Mai állami életünknek egyik legégetőbb feladata államháztartásunk rendezése, rendszeres, céltudatos és a közgazdasági tekintetek által vezérelt pénzügyi politikánk életbeléptetése. Ennek a feladatnak megoldására irányuló törekvésünk során nem állhatunk meg ott, hogy részben az anyagi és alaki jogszabályok szigorításával, részben pedig az adótételek és adókulcsok felemelésével pusztán a már meglevő bevételi források eredményeit fokozzuk, hanem új, esetleg eddig még kellően fel nem tárt vagy ki nem aknázott bevételi forrásokat is igénybe kell vennünk.
Ez utóbbi téren elsősorban a forgalmi adók jöhetnek figyelembe, mert ezideig aránylag a legkevésbé használtattak ki. A „Bélyeg és illetékek iránti törvények és szabályok” hivatalos összeállítása és az ennek kiegészítő részét képező „Betűsoros illetéki díjjegyzék” nem csupán az elméleti pénzügyi jogtudomány nomenclaturájának megfelelő illetékeket, hanem és pedig túlnyomó számban egyúttal forgalmi adókat is tartalmaz, mert a forgalmi adóknak az illetékekkel való egybefoglalását annak idején a lerovási mód hasonlóságára és a beszedési eljárás ugyanazonosságára visszavezethető célszerűségi szempontok kellőleg indokolttá tették. E mellett van ugyan néhány olyan önálló adónk is, amelynek tárgya szintén a forgalmi cselekmény, így az értékpapirforgalmi adó, a szállítási adó és a nyereményadó. De gazdasági életünk minden mozzanatát áterező olyan általános forgalmi adót, mely ingó dolgoknak és más egyéb szolgáltatásoknak visszterhes forgalmát általában érintené, ezideig nélkülözünk.
A forgalmi adó épen úgy, mint a fogyasztási adó - a hozadéki, jövedelmi és vagyoni adókkal szemben - a jövedelem felhasználásában jelentkező szolgáltatási képességet törekszik utolérni. Azonban amíg a fogyasztási adók rendszerint nélkülözhetetlen javakat, vagy ha nem is elsőrendű szükségleti tárgyakat, de mégis olyan fogyasztási cikkeket terhelnek, amelyeket az alsóbb néprétegek is nagy mennyiségben fogyasztanak, így a megterhelés aránytalanságát nemcsak ki nem egyenlítik, hanem esetleg még jobban fokozzák is.
Az adórendszerünkben szerepet játszó fogyasztási adók is a jövedelem felhasználásának éppen azokat a megnyilvánulásait hagyják megrovatlanul, amelyek joggal engednek kiváló teljesítő képességre következtetést, t. i. a vagyonos osztályok fényűzési fogyasztásait; míg ezzel szemben az általános és tömeges fogyasztás tárgyait nagyon is érzékenyen sújtják és így a szegényebbekre túlságosan súlyosodnak és ennek következtében a megfordított fokozatos adó erejével hatnak. Igaz ugyan, hogy az általános fogyasztás tárgyai között sok olyan is van, amelyekből a gazdag többet fogyaszt, de még az ilyen tárgyakra rótt fogyasztási adók terhe sem oszlik meg a teljesítő képesség aránya szerint, mert a bőségesebb fogyasztással járó nagyobb teher a vagyonos osztályt nem nyomja olyan mértékben, mint a vagyontalan néprétegeket a kisebb teher. Az általános forgalmi adó ellenben az egyéni költekezéshez és az egyéni szolgáltatási képességhez jobban símul, mert azt, aki többet fogyaszthat és jobb minőségű cikkeket természetszerűleg drágábban vásárolhat, érzékenyebben sújtja, mint a szerényebb viszonyok között élőt.
Az általános forgalmi adó megvalósításának eszméje legelőször és pedig már a háború folyamán napvilágot látott a német birodalomban. Az 1916. évi június hó 26-án kelt u. n. árúforgalmi bélyegről szóló törvény (Gesetz über einen Warenumsatzstempel) a birodalmi bélyegtörvény kereteiben igyekezett az árúforgalom általános megadóztatását megvalósítani. Az adó viszonylag alacsony, egyezrelékes kulcsával kizárólag az árúforgalmat terhelte, de a hozzáfűzött várakozásnak nem felelt meg, mert eredménye főleg a hiányos beszedési eljárás következtében igen csekély maradt. Épen ezért az árúforgalmi bélyegről szóló törvényt csakhamar felváltotta az 1918. évi július hó 26-án kelt forgalmi adó törvény (Umsatzsteuergesetz). Ennek a most már a birodalmi bélyegtörvénytől függetlenített törvénynek rendelkezései röviden a következőkben foglalhatók össze:
1. forgalmi adó tárgya minden önálló iparosnak, őstermelőnek és kereskedőnek belföldön ellenszolgáltatás mellett teljesített és kereseti tevékenységének köréhez tartozó szállítása vagy egyéb szolgáltatása;
2. adóköteles az a fogyasztás is, amelyet a termelő az általa termelt javakból saját használatára fordít;
3. az adókulcsa ötezrelék;
4. bizonyos tárgyak fényűzési tárgyaknak minősíttettek és ezeknek utolsó forgalma, vagyis az, amellyel a közvetlen fogyasztó kezébe mennek át, magasabb, tíz százalékos adóval rovatott meg.
A német birodalmi kormány 1919. évi július 26-án már ismét egy újabb forgalmi adótörvénytervezetet terjesztett a német nemzetgyűlés elé.
Ez a törvényjavaslat a forgalmi adónak négy nemét különbözteti meg.
I. Általános forgalmi adó alá esnek valamely vállalkozónak vállalata körében belföldön teljesített viszterhes szállításai és más eegyéb szolgáltatásai. Az adó a visztehernek 1%-a.
II. A háztartási cikkek kiskereskedelemben létrejött szállításai felemelt forgalmi adó alá esnek. Az adó kulcsa a viszteher öt százaléka. Háztartási tárgyak mindazok, amelyek rendeltetésüknél fogva háztartásban leendő el- vagy felhasználásra rendelvék, vagy akár ilyen használatra, vagy valamelyik ipari vagy hivatási tevékenység keretében leendő alkalmazásra alkalmasak.
III. A fényűzési tárgyak, még pedig két csoportba osztve, felemelt forgalmi adó alá esnek.
Az első csoportba azok tartoznak, amelyek háztartási célokra vannak rendelve. Ezeknél az előállító által történt szállítás esik felemelt forgalmi adó alá. Az adókulcs tízszázalékos. A tárgyak részben olyanok, amelyek feltétlenül, részben pedig olyanok, amelyek csak abban az esetben esnek a felemelt adó alá, ha vételáruk bizonyos meghatározott összeget túlhalad.
