A jelen törvényjavaslatban foglalt felhatalmazás kikeresésére két szempont vezette a kormányt.
Az első szempont az volt, hogy valutánknak a külföld által valőó indokolatlanul alacsony értékelése folytán, kivált a nagyobb mennyiségekben kivitelre kerülő árúknál, azok, akik az ilyen árúkat külföldre kiviszik, igen tetemes összegekre rugó olyan nyereségekre tesznek szert, amelyek meghaladják a rendes kereskedelmi kiviteli tevékenységgel járó munka és kockázat ellenértékét és főleg valutánknak irreális értékesésében, tehát kedveőtlen gazdasági helyzetünkbek, lelik alapjukat és ezért indokoltnak tekinthető, hogy az államkincstár, amely a mostani szomorú pénzügyi helyzet mellett minden kínálkozó jövedelmi forrást igénybe venni kénytelen, ezeknek a nyereségeknek egy részét közszükségletek fedezésére valóban igénybe is vegye.
A másik szempont inkább gazdasági jellegű és annak a lehetőségig való megakadályozására irányult, hogy egyes oly cikkeknek, főleg nyeresanyagoknak, a belföldi ára, amely cikkek egyrészt a belföldi termelés megindításához, illetve fenntartásához szükségesnek, de másrészt a mostani belföldi szükgésletet meghaladó mennyiségben állanak rendelkezésre, épen a kedvezőtlen valutáris helyzet folytán túlzott mértéket öltött külföldi kereslet következtében, saját termelési és fogyasztási érdekeink kárára, a világpiaci árak színvonalára emelkedjenek.
MInd a két szempontot az a tény tolta előtérbe, hogy valutánk értékének a külföldön bekövetkezett nagymérvű és rohamos esése után tisztán a kereslet és kínálat közti viszony normális alakulásának következménye, hanem jórászt a mostani abnormális politikai, gazdasági és erkölcsi viszonyok szüleménye. Ez onnan látható, hogy a legtöbb árúnak világpiaci ára, átszámítva a külföldi „jó” valutáról a mostani korona árfolyamok alapul vételével koronára, lényegesen meghaladja azt az árat, amely az illető árúrét a belföldön koronákban elérhető, a leromlott koronavaluta vásárló ereje a belföldön tehát nagyobb, mint az, amellyel ugyanaz az összeg, a valutaárfolyamok szerint átszámítva, az úgynevezett jó valutájú országokban bir.
A most előadott tétel bizonyítására szolgáljanak az egynéhány cikk árára vonatkozó alább következő hozzávetőleges adatok:
egy q I. rendű széna belföldi ára 220 K, külföldi ára 1000 K, másodrendű széna belföldi ára 180 K, külföldi ára 800 K q-kint, savanyú szénáé 130, illetve 500 K;
a repcemag mázsájának belföldi ára 2400 K, külföldi ára 3200 K;
a sózott marhabőr belföldi ára kg-kint 90 K, cseh-szlovák területen 150 K, Hollandiában 180 K; a száraz marhabőr ára a belföldön kg-kint 180 K, cseh-szlovák területen 300 K, Hollandiában 360 K;
a zsiros gyapjú ára nálunk 100 K, kg-kint, Csehországban 160 K, Németországban 200 K;
a cement ára a belföldön 74-90 K q-kint, Franciaországban 190 K, Németországban 180 K.
Ezekből világos, hogy az államkincstárnak a kiviteli ügyletekből származó, az abnormális gazdasági és pénzügyi helyzetben gyökerező nyereségekben bizonyos kiviteli illeték szedése útján való részesedése gazdaságilag indokolt. Ennek az elvnek gyakorlati helyes alkalmazása azonban igen nehéz. Ezért, bár a többé-kevésbbé hasonló helyzetben levő államok majdnem mindegyikében foglalkoznak ezzel a kérdéssel, az állami illeték szedédét - amennyire a nemzetközi érintkezés mai nehézségei mellett hiteles értesüléseink vannak - gyakorlatilag még alig alkalmazták.
