Az állami háztartás továbbvitelére szóló felhatalmazást tartalmazó 1920. évi. IV. törvény javaslatának indokolásában hű képét adtam az állami pénzügyek szomorú állapotának. Már ott rámutattam arra, hogy milyen módok mellett lehet és kell az állam elsőrendű, feltétlenül fedezendő szükségleteinek fedezéséről gondoskodni. Ezúttal tehát szükségtelen újból előadni azokat az okokat, amelyek általánosságban arra indítottak, hogy az adók és illetékek felemelését kérjem a nemzetgyűléstől. Itt elegendőnek tartom, ha csupán azokról az okokról emlékezem meg, amelyek az illetékreformnak megvalósítására és pedig az itt tervezett módon való megvalósítására késztettek.
Adórendszerünk a gyökeres reformra már régen megérett. Évtizedek óta vajúdik a kérdés, anélkül, hogy eddig számbavehető eredményt érhettünk volna el ezen a téren. Nem kívánok itt kitérni a fogyasztási adókra, amelyek szabályozása eddig Ausztriával való viszonyunk folytán nagyrészt attól függött, hogy mit csináltak ezen a téren Ausztriában, hanem csupán az egyenesadókra és az illetékekre vonatkozó állapotokat kívánom vázolni.
Egyenesadó-rendszerünk már évtizedek óta nem felel meg a modern adózási elveknek és hozadéka az állam igényeinek. Belátta ezt a régi törvényhozás is és már 1909-ben meghozták az összes egyenesadó-törvényeket. A zavaros politikai viszonyok között azonban ezek a törvények nem léphettek életbe. Csak a háború kitörése után, az 1914. évi XLVI. törvénnyel léptették életbe először ideiglenesen egy évre, majd később az 1915. évi XXI. törvénnyel ismét egy évre, végül az 1916. évi XXVI. törvénnyel állandóan a jövedelemadóról szóló törvényt. Ugyancsak 1916-ban, az 1916. évi XXXIV. törvénnyel életbeléptették a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok kereseti adójáról szóló törvényt. Ezekkel az intézkedésekkel azonban csak fél munkát végeztek, mert ez a két törvény csak egy-egy szeme volt annak a láncnak, amelyet az 1909. évben meghozott adótörvények alkottak, és így ezek a többiektől külön állva, összefüggésükben meglazítva, s különösen a keresetadóval való összhangzás nélkül feladatukat be nem tölthették.
Azonkívül az időközben változott viszonyok, mert az életbeléptetés után kitünt hibák és hiányosságok arra késztették a kormányokat, hogy az alaptörvényeket sok irányban, nem ritkán alapvető elveiben is, módosítsák. A modósítást pedig elég szerencsétlenül, novellák útján végezték, és ezzel az alaptörvényt annyira összezavarták, hogy ma már egyéb hibáik mellett azért sem maradhatnak tovább változatlanul, mert az ismételt módosítások következtében rendelkezéseik között kiigazodni az adózó közönség a legjobb akarat mellet sem képes.
Amíg azonban az egyenesadók terén legalább a kezdő lépések megtörténtek, hogy a régi elavult adórendszer új, a modern adóztatási elveknek megfelelő és az állami szükségletek szempontjából kielégítőbb adórendszerrel cseréltessék fel, addig az illetékek terén egészen a legutóbbi időkig egyáltalán semmi sem történt, ami közelebb hozta volna azt a célt, hogy a régi még az osztrák önkényuralom idejéből származó illetékrendszerünk egységes elveken nyugvó, modern illetékrendszerrel cseréltessék fel.
Pedig éppen ezen a téren volt legnagyobb szükség egy gyökeres, egységes, modern és a régi szabályok minden részére kiterjedő reformra. Míg ugyanis adótörvényeinket, úgy-ahogy az 1875. évben megalkottuk, és így ezeket legalább magyar törvény alapján szedtük, az illeték-rendszer voltaképen nem is volt magyar törvénybe foglalva.