A második csoportba azok a tárgyak tartoznak, amelyeknek a kiskereskedelemben létrejött szállításai esnek a felemelt adótétel alá. Itt az adó a vételár tizenöt százaléka.
Műremekeknek és régiségeknek külföldre való kiszállítása már abban az esetben is megállapítja az adókötelezettséget, ha az nem is kapcsolatos tulajdonváltozással.
IV. A törvényjavaslat a visszteher tízszázalékával egyenlő felemelt forgalmi adóval szándékozik a szolgáltatásoknak bizonyos különleges nemeit, így a hirdetések előállítását, berendezett lakó- és hálószobák átmeneti tartózkodásra történt átengedését, pénzt, értékpapir és más értéktárgyak őrzéseinek elvállalását is terhelni.
A törvényjavaslat rendszere igen bonyolult és a temérdek részletrendelkezés következtében nehezen tekinthető át, végrehajtása, főleg az adó beszedése és ellenőrzése a gazdasági életre túlságosan bénítólag fog hatni.
Az egy százalékos általános forgalmi adó egy évi hozadékát a törvényjavaslat 1.600,000.000 márkára praeliminálta. Ezzel szemben az 1920. évi január 1-én életbe lépett törvény az eredeti javaslatban nem szerepelt 14. §-ában az évi 5.000 márkánál csekélyebb jövedelemmel bírók részére - családtagjaik számához igazodva - adómegtérítést biztosít, ha az adó egy évi bevétele 1.500,000.000 márkát meg fog haladni. Ebből a rendelkezésből, valamint abból, hogy a törvényhozás a javaslatnak az elsőrendű fogyasztási cikkek forgalmát sujtó 5%-os adót törölte, nyilvánvaló, hogy az ilyen súlyos adónak a legyengült gazdasági életre gyakorolható káros hatásától való aggodalom még Németországba is alapos. Viszont az előadottakból következik, hogy az általános forgalmi adónak pénzügyi eredménye távolról sem olyan epochalis, mint az egyesek előszeretettel feltüntetik.
A cseh-szlovák köztársaság 1919. évi december hó 11-én kelt hasonló tárgyú törvényének alapjául - csekély módosítással - az 1918. évi németbirodalmi minta szolgál. Ugyancsak ezt tartotta szem előtt Német-Ausztria kormánya is az alkotmányozó nemzetgyűlés elé terjesztett és jelenleg tárgyalás alatt álló javaslatánál.
Egyrészt államháztartásunk rendkívül nehéz helyzete, másrészt az, hogy ezáltal a jövedelemadó alól könnyen kibujható jövedelmeket is kellően utólérnénk, a németbirodalmi példa utánzása mellett szólna, mégis az általános forgalmi adó behozatalára a jelenlegi időpontot több okból nem tartom alkalmasnak. A mai egyre emelkedő irányzatot mutató áralakulás az elsőrendű létfentartási cikkeket sem hagyta érintetlenül, már pedig ezeknek forgalmi adóval leendő megterhelése újabb, még pedig a valóságos adótehernél jóval magasabb áremelkedéshez vezetne. A forgalmi adónak ugyanis az a kiindulási alapelve, hogy az adó végeredményben a fogyasztót terheli ugyan, de annak beszedésére az eladó közvetítését veszi igénybe az állam. Már pedig a mai viszonyok között, amikor az áralakulásban nem érvényesülhet a szabad verseny, s az árak nem mint a kereslet és kinálat természetes eredői jelentkeznek, nehéz elgondolni, hogy a forgalmi adó behozatala esetében az árú ára pusztán csak az adó összegével fog emelkedni, hanem minden valószínűség szerint az következnék be, hogy az eladó az adónál jóval nagyobb összeget hárítana át a vevőre, vagyis az eladó pusztán azért, mert a fogyasztó és az állam közé mint adóbeszedő állíttatott be, a maga részére megfelelő adóbehajtási illetéket szedne. Ez a feltevés közel fekszik akkor, amidőn a mindennapi életben tapasztalhatjuk, hogy egyugyanazon árúnak ára ugyanazon a helyen ugyanabban az időben a legváltozatosabb képet mutatja.
Nem szabad továbbá figyelmen kívül hagyni a váltópénz hiányát sem. Így pl. ha valamely árúnak annyira-mennyire kialakult ára 15 K volna, az egyszázalékos forgalmi adó mellett árának az adóval együtt 15 K 15 f-nek kellene lenni, holott az a valóságban mindenesetre 15 K 20 f-re, 15 K 50 f-re, esetleg 16 K-ra emelkednék. Gazdasági életünk mai lázas, beteges állapotában ilyen természetű új adó behozatala tehát semmiesetre sem felelne meg gyógyításra irányuló szándékainknak.
Nem szabad azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy még békés, normális időben is gazdasági életünk alapos megrázkódtatásával járna az általános forgalmi adónak minden átmenetet nélkülöző bevezetése, annál inkább a mai nehéz és zavaros időkben.
Az általános forgalmi adó a gazdaságilag fejlett, magasabb és általánosabb műveltséggel bíró Németbirodalomban - a fentebb előadottak szerint - kiindulva a számlabélyegből, már eddig is a fejlődésnek több stádiumán ment keresztül, mert az ilyen bonyolult adórendszert - a pénzügyi eredmény és az eredményes végrehajtás sikerének veszélyeztetése nélkül - nem lehet máról-holnapra, hanem csak lépésről-lépésre megvalósítani.
Ha tehát az adott helyzetben az általános forgalmi adótól el is kell tekintenünk, azonban semmiesetre sem zárkózhatunk el attól, hogy a fényűzési tárgyak forgalmát már most ne vonjuk adó alá. A forgalmi adónak ilyen, részletekben való életbeléptetésével elkerülhetjük a gazdasági életnek semmiesetre sem kívánatos megrázkódtatását, a nagyközönséget lassanként hozzászoktathatjuk a forgalmi adó gondolatához, és végül a fényűzési tárgyakat terhelő adók végrehajtása során szerzendő tapasztalatainkat majd az általános forgalmi adó életbeléptetésénél megfelelően hasznosíthatjuk.
A fényűzési forgalmi adónak az az alapgondolata, hogy a javak általános forgalmából kiragadjuk azoknak a körét, amelyeknek használatából joggal következtethetünk nagyobb költekezésre, finomultabb életmódra és így erősebb teherbíró képességre és ezeknek forgalmát megfelelően magas adótétellel terheljük.
