Az államháztartás súlyos terheinek fedezésére mindazoknak a forrásoknak a lehető legteljesebb kihasználását kell elérnünk, amely források eddig is hívatva voltak az államháztartás rendes szükségleteinek előszolgáltatására. Ezeknek a rendes bevételi forrásoknak egyik lényeges, bőven bugyogó ága volt a bélyeg- és illetékek néven nevezett közszolgáltatások csoportja.
A bélyeg- és illetékszabályok címén ismert törvények és törvényerővel bíró egyéb szabályok tömege magában foglalta azokat a kiegészítő adónemeket, amelyeket a pénzügyi jogtudomány általában forgalmi adóknak, továbbá valóságos illetékeknek nevez. Pénzügyi törvényeink egyik legkuszáltabb csoportja volt ez. Gyökeres reformálását már évek, sőt azt lehet mondani, évtizedek óta kérte az adózó közönség, és igérte az egymást váltogató kormányzat. A reformmunkálat megindult, elkészült az egész munkálat tervezete, és elkészült annak első része, az öröklési illetéket is magában foglaló vagyonátruházási illetékekről szóló része, amely mint az 1918. évi XI. tc. a Törvénytárba be is iktattatott. A reformnak ezenkívül tervezett három további főrésze azonban máig nem készülhetett el.
A nagy reformnak alapelveit, amelyek szerint ennek a fontos és nagy jövedelmet hozó bevételi forrásnak a modern adóztatási elvek szerint való megvalósítását az előző kormányok tervezték, a magam részéről is helyesnek és keresztülviendőnek tartom. Ez azonban a dolog természeténél fogva igen nagy terjedelmű, és így hosszasabb előkészületi munkálatot igénylő törvény-csoport lesz, amelynek megalkotása már folyamatban is van. Ezeknek a törvényeknek teljes egészükben való végrehajtása azonban a kivető szervezet módosítása nélkül alig volna lehetséges. Mélyreható változtatások keresztülvitelére azonban hosszabb idő szükséges, s így ha a törvények maguk rövid idő alatt elkészülnének is, életbeléptetésüket csak hosszabb idő eltelte után lehetne elrendelni. Azt a feltétlenül szükséges eredményt tehát, hogy az államkincstár jövedelmei már a folyó évben szaporodjanak, a teljes reform megalkotásával nem érhetnők el. Viszont a bevételek növelése égetően szükséges és így addig is, amíg ez a nagy munka elkészülhet, gondoskodni kell arról, hogy a bevételeket ezekből a közszolgáltatásokból is a lehetőségig fokozzuk. Ezért szükségesnek tartom egy kisebb terjedelmű törvénnyel ideiglenesen csupán arról gondoskodni, hogy a mai keretek megtartása mellett is az illetékből származó bevételeket növeljem.
Tudatában vagyok annak, hogy a bélyeg- és illetékszabályok mai kuszáltságukban igen kis mértékben alkalmasak arra, hogy ezeket novelláris úton módosítsuk. Mégis erre a módra kellett magam elhatároznom, mert nem szabad tovább halogatni az illetékek felemelését. A novelláris módosítás hátrányait lehetőleg csökkenteni igyekeztem azáltal, hogy a módosításokat részben nagy általánosságban tartom, részben pedig ott, ahol részletekbe kellett menni, az illető részletet teljesen újból szövegeztem meg, s így nem fog különös nehézséggel járni az új szöveget a régi, sokszor már ismételten pótolt és javított rendelkezések helyébe iktatni. Azonkívül remélhető, hogy rövid idő mulva az egész reform valóra válhatik, s így a novelláris módosítás hátrányos következményei nem fognak sok zavart okozni.
A jelen javaslat célja egyedül a bevételek emelése. Ennélfogva a most érvényben lévő szabályok általában továbbra is érvényben maradnak. Áll ez különösen a kezelési és az általános rendelkezésekre. Az alapelv tehát az, hogy a most érvényes szabályok csak abban az esetben vesztik hatályukat, ha azokat ez a törvény kifejezetten módosítja.
A javaslat nem csupán az illetékeket, hanem két, ezzel rokon közszolgáltatást is jövedelmezőbbé kíván tenni, t. i. az értékpapírforgalmi adót és a játékkártyabélyeg illetéket. Annak, hogy ezt a két szolgáltatást is ide soroztuk, egyrészt az az oka, hogy költségvetési rendszerünk is összefoglalja ezeket a többi illetékekkel, de természetüknél fogva is közel állanak egymáshoz. Tekintettel tehát arra, hogy csupán rövid időre szóló átmeneti intézkedésről van szó, célszerűnek látszik ezeket is ugyanebben a törvényben szabályozni.
A javaslat ily módon négy főrészre oszlik: Az első rész tartalmazza az okirati illetékekre vonatkozó szabályokat. A második rész foglalja össze a valóságos illetékeket, vagyis a közigazgatási és a bírósági eljárásokban fizetendő illetékek felemelését célzó szabályokat. A harmadik rész rendelkezik az értékpapírforgalmi adóról, s végül a negyedik rész a játékkártya-bélyegilleték felemelését rendeli el.
Az illetékek egyik nagy csoportját alkotják azok az illetékek, amelyeket bizonyos joghatállyal biró okiratok után bélyegjegyekkel kell rendszerint leróni, s amelyeket éppen emiatt - véleményem szerint helytelen néven - bélyegilletékeknek szokás nevezni, illetve ennek nevezték maguk az illetéki szabályok is. Ezeknek az illetékeknek egy részét állandó összegekben, egy részét pedig az okiratban foglalt jogügylet értékéhez képest emelkedő fokozatok szerint meghatározott összegekben állapítják meg az illetékszabályok. Úgy az állandó, mint a fokozatos illetékeket már évtizedek előtt állapították meg. A mai viszonyok szerint tehát már ebből az okból sem megfelelőek. A fokozatos táblázatokat legutóbb az 1916. évi XXVII. tc. módosította ugyan, azonban ez a módosítás, amely természetszerűen emeléssel járt, egyrészt nem kielégítő, másrészt pedig a fokozatok megállapítása oly módon történt, hogy a magasabb fokozatokban az illeték összegének kiszámítása körülményes és nehézkes volt.
A jogügyleteket tartalmazó okiratok legnagyobb része fokozatos illeték alá esik. Azzal tehát, ha a fokozatokat emeljük, a jogügyletek legnagyobb részének az illetékét is emeltük. Az emelés mértékénél nem csupán az állam szükségleteit, hanem a lehető legmesszebb menően azt is szem előtt tartottam, hogy a felemelt illeték ne legyen oly súlyos, hogy a kereskedelmet és általában a jogviszonyok keletkezését és szabályozását megbénítsa, és ne legyen olyan súlyos, hogy az adózókat nagymérvű kijátszásokra csábítsa. Ez az utolsó ok indított arra is, hogy a fokozatos táblák összeállításánál a fokozatosságot, a progressziót mellőzzem. Ezeknek a fokozatos illetékeknek alapja ugyanis rendszerint a jogügylet bruttó értéke, amely a legtöbb esetben egyáltalán nem mutatja a teherviselő képesség fokát. Azonkívül a legtöbb esetben az ügyletek felaprózása által meg is kerülhető anélkül, hogy a megkerülést az ügyletkötések rendkívül megnehezítése nélkül meg lehetne akadályozni.
Megtartottam a régi szabályokból azt a rendszert is, hogy háromféle fokozatot állapítok meg.
Bár tudom azt, hogy a sokféle fokozat a törvény alkalmazásánál nehézségeket okoz s emiatt célom és szándékom, a végleges illetékreformnál lehetőleg mindenütt a sokkal könnyebben megjegyezhető százalékos illetékeket behozni: ezúttal meg kell tartani a régi rendszert, mert az illetékszabályok az illetékeket fokozatok szerint írják elő.
Az I. fokozat főként a váltók és hasonló iratok illetékének kulcsául szolgál. Nagy közgazdasági érdek fűződik ahhoz, hogy ez az illeték túlságosan súlyos ne legyen. Éppen ezért ennek a fokozatnak kulcsát 0.3%-ban vélem megállapítandónak. A most érvényes kulc 0.133% volt. Az emelkedés tehát eléggé mérsékelt, csupán 1 2/3 ezrelék.
Az okiratok nagy zöme a II. fokozat alá tartozik. Ennek a fokozatnak kulcsát az 1916. évi XXVII. tc. 0.5%-ban állapította meg. Rendes viszonyok közt ezt a kulcs elég magas volna. Ma azonban, amikor minden téren látjuk az értékviszonyok nagymérvű eltolódását; s amikor a költségek mindenféle ügyletnél hihetetlen mértékben növekedtek, bátran állíthatjuk, hogy az illeték felemelése nem fog olyan bénító hatással lenni a gazdasági életre, mint amilyennek a rendes viszonyok között lett volna. Ezek az okok tehát, - s elsősorban természetesen az állam parancsoló érdeke, - arra indítottak, hogy ennek az illetéknek kétszeresre: 1%-ra való felemelését javasoljam.
A III. fokozatos illeték eddig is általában a II. fokozatú illetéknek kétszerese volt. Ezt a fokozatot eddig az ingó adásvételekre, árúszállítási szerződésekre, és az előmutatóra szóló részvényekre írták elő az illetéki szabályok. Minthogy éppen ezek az ügyletek azok, amelyek a mai viszonyok mellett leginkább eltűrik és illetve elbírják a nagyobb terhet, a régi rendszert megtartottam, s a III. fokozatú illeték kulcsát 2%-ban javaslom megállapítani.
Ami a táblázatok beosztását, a kereteket illeti, ezeknek meghatározásánál az a szempont vezetett, hogy a kiszámítás a lehető legegyszerűbb legyen. Ezt az által vélem elérhetni, ha a mai 1.600, illetve 800 K-ás, illetve az I. fokozat 3.000 K-ás keretei helyett mindenütt az 1.000 K-ás kereteket állitom fel. Így az I. fokozatban 5.000 K-án túl minden megkezdett 1.000 K után 3 K, a II. fokozatban ugyancsak 5.000 K-án túl minden megkezdett 1.000 K után 10 K, a III. fokozatban végül minden megkezdett 1.000 K után 20 K illeték jár. Az 5.000 K-nál kisebb összegeknél a keretek természetszerűen kisebbek, mivel az ilyen apróbb összegeknél a keret alsó szélén az illeték aránytalanul súlyosabb volna, mint annak a felső határán.
Az illetékek nagy csoportja olyan okiratok után rovandó le, amelyeket értékelni nem lehet, tehát azokra az érték szerint fokozatos illetéket sem lehet megállapítani. Ilyenek pl. a bizonyítványok, hitelesítések, másolatok stb. Az ezek után járó illetékek eddig ívenként a legnagyob részben 1 vagy 2 K-ban voltak megállapítva. Noha ezen a téren is lehetne az okiratok fontossága szempontjából is nagyobb differentiálást behozni, mégis egyszerűsítés végett általában 500%-os emelést inditványozok. Az okiratok második példányaira és íveire járó úgynevezett ívbélyegek azonban ilyen nagy mértékben nem emelhetők, s azért ezeket csak a kétszeresre óhajtom emelni.
A javaslat első 2 szakasza általános, minden okiratra egyaránt kiterjedő szabályok tartalmaz. Vannak azonban olyan esetek, amikor ezektől az általános szabályoktól eltekintve, még más utak és módok is kinálkoznak arra, hogy a bevételeket növeljék. Ezeket a különös eseteket tárgyalja a javaslat többi szakasza.