Az alkotmány helyreállítása után egyszerűség kedvéért - némi csekély módosítással - az 1868. évi XXIII. törvény fenntartotta az „addig érbvényben volt szabályokat”. A törvényhozó kifejezett szándéka az volt, hogy az egy év letelte előtt megalkotja a magyar illetéktörvényt. Azonban sem az említett első törvényben megállapított egy év alatt, sem az ennek hatályát meghosszabbító törvényekben egész 1875. év végéig kitűzött határidők letelte előtt nem készült el a magyar illetéktörvény. Sőt 1875. évben, a XXV. törvényben, végre a törvényhozó végleg letett arról a szándékáról, hogy új, magyar illetékrendszert alkosson és az osztrákoktól átvett szabályokat a törvényhozás további intézkedéseig rendelte alkalmazni. Ez azonban nem jelentette azt, hogy ezek a szabályok azután változatlanul maradtak életben, sőt ellenkezőleg, alig múlt el év, amelyben ezeknek a szabályoknak egyes részeit újabb és újabb törvényekkel ne módosították volna. Ezek a módosítások azonban korántsem váltak a rendszer javára, hanem éppen ellenkezőleg az idők folyamán azt eredményezték, hogy az illetéki szabályok tömkelegében való eligazodás valóságos művészet, külön tudomány lett.
Nagyobb, de szintén inkább csak a pillanatnyi szükséglet szem előtt tartásával készült munkálat volt az 1914. évi XLIII. t., a törvénykezési illetékekről, amely azonban az illetékrendszer újjáalkotására irányuló első lépésnek már csak azért sem tekinthető, mert még a törvénykezési eljárásban felmerülő illetékeknek is csak egy részére, a polgári perrendtartásban felmerülő illetékekre vonatkozólag tartalmaz részletesebb és rendszeresebb szabályokat, ellenben a többi bírói eljárásokban fizetendő illetékeket nagyrészben változatlanul hagyja, s így egyik főhibája éppen az volt, hogy a régi illetéki szabályok ismerete nélkül alkalmazható nem volt.
Az illetéki szabályok rendszeres feldolgozását végül az 1918. évi XI. törvény kezdte meg. Ennek a törvénynek alapjául szolgáló javaslat indokolásában az akkori pénzügyminiszter, Wekerle Sándor, kijelentette, hogy a törvény az egész illetékrendszer reformjának első részlete. Az indokolás egyúttal bejelentette, hogy ezt az első törvényt nyomon fogja követni a többi három törvény, amelyek együttvéve az egész rendszert újjá fogják alkotni. A terv megvalósítását azonban az 1918. év végén bekövetkezett események meghiusították.
Ma azonban, amikor az államháztartás egyensúlyának fentartása céljából egész adórendszerünk átalakítása elodázhatatlan kötelességünk, nem mellőzhetjük el a megkezdett illetéki reform folytatását sem.
A kormány ma is azon a nézeten van, amely nézetet Wekerle Sándor törvényjavaslatának indokolása fejtett ki. Teljesen elhibázottnak tartja azoknak az álláspontját, akik az illeték-reformot olyképen vélik helyese megoldani, hogy a mai szabályok úgyszólván szakaszról-szakaszra vétessenek vizsgálat alá és amennyiben a kincstár érdeke szempontjából vagy valamely más okból nem felelnének meg a kívánalmaknak, átszövegeztessenek, esetleg nagyobb bevételek elérhetése céljából csupán az illeték kulcsai emeltessenek, a rendszer maga azonban változatlanul fenntartassék.
Ilyen módon csak valamivel jobb törvényt nyernének, de jót és a modern adóztatási elveknek megfelelőt semmi esetre sem.
Magával a rendszerrel kell gyökeresen és teljesen szakítani. Az egymással össze nem függő, egymástól elütő szolgáltatásokat nem szabad együtt hagyni, nem szabad azonos szabályok alá venni. Az osztrákoktól átvett illetéki rendszer, - amelynek alapja lényegében a francia enregistrement volt, - a maga idejében kétségkívül sikerült és szellemes törvényalkotás volt. A különböző természetű szolgáltatásokat bámulatos ügyességgel tudta egy látszólagos egészbe foglalni. A megalkotás idejében uralkodott egyszerűbb életviszonyok között és az államkincstárnak akkori aránylag nagyon is mérsékelt igényei mellett meg is felelt rendeltetésének. Amint azonban az életviszonyok egyre szövevényesebbek lettek és különösen, amint az államkincstár fedezendő szükségletei rohamosan nőttek, a régebben még könnyen alkalmazható szabályok mind nehezebben voltak a megváltozott viszonyok közt alkalmazhatók, hozdékuk mindig kevésbé volt kielégítő és így mind gyakrabban vált szükségessé egyes részeit az újabb kívánalmaknak, jogviszonyoknak és intézményeknek, sőt nem ritkán csak újabb felfogásoknak megfelelően átalakítani, kiegészíteni, s különösen az illetéki kulcsokat emelni.