A fényűzés fogalma alatt azonban a javaslat nem a társadalomgazdaságtani értelemben vett fényűzést érti, vagyis nem kizárólag azt a fogyasztást, mely az alapszükségletek kielégítése után a szabad élvezetekre irányul. Nemcsak a felesleges, esetleg könnyelmű költekezést akarjuk a fényűzési adóval érinteni, hanem azt is, amely, anélkül, hogy a legnélkülözhetetlenebb és a létfentartásra okvetlen szükséges tárgyak megszerzésére irányulna, viszonylag nagyobb kiadásokkal jár és ezért rendszerint csak a vagyonosabb társadalmi osztályok részére válik lehetővé. Nem az árúnak mindenkori nélkülözhetősége, hanem a megszerzésére irányuló költségnek különösebb nagysága és a megszerzőnek ebben kifejezésre jutó nagyobb gazdasági szolgáltatási képessége nyujt alapot az erősebb adómegterhelés elviselésére. Ebben, de csakis ebben a vonatkozásban lehet p. o. valamely műtárgy megszerzésére irányuló törekvést is fényűzésnek minősíteni.
A fényűzési forgalmi adónak e mellett szociálpolitikai és ethikai jogosultsága is van, mert a pazarlás és hiúság kielégítésére irányuló törekvést ellensúlyozza és ezzel-együtt azt a mellékcélt is szolgálja, hogy a közel jövőben a fogyasztásnak legmesszebb menő korlátozását és a gazdasági életünk talpraállításához okvetlen szükséges észszerű takarékosságot is elő fogja mozdítani. Végre a háború alatt és után észlelhető s legkevésbé sem örvendetes tapasztalatok (többek között az ú. n. hadimilliomosoknak szertelen pazarlása) megokolttá teszik, hogy a túlzásig vitt költekezésnek gazdaságilag beteges jelenségei ellen minden rendelkezésre álló eszközzel küzdjünk.
Az adó kulcsát a törvényjavaslat már csak a könnyebb ellenőrizhetés végett is egységesen tíz százalékban állapítja meg. Nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a fényűzési adók túlságos mértéke ugyanabban az elvbe ütköznék, mely a szegények túlságos megterhelését tiltja, t. i. az arányosság elvébe. A tízszázalékos adó nem túlságosan magas és pedig sem abból a szempontból, hogy elviselhetetlen volna, sem pedig abból a szempontból, hogy a fogyasztásra, tehát így közvetve a termelésre is, korlátozó módon hatna. Ugyanis a fényűzési adók ellenzőinek az a legfőbb érve, hogy a fogyasztásra csökkentőleg hat és ezzel együtt a termelést is megkárosítja, nem áll meg. A vagyonososztály, ha nem túlságosan súlyos az adó, megszokott élvezeteiről nem mond le. Igaz, hogy a fényűzés sok iparágra lendítőleg hat, a javask megoszlását előmozdítja és sok munkásnak biztosít megélhetést, de a mérsékelten alkalmazott adó a fényűzésnek ezeket a nem gáncsolható hatásait nem szünteti meg.
Az adó tárgya a fényűzési tárgyak forgalmának az a rendszerint utaolsó mozzanata, mikor azok a kiskereskedelemben a közvetlen fogyasztó kezeihez kerülnek. Ezt a javaslat olyan negativ módon határozza meg, hogy kiskereskedelemben létrejöttnek minősít minden olyan forgalmat, amikor a fényűzési tárgy nem azzal a minden kétséget kizárólag beigazolható szándékkal szereztetett meg, hogy az akár állagváltoztatás nélkül, akár előzetes feldolgozás vagy kikészítés után keresetszerűen tovább adassék.
A fényűzési tárgyak forgalmának ilyen terjedelmű megadóztatása előtérbe hozza azt a kérdést, vajjon a magánosok között létrejött adás-vételek adóztatlanul hagyassanak-e? A törvényjavaslat 1. §-ának első bekezdése csakis az átruházó kereseti tevékenységének köréhez tartozó szállításait minősíti adóköteleseknek és így a magánosoknak egymás közötti forgalmát megadózatlanul hagyja.
Vitatható ugyan, hogy ezáltal a forgalom jelentékeny része adózatlanul marad, mert épen ékszerekben, műtárgyakban és régiségekben a magánkézből történt eladás igen gyakori. Ha a törvényjavaslat ennek dacára a magánforgalmat nem vonja be az adóztatás körébe, ennek egyedül és kizárólag az az indító oka, hogy minden ilyen természetű rendelkezés a gyakorlatban végrehajthatatlannak bizonyulna. A magánosok között létrejött adásvételi forgalom egyáltalán ellenőrizhetetlen és ha el is rendelnénk az adónak kötelezően bélyegjegyek felhasználásával leendő lerovását, ez a rendelkezés az esetek legtöbbjében figyelmen kívül hagyatnék. Meg kell fontolnunk tehát, hogy célszerű-e adót megállapítanunk meg olyan esetre, ahol a kibúvás több, mint bizonyos. Az ilyen rendelkezés épen azt az adómorált érintené károsan, amelyet a jelen törvényjavaslattal megerősíteni törekszünk. Továbbá a büntetésnek lényegével és céljával is homlokegyenest ellenkezik egy olyan büntetéssel való fenyegetés, amelyre senki sem hallgat.
Önként értetődik, hogy a zúg-, vagy a háború óta lánckereskedelemnek nevezett forgalmat adóval fogjuk sujtani akkor, ha az az egyes esetekre szorítkozó alkalmi tevékenység kereteit meghaladja. Itt jó szolgálatokat fog tenni a törvényjavaslat 7. §-a, különösen pedig annak második pontja, mert e szerint a hivatásos kereskedő csak abban az esetben szolgáltathatja ki adómentesen a fényűzési tárgyakat, ha a vevő beigazolja, hogy azokat iparában, vagy hivatási tevékenysége körében leendő felhasználás végett szerzi meg.
Feltétlenül be kell vonnunk az adóztatás rendszerébe az árveréseket, az u. n. aukciókat. Ezek már csak a magasabb bevétel elérhetése végett is mindenkor a nyilvánosság előtt folynak le, megtartásuk ideje és helye előzetesen közhirré tétetik és épen ez okból ellenőrzésük is könnyebben lehetséges.
A fényűzési forgalmi adó alapjául szolgáló eszmének következetes keresztülvitele bizonyára a fényűzési fogyasztás valamennyi tárgyának megadóztatását követelné, ez azonban a gyakorlatban kivihetetlen, mert sok fényűzési tárgy forgalmát lehetetlen ellenőrizni, más fényűzési tárgyaknál pedig az ellenőrzés az adóbevételnél is többe kerülne. Meg kell alkudnunk tehát azzal, hogy az eszményi tőkélyt és a teljes igazságot a fényűzési adók rendszerében sem lehet elérni. Azonban legalább is azokat a tárgyakat kell fényűzési tárgyaknak minősítenünk, amelyek a vagyonos osztály állandóan megszokott és könnyen felismerhető fogyasztásának tárgyai.