Az 1918. évi XI. tc. 71. §-a az ingó adásvételeket vagyonátruházási illeték alá vonta. A vagyonátruházási illetékről szóló törvényt a most egyidejűleg beterjesztett javaslat sok részben módosítván, egybek közt az ingó adásvételekről és szállítási szerződésekről szóló rendelkezéseket megszüntette. Ezek a szerződések tehát most voltaképen szabályozatlanul maradnának, s az ilyen szerződések után illetéket sem lehetne követelni. Szükséges volt tehát ezeket a kérdéseket ebben a javaslatban szabályozni. A szabályozás lényegében teljesen egyezik az 1918. évi XI. tc. 71. §-ának szabályozásával, mindössze azzal az eltéréssel, hogy az illeték kulcsa 1% helyett III. fokozat, vagyis 2% lesz.
A javaslat végül jogot ad a pénzügyminiszternek arra, hogy az illetéket bizonyos esetekben a közpénztárból kifizetett járandóságokból való levonás utján szedethesse be, aminek csupán célszerűségi céljai vannak, s az adózókra nem terhet, hanem éppen ellenkezőleg, az eljárásban könnyebbséget jelent.
A bérleti szerződések eddig csak akkor estek illeték alá, ha azokról okiratokat állítottak ki. A gyakorlatban azután azt tapasztaltuk, hogy bár az országban lévő földbirtokoknak igen nagy része van bérbe adva, bérleti szerződéseket alig mutatnak be illetékkiszabás végett. Addig, míg a mostani szabályok érvényesek a bérleti szerződésekre is, alig lehet az ezek után a szerződések után járó illetékeket csak csekély részben is megkapni. A legtöbb esetben ugyan írásban is megkötik az ilyen szerződéseket, azonban mindaddig, amíg valami okból nem kénytelenek ezeket hivatalosan, leggyakrabban a bíróság előtt felhasználni, illetéket nem rónak le. Ezért szükségesnek véltem annak a kimondását, hogy a haszonbérleti szerződések okirat kiállítása nélkül is illeték alá esnek. Ezzel tekintélyes bevételre lehet szert tenni, különösen a jövedelemadóval kapcsolatban, ahol évről-évre kitünik, hogy mely földbirtok van bérbeadva, s így a pénzügyi hatóságoknak módjukban lesz ellenőrizni, hogy minden bérlet után lerótták-e az illetéket.
Ennek az illetéknek beszedése, különösen a kisebb bérleteknél körülményes és esetleg a beszedésre és ellenőrzésre fordított költséggel arányban álló nem volna. Ez az oka annak, hogy a javaslat a legkisebb bérleteket felmenti ez alól az illeték alól. Gondoskodni kíván azután arról is, hogy az illeték alá eső, de még szintén olyan kisebb bérleteknél, amelyeknek illetéke 50-100 K-t meg nem halad, a lerovás a lehető legkisebb költséggel, s egyúttal a felekre nézve a legkevesebb kényelmetlenséggel járjon. Ezt úgy érhetjük el, ha lehetővé tesszük, hogy az illetéket a bérelt földbirtok fekvése szerint illetékes községi előljáróságnál róhassák le a szerződő felek. Az eljárás részletes szabályozása azonban a törvényt nagyon megterhelné, s ezért a javaslat csupán az alapelvet mondja ki, s a részletes szabályozást a pénzügyminiszterre bizza. A javaslat tisztán az ellenőrzés szempontjából, azt is megengedi, hogy az esetleg több évre kötött kisebb bérleteknél az illeték évről évre rovassék le, aminek az az előnye is meg van, hogy ezáltal a lejárat előtt való megszűnések esetén az illeték visszatérítésére nem lesz szükség.
Amennyire azonban méltányosnak és a kincstár érdekében állónak tartom a földbirtokok és jogok bérletének, tehát általában a haszonbérleteknek okirat kiállítása nélkül való megilletékezését, annyira terhesnek ismerem el a lakások, sőt az üzletek bérletének hasonló módon való megterhelését. Éppen ezért javaslatom csupán a haszonbérletek illetékezésére vonatkozik.
A kereskedelmi könyvek illetéke szintén elbír némi emelést. Egy-egy nagyobb kereskedelmi vagy ipari vállalat kezelési költségei nem emelkednek számbavehető módon, ha az üzleti könyvek illetéke 100%-nál nagyobb mértékben emelkedik is. Ezt az alkalmat azonban egyúttal arra is fel akarom használni, hogy a mai elavult szabályokat újakkal helyettesítsem.
A ma érvényes szabályok más mértéket alkalmaznak a fő-, folyó- és egyenlegi számlakönyvekre és ismét mást a többi üzleti könyvekre. A könyvviteli rendszerek nagy változatossága, valamint a most érvényes szabályoknak ezekkel a rendszerekkel való öszhangjának hiánya miatt a judikaturának a mai napig temérdek munkát ad annak a megállapítása, hogy egy-egy üzleti könyv melyik kulcs alá tartozik. A magam részéről nem tartom sem célszerűnek, sem szükségesnek a könyvek között az illeték mértéke szempontjából különbséget tenni. Elég, ha csupán abból a szempontból teszünk közöttük különbséget, hogy azok illetékkötelesek-e vagy sem. Amelyik könyv illetékköteles, annak az illetéke semmi más körülménytől nem függ, mint a könyv terjedelmétől. Az illetékkötelezettség szempontjából pedig azt kívánom vezérfonál gyanánt felállítani, hogy valamely könyv az illető könyvelési rendszer szempontjából bír-e jelentőséggel vagy sem. Mentesíteni kívánom az illeték alól azokat a könyveket, amelyek nem szoros értelemben vett üzleti események feljegyzésére szolgálnak. Ezeket a dolog természeténél fogva nem lehet részletesen felsorolni, hanem esetről-esetre kell elbírálni. A felek érdekében tartom szükségesnek azt, hogy egy-egy könyv illetékkötelezettségét a pénzügyi hatóságok a fél kérelmére előzetesen is kötelesek legyenek megállapítani.
Szabályozni kívántam egyúttal azokat a nagyrészt gyakorlatban felmerült vitás kérdéseket is, amelyek a könyvek illetékezése körül felmerülhetnek. Azt hiszem, ezekre nem szükséges bővebb magyarázatot adnom, maguk a rendelkezések elég világosak. Meg kell azonban említenem, hogy a kereskedelmi és iparkamara által ismételten felvetett azt a kérelmet, hogy a külön íveken vezetett feljegyzésekre mérsékeltebb illetéket állapítsak meg, nem tartom teljesíthetőnek és pedig elsősorban azért, mert az erre vonatkozó előterjesztésekben maga a kereskedelmi kamara rámutat arra, hogy a külön íveken való könyvelés a kezelési költségekben mintegy 50% megtakarítást jelent, nem látom tehát szükségét annak, hogy ezt a megtakarítást még a kincstár rovására növeljem.
A marhalevelek illetéke a mai állatárak mellett a legnagyobb mértékben rászolgált az emelésre. Azt hiszem ez bővebb megokolást nem igényel. Az illeték kulcsának emelésén kívül azonban az általam javasolt szakasz még egy olyan intézkedést tartalmaz, amely a bevétel növelésére nagy mértékben közrehat. Ugyanis a javaslat szerint a marhalevélre vezetett átruházási záradékra külön le kell róni azt az illetéket, amelyet a marhalevélre magára le kellett róni. Ennek az illetéknek jogosultságát a következőkkel kívánom bizonyítani. A marhalevél lényegében bizonyítvány. A kiállító tulajdonjogát és a marhalevélben foglalt egyéb ténykörülményeket bizonyítja. Az a záradék, amelyet a marhalevélre az állat átruházása esetén rávezetnek, szintén bizonyítvány, az átruházás tényének és az új tulajdonos kilétének bizonyítása. Az okirati illeték amaz alapelvének, hogy minden okirat külön-külön tárgya az illetéknek, megfelel az, hogy a marhalevélre vezetett ez az újabb okirat külön és pedig ugyanolyan illeték alá vonassék, mint maga a marhalevél.
A szakasz egyébként a most érvényes szabályoktól lényegében nem tér el, azonban az összes lerovási és büntetési szabályokat is egybefoglalja, amit az is szükségessé tesz, hogy a ma érvényes szabályok is különböző törvényekben vannak szétszórva, ami a szabályok ismeretét és így megtartását is megnehezíti.
A meghatalmazások illetékét az eredeti szabályokban megállapított 1 K-ról már az 1914. évi XLIII. tc. felemelte 1 K 50 f-re. Ezt ma elegendőnek nem tartom. A javaslatban az illetéket 5 K-ra kívánom emelni, ami annál kevésbbé nevezhető túlzottnak, mivel más államokban már a béke időkben is magasabb volt. Így a legtöbb német államban 3 M volt.
Az 5 K illeték azonban csak az általános szabály. Nem lehet azonban elzárkózni az elől a kívánalom elől sem, hogy nem szabad a jogtudó képviselő igénybevételét megnehezíteni a kisebb értékű perekben vagy ügyekben sem. Azért az olyan meghatalmazásra, amely csak egy perben vagy ügyben való eljárásra van kiállítva s ennek a pernek vagy ügynek értéke 500 K-t meg nem halad s ez magából a meghatalmazásból kitűnik, a javaslat változatlanul hagyja az eddigi 1 K 50 f illetéket, - ha pedig a per vagy ügy tárgyának értéke 500 K-nál több, de 1.000 K-nál kevesebb, csak 3 K illetéket kíván a javaslat. Ezzel a könnyítéssel a tervezett emelés alig támadható meg, mert a szociális követelményeknek a legmesszebbmenő figyelembevételéről tesz tanuságot.
Ezzel szemben természetesen gondoskodni kellett arról is, hogy egy-egy meghatalmazást csak egy perben lehessen használni. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy nagyon is gyakran előfordult az, hogy az ügyvédek a nem határozottan egy ügyre kiállított meghatalmazást, ha az újra birtokukba jutott, más perben újból felhasználták. Ez ellen a régi szabályok alatt semmit sem lehetett tenni. A javaslat tehát gondoskodni kíván arról, hogy a jövőben minden egyes felhasználás alkalmával le kelljen róni az illetéket.
A meghatalmazás egy, a kiállító és az elfogadó között kötött jogügyletről kiállított okirat. Ebből a természetéből folyik, hogy arra az a mentesség, amelyet az illetéki szabályok vagy külön törvények egyes eljárásokra nézve megállapítanak, nem terjed ki. Ezt az elvet már az 1914. évi XLIII. tc. is alkalmazta, vonatkozó rendelkezése azonban még mindig sok vitára adott okot. Azért tartottam szükségesnek a szakasz utolsó bekezdésében kimondani egész általánosságban azt is, hogy a meghatalmazás akkor is illetékköteles, ha az egész eljárás, amelyben felhasználják, az érvényes szabályok szerint illetékmentes is.
A szállítási okiratok illetékét részben már az 1917. évi VI. tc. rendezte és felemelte. Ezeket az illetékeket nem kívánom ezidőszerint érinteni, miután egyrészt nagy technikai nehézségekkel is jár, másrészt pedig a mai viszonyok között ebből sok bevételt nem lehet remélni. Az 1917. évi VI. tc. azonban nem érintette a póstai szállítólevelek illetékét. A póstai szállítólevelek illetékének az eddigi 10 f-ről 50 f-re való felemelése az adózókra alig érezhető terhet ró, az államra nézve azonban a nagy forgalomra való tekintettel mégis milliókra menő hasznot jelent.