A rendszerre nézve is teljesen magunkévá tesszük a Wekerle Sándor javaslatának indokolásában vázlatosan kifejtetteket. Mi is azt tartjuk, hogy azokat a szolgáltatásokat, amelyek ma illetékek nevén vannak összefoglalva, lényegükben négyféle, természetükre nézve egymástól nagyon is eltérő szolgáltatásoknak kell tekinteni, s így helyes dolog ezt a négy csoportot négy külön törvényben és egymástól teljesen függetlenül szabályozni. Az általunk most előterjesztett javaslatok a négy csoportot a következőképen foglalják össze:
Az első, a most előttünk fekvő javaslat szabályozza az öröklési, ajándékozási, az ingatlan vagyonátruházási illetékeket és az illetékegyenértéket. Ezeknek közös gyűjő nevét a leghelyesebben vagyonátruházási illetékben véltük megállapítani.
A második javaslat, okirati illetékek gyűjtőnévvel összefoglalja a forgalmi adóknak mindazokat a megjelenési formáit, amelyek az első törvényben nincsenek szabályozva. Ez a javaslat szabályozni kívánja azokat a forgalmi adókat is, amelyeket eddig nálunk külön törvények szabályoztak. így pl.- az okirati illetékről szóló törvényben kívánjuk szabályozni az értékpapirforgalmi adót, a nyereményadót és a szállítási adót, végül a vadászati és fegyveradót.
A harmadik javaslat a törvénykezési illetékeket foglalja egységes és végleges rendszerbe.
A negyedik javaslat fogja szabályozni végül a közigazgatási eljárásokban fizetendő különféle illetékeket és díjakat.
Az elmondottak szerint tehát a most előterjesztett javaslatok lényegükben teljesen fedik azt a tervet, amely szerint az illetékreformot Wekerle Sándor kívánta megvalósítani. Magyarázatot igényel tehát az a körülmény, hogy a vagyonátruházási illetékekről is egészen új javaslatot terjesztünk elő, noha az erről szóló 1918. évi XI. törvény alig másfél év óta van érvényben, s így nem csak szükségtelennek, hanem célszerűtlennek is látszik az új törvény alkotása. Fontos okok késztettek azonban arra, hogy ezt a törvényt is újjal cseréljük fel.
Az első ok a következő: A vagyonátruházási illetékekről szóló törvényjavaslat fenn akarta tartani az öröklési és ajándékozási illetékek mellett a külön ingatlan vagyonátruházási illetéket is. A javaslat képviselőházi tárgyalása során azonban a pénzügyi bizottság ezt az illetéket elvetette és helyette az öröklési illeték kulcsait emelte fel. Mivel azonban az öröklési illeték alapja mindenkor csupán az örökösre szállott tiszta érték és nem az ingatlanra teljes értéke, nyilvánvaló, hogy ez a módosítás a kincstárra nézve jelentékeny veszteséggel járt. Akkor, amikor ezt a törvényt megalkották, még remény volt arra, hogy a háborút megnyerjük. De semmi esetre sem gondolt arra senki, hogy a közel jövőben olyan rettenetes csapások érik az országot, senki sem gondolt még a lehetőségére sem azoknak a minden képzeletet meghaladó pusztításoknak, amelyekről fentebb számoltunk be. Abban az időben tehát még lehetett érvelni, hogy az ingatlan vagyonátruházási illeték elejtése dacára az illeték alapjának teljesebb és a valóságos értéket jobban megközelítő kinyomozása, valamint az illeték kulcsainak fokozatosan való felemelése következtében az öröklési illetékből mégis jelentékenyen nagyobb bevétele lesz az államnak, mint volt azelőtt, s így a törvényhozás megengedhette azt a fényűzést, hogy az illeték elméleti helyessége kedvéért egy lényeges bevételi többletről lemondott.
