Az 1918. évi októberi forradalom óta számos olyan intézkedés történt, amelynek a közszolgálati alkalmazottak létszám- és illetmény viszonyai szempontjából rendkívüli jelentősége van. Minthogy az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről szóló 1920:I. törvénycikk kimondotta, hogy az úgynevezett népköztársaság és tanácsköztársaság szerveinek, valamint az úgynevezett nemzeti tanácsoknak és szerveiknek bármilyen elnevezés alatt kibocsátott mindennemű rendelkezései és határozatai érvénytelenek, a ministerium azonban az úgynevezett népköztársaság szerveinek rendelkezéseit, amennyiben a jogrend és a jogbiztonság érdekében szükséges, az alkotmány keretében saját felelősségére ideiglenesen hatályban tarthatja vagy helyettük új rendelkezéseket állapíthat meg, minthogy továbbá a ministerium az idézett törvénnyel arra utasíttatott, hogy az 1919. évi augusztus hó 7.-e óta alakult kormányok és tagjaik olyan rendelkezéseire vonatkozólag amelyek a törvényhozás hatáskörébe tartozó ügyekre vonatkoznak, mielőbb megfelelő törvényjavaslatokat terjesszen a nemzetgyűlés elé, szükségesnek mutatkozik a közszolgálati alkalmazottak létszám- és illetményviszonyaira vonatkozó egyes intézkedések törvényesítése iránt intézkedni.
A törvényjavaslat részleteire vonatkozólag megjegyzem a következőket.
Az 1. §-ban kimondani javaslom, hogy mindazok az intézkedések, amelyek a közszolgálati alkalmazottak, nyugdíjasok, özvegyek és árvák járandóságai (illetményei, nyugdíjai, stb.) tekintetében az 1920:I. törvénycikk hatálybalépésének időpontjában fennállottak, továbbra is hatályban maradnak mindaddig, amig hatályon kívül nem helyeztetnek vagy nem módosíttatnak. Ennek a kimondására azért van szükség, mert súlyos kővetkezmények nélkül teljesen lehetetlen lenne a közszolgálati alkalmazottak járandóságait az 1918. évben hatályban állott keretekbe visszaszorítani. Tény ugyanis, hogy a megélhetési viszonyok 1918 óta lényegesen rosszabbodtak s így a járandóságok emelésének szükségszerűségét lehetetlen el nem ismerni. Ezzel szemben azonban kétségtelen, hogy a járandóságok terén ezidőszerint fennálló rendkívüli bonyolult helyzetet állandósítani semmiesetre sem lenne kívánatos és arra kell törekednünk, hogy a közszolgálati alkalmazottak, valamint a nyugdíjasok, özvegyek és árvák járandóságai lehetőleg egységes irányelvek szerint, egyforma keretekben állapíttassanak meg. Ezeknek az irányelveknek és kereteknek megállapítása a békeszerződés megkötése előtt az állam gazdasági helyzetének bizonytalansága miatt nem eszközölhető, miért is e tekintetben a szükséges intézkedések most még nem tehetők meg.
Az 1918. évi október forradalom óta bekövetkezett események rendkívüli mértékben befolyásolták a közszolgálati alkalmazottaknak létszámviszonyait is. Nehogy a közszolgálat körében indokolatlanul sok egyén alkalmaztassék és pedig olyan minőségben, amely az államnak helyzetével össze nem egyeztethető, feltétlenül szükséges mielőbb megállapítani a közszolgálati alkalmazottaknak azt a létszámát, amelyre feltétlenül szükség van. Kétségtelen, hogy már csak a közigazgatás tervezett egyszerűsítése folytán is, de meg a háború alatt rendkívül megszaporodott munkamennyiség csökkenése folytán is, jövőben nem lesz annyi alkalmazottra szükség, mint amennyi ezidő szerint van. Meg kell tehát állapítani azokat a módozatokat, amelyekkel a közszolgálati alkalmazottaknak jelenlegi és jövőben szükséges létszáma közötti eltérések kiegyenlíthetők lesznek. Az erre vonatkozó felhatalmazás adatnék meg a 2. § első bekezdésével.
A létszámnak ezzel a megállapításával szoros kapcsolatban van az is, hogy szigorú revizió alá vétessenek az 1918. évi októberi forradalom kitörése, vagyis az 1918. évi október hó 31.-e óta történt összes kinevezések, cím vagy cím és jelleg adományozások vagy alkalmazások. A jelzett időponttól történt új kinevezések tekintetében a jelen javaslat 3. §-a rendelkezik, míg a 2. § első bekezdésében csak utalás történik arra, hogy a létszámmegállapításról készítendő törvényben kell gondoskodni azokról a módozatokról is, amelyek szerint minden, a jelzett időponttól kezdve történt nem új kinevezés, tehát az 1919. év elején eszközölt nagyobb arányú státusrendezésből folyó valamennyi kinevezés, valamint minden egyéb előléptetésszámbamenő kinevezés, továbbá cím vagy cím és jelleg adományozás is felülvizsgálandó lesz, még akkor is, ha a kinevezés, vagy a cím vagy a cím és jelleg adományozás az 1920. évi március hó 14.-e után történt.
