A magyar állam felett átviharzott rettentő csapások: az éveken át tartott háború, a nemzetietlen, destruktív elemek első forradalma, az ebből sarjadt kommunista rabló garázdálkodás, végül az ország nagy részének az oláhok által történt megszállása és kifosztása, végül a békeszerződdés szinte hihetetlenül igazságtalan és kegyetlen határozmányai következtében a lehető legsúlyosabb terheket kell az adózók vállaira róni, ha azt akarjuk, hogy a magyar állam még egyszer talpra álljon, ha nem akarjuk azt, hogy ezer éves országunk végkép elpusztuljon s a körülöttünk élő ellenséges, nagyrészt kulturátlan népeknek szabad zsákmányává váljék.
Az állami szükségletek fedezésére szükséges összegek nagyságáról a költségvetési felhatalmazásról szóló törvény javaslatának indokolásában adtunk tiszta képet. A kormány igyekezete oda irányul, hogy ezeknek a szükségleteknek fedezetét lehetőleg az adózók teherviselőképességének figyelembe vételével szerezze be. E célból már eddig is több adótörvényünk módosítására tettem javaslatot a nemzetgyűlésnek, de célunk és kötelességünk arról is gondoskodni, hogy mielőbb teljesen új, az igényeknek megfelelő, modern adórendszert dolgozzunk ki és terjesszünk a nemzetgyűlés elé.
Arra azonban, hogy az előterjesztendő adórendszer kitűzött célját el is érje, szükséges gondoskodni arról, hogy ezeket az adótörvényeket az adózók ki ne játszhassák. Számolnunk kell ugyanis azzal a köztudomású - bár rendkívül sajnálatos és szégyenletes - ténnyel, hogy nálunk az adóerkölcs hihetetlenül rossz. Nem akarjuk állítani, hogy bármely idegen állam dicsekedhetnék azzal, hogy adózó polgáraink adóerkölcse ellen kifogást tenni nem lehetne. Az adó mindenütt gyűlöletes teher, amely alól szívesen menekül, aki tud. Másutt azonban, ha igyekszik is az adózó az államot megrövidíteni, ezzel nem kérkedik s ha sikerült is művelete, ezt nem tekinti érdemnek, hanem érzi azt, hogy nem járt el úgy, amint a szigorú becsületesség ezt megkívánná. Nálunk azonban a kincstár megrövidítése, valami egészen természetesnek, magától értetődőnek tűnik fel, ezen senki meg nem ütközik, s maga a törvény is egyszerűen és szerényen jövedéki kihágásnak minősíti, sőt sajnos, egyes adónemeknél, pl. a III. osztályú kereseti adónál újabban maguk a törvények szentesítik azt a meggyökerezett szokást, hogy enél az adónál sohasem szokták a valóságos keresetet sem bevallani, sem kutatni.
Népünknek ezt a jellemvonását menteni nem lehet, de magyarázni igen.
Egész a múlt század közepéig rendes adókat a magyar állam nem követelt. Esetről-esetre ajánlották meg az egy-egy hadjáratra vagy más rendkívüli célokra szükséges összeget. Azokat az állandóbb természetű szolgáltatásokat, amelyeket segély címén (subsidium, contributió, dica, rovás, tallagium) szedtek, legnagyobb részben a jobbágyok és a városi polgárok fizették, míg a nemesek görcsösen regaszkodtak adómentességükhöz. Időnként a Habsburt-házból származó királyok igyekeztek ezt az adómentességet megszorítani. Minthogy azonban ezt a megszorítást az országgyűlés útján, amely a nemesekből állott ki, nem bírták keresztülvinni, önkényűen vitték keresztül s így adóztatásuk a rendes felfogása szerint törvénytelen volt s a forma szerint tényleg az is volt. Csak az 1848. évben mondották ki végre a közteherviselés elvét, azonban adórendszert már nem tudtak alkotni, mivel a szabadságharc leverése után az önkényuralom következett, amely Magyarországra egyszerűen kiterjesztette az osztrák adótörvények hatályát.
Ez is törvénytelen volt és amellett a beszedett adó a gyűlölt elnyomó zsebébe folyt, magunk szolgáltattuk az elnyomásunkhoz szükséges eszközöket. Ily körülmények között valóban hazafiság volt az adófizetés megtagadása. Emellett ez meg is felet a magyarság közérzületének. Nem lehet tehát csodálni, hogy az önkényuralom megszűnése után, habár akkor már az adófizetés volt a hazafiság, nem tudott beleszokni a magyar a lelekiismeretes adózásba. Míg a magyarság adóerkölcse ezeknek a messze visszanyuló okoknak a hatása alatt romlott, addig a bevándorolt idegen elemek túlnyomó része különben is alacsony erkölcsi színvonalon állván, szintén nem tartotta becsületbeli köteleségének az őt befogadó és tápláló állam terheiben való osztozást és üzletszerűen rövidítette meg ott, ahol lehetett. Ez a példa pedig még növelte az adóerkölcs hanyatlását.