Ma azonban egészen más a helyzet. A fent vázolt események következtében az állam szükségletei oly mértékben növekedtek, hogy ma már minden bevételi forrás igénybe vételénél az egyetlen korlát az lehet, hogy a teher alatt az adózó össze nem roskadjon. Minden forrás igénybevételénél el kell menni a teherviselő képesség legszélső határáig. Szó sem lehet tehát ma arról, hogy valamely olyan illetéket, amelyet az állam eddig szedett, amelyet az adózók évtizedek során át megszoktak, most tisztán elméleti okok kedvéért elejtsünk. Tisztában kell lennünk az iránt is, hogy bármily tökéletes legyen is egy törvény, lehetetlen elérni azt, hogy egyrészt az örökhagyó minden vagyona illeték alá kerüljön, másrészt hogy az előkerült vagyon is mindenkor a valóságos érték után adózzék. Különösen áll ez most, amikor a termények olyan árakat értek el, hogy közepes termés mellett a földbirtok egy évi haszna sokszor meghaladja magának az ingatlannak értékét. Ezek a rendkívüli viszonyok képessé teszik az örökösöket arra, hogy a magasabb illetékeket is az örökölt vagyon jövedelméből fizessék és ne kelljen nekik magát az örökölt vagyont oly mértékben csonkítani, hogy a csonkítást rövid idő alatt ne pótolhassák.
A legfontosabb változás tehát az 1918. évi XI. törvénnyel szemben az, hogy a javaslat újból be akarja hozni az öröklési illeték mellett az ingatlan vagyonátruházási illetéket. Helyesnek tartjuk ezt annál is inkább, mert ezt a külön ingatlan vagyonátruházási illetéket az ajándékozási illeték mellett az 1918. évi XI. tc. is fentartotta, már pedig felfogásunk szerint elvi szempontból nem szabad különbséget tenni az ingyenes vagyonátruházások között csupán azért, mert az egyik élők között, a másik pedig az előző tulajdonos halála következtében állott be. Az ajándékozás úgyis legnagyobbrészt olyanok között szokott történni, akik egymástól az öröklésre is jogosítva vannak, és ha a kétféle ingyenes szerzés nem azonos szabályok szerint vonatnék illeték alá, az érdekeltek a viszonyokhoz képest a különböző szabályokat a kincstár megrövidítésére használhatnák ki.
Az ingatlan vagyonátruházási illeték visszaállítása már egymagában mintegy 12 szakasz módosítását teszi szükségessé.
A másik ok a következő:
Az 1918. évi XI. törvény megalkotásakor még Ausztriával szoros állami kapcsolatban éltünk. Ez a szoros kapcsolat, ha nem is szükségessé, de legalább is célszerűvé tette, hogy az öröklési illetéket is Ausztriával egyöntetű alapelvek mellett szabályozzuk. Ausztria pedig az öröklési illeték szabályozása tárgyában már 1915. szeptember 15-én kiadott császári rendelettel állást foglalt. Ez a rendelet szabályozta oly módon az illeték kétféle fokozatosságát, amint azt az 1918. évi XI. törvény is tette. Az egyöntetűség kedvéért sorolta a törvény az örökösöket az örökhagyóhoz való rokonsági viszonyuk szerint három csoportba, és az egyöntetűség kedvéért állapította meg a törvény az illeték kulcsait az örökölt vagy ajándékba kapott vagyon értékéhez képest hat fokozatban. Ez a szabályozás azonban már akkor sem volt megfelelő. Még kevésbé lehet azt fentartani a mai változott viszonyok között.
