közgazdasági feljődésünkre kedvező hatású volt s ha a béke útján maradhatunk, bizonyára az állami pénzügyek számára is megteremtette volna gyümölcseit. A háborút megelőző évek jelentékeny állami beruházási és az iparnak és kereskedelemnek érdekeit szolgáló kiadásai, valamint az ezek kapcsán s a kedvező konjunkturák hatása alatt felperzselő gazdasági élet jelentékeny tőkéket termeltek úgy, hogy Magyarország nemzeti vagyona a háború előtt 41.5 milliárd koronára volt becsülhető Nemzeti vagyonunk tehát majdnem a fele összegét tette ki annak a 84.7 milliárd koronára becsült nemzeti vagyonnak, amely nemzeti vagyona a Monarchia másik államának, Ausztriának volt a háború előtt.

Az állami pénzügyi és gazdasági helyzet alakulása a háborúban

A jelzett nemzeti vagyonnak és egy még csak félig-meddig saját lábán járó közgazdaságnak ereje felett rendelkezett tehát a magyar állam az 1914. évben kitört világháború kezdetekor, amely háborút - amint az mihamar nyilvánvalóvá vált - a gazdasági erők mérkőzése volt hivatott végeredményben eldönteni.

Kellett, hogy összeroppanjuk. De ha a négy évnél tovább húzódott háború olyan helyzetet teremtett is, amely reánk nézve a háború továbbfolytatását már gazdasági okokból is lehetetlenné tette, úgy viszont nyilvánvaló az is, hogy teljesítőképességünk teljes leromlásának okai mégsem a háborúban, hanem az azt követő eseményekben keresendők. Mert mindenütt való tapasztalat, hogy a háború a mezőgazdaságra s általában az őstermelésre volt legkevésbé végzetes hatással; Magyarország pedig elsősorban mezőgazdasági állam, amely földjén birja legnagyobb erejét.

Igaz azonban, hogy ez az erő a végtelenségig húzódó háborúban fenn nem tarthatott. És e részben elsősorban arra kell reámutatni, hogy az 1914. évnek kivételesen rossz mezőgazdasági terméseredményeit a következő háborús években a békés évek átlagain ugyancsak jóval alul maradó terméseredmények követték. Ily módon csak állandó nehézségek mellett és a belső fogyasztásnak szigorú korlátozása árán volt képes Magyarország annyira, amennyire eleget tenni a reá mint mezőgazdasági export-államra háruló annak a feladatnak, hogy a hadsereg gabonaellátásáról és Ausztria szükségleti hiányainak legalább részbeni pótlásáról gondoskodjék.

Nem is említve már most azoknak a rendszabályoknak a közegészségügyre s a jövő generáció fejlődésére káros hatását, amelyek útján az élelmiszer-szállításoknak a lehetősége biztosíttatott: hangsúlyozni kell, hogy az említett kedvezőtlen terméseredmények, a belfogyasztás nagymérvű megszorítása dacára sem tettek lehetővé nagymérvű eladásokat, és így azoknak a közgazdasági szempontjából való jelentősége nem felelt meg annak a szerepnek, amely szerepe Magyarországnak a mezőgazdasági termelés piacán a békében volt szembeszökő ez, a magyarországi két utolsó békeévnek terméseredményeit a háború két utolsó évének terméseredményeivel hasonlítjuk össze. A főbb gazdasági terményekben a terméseredmények ugyanis kitettek (métermázsákban):

Év Búza Rozs Árpa Zab Tengeri Burgonya
1912 47,172.508 13,752.821 15,271.436 11,142.977 44,883.174 53,836.046
1913 41,190.583 13,273.594 17,380.254 14,487.030 46,248.082 48,752.560
1917 33,538.438 10,144.253 8,044.395 7,745.560 26,320.435 29,905.922
1918 25,880.840 8,237.476 8,784.805 6,674.786 24,015.998 31,221.900

Hangsúlyozni kell továbbá azt is, hogy a szóbanlevő szállítások az akkori világpiaci árak nívóján mozgó (maximált) árak mellett eszközöltetnek. Ennélfogva a főtermények hozamának mutatkozó s fentebb említett visszamaradásokkal szemben a megfelelő kiegyenlítést az eladási árak sem biztosították; annak pedig az ország közgazdasága szempontjából csak kisebb jelentősége lehetett, hogy egyes termelők váratlanul nagy jövedelmekhez is jutottak főleg egyes nem maximált áruterményeknek az eladásából.

Ami továbbá a háborús ipart és kereskedelmet illeti, úgy reá kell mutatni arra, hogy a Monarchia hadseregi és haditengerészeti szükségleteire belföldön eszközölt bevásárlások nem abban az arányban történtek Magyarországon és Ausztriában, mint amilyen arányban a fedezeti összegek a két állam által rendelkezésre bocsátottak, hanem az ipari megrendelések kiadásánál. Magyarország állandóan hátrányt szenvedett. A közös költségekhez való hozzájárulásnak Magyarországra 36.4%-ban és Ausztria 63.6%-ban megállapított arányával szemben ugyanis a szárazföldi hadsereg szükségleteinek fedezésére az 1914/15.-1917/18. évek alatt a központ által kiadott ipari megrendelések értékéből Magyarországra kereken csak 29%, Ausztriára pedig 71% esett. Megjegyzendő, hogy a szóbanlevő rendelések összköltsége együtt 23.6 milliárd koronát tett ki. Hasonló, vagy Magyarországra még kedvezőtlenebb a hadseregi szükségletek céljaira az egyes hadseregparancsnokságok által közvetlenül eszközölt megrendeléseknek, továbbá a kézi bevásárlásoknak, valamint a haditengerészet szükségleteire eszközölt bevásárlásoknak az aránya; - bár ezen megrendelések és vásárlások megoldására nézve pontos adatok nem állnak rendelkezésre.

Megjegyzendő, hogy a Magyarországra kedvezőtlen részesedési arányt nem a háborús magyar ipar termelőképességének alacsony foka, hanem sokkal inkább az a magyarázza, hogy a közös hadügyi és tengerészeti kormányzatnak Bécsben volt a központja, s így a megrendelések kiadásánál az ausztriai vállalatok már a jelzett körülményből folyólag kedvezőbb helyzetben voltak. Magyarázza továbbá az, hogy a magyar elemnek a hadsereg és a hadügyministerium ügyeinek intézésében való befolyása - történelmi reminiszcenciáknak, s nevezetesen a legfőbb hadúr katonai környezete által Magyarországgal szemben századokon át táplált bizalmatlanságnak a befolyása alatt - a valóságban, a papíron biztosított paritás dacára, alárendeltebb jelentőségű volt.

Ennek a helyzetnek Magyarország már a békében is igen károsan érezte a hátrányát. Közgazdaságunknak a közös intézmények beszerzésénél a nevezett intézmények fenntartási költségeihez való hozzájárulás kvótájánál kisebb mérvben való részesedése, az a körülmény, hogy a közös ministériumok a közös hadsereg beszerzési és ellátási ügyeit intéző központi szervek, az arzenál, a gyáraknak, úgyszintén a tudományos intézeteknek és főiskoláknak túlnyomórésze, továbbá a haditengerészetnek majdnem minden intézete, műhelye és szerve Ausztriában volt elhelyezve, állandó sérelmet képezett. Hatványozottan jelentkeztek azonban az említett körülmények úgy a kereskedelem és a vállalkozás, mint a munkásosztály foglalkoztatása és általában a forgalom és a keresi lehetőségek szempontjából való hátrányai a háborúban. Ami önként érhető, ha figyelembe vesszük, hogy a háború alatt, vagyis az 1914. évi július 28-tól 1918. évi október végéig terjedő időben - a normális költségvetési hitelekről nem szólva - a haditengerészet szükségleteire összesen 980 millió K-t, a szárazföldi hadsereg céljaira pedig összesen kereken 67.9 milliárd K-t bocsátottak rendelkezésre Magyarországnak és Ausztriának pénzügyi kormányai; - megegyezvén, hogy az utóbb említett összegből 34.5 milliárd K lett folyó (ellátás) kiadásokra és 33.4 milliárd K egyszeri (beszerzési, építkezési stb.) kiadásokra számítva.

A felsorolt körülmények voltak az oka, hogy a volt Monarchia két állama közt a közös költségekhez (a közös véderő fenntartásához és a külügyi kiadásokhoz) való hozzájárulási arány, az 1918. évig érvényben volt (Magyarországra különben addig is aránytalanul terhes) 36.4%-os és 63.6%-os kvotakulcsok megváltoztatásával az 1918. évvel kezdődő új ciklusra olyképen állapítatott meg, hogy Magyarország hozzájárulása az új időszakban fokozatosan 34.4%-ra szálljon le, Ausztria hozzájárulása pedig 65.6%-ra emelkedjék.

A Magyarország és Ausztria között a háború alatt kötött új gazdasági kiegyezési szerződést és kvótamegállapodást azóta halomra döntötték a bekövetkezett események. És ezek az események voltak azután azok, amelyek Magyarország helyzetét az elviselhetetlenségig súlyosabbították.