Az ill. díjj. 80. tétele az örökbefogadási szerződésekre csak 1 K állandó illetéket követel. A 2. §-ban foglalt általános elv alkalmazása mellett ez az illeték 5 K-ra emeltetnék fel. Az örökbefogadás tényéhez azonban rendszerint olyan fontos magánjogi következmények fűződnek, hogy ezekkel a fontos érdekekkel az 5 K illeték semmiképen sincs arányban. Az örökbefogadási szerződéseket rendszerint az igazságügyminiszter, illetve ha kiskorúak örökbefogadásáról van szó, az árvaszékek hagyják jóvá, illetve erősítik meg. Ezek a szerződések tehát rendszerint még a közhatóságok közreműködését is maguk után vonják, mely közreműködésért szintén csak a szóba sem jövő beadványi illetéket kell leróni. Ezeknek a körülményeknek a megfontolása arra indított, hogy az örökbefogadási szerződések illetékét lényegesen emeljem fel. Az emelés mértékénél figyelemmel voltam még arra is, hogy az illeték nagyobb legyen ott, ahol fontosabb magánjogi érdekek indítják a szerződő feleket a szerződés megkötésére. Gyakorlatból tudjuk, hogy nagykorú külföldiek leginkább azért kötnek örökbefogadási szerződést, hogy ezzel a magyar állampolgárságot megszerezzék, s ily módon a magyar törvények, legfőként a házassági törvény hatályosságát magukra nézve biztosíthassák. Azok, akik ily célból kötnek örökbefogadási szerződéseket, még a javasolt 250 K-nál jóval súlyosabb illetéket is elbírnak. A belföldiek között kötött örökbefogadási szerződéseknek a célja vagy a családnév, a nemesség stb. megszerzése, vagy sokszor örökösödési jog szerzése. Ezek is mind olyan célok, amelyek elbíráják a súlyosabb illetéket. Méltányosságból azonban még mérsékeltebb illetéket állapít meg a javaslat akkor, ha az örökbefogadott kiskorú, vagy ha a szerződő felek között különben is közelebbi rokonsági viszony áll fenn.
A számlák illetékét a modern adóztatási elveknek megfelelően fokozatosan állapítom meg. Az alsó fokozatokban a teher csak kis mértékben növekszik s csupán a magasabb összegű számláknál lesz lényegesebb. A kereskedelem, különösen a nagyobb összegű illetékekkel nem lesz túlságosan megterhelve, mert módjukban van ezt a terhet a vásárlókra áthárítani.
A szakasz egyéb rendelkezései egyrészt világosak, bővebb megokolásra nem szorulnak, másrészt nem is új szabályok, hanem csupán a régi szabályoknak összefoglalásai és helyesebb, világosabb, a felmerült kételyeket eloszlató szövegezései.
A sorsjegy-nyeremények eddig 10% illeték és 10% adó alá estek. Egyáltalán nem lehet tehát méltánytalannak mondani, hogy a mostani 20%-os terhet a kisebb nyereségeknél egy negyedrésszel, tehát 25%-ra emeljük fel, a közepes és nagyobb nyereményeknél pedig ezt a terhet a fokozatosság alkalmazásával 30, 35, illetve 40%-ra fokozzuk.
Részletes szabályozást igényelt a társasági szerződések illetéke. A régi illeték-szabályok egyik leghomályosabb, és egyúttal az adóztatási elvnek legkevésbbé megfelelő része volt az, amely ezekkel az illetékekkel foglalkozott. Ezek a szabályok ma már nagyrészt elavultak, s azonkívül a felemelést is ezek bírják el legjobban. A javaslat az érvényben levő kereskedelmi törvény rendszeréhez símulva, három csoporba foglalja a társaságokat: 1. Betéti, közkereseti és alkalmi társulatokat, 2. a részvénytársaságokat, és 3. a szövetkezeteket más és más szabályok szerint vonja illeték alá.
Az egyes csoportokra vonatkozó rendelkezéseket egyenként vizsgálva, az első csoportba, nevezetesen a betéti, közkereseti és alkalmi társaságoknál a mostani szabályoktól annyiban tér el a javaslat, hogy a vagyonbetét után eddig II. fokozat szerint megállapított illeték helyett III. fokozatot ír elő, és az illeték legkisebb összegét 10 K-ról 50 K-ra emeli fel. Az emelés jogosultsága ellen annál kevésbbé lehet kifogást emelni, mert a vagyonok összetétele nagyobb gazdasági erőt ad, célja a legtöbb esetben nyereségre, haszonra irányúl, s így méltányos a súlyosabb megterhelés.
A 13. § rendelkezései egyébként lényegükben csupán a mai joggyakorlatnak figyelembe vételével világos szabályokba kívánják foglalni azokat a jogelveket, amelyeket az ilyen szerződések illetékezésénél követni kell. Szabályozza különösen az értékelés módját, és különösen arra való tekintettel, hogy a gyakorlatban eddig nagyon is ingadozó volt annak a kérdésnek elbírálása, miképen kell megilletékezni a társasági szerződést akkor, ha a társaságba vagyonbetétként egy egész üzletet vagy vállalatot visznek be, vagy ha egy már fennálló társas cégbe új tag lép be, a kereskedelmi törvénnyel is összhangba, megállapítja, hogy mit kell ilyen esetben vagyonbetétnek tekinteni.
A kereskedelmi törvényben szabályozott társaságokon kívül igen gyakran társulnak egyes személyek, de nem ritkán kereskedelmi társaságok is, egyes alkalmi vállalkozásra. Igen gyakori volt az ilyen alkalmi társulás a háború alatt, de nem ritkák az ily természetű társulások ma sem. Ezek közé az alkalmi társulások közé tartoznak az úgynevezett szindikátusok. Az eddig érvényben volt szabályok szerint ugyan az ilyen alkalmi társulásokat is illeték alá lehetett vonni, tényleg azonban ezek sohasem kerültek illeték alá. Ennek pedig legfőbb oka az volt, hogy ezekről nem szoktak formális szerződéseket kötni, hanem legfeljebb levelezés útján állapodnak meg a szerződés módozataiban. A vállalatoknál pedig a szindikátusok a legtöbb esetben igazgatósági határozattal jönnek létre. Az ilyen alkalmi társulások különben a legkülönfélébb célokra és a legkülönbözőbb feltételek mellett jönnek létre. Illetékezésük céljából részletesebb szabályokat nem is lehet felállítani, mert ha részleteznénk a szabályokat, ezzel azt érnénk el, hogy a részletesen megállapított szabályoktól eltérő módon hoznák létre a társulást. Nincs tehát más megoldás, mint a legáltalánosabb formában mondani ki mindenféle társulás illetékkötelezettségét és az életre bízni, hogy miképen lehet majd az egyes esetekben a törvény alkalmazni. A javaslatban mégis egy szabályt állítok fel, t. i. azt, hogy az ilyen társulás, s egyáltalában a társasági szerződés, kereskedelmi levél formájában megkötve is illeték alá esik. A kereskedelmi levelek illetékmentessége ugyanis a kereskedelmi forgalom megkönnyítését célozza, és így nem lehet a célja az, hogy már a kereskedelmi társaságok megalakulását is illetékmentessé tegye, s így tulajdonképen csak ismétlése az ill. díjj. 59. tétel 4. pontjában foglalt szabálynak.
A részvénytársaságok alakulása után járó illeték alapelvét, t. i. azt, hogy a társasági szerződés illetékét ezeknél a részvénykibocsátási illeték alakjában kell beszedni, továbbra is érvényben kívánom tartani. A régi szabályoktól azonban több irányban el kívánok térni. Az első eltérés az, hogy az illeték szempontjából nem teszek különbséget a névre és az előmutatóra szóló részvények között. Az illeték szempontjából ennek a megkülönböztetésnek a jogosultságát nem ismerem el. A részvénytulajdonos részvényét egyaránt elidegenítheti, akár névre, akár előmutatóra szól az. Ez a körülmény a részvényesnek a részvénytársasághoz való viszonyát nem érinti, s gyakorlati szempontból is igen jól tudjuk, hogy egy névre szóló részvény tíz kézen is átmehet, amíg egyszer új részvényt állítanak ki, amikor az illetéket is leróják. A részvénykibocsátási illetéket tehát egységesen, a III. fokozat szerint vélem megállapítandónak. Ezzel szemben természetesen gondoskodnom kellett arról is, hogy a névre szóló részvények átruházása esetén épúgy ne lehessen újabb illetéket követelni, mint az előmutatóra szóló részvény átruházása esetén, mert akkor ezek az előbbiekkel szemben hátrányosabb helyzetben lennének, amit közgazdasági okokból nem tartok megengedhetőnek.
A másik eltérés az, hogy az illeték alapjául nem a részvényen kitüntetett névértékét, hanem a valóságos befizetést, a valóságos vagyonbetétet kivánom venni. Az adóztatási elv valóságos megcsúfolása volt eddig az a szabály, hogy pl. egy 2.000 K névértékű, de a valóságban 16.000 K befizetés ellenében kiadott részvény után csak 2.000 K-nak megfelelő illetéket kellett leróni. Ehhez fogható adóztatási képtelenséget sehol a külföldi adótörvényekben nem találunk. Ezt tehát feltétlenül meg kell nálunk is szüntetni.
Ujítás a javaslatban az is, hogy akkor, ha a társaság valamely oknál fogva a részvényeit új részvényekkel cseréli fel anélkül, hogy ezáltal a részvénytársaság vagyona szaporodnék, illetéket kell ugyan fizetni, azonban kevesebbet, mintha az új részvények kibocsátása egyuttal a vagyonbetét szaporítását is szolgálná. Az illetékkötelezettséget indokolja az, hogy az ilyen új részvény is jogi jelentőséggel bíró okirat, s így az illetékszabályok alapelvei ütköznék annak az illeték alól való felmentése. Viszont méltányosan kellett ezekben az esetekben eljárni, nehogy a szükséges változások keresztülvitelét akadályozza meg a súlyos illeték.
A szakasz többi rendelkezései a vonatkozó szabályok egységbe foglalását és a gyakorlatban eddig felmerült kételyek eloszlatása céljából a mai jogszabályoknak világos és részleges egybeállítását és kiegészítését célozzák, s bővebb megokolást nem igényelnek.
Meg kell azonban emlékeznem arról, hogy mi indított arra, hogy a javaslat eme szakaszának miért kivánok visszaható erőt is adni. A régi szabályok, amint már előbb kifejtettem, éppen ezen a téren a kincstár karára nagyon is szelidek voltak. Határozottan a nagy tőke kímélése volt a céljuk. A háború alatt, különösen 1916. és 1917. években óriási tőkeemelések voltak, amelyek közül nem egynek az adóteher csökkentése volt az egyik célja is. Ezeknél a tőkeemeléseknél hatalmas összegek folytak be a részvénytársaságok vagyonába felpénz címén, amely hatalmas tőkék, úgy az adó, mint az illeték alól teljesen mentesek voltak. Az állam bevételeinek emelése annyira nagy érdek, hogy ez teljesen jogosulttá tenné azt, hogy a kifejtettek szerint amugy is jogosulatlanul élvezett előny a múltra nézve is megszüntettessék.
Mégis a javaslat ennyire nem szándékozik, elmenni, azonban nem volna méltányos, hogy néhány napi vagy heti különbség miatt a társaságok részvénykibocsátásai eltérő elbánásban részesüljenek. Tekintettel tehát arra, hogy 1918. év közepe óta egész a múlt év végéig tőkeemelés vagy új társaság alakulása egyáltalán nem volt, a törvénynek a folyó év első napjától való alkalmazása által csak az egyenlő adóztatásnak szerez érvényt a javaslat.
A szövetkezetek alakulását eddig az illetéki törvények nem vonták illeték alá. Noha elismerem a szövetkezeti eszme nagy fontosságát és éppen a kis emberek szempontjából való hasznos voltát, mégis az illeték jogossága szempontjából nem tartom megengedhetőnek, hogy a szövetkezet illetékmentesen alakulhasson meg.