Ez a szabályozás ugyanis csak kevéssé használja ki az örökös és az örökhagyó közötti rokonsági viszony közelségére és távolságára alapított fokozatosságot. Ha természetesnek fogadjuk is el, hogy a szülő fáradságos munkával szerzett vagy takarékossággal megtartott örökölt vagyonának várományosa a gyermek, ugyanebben a mértékben nem igényelheti a gyermek által szerzett vagyont az apa, de még kevésbé a testvér vagy ennek leszármazója s még ezeknél is kevesebb igényt tarthat erre az örökhagyó szülőjének testvére vagy ennek gyermeke. Ennél a foknál pedig a rokoni érzés is rendesen annyira elhalványodik, hogy a törvényes öröklésnek ezen a fokon túl már alig van jogosultsága. Ha továbbá elismerjük is azt, hogy a támasz nélkül maradt feleség, különösen ha kiskorú gyermeket kell felnevelnie, jogosan tarthat igényt elhunyt férje vagyonára, illetve ennek a vagyonnak haszonélvezetére, nem mondhatjuk ezt el a férjről, aki a korábban elhunyt feleség vagyonát örökli. A modern adóztatási elveknek jobban megfelel tehát, ha - a keresők és eltartottak viszonyát is szem előtt tartva - az illetékkulcsot ebben az irányban is megfelelőbben dolgozzuk ki.
Ezeknek a szempontoknak figyelembe vétele mellett azonban gondot kell fordítani arra is, hogy lehetővé tegyük azt, hogy különösen a közép vagyon megmaradjon annak a családnak a birtokában, amely azt megszerezte, s munkával, sokszor nélkülözéssel hosszabb időn át meg is tartotta. Ha tehát a fentebb kifejtett adózási elveket helyeseknek elismerjük is, az illeték kulcsainak megállapításánál nem volt szabad olyan messzire elmenni, hogy a közelebbi rokonoknál az illeték mintegy vagyonelkobzásként jelentkezzék. Ezt a célt az érték szerint való fokozatosság megállapításával érjük el.
Az örökölt értékek nagyságához képest fokozatosan megállapított kulcsok ugyanis eddig szintén helytelen elvek szerint állapíttattak meg. Amig ugyanis a legalacsonyabb fokozatokban nagyon is apró ugrásokban halad felfelé, és már itt aránylag elég magas kulcsokat alkalmaz, addig a közép és magas fokozatokban hatalmas értékkülönözetekkel dolgozik, de a kulcsokat nem emeli megfelelő arányban. Ez a rendszer a kis vagyonokat aránytalanul jobban sújtja, míg a nagy vagyonok erős kimélésére vezet, mivel ily módon nem lehet a kulcsokat megfelelő magasságra emelni. Ennek pedig kétféle hátrányos következménye is van. Első sorban csökkenti az állam bevételeit és éppen azoknál az adózóknál, akik nagyobb teherviselő képességüknél fogva joggal terhelhetők meg súlyosabban. Másrészt ez a rendszer teljesen figyelmen kivül hagyta azt, hogy az öröklési illeték egyúttal fontos és hathatós szociálpolitikai eszköz is, amely alkalmas arra, hogy a gazdagságnak, a nagy vagyonoknak kevesek kezében való összehalmozását megakadályozza és a vagyonban jelentkező egyenlőtlenségeket némileg kiegyenlítse. Kell, hogy az öröklési és ajándékozási illeték a nagyobb vagyonoknál valóságos vagyonadó gyanánt jelentkezzék és így a kulcsok tetemes felemelése nemcsak megengedhető, hanem egyenesen mellőzhetetlen.
Az itt felsorol okok vezettek bennünket az illetékkulcsoknak újabb megállapításánál. A rokonsági viszony szerint való csoportosítás különösebb indokolást nem igényel. Ami azonban az értékfokozatok megállapítását illeti, meg kell jegyeznünk, hogy az alsóbb fokozatokban ez a javaslat is szűkebb kereteket tartott fenn, aminek oka az, hogy a rendelkezésre álló statisztikai adatok szerint a hagyatékok túlnyomó része az alacsonyabb fokozatokba esik. Ha tehát az alsó fokozatokban is tágabb kereteket állítanánk fel, az illeték pénzügyi eredményét kockáztatnánk Egyébként ezekben a legalsóbb fokozatokban a kulcsok eléggé alacsonyak, úgy, hogy a 100.000 K-ig terjedő örökségeknél még az illetéket az örökölt vagyon jövedelméből is fedezni lehet, tehát nem ró elviselhetetlen terhet az örökösre.