Ez események után, az elmúlt időre visszatekintve, most már megállapítható, hogy a fentebb felsorolt körülmények lényegileg csak azt eredményezték, hogy az állam nagyméretű eladósodásával szemben az egyesek pénzgazdasága nem emelkedett a megfelelő arányban. Jövőben teljesítőképességünket illetőleg azonban az említett körülmények a szintén háborút viselt más államokkal szemben még nem juttattak volna inferioriasabb helyzetbe. Figyelembe veendő ugyanis, hogy a háború molochja számára való kisebb ipari termelésünk anyagoknak megmaradását jelentette, s hogy továbbá a belső fogyasztásnak a korlátozásával - ha szenvedések árán is, - de ellensúlyozni birtuk azt a körülményt, hogy produkciónk a háború folyamán a mezőgazdaságban sem érte el azt a fokot, amely fokon a béke éveiben volt.

Közgazdasági helyzetünk háború alatti alakulásának a fentiekben való ismertetése után feleslegesnek látszik bővebb kiterjeszkedni a háború alatti állampénzügyi gazdálkodás részletes ismertetésére. Mert háborúban, amidőn az állam kényszerűségből és a kockán forgó magasabb szempontok érdekében túlteszi magát a pénzrendszerre vonatkozó törvényes határozmányokon és hiteligényeinek fedezésére a pénzeszközök mesterséges szaporításhoz nyúl: a pénzügyi kérdés tulajdonképen háttérbe szorul és a teljesítőképesség a gazdasági javak készletének és termelésük lehetőségének, valamint az e célra igénybevehető munkaerők a kérdésévé válik, s ezért a magyar pénzügyi kormányzat már kezdettől fogva arra helyezte a fősúlyt, hogy a hadvezetőséget az emberanyag kimélésére, a behivatások lehető korlátozása s az anyagokkal való szigorú takarékosságra szorítsa.

Az 1918. évi októberi forradalom kihatásai

Az októberi forradalmat követő izgalmas idők nem voltak alkalmasak arra, hogy pontos felvételek készíttessenek amaz események okozta veszteségekről és károkról, amelyek közt a forradalom lejátszódott. Azóta pedig újabb és súlyosabb károsodások érték a nemzetet úgy, hogy ama régebb károkat ma már különválasztva felbecsülni alig lehet. Képet adhat azonban a károsodás mérvéről már annak a felemlítése, hogy a front felbomlása és a csapatok hazaözönlése alkalmával majdnem az egész hadianyag elveszett. Az 1918. év októberében megvolt közös hadfelszerelési anyag leltári állagának és értékének megállapítása iránt a tárgyalások folyamatban vannak. Ez időszerint azonban még pontos adatok ez anyag értékelésére nézve egyáltalán nem állanak rendelkezésre. Azt hisszük mégis, hogy mégis, hogy nem mondunk túl nagy számot, ha a szóbanforgó anyag értékét 15-20 milliárd K-ra tesszük. Megjegyzendő különben, hogy az így becsült anyagnak egy jelentékeny része a frontokhoz közelebb eső új nemzeti államok birtokába jutott. Ami azonban Magyarországot illeti, úgy tény az, hogy csapatait legnagyobb részben felszerelés és fegyverzet, sőt élelem nélkül, sokan még ruházatuktól is megfosztva kerültek vissza az egyszerre minden oldalon támadt ellenségektől körülvett országba. - Itt bent az országban szintén voltak hadianyagok. Ezek raktárait azonban jelentékenyen megdézsmálta a fellázított tömeg. Úgy hogy - a koronának 1918. évi november-december havi vásárló ereje alapján számítva - hozzávetőlegesen csak mintegy 300 millió K-ra volt becsülhető (a csekélyszámú fegyverzeti anyag értékén kívül) az a békés ipar szempontjából is jelentőséggel biró hadianyag, amely az 1918. év végén volt magyar demarkácionális vonalakon belül megmaradt. Az összeállítás kedvéért felemlíttetik, hogy az új Ausztria területén volt hasonló hadianyagok értéke ugyanakkor, szintén teljes hozzávetőleg az illetékes osztrák tényezők részéről 600 millió koronával számíttatott.

De nemcsak hadianyagok elvesztéséről és hadifelszerelési raktárak megdézsmálásáról van az októberi forradalmi eseményei kapcsán szó. Fosztogatás és pusztítás tárgyává lett az országban minden készlet, amelyet a kapzsiság vagy árfelhajtási szándék, - vagy pedig másrészről a bölcs előre látás vagy hatósági gondoskodás halmozott egybe. A gazdák magtárai, a kereskedők boltja, a vasutak és egyéb közintézmények raktárai egyformán megszenvedték a felizgatott nép dühét. természetes, hogy nem kiméltettek különösen vidéken az előkelőbbek és gazdagabbak lakóházai sem és sok kastély műtárgyai estek a forradalom áldozatául.

Oly közös cél azonban, amely a romboláson túl alkotó munkára egyesített volna, nem volt. A rázkódtatás pedig, amelyet a háború elvesztése és százados berendezések rombadölt okozott, megviselt minden fennálló intézményt és szervet, és elhallgattatta a régi vezetőket. Csak a háborúban megizmosodott ipari munkásság s nevezetesen annak fővárosi szakszervezete képviselt oly erőt, amelyre a méltányos béke kilátásba helyezésével uralomra jutott gr. Károlyi-féle kormány támaszkodhatott s csak e munkásságnak volt olyan programja, amelyet nem érintett a közjogi változás.

Ez a programm vált tehát irányadóvá a jövőre nézve. Megjegyzendő azonban, hogy a háború szenvedéseitől megviselt nép nyugalomra és a könnyebb megélhetésnek a biztosítására vágyott, nem pedig az ismét csak áldozatokat és munkát kívánó új (szociális) gazdasági rendre, amelyet alapjaiból kellett volna fokozott fegyelem és szervezettség mellett felépíteni: Így azután csak az a része válhatott a szocialista programnak testté, amely a termelt javak bőkezűbb megosztásáról s az alsóbb osztályok jobb létének a biztosításáról szól. Arról, hogy az ily szükséglet-kielégítéshez szociális munka és többtermelés kell, nem akart ebben a javakban megfogyatkozott országban hallani senki.

Ezeket a lélektani momentumokat kell figyelembe venni, hogy megértsük a forradalom utáni fejlődést s nevezetesen azt, hogy miért vált ez az időszak az állami költekezések eldorádójává. - Hogy csak a főbb tételeket említsük: kétségtelen, hogy a háborús drágaság és a pénz értékének leromlása legnagyobb súllyal a fix fizetésükre útalt köz- és magánalkalmazottakra nehezedett volt. Az alkalmazottaknak ezt a nehéz helyzetét a háború alatt engedélyezett különféle segélyezések csak részben enyhítették. Most tehát a forradalom utáni kormánytól s illetve annak uralma alatt, a drágaságot arquiparáló fizetésemelést várt mindenki. Az új kormány pedig már népszerűségének biztosítása érdekében sem kívánt elzárkózni a közszolgálati alkalmazottak illetményeinek általános, nagymérvű emelése felöl; nem is szólva azokról az illetményjavításokról, amelyeket egyes csoportoknak a forradalom alatti magatartásuk elismeréseképpen engedélyezett. Az ezen utóbbi okból engedélyezett illetményemelések azután a hasonló munkakörökben levő alkalmazottaknak más csoportjainál természetszerűleg újabb igényeket és kívánalmakat keltettek, amelyeket az egyenlő elbánás elve alapján szintén nem lehetett figyelmen kívül hagyni. igy aztán az egymással versenyző kívánalmak kielégítésének legalább nagyjából való biztosítása, az egyszersmindenkorra adott különféle segélyösszegekről nem is szólva, évi összegben mintegy 1.27 milliárd korona állandó kiadási többletet hárított az államra. A közszolgálati alkalmazottak érdekében az állam által elvállat e kiadási többletnek többé-kevésbé megfelelősen emelkedett persze úgy az autonom közigazgatási testületeknek, mint minden magánvállalatnak és intézménynek a személyzeti kiadása, mert az itteni alkalmazottak sem kívántak az állam terhére fizetettek mögött elmaradni.

A forradalom s az azt követő események a hadseregre teljesen bomlasztó hatással voltak. A kötelékek feloldódtak, s a sereg tagjai szétszóródtak úgy, hogy csak a legnagyobb nehézségek árán lehetett később a közbiztonság és rend fenntartására fegyveres erőről gondoskodni. A karhatalomnak a forradalmi kormány helytelen politikája, sőt jórészben közreműködése folytán szétzüllött alakulatai helyébe szükséges új alakulatoknak, a nemzet- és népőrségeknek a megszervezése és fenntartása azután óriási kiadásokat okozott. Hozzájött e kiadásokhoz a leszerelő katonaság részére engedélyezett járulékoknak a szükséglete; amely leszerelési járulékok megfelelő ellenőrzés és a felhasználás kellő irányítása nélkül engedélyeztetvén, végeredményben csak a költekezést és a munkátlanságot mozdították elő és az államnak nagymérvű megterhelésével szemben csak a legkevesebb esetben váltak az igényjogosultak új gazdasági elhelyezkedésének előmozdítóivá. Ily módon a közgazdaságra háruló előny nélkül és anélkül, hogy akárcsak a rend és nyugalom is valóban biztosítottnak lett volna mondható, összesen több mint 1.5 milliárd koronányi költség állott elő a forradalom és a tanácskormány megalakulása közötti időben a hadügyministerium és a közbiztonsági szolgálat kezelésénél.