A fényűzési tárgyaknak kimerítő és teljes elhatárolása még így is majdnem legyőzhetetlen nehézségekbe ütközik. A fényűzés fogalma rendszerint viszonylagos és egyéni, mert függ a fogyasztó hajlamaitól, vagyoni és társadalmi helyzetétől és épen erre való tekintettel a fényűzési forgalmi adóról szóló törvénynek számolni kell azzal, hogy nem képes a gyakorlati életben kifejezésre jutó valamennyi mellékkörülményt figyelembe venni. Vannak ugyan olyan tárgyak, mint pl. az ékszerek, gyöngyök, drágakövek, régiségek, értékes prémek, amelyek minden körülmények között magasabb életmódnak fokmérői, viszont azonban vannak olyan tárgyak, így a műremekek, értékes hangszerek, amelyekre nézve ugyanezt csak akkor állapíthatjuk meg, ha vételárúk bizonyos összeget meghaladott. Még sokkal nehezebb a fényűzési tárgyak és a közönséges tárgyak közötti éles megkülönböztetés azoknál, amelyek ruházkodásra vagy lakásberendezésre szolgálnak. Ugyanez áll az iparművészeti tárgyakra és alkotásokra és a legtöbb használati tárgyra is. Ezeknél sem a tárgy közelebbi, pontosabb körülírása, sem az értékhatár felállítása nem nyújt megbízható támpontot a fényűzési tárgy fogalmának általánosan érvényes meghatározására. Ha itt egyedül az értékhatárra támaszkodunk, ez végeredményben egy olyan állandó változásnak kitett, szerfölött részletező árjegyzéknek készítéséhez vezet, mely folytonos nyilvántartást és az árhullámzásnak megfelelő kiigazítást igényel, mely az adó beszedése és ellenőrzése terén éreztetné leginkább káros hatását.
Mindamellett arra való tekintettel, hogy a törvény végrehajtása során fog majd kiderülni, hogy a fényűzési tárgyak felsorolása, közelebbi megjelölése vagy a megadott értékhatárok mennyiben megfelelőek és mennyiben szorulnak módosításra, azt javaslom, hogy hatalmaztassék fel a pénzügyminister a mindenkor szükségesnek látszó intézkedéseknek rendeleti úton való megtételére, viszont azonban épen a parlamenti felügyelet utólagos, de hathatós gyakorolhatása végett köteleztessék a pénzügyminister arra, hogy az e tárgyban kiadandó rendeleteiről a nemzetgyűlésnek mindenkor azonnal tegyen jelentés, és a nemzetgyűlésnek mód adassék, hogy a rendelet módosítása vagy hatálytalanítása tárgyában dönthessen.
A fényűzési forgalmi adó végrehajtásának sikerét és a célba vett pénzügyi eredményt veszélyeztetné s a gazdasági életre bénítólag hatnak ha az adó kivetésénél és beszedéséneél hosszadalmas és zaklató eljárást alkalmaznánk, éppen ezért az idevonatkozó jogszabályoknak egyszerűeknek, világosaknak és könnyen áttekinthetőeknek kell lenniök. Viszont azonban épen az ellenőrzés kijátszásának hatékony megakadályozása végett gondoskodnunk kell arról, hogy a végrehajtást súlyos büntetésekkel eleve biztosítsuk.
A várható pénzügyi eredményről megfelelő statisztikai adatok hiányában nehéz ugyan helyt álló véleményt nyilvánítani, még is általános tájékoztatás végett az adó egy évi bevételét, tekintettel a mai rendkívüli magas árakra 140-150,000.000 koronára tehetjük. Önként értetődik azonban, hogy amennyiben közgazdasági életünk visszatér rendes medrébe és az árak is ennek megfelelően csökkennek, számolnunk kell majd az adóbevétel arányos csökkenésével.
A fényűzési forgalmi adó aránylag csekély jövedelmezősége nem elégséges ok arra, hogy meghonosításától elálljunk, mert ha eredménye még oly kevés is, az már az alsóbb osztályok adóterheinek könnyítésére szolgál.
A törvényjavaslat egyes szakaszainak részletes indokolásául a következők szolgálnak:
A törvényjavaslat szerint a fényűzési forgalmi adó a fényűzési cikk fogyasztóját vagy használóját terheli ugyan, mégis az adót nem tőle, hanem rendszerint - még pedig az adóáthárítás sikerétől feltételezetten - attól fogja beszedni az állam, aki a fényűzési tárgyat a kereskedelmi forgalomban a közvetlen fogyasztóhoz vagy használóhoz eljuttatja. Az adó tárgya pedig a fényűzési tárgy forgalmának az a rendszerint utolsó mozzanata, az a szállítás, amellyel a fényűzési tárgy a fogyasztóhoz vagy használóhoz eljut. Ezt a javaslat oly módon határozza meg, hogy adókötelesnek minősít minden olyan szállítást, amellyel valamely fényűzési tárgy a belföldön ellenszolgáltatás mellett az átruházó kereseti tevékenységi körében, de a kiskereskedelem keretén belül szállíttatik. A javaslat tehát azáltal, hogy mindenkor kereseti tevékenységet tételez fel, az indokolás általános részében előadottak szerint adózatlanul hagyja a magánosok között létrejött forgalmat és ez alól csak egy kivételt tesz, még pedig a 4. §-ban, ahol az árverésekre vonatkozólag akkor is megállapítja az adókötelezettséget, ha sem az árverésre megbízást adó, sem az árvereltető nem folytat valamely kereseti tevékenységet.
Ezen felül konstitutív eleme még az adókötelezettség beálltának az is, hogy a szolgáltatás viszteher ellenében történjék. Azonban nemcsak az adásvétel, hanem a csere is adóköteles, még pedig amennyiben a cserélő felek közül csak az egyik szállít fényűzési tárgyat, úgy csak ez az ügylet adóköteles, ha azonban fényűzési tárgy fényűzési tárgyért cseréltetik el, akkor természetesen, ha a cserélő felek mindegyike kereseti tevékenysége keretén belül szállított, mind a két ügylet külön-külön adóköteles.
Azt, hogy valamely szállítást mikor kell olyannak tekinteni, amely a kiskereskedelem keretén belül jött létre, a javaslat 3. §-a határozza meg.