A harmadik ok, amely miatt a vagyonátruházási illetékről is új javaslatot terjesztünk elő, az, hogy az 1918. évi XI. törv. megalkotása idejében hazánkhoz tartoztak a Horvát-Szlavonországok is, amelyeknek viszonyaira különös figyelemmel kellett lennünk. A közöttünk fennállott kapcsolat azonban megszünt és így a törvénynek ezekre vonatkozó részei hatályukat vesztették. Ugyancsak megszünt az Ausztriával 1899. évben kötött szerződésünk is, és így az erre vonatkozó rendelkezéseit a törvénynek szintén módosítani kellett.
Egy negyedik ok végül, hogy az 1918. évi XI. törvény megalkotásakor tervbe vették ugyan az egész illetékrendszer reformját, de akkor még a második rész, az okirati illetékekről szóló javaslat nem készült el, s így ebben a törvényben kívánta a kormány akkor az összes vagyonátruházásokat, tehát az ingó dolgok átruházását is illeték alá vonni. Ez azonban gyakorlati szempontból ütközik nehézségekbe. Rendkívül nehéz ugyanis megvonni a határt azok között a vagyonrészek között, amelyeket ez alá a törvény alá lehetne vonni. Ingó vagyonhoz szokták sorolni a jogokat is. De kétségtelenül ingó vagyon a követelés is. Ezeknek átruházása egyrészt rendkívól gyakori, másrészt pedig az átruházás formája, alakja annyira sokféle, hogy ha mindezeket a formákat vagyonátruházási illetékkel akarnánk megróni, a törvényt rendkívül meg kellene terhelni olyan szabályokkal, amelyek kizárólag ezekre vonatkoznának. Azonkívül elvi ellentétek is vannak. A vagyonátruházási illeték tárgya maga az átruházás, és elvileg mellékes az, hogy az átruházásról állítottak-e ki okiratot vagy sem. Ez a főszabály, noha ez alól vannak kivételek is. Az ingó vagyon átruházásánál azonban éppen ellenkezőleg a főszabálynak kell lenni, hogy csupán akkor vonhatók illeték alá, ha azokról okiratot állítottak ki. Ezt kell főszabályként felállítani, mert lehetetlen volna az okirat kiállítása nélkül kötött ügyleteket nyilvántartani, felkutatni és illeték alá vonni. Az ingó vagyonátruházás után tehát lényegében csak okirati illetéket lehet követelni. Rendszertani szempontból sem helyes tehát az ingó vagyonátruházásokat az öröklési és ajándékozási, valamint az ingatlan vagyonátruházási illetékekkel összekeverni és együttesen tárgyalni.
Az ötödik ok végül, hogy különösen az ingatlanok értékelése szempontjából az eddigi törvényszerű legkisebb értékek már a törvény megalkotása óta is elavultak, nem felelnek meg többé a valóságos értékeknek. Bár ez magában véve az öröklési és ajándékozási illetékeknél, valamint az ingatlan vagyonátruházási illetékeknél nem volna olyan lényeges hiány, amely miatt a törvényt módosítani kellene, mert ezeknél az illetékeknél a törvényszerű legkisebb érték csupán a legritkább esetben használandó kisegítő eszköz, és a törvény igyekszik módot adni ahhoz, hogy minden esetben a valóságos érték legyen kinyomozható, mégis lényeges ez az érték az illetékegyenérték szempontjából, amelynek alapja a törvényszerű legkisebb érték. Az igazságos adóztatás követelménye tehát, hogy az értékek ebből a szempontból is a valóságnak mefelelőbben állapíttassanak meg.
Az eddig felsorolt okoknál fogva az 1918. évi XI. törvénynek számos rendelkezése szorul változtatásra. Ezeket a változásokat ugyan novelláris úton is meg lehetne oldani, azonban ezt a megoldást tartanánk a legszerencsétlenebbnek, mert ezzel megsemmisítenénk a törvény világosságát, áttekinthetőségét, ami pedig a most előterjesztett törvényjavaslatok megalkotásánál egyik legfőbb vezérlő eszménk volt.
Ezek az okok vezettek tehát akkor, amikor az 1918. évi XI. törvény hatályon kívül helyezése mellett a vagyonátruházási illetékeket újból szabályozni kívántuk. A javaslat az épen most elősorolt, részben elvi jelentőségű eltéréseken kívül, ég több olyan részletkérdésben is eltér az 1918. évi XI. törvénