A június hó 4-iki békekötés által teremtetett helyzet, valamint az 1918. év óta felettünk elviharzott forradalmak arra intenek, hogy, mint eddigi politikánkat annyi más tekintetben, eddigi egyetemi politikánkat is revizió alá vegyük, annál inkább, minél inkább kell ma is helyesnek elismernünk azt az elvet, amelyet az új egyetemek felállításáról 1912-ben benyújtott törvényjavaslat (törvényerőre emelkedése után 1912:XXXVI. tc.) indokolása kiváló kultúrpolitikusaink nyomán úgy fejezi ki, hogy „a felsőbb oktatás fejlődésétől, haladásától függ a népoktatás fejlődése és haladása”, ..... „fölülről terjed a világosság, nem alulról”. A változott viszonyokhoz alkalmazkodnunk kell, a hazánkat romlásba döntött eseményekből kínálkozó tanulságokat le kell vonnunk. Ezeket a tanulságokat röviden a következőképen foglalhatjuk össze: Óvakodnunk kell attól, hogy a Magyarországon már most is nagyszámú szellemi proletáriátust ezentúl is szaporítsuk. A társadalmi rend legveszedelmesebb ellensége az a szellemi proletáriátus, amely nem tud megfelelően elhelyezkedni. A legutóbbi időben láttuk, hogy azok, akiket egyetemeink diplomás emberekké képeztek ki, de akik a társadalomban nem tudtak kellőképen elhelyezkedni, alkották a legveszedelmesebb turbulens elemet. Ha így volt ez a multban, annál inkább így lenne ez a megkisebbedett Magyarországon, ha minden korlátozás nélkül nyitva maradnának az egyetemek kapui.
Ezenfelül azonban figyelembe veendő az a további szempont is, hogy egyetemeink (főiskoláink) ma már nemcsak tudományt tanító, hanem legfőképen bizonyos tudományos képzettséget kívánó hivatásokra képesítő intézmények. Az országnak joga van tehát arra, hogy megkövetelje, hogy az egyetemekről kikerülő, oklevelet nyert egyének egyetemi tanulmányai alatt kellő képzettséget szerezzenek annál inkább, mert az életbe kilépve, az élet küzdelmeibe belekerülve, csak igen kevésnek lesz módjában képzettségének esetleges hiányait hivatásának becsületes teljesítése közben pótolni. Ez a szempont azonban feltétlenül megköveteli, hogy egy-egy fakultásra több hallgató ne vétessék fel, mint amennyit azon alaposan ki lehet képezni. A hallgatók számát tehát kontingentálni kell. A kontingens megállapításánál természetesen az országnak diplomás emberekben való szükséglete az irányadó. Ha sok diplomás emberünk van, számukat redukálnunk kell, ha kevés a számuk, az egyetemeket, főiskolákat kell fejlesztenünk. Jelenleg azonban - már a fentebb érintettek szerint is, - amikor négy tudományegyetem műegyetem, valamint a szeptemberben megnyíló budapesti egyetemi közgazdaságtudományi kar képesít tudományos képzettséget kívánó hivatásokra és ezenfelül még öt felekezeti jogakadémiánk is maradt, nem attól kell tartanunk, hogy kevés diplomás emberünk lesz, hanem inkább attól, hogy túlsokat - szellemi proletáriátust - nevelünk. Ebből a szempontból a következő adatokat kívánom felemlíteni. A magyar tudományegyetemeken, műegyetemen és jogakadémiákon a hallgatók összes száma volt az 1894/95. tanévben 6.687, az 1896/97. tanévben 8.098, az 1900/1901. tanévben 12.068, az 1904/905. tanévben 11.896, az 1910/11. tanévben 13.179, az 1912/13. tanévben 13.891, az utolsó békeévben, az 1913/14. tanévben 14.751. A háború következtében a hallgatók száma átmenetileg ugyan alászállt (1915/16:6.658, 1916/17-ben 6.245); de a békeévekben megállapítható állandó emelkedés, amely a népesség szaporodásával nincs arányban (húsz év alatt majdnem kétszeresére emelkedett a hallgatók száma) s amely a tapasztalás szerint az országnak főiskolát végzett emberekben való szükségletével sem állott arányban, azt bizonyítja, hogy a szellemi proletáriátus növekedésének megakadályozása szempontjából is szükség van a főiskolai hallgatóság számának korlátozására.
Ennek az intézkedésnek szükségességét főképpen a túlterhelt budapesti tudomány- és műegyetemek is hangsúlyozzák és ezen az alapon kívánják a hallgatóság létszámának korlátozását.
A törvényben magában csak az elvet kívánom kimondatni, valamint azt is, hogy a létszámnak megállapítása az illetékes karok előterjesztése alapján a vallás- és közoktatásügyi miniszter hatáskörébe tartozik, mert így mód adatik arra, hogy a tapasztalatokhoz esetleg a tantermek (laboratoriumok stb.) befogadó képességének változásaihoz képest a létszám is változtatható legyen. Már itt jelzem, hogy pl. a budapesti egyetemen a hallgatók létszámát körülbelül a következőképen vélem megállapítandónak: a jog- és államtudományi karon évfolyamonkint kb. 300-ban, az orvosi karon 200-ban, a bölcsészettudományi karon 200-ban. A műegyetemen úgy volna a létszám szakosztályonként és évfolyamonként megállapítandó, hogy a hallgatók összes száma az 1800-at, mint amennyi a jelenlegi műegyetem építésénél vétetett alapul, meg ne haladja. A vidéki egyetemek hallgatóinak létszáma arányosan lesz megállapítandó.
Itt kell még szóvá tennem a nőhallgatók felvételének kérdését is. A törvényes rendelkezések szerint nőhallgatók csak a tudományegyetemek orvosi és bölcsészeti (bölcsészet-, nyelv- és történettudományi, valamint mennyiségtan-természettudományi) karaira vehetők fel rendes hallgatóknak; a jogtudományi karokon tartatni szokott államszámviteltani tanfolyamokra pedig rendkívüli hallgatóknak. A budapesti egyetem orvostudományi kara a nőhallgatók további felvétele ellen nyilatkozott. Nézetem szerint ebben a tekintetben sem kellene korlátozni az egyetemi karok elhatározásának szabadságát, elégnek tartom annak elvi kinyilatkoztatását, hogy az említett karokra nőhallgatók ezentúl is felvehetők; felvételük felett az illetékes kar végérvényesen dönt.
Végül csak azt kívánom még kiemelni, ami különben a törvényjavaslat szövegéből világosan kitűnik, hogy a hallgatói létszám korlátozása nem érinti a már beiratkozva volt hallgatókat, más szóval a törvényjavaslatnak nincs visszaható ereje és a szerzett jogokat érinteni nem kívánja.