Hiszen végeredményben a szövetkezet is épp oly társulás, a vagyoni erőknek olyan egyesítése, amely nyereségre, haszonra irányul. Az illetékmentesség tehát ezekre sem jogosult, legfeljebb annyira kell elmennünk, hogy ezeket a többi társaságoknál mérsékeltebb illetékkel rójuk meg. Ezek az alapelvek irányítottak a szövetkezetek alakulása után járó illeték megállapitásánál. Általában a legenyhébb kulcsot, az I. fokozatot kívánom alkalmazni a szövetkezetekre. A szövetkezetek egy része azonban közönséges takarékpénztár, sőt nem egy, rendes banküzletekkel foglalkozik. Ezekre az I. fokozatot nagyon is alacsonynak tartom, azért ezekre a II. fokozat alkalmazását tartom megfelelőnek.
Viszont az olyan szövetkezetek részére, amelyek különösen fontos hivatást teljesitenek, a teljes illetékmentességet is biztosítani kívánom.
A szakasz többi rendelkezései az illeték lerovásának módjait szabályozzák és bővebb megokolást nem igényelnek.
A részvény-osztalékok illetékét eddig is készpénzben tartoztak a részvénytársaságok leróni. Ezt a szabályt továbbra is érvényben kívánom tartani, de természetesen ki kellett ezt egészítenem most már a szövetkezetek osztalékai után járó illeték lerovására vonatkozó szabállyal. Egyébként a szakasz szintén az erre vonatkozó szabályokat foglalja rendszeresen össze.
Az alkalmazottaik nyugtatványi illetékeit a részvénytársaságok eddig is készpénzben tartoztak befizetni. A bírói gyakorlat azonban az utóbbi években az eddig érvényes szabályok pongyola szövegezése miatt abba az irányba fejlődött ki, hogy az igazgatósági és felügyelő-bizottsági tagok jutaléka után ezt az illetéket nem tartoztak leróni. Minthogy ily módon épen a legnagyobb jövedelmek bujtak ki az illeték alul, a vonatkozó szabályt újból kellett szövegeznem, mert világosan kifejezésre kívánom juttatni azt, hogy a társaságok ezek után a jutalékok után is tartoznak a nyugtatványi illetéket megfizetni.
A biztosítási illetékek mérsékelt emelése a kincstárnak néhány millió több bevételt jelent, anélkül, hogy akár a biztosított felekre, akár a biztosító társaságokra elviselhetetlen terhet róna.
A biztosítási illetékek felemelésénél figyelemmel kellett lenni arra, hogy ez a felemelés ne legyen olyan nagy, hogy a szomszédos államokban fizetett illetékeket meghaladja, mert ha az illetékterhet nagyon felcsigázzuk, ennek könnyen az lehet az eredménye, hogy a biztosítást a külföldi intézetek szerzik meg maguknak, ami közgazdasági szempontból több kárt okozhat, mint amennyit az illetékből elérhető bevétel az államkincstárnak jelentene. Ilyen körülmények között a javaslat csupán az 1915. évi szeptember 15-iki RGBL. 280. sz. osztrák császári rendeletben megállapított illetékkulcsokat kívánja alkalmazni, ami igazán nagyon mérsékelt emelést jelent.
A javaslatban módosítani kívánom a biztosítási okmányokra adott előlegek és a biztosítási okmányok visszavásárlásáért fizetendő illetékeket szabályozó rendelkezéseket. Eddig ezek után a II., illetve III. fokozatú illetéket kellett fizetni. Ennek folyománya volt az, hogy minden egyes előleg vagy visszavásárlás után külön-külön kellett az illetéket kiszámítani, ami a biztosítási társaságoknak temérdek munkát okozott és az ellenőrzést is igen megnehezítette. A kezelés egyszerűsítése szempontjából a javaslatban ezeket az illetékeket is épúgy, mint a biztosítási díjak és a biztosítási összegek illetékét, százalékokban kívánom megállapítani. Ezt annál könnyebben megtehetem, mert a javaslat az 1. § szerint a II. fokozatot 1%, a III. fokozatot pedig 2%-nak megfelelő összegekben állapítja meg. Az egyöntetűség szempontjából tehát sokkal megfelelőbb, ha ezeket az illetékeket is százalékos kulccsal állapítjuk meg, amely esetben elesik annak a szüksége, hogy minden egyes tétel után külön kelljen az illetéket megállapítani.
Végül a javaslatban két olyan kérdést igyekszem tisztázni, amely a joggyakorlatban még mindig vitás volt. A megoldás természetesen a kincstár érdekeit tartja elsősorban szem előtt, de egyébként megfelel a dolog természetének is. Ha t. i. a biztosított, a biztosított esemény bekövetkeztekor díjfizetéssel hátralékban volt, a biztosítótársaság ezeket a hátralékokat a kifizetendő összegből levonja. A levonásnak nem az a jogcíme, hogy a biztosított fél kisebb összegre tarthat igényt, hanem az, hogy a biztosítótársasággal szemben tartozása van, amelyet ki kell egyenlíteni. Ezt a tartozást tehát a levonás által kiegyenlítettnek kell tekinteni, de viszont úgy kell venni, mintha a biztosított a teljes összeget kapta volna kézhez.
Hasonló az eset akkor, ha a társaság olyan kötvényt vásárol vissza, amelyre már előzőleg előleget adott. A visszavásárlási ár nem az az összeg, amelyet a biztosítótársaság ilyen esetben a biztosítottnak tényleg kifizet, hanem ez az összeg és a fennálló előleg összege. A visszavásárlás következtében ugyanis a biztosítottnak a tartozása is megszűnik, s így a valóságban is a két összeggel gazdagodott, tehát a két összeg együtt tekintendő vételárnak.
A javaslat 19. §-ában új illetékeket kívánok behozni. A betétkamatadóról szóló 1883. évi VII. tc. életbelépte előtt a pénzintézeteknél gyümölcsözően elhelyezett tőkék után járó kamatokból 3% illetéket kellett fizetni. Ezt az illetéket az említett törvény eltörölte. Ellenben kimondotta, hogy a betétkönyvek, továbbá a betét és folyószámla-üzletre vonatkozó okiratok általában és feltétlenül illetékmentesek. Ezt a mentességet továbbra is fenn akarom tartani, mert az egyes okiratok illeték alá vonása a forgalmat rendkívül megnehezítené, amellett az illeték lerovását ellenőrizni szinte lehetetlen volna. Azonban az egész illetékrendszerrel ellentétben van, hogy olyan fontos okiratok, mint pl. a betétkönyvek, a folyószámlán elhelyezett összegek hovafordítása tárgyában a pénzintézetekhez intézett utasítások, utalványok stb. teljesen illetékmentesek legyenek.
Ellenkezik, ez a mentesség azzal is, hogy az illetékek legnagyobb része, mint forgalmi adó, éppen arra szolgál, hogy elérje azokat a jövedelmeket is, amelyeket más adóval alig lehet utolérni. Már most éppen az ilyen pénzintézeteknél gyümölcsöző tőkék azok, amelyek a legnehezebben lévén kinyomozhatók és utolérhetők, a legnagyobb részben elkerülik úgy a jövedelemadót, mint a vagyonadót. Igaz ugyan, hogy tőkekamatadót az ilyen tőkék jövedelme után fizetnek, de ezzel még nincs helyreállitva az egyensúly, mert hiszen a föld- és házbirtokokból, továbbá a kereseti adó alá eső foglalkozásokból származó jövedelmek is viselik a hozadéki adók terhét, ellenben ennek dacára jövedelemadó alá is esnek és a vagyonadónak is tárgyai. Ennélfogva éppen ezeknél volna a legjobban indokolva, hogy a kiegészítő forgalmi adókkal érintessenek. Belátta ezt már egyebek között a német birodalmi törvényhozás is és már 1918-ban a birodalmi bélyegadóról szóló törvényt úgy módosította, hogy a pénzintézetek az évi pénzforgalom után fizetett kamatoktól bizonyos illetéket, illetve bélyegadót fizessenek. A német törvény ezt az adót fokozatosan állapítja meg oly módon, hogy az intézet az évi kamatok 0.5%-át fizeti, ha ezek a kamatok egy évben 50.000 M-át meg nem haladnak, 1%-ot a további 500.000 M, 1. 5%-ot a következő 300.000 M után, 2%-ot, a további 500.000 M, 2.5%-ot a következő 1,000.000 M, 3%-ot a további 2,000.000 M, 3.5%-ot az ezt követő 3,000.000 M után és végül 4%-ot a még ezen felül fizetett kamatok után.
Az előbb kifejtettek szerint én is nemcsak jogosultnak, hanem az állam rendkívül szorult helyzetére való tekintettel feltétlenül szükségesnek tartom a gyümölcsözően elhelyezett tőkéknek a forgalmi adóval való megrovását. Ezt a célt két úton érhetném el: vagy visszaállítanám valamely formában a régi illetéket, amely egyúttal megegyeznék a most behozott német rendszerrel, vagy pedig magát a tőkét vonom illeték alá.
Az első mód, a régi illeték visszaállítása ma azért nem célszerű, mert nagyon keveset jövedelmezne. A mai pénzviszonyok mellett a pénzintézetek olyan elenyészően csekély kamatot fizetnek, hogy ebből éppen most átmenetileg, amikor az államnak leginkább van szüksége arra, hogy lehetőleg költség nélkül jusson minél nagyobb bevételhez, alig lehetne számbavehető bevételt remélni. Igaz ugyan, hogy a kamatok után szedett illetéket a német mintára a fokozatosság behozatalával növelni lehetne, azonban a magam részéről ezt egyáltalán nem tartom helyesnek. A fokozatosságnak csak ott van helye, ahol az egyes adózó teherviselő képességét lehet a fokozatossággal figyelembe venni. Ezt az illetéket - ezzel számolni kell, - nem a bankok és pénzintézetek, hanem a betevők és a folyószámlatulajdonosok fogják viselni. A német törvény pedig az illeték kulcsát aszerint emeli fel, hogy a pénzintézet egy év folyamán összesen mennyi kamatot fizet ki. Abból pedig, hogy valaki a pénzét kisebb vagy nagyobb intézetnél helyezi-e el, az ő teherviselő képességére egyáltalán nem lehet következtetni. Az igazságos adóztatás alapelveibe ütközik tehát, hogy valaki aszerint legyen kénytelen többet vagy kevesebbet fizetni, amint pénzét nagyobb vagy kisebb pénzintézetnél helyezi el.
A gyümölcsöző tőke után szedett illetéknek hibája az, hogy nem lehet tekintettel arra, hogy mennyi ideig gyümölcsözött a tőke a pénzintézetnél. Éppen ebből az okból nem lehet a kulcsot magasan megállapítani. Mérsékelt kulcs alkalmazásával azonban a kincstár még mindig tekintélyes bevételre számíthat s emellett a betevő felek sem kénytelenek elviselhetetlen terhet hordozni. Ezért vélem az illetéket 0.01%-ban megállapítandónak.
Az illetéket egyenlő kulccsal állapítanám meg úgy a betétekre, mint a folyószámlára elhelyezett összegekre. Erre az indít, hogy adórendszerünk ezt a kétféle elhelyezési módot teljesen azonos szabályok szerint adóztatja. A betétek rendszerint tartósabb tőkeelhelyezés gyanánt szolgálnak, míg a folyószámlán rendszerint a forgó tőkét szokták elhelyezni, amelynek rendeltetése az, hogy rövidebb időközben cseréljen gazdát. Ennek azután az a következménye, hogy az azonos illetékkulcs végeredményben kisebb terhet jelent a betétekre, mint a folyószámlákra. Ezt a következményt azonban nem tartom jogosulatlannak. A betétek ugyanis rendszerint a kisebb tőkét gyűjtik össze. Ezeknek a tőkéknek tulajdonosai tehát általában kisebb teherviselő képességgel birnak. Ellenben folyószámlán rendesen vagyonosabb, nagyobb tőkékkel rendelkező adózók gyümölcsöztetik pénzüket, s már magában az a körülmény, hogy valakinek folyószámlája van, bizonyos nagyobb jólétet, vagyonosságot árul el. A nagyobb illetékteher, amely t. i. abban nyilvánul, hogy rövidebb ideig gyümölcsöző tőke után is ugyanannyit kell fizetni, mint a hosszabb ideig gyümölcsöző tőke után, kevésbbé fogja sújtani a vagyonosabb számlatulajdonost, mint a kisebb összeget betevőt. Az 0.01%-os illetékkulcs átlagos 3% kamatozás mellett nem is egy napi kamatnak felel meg s így nem lehet ezt az új illetékterhet elviselhetetlenül súlyosnak tekinteni.