Folytonosan emelkedő összeget vett igénybe az említett időszak alatt a rokkantaknak és azután a munkanélkülieknek a támadása is. A háborús szállítások hirtelen megszüntével a gyárak jórésze megrendelés nélkül maradt. Az a körülmény pedig, hogy a fegyverszüneti szerződés határozmányainak ismételt megsértésével mind újabb és újabb területek kerültek ellenséges megszállás alá, hova-tovább a nyersanyag- és szénellátás is lehetetlenné tette. Az ország központjának a részekkel való összekötettése megalakult és erőszakosan szétszakíttatott az a forgalmi hálózat, amely az ország gazdasági életét szerves egységbe fonta. Ily viszonyok között természetes, hogy nemcsak a rokkantak s a hadból visszatérők részére nem lehetett új munkaalkalmakról gondoskodni, hanem mind nagyobb számban váltak a régi munkások is foglalkozás nélküliekké. Mindezek eltartásának azután az államra hárult a drágasággal folyton fokozódó terhe.

Pontos adatok arra nézve, hogy mennyibe került az államháztartás a két forradalom (az 1918. évi október vége és az 1919. évi március 21-ike) közötti időben, nem állanak rendelkezésre; s teljesen praeciz számítás erre nézve későbben is aligha lesz eszközölhető. A kiadásoknak egy része ugyanis a demarkácionális vonalakon túl eső területek magyar közigazgatása érdekében eszközöltetett, amely közigazgatás irományai és feljegyzései az e területeken időközben bekövetkezett események folytán részben elkallódtak, s amely közigazgatás alkalmazottai pedig - a nemzeti államnak a szóban levő területeken történt berendezkedése kapcsán - nagyobbrészt eltávolíttattak állásaikból.

Reá kell itt mutatni arra, hogy a fegyverszüneti egyezmény értelmében a magyar kormánynak a kiürítendő területeken is biztosított polgári igazgatás már kezdettől fogva úgyszólván csak abban állott, hogy a magyar kormánytól igényeltetett s illetve általa adatott az ellátmány a kiürített országrészek igazgatási költségeinek a fedezésére. Így azután a hatóságok és hivatalok fenntartási költségei, különösen pedig leszerelési járulékok fejében jelentékeny összegek fizettettek a demarkácionális határokon túli területeken is. A központtól e területek érdekében teljesített kiadásokkal szemben azonban bevétele egyáltalán nem volt a kormánynak ezekről a területekről; s a megszállás, a fegyverszüneti határozmányok figyelmen kívül hagyásával, lassanként olyan helyzetet teremtett, amely a kormány részére a további pénzellátmányok küldésének ésszerűségét, majd lehetőségét is megszüntette.

A fegyverszüneti határozmányoknak a figyelmen kívül hagyása, a demarkácionális határoknak folytonos szűkítése, s az ország nagy területeinek ellenséges megszállása volt kétségtelenül a főoka annak, hogy a kormányzat és a közigazgatás a forradalmi láz elmúltával is konszolidálódni nem birt. Közgazdaságunk - a minket környező országok ellenséges tényei folytán - mind újabb és újabb rázkódtatásoknak volt kitéve, s a financiáknak ily körülmények közt a bankóprés maradt az egyedüli támasza.

A szóbanforgó időszak egész állami gazdálkodásra vonatkozó központi feljegyzések és a már rendelkezésre álló egyéb (rendszeresen különben még fel nem dolgozott) adatok alapján nagyjából rekonstruálhatók a népkormány gazdálkodásának főeredményei. Ez eredmények a következő képet mutatják

a) Az államadóssági szolgálat ellátásával felmerült kiadások 476,981.000 K.
b) A tényleges és a nyugellátásban levő közszolgálati alkalmazottak és az állami intézményeknél (hivataloknál és üzemeknél) felfogadott munkások anyagi helyzetét javító intézkedések költségei

632,443.000 K.
c) A katonai szolgálatra bevonultak hozzátartozói részére engedélyezett (csak az 1919. évi február végével beszüntetett ) segélyek szükséglete
428,014.000 K.
d) A rokkantak, hadiözvegyek és árvák ellátásra, gyógykezelésére, oktatására és segélyezésére fordított kiadások
56,443.000 K.
e) A munkás segély akció kiadásai, munkanélküliek támogatása, rendkívüli bérpótlékok 312,670.000 K.
f) Az ellenséges betörés folytán kárt szenvedett erdélyi részek lakosainak a segélyezésére indított akció folytatólagos költségei és különféle egyéb segélyezési kiadások
148,324.000 K.
g) Közbiztonsági és hadügyi kiadások és pedig:
1. A népőrség és a nemzetőrség fentartása, karhatalmi testületek rendkívüli szükségletei s a katonatanács szervezése folytán felmerült kiadások

95,501.000 K.
2. A leszerelési illetmények fejében kifizetett összegek circa 600,000.000 K.
3. A hadügyministerium többi kiadásai 825,942.000 K.
Összesen 1-3 1.521,443.000 K.
h) A közélelmezés biztosítására, illetve megjavítására fordított kiadások 205,938.000 K.
i) A volt Monarchia közös ügyeinek felszámolásából kifolyólag a közös hatóságok szállítóival szemben fennálló követelések kiegyenlítésre és a felszámoló hivatalok fentartási költségeire fordított összegek

434,632.000 K.
j) A francia megszálló csapatok költségeire és a politikai helyzetből folyó egyéb rendkívüli szükségletekre utalványozott összegek
77,411.000 K.
k) Az adminisztráció folyó kiadási szükséglete 545,699.000 K.
Együtt kereken 4.800,000.000 K.

Nem egészen 5 hónapig (1918. évi október végétől 1919. március 21-éig terjedő időben való) kiadásokról van itt szó, a havi kiadás tehát kerek egy milliárdot tett ki, - holott a háború alatt, amikor a kiadások az ország egész területére vonatkoztak, a magyar állam havi kiadásai még a háború legutolsó idejében is csak 700-800 millió K körül mozogtak. Az összehasonlítás kedvéért megjegyeztetik továbbá, hogy a magyar államnak a legutolsó, vagyis az 1913. békeévbeli állami kiadásai, amint az fent számjeleztetett, összesen 2.318,519.000 K-ra rugtak, amely összegben azonban 251,804.000 K beruházási költség és kereken 162 millió K-t tevő olyan kiadás is befoglaltatik, amely kiadás a Magyarországtól az 1918. év október végén különvált Horvát-Szlavonországoknak állami és autonom igazgatási szükségleteiből folyólag merült fel.

A jelzett 4.8 milliárd K-nyi kiadás a fentebb vázolt körülmények közt önként érthetőleg csak igen kis részben volt az állami folyó bevételekből fedezhető. Hanem a fedezet kölcsönből és pedig túlnyomólag a jegybank igénybevétele útján kellett előteremteni. Így nőtt meg és érte el eladósodásunk a kvótának megfelelő mérvét a jegybankkal szemben; holott a fegyverletétel időpontjában ez az eladósodás - az osztrákokénál helyesebb háborús pénzügyi politikánk folytán - aránylag jóval kisebb volt, mint Ausztriának a jegybankkal szemben való eladósodottsága.

Megjegyeztetik, hogy a központi állampénztár pénzkészlete (a készpénz és a pénztár giro- és csekkszámláinak követelése) az 1918. évi október 31-én kereken 109 millió K-t, az 1919. évi március 21-én pedig 577 millió K-t tett ki. A szóbanforgó időszak alatt az Osztrák-magyar Banktól a már régebben kötött kötelezvény-kölcsönök fejében összesen 3.376,000.000 K vétetett fel, - a nevezett bank által kibocsátott pénztárjegyekből pedig kereken 1.395,000.000 K és a magyar bankok által - megkötendő államkölcsönökre - eszközölt előleges befizetések fejében kereken 560 millió K folyt be. Ezeken kívül összesen mintegy 400 millió K-t tehetett ki a folyó állami bevételek összege. A felsorolt bevételi tételek együtt 5.731,000.000 K-t tesznek ki, - amely összegből levonva a központi állampénztár pénzkészletének a fentiek szerint mutatkozó emelkedés összegét, vagyis (577-109=) kereken 468 millió koronát, az eredmény 5.3 milliárd K, melyből 4.8 milliárd a fentiekben részletezett állami kiadásnak fedezésére fordíttatott, 500 millió K pedig pénzintézeteknél helyeztetett el.

Ellenállás a kormánya a fenti kezelési eredményekre vezetett gazdálkodásval szemben a követelményben nem nyilvánulhatott meg. A háborús nélkülözések kárpótlásának és a nagy tömegek kielégítésének szociális jelszavaival szemben nem csak hogy sikert nem igért, de veszélyes vállalkozásnak is látszott józanságot prédikálni. Így azután a destruktiv kormányzat maradhatott az úr, annál is inkább, mert dacára az oroszországi kifejlet példájának, semminemű külső, habár csak erkölcsi támogatásnak a kilátása nem mutatkozott ez irányzattal szemben.

Ellenkezőleg, szabadságot nyert a környező államoknak - belviszonyainkra bármily végzetes hatású - minden ellenséges ténye. Mintha nem is lett volna fegyverszüneti szerződés: igazgatási és gazdasági határvonalak teremtettek a magyar földön, amely vonalak megrázkódtatásszerűen megszüntették az ország egymásra utalt területeinek forgalmi és gazdasági kapcsolatát. A meg nem szállott, de az ipari termeléshez szükséges szénből és nyersanyagoktól elvágott és élelmezésben veszélyeztetett központi országrészben pedig magukra hagyattak az emberek.

Csoda e, ha az anarchia terjed, s ha nem következhetett be a kormányzatban jobbra forduló változás?