Az államnak a mai viszonyok között mindent el kell követnie, hogy a köztartozások a lehető legpontosabban és a törvényben előszabott mértékben befolyjanak. A hosszú háború alatt az erkölcsök minden téren romlottak, nem lehet tehát arra számítani, hogy éppen az adózás terén mutatkoznék javulás. A tapasztalatok éppen az ellenkezőt mutatják, vagyis azt, hogy az amúgy is rossz adóerkölcs az utóbbi évek alatt még jelentékenyen rosszabbodott. Kétségtelen, hogy meg kell tehát tenni mindent arra nézve, hogy az adóerkölcsök javuljanak. Elismerjük, hogy a javítás leghelyesebb útja a nevelés, a tanítás volna. Az iskolákban is tanítani kell, hogy aki önző érdekből az államot károsítja, az a hazának az ellensége, továbbá, hogy az ily cselekedet erkölcstelensége nem kisebb, mint bármely más, a vagyon ellen nyerségvágyból elkövetett közönséges bűncselekmény erkölcstelensége, sőt súlyosabb is, amennyiben még a tolvajról és a sikkasztóról vagy csalóról feltehetjük, hogy bűnös lelki világában a hazaszeretet számára maradt hely, arról azonban, aki tudatosan és szándékosan az államot rövidíti meg, senki sem mondhatja, hogy a hazáját szereti. Sokszorosan súlyos beszámítás alá esik az állam megrövidítése most, amikor az adók elvonásával egyenesen az ország létét, fennállását kockáztatjuk.
A jövő nemzedékre talán lehet majd ilyen módon hatni. Az adót azonban attól a nemzedéktől kell beszedni, amelyik már nem tanul az iskolában, amelyik már belerögződött a mai felfogásba. Az állam tehát nem várhat. Ezt a nemzedéket nevelni, tanítani nem lehet. Ezzel a nemzedékkel szemben más eszközökkel kell gondoskodni arról, hogy adóerkölcse megjavuljon és a javulás minél hamarább éreztesse hatását.
Ez az eszköz pedig egyedül és kizárólag a mulasztások, de még inkább a szándékos és tudatos károsítások szigorú büntetése.
Büntetéseket a törvények megsértőire azelőtt is minden törvény tartalmazott. Ez természetes dolog, mert ellenkező esetben csak az fizetne adót, aki akr, s így az állam rövidesen tönkremenne. Azonban az eddigi büntetések nem voltak elegendő hatással. Gondoskodni kell tehát arról, hogy ezentúl a bűntetések olyanok legyenek, hogy az azoktól való félelem az adózót kötelességének lelkiismeretes és pontos teljesítésére sarkalja.
A törvény kétféleképen sérthető meg. Mulaztással vagy tudatos és szándékos, előre megfontolt olyan cselekménnyel, amelynek az a célja, hogy az állam tudomást se szerezhessen arról, hogy valakivel szemben követelése keletkezett, vagy ha az állam erről tudomást szerzett is, a követelés mértékéül szolgáló körülményeket tudatosan úgy elpalástolni, hogy a követelés a tövényben megállapított mértéken alul számíttassék ki és fizettessék be.
A mulasztások rendszerint csak arra az eredményre vezetnek, hogy az állam később kapja meg a követelését vagy, hogy olyan munkát kénytelen végezni, amelyet megtakaríthatott volna, ha az adózó a törvényben megszabott kötelezettségének pontosan eleget tett volna. Az ilyen mulasztást sem szabad megtorlatlanul hagyni, mert ez is kárt okoz az államnak. A megtorlás azonban itt csak addig a mértékig jogosult, amily mértékig ez a követelések rendszeres befolyásának biztosítása céljából szükséges.
A mulasztásoknál súlyosabb természetű megsértése a törvénynek, ha az adózó felek szándékosan és tudatosan olyan cselekményeket követnek el, amelyek a kincstár megtévesztését célozzák azért, hogy ezáltal teljesen vagy részben menekülhessenek az adók és egyéb közszolgáltatások fizetése alól. Az ilyen tudatos és szándékos rövidítés eddig jövedéki kihágásnak minősült. Komoly aggályok merültek fel azonban abban az irányban, vajjon a kincstár érdekeinek megóvására elegendő eszköz-e az, amit eddig a jövedéki kihágások büntetésére szolgáló eljárás nyújt a kincstárnak.