Az említett külön törvénnyel megállapítandó létszámrendezéssel szorosan összefügg mindennemű kinevezés és bármilyen hivatali állás címének vagy címének és jellegének adományozása, miért is ilyeneknek adományozását, valamint a kinevezéseket is egyelőre feltétlenül mellőzni kell, nehogy a szükséges revizió megnehezíttessék. Az ide vonatkozó intézkedés a 2. § második, harmadik és negyedik bekezdéseiben terveztetik.
Természetes, hogy amikor a közszolgálati alkalmazottak létszámának csökkentéséről kell tárgyalni, ugyanakkor nem lehet megengedni, hogy a közszolgálat körében új alkalmazottak bármilyen minőségben felvétessenek. Ezt a célt kívánja szolgálni a törvényjavaslat 2. §-ának ötödik bekezdése.
Minthogy azonban váratlan körülmények múlhatatlanul szükségessé tehetik bizonyos állásoknak a rendszeresítését, a rendszeresítés lehetőségéről gondoskodni kell. Ezért javasoltatik a 2. § utolsóelőtti bekezdésében is, hogy új állásokat ugyan lehessen rendszeresíteni, de csakis külön törvénnyel. A dolog természetéből következik, hogy ezekre az állásokra, valamint a törvénnyel már rendszeresített ministeri és államtitkári állásokra a kinevezési tilalom nem vonatkozhatik. E tilalom alól ki kellett venni még a törvénnyel már rendszeresített pénzügyőri altiszti állásokat is, mert a pénzügyőrség jelenlegi létszáma nem elég a szolgálat rendes ellátására, gondoskodni kell tehát a jelenlegi létszámnak a törvényes létszámra való felemeléséről.
A 2. § utolsó bekezdése rendelkezik azokról az esetekre, amelyekben a szolgálat zavartalan ellátása elkerülhetetlenül szükségessé tesz egyes kinevezéseket, cím vagy cím és jelleg adományozásokat vagy alkalmazásokat és az ilyen egészen kivételes esetekre megengedi, hogy a második, harmadik, negyedik és ötödik bekezdésekben megállapított kinevezési, cím vagy cím és jelleg adományozási vagy alkalmazási tilalom alól kivételt lehessen tenni. Az egyöntetű eljárás biztosítása a felmerülő eseteknek a lehető legtárgyilagosabb elbírálása és az államkincstár érdekeinek megóvása szempontjából, valamint annak a biztosítása végett, hogy ilyen kivételes kinevezések, cím vagy cím és jelleg adományozások vagy alkalmazások kizárólag csak akkor történjenek, amikor azt a szolgálat zavartalan elláthatása szempontjából kikerülni nem lehet, szükségesnek tartom, hogy az említett körülményeknek a fennforgását minden egyes esetben a m. kir. ministerium állapítsa meg.
A közszolgálati alkalmazottak létszámának a 2. § szerint tervezett törvényes rendezésével függ össze a törvényjavaslat 3. §-a, amely szerint elbocsátandók lennének az 1918. évi október hó 31.-e óta bármilyen állásra kinevezett, vagy bármilyen minőségben alkalmazott olyan közszolgálati alkalmazottak, akik ezt a kinevezésüket vagy alkalmaztatásukat közvetlenül megelőzőleg közszolgálati alkalmazásban nem állottak. Ezek az alkalmazottak bírnak a legrövidebb szolgálati idővel s emellett alkalmazásuk nélkülözi a törvényességet is, úgy hogy feltétlenül indokolt, hogy a létszámnak elkerülhetetlen csökkentésére való tekintettel elsősorban ezek bocsáttassanak el a közszolgáltatból. Az ilyen alkalmazottaknak ellátására való igényét nem tarthatom megállapíthatónak, mert aránylag nagyob rövíd ideig állottak közszolgálatban és bármiféle ellátásban való részesítésük az államnak indokolatlan megterhelését vonná maga után. Nehogy pedig a szóban lévő alkalmazottaknak járandóságai az államkincstárt még hosszabb ideig terheljék, szükségesnek mutatkozik, hogy elbocsátásuk minél előbb, de legkésőbb 1920. évi május hó végével megtörténjék.