Országgyűlés nem volt és az emberek még túlságosan a forradalmi események hatása alatt állottak. Rendnek és közbiztonságnak teremtése és újabbi erőszakos megrázkódtatásoknak elkerülése érdekében nem látszott nagynak semmi állampénzügyi áldozat, ha az a forrongó tömeg megnyugtatásához és a munka újbóli felvételéhez vezet. E tömegek szemét pedig elkápráztatta egyeseknek a háború alatt szenvedett gazdasága, amely helytelen fogalmakat keltett a társadalomnak - valójában nagyon is megcsappant - gazdasága és az állam adóbevételi lehetőségei felől.

A nagy számok már a háború alatt elvesztették félelmes jellegüket; s különben sem a pénzügyi összeomlás volt a legrosszabb, amitől félni kellett. Mégis reméltünk és a tavasz beálltához fűződött ez az remény. Azt hittük, hogy a föld szagára megindul a mezei munka s ennek megindulása magával vonzza a többit.

Az úgynevezett tanácskormány pénzügyi gazdálkodása

Nem úgy történt. Az általános elernyedés és tanácstalanság közepett, tág lelkiismeretű vagy politikai gyakorlattal nem bíró vezetők kezéből egy kis, de jól szervezett csoport kezébe került az uralom. A bolsevizmus következett.

Azoknak, akik ily módon az állami hatalom birtokába kerültek, nem volt határozott közgazdasági vagy állampénzügyi programjuk. A beállítás ugyan az volt, mintha a proletárdiktatúrára a szociális termelési rend megvalósítása céljából lenne szükség. A gyakorlatban ezzel szemben éppen ellenkezőleg a proletárdiktatúra fenntartásának és megerősítésének érdekeit irányították a közgazdaság és a pénzügyek terén tett összes intézkedéseket. A termelő üzemek kommunizálásánál nem a termelés fokozása, hanem a rendszer híveinek hatáskörhöz, jövedelemhez és hatalomhoz való juttatása volt az igazi cél. Ily körülmények között önként érthető, hogy nemcsak többtermelésről, de a termelés addigi alacsony fokának a fenntartásáról sem lehetett szó. A bolsevizmus ereje a városokban volt nagyobb s a magukat eltartatni kívánó városok és a falun nemsokára nyilt ellenségekként állottak szemben. A javak kicserélése megakadt, a készletek fogytak, az importnak lehetőségét pedig kizárta a blokád. A tényleges szükséglet-kielégítés lehetőségei ilymódon a minimumra korlátozódtak. A tömeg megszerzésének a biztosítására azonban - a terroron kívül - még fennmaradt eszközül a pénz; mert a nagy összegű pénz, ha nem is lehetett érte áruhoz jutni, még jórészben megtartotta a kapitalista gazdasági rend alatt birt varázsát.

A tanácskormánynak tehát, hogy tarthassa magát, első s egyben utolsó eszközként is pénzre volt szüksége. Ezt azonban elkobzások útján kielégítő mérvben nem biztosíthatta. Kénytelen volt ezért a bankópréshez folyamodni.

A tanácskormány e részbeni működését illetőleg megjegyzendő, hogy ezen kormányzat az uralmának tartama alatt (vagyis 1919. március 21-től 1919. évi július végéig) kereken 253,704.000 K értékű postatakarékpénztári pénzjegyeken kívül mintegy 5.6 milliárd korona bankjegyet hozott forgalomba. Az igényelt bankjegymennyiségről azonban legális úton nem gondoskodhatván, pénzszükségletének kielégítésére az Osztrák-magyar Bank bankjegyeit hamisította. Ily hamisításra könnyű módot adott az a körülmény, hogy a bank által a háború alatt bevezetett, egyébként tökéletlen kivitelű 200 és 25 koronások clichéi még a népkormány idején a bank budapesti főintézetéhez hozattak le. Ezek a 200 és 25 koronások, továbbá 2 és 1 koronás bankjegyek utánoztattak tehát és a szóbanforgó hamisítványokról - amennyire eddig megállapítható - mintegy 3.5 milliárd korona név értékű pénzjegy került forgalomba. E pénzjegyeknek a terror képezte a fedezetét.

A forgalomba-hozatal túlnyomólag a jegybanknak az u. n. tanácskormány által birtokába vett budapesti főintézete útján eszközöltetett, ez intézetnek adatván át az említett bankjegyutánzatok (és a postatakarékpénztári pénzjegyek is) oly célból, hogy az intézet a tanácskormány uralmának kezdetekor ott talált s mintegy 2.1 milliárd korona értékű jó bankjegyek készletének a kimerülése után is képesíttessék a tanácskormány által igényelt állami kölcsönök folyósításra. Összesen 6.5 milliárd korona kölcsönt kényszerített ki ily módon a budapesti főintézettől a tanácskormány, amely kölcsönből a szovjeturalom bukásáig 6 milliárd korona vétetett igénybe.

Közbevetőleg megjegyeztetik, hogy az, hogy a kölcsönkötés formalitása alkalmaztatott a pénz előteremtésénél, csak az ügyeknek ily módon való intézéséhez szokott és a szovjet uralom alatt is tovább szolgálni kényszerült régi tisztviselőknek tudandó be. Aminthogy általában csak ezen tisztviselői karnak tudható be, hogy ma egyáltalán rendelkezünk adatokkal és feljegyzésekkel, ha sokban csak hiányosságokkal is, a tanácskormány alatti pénzügyi gazdálkodásra nézve.

A jegybanknál, a jelzett kölcsönökre igénybevett 6 milliárd koronán kivül, igénybevétetett továbbá a tanácskormány által a központi állampénztárnak 1919. évi március 21-én volt és fentebb már számjelzett 577,000.000 K-t tevő pénzkészlete, valamint az az 500 millió K is, amely a fentebb már ugyancsak előadottak szerint pénzintézeteknél volt az állam javára elhelyezve. Szolgálatba állította továbbá a tanácskormány az összes pénzintézeteket, hogy a kommunizált üzemek költségeit fizessék.

A pénzintézetek állami pénztárakként működtek; és legfontosabb feladatuk épen a kommunizált üzemek kiadásai és bevételi számláinak a vezetésében állott. A kiadások e számlákon - az üzemek mindenkori pénzszükségletének megfelelően nyitott - hitelek keretében voltak teljesítendők; és az intézet az esetre, ha bevételeiből e kiadások folyósítására a szükséges pénz felett nem rendelkezett, időnként megfelelő dotációban részesült.

931 pénzintézet állott a tanácskormány ellenőrzése alatt. Ezek közül 703-tól és pedig 67 fővárosi és 636 vidéki intézettől szereztettek be a kommunizált üzemek gazdálkodására vonatkozó számláknak a kivonatai. A beérkezett adatok összesen 9.508 vállalatra és intézményre vonatkoznak, amelyek közül 1.214 az állami vállalatok és intézmények száma.

Ezen a fokozatosan kommunikálás alá került különböző vállalatok és intézmények közül a magánvállalatok folyószámláin - a kommunizálás idejében fennálló és együttszámított követeléseknek összege, a kommunizálás idejében fennálló és együttszámított tartozások összegével szembeállítva - kereken 178,470.000 K netto követelést; az állami intézmények és vállalatok folyószámlái pedig a tanácskormány kezelésébe történt átvételükkor kereken 39,000.000 K nettó követelést tüntettek fel. Ezzel szemben a tanácskormány bukásának bekövetkezte után, 1919. évi julius 31-én az említett nagyvállalatok folyószámláin az együttszámított követeléseknek az együttszámított tartozásokkal való szembeállítása kereken 649,472.000 K netto tartozást (827,942.000 K romlás); az állami intézmények és vállalatok folyószámláinak együttes mérlege pedig 658,135,000 K netto követelést (619,135.000 K javulást mutat. Hangsúlyozandó persze, hogy a magánosok számlaeredményeinek a fentiek szerinti egybefoglalása tulajdonképen csak a kommunista gazdálkodás elvek szempontjából állja meg a helyét. Ami pedig az állami intézmények és vállalatok folyószámlaeredményeinek az alakulását illeti, megjegyzendő, hogy a saldonak 619,000.000 K-val való javulása főleg ama körülmény folytán állott elő, hogy a számla lezárásának időpontjában, vagyis 1919. évi julius 31-én már be volt fizetve a vörös hadsereg augusztus havi ellátmánya fejében a postatakarékpénztár által augusztus elején kifizetendő összeg.

Közszolgáltatások természetével biró bevételek a tanácsköztársaság idejében önként érthetőleg csak igen szórványosan folytak be. A régi törvények uralma megszünt és igy adóbefizetések úgyszólván csak a tanácsköztársaság uralmának vége felé - az uralom közelei bukása reményében - teljesíttettek egyesek által, akik a forgalomba hozott hamispénztől ez uton szabadulni igyekezetek Némely állami üzem és jövedéki ág kezelésében azonban jelentékenyebb bevételek is mutatkoztak. Igy az államvasutaknál, amelyeknél a személyszállítás díja igen jelentékenyen emeltetett, kereken mintegy 71,000.000 K, a pénzügyministerium kezelésében pedig főleg a tetemesen megdrágított dohánygyártmányok eladásából kereken mintegy 241,000.000 K folyt be. Megjegyeztetik azonban, hogy az államvasutak említett bevételi eredményeivel szemben ezen üzem kiadásai kereken mintegy 668,000.000 K-t tettek ki. Jelentékenyebb, összesen kerek 55,000.000 K-t tevő bevétel folyt be a tanácsköztársaság által az állam számára lefoglalt ház- (lakás) bérekből is, amely bevétellel szemben azonban a házak fentartására fordított, valamint a lakásbiztosság, a lakásügyek direktoriuma stb. részére engedélyezett kiadásoknak kereken 19.5 millió koronát tevő összege állott szemben.