A jövedéki eljárás egyik főszabálya, hogy a nyomozás megejtése után a kihágás elkövetésével gynausított félhez, ha a kihágás gyanuja alaposnak látszik, kérdést kell intézni, vajjon a legkisebb bírság lefizetésére hajlandó-e s ha erre hajlandónak mutatkozik, az eljárást be kell szüntetni. Ha tehát a fél látja, hogy a büntetés alól nem menekülhet, egyszerűen felajánlja a bírságot és minden egyéb következmény alól menekül. Ha pedig reménye van arra, hogy a körülmények megfelelő csoportosítása mellett a bíróság nem tudja megállapítani a rövidítési szándékot s így nem fogja kimondani a büntethetőséget, szabad folyást enged a dolognak és az eredmények azt mutatják, hogy csak ritkán marasztal el a bíróság valakit jövedéki kihágásban, holott nyilvánvaló, hogy jövedéki kihágást számtalanszor követnek el. Végül a jövedéki kihágásban való elmarasztalás nem is megbecstelenítő büntetés. Sem hivatalvesztés, sem a polgári jogok gyakorlásának felfüggesztése nincs hozzá kapcsolva, csupán a pénzügyi törvények zárnak ki egyes kedvezményszerű jogokból olyanokat, akiket jövedéki kihágásban bűnösnek találtak és megbüntettek. Az ilyen büntetés tehát nem alkalmas arra, hogy az adózókat a kincstár megrövidítésétől elriassza. Már pedig ezentúl, amikor az adókat kénytelenek vagyunk a teherviselő képesség legszélső határáig emelni s így az adózók most igazán súlyos terheket lesznek kénytelenek viselni, feltétlenül gondoskodni kell arról, hogy az eddig is elégtelennek bizonyult eszközöket más megfelelő eszközzel cseréljük fel. A kormány tehát elhatározta, hogy a jövedéki kihágás rendszerével szakítva, a kincstár szándékos megkárosításának cselekményét közönséges bűncselekménynek minősítve, ezeket a cselekményeket a büntető törvények szerint fogja megbüntetni.
Az, aki a tények eltitkolásával, elferdítésével, jogügyletek színlelésével vagy más módon tudatosan és szándékosan megrövidíti a kincstárt, csalást követ el. Ez a cselekvény nyilván haszonlesésből történik. Tehát a közfelfogás szerint csak azért nem megbecstelenítő cselekmény, mert a kárt nem az egyes polgár, hanem az állam szenvedi, amelyet a polgárok hajlandók zsarnokuknak tekinteni, ha a vele szemben fennálló kötelezettségük teljesítésére szorítja őket. Ezt a köztudatot ki kell írtani. Az állam nem önmagáért, hanem polgáraiért, polgárai jóléteért áll fenn. A fennálláshoz feltétlenül szükséges anyagi eszközöket okvetlenül meg kell szereznie. Ha nem teljesíti mindenki pontosan adózási kötelezettségét, az ily módon fedezetlenül maradt hiányt az állam mégis kénytelen megszerezni, tehát esetleg kénytelen az adót felemelni s így az egyik adózó által az államtól elvont összeget a többi becsületesen adózó polgár lesz kénytelen megfizetni. A kincstár csalója tehát végeredményében nemcsak a kincstárt, hanem polgártársait is megkárosítja. Nem jogosult tehát az a felfogás, amely az adócsalást más közönséges csalással szemben kevésbé megbecstelenítő bűncselekménynek tekinti. Ehhez kell igazodni természetesen a büntetésnek is. A büntetés súlyosbításával kapcsolatban természetesen gondoskodni kellett arról is, hogy az eljárás kellő biztosítékot nyujtson abban az irányban, hogy a polgárok alaptalan zaklatásoknak kitéve ne legyenek.
Ebből a célból terjeszti elő a kormány ezt a törvényjavaslatot, amely a büntetéseket és az eljárási szabályokat a modern büntetőjogi elveknek és az általános büntetőtörvényünk rendszerének megfelelően szabályozza.
Az eddig elmondottakból következik, hogy ha állami pénzügyeinkben rendet akarunk teremteni, nem szabad többé visszarettennünk a legerélyesebb, a leggyökeresebb rendszabályoktól sem. Gondoskodnunk kell arról, hogy az államkincstár megrövidítése ne lehessen többé olyan cselekmény, amelyet nem kell szégyelni, sőt amellyel még dicsekedni is lehet, hanem hogy ezt a bűnt éppen olyan megbecstelenítőnek tekintsék az emberek, amint bármely más nyereségvágyból elkövetett bűncselekményt megbecstelenítőnek tartanak. Azért már a nevét is úgy kell megválasztani és megváltoztatni, hogy ez maga megbecstelenítő legyen. Félre kell vetni a már teljesen megszokott és semmibe sem vett jövedéki kihágást és nevén kell nevezni a bűnt. Mi az adó eltitkolásának díja? Az, hogy az adózó magának jogtalan vagyoni hasznot szerezzen, hogy kevesebbet fizessen, mint amennyit a törvény szerint fizetnie kellene. Hogyan éri el ezt a célját? Úgy, hogy az adók kivetésére hivatott hatóságokat tévedésbe ejti vagy tévedésben tartja vagyona, jövedelme vagy olyan tényei felől, amelyek az adó összegére nézve befolyással vannak. Végül a kincstárnak kárt okoz tettével, mert ettől az őt törvény szerint megillető bevétlt elvonja. Mindezeket a jellemző tüneteket a büntetőtörvény XXXI. fejezete a csalás ismertető jelei gyanánt sorolja fel. Az általános fogalmaknak is megfelel ez a minősítés s így az az egyedül helyes eljárás, ha az ilyen bűncselekményeket a törvény is ezzel a névvel nevezi. Talán elegendő is volna csak annyit mondani ki, hogy az államkincstár tudatos és szándékos megrövidítésére irányuló cselekményt is csalásnak kell minősíteni, s mint ilyent megbüntetni. Mégis célszerűnek látszik ezeket a cselekményeket az egyéb csalásoktól elkülöníteni, nem azért, mintha a kincstár megcsalása kevésbé aljas bűncselekmény volna, mint a közönséges csalás, hanem csupán azért, mert a kormány szükségesnek véli nehány kisebb részletkérdést is külön szabályozni, s így a büntetőtörvényben már szabályozott csalástól mégis célszerű az elnevezésben is megkülönböztetni ezt a bűncselekményt.