Minthogy azonban előállhat az az eset, hogy a szóban lévő alkalmazottak közül egyeseknek a közszolgálatban való megtartása a szolgálat érdekében szükséges, célszerűnek tartanám megengedni, hogy a ministerium az 1918. évi október hó 31.-étől 1919. évi március hó 21.-éig, vagy az 1919. évi augusztus hó 7.-e óta kinevezettek vagy alkalmazottak közül egyeseket kivételesen alkalmazásukban továbbra is meghagyhasson.
Az alkalmazásban való kivételes meghagyás lehetőségét azonban korlátozandónak tartanám azzal, hogy azok a közszolgálati alkalmazottak, akiket az 1918. évi október hó 31.-étől 1919. évi március hó 21.-éig terjedő időben nem az illető szakra nézve rendszeresített legkisebb állásra neveztek ki vagy alkalmaztak, alkalmazásukban még kivételesen se legyenek meghagyhatók. Ezt a korlátozást szükségessé teszi egyrészt az, hogy az ilyen, előzetes közszolgálat nélkül mindjárt magasabb állásra kinevezettnek vagy alkalmazottnak járandóságai nagyobb mértékben terhelik az államkincstárt, másrészt pedig az, hogy az ilyen kinevezések, illetőleg alkalmazások által a régebben szolgáló alkalmazottak érzékeny sérelmet szenvedtek. Az államkincstár érdekeinek megóvása szempontjából még azt is kimondandónak tartom, hogy az alkalmazásban való ilyen kivételes meghagyások tekintetében a döntésnek legkésőbb 1920. évi május hó végéig meg kell történnie.
A közszolgálati alkalmazottak között vannak egyesek, akik a közelmúltban hazafiatlan, társadalomellenes vagy a közerkölcsbe ütköző magatartást tanusítottak, akiknek ez a magatartás azonban nem esett olyan súlyos megítélés alá, hogy az illetőt emiatt a közszolgálatból az érvényben álló törvények és szabályok alapján elbocsátani lehetett volna.
Minthogy az ilyen alkalmazottaknak a közszolgálatban való megtartása semmiesetre sem kívánatos, szükségesnek tartom, hogy a m. kir. ministerium felhatalmaztassék arra, hogy az ilyen közszolgálati alkalmazottakat a tényleges szolgálat kötelékéből eltávolíthassa. Méltányosnak és indokoltnak tartom azonban, hogy a tényleges szolgálat kötelékéből e felhatalmazás alapján eltávolítandó alkalmazottak a már megszerzett ellátási igényüktől ne fosztassanak meg.
Az erre vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza a törvényjavaslatnak 4. §-a.
Az 5. §-ban foglaltakra nézve megjegyzem, hogy az 1912:LXV. törvénycikk 37. §-ának utolsó bekezdésében foglalt azt a korlátozást, hogy a nyugdíj a tisztviselőknél évi 16.000 koronánál több nem lehet, a volt Károlyiféle kormánynak 1918. évi december hó 22.-én 6.495/M.E. szám alatt kiadott s a jelen törvényjavaslat 1. §-a szerint továbbra is hatályban maradó rendelete ugyan már hatályon kívül helyezte, azonban az 1919. évi március hó 8.-án hozott ministertanácsi határozat viszont kimondotta, hogy a nyugdíj a tisztviselőknél évi 24.000 koronánál több nem lehet.
Ma tehát az a helyzet, hogy a tisztviselő évi 24.000 koronánál több nyugdíjat nem kaphat.
Minthogy a mai súlyos megélhetési viszonyok között nem lenne indokolt a nyugdíj legmagasabb összege tekintetében bármilyen korlátozást fenntartani, szükségesnek tartom, hogy az ebben a tekintetben fennálló korlátozások megszüntettessenek.
A korlátozásnak ezt a megszüntetését kiterjesztendőnek vélem a múltban már megállapított és jelenleg még élvezett nyugdíjakra is, azonban csak 1920. évi május hó 1.-jétől kezdődő hatállyal, ami azt jelenti, hogy a már megállapított s a korlátozás megszüntetése folytán felemelendő nyugdíjak csak 1920. évi május hó 1.-jétől kezdve emelhetők fel.
Köztudomású, hogy a jelenlegi nagy drágaság a társadalom minden rétege között legjobban a közszolgálati alkalmazottakat sujtja. Elsőrendű állami és társadalmi érdek, hogy az állam a közszolgálati alkalmazottakon, akik mástól mint az államtól támogatást nem várhatnak, a lehetőség legvégső határáig menő módon segítsen. A segítésnek legegyszerűbb módja az lenne, hogy a közszolgálati alkalmazottak készpénzilletményei emeltessenek, a segítésnek ilyen módja azonban közgazdasági szempontokból és főként a papirpénz forgalmának nagyarányú emelését követő még fokozottabb pénzelértéktelenedésre való tekintettel rendkívül aggályos és e mellett célhozvezető sem lenne. Éppen ezért a kormány a közszolgálati alkalmazottakon nem a készpénzilletményeknek emelése útján, hanem oly módon vélt közgazdasági és pénzügyi szempontból legeredményesebb módon segíthetni, hogy a közszolgálati alkalmazottak részére a legfontosabb életszükségleti cikkekből, nevezetesen a főbb élelmiszerekből és a tüzelőanyagból az általánosan megállapított mennyiségnél valamivel nagyobb mennyiséget ad és pedig kedvezményes áron.
A segítés sürgős szükségességére való tekintettel mellőzhetetlen volt a közszolgálati alkalmazottak anyagi helyzetének ilyen értelemben való javítása iránt rendeleti úton intézkedni. Tekintettel azonban a kérdés nagy horderejére és nagy pénzügyi kihatására, szükségesnek tartom a tett intézkedéshez a törvényhozás utólagos hozzájárulását is kieszközölni. Ennek a hozzájárulásnak a megadása javasoltatik a 6. §-ban.
Megjegyzem, hogy nem lett volna méltányos az említett intézkedéseket csupán a tényleges szolgálatban álló közszolgálati alkalmazottakkal szemben alkalmazni, hanem mulhatatlanul szükséges volt azokat a már nyugalomba helyezett közszolgálati alkalmazottakra, valamint a közszolgálati alkalmazottaknak özvegyeire és árváira is kiterjeszteni.
Megjegyzem még, hogy a kedvezményes árú élelmiszeren és tűzelőanyagon kívül a közszolgálati alkalmazottakat, nyugdíjasokat, özvegyeket és árvákat ruházati téren, azokat pedig, akik háztartást nem vezetnek és így étkezdékben kénytelenek étkezni, az étkezés tekintetében is segíteni kellett, miért is intézkedés történt, hogy a közszolgálati alkalmazottak, nyugdíjasok, özvegyek és árvák ruházati és lábbeli szükségleteinek fedezésére olyan üzemek állíttassanak fel, amelyek a szükségleteket önköltségi áron elégítik ki, továbbá, hogy a szükséges és lehetőséghez képeset étkezdék is létesíttessenek, ahol azok, akik háztartást nem vezetnek, a kedvezményes árú élelmiszerek és a kedvezményes árú tüzelőanyag megfelelő része ellenében, mérsékelt árú ebédet és vacsorát kapjanak.
A ministereknek illetményei legutoljára 1893-ban, tehát több mint 26 év előtt állapíttattak meg. Míg azóta a közszolgálati alkalmazottaknak illetményei ismételten felemeltettek és a közszolgálati alkalmazottak különböző pótlékokban részesíttettek, a ministerek illetményei egyáltalán nem emeltettek és részükre az egyetlen családi pótlékon kívül semmiféle más pótlék, vagy háborús vagy drágasági segély nem engedélyeztetett. Kétségtelen, hogy ilyen körülmények között a megélhetési viszonyok folytonos súlyosbodása mellett a ministerek illetményei teljesen elégtelenekké váltak. Éppen ezért már az úgynevezett népköztársaság idejében intézkedés történt az iránt, hogy a ministerek addigi illetményeiken felül havi 1.000 K, összesen tehát évi 12.000 K külön személyi pótlékot kapjanak. Minthogy pedig a megélhetési viszonyok azóta csak súlyosbodtak, elkerülhetetlenül szükséges volt a ministerek részére az említett összegű pótlékot - mint nyugdíjba beszámítható javadalmazást - 1919. évi szeptember hó 1.-jétől kezdve újból folyósítani, sőt ezenfelül 1920. évi március hó 1.-jétől kezdve még további havi 1.000 K nyugdíjba be nem számítható működési pótlékot engedélyezni.
Megjegyzem, hogy a ministerek illetményei még így is messze mögötte maradnak a környező államok ministereinek illetményei mögött, nem is említve a nyugati államok ministereit, akik a magyar ministerek illetményeinek többszörösét kapják.
A 7. § második bekezdésében foglaltakra nézve pedig megjegyzem, hogy a fizetés egyharmadát kitevő szolgálati díjnak a fizetésből való levonása a legérzékenyebben a ministereket sujtja s hogy ennélfogva méltányos lenne őket a szolgálati díj fizetése alól mentesíteni. Minthogy azonban ez a kérdés szorosan összefügg az összes közszolgálati alkalmazottak által ezidőszerint fizetendő szolgálati díj kérdésének újabb törvényhozási szabályozásával, ennek az előkészítése pedig hosszabb időt igényel, egyelőre annak a kimondását javasolom, hogy a ministerektől a szolgálati díj levonása 1920. évi május hó 1.-jétől kezdve tartassék függőben.