Minden kétségnek elejét veendő, kimondja a törvényjavaslat, hogy az adókötelezettség akkor is fennáll, ha az ügylet az átruházó főkereseti tevékenységén kívül jött létre, vagyis tehát az, hogy valaki csak mellékfoglalkozásként kereskedik fényűzési tárgyakkal, szintén mindenkor megállapítja az adókötelezettséget. Ugy vélem, hogy ezzel a rendelkezéssel a tisztességes és legitim kereskedők érdekeit védjük meeg a zugkereskedőkkel és láncolókkal szemben.
A javaslat az adókötelezettséget függetleníti attól, hogy az átruházónak az ügyletből kifolyólag volt-e haszna vagy sem és nem engedi meg annak bizonyítását sem, hogy a kereseti tevékenység nyereségszerzésre irányuló szándékkal gyakoroltatik-e?
Az adóáthárításra vonatkozólag fentebb kifejtettekből nyilvánvalóan következik, hogy abban az esetben, ha az állam, az egyház vagy bármely más nyilvános alakulat vagy pedig olyan egyesület, társulat avagy szövetkezet, mely alapszabály szerint csak tagjai részére adhat el, szállít fényűzési tárgyakat, adómentességet jogosan nem igényelhet, mert végeredményben az adó nem az eladót, hanem a vevőt sujtja. Az eladó mindenkor csak mint adóbeszedő, közvetítő szerepel a vevő és az államkincstár között.
Az adókötelezettség rendszerint csak azt a szállítást terheli, amely a belföldön jött létre; ha tehát beigazoltatik, hogy a szállítás külföldön történt, nem forog fenn adófizetési kötelezettség. Annak a lehetősége, hogy a felek az adókötelezettség kijátszása végett az ügylet megkötését látszólag külföldre helyezik át, vagy pedig az ügyletet külföldön teljesítik, megokolttá teszik azt, hogy azok az előfeltételek, amelyek mellett valamely ügyletet mikor kell belföldön létrejöttnek tekinteni, közelebbről meghatároztassanak. Viszont azonban a törvényes kötelezettség alól leendő kibúvásra irányuló törekvéseknek összes megnyilvánulási formáját itt előre figyelembe venni nem lehet, ezért javaslom, hogy az ebben az irányban szükségesnek látszó intézkedéseknek megtételével a pénzügyminister bízassék meg.
A törvényjavaslat minden kétség eloszlatása végett az ingyenes szerzésekből eredő szolgáltatások kivételével minden visszterhes szerződésből eredő elidegenítést szállításnak minősít.
Valamely árú kikészítésére vagy feldolgozására irányuló szállításból eredő szolgáltatás, amennyiben a megrendelő maga adta az anyagot, tiszta szolgálattételi szerződést (locatio-conductio operis), mégis gazdaságilag annyira közel áll az árúszállításhoz, hogy indokoltnak látszik a törvény alkalmazásánál ideszámítani.
A fényűzési tárgyak szállításánál az átadás formája és módja közömbös, épen ezéert, amikor a formális átadás hiányzik, pl. brevi manu traditio esetében a felek megegyezését kell szállításnak tekinteni. Ebből következik, hogy oly okiratoknak, amelyek az átruházandó tárgy tulajdonjogát incorporálják, átadását, magának a fényűzési tárgy szállításának kell tekinteni. Minden a törvény esetleges kijátszására irányuló törekvésnek elejét vesszük, ha kimondjuk, hogy a letétjegyekkel, raktárjegyekkel stb. egyenlő elbánásban részesülnek a zálogjegyek is.
Az 1. §-ban adott meghatározás szerint a fényűzési tárgyakra vonatkozó forgalomnak csak az a része tárgya az adónak, amely a közvetlen fogyasztó vagy elhasználó részére, tehát az u. n. kiskereskedelemben jön létre.
A kiskereskedelem forgalmát a törvényjavaslat negativ módon és pedig úgy határozza meg, hogy ilyennek tekint minden forgalmat, ha az nem iparszerű viszonteladás célzatával jött létre. Az, aki iparszerű viszonteladás szándékával szerez meg fényűzési tárgyat, ezt a körülményt a pénzügyminister által rendeletileg közelebbről meghatározandó módon lesz majd köteles igazolni.
A fényűzési tárgyak forgalma különösen műtárgyakban és iparművészeti termékekben a háború alatt és azóta is legnegyobbrészt árveréseken történik, mert az árverések biztosítják legjobban az eladót, hogy a sokszor nem könnyen meghatározható valódi értéknek megfelelő eladási árat megfogja kapni. Sőt látjuk, hogy külön társadalmi, gazdasági és állami intézmények is létesülnek ilyen árverések rendszeres megtartására.
Az árverésen történt vételek adókötelezettsége tekintetében a javaslat nem tesz különbséget az önkéntes és a bírói végrehajtás során történt eladások között, mert az utóbbiaknak az adó alól való mentesítése könnyen arra vezethetne, hogy szinleges árverések tartásával az adókötelezettség kijátszatnék.
Az árverések rendszerint hirdetések útján tétetnek közhirré és ez által bizonyos mértékig a nyilvánosság bevonásával folynak le, itt tehát az ellenőrzés könnyebb és így nem forog fenn semmiféle ok arra, hogy az árveréseket ne vonjuk minden körülmények között adó alá.
A visszaélések meggátlása végett az adót akkor is le kell róni, ha az árverési vevő a megvett tárgyak iparszerű továbbeladásával foglalkozik. Módot nyujt azonban a javaslat arra, hogy amennyiben a tárgy viszonteladatik és a viszonteladás után lerovandó adó nagyobb, mint az az adóösszeg, mely már az árverés alkalmával lerovatott, úgy a már befizetett adó a továbbeladásnál lerovandó adó összegébe beszámítható legyen.
A beszámítási igény érvényesíthetését a javaslat kénytelen záros határidőhöz kötni, mert az ellenőrzés kellő gyakorolhatásához szükséges hivatalos iratok hosszú ideig leendő megőrzésével a hatóságokat nem lehet megterhelni.
A fényűzési tárgyak kiválogatásánál és meghatározásánál alapul szolgált szempontok már az indokolás általános részében előadattak.
Az egyes csoportok indokolására az alábbiak szolgálnak.
A nemes fémeknek és a belőlük készült tárgyaknak forgalmát a már ismeretett német birodalmi, német-ausztriai és cseh-szlovák törvényhozásokon kívül már a háború folyama alatt Olaszország, Franciaország és Dánia is külön fényűzési adóval rótták meg.
A műtárgyak megadóztatása ellen kétségtelenül felhozható, hogy a művészetnek a fényűzési fogalma alá vonása nem felel meg annak az eszményi értéknek, amely éppen a művészi tevékenység benső sajátsága. Ezzel szemben azonban megfontolást érdemel az, hogy a műtárgy, amennyiben kereskedelem tárgyává válik, épen úgy, mint bármely más cikk, nyereségszerzésre irányuló tevékenységnek szolgálhat alapul. Azon felül tagadhatatlan, hogy a műtárgy megvásárlásából már bizonyos joggal szabad arra következtetni, hogy a vevő a vagyonosabb osztályhoz tartozik. Végre azok a társadalmi kinövések, melyek épen az utóbbi időben a művásárlás terén észlelhetők, hozzájárultak ahhoz, hogy a műtárgyak forgalmát nem szabad pusztán a műpártolás eszményi szempontjából elbírálni.
Az élő művészek jogosan igényelhető védelméről gondoskodni kíván a javaslat akkor, amidőn az adó alól mentesíti azoknak a művészeknek alkotásait, akik a szállítás idejében éltek és magyar állampolgárok voltak, nem különben azokat, akik a szállítás idejétől visszaszámítva 5 éven belül haltak el. Ez utóbbi intézkedéssel a művészek hagyatékait védjük, mert nem ritka eset az, hogy az örökösök létfentartásuk okából kénytelenek a javarészt műtárgyból álló hagyatékot árúba bocsátani.
A kézi fegyverek megadóztatásánál elsősorban a vadászatra alkalmas fegyverek jönnek számba. A hivatásos vadőrök, erdőkerülők szolgálatában megnyilvánuló érdekek kellő megóvásáról gondoskodás történik. A törvényjavaslat a rendőri szempontokból sem eshetik kifogás alá, amidőn a kézifegyverek forgalmát bizonyos mértékben megnehezíti.
A játékkártyák ugyan már az 1881. évi XXVII. törvénycikk szerint u. n. fogyasztási bélyegilletékkel vannak terhelve, mely illetéknek a pénz csökkent vásárlóerejével arányban álló felemelése is tervbe van véve. Ennek dacára mégis helyénvalónak látszik, az egyízben már megadóztatott játékkártyáknak a fényűzési tárgyak sorába leendő beiktatása, mert ezáltal különösen azt a minőségbeli külömbséget érjük utól, mely kifejezetten a drágább kártyák vételárában jelentkezik. A játékkártyák elárusítása már jelenleg is állandó jövedéki ellenőrzés alatt áll, tehát a fényűzési forgalmi adó lerovásának ellenőrzése nem is fog különösebb nehézséget okozni.
Az ételeknek és italoknak a közvetlen fogyasztók részére való kiszolgáltatásával foglalkozó vállalatok egyrésze olyan látogató közönséggel bir, amelynek életmódjából jogosan következtethetünk nagyobb vásárlóképességre. Emellett vannak olyan vállalatok is, így pl. az u. n. barok, melyek pusztán fényűzési célokat szolgálnak és a semmiesetre sem kívánatos pazarlásnak és dőzsölésnek melegágyai. Minden tekintetben indokolt tehát, hogy a fényűzés megadóztatását célzó intézkedéseinket ezekre is kiterjesszük. Annak megállapítását, hogy valamely vállalat luxus-vállalatnak minősíttessék, nem bízhatjuk az egyes vállalatok tulajdonosainak tetszésére - amint ezt pl. a német-osztrák forgalmi adóról készült törvényjavaslat tervezi, - met az ilyen intézkedésnek alig lenne foganatja, hanem célszerűbbnek látszik, hogy ezeket a vállalatokat a pénzügyi hatóság - még pedig az elsőfokú iparhatóság véleményének meghallgatása után - maga szemelhesse ki és kötelezhesse a fényűzési forgalmi adó beszedésére.
A gyakorlat fogja megmutatni, hogy a fényűzési tárgyaknak az 5. §-ban adott meghatározásai megfelelőek-e, úgyszintén a tapasztalat fog útmutatással szolgálni abban az irányban is, hogy az 5. §-ában felsoroltakon kívül nem-e kell még az igazságos adóztatás megvalósítása végett az adókötelezettséget más tárgyak forgalmára is kiterjeszteni. Végre az 5. §-ban több esetben attól tétetik függővé az adókötelezettség beállta, hogy a kérdéses fényűzési tárgy értékhatára bizonyos limitált összeget meghalad-e vagy sem, mert a mai viszonyok között, mindaddig, amíg az áralakulás emelkedő irányzatot mutat, lehetetlen az értékhatárokat állandóan és végérvényesnek tekinthetően megállapítani.
Amennyiben tehát az említett három irányban a törvény bizonyos módosításokra szorulna, ezeknek a módosításoknak a megvalósítására azt a módot javasolom, hogy a pénzügyminister hatalmaztassék fel arra, hogy a kérdéses változtatásokat, mindannyiszor, ahányszor szükségét látja, rendelettel hívhassa életre. Viszont azonban köteleztessék arra, hogy ilyen tárgyú rendeleteiről a nemzetgyűlésnek haladéktalanul tegyen jelentést. Ilyen módon és azáltal, hogy a rendeletek további sorsáról minden alkalommal módjában lesz a nemzetgyűlésnek határozni, a nemzetgyűlés alkotmányszerű törvényhozási joga kellően biztosítva marad.
A fényűzési forgalmi adó alapgondolatának az felel meg, hogy az adófizetésére csak az köteleztessék, aki a fényűzési tárgyakat el fogja fogyasztani vagy el fogja használni, mert csak az ilyen célzattal való megszerzés minősíthető a magasabb éleetmód megnyilvánulásának. Ez okból tehát szükséges az adó alól mentesíteni mindazokat a megszerzéseket, amidőn a tárgy már pusztán rendeltetésénél fogva csak vallási, egyházi, közoktatási, tudományos, technikai vagy gyógyászati célokra használható fel. Vannak azonban és pedig nagy számban olyan tárgyak is, amelyeknél az említett célokra való használhatóság nem jelentkezik szembeötlően, mert ugyanaz a tárgy különböző, egymással homlokegyenest ellenkező célokra is használható. Ilyenkor a tárgy megszerzőjét kell köteleznünk annak bizonyítására, hogy a tárgyat a fentemlített adómentes célokra, vagy pedig hivatása körében avagy iparában leendő kizárólagos használatra szerezte meg.
Az adófizetési kötelezettség időpontjának meeghatározása tekintetében három megoldási mód között választhatunk és pedig az ügyletkötés, az árúk kiszolgáltatása és a fizetés között.
Az általános magánjog szabályait követve, az ügylet megkötésének időpontját kellene választanunk, minthogy azonban ez igen gyakran külsőleg nehezen ismerhető fel, a legkevésbé alkalmas az adófizetési kötelezettség beálltának megállapítására. A fizetés ugyan már alkalmasabb tényező, ennél azonban az esetleges részletfizetések okozhatnak az adó beszedésének ellenőrzésénél nagyobb nehézségeket és nyithatnak tág teret az adókötelezettség kijátszására. Az államkincstár érdekeinek megóvása végett legcélszerűbbnek látszik tehát azt az időpontot választani, amikor a fényűzési tárgy a vevőne átadatik, kiszolgáltatik, illetőleg amidőn a vállalat telepét elhagyja. Visszaélések megakadályozása végett azonban kimondja a törvényjavaslat, hogy amennyiben a fizetés az árúk kiszolgáltatása előtt történik, úgy az adókötelezettség már a vételár lefizetésekor beáll.
Az adókötelezettség beálltának ilyen megállapítása ugyanazt fogja maga után vonni, hogy a részletfizetésre történő eladások esetében - ha a vevő a teljes vételárat az adó beszolgáltatásának időpontjáig le nem törleszti - az eladó az adót előlegezni lesz kénytelen. Ettől azonban az adóztatás ellenőrizhetésének eredményes gyakorolhatása okából akkor sem mondhatunk le, ha az ilyen természetű rendelkezésnek az lesz a gyakorlati következménye, hogy a fényűzési tárgyakra vonatkozó hitelezések és részletügyletek csökkenni fognak.
A cserét, amint már említettem, két szállításnak kell tekinteni, amikor is mindegyik tárgy szállítása külön-külön, mint a másikért fizetett vételár jön számításba. A fizetés helyett teljesített átadás (datio in solutum) a cserével egyenlő elbánásban részesül.
A csekk vagy váltó átadását még akkor is fizetésnek kell tekinteni, ha a csekk vagy váltó utólag nem is váltatik be.
Az adókulcsnak nagysága már az indokolás általános részében megokoltatott.
A mindennapi életben sűrün egymást követő kézi eladások a komplikált adókiszámítási műveleteket nem tűrnék el, épen ezért az idevágó rendelkezéseket a lehetőség szerint egyszerűsíteni kell. Ebből az okból és az parópénz hiányából kiindulva kell úgy rendelkeznünk, hogy az adót, ha a teljes koronákra kikerekített vételár tízzel maradék nélkül nem osztható, a hozzá leközelebb eső magasabb, de tízzel maradék nélkül osztható számra kikerekített összeg után számítjuk.
Ha nem rendelnők el, hogy a külön számlázott csomagolás költségeit mindenkor a vételárhoz kell számítani, számtalan visszaélésnek nyitnánk teret. Viszont azonban az árú fuvarozásáért és biztosításáért külön számlázott összegeket, ha azokat a szállító önköltségben számította fel és ezáltal csak saját költségei téríttetnek meg, az adóalap megállapításánál levonásba lehet hozni.
Az adóalap megállapításánál, ha valamely szerződés fényűzési tárgyak mellett még nem fényűzési tárgyakra vonatkozólag is köttetett, a feleknek a vételár megosztása tekintetében történt megállapodásait mindenkor figyelembe kell venni.
Előfordulhat azonban, hogy a felek az ellenszolgáltatást átalányösszegben állapítják meg, így pld. az 5. § 34. pontja alatt említett pensiók. Ezeknél rendszerint az ételek és italok mellett az átalányösszegben a lakás ára is bennfoglaltatik. Ha ilyen esetekben az átalányösszeg felosztását pusztán a felek tetszésére bíznánk, úgy szabad utat nyitnánk a törvény kijátszására irányuló törekvéseknek. Éppen ezért ilyen esetekben a törvényjavaslat az egész átalányösszegnek adóalapul leendő felvételét rendeli el, de feljogosítja a pénzügyminisztert, hogy rendelettel szabályozhassa azokat a módozatokat, amelyek mellett az átalányösszegnek a mindenkori áralakuláshoz símuló felosztása megengedhető lesz.
Az adófizetési kötelezettség nem a közvetlen fogyasztót, hanem célszerűségi okokból azt terheli, aki a szállítást teljesítette. Egyetlen kivételt állapít meg a törvényjavaslat az árverésekre, amidőn a kincstári érdekek redményesebb biztosítása okából az adófizetési kötelezettséget egyetemlegesen állapítja meg, úgy az árverésre megbízást adóval (az addigi tulajdonossal), mint az árvereltetővel és az árverési vevővel szemben. Viszont azonban bírói árverés esetében sem a végrehajtatót, sem a végrehajtást szenvedettet nem lehet az adófizetésre kötelezni; itt egyedül az árverési vevő terhére kell a kötelezettséget megállapítani.
A fényűzési tárgyaknak ki- és beviteli forgalma minden körülmények között már csak azért is fényűzési adó alá esik, mert a belföldi kereskedelem jelentékeny károsodásával járna, ha a belföldi forgalmat terhelő 10%-os fényűzési forgalmi adó mellett a behozatali forgalom adómentes maradva. Ehhez képest az adófizetési kötelezettséget a külfölddel való forgalomban több vonatkozásban ki kell terjeszteni. Igy ki kell mondani azt, hogy a fényűzési tárgyak ki- és bevitelekor az adókötelezettség akkor is fennáll, ha sem az eladó, sem a vevő nem belföldi kereskedő, vagyis ilyenkor a magánfelek között létrejött forgalom is adóköteles. Az ilyen intézkedés annál is inkább indokoltabb, mert ellenkező esetben a külfölddel lebonyolított forgalomban a felek mindenkor arra hivatkozhatnának, hogy a tárgyakat üzleten kívül vásárolták és ezáltal az adó igen könnyű kijátszását tennénk lehetővé.
Az adólerovási kötelezettség hatályos ellenőrizhetése végett mindazokat, akik fényűzési tárgyak szállításával a kiskereskedelemben foglalkoznak, köteleznünk kell ennek a bejelentésére.
Minthogy a vállalkozások sokfélesége mellett minden felismerhető esetet nem szabályozhatunk előre, felhatalmazást kérek a pénzügyminister számára, hogy az ebben a vonatkozásban szükséges intézkedéseket mindenkor rendelettel hívhassa életre.
Az 5. § 34. pontjában felsorolt vállalkozások tulajdonosait az általános bejelentési kötelezettség alól ki kell vonni, mert ezeknél a fényűzési jelleg megállapítására irányuló eljárás rendszerint hivatalból, a hatóságok kezdeményezésére fog megindulni. Amennyiben pedig ilyen vállalatnak fényűzési jellege egy ízben már jogerősen megállapíttatott, nehogy a hatóság alaptalan zaklatásoknak tétessenek ki, kimondja a javaslat, hogy a vállalkozó a minősítési eljárás újra felvételét az előző eljárásban hozott határozat jogerőre emelkedésétől számított egy éven belül csak abban a kivételes esetben kérheti, ha időközben üzletét lényegesen átalakította.
A 14-15. §-okhoz
Az adólerovás tekintetében legcélszerűbbnek mutatkozik az az eljárás, hogy az adófizetésére kötelezettek az általuk beszedett adóknak kellően okmányolt adóvallomás kíséretében leendő befizetésére.
A befizetés rendszerint negyedévenkint történik és azt előzetes hatósági felszólítás bevárása nélkül kell teljesíteni.
A vállalkozások terjedelme és minősége sok esetben szükségessé fogja tenni az általános rendelkezések esetleges szigorítását vagy enyhítését. Minthogy ezt a kazuisztikát előzetes rendelkezésekkel kimeríteni nem lehet, helyesebbnek látszik a szükséges intézkedések megtételrée a pénzügyministert hatalmazni fel.
Az adó elsőfokú megállapítását a benyújtott adóvallomások felülvizsgálata és az ennek során szükségesnek mutatkozó tárgyalások lefolytatása előzi meg. Amennyiben az adóvallomás kíséretében befizetett adóösszeg az elsőfokú megállapítással egyenlő, a hatóságok munkaterhének csökkentése végett felesleges az adózók külön értesítése, mert a befizetés alkalmával kiállított nyugta elegendő bizonyíték az adófizetési kötelezettség teljesítéséről. Éppen ezért az elsőfokú végzés kikézbesítését a javaslat csak azokban az estekben kontemplálja, ha az adó fizetésére kötelezett az adóbevallásban határozottan kifejezte azt a kívánságát, hogy ilyen végzésre igényt tart.
Más az eset, ha az adóvallomás felülvizsgálata arra az eredményre vezetne, hogy az adó a törvényesnél csekélyebb vagy nagyobb összegben fizettetett be. Ilyenkor az adófizetésre kötelezettet az adómegállapítás eredményéről minden esetben értesíteni kell.
A pénzügyigazgatóságnak (adófelügyelőnek) az adó megállapítása tárgyában hozott végzései, illetőleg fizetési meeghagyása ellen közvetlenül a magyar királyi közigazgatási bírósághoz biztosítunki birtokon kívül érvényesíthető panaszjogot. Közbenső forum gyanánt ugyan esetleg a közigazgatási bizottság adóügyi albizottsága szerepelhetne, azonban ennél a speciális adónemnél a jogorvoslati rendszer hármas tagozásától eltekinthetünk, mert a felebbezésre kerülendő esetek legtöbbjében a jogvita pusztán a körül fog forogni, hogy valamely szállítás adóköteles volt-e vagy sem? Itt döntő súllyal a szakértők véleményei fognak szerepelni, már pedig ezeknek mérlegelésére a közigazgatási bizottság adóügyi albizottsága már szervezeti összetételénél fogva is kevésbé alkalmas, mint a közigazgatási bíróság. Azt az esetlges aggályt, hogy az ily módon szabályozott jogorvoslati rendszer a közigazgatási bíróságot túl fogja terhelni, nem tartom alaposnak, mert az esetek legtöbbje már az elsőfokon tisztázást fog nyerni és így panaszra csak a legritkább esetben fog sor kerülni.
A 18-19. §-okhoz
Az államkincstár érdekeinek kellő megóvása végett az adó fizetésére kötelezetteket az egyes vállalatok benső természetéhez igazodó feljegyzések vezetésére kell kötelezni és a pénzügyi hatóság részére módot kell nyújtani, hogy ezeket a feljegyzéseket, nemkülönben a vállalkozók telepeit megfelelően ellenőrizhessék. Minthogy azonban az idevágó rendelkezések mellett is felmerülhet annak a szüksége, hogy a vállalkozókon vagy alkalmazottjain kívül másokat, leggyakrabban majd azokat, akik a fényűzési tárgyakat megvásárolták, ki kell hallgatni, szükségesnek látszik, az adatszolgáltatási kötelezettséget mindenkire kiterjeszteni. Nehogy aznban az ilyen irányú rendelkezés a hatóságok túlkapásai következtében egyesek szükségtelen zaklatásához vezessen, a törvényjavaslat kötelezi a hatóságokat, hogy ilyen esetekben mindenkor kifejezetten jelöljék meg azt a jogügyletet, amelyre vonatkozólag az adatszolgáltatást kívánják.
Ez a rendelkezés azzal függ össze, hogy a fényűzési forgalmi adót csak azok fizetik, akik a fényűzési tárgyakat közvetlen fogyasztás vagy elhasználás céljaira szerzik meg. Éppen ezért intézményesen biztosítani kell, hogy azok akik továbbeladás céljaira vásárolnak fényűzési tárgyakat, ezt adómentesen tehessék. Ilyenkor természetesen az államkincstár érdekeinek megóvásáról is gondoskodnunk kell. Azt hiszem, hogy ebben az irányban teendő intézkedések a zugkereskedelem leküzdésére irányuló törekvéseket is előnyösen fogják befolyásolni.
Az adó egyenletes befolyását kívánjuk biztosítani azzal, hogy a késedelmes befizetőkkel szemben a késedelmi kamatok mérvét jóval meghaladó adópótlékot rendszeresítünk, mert nem forog fenn olyan elfogadható indok arra nézve, hogy azt, aki az adót beszedte, de annak beszolgáltatását ingazolatlanul elmulasztotta, különösebb védelemben részesítsük.
A törvény eredményes végrehajtását csak érzékeny büntetés kilátásba helyezésével érhetjük el. Legcélszerűbbnek látszik tehát, hogy a törvény megkerülését célzó szándékos cselekmények közönséges bűncselekményeknek minősíttessenek és az adócsalásról rendelkező törvény szigorával toroltassanak meg.
Különösen kedvező eredményt várok ennek a szakasznak a mellékbüntetésekre vonatkozó rendelkezéseitől, mert a többi között a foglalkozás eltilthatásának lehetősége igen érzékeny anyagi károsodást helyez kilátásba.
A javaslat azt, hogy van-e helye mellékbüntetésnek és ha igen, azok közül melyiket kell alkalmazni, mindenkor a bíróság belátására bízza, amelynek így módjában lesz a bűnösség fokához képest individualizálni.
A törvény életbeléptetése előreláthatólag különösebb adminisztratív nehézségekkel fog járni, amelyek közül elég itt a pénzügyi közigazgatási személyzet megfelelő kioktatása és a mai papirhiány mellett a szükséges nyomtatványok előállítására reá mutatni. Ezért javaslom, hogy az életbelépés időpontjának meghatározása a pénzügyministerre bízassék.