Talán éppen szokatlansága miatt és az eddigi laza felfogás következtében túlságosan szigorúnak látszik ez a szabályozás. Azonban újra és ismételten rá kell mutatni arra, hogy e nélkül a törvény nélkül egyáltalán nem remélhetjük azt, hogy az állami bevételek biztosítása és az igazságos tehermegosztás e nélkül a szigorú rendszabály nélkül lehetséges lenne. Hallottunk már olyan ellenvetést is, hogy ennek a törvénynek életbeléptetése esetén nem lesz Magyarországon elegendő börtön az adócsalók elhelyezésére. A kormánynak azonban éppen ellenkezőleg az a meggyőződése, hogy már a törvény meghozatala elegendő lesz arra, hogy az adóerkölcs jelentékenyen megjavuljon. A kormány meg van arról győződve, hogy az adózók nagy része, amint tudatára ébred annak, hogy az, amit eddig évtizedeken át természetesnek tartott, tulajdonképen megbecstelenítő bűncselekmény, amelyet a törvény szigorúan üldöz, és azt, aki ily cselekményt elkövet, a tisztességes emberek közül kizárja, már pusztán ebből az okból, csupán azért, mert becsületére tart valamit, nem fog többé adócsalást elkövetni. Nagyon jól tudja azonban a kormány azt is, hogy az adózók egy bizonyos rétege, akik eddig is a zömét szolgáltatták a kincstárt tudatosan és szándékosan megrövidítők seregének, pusztán becsületérzésből, csak azért, mert súlyt helyeznek arra, hogy őket becsületes embereknek tartsák, a törvényjavaslat törvénnyé válása után sem irtóznának túlságosan attól, hogy a kincstárt ezután is megkárosítsák. Ezek azonban józan üzleti számításból fogják meggondolni, vajjon felér-e az elérhető haszon a kockázattal. Eddig a jövedéki kihágás rendszerében az adózó mindössze azt kockáztatta, hogy a megrövidített adó négy-ötszörös összegét kellett megfizetnie. Ezt a kis költséget már előzetesen számbavette s az esetleges rajtakapás érzékenyebben nem érintette. Ha azonban ezután azzal kell számolnia, hogy nehány száz vagy ezer korona adó megtakarítása ellenében a szabadságvesztésbüntetés hosszabb időre terjedhet és ezenkívül kell még a megrövidített adó sokszorosát is megfizetni, ezeket a kockázatokat egyrészt semmiképen sem lehet az üzletekbe bele kalkulálni, másrészt az üzlettől való kényszerű visszavonulás olyan károkat okozhat az adózóknak, hogy azzal szemben még a becsületes adózás is jobb üzletnek fog bizonyulni. Ahol tehát a becsületérzés hiánya miatt nem érné el a törvény a kívánt hatást, ott el fogja ezt érni a rideg számítás alapján sarjadzó megfontolás következtében. Meggyőződése a kormánynak, hogy az átmeneti időben talán gyakrabban lesz szükség ehhez az eszközhöz nyulni, azonban csakhamar olyan fegyverré fog ez a törvény válni, amely már egyszerűen léte által el fogja érni a célját és nem annyira megtorló, mint inkább megelőző, elrettentő hatással lesz az adózókra.
Ami magát a javaslatot illeti, az lényegében a büntetőtörvénynek novellája kíván lenni. Erre való tekintettel csupán azokat a szabályokat tartalmazza, melyek feltétlenül szükségesek arra, hogy a majdan megalkotandó adótörvények egy-két szakasszal utalhassanak bizonyos cselekményeket a büntetőbíróság eljárása alá.