Ami már most a szovjet uralom alatti ama bevételeknek és kiadásoknak az egybefoglalását illeti, amely bevételek és kiadások államainak tekintendők, úgy megjegyzendő, hogy a szovjet gazdálkodásról annak külön jellegénél fogva, tulajdonképen alig megfelelő a normális kezelésnek szánt zárszámadás rovatrendszeréhez alkalmazkodó összefoglalását készíteni. Nagyjából való tájékoztatást azonban ilyen összefoglalás is nyújt, és azért az alábbiakban az állami zárszámadás szokásos teminologiája szerint megjelölve tüntettetnek fel azok az eredmények, amelyek a szóbanforgó kezelésre a központi állampénztárnak és még 99 állami pénztárnak a pénzkezeléséről beszerzett adatok alapján ezidőszerint hozzávetőleges pontossággal megállapíthatók. - Előrebocsátandó, hogy a lenti táblázatban feltüntetett bevételi összegek túlnyomó részükben nem jelentenek tényleges állami jövedelem, hanem átszámításokból származnak. Az egyes intézmények czéljaira szükséges összegek ugyanis a bizományos kezelésben kiadásként utalványoztattak és az illető tárcánál bevételeztettek. Igy állott elő a kitüntetett bevételi összegek túlnyomó része.

I. Költségvetésszerű kezelés.
a) Tényleges bevétel
(koronákban)
Tényleges kiadás
(koronákban)
1. Tanácsköztársaság elnöksége 305.000 3,498.000
2. Államadóssági kezelés 1,892.000 31,680.000
3. Kisebb népbiztosságok (igazságügyi, német, ruszka-krajnai stb.) 13,388.000
4. Külügyi népbiztosság 777.000 19,623.000
5. Belügyi népbiztosság 3,232.000 195,713.000
6. Pénzügyi népbiztosság 240,706.000 189,365.000
7. Szociális termelés népbiztossága 15,626.000 74,679.000
8. Földmívelésügyi népbiztosság 75,659.000 88,407.000
9. Közoktatásügyi népbiztosság 2,923.000 230,412.000
10. Munkaügyi és népjóléti népbiztosság 1,536.000 159,911.000
11. Hadügyi népbiztosság 114,770.000 3.307,372.000
12. Vörös őrség 2,817.000 514.162.000
Együtt 473,631.000 4.889,408.000
b)
13. Államvasutak 71,300.000 667,600.000
14. Posta- és postatakarékpénztár 28,251.000 100,637.000
15. Állami vasgyárak 67,411.000 84,436.000
Együtt 166,962.000 852,700.000
c)
16. Kölcsönbevétel 6.500,000.000
Költségvetésszerű kezelés összesen 7.140,593.000 5.742,108.000
II. Alapok kezelése 37,414.000 28,284.000
III. Bizományos kezelés 26,369.000 1.486,826.000
IV. Szállítmányok és ellátmányok 1.886,751.000 1.886,751.000
V. Direktóriumoknak előlegek 1,109.000 62,882.000
Főösszeg (I-V.) 9.092,236.000 9.206,851.000

A kimutatott kezelési eredmények az 1919. évi március 21-től 1919. évi július 31-ig terjedő időről szólnak és csak a tanácsköztársaságnak a gazdálkodására, vagyis azon a területen folytatott állami gazdálkodásra vonatkoznak, amely területét (circa 16 vármegye) a vörös uralom alatt állott.

Ez az uralom az ember rossz tulajdonságokra volt alapítva és azokból merítette erejét. Annak a megítélésénél tehát, hogy ez uralom minő kihatással volt, nemcsak a pénzgazdálkodásnak számokban jelentkező eredményei, hanem az erkölcsökben s általában a szellemeik terén való rombolás is egyképen figyelembe veendő.

A lakosság túlnyomó része az állam eltartottjává lett. A munkakerülő söpredék jutott uralomra és olyanok váltak az ország sorsának intézőivé, akiknek normális viszonyok között az állami igazgatás munkájában a legszerényebb módon való közreműködésre sem lehetett kilátásuk. Féktelen ambicióknak nyílott tér, sem a tehetségnek, sem a szorgalomnak a hiánya nem jelképezvén e részben akadályt. A nemzet minden értékes eleme viszont önkéntes vagy kényszerű visszavonultságban élt és sokan az üldözések és a kiállott szenvedések hatása alatt mindenkorra elvesztették munkakedvüket, sőt munkaerejüket is., Sokan elköltöztem, sokan más hazát is kerestek, abban a hitben, hogy itt már nincs jövő. Mindez eredményében a messze jövőre is kiható; és hosszú időnek kellett eltelnie, míg a munkának és a képességeknek helyes értékelése újra általánossá válhatik.

De ha a társadalom minden rétegének kárával járt a szovjeturalom, legrombolóbb hatású mégis az ipari munkásságra volt, amelynek a szociális gazdasági politika helyett a munkásosztály uralmának biztosítását hirdette legfőbb célként. Oly módon ferde világításban kerültek az európai munkásság évtizedes törekvései az ország fiatal, jórészben csak a háború kifejezett ipari munkásosztálya előtt és a hatalmi kérdés hátterébe szorított a társadalom gazdasági jólétére és ennek valódi eszközének a munkának biztosítására irányuló minden komoly törekvést. A gyári munkásoknak egy részét már a háború vége felé mind súlyosabbá váló széninség miatt állandó segélyezésben kellett részesíteni. Igen jelentékenyen emelkedett azután a munkanélküli segélyezések szükséglete az 1918. évi októberi forradalmat követő időben, míg a kommun alatt úgyszólván a munka nélkül való állami ellátás lett az általános szabály; és az állam a háború alatti legnagyobb munkaadónak a szerepét a munkálatlanság eltartójának szerepével cserélte fel. Hogy ez mély nyomokat hagyott a lelkekben, az kétségtelen.

Szem előtt kell tartanunk az előadottakat, ha az ország gazdasági erőit - amelyek végeredményben a társadalom tagjainak munkakedvétől és képességeitől függőnek - mérlegelni akarjuk.

Az bizonyos, hogy a gazdasági alap, amelyre jövőnket felépíteni kell, súlyos rázkódtatásokat szenvedett. A készleteket felélték, a termelés megszűnt, a munkától elszoktak az emberek. Az állami igazgatás szálai összekúszálódtak, felbomlott a rend, az általános felfordulásban pedig vagyonokat harácsoltak össze maguknak és vittek ki külföldre az államcsinnyel hatalomra került vezetők.

A román megszállás után kialakult helyzet

Ha a bolsevizmus megindította a financiákat és a pénzrendszert, tönkretette a kommunizálás ürügye alatt az ország egész állami és közgazdasági szervezetét, lehetetlen vagyoneltolódásokat okozott és megtámadta a nemzet összes erkölcsi és szellemi javait: úgy a román megszállás alatt viszont a materiáliák szenvedtek és elrekviráltatott és elvitetett úgyszolván mindaz, ami megmozgatható volt. Így egészítette ki egymást a bolsevizmus és az attól az országot megmentő uralom, - hogy a megszálló seregek távozása után úgy látszott, hogy nem maradt itt egyéb, mint a házak és a puszta föld és az elkeseredett emberek.

Rekvirálások nemcsak a megszálló seregek szükségleteinek a kielégítésére eszközöltettek. A fogyasztási cikkekben való csekély készleteink kimerítése mellett, az ország mezőgazdasági termelő eszközeinek és gyáripari berendezéseinek nagy része szintén a megszállás áldozatául esett; és a cél a román állam közgazdaságának Magyarország javaiból való felruházása volt.

Nemcsak rekvirálások történtek, hanem számos esetben hatóságaik felhatalmazása és intézkedése nélkül erőszakosan vették el a gazdáknak iparosoknak és kereskedőknek a javait a nem kellően fegyelmezett csapatok.

A rekvirálásoknál az árak messze a forgalmi érték alatt állapíttattak meg, s ez igen alacsony árak mellett is csak kivételesen történt készpénz fizetés.

Pontos és hű képét ma még nem adhatjuk a megszállás hatásának és közgazdaságunk veszteségének. A románok mindeddig nem ürítették ki teljesen azt a területet, mely az entente által elkészített békepontozatok szerint Magyarországnak megmaradna s így a káradatok rendszeres gyűjtését még meg sem kezdhettük. De nem kezdettük meg a rendszeres gyűjtést annál kevésbé, mert a gyűjtésnek és a szenvedett károk felvételének nézetünk szerint mindenesetre a szövetséges és társulati hatalmak ellenőrzése alatt kell majd megtörténnie.

Az ily módon eszközlendő felvételének azután majd híven feltüntetik a számokban kifejezendő károkat. Még e felvételek sem lesznek azonban alkalmasak arra, hogy teljes képet adják annak az egész rombolásnak, amelyeket közgazdasági és állami életünk terén a megszállás végzett.

A forgalom megbénult. A vasuti közlekedés részben a szénhiány, részben a mozdony- és kocsipark nagy részének a megszálló seregek által történt elvitele folytán a minimumra korlátozódott. E ritka vasuti járatokkal való utazás is azonban a román katonai hatóságok engedélyétől függött. A táviró, a nyomdák katonai cenzura alatt állottak. Postai forgalom úgyszolván nem volt. A vidéki hatóságok számára utasításokat kiadni, tőlünk számadásokat és jelentéseket kapni még a demokrácionális vonalakon belül eső területen is csak kivételesen lehetett.