A gyakorlati alkalmazásnak e nehézségei folytán ezzel a rendszabálylyal csak igen óvatosan szabad élni, hogy elkerültessék magának az árúkivitelnek veszélyeztetése. Az árúkivitel ugyanis, kivált a mostani helyzetben, igen nagy gazdasági és pénzügyi jelentőséggel bir. Gazdasági jelentősége, eltekintve attól, hogy az országnak a gazdasági világforgalomba való újbóli bekepacsolódásának egyik alapvető tényezője, főleg abban rejlik, hogy egyrészt vannak olyan árúkészleteink, amelyeket a belföldön ez idő szerint nem tudunk felhasználni, mert vagy nincsenek meg a további felhasználásukhoz szükséges segédanyagok, vagy, mert azok a termelési műveletek, amelyekhez ezek a készletek maguk képezik a segényagokat, a mostoha viszonyok következtében csak korlátolt mértékben folytathatók, másrészt azért bir az árúkivitel különös gazdasági fontosssággal, mert a legszükségesebb árúkat a külföldtől ez idő szerint csak vagy közvetlen árúcsere útján, vagy pedig a árúkivitel révén beszerzett külföldi valuta ellenében birjuk beszerezni. Az árúkivitel pénzügyi fontosssága pedig első sorban szintén a valutabeszerzésben nyilvánul, amelynek ez idő szerint rendelkezésünkre álló majdnem egyedüli módját a kivitel képezi.
Ennek az óvatosságnak szükségéből a következő követelmények adódnak a kiviteli illeték szedésének tervbe vett intézményét illetőleg:
A kiviteli illetéket csak előre meghatározott és közzétett tételek szerint szabad szedni, hogy a kiviteli kereskedelem ezek alapján számításait előre megcsinálhassa és kötéseket létesíthessen, viszont azonban elsőrendű követelmény az is, hogy ez intézménynek nem szabad merevnek lennie, sem az illeték szedése alá eső árúk kijelölése, sem az illeték nagysága tekintetében. Meg kell hogy legyen a lehetősége annak, hogy a konjunktúra alakulásához képest, egyszerű, gyorsan megtehető intézkedéssel egyes árúcikkek kivitelét az illeték szedésének alá lehessen vetni, illetve, ha a tapasztalat azt mutatja, hogy valamely cikk kivitele az illeték szedését nem bírja el, ugyanilyen módon ki lehssen venni ezt a cikket az illetéknek alávetett árúk jegyzékéből. Szükséges továbbá az is, hogy az illeték nagysága a belföldi és világpiaci árak, valamint a valutaárfolyamok alakulását legalább nagy vonásokban követhesse. Az illetéknek elsősorban és főleg tömegcikkek kivitelét szabad alávetni, hogy az e tekintetben irányadó fentebb említett viszonyok alakulásának áttekintése ne legyen túlságosan megnehezítve és hogy a forgalomnak az illeték fizetésében rejlő megnehezítése az apróbb tételekben történő kivitelt meg ne akassza. Különös óvatosságot igényel nálunk a kiviteli illetéknek a magasabb rendű ipari cikkekre való alkalmazása, egyrészt mert az ilyen cikkek előállításával foglalkozó iparok vannak legjobban arra ráutalva, hogy a saját üzemekben szükséges anyagokat és segédeszközöket a külföldről szerezzék be, amire pedig a mostani gazdasági és valutáris viszonyok közt majdnem kizárólag az árúkivitelnél elért konjunkturális nyereségek nyujtanak módot, másrészt azért, mert ezeknek az iparoknak felszerelése szenvedett legtöbbet a háború, a forradalom, a bolsevizmus és a román megszállás folytán.
Az illetéket lehetőleg specifikus, vagyis az árú mennyiségéhez mért és nem az érték százalékaiban kifejezett tételek szerint kell beszedni. A számlaérték alapos felülbírálása ugyanis igen kényes feladatot ró a hatóságokra és nagy bizonytalanságra vezet. Az illeték tételeinek nem szabad továbbá túlmagasaknak lenniök, mert a nemzetközi érintkezés mai rendkívüli nehézségei mellett könnyen előfordulhatna, hogy fontos kiviteli lehetőségek elvágattak mér mielőtt erről a veszélyről megbízható értesülés szerezhető és az illeték mérve még a tervbe vett egyszerű és gyors eljárás útján is megfelelően módosítható lett volna.
Részben ennek az utóbbi követelménynek lesz az a következése, hogy a tervezett rendszabálynak a jelen indokolás bevezetésében említett árszabályozó hatása, amely a kérdés tanulmányozása során eleintén előtérbe állott, talán kisebb mértékben fog bekövetkezni, mint ahogy azt sokan reménylik. Ez annál valószínűbb, mert a belföldi árak emelkedésnek a kínálat megnövelésén kívül leghatályosabb korlátozója, a külföldi behozatalnak rentabilissé válása, a mostani viszonyok közt, főleg fontos közszükségleti cikkeknél, alig következik be, mert ezeket minden külföldi állam most maga tartja vissza.
Remélhető azonban, hogy a kiviteli illetéknek ezidőszerint tervbe vett, mérsékelt tételei is elég számottevő pénzügyi eredményt fognak biztosítani.
Ezek után az általánosabb fejtegetések után az előterjesztett törvényjavaslatnak magának rövid indokolásául szolgáljon a következő.
Oly célból, hogy annak a szabad mozgásnak és gyors intézkedésnek a lehetősége biztosíttassék, amelyet az intézmény a fennebb előadottak szerint feltétlenül megkiván, a törvényjavaslat 1. §-a csak egészen általános felhatalmazást tartalmaz, amelynek alapján a pénzügyminister, az érdekelt többi gazdasági ministerekkel egyetértve, egyszerű ministeri rendelettel állapíthatja meg azt, hogy mely árúk kivitele alkalmával szedendő a kiviteli illleték, valamint azt is, hogy mely tételek alapján szedessék ez az illeték.
Annak a törvényben való kifejezett kimondása, hogy az illeték a kivitel alkalmával szedetik, módot fog nyujtani arra, hogy az illeték olyan esetekben is beszedhető legyen, amelyekben a felek (árúcsere-üzletekből kifolyólag) a kiviteli engedély kiadására illetékes helyről már a törvény életbe lépése előtt elvi igéretet nyertek, sőt olyan esetekben is, amelyekben hosszabb lejáratú kiviteli engedélyek már ez előtt azh időpont előtt kiadattak, azonban a kivitel maga csak a törvény életbe lépése után történik meg.
A törvényjavaslat 2. §-a a pénzügyminiszternek oly értelmű felhatalmazását tartalmazza, hogy az érdekelt ministerekkel egyetértve nyomós közgazdasági érdekek miatt egyes esetekben a kiviteli illetéket mérsékelhesse, vagy annak beszedését teljesen mellőzhesse. Erre a felhatalmazásra azért van szükség, mert elő fognak fordulni oly esetek, amelyekben a kiviteli illetéknek teljes mértékben való alkalmazása az ügylet gazdaságilag lehetetlenné tenné. Ez leginkább olyan árúcsereügyleteknél fog előfordulni, amelyeknél kétségtelen beigazolást nyer, hogy a kivitel alkalmával elért haszon teljes összegében a csereképpen behozott árúk belföldi forgalmi árának csökkentésére fordíttatik.
A törvényjavaslat harmadik §-a a büntető rendelkezéseket tartalmazza és pedig oly értelemben, hogy a törvény alapján kiadandó rendeletek ellen vétő cselekményeket jövedéki kihágásnak minősíti és a határvám-törvények és szabályok ellen kihágásokra érvényes büntető rendelkezések alá utalja, azon az alapon, hogy a tervbe vett kiviteli vámmal teljesen rokontermészetű közszolgáltatásnak tekinthető.
A törvényjavaslat 4. §-a a szokásos életbeléptetési és végrehajtási rendelkezéseket tartalmazza.