Amint a javaslat kis terjedelme mutatja, alapjában véve nem sok szabályra van szükség, s így megfontolandó volt az is, vajjon nem lehetne-e ezt a törvényt egészen mellőzni, és nem volna-e cészeerű minden egyes adótörvényben külön felvenni a célravezetőnek látszó büntetőrendelkezéseket. Alapos megfontolás után mégis arra az álláspontra kellett helyezkednem, hogy helyesebb az általam választott mód, vagyis a külön büntetőtörvény.
Nem sok bár az a szakasz, mely feltétlenül szükséges, hogy az adócsalás büntetése a rendes büntetőeljárás útjára utaltassék, mégis elég sok arra, hogy az egyes adótörvényeket a kívánatosnál nagyobb mértékben megterhelje. Azt a módszert pedig, hogy valamelyik adó- vagy illetéktörvényben, pl. a vagyonátruházási illetékekről szóló törvényben vegyem fel az összes szükséges szabályokat és a később alkotandó törvényben egyszerűen utaljak az itt felállított szabályokra, minden egyéb októl eltekintve, már csak azért sem tartanám helyesnek, mert a mai viszonyok között nagyon is bizonytalan egy-egy adótörvény élettartama, és a netán később megváltoztatott vagy hatályát vesztett törvényre való hivatkozás vagy utalás zavarokra, tévedésekre adhat okot, míg az itt előterjesztett javaslat törvénnyé válása estén elegendő lesz, ha minden egyes adótörvény csupán az adócsalásnak nyilvánítandó cselekményeket jelöli meg, s minden egyéb rendelkezés ebben a külön törvényben adva van.
A javaslat 1. §-a tartalmazza a főszabályt, t. i. általánosságban kimondja azt, hogy mi az adócsalás. A büntetőtörvény 379. §-a, illetve büntetőnovelle 50. §-a a csalás fogalmát részletesen körülírta, meghatározta. A javaslat azonban ezt nem teheti. Az adótörvények annyira elágazó, egymástól annyira eltérő természetűek, hogy valamennyi adónemnél lehetetlen egységes szabályt felállítani. Minden egyes adónemnél egyenként kell, még pedig nagyon is alapos vizsgálat útján, megállapítani és pontosan körülírni, hogy miféle cselekményt kell és szabad adócsalásnak minősíteni. Ebben a törvényben még annyira sem mehetünk, hogy csak a legáltalánosabb ismérveket is állítsunk fel arra, hogy valamely cselekményt adócsalásnak lehet-e nyilvánítani. Igy pl. még azt sem lehet ebben a tövényben megállapítani, hogy a fondorlat lényeges alkateleme legyen a bűncselekménynek. Ez a javaslat csupán annyit mondhat, hogy adócsalás az a cselekmény, amelyet valamely adótörvény annak nyílvánít. Ebben is van azonban egy lényeges ismertető jel, t. i. az, hogy adócsalás csak cselekmény lehet, de nem mulasztás is.
Erre a megoldásra határozta magát a kormány leginkább azért, mert maga is tudatában van annak, hogy sok adótörvényünk ma még annyira szövevényes, annyira nem világos és határozott, hogy közülök nem egynél a legjobb akarat mellett is elkövethet az adózó olyan cselekményt, amely az adócsalás súlyos büntetése alá eshetnék, de másrészt az is könnyen megeshetik, hogy a bíró éppen a törvények hiányossága, kuszáltsága következtében nem tudna egyes, valóban csalásnak beillő cselekményt kellő szigorral megbüntetni, ami által kockáztathatnánk azt a célt, amelyet az előbb elmondottak szerint a törvénnyel elérni akarunk. Adórendszerünk különben is teljes átdolgozásra szorul. Az egyes adótörvények megalkotásakor kell majd gondoskodni arról, hogy ezek határozottan körülírják azokat a cselekményeket, amelyeket a törvény szigorúan kíván büntetni. Ebből következik tehát, hogy egyelőre azokat a cselekményeket, amelyeket a régi törvények jövedéki kihágásnak minősítenek, ezután is mint ilyeneket kell elbírálni. Ily módon a javaslat a büntetőtörvénykönyv 1. és 2. §-ával is a legteljesebb összhangban van.