A megszállás egész tartama alatt fennállott ezek a viszonyok a közigazgatás rendes menetének megindulását mindeddig lehetetlenné tették. És ma is jelentékeny nehézségeket okoz az adminisztráció tekintetében az, hogy az elmúlt viharos idők alatt sok helyen megsemmisültek a feljegyzések és iratok és hogy az októberi forradalom óta gyakori változtatások szétszórták a régi tisztviselői személyzetet.

Még mindig alig van tehát mód, kellően tájékozódni a viszonyok és szükségletek felől és így csak lassan és nagy nehézségekkel kezdődhetik az újraszervezés munkája.

Jelenleg azonban a román megszállás által teremtett helyzet folytán még a legszükségesebb állami kiadások sem fedezhetők további pénzjegykibocsátás nélkül; az állami kölcsönök szolgálata pedig, amelyet a tanácskormány beszüntetett, mindeddig teljességében felvehető nem volt. Igyekeznünk kell azonban ezt az állapotot megszüntetni s a kölcsönszolgálatot fokozatosan újból megkezdeni, mihelyt s illetve amily mérvben arra a jogosulatlan megszállások megszüntével remélt konsolidációnk és az egyéb állami kiadásoknak minden vonalon a legszigorúbb takarékossággal leendő leszorítása módot nyujt.

Ezek az egyéb állami kiadások ezidőszerint havi 500-600 millió K között mozognak. A közszolgálati alkalmazottak fizetése s a közélelmezés biztosítására irányuló intézkedéseknek a költségei, továbbá a rend és közbiztonság fentartására szükséges hadsereg és karhatalom, valamint az újból felveendő közigazgatás céljaira fordított összegek, tehát mind olyan tételek teszik ki a jelzett összeget, amely tételek az állami élet nélkülözhetetlen szükségletei. Még mindig rendkívül magasságukat az óriási drágaság, illetve pénzünknek elértéktelenedése magyarázza - oly ható okok, amelyekkel szemben csak a termelés megindulása és a vasútviszonyok rendezése segíthetnek.

Az állami tartozások

A fentiekben már említettük, hogy mihelyt megszünik a minket környező államok ellenséges tényei által teremtett az a helyzet, amely minket kötelezettségeinek teljesítésében eddig akadályozott: a kölcsönszolgálatnak fokozatosan leendő újra felvételét tervezzük. Ismertetnünk kell tehát azt a helyzetet, mely az állami tartozások tekintetében áll fenn. E részben megjegyeztetik, hogy a szóbanforgó tartozások az alábbiak szerint alakulnak:

1. Ami mindenekelőtt a magyar államnak a háború előtti adósságait illeti, ezeknek az 1914. évi július 28-án volt tőkeálladéka az államadósságok egyes csoportjai szerint a következő:

a) zálogos és olyan kölcsönök, amelyek vasutaknak vételére s illetve hasonló szerelésekre fordíttattak
1.622,419.517 K,
b) földtermelési kötvények 354,009.200 K,
c) az italmérési jogok megváltoztatására, az 1888:XXXVI. tc. alapján kiadott kártalanítási kötvények, s illetve az ezen adósság konverziója folytán fennálló kölcsönök
425,070.450 K,
d) Vaskapuszabályozási kölcsön 42,624.000 K,
e) az 1867:XV. törvénycikkben elvállalt és az 1908:XVI. törvénycikkbe becikkelyezett pótegyezménynyel módosított államadóssági járuléknak a tőke értéke
1.348,886.463 K,
f) a fenti pontok alá nem eső egyéb kötvénykölcsönök és amortizációs kölcsönök együttvéve 4.494,825.275 K,
összesen 8.287,834.905 K.

2. A háború alatt felvett kölcsönök a következőképen osztályozhatók az 1918. évi október végén volt állapot szerint:

a) nyilvános aláírásra bocsátott kötelezvénykölcsönök (u. n. hadikölcsönök) 15.225,408.350 K,
b) bankok útján elhelyezett pénztárjegyek 3.216,986.000 K,
c) belföldi pénzintézetektől felvett függő kölcsönök 2.277,225.283 K,
d) külföldi pénzintézeti kölcsönök (az illető külföldi valutában kifejezett tőkeértéküket az 1919. év végén mutatkozott érmeparitás szerint számítva át koronára)
1.743,247.543 K,
e) az Osztrák-magyar jegybanktól felvett kölcsönök 10.168,189.092 K,
összesen 32.631,056.268 K,

Megjegyzendő azonban, hogy a háború előtti (1914. évi július 28-iki álladék szerinti) kölcsönökből 1.520,293.948 K-val számított államkölcsön 638,523.460 aranyforintra, 176,400.000 K-val számított kölcsön pedig 150,000.000 márkára szólott; míg 900,000.000 K-t kitevő kölcsön koronán kívül márkában, frankban és font sterlingben, 42,624.000 K-t kitevő kölcsön pedig koronán kívül márkában, frankban, font sterlingben és hollandi forintban fizetendő.

A háború alatt felvett kölcsönök 1918. évi október végén volt állaga pedig úgy oszlott meg, hogy azokból 30.887,808, 725 koronára szóló kölcsönön kívül 1.700,268.444 K-val számított kölcsön márkára - 31,248.000 K-val számított kölcsön hollandi forintra - 2,007.049 K-val számított kölcsön svéd koronára és 9,724.050 K-val számított kölcsön dán koronára szólott.

3. Az 1918. évi októberi forradalmat követőleg:

a) elsősorban - amint ez már fentebb is jeleztetett - a jegybank igénybevétele útján történt a kiadások fedezéséről gondoskodás. És pedig azoknak a követelmény-kölcsönöknek a realizálása útján, amely kölcsönök a még a háború alatt kötött egyezmények alapján voltak a jegybanktól igénybevehetők. Megjegyzendő, hogy ily egyezményeket a háború alatt egyidejűleg szokott volt kötni a jegybankkal Magyarország és Ausztria, és azok a kvótaránynak megfelelően megállapított kölcsönösszegeknek a rendelkezésére bocsátásáról szólottak. Ez egyezmények alapján igénybevehető kölcsönöket a háború utolsó idejében Ausztria hamarább vette fel, mint Magyarország, úgy, hogy Magyarországnak 1918. évi november 1-én még összesen 3.922,000.000 K-ra volt az egyezményektől kifolyólag igényre. A jelzett összegből az említett idő óta








3.376,000.000 K
íratott át a magyar központi állampénztár giroszámlájára (míg 546,000.000 K továbbra is a banknál maradt), Ezenkívül a nevezett bank - az általa 1918. november 1. és 1919. március 21. közötti időben kibocsátott pénzjegyek elhelyezése folytán nála befolyt összegekből összesen

1.428,149.996 K-t
bocsátott a magyar kormány rendelkezésre; megjegyezvén, hogy a bank a szóbanforgó pénzjegyek ellenértékét kölcsönképen a kvóta arányában szokta volt a két államnak (Magyarországnak és Ausztriának) rendelkezésére bocsátani.
b) Az említett Osztrák-magyar bank-kölcsönökön kívül magyarországi pénzintézetektől is történtek kölcsönfelvételek. Az annak idején tervbe vett, de tényleg azután kibocsátására nem került kilencedik hadikölcsönre a pénzintézetek által befizetett és még végleg el nem számolt előlegek, továbbá a tanácskormányt megelőző, valamint az azt követő időben kötött pénzintézeti kölcsönökre igénybevett összegek az 1919. évi október végén együttvéve kereken



1.030,000.000 K-t
tesznek ki.
c) Már a fentebb elmondottak során is említtetett a tanácskormánynak a jegybanktól kikényszerített 6.5 milliárdos kölcsöne amely kölcsön részben a budapesti főintézet készletében volt bankjegyek felhasználásával vétetett igénybe. Ennek a most említett körülmények a figyelembevételével folytak a tárgyalások az Osztrák-magyar bankkal a szóbanlevő kölcsönökről eredő kötelezettség megállapítására nézve, s e kötelezettség, valamint a bankot ért károk tekintetében elvállalt kötelezettség a bankkal szemben kereken




2.700,000.000 K-ban
határoztatta meg.
d) A szovjet-gazdálkodásból eredő hamis bankjegyek birtokosainak nagyobb károsodásoktól való megóvása érdekében a szóbanforgó hamis pénz államjegygyé deklaráltatott olyképen, hogy a jegyek értéke 200 K helyett 40 K-ban, s illetve 25 K helyett 5 K-ban határoztatott meg; amely megállapodás nagyjában az említett 200 és 25 koronások - a tanácsuralom utolsó idejebeli - forgalmi értékelésének felelt meg. Ez alapon mintegy 650 millió K teher hárult volna az államkincstárra. ez az összeg azonban kereken




700,000.000 K-ra
emelkedett annak folytán, hogy a román megszálló sereg a pénztáraiban maradt szovjet-bankjegyek fejében kereken 70.5 millió K névértékű ily pénzjegynek teljes névértékben való beváltását kívánta a magyar kormánytól. A szovjetjegyek beváltásán kívül a postatakarékpénztár által forgalomba hozott államjegyek fejében az 1919. évi október végéig kereken


1.000,000.000 K
tartozás terheli az államot.