Nem a kincstár bevételeinek a növelését, hanem a kincstárt megillető tartozásoknak a kellő időben való befolyását kívánja biztosítani a javaslat 20. §-a. A nyilvános számadásra kötelezett vállalatok számos illetéket a törvényben megszabott határidőkben önként tartoznak beszállítani. Eddig azonban ezeknek a beszállításoknak késedelmes teljesítése a késedelmi kamaton kívül semmiféle hátrányos következménnyel nem járt. Minthogy pedig az ilyen késedelmeskedés a kincstárnak költséget okoz, mert a késedelmeskedőket kötelességük teljesítésére fel kell hívni, esetleg az illeték megállapításához szükséges adatokat hivatalból kell beszerezni, szükségesnek tartom tehát a nyilvános számadásra kötelezett vállalatokat is büntetéssel sujtani, ha törvényben megszabott kötelezettségeiknek nem tesznek pontosan eleget, amint minden más adózó a bírságot fizet, ha a bejelentési kötelezettséget elmulasztja.
Az 1869. évi XVI. tc. egyes szövetkezeteknek különféle illetékmentességeket és kedvezményeket biztosított. Ezeknek a kedvezményeknek egy részét a törvény csupán az átmeneti időre kívánta biztosítani, azonban helytelen törvénymagyarázat folytán állandósultak, úgy, hogy még ma is gyakorlatban vannak. A kedvezmények a közteherviselés szempontjából általában kifogásolhatók és a helyes adópolitika egyik feltétele, hogy a lehető legszűkebb körre szoríttassanak. Ezek az említett mentességek azonban ma már semmivel sem okolhatók meg. Nem lehet ezeket még azzal sem megokolni, hogy a kisemberek számára biztosítanak némi előnyt, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy a kisebb szövetkezeteket, amelyek ezeket a mentességeket élvezik, egyáltalán nem adnak olcsóbb hitelt, mint a nagyobb, illetékköteles pénzintézetek, s így közgazdasági okból sincs jogosultsága ezeknek a kivételeknek. Ezeket a kedvezményeket tehát a közérdek sérelme nélkül meg lehet és a kincstár érdeke szempontjából meg kell szüntetni. Ezt a célt szolgálják a 9. és 15. §-ok utolsó bekezdései.
Az ill. díjj. 94. tétele az útlevelek illetékét 30 f-ben és 2 K-ban állapítja meg. A 2. § szerint az illeték 1 K 50 f-re, illetve 10 K-ra emeltetnék fel. Tekintettel azonban arra, hogy a mai viszonyok mellett különösen, de egyébként is, az útlevél kiállitásához rendszerint olyan nagy érdek fűződik, vagy olyan személyek kérik, akiknek vagyoni viszonyai nagyobb megterhelést is elbirnak, ezzel az emeléssel nem lehetett megelégedni. A nagyobb fokú emelésre az is indított, hogy az útlevelet hatóságok állítják ki, tehát nemcsak okirati illeték, hanem egyúttal a kiállítási díj és költségmegtéríttetéséről is gondoskodni kell.
A fokozatok felemelése következtében a köztisztviselők nyugtatványi illetéke lényegesen emelkednék. Már pedig éppen a tisztviselőosztály az, amely semmiféle teheremelkedést el nem bír. Lehetett volna ugyan a teheremelkedést oly módon is megakadályozni, amint azt már az 1916. évi XXVII. tc. is megtette, hogy t. i. az ilyen nyugtatványokra továbbra is érvényben tartotta a régi illeték-fokozatokat, ennek azonban az a hátránya van, hogy a három fokozat helyett tulajdonképen négy fokozatot hozna be a törvény, s azonkívül olyan illeték-tételeket tartana fenn, amelyek már semmiféle más viszonylatban nem állanak fenn, s így külön erre a célra is kellene bélyegjegyeket nyomtatni. Másrészt ezen a bajon is lehetett volna olymódon segíteni, hogy a javaslat kimondaná, hogy a köztisztviselők illetményeiket nyugta nélkül vehessék fel, de a nyugta illetékét, éppúgy mint az adókat, vonja le a kifizető pénztár. Ez azonban ismét a számfejtés körüli teendőket szaporítaná. Megfontolva tehát még azt is, hogy a katonai szolgálatban állók illetményeiket eddig is az ill. díjj. 85. tét. 6. pontja értelmében illetékmentesen kapják meg, ezt az illetékmentességet az egyéb közszolgálatban állókra is kiterjeszteni javaslom. Ez az illetékmentesség ugyan a kincstárra nézve évenkint annyiszor 3 és fél millió veszteséget jelent, ahány milliárdot a közszolgálatban alkalmazottak illetménye kitesz, mégis ezt a mentességet megadhatónak vélem, mert a rendkívüli viszonyok által a legnagyobb mértékben sújtott osztálynak jelent némi, hacsak mérsékelt előnyt is.
A javaslat 23. §-a azokat a szabályokat tartalmazza, melyek megállapítják, hogy az ebben a részben megszabott magasabb illeték mikor követelhető. Az alapelv az, hogy rendszerint csupán azokra az okiratokra szabad a magasabb illetéket követelni, amelyek már a törvény életbelépte után keletkeztek. A részletes szabályoknál felsorolt egyes kivételektől eltekintve ez a szakasz csak akkor rendeli a magasabb illetékek alkalmazását, ha a fél mulasztása következtében a kincstár csak a törvény hatálybalépte után jut annak tudomására, hogy valamely illetéket követelni jogosult. Ez az elv már az 1918. évi XI. törvényben érvénybe jutott és érvényesülését az összes köztartozásoknál a lehetőségig biztosítani kívánom.
A pénz nagymértékű elértéktelenedése minden további indokolást feleslegessé tesz azoknak a közigazgatási eljárásokban fizetendő illetékeknek felemelését illetőleg, amelyeket eddig a bélyeg- és illetékszabályok állandó összegekben állapítottak meg. Ezen a téren tulajdonképen a legnagyobb szükség volna arra, hogy az illetékeket, amelyek túlnyomó részben a beadványokra lerovandó illetékből állanak, ne csak felemeljük, hanem ezenkívül arányba hozzuk a közigazgatási hatóságok végzett munkájával és azzal az érdekkel, amelyet az eljárás az azt igénybe vevő fél részére jelent.
Ez a szabályozás azonban a régi szabályok teljes átalakítását jelentené és így a végleges reformra kell halasztani. A javaslatban tehát egyelőre csupán az illetékeknek lényegesebb felemelésére szorítkozom, hogy addig is, amíg a végleges reform életbe léphet, a kincstár bevételeit fokozhassuk.
Az általános reform megalkotása előtt is szükségesnek tartom azonban a közigazgatási bírósághoz intézett panaszok illetékét szabályozni és ezt az illetéket lényegesebben felemelni.
A közigazgatási bíróság a közigazgatási perekben az egyetlen és emellett a legfőbb bíróság. A pereket ítélettel dönti el. Döntései gyakran igen nagy vagyoni érdekekre vonatkoznak. A bíróság szervezete megegyezik a kir. Kúria szervezetével, és költségei meghaladják évenként a 2,000.000 K-t. S ez a legfelső bíróság, amely a hozzá intézett panaszokat ötös tanácsban bírálja el, jóformán teljesen ingyen működik. Eddig ugyanis az illeték- és adóügyekben beadott panaszok ívenként 30 vagy 72 f illeték alá estek, egyéb közigazgatási ügyekben pedig az illeték ívenként 2 vagy 4 K volt. Ez a rendkívül alacsony illeték pedig már csak azért is káros volt, mert ez lehetővé tette azt, hogy az adózók a bíróságot minden apró-cseprő ügyben az alaptalan panaszok özönével árasszák el. A javaslatban tehát gondoskodni akarok arról, hogy ezek helyett a számba sem vehető beadványi illetékek helyett valóságos illetékeket, a bíróság munkájának a díját kapja meg a kincstár.
A bírósághoz intézett panaszok túlnyomó része a bírósághoz forduló panaszosok egyéni érdekeit szolgálja. A panaszok legnagyobb része vagyonjogi igény, amely többnyire összegében is pontosan megbecsülhető s illetve magában a panaszban ki van fejezve. Meg van tehát a módja annak, hogy az illetékeket a panaszhoz fűződő érdekhez képest lehessen megállapítani. A javaslat az illeték kulcsát elég alacsonyan, átlag 0.5%-ban állapítja meg, tehát jóval alacsonyabban, mint a rendes bíróságok előtt tárgyalt pereknél. Ennek az az oka, hogy a közigazgatási bíráskodásban nem magán személyek állanak egymással szemben, hanem az állam, illetve ennek szervei és az állampolgárok, tehát nem szabad azonos mértékkel mérni, mert ha a panaszok nagyrésze alaptalan is, mégis igen sok esetben az állam szerveinek téves intézkedése ad okot a panaszra és így a sérelem orvoslására irányuló eljárás költségeit teljesen az állampolgárra hárítani nem volna jogosult.
Gondoskodni kívánok a javaslatban természetesen arról is, hogy olyan esetekben, amikor a bíróság kizárólag közérdekből jár el, az eljárást megindító magánfél sem terheltessék illetékekkel. Ez az eset azonban csak akkor forog fenn, ha a panasszal élő magánfélnek semmiféle, akár anyagi, akár erkölcsi érdeke nem fűződik a panasz kedvező vagy kedvezőtlen elintézéséhez. Ha azonban a panaszos magánfél a maga részére valamely előnyt kíván szerezni, panasza illetékköteles.
Az adó- és illetékügyeken kívül különösen az illetménykérdések azok, melyekhez a panaszosoknak anyagi érdeke fűződik. Esetleges kételyek megelőzése céljából a javaslat rendelkezik is abban az irányban, hogy ilyen esetekben mit kell a panasz tárgyául tekinteni. A javaslat érték gyanánt azt az illetménytöbbletet jelöli meg, amelynek megállapítását a panaszos kéri. Minthogy a visszatérő szolgáltatások értékelésére nézve úgy a régi illetékszabályok, mint a vagyonátruházási illetékről szóló törvény az évi szolgáltatás 10-szeresét rendelik alapul venni, a következetes az volna, ha az ilyen természetű panaszoknál is az évi illetmény megfelelő sokszorosa vétetnék. Tekintettel azonban arra, hogy ily természetű panaszokkal ez idő szerint kivétel nélkül köztisztviselők és más közszolgálatban alkalmazottak élhetnek, a javaslat pusztán méltányosságból csupán az egy évre eső illetményt kívánja az illeték alapjául venni.
Gondoskodni kellett végül arról is, hogy az adózók ne kerülhessék meg az illetékeket oly módon, hogy adóra vagy különösen illetékre vonatkozó határozatot egy panaszban támadjanak meg. Az ilyen eljárás nemcsak a kincstár bevételeinek csökkentését eredményezné, hanem emellett még a bíróság munkáját is megnehezítené, amennyiben egy ítéletben több, egymással össze nem függő kérdést kellene elbírálni. Ennek megakadályozása végett kimondja a javaslat, hogy a több határozat ellen egy panasziratban halmozott panaszt úgy kell bélyegezni, mint ha minden egyes határozat ellen külön adtak volna be panaszt. Világos szabályt állít fel végül a javaslat arra az esetre, ha a panasszal megtámadott határozat vonatkoznék többféle tárgyra, s így emiatt volna a panasznak is több tárgya. Minthogy ebben az esetben a fél nem az illeték megkerülése miatt ad be együttes panaszt, a javaslat is méltányosabb álláspontra helyezkedik.
Tisztázza végül a javaslat azt a kérdést is, hogy a közigazgatási bíróság előtti eljárásokban a panaszokon kívül beadandó vagy beadható egyéb beadványok milyen illeték alá esnek. A most még hatályban lévő rendszernek megfelelően, a javaslat minden egyes beadványt illetékkötelesnek mond ki, az illetéket azonban mérsékelt összegben állapítja meg.
A teljes illetékreform fel fogja ölelni a törvénykezési illeték gyökeres reformját is. Az illetékek felemelését azonban ezen a téren sem lehet addig elhalasztani, hanem már az átmeneti időre is gondoskodni kell arról, hogy ebből a forrásból is több bevétele legyen az államnak. A törvénykezési illetéket ugyan az újabb időben, 1914-ben szabályozta a törvényhozás, azonban akkor még a háború előtt állottunk, a normális viszonyokat tartottuk szem előtt, s így az 1914. évi XLIII. tc. aránylag nagyon is mérsékelt illetékeket állapított meg. Ezek az illetékek jóval alacsonyabbak a német birodalmi törvénykezési illetékeknél (Gerichtskosten), de különösen alacsonyabbak az 1915. évi IX/15-iki osztrák császári rendeletben megszabott illetékeknél is. Minden ok meg van tehát arra, hogy ezeket az illetékeket már most felemeljük.
Viszont épen a gyökeres reformra való tekintettel a javaslat nem érinti az 1914. évi XLIII. tc. rendszerét, tehát összes rendelkezései érvényben maradnak, amelyek nem az illeték mértékét határozzák meg, hacsak maga a javaslat kifejezetten nem tartalmaz ilyen irányú intézkedést is.
A felemelés mértékét illetőleg az irányelv az volt, hogy az emelés a kisebb értékű pereknél, ahol az illeték a per tárgyának értékéhez viszonyítva eddig is eléggé érezhető terhet jelentett, kisebb legyen, mint a nagyobb értékű pereknél, ahol eddig különösen a beadványi illetékek, - ideértve a felebbviteli beadványok illetékét is, - a kis értékű perekhez hasonlítva, aránytalanul kicsinyek voltak. Így az 1914:XLIII. tc. 1. § 1. a) pontja a kereset s néhány más hasonló fontos beadvány, valamint a tárgyalási jegyzőkönyv illetékét fokozatosan, de oly módon állapította meg, hogy a legmagasabb összeg a 200.000 K perértéknél 26 K volt, s ezután a több milliós pert megindító kereset nem esett ennél nagyobb illeték alá. Hasonló módon megállott a fokozatosság a közbenszóló határozatok és a felebbviteli beadványok illetékénél is. Ez a tökéletlenség a fokozatosságban eddig nem jelentett sokat, mert a nagyobb értékű perek igen ritkák voltak. Újabban azonban nagyon megszaporodtak a nagyobb értékű perek. Fontos érdek tehát, hogy a fokozatosság az egész vonalon teljesen kiépíttessék. Ezzel egyúttal elérjük azt is, hogy a kisebb értékű perek terhének aránylag mérsékelt emelésével is, a nagyobb perek terhének fokozatos emelésével érjük el a célt: az államkincstár bevételeinek lényeges növelését.
Ezek előre bocsátása után a részletekre nézve kevés indokra van szükség. A beadványok, jegyzőkönyvek, mellékletek, felzetek és a közben szóló határozatok illetékeit a javaslat az előbb kifejtett alapelveknek megfelelően állapítja meg. Az értékhatárokat változatlanul megtartja, csupán az illeték összege változik. Eltérés a régi keretektől egyedül az 1914. évi XLIII. tc. 1. § 1. b) pontjában felsorolt beadványoknál van, ahol a kisebb értékű pereknél a javaslat még a régi értékfokozatokat megtartotta, az 5.000 K-án felül azonban még beállított néhány értékfokozatot, hogy ily módon a nagyobb értékű perek súlyosabb megterhelése, és a kisebb perek lehető kiemelése elérhető legyen.
Az ítéleti illetéket a javaslat általában szintén az előbb kifejtett irányelv szem előtt tartásával emeli fel. Lényegesebb emelés van azonban azoknál az illetékeknél, amelyek nem vagyonjogi igényekre vonatkoznak, mint pl. a házassági bontó perek, továbbá a gondnokság alá helyezés, atyai hatalom meghosszabbítása, holttányilvánítási s végül az okirat megsemmisítése iránti eljárásokban hozott ítéletek. A házasságot felbontó ítélet illetéke eddig 30 K volt. Ezt a javaslat kerek 100 K-ra emeli fel, s egyúttal kimondja, hogy ezt az illetéket bélyegjegyekkel kell leróni. A felemelést indokolja az, hogy a házasság felbontása olyan nagy jelentőségű lépés, amellyel egyáltalán nincs arányban a mostani illeték. Ennek bélyegjegyekkel való levonását pedig indokolja az, hogy eddig is jóval nagyobb illetékeket kellett bélyegjegyekkel leróni s így semmi komoly ok nem hozható fel arra, hogy ennél az illetéknél a sokkal kevesebb költséggel járó lerovásí módot ne alkalmazzuk.
Hasonlóképen nem állt semmi arányban a gondnokság alá helyezést, a holttányilvánítást, továbbá a kiskorúság meghosszabbítását kimondó ítéletek után eddig szedett 6 K illeték azzal az érdekkel, amely ezekhez az ítéletekhez fűződött.
Az okirat megsemmisítését kimondó ítéletet pedig össze kellett kapcsolni a megsemmisítendő okirat értékével. Viszont az eljárás egyszerűbb volta indokolta azt, hogy ezekre az ítéletekre alacsonyabb illeték állapíttassék meg, mint egyéb vagyonjogi igényre irányuló és megbecsülhető értékű perekben hozott ítéletekre.
Az ingatlanok tulajdonjogát és birtokát tárgyazó perekben hozott ítéletek illetékét végül a vagyonátruházási illetékről szóló törvényjavaslattal tervezett intézkedéssel kellett összhangba hozni, s azért kellett az 1914. évi XLIII. tc. 18. §-át módosítani.
Lényegesebb emelést terveztem azonban a fellebbviteli beadványoknál. A helyes elv ezen a téren az volna, hogy minden bíróság ítélete külön-külön essék illeték alá. Ezt az elvet követi ma már minden idegen állam. És ez természetes is. Ha a perrel több bíróság kénytelen foglalkozni, az államnak a per elintézése több költségébe kerül és így az általános illetéki elv is azt követeli, hogy minden bíróság ítélete külön essék illeték alá. Nálunk ezt az elvet nem követte eddig a törvényhozó. Ennek azután az a fonák helyzet az eredménye, hogy pl. egy 5.000 K-ás perben az első és a másodbírósági ítélet után összesen 110 K-t, tehát valamivel többet, mint 2%-ot kell leróni. Ellenben egy 100.000 K-ás perben 1.400 és 100 K, tehát összesen csak 1.500 K. vagyis 1.5% az illeték, míg ha a per tárgya 500.000 K, az illeték 8.160 K, vagyis alig több, mint 1.6%. Minthogy ezidőszerint a rendszert megváltoztatni nem volna célszerű, némiképen úgy kívántam segíteni a visszásságon, hogy a felebbviteli beadványok illetékét a magasabb fokozatokban lényegesebben emeltem. Minthogy azonban ezáltal az illeték olyan nagy összegekre emelkedhetik, hogy annak bélyegjegyekkel való lerovása nem követelhető, gondoskodni kell, hogy a 200 K-t meghaladó illeték készpénzben, kiszabás utján fizetendő. Az értékhatárt 200 K-ban kivánom megállapítani, mert a bélyegben való lerovás előnyeit a lehetőségig biztosítani kell és ezzel az összeggel mindössze 8 K-val lépjük túl azt a határt, ameddig az illetéket most is bélyegekkel kell leróni. Ezidőszerint ugyanis a legmagasabb illeték a felülvizsgálati kérelem után 192 K, amelyet feltétlenül bélyegjegyekkel kellett leróni. Ebben az irányban azonban a javaslat nem tartalmaz külön rendelkezést, mert ily értelemben az 1914:XLIII. tc. 88. §-a alapján rendelettel intézkedhetem.
Az írásdíjat az eddigi 2 K-ról ívenként 10 K-ra kívánom felemelni. Ma már a papir és a leírással foglalkozó bírósági alkalmazottak illetményei oly nagy mértékben drágultak, hogy a régi 2 K írásdíj mellett a felek olcsóbban jutottak hozzá a példányokhoz, mintha azt maguk elkészítették volna. Az ötszörös emelés tehát alig áll arányban a tényleges kiadásokkal. Emellett ez az emelés annál kevésbbé támadható meg, mert elvégre is maguktól a felektől függ, hogy az iratokat kellő számú példányokban adják be, miáltal az írásdíjat elkerülhetik.
Az anyag és a munkadíj nagy mértékű drágulása indokolja azt is, hogy a kötelező és díjtalan kiadványokon felül a felek részére készített kiadványok illetékét is fel akarja emelni a javaslat.
Az általános meghatalmazásokból készült kivonatok, valamint az általános meghatalmazás alapján folytatott perekben lerovandó illetékek mértékére vonatkozó szabály természetes következménye annak, hogy a javaslat 7. §-a a meghatalmazás illetékét felemelte.
A nem vagyonjogi igényre irányuló perek tárgyának értékére vonatkozó szabályokat azért kellett megváltoztatni, mert az értékhatár az 1914. évi XLIII. tc. életbelépte óta a járásbíróság és a törvényszék hatáskörébe utalt pereknél is eltolódott és a javaslat csupán az összhangot kívánja helyreállítani. Egyúttal itt is a költségmentes lerovási módot kívánja a javaslat biztosítani, amikor kimondja, hogy az illetéket bélyegjegyekkel kell leróni az ilyen perekben is. Ez egyébként természetes is, mert ha a törvény arra az álláspontra helyezkedik, hogy az ilyen perek is olyanoknak tekintendők, mintha értékül volna és az értékhatárt úgy állapítja meg, hogy az bele esik azokba a fokozatokba, amelyek után az illetéket bélyegjegyekkel kell leróni, ennek a feltevésnek minden következményét le kell vonni. Az 1914. évi XLIII. tc. megalkotásakor különben a javaslat ebben az irányban nem is tartotta szükségesnek külön rendelkezés felvételét, azonban a képviselőház arra való tekintettel, hogy a bélyegben lerovandó illetéket első sorban az ügyvédek tartoznak leróni, belevétetette a javaslatba azt a rendelkezést, hogy ezt az illetéket kiszabás útján kell megfizetni.
A lerovás módjának ez a megváltoztatása tette szükségessé első sorban az 1914:XLIII. tc. 44. §-ának módosítását. Egyúttal azonban gondoskodni kellett arról is, hogy a kiszabás alá kerülő ítéleteknél ne lehessen az illetékkötelezettséget kijátszani oly módon, hogy a felek megakadályozzák az itélet jogerőre emelkedését. Ennek két módja van: az egyik az, hogy a fél nem mutatja be az ítélet kézbesítését igazoló vétbizonyítványt. Ha ugyanis az elmarasztalt fél az ítéletnek eleget tesz, s végrehajtásra nem kerül a sor, a másik félnek nem feltétlen érdeke, hogy az ítélet jogerőre emelkedését kieszközölje. Viszont addig az ítéletet kiszabás végett közölni nem lehet. De megakadályozható az ítélet jogerőre emelkedése úgy is, hogy a peres felek a pert a fellebbviteli fórumokon szüntetik be. Ilyenkor pedig egy, sőt esetleg már két bíróság is ítélt, nem volna tehát helyes, ha az ítéleti illeték beszedése elmaradna. Ezeket a nyilvánvalóan az illeték megtakarítását célzó manővereket kívánja a javaslat megszüntetni.
A községi bíróságok és a választott bíróságok előtti eljárásokban lerovandó illetékek felemelését bővebben megokolni szükségtelen, mert megfelel az általános elvnek, amelyet a javaslat érvényre kíván juttatni.
A tőzsde választott bírósága előtt lefolytatott perekben lerovandó illetékeknél a javaslat nagyobb mérvű emelést tervez, amely azonban csupán a nagyobb értékű pereknél jelent súlyosabb terhet, amelyek ezt elbírják.
Az 1914. évi XLIII. tc. a telekkönyvi és a cégbírósági beadványok illetékét nem szabályozta, illetve nem változtatta meg. Ezek a beadványok azonban természetszerűen szintén nem maradhatnak az eddigi mérték szerint megállapítva, mert ez semmivel sem volna megokolható. A javaslat itt is a teherviselő képességgel számol és csupán a nagyobb értékű ügyekben kíván nagyobb illetéket szedni.
A telekkönyvi beadványoknál a bejegyzendő vagy kitörlendő jogok értékéhez képest emeli fel az eddig lerótt illetékeket.
A cégbírósághoz intézett beadványoknál értékről nem igen lehet szó. Itt azonban más külső ismertető jelek mutatják a kisebb vagy nagyobb teherbírást. Az egyéni cégek rendesen kisebbek, vagy legalább is lehetnek köztük kisebbek is, tehát ezeknek a bejegyzését a javaslat nem akarja megnehezíteni s így az eddigi 20 K illetéket érintetlenül hagyja. A társas cégek azonban már többnyire nagyobb tőkeerőre engednek következtetést, és ezek közül is különösen a részvénytársaságok azok, amelyek leginkább elbírják az emelést. Ennek megfelelően javaslom a bejegyzést kérő beadvány illetékének 50, illetőleg 100 K-ban való megállapítását, amely utóbbi illetéket az alaptőke nagyságához mérten még fokozni kívánok. Minthogy eddig a beadványon lerótt illetéken kívül a bejegyzett vállalat által fizetett adó 10%-ának a lerótt illetéket meghaladó részét is meg kellett fizetni, ennek az emelésnek csak úgy van értelme, ha ezután az adó 10%-ából nem engedjük meg a levonást.
A 39. § többi pontjai az egyéb beadványok illetékkötelezettségét szabályozzák. Ezek a szabályok általában megfelelnek az eddigi szabályoknak, csak szövegezésük tér el némileg a régi szövegtől azért, hogy annak egyes homályosságát eloszlassa. Továbbá gondoskodik arról, hogy ne csak a bejegyzést, hanem a kitörlést kérő beadványok is a bíróság által végzett munkával arányban legyenek.
A bejegyzési illeték felemelését a javaslat szintén szükségesnek tartja. Az emelés mérsékelt, nem is 50%.
A javaslat a 40. §-ában bélyegjegyekkel lerovandó illetékek lerovásának elmulasztása esetén fizetendő büntetést kívánja egyentetűen szabályozni. Az 1914. évi XLIII. tc. minden érthető ok nélkül különbséget tett a Pp-vel szabályozott eljárásokban és az egyéb bírói eljárásokban elkövetett mulasztások büntetésénél. A Pp.-vel szabályozott eljárásokban a megröviditett illeték másfélszerelésnek 15 napon belül való fizetése esetén a felemelt illeték többi részét hivatalból rendelte törölni, ellenben ugyanezt a kedvezményt egyéb eljárásokban nem adta meg. Ennek az indokolatlan megkülönböztetésnek elejtésével a javaslat a kedvezményt minden megrövidítés esetére biztosítani kívánja. Viszont elejti azt a szabályt, hogy a 15 napon belül fizetendő felemelt illeték 50 K-nál több nem lehet, mert ez a kedvezmény semmivel sem okolható meg. A feleknek éppen a nagyobb illetékeknél a saját érdekükben nagyobb gondot kell fordítani a szabályszerű lerovásra és semmiféle méltányossági ok nincs arra, hogy ott, ahol a megkárosítás nagyobb volt, a fél aránylag csekélyebb büntetéssel meneküljön, mint ahol kisebb volt a kincstár kára. Gondoskodik végül a javaslat arról is, hogy ott, ahol a lerovás megtörtént és a fél csak a lerovás módjánál követett el szabálytalanságot, ahol tehát a kincstár kárt egyáltalán nem szenvedett, ne lehessen ugyanolyan büntetést kiszabni, mint ahol esetleg károsítási szándék volt, s ilyen esetekben csupán 25 K-ig terjedhető bírság szedését engedi meg.
A tőzsdék nagy közgazdasági jelentőségének, működésük nélkülözhetetlenségének elismerése mellett is kétségtelen, hogy a tőzsdei forgalom megadóztatása mellőzhetetlen és egyéb adóterhekkel kellő összhangba hozandó. Nálunk 1900. év előtt a tőzsdei forgalom semmiféle adóval nem volt megróva. Hosszas politikai harcok után született meg végül az 1900. évi XI. törvény, az értékpapirforgalom megadóztatásáról. Ez a törvény a mai napig, tehát csaknem két évtizeden át változatlanul állott fenn. Ez alatt az idő alatt évenként csekély ingadozásokkal mintegy fél millió korona bevételt hozott az államkincstárnak. Ez az egy adat magában eléggé mutatja, hogy a törvény nem volt oly módon megalkotva, amint azt az igazságos adóztatás, a teherviselőképesség kellő figyelembe vétele, és nem kis mértékben a szociális szempontok kielégítése is megkövetelték volna.
Nem is szorúl tehát bővebb magyarázatra, hogy az adótehernek minden téren való felemelése idejében nem lehet a felemelést ezen a téren sem mellőzni. Viszont éppen az a körülmény, hogy eddig az adó kulcsa megokolatlanul nagyon alacsony volt, megmagyarázza azt, hogy a javaslatban az ezután fizetendő adó kulcsát nagy mértékben óhajtom felemelni.
Az 1900. évi XI. törvény csak egyetlen adókulcsot ismert: az ügylet értéke után minden 2.000 K-tól 10 ft kellett fizetni, tehát az adókulcs 0.005% volt. Ezt az adókulcsot komoly adószámba venni nem lehet. Igaz ugyan, hogy az üzleteknél elért nyereségekből kell az adót fedezni, s ez a nyereség természetszerűen az adó alapjául vett értéknek csak kis töredéke, azonban az adó még ezek után a nyereségek után is csak ezrelékekben fejezhető ki. Nem szabad azt sem teljesen figyelmen kívül hagyni, hogy az ilyen ügyleteknél elért nyereséget más adókkal csak a legritkább esetekben lehet utólérni. Nem szabad végül figyelmen kívül hagyni azt, hogy a forgalmi adók természete éppen az, hogy ezeknél nem az elért nyereség, hanem a forgalomban jelentkező tárgy bruttó értéke az adó alapja, éppen azért sokkal enyhébb az adó kulcsa, mint akár a hozadéki, akár a jövedelmi adóknál.
El kell azonban ismerni azt, hogy azok az értékpapirok, amelyek ez alá az adó alá vonandók, nem egyenlően bírják elviselni az adóterhet. Az állandó kamatozású értékpapir árhullámzása többnyire csekély. Ezekre vonatkozóan rendszerint csak beruházási célra, tőkék elhelyezése végett, ezeknek mérsékelt, de biztos gyümölcsöztetése céljából kötik az ügyleteket. Ezekben a papirokban kisebb szerepet játszik a nyerészkedési cél, ritkább a nem kívánatos játékszenvedély, a spekuláció. Nemcsak a méltányosság, hanem a fontos közgazdasági érdekek védelme is szükségessé teszi, hogy ezek az értékpapirok mérsékelt adókulcs alá essenek. A súlyos adótétel ugyanis ezeknek az értékpapiroknak árfolyamában jutna oly módon kifejezésre, hogy árfolyamuk sülyedne, aminek előidézése nem a javaslat célja. Különösen fontos ez a szempont az államadóssági kötvényeknél.
Másrészt vannak oly értékpapirok, amelyek szinte kizárólag nyerészkedés céljából jegyeztetnek a tőzsdén és az ezekre vonatkozó ügyletek túlnyomó része csupán az árfolyam-különbözetekből előállítható nyereség reményében jön létre. Az ilyen ügyletek súlyosabb megterhelése tehát nem jogosulatlan, sőt sokan éppen a játékszenvedély elfajulásának megakadályozására szolgáló eszközt látnak a súlyos tőzsdeadóban. A magam részéről ugyan ezt a véleményt alig oszthatom s az a felfogásom, hogy az ilyen etikai, erkölcsjavítási célokat adókkal elérni nem igen lehet. Ez csak úgy volna lehetséges, ha a kizárólag nyerészkedés céljából kötött ügyleteket rendkívül súlyos adóval rónák meg. Az ügyleteknek ilyen szempontokból való megkülönböztetése azonban a lehetetlenségek közé tartozik, általánosságban pedig a rendkívül súlyos adótétel az egész tőzsdei forgalom megbénítására vezethetne, amit feltétlenül kerülnünk kell.
Ezek a megfontolások indítottak arra, hogy az eddigi rendszerrel szakítsak és azt javasolnám, hogy az értékpapir-forgalmi adó kulcsait az egyes értékpapir-nemekre nézve eltérő kulccsal állapítsuk meg. Ezzel a rendszerrel elérhetjük azt, hogy az adó eredményét számbavehető módon növeljük, de egyúttal a legfontosabb közgazdasági érdekeket is megóvjuk.
Legfontosabb érdek az államadóssági kötvények árfolyamcsökkenésének a megakadályozása. A legkisebb emelést tehát ezeknél a papiroknál lehet javasolni.
A második sorban a nem állami kölcsönkötvényekre kell figyelemmel lenni, amelyek állandó kamatlábukra való tekintettel csekélyebb áringadozásoknak vannak kitéve.
A legerősebb lehet az emelés az osztalékpapiroknál, amelyek részint az értük fizetett osztalék nagyságára való tekintettel, részint belső értéküknél fogva sokszor rövid időn belül jelentékeny árhullámzásokat mutatnak fel s így a legkönnyebben elbírják viselni a rájuk rótt nagyobb adótehert.
Ezek a főbb irányelvek vezettek ennek a javaslatnak szerkesztésénél.
A javaslat részleteire áttérve, mindenekelőtt rá akarok mutatni arra, hogy az eredeti 1900. évi XI. törvény, szerkezetét illetőleg eléggé bevált. Rendelkezései a csaknem évtizedes gyakorlat alatt az érdekelt adózók köztudatába átmentek és - amint a vonatkozó közigazgatási bírói joggyakorlat gyér volta mutatja, - általában megfelelőek is. Nem kívántam tehát ezúttal teljesen új javaslatot készíteni, hanem megfelelőbbnek tartottam csupán az adó kulcsaira vonatkozó rendelkezéseket helyettesíteni, új, az előbb kifejtett elveknek megfelelő kulcsok beállításával. Az 1900. évi XI. törvény tehát továbbra is - a kulcsokat meghatározó 9. § kivételével - változatlanul érvényben marad, a megszüntetett 9. § helyébe pedig ennek a javaslatnak 43. §-ában foglalt rendelkezések lépnek.
A javaslat 43. §-ában foglalt szabályok általános megokolását előre bocsátottam. Itt azonban ki kell terjeszkednem az adókulcs felemelésének megokolására.
Eddig, - amint már előbb említettem - az adókulcs 2.000 K után 10 f volt. Ez a kulcs százalékban, illetve ezrelékben kifejezve 5/100 permille. Ezzel szemben eddig is a német birodalmi hasonló adó legkisebb kulcsa ennek négyszerese, 1.000 M-tól 20 pfennig, vagyis 2/10 permille volt. A háborús terhek fedezése céljából azonban a német birodalmi törvényhozás már a mult év első felében fölemelte ezeket a kulcsokat és pedig a következő kulcsok szerint.
1. Az államkölcsönök után, amelyeket háború alatt, a békekötésig bocsátottak ki, minden 1.000 M után 20 pfennig.
2. Minden egyéb államkölcsön s az egyes szövetséges államok kölcsönei után minden 1.000 M-tól 40 pfennig.
3. Külföldi államok, belföldi községek, községi hitelintézetek, belföldi földhitel- és jelzálogintézetek, végül bel- és külföldi vasuttársaságok kölcsön- és járadékkötvényei után minden 1.000 M-tól 70 pfennig.
4. Az 1-4. pontokban fel nem sorolt egyéb kölcsön- és járadékkötvények után minden 1.000 M után 1 M.
5. Belföldi és külföldi részvényekre és egyéb osztalékpapirokra minden 100 M után 20 pfennig (tehát 1.000 M után 2 M).
6. Végül a külföldi bankjegyekre stb. 1.000 M után 20 pfennig.
Megjegyzem még, hogy az osztalékpapirokra megállapított 2 promille is csak a békekötéstől számított 6 hónap eltelte után lép életbe, ellenben a hadiállapot tartama alatt a kulcs 5 promille, a hadiállapot megszűnésétől számított 6 hónap alatt pedig 3 promille fizetendő.
Ausztria szintén még a mult év folyamán terjesztett a törvényhozó testület elé egy javaslatot az értékpapir-forgalmi adó (Effektenumsatzsteuer) felemelése tárgyában. Ausztria felbomlása következtében a kialakuló új államok még nem jutottak odáig, hogy ily részletes törvényhozási munkákat végezhessenek. A minket legközelebb érdeklő szomszédos államoknak ezen a téren elfoglalandó álláspontját tehát még nem ismerjük. Kétségtelennek kell azonban tartanunk, hogy az adónak lényeges emelése elől ezek az államok sem fognak kitérhetni.
Az előbb említett javaslat, amely 1919. február 6-án törvénnyé vált, nagyon is óvatosan nyúlt ezekhez az adókhoz. A javaslat az értékpapirokat az adókulcsok szempontjából három osztályba sorozta:
1. az osztrák államadóssági papirok után 1.000 K-ként 5 f,
2. az osztalékpapirok után 1.000 K-ként 40 f,
3. egyéb értékpapirok után 1.000 K-ként 10 f adót kívánt szedni.
A hadikölcsön-kötvényekre vonatkozó ügyleteket pedig fel akarta menteni az adó alól.
Az általam előterjesztett javaslat a német kulcsokhoz áll közelebb. Mérsékeltebb azonban ennél annyival, hogy a német törvény szerint 1.000 M-ként 70 pfennig, illetve 1 M alá vont kölcsönkötvényeket is csupán 1.000 K-ként 40 f illeték alá kívánja vonni, tehát 7/10, és az 1 permillés kulcsok helyett is csak 4/10 permillés kulcsokat állapít meg.
Jól tudom, hogy a tervezett kulcsok önmagukban is elég súlyosak, de azt hiszem, nem elviselhetetlenek. A múlttal szemben az emelés az egyik csoportban négyszeres, a másikban nyolcszoros, az osztalékpapiroknál pedig éppen negyvenszeres volna, azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy a most érvényes kulcsok alacsonyak voltak, hogy azok jelentékeny emelése már a béke idejében is sokszor hangoztatott és nem jogosúlatlan kívánság volt. A mai nehéz viszonyok pedig nem engednek időt arra, hogy a múltak mulasztásait fokozatosan, óvatosan hozzuk helyre.
Ma még, sajnos, a körülöttünk lévő, kialakulófélben lévő államokkal ellenséges viszonyban állunk. Ez az állapot azonban természetellenes. Remélnünk kell, hogy ez az áldatlan állapot meg fog szünni. Beállhat tehát annak a szükséges volta, hogy ezekkel az államokkal az értékpapirforgalmi adó terén is egyezményeket köthessünk. Erre kíván a javaslat 43. §-a módot adni, amikor felhatalmazza a pénzügyminisztert arra, hogy a viszonosság feltétele mellett elrendelhesse, hogy az idegen államok államadóssági kötvényeit a magyar államadóssági kötvényekkel egyenlő elbánásban részesítsék.
A javaslat 45. §-a a törvény életbeléptét határozza meg. Tekintettel arra, hogy maga az alaptörvény változatlanul érvényben marad, csupán az adótételek változnak, az életbeléptetésre hosszabb határidő kitűzése feleslegesnek mutatkozik.
A törvény hatálya azokra az ügyletekre terjed ki, amelyeket életbelépte után kötöttek meg. Kivételt csak azokra az ügyletekre állapít meg, amelyeket előbb kötöttek ugyan meg, de amelyeket az alaptörvény rendelkezései szerint vezetendő lajstromokba a bevezetésre kötelezett az erre megállapított határidő eltelte után vezet be. Szükség van erre a rendelkezésre azért, mert az adókulcsok nagy mérvű felemelése következtében esetleg kisebb költséggel jár a késedelmes bevezetés miatt kiszabható, s különben is mérsékelhető birság megfizetése, mint a magasabb adó viselése, ami arra indíthat, hogy egyes ügyleteket régebbi kelettel lássanak el, s ily módon még a régi adókulcsok alá igyekezzenek becsempészni.
Ha az állam kiadásainak fedezése céljából fel kell emelni az összes közszolgáltatásokat, különösen emelni kell az olyanokat, amelyek nem nélkülözhetetlen fogyasztási cikkeket vagy elkerülhetetlen cselekményeket sújtanak, hanem kizárólag szórakozásra szolgáló tárgyakra nehezednek. Ily tárgy egyebek között a játékkártya. Ha a játékkártyagyártás néhány embernek a megélhetését biztosítja is, maga a kártya teljesen nélkülözhető szórakozási cikk, s így nagyon is igazságos ezt a cikket fogyasztási adóval megróni.
A játékkártya eddig is viselt némi kis adót. Az 1881. évi XXVII. tc. szerint játszmánként 30 vagy 60 f, s igen csekély számú játszma 1 K 20 f illeték alá esett. Ezeket a kulcsokat csaknem negyven év előtt állapították meg és azóta változatlanul maradtak. Már ez az egy körülmény mutatja, hogy az illeték a mai viszonyok között nem felelhet meg céljának. Ha még most rámutatok arra, hogy pl. az 1917. évben lebélyegzett 1,400.000 játszmából 1,150.000 játszma esett a 30 f illeték alá és 247.000 játszma a 60 f illeték alá, s csupán 3.000 az 1 K 20 f alá, minden további magyarázat felesleges arra, hogy az ebben az évben ezen a címen befolyt 500.000 K olyan nevetségesen csekély bevétel, hogy az illeték igen erős emelése teljesen indokolt.
Az eddigi törvény az illetéket úgy állapította meg, hogy a 36 lapnál kevesebb lapból álló játszmák illetékét 30 f-ben, az ennél több lapból álló játszmákét pedig 60 f-ben állapította meg, és az illeték kétszeresét követeli az olyan játszmák után, amelyeket moshatóknak találtak.
Az első megkülönböztetés teljesen indokolatlan. Attól, hogy a kártyajátszma hány lapból áll, sem a kártyát használók teherviselő képessége nem függ, sem a kártya használati idejének hosszabb vagy rövidebb volta nem következtethető. Ez a beosztás maradványa a régi papírfogyasztási adónak, amely egyedül a felhasznált papír mennyiségétől tette függővé az illetékek mértékét. Ilyen kezdetleges rendszert ma fenntartani már nem lehet. Már régebben tervbe volt véve az illeték felemelése s hogy mindezideig ez meg nem történt, annak egyetlen oka az volt, hogy ezt az illetéket Ausztriával egyöntetűen kellett volna szabályozni, azonban az ebben az irányban már évek óta megindított tárgyalások a bekövetkezett viszonyok miatt megszakadtak. Ma Ausztriától teljesen függetlenül lehet a kérdést megoldani s azért az első alkalmat felhasználom arra, hogy az erre vonatkozó javaslatot a törvényhozó testület elé terjesszem.
A kártyalapok száma szerint való megkülönböztetést a fentebb kifejtettekből folyóan elejtem. Ellenben egy megkülönböztetést mégis kívánok tenni. Nagyobb illetéket viselhet el az olyan játékkártya, amelyet hosszabb ideig lehet használni. Ezen az elven alapult eddig is az a szabály, hogy a mosható kártya kétszer olyan magas illeték alá esett, mint a nem mosható. A javaslat azonban az elv fentartása mellett egyszerűbb és célszerűbb módon kívánja a fokozatosságot megvalósítani. A kisebb vagy nagyobb illeték alkalmazását ugyanis attól teszi függővé, hogy milyen széles a kártyalapoknak a kártyaképet körülvevő szélzete.
Ez az újítás abban leli magyarázatát, hogy a kártyagyártás mai kifejlődött technikája mellett a lapokat olyan festékkel állítják elő, amelyek ha a vízzel való mosást nem is tűrik el, más úton, vegyi szerekkel vagy szárazon is tisztíthatók. A moshatóság és a nem moshatóság tehát ma már elavult megkülönböztetés. Ezt már eddig is tapasztalta a kormány és rájött arra, hogy a nem moshatóknak minősített kártyákat is igen jól és többször is lehet tisztítani. Ellenben a gyakorlat rávezetett arra is, hogy a tisztítással egyidejűen a lekopott széleket kell levágni, s így az a körülmény, hogy egy kártyán mennyi ideig lehet használni, sokkal inkább függ attól, hogy hányszor lehet körülvágni, semmint attól, hogy milyen anyaggal van festve vagy bevonva. Épen ezért a pénzügyminisztérium a 19.067/1900. sz. a kiadott rendeletével kimondotta, hogy minden kártya moshatónak tekintendő, ha a szélzetei egy-egy oldalon négy milliméternél nagyobbak. Ez a megoldás mutatkozik most is a legcélszerűbbnek, s azért azt javaslom, hogy a kártyák bélyegilletékei között csak ezen az alapon tegyünk különbséget.
Az emelés mértékét illetően a javaslat meglehetős súlyos. Az eddig 30 f alá esett kártya illetékét 33-szorosra, a 60 f alá esett kártyákét pedig 16-szorosra emeli a javaslat. Ez azonban a legteljesebb mértékben jogosult, mert az, akinek van pénze és ideje arra, hogy kártyázzék, annak már nem fog különbséget tenni az, hogy a kártyáért 10 K-val többet vagy kevesebbet fizet-e. Ha pedig ez az emelés a kártyaszenvedély csökkenésére és arra vezetne, hogy az emberek ezután kevesebbet fognak kártyázni, ez még külön előnye volna a javaslatnak. A magam részéről azonban ilyen erkölcsjavító hatást nem remélek az illeték emelésétől. Viszont ha a kártyafogyasztás emiatt nem csökken, az eddigi évi 500.000 K bevétel - az 1917. évi statisztikai kimutatások szerint - 14,000.000 K-ra emelkedik.
A javaslat 47. § a tartalmazza az átmeneti rendelkezéseket. Ezek a rendelkezések bővebb indokolást nem igényelnek. Céljuk az, hogy lehetetlenné tegyék a törvény oly módon való kijátszását, hogy a régi szabályok szerint bélyegezett kártyák felhalmozása által hiúsítsák meg a törvény célját.