Az adóerkölcs megjavítása céljából a törvénynek a lehető legszigorúbb álláspontra kell helyezkedni. Azért a javaslat nemcsak a befejezett bűncselekményt, hanem már annak a kisérletét is, és pedig még a vétség kísérletét is büntetni szándékozik. Éppen az adóügyekben azonban igen nehéz sok esetben megvonni a határvonalat a kísérlet és a befejezett bűncselekmény között. Abban az esetben ugyanis, ha a csalás még olyan időben derül ki, amikor az egyes adótörvények szerint a megrövidített adót ki lehet szabni és esetleg be is lehet hajtani, vitássá válhatik, hogy csalással vagy csupán kísérlettel állunk-e szemben. Különösen fontos ennek a határozott megállapítása azért, mert az egyes pénzügyi törvények az adók és más köztartozások kivetése, megállapítása és beszedése körül a legkülönbözőbb rendszereket követik s így minden egyes törvény alapján újból és újból lehetne vitatni, hogy a fél a kisérleten túl jutott-e vagy sem. A javaslat arra az álláspontra helyezkedik, hogy a csalás be van fejezve, ha az adózó félnek sikerült a pénzügyi hatóságot annyira megtéveszteni, hogy az adót vagy egyéb köztartozást az első fokon eljárt hatóság a törvényesnél kisebb mértékben állapította meg. Hasonlóképen befejezett a csalás akkor is, ha olyan esetekben, amikor az adózó előzetes kivetési eljárás nélkül maga tartozik megállapítani az adót vagy egyéb köztartozást, ezt a megállapítást - természetesen tudatosan - helytelenül végzi és a törvényesnél kevesebb adót fizet be. Az erre vonatkozó általános érvényű szabályt tartalmazza a javaslat 2. §-a.
A kincstár megrövidítése az előbb elmondottak szerint a csalás összes ismérveivel bír. Természetes következménye volna annak, hogy a javaslat a büntetésre nézve is összhangban legyen a büntetőtörvénykönyvnek a csalásra vonatkozó szabályaival. Ennek dacára a javaslat - bár a kincstár megrövidítését nem tkinti kevésbé megbecstelenítő cselekménynek, mint bármely más csalást - a büntetések kiszabásánál jóval enyhébb mértéket kíván alkalmazni. Első sorban az értékhatárt sokkal magasabbra teszi. A Btk. 380. §-a szerint a csalás már akkor bűntett, ha az általa okozott kár 100 K-t meghalad. Ezzel szemben a javaslat csak az 5.000 K-t meghaladó kárt okozó adócsalást minősíti bűntettnek. Teszi ezt egyrészt azért, mert minden apró-cseprő adórövidítést bűnvádi úton, mint bűntettet megtorolni egyelőre nagyon is túlzott szigorúság volna, Másrészt épen most, az átmeneti időben pénzünk nagyfokú elértéktelenedése következtében és az adók nagymérvű felemelése folytán a 100 K-ás értékhatár fentartása mellett alig lehetne adócsalás vétségét megállapítani. Ezért a javaslat jóval magasabb határt állapít meg. Viszont ennél magasabbra a határt azért nem lehet felemelni, mert a törvényt hosszabb élettartamúnak tervezzük és a pénzviszonyok javulása esetén a mai rendkívül magas adók és illetékek a magasabb kulcsok fennmaradása mellett is automatikusan csökkenni fognak, és így a túlságosan magas értékhatár később azzal az eredménnyel járna, hogy csak igen kevés cselekmény volna bűntettnek minősíthető.
Megegyezik azonban a javaslat a büntetőtörvénnyel annyiban, hogy csak vétséget és bűntettet különböztet meg. Kihágást azért nem tárgyal a javaslat, mert a kihágásokat nem kívánja a büntetőbíróságok hatáskörébe utalni, mert ezzel azokat nagyon is túlterhelhetné munkával. A kisebb természetű károsodásokat az egyes törvények kihágásoknak fogják minősíteni és a közigazgatási, pénzügyi hatóságok, esetleg a közigazgatási bíróság hatáskörébe utalják.
A büntetőjog új irányait követi a javaslat akkor is, amikor a 4. §-ban a bűntettes egyéniségére való tekintettel különböztet a minősítés kérdésében. A visszaeső kétségkívül súlyosabb elbánás alá esik, mint aki csak egyszer követett el adócsalást. Úgyszintén súlyosabb elbánás alá esik az is, ha egy közhivatalnok hivatala körében követ el adócsalást, aki pedig hivatalánál fogva éppen arra volna köteles ügyelni, hogy azt más se követhesse el. A 4. § 3. pontja pedig azon a tapasztalaton alapul, hogy újabb időben mind gyakrabban burjánzanak fel úgynevezett adóügyi irodák, amelyeket túlnyomó részben hivatalukból elmozdított pénzügyi tisztviselők, az ügyvédi gyakorlattól eltiltott ügyvédek és hasonló kétes exisztenciák vezetnek, melyeknek a főcélja nem az, hogy a hozzá forduló adózókat csak jogos igényeik érvényesítéséhez juttassák, hanem az, hogy őket a kincstár kijátszására kitanítsák. Ezek az adóügyi irodák a valóságban üzletszerűen foglalkoznak az adócsalásokkal. Ha tehát ilyeneket rajta lehet kapni, ezekre a legsúlyosabb büntetés is jogosult, és pedig nem csupán a kincstár, hanem talán még sokkal inkább a jóhiszemű adózók érdekében, akiket ezek az irodák többnyire csak kifosztanak és furfankjaikkal voltaképen azt érik el, hogy az adózótól a kincstárt megillető köztartozásokat a maguk javára szedik be.
A büntetés mértékét is enyhébben állapítja meg a javaslat, mint a büntetőtörvénynek a 380. §-a. Ennek pedig nem az az indoka, hogy a kincstár csalói kisebb büntetést érdemelnének, hanem az, hogy figyelembe veszi azokat a már fentebb részletesen felsrolt körülményeket, amelyek az adóerkölcs nagyfokú romlását előidézték s azért egyelőre mérsékeltebb büntetésekkel óhajtja a kívánt célt, az adóerkölcs megjavítását elérni. A javaslat főcélja, mint az már az általános indokolásban is kifejtettem, nem a megtorlás, hanem inkább a javítás, a megelőzés. Ezt a célt talán az enyhébb büntetéssel is el lehet érni, ha pedig ez célravezetőnek nem bizonyulna, a törvényhozónak módjában lesz később a büntetéseket emelni.
A büntetőtörvény 383. §-a a szabadságvesztés büntetésén felül mellékbüntetésképen pénzbüntetést is állapít meg. Az adócsalás esetében eddig a jövedéki büntetés kizárólag pénzbüntetés volt. Természetes tehát, hogy a javaslat sem mellőzi a pénzbüntetéseket. Megtartja továbbá azt a rendszert is, hogy a pénzbüntetést a megrövidített vagy veszélyeztetett adó többszörösében állapítja meg, és a pénzbüntetés kiszabását minden esetben kötelezően elrendeli. Bár a büntetés súlypontját a javaslat most már a szabadságvesztésre helyezi át, még sem mellőzheti a pénzbüntetést sem, már csak azért sem, mert a csalás felderítése, annak büntetése az államnak nagy költséggel járó eljárásokat okoz, ezeknek a költségeit tehát joggal hárítja át a csalók vállaira. A javaslat 6. §-a azonban a pénzbüntetésnek csak a legkisebb mértékét állapítja meg. A legmagasabb mérték megállapítását a javaslat az egyes adótörvényekre bízza, mert csakis az egyes büntetendő cselekmény közelebbi ismerete mellett lehet ezt a mértéket igazságosan és célszerűen megszabni. A büntetés mértéke ugyanis kell, hgoy arányban legyen az elkövetésnél nyilvánuló kisebb vagy nagyobb veszéllyel, a felfedezés nehézségeivel és számos más olyan érdekkel, amelyeknek elbírálása és mérlegelése csakis az egyes törvények megalkotásánál lehetséges.
A pénzbüntetésre nézve a javaslat több irányban tartalmaz olyan rendelkezéseket, amelyek eltérnek azoktól, amelyeket a Btk. állapít meg a pénzbüntetésekre. Igy a 7. § első sorban kimondja, hogy az adócsalás miatt megállapított pénzbüntetéseket a közadók módjára kell behajtani, a pénzügyi hatóság hajtja be és hovafordításáról a pénzügyminiszter rendelkezik. Ezek a rendelkezések a dolog természetével egyeznek meg. A pénzbüntetések az eddig a jövedéki kihágási eljárás során megállapított pénzbüntetések helyébe lépnek, s így ugyanazokat a szabályokat kell rájuk alkalmazni, mint amelyek ezekre érvényesek voltak. A pénzbüntetésnek behajthatatlanság esetén való átváltoztatása ugyan a Btk. szerint is bekövetkezik, azonban a javaslat szükségesnek látja megjelölni azt a hatóságot, amelyik az átváltoztatás kimondására és a büntetés végrehajtására jogosítva van és ezeket a független bíróságra kívánja ruházni. A pénzbüntetést helyettesítő szabadságvesztés tartamát azonban a büntetőtörvény - az itt előfordulható nagy összegű pénzbntetésekkel arányban - nagyon is szűkre szabja és így az ilyen szabadságvesztésbüntetés tartamát a javaslatban ki akarom terjeszteni. Viszont az átszámítás egységét a pénz értékének csökkenésére való tekintettel az eddigi egység, 20 K helyett 50 K-ra emelném fel. Ezzel a módosítással remélem a pénzbüntetéseket helyettesítő szabadságvesztésbüntetést a kiszabható pénzbüntetésekkel helyesebb arányba hozni.
Az adócsalás megbecstelenítő bűncselekmény lévén, ennek természetes következménye, hogy azt, aki ilyen bűncselekményben találtatott bűnösnek, mindazokat a következményeket viselni tartozik, amelyeket a Btk. az ilyen természetű büncselekményekre megállapít. Különösen a politikai jogok gyakorlatától el kell tiltani azt, aki állampolgári kötelességei teljesítése alól bűncselekmény elkövetésével kívánja magát kivonni, mert ezzel a legteljesebb mértékben bizonyította azt, hogy az állam és más közhatóság ügyeinek intézéséhez a kellő érettséggel és komolysággal, valamint tisztességgel nem rendelkezik.