4. Az államkölcsönöknek az 1-3. alatti felsorolásnál nem vétettek figyelembe:

a) azok a tartozások, amelyek az eddig még nem honorált hadi szolgáltatásokból, továbbá a hadi szállítók követeléseiből kifolyólag állanak fenn az állammal szemben. Hozzávetőleg számítva a még ki nem elégített ilynemű tartozások összegét a magyar szent korona országainak területén kereken


1.800,000.000 K-ra
becsülhetjük;
b) azok a kötelezettségek, amelyek a volt Monarchia közös ügyeinek a felszámolási költségeiből keletkeznek és még kiegyenlítésre nem kerültek; továbbá azok az annuitási és kamattartozások, amelyek a háború folytán s illetve a kölcsönszolgálatnak a tanácskormány óta történt felfüggesztése következtében szaporodtak fel. Mindezek az 1919. évi október végéig kereken



1.500,000.000 K-val
vehetők számításba.
A 3. és 4. pontok alatti tartozások együttvéve 12.534,149.996 K-t

tettek ki.

Ebből a 13.5 milliárdból esik a Károlyi-kormány idejére 6.2 milliárd, a tanácsköztársaság időszakára 6.2 milliárd és a nemzeti kormányzat idejére, 3.9 milliárd, havonta pedig átlagosan esett a Károlyi-kormány idejében 1.32 milliárd, a tanácsköztársaság idejében 1.44 milliárd és a nemzeti kormányzat idejében 0.48 milliárd.

A háború előtti, a háború alatt felvett és az 1918. évi október óta keletkezett állami tartozások együttes összege pedig kereken 54.5 milliárd K, amely összegből a magyar szent korona országaink a területén az 1910. évi népszámlálás szerint volt 20,886.487 lakost véve alapul, egy-egy főre 2.608 K állami tartozás esik.

Az állami kölcsönöknek egy jelentékeny része a külföldön lett elhelyezve. Az illető külföldi államok között - a részeire szakadt osztrák császárságtól eltekintve - Németország után első helyen Franciaország áll, amelynek területén számításunk szerint 105,631.000 koronában fizetendő állami adósságon kívül 464,210.500 frankban fizetendő adósság van elhelyezve. Angliában 6,236.000 koronában és 6,323.896 font sterlingben fizetendő adósságunk van; míg Belgiumban 28,358.000 koronában és 88,842.105 frankban fizetendő adósság állanak fenn. Jelentékeny összeg kölcsöneink lettek továbbá Németalföldön, Svájcban és egyéb semleges államokban elhelyezve.

Mindezen külföldi hitelezőkkel szemben az elvállalt kötelezettségeinket erőkhöz képest teljesíteni kívánjuk, épen úgy, mint az állam belföldi hitelezőivel szemben is. E részben első feladat, a kölcsön-szolgálatnak a jövőre nézve leendő felvételén kívül (amiről már szólottunk), a hátralékos kamatoknak és tőketörlesztési részleteknek a kifizetése. Az állam jelenlegi pénzügyi helyzetében azonban ez egyszerre nem történhetik meg. Megjegyzendő ugyanis, hogy az államadósságok szolgálatánál a még ki nem egyenlített kamatok és törlesztési részletek fejében 1919. évi szeptember 30-án 53,153.060 arany forint, továbbá 83,034.813 márka és 1.088,684.279 korona hátralékos tartozás állott fenn.

A valutáris helyzet és a pénzrendszer desoláltsága

Megjegyzendő továbbá, hogy a külföldi valutáról szóló kölcsönök, s illetve a külföldi pénzben fizetendő tartozások szükséglete az állam tartozásainak a fentiekben való részletezésénél az érmeparitás alapján számíttatott. A szóbanforgó állami kötelezettségeknek a helyes mérlegelése szempontjából azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy az érmeparitás alapján való számítás a tényleges viszonyoknak többé egyáltalán nem felel meg. Az árú- és értékpapir-export lehetőségének a korlátoltsága folytán ugyanis már a háború első szakában megindult valutánk értékének a megromlása, s e folyamat mind a mai napig feltartózhatatlanul folyik. Államjegyeinkről nem is szólva, az Oszrák-magyar bank kibocsátotta bankjegyeknek nincs ma már úgyszólván semmi értékük a külföldi piacokon. És az állandó romlás nemcsak a semleges és a győzte államok valutáival szemben mutatkozik, hanem az államkölcsönök szempontjából Magyarországot elsősorban érdeklő Németbirodalomnak a valutájával szemben is. A 117.6 K-ás paritással szemben ugyanis a márka árfolyama, amely közvetlenül az első forradalom után (1918. évi október hó 31-én) még 170.0 K volt, az 1919. évi augusztus 1-én, vagyis a tanácskormány bukásakor 229.9 K-t, az 1920. évi március 13-án pedig már 335 K-t tett ki. Az áruforgalmunk szempontjából oly jelentős svájci frank deviza-árfolyama pedig az említett időpontokban 240.9, illetve 869.6, s illetve 4.100 koronát tett ki.

Ily körülmények közt sem az államnak, sem a magánosoknak nem áll módjában, hogy a háború alatt felgyült s idegen valutában fizetendő tartozásaik kiegyenlítéséről gondoskodhassanak. Az idegen valutában való ily tartozásoknak ezidőszerint kifizetése ugyanis a legfőbb esetben oly kiadást jelentene, amely sokszorosan felülmúlja az illető adósnak egész vagyoni erejét.

Ezen felgyülemlett és idegen valutára szóló tartozásoknak az ügyre másképen, mint megfelelő moratórium engedélyezése által aligha lesz rendezhető. Ily moratórium engedélyezése pedig úgy az adósoknak, mint a hitelezőknek egyformán érdeke, mert a szóbanforgó valutatartozásoknak egyszerre való követelése csak az adósok teljes tönkretételét, tehát a kielégítési lehetőség megszűnését eredményezné.

A helyzet, amelyben ma vagyunk, a fentiekben kimerítően ismertettük. Ismertettük azokat az előzményeket is, amelyek helyzetük mai kialakulásához vezettek és azt hisszük, hogy minden elfogulatlan szemlélő előtt nyilvánvaló, hogy a fegyverszüneti szerződés határozmányainak velünk szemben való be nem tartása, a sorsunk alakulása iránti közömbösség és országunknak a megszálló prédájául való kiszolgáltatása voltak az okok, amelyek a jelenlegi situációba juttattak. Mert a háborút magát még átalszenvedtük anélkül, hogy a jövőre szólólag teljesítőképességünk elveszett volna. És ha a szövetséges és társulat hatalmakkal kötött fegyverszünet megállapodásai e hatalmak részéről betartatnak, ha az adminisztráció az ország egész területén a mi kezünkben marad s ha Budapestet és más nagyobb városainkat fegyelmezett ententecsapatok és pedig a konzerválás és nem a destruálás és a kizsákmányolás célzatával szállják meg: úgy kötelezettségeinknek most is megfelelhetnénk.

Hisz földünk termékeny, népünk intelligens és munkabíró és főleg parasztságunk erős. De a fegyverszüneti szerződésnek figyelmen kívül hagyásával előidézett helyzet, az e helyzetből kifejlett bolsevista uralom és az ide rekvirálni jött román seregek megszállása alatt közgazdaságunk anyagi erőforrásai egyenlőre teljesen kimerültek. Mert elfogytak vagy elrekviráltattak és hathatós külső segítség nélkül immár nem pótolhatók az állami gépezet működéséhez, az állampolgárok megélhetéséhez és a közgazdasági élet folytonosságának fentartásához szükséges termelési és fogyasztási javak.

Az utóbbi években gyors fellendülésnek indult iparunk a városokba, s ezek közt elsősorban Budapestre gyűjtötte össze a munkások ezreit. Ezek most gyárainknak a megszálló seregek által történt leszerelése, a nyersanyag és szénhiány folytán munka nélkül állanak. A városokba és elsősorban Budapestre szorult a szellemi munkásoknak nagy tömege is, akiket az országon osztozni kívánó államok rendszabályai hajtottak el megélhetésük eddigi helyéről.

A forgalmat és a termelő munkát meggátolták az ország részeit egymástól elvágó demarkácionális vonalak és ezeken a kinai falakon mindeddig csak a nálunk rekvirált javak elszállítása céljából nyilott rés.

A békekötésnek több mint egy év óta való elhúzódása - a vesztett háború tanácstalansága után - féktelen elemek érvényesülésének nyitott utat s állandóvá tette a krízist, amely a kereskedők minden osztályára kiterjed.

Berendezéseink egy természetes gazdasági és politikai egység, a magyar szent korona országai számára szólottak. E berendezéseket most - ha a demarkácionális vonalak véglegesekké válnának - az ideszorult és új elhelyezkedést keresők nagy tömegei dacára egy kis ország minimális teljesítőképességéhez kellene alkalmazni.

Romok és kilátástalanság, amerre nézünk. - De török hódoltság és tatárjárás is érte már e nemzetet, s mégis új életre keltette hivatásában és jövőjében való hitének szilárdsága. E hitre és a népek társadalmának a segélyére építünk, amelynek jóvá kell tennie a minket ért igazságtalanságot.

Reméljük a népek társadalmának támogatását és számítunk különösen a szövetséges és társult hatalmak segélyére. Számítunk arra, hogy e hatalmak az általuk felidézett események folytán megbénult teljesítőképességünk helyreállításához a szükséges segélyt meg fogják adni. Két okból: azért mert kötelességünk és azért, mert hitelezői érdekük.