A javaslat célja az, hogy az adózókat a becsületes adófizetésre rászoktassa. Nem célja azonban a mindenáron való büntetni akarás. Nem a megtorlásra helyezi a fősúlyt, hanem a megelőzésre, az elriasztásra. Éppen ezért büntetlenséget akar biztosítani annak az adózónak, aki ha elkövette is a büntetendő cselekményt, de azt még felfedezése előtt megbánta és jóvátenni iparkodott. Teljes büntetlenséget azért azonban nem ad a javaslat, mert valamennyi adótörvény nemcsak a szándékos és tudatos megrövidítéseket, hanem az egyszerű mulasztásokat is megbünteti, s így nem volna helyes a tudatos és szándékos károsítót még attól a büntetéstől is felmenteni, amelyet a csupán mulasztó adózó is viselni tartozik. Ezt a mentő rendelkezést tartalmazza a javaslat 7. §-a.
A büntetés az elkövetett bűncselekménynek a megtorlása. Ezenkívül igényelheti a kincstár természetessen az okozott kár megtérítését is. Ez a kincstárnak természetes joga, mely őt a javaslat ilyen irányú külön rendelkezése nélkül is megilletné. Minden erre vonatkozó esetleges kétely vagy ellentétes felfogás megelőzése céljából tehát a javaslat 10. §-a kimondja, hogy a megrövidített adót vagy más köztartozást a büntetőeljárástól függetlenül meg kell állapítani és be kell szedni. Rendelkezik a javaslat arról is, hogy ennek a megállapításnak még a büntetőeljárás megindítása előtt kell megtörténnie, aminek a legfőbb oka az, hogy a veszélyeztetett adó összegének megállapítása előtt alapos vádindítványt sem lehet tenni és különösen meg sem állapítható, vajjon vétség vagy bűntett miatt kell-e a feljelentést megtenni.
A javaslatnak az a rendelkezése, hogy az adónak vagy egyéb közszolgáltatásnak megállapítására nézve a büntetőbíróságnak a bűnügyben hozott ítélete vagy más határozata befolyással nincs, természetes, mivel a büntetőbíróság jogkörébe csak annak a megállapítása tartozik, hogy adócsalást követtek-e el és ha igen, azt miképen kell megbüntetni. Az a kérdés azonban, hogy a kincstár illeti-e és mennyi adó, egyedül és kizárólag az egyes adótörvényekben erre nézve megállapított eljárás szerint az arra hívatott pénzügyi vagy más közigazgatási hatóság jogkörébe tartozik és ezt a jogot tőlük elvonni nem lehet.
A javaslat az adócsalásokat a kir. törvényszékek hatáskörébe kívánja utalni. Teszi ezt azért, mert a feljelentéseket csupán a pénzügyigazgatóságokra bízhatja, amelyeknek székhelyén mindenütt törvényszék is van. Azonkívül az adócsalások nagy része meglehetősen bonyolult ügy, amely eddig is a törvényszékek, mint jövedéki büntetőbíróságok elé tartozott. Célszerűségi okok vezetnek tehát akkor, amikor ezeknek az ügyeknek bírájává mindenkor a veszélyeztetett adó tárgyában különben eljárni jogosult pénzügyigazgatóság székhelyén működő törvényszéket kívánom megjelölni.
A javaslat abból az alapelvből indulva ki, hogy az adócsalás semmivel sem külömbözik egyéb csalástól, az eljárásban teljesen érvényesülni engedi úgy a büntetőtörvénykönyvnek általános rendelkezéseit, valamint az eljárásban a bűnvádi eljárás szabályait. A feltételes felfüggesztés kedvezményéből azonban a javaslat az adócsalót kizárja, mert ezáltal a pénzbüntetés is elesnék, tehát az, akit első ízben sikerült az adócsalás miatt megbüntetni, kedvezőbb helyzetbe kerülne, mint az, aki csupán egyszerű mulasztást követett el.
Az eljárást illetőleg a javaslat csupán arról kíván gondoskodni, hogy az adócsalások felderítése az adótörvényekben jártas, s lehetőleg ugyanazon hatóságok által történjék, amelyek különben is hívatva vannak az adók megállapítására. Ezért rendeli azt is, hogy a feljelentést a pénzügyigazgatóság (Budapesten a pénzügyi szervezet különleges viszonyaira való tekintettel az egyenes adóügyekben az adófelügyelő, illetékügyekben pedig a központi díj- és illetékkiszabási hivatal) tehesse meg érvényesen, mert ezzel biztosítani akarja azt is, hogy már a feljelentés lehetőleg tiszta képet nyújtson a bűncselekményről, hogy az eljárás minél rövidebb lehessen. Ez az oka annak is, hogy a kir. ügyészség is a nyomozás kiegészítésénél ugyanezekhez a hatóságokhoz utasíttassék, amelyek a megfelelő szervezettel közvetlenül rendelkezhetnek.