II. melléklet

A magyar kormánynak 6.935/1919. M. E. számú rendelete az Oszrák-magyar bank alapszabályszerű működésének meghosszabbításáról

A magyar ministerium az 1912:LXIII. tc. 16. §-ában nyert felhatalmazás alapján a következőket rendeli:

1. § A jegybankrendszer terén jelenleg fennálló helyzet Magyarország területére nézve a törvényhozás további rendelkezéséig 1919. évi december hó 31-én túl is fentartatik

Az Osztrák-magyar bank ennek folytán felhatalmaztatik és köteleztetik, hogy Magyarország területén alapszabályszerű működését további intézkedésig folytassa.

Az 1911. évi XVIII. törvénycikkben, illetve az 1917. évi XVIII. törvénycikkben foglalt, az Osztrák-magyar bank szabadalmára és az azzal összefüggésben álló ügyekre vonatkozó határozmányok, továbbá a bank alapszabályai és az Osztrák-magyar bankkal vagy a bank a vonatkozó ügyekben létesített megállapodások, valamint a bank alapszabályok részben felfüggesztő vagy módosító kivételes intézkedések - amennyiben még érvényben vannak - továbbra is megfelelően alkalmazandók.

A bank szabadalmának lejárta esetére vonatkozó határozmányok ennélfogva csak akkor lépnek hatályba, ha az Osztrák-magyar bank alapszabályszerű működésének folytatására a jelen rendelettel adott felhatalmazás a törvényhozás rendelkezése folytán megszűnik.

2. § Az Osztrák-magyar bank belső elszámolását úgy köteles berendezni, hogy az 1919. évi december 31-ig kötött üzletek az azután létesítettektől elkülöníttetnek.

3. § A bankalapszabályoknak, valamint az Osztrák-magyar bankkal vagy a bankra vonatkozó ügyekben létesített megállapodásoknak a változott körülményeknek megfelelő módosítása külön rendelkezéseknek és megállapodásoknak tartatik fenn.

4. § Jelen rendelet 1920. évi január 1-én lép hatályba.

Budapest, 1919. december 29.

Huszár Károly s. k.,

ministerelnök.

III. melléklet

A magyar kormány 1919. évi 3.954/M. E. számú rendelete a forgalomban levő egyes fizetési eszközök értékének szabályozása tárgyában

1. § Az Osztrák-magyar Bank által kibocsátott, 200 koronáról és 25 koronáról szóló bankjegyek mellett nagy mennyiségben vannak forgalomban a bank által kibocsátotakhoz teljesen hasonló olyan 200 koronáról és 250 koronáról szóló bankjegyek, amelyeket a tanácsköztársaság a törvény ellenére jogtalanul állított elő és hozott forgalomba. A tanácsköztársaság által forgalomba hozott ezek a bankjegyek mint hamisítványok semmisek, az Osztrák-Magyar Bankot ezek tekintetében kötelezettség nem terheli s így a forgalomból való kivonásuk válik szükségessé.

Tekintettel arra, hogy a közönség ezeknek a hamisítványoknak a forgalomban bizonyos értéket tulajdonított s így semmissé nyilvánítások e jegyek birtokosait, különösen a munkásságot és a tisztviselőket igen érzékenyen sujtaná, a ministerium a hamisítványok helyébe birtokosaiknak az e jegyeken feltüntetett teljes érték egyötöd részéről szóló törvényes fizetési eszközöket fog szolgáltatni, elrendeli azonban, hogy addig is, míg ez a kicserélés technikailag keresztülvihető lesz, a tanácsköztársaság által kibocsátott ezeket a pénzjegyeket a rajtuk feltüntetett teljes érték egy ötödrésze erejéig, vagyis a 200 koronáról szóló pénzjegyek 40 K értékben, a 25 koronáról szólókat pedig 5 K értékben fizetésként mindenki elfogadni köteles.

Felhívja a figyelmet a ministerium arra, hogy a forgalomban levő 200 koronáról és 25 koronáról szóló bankjegyek nem mind hamisítványok, mert azok a 200 koronáról szóló bankjegyek, amelyek 2000 sorszámon alul vannak, valamint azok a 25 koronáról szóló bankjegyek, amelyek 3000 sorszámon alul vannak, az Osztrák-Magyar Bank teljes értékű kibocsátványai. Az Osztrák-Magyar Bank megteszi a megfelelő intézkedéseket ezeknek a bankjegyeknek a bank-alapszabályok és a szabályzatok értelmében való beváltására. Abból a célból, hogy a közönség a hamisítványokat az Osztrák-Magyar Bank eredeti jegyeitől megkülönböztethesse, az összes adóhivatalok és postahivatalok az összehasonlítás céljaira eredeti példányokkal láttatnak el és kötelesek a közönségnek a szükséges közelebbi tájékoztatást megadni.

A 200 koronáról és 25 koronáról szóló hamisítványokon kívül nagy mennyiségben vannak forgalomban az Osztrák-Magyar Bank által kibocsátott 2 koronáról és 1 koronáról szóló bankjegyekhez teljesen hasonló oly 2 koronáról és 1 koronáról szóló bankjegyek, amelyeket a tanácsköztársaság szintén a törvény ellenére jogtalanul állított elő és hozott forgalomba. A tanácsköztársaság által forgalomba hozott ezek a bankjegyek mint hamisítványok semmisek s az Osztrák-Magyar Bankot ezek tekintetében kötelezettség nem terheli.

Tekintettel azonban arra, hogy ezeknek értéktelenné való nyilvánítása a legszegényebb népréteget sujtaná a legszegényebben; tekintettel továbbá arra, hogy a forgalomnak kisebb értékű pénzjegyekre rendkívül nagy szüksége van s a hamisítványoknak más pénzjegyekkel való pótlása ezidőszerint technikai nehézségekbe ütközik, a ministerium elrendeli, hogy a tanácsköztársaság által kibocsátott ezeket a 2 koronáról és 1 koronáról szóló pénzjegyeket a rajtuk feltüntetett teljes értékben fizetésként mindenki elfogadni köteles, ezeknek beváltásáról az állam fog gondoskodni.

3. § A Magyar Postatakarékpénztár által kibocsátott 20, 10 és 5 koronáról szóló pénzjegyeket a rajtuk feltüntetett teljes értékben kell törvényes fizetési eszközül elfogadni.

4. § Egyes vállalatok és gazdaságok munkásai által augusztus havában eddig fel nem vett munkabéreknek, valamint az ezentúl esedékessé váló munkabéreknek mily arányban való fizetésére nézve a kormány az érdekelt munkás- és munkaadószevezetek meghallgatásával legközelebb fog intézkedni. A vállalatok és gazdaságok addig is a munkásoknak a megélhetésüket biztosító megfelelő előlegeket tartoznak adni.

5. § A jelen rendelettel kapcsolatban a magánjogi viszonyok tekintetében és egyéb jogi vonatkozásokban szükséges szabályokat legközelebb kiadandó külön rendelet fogja megállapítani.

6. § Ez a rendelet kihirdetésnek napján lép életbe.

Budapest, 1919. évi augusztus hó 14-én.

Friedrich s. k.,

ministerelnök.

IV. melléklet

A magyar kormány 837/1920. M. E. számú rendelete az 1920. évi cukorrépatermelésről és az 1920/1921. termelési időszak alatti cukortermelésről

1. § Az 1920. évben a cukorrépatermelés és az 1920. évi termésű cukorrépa felhasználása nem esik korlátozás alá. Ehhez képest az 1920. évi termésű cukorrépa ára a cukorgyári vállalatok és a cukorrépatermelők közötti szabad megegyezés tárgya.

A cukortermelés, valamint az 1920/1921. termelési időszak alatt belföldön előállított cukor forgalombahozatala az 1920. évi szeptember hó 1-től kezdve szintén szabad.

2. § A pénzügyminister a közfogyasztás érdekeinek biztosítása végett ellenőrzi, hogy a cukorgyári vállalatok az 1920/1921. termelési időszakban a cukorért mekkora árat követelnek, s ha azt látják, hogy ez az ár meghaladja azt az árat, amely a cukorért - a termelés összes körülményeinek figyelembe vétele mellett - méltányosan követelhető, úgy a cukor legmagasabb árát megállapíthatja.

3. § A cukorgyári vállalatok saját hatáskörükben gondoskodni kötelesek arról, hogy a ország lakossága - az 1920/1921. termelési időszak cukortermelésének és a tényleges szükségletnek arányában - a közélelmezési minister ellenőrzése mellett a törvényhatóságok útján cukorral el legyen látva.

Ha a cukorgyári vállalatok a közélelmezés követelményeinek nem felelnek meg, a cukor forgalombahozatalának szabályait az 1920/1921. termelési időszakban a közélelmezési minister a pénzügyministerrel egyetértően megállapítja.

4. § Felhatalmaztatik a pénzügyminister, hogy az 1920/1921. termelési időszakban előállításra kerülő cukor árából az államkincstár részére, a törvényhozás jóváhagyása mellett, részesedést biztosítson.

5. § A jelen rendelet rendelkezései a folyó 1919-1920. termelési időszak alatti cukortermelést, valamint az említett termelési időszak alatt előállított cukor forgalombahozatalát nem érintik; e tekintetben 1920. évi augusztus hó 31. napjáig a pénzügyminister által 56.130/1919. szám alatt kibocsátott (a „Budapesti Közlöny” 1919. évi október hó 5. napján megjelent 128-iki számában kihirdetett) rendelet irányadó.

6. § Ez a rendelet kihirdetésének napján lép életbe.

Budapest, 1920. évi február hó 7. napján.

Huszár Károly s. k.,

ministerelnök.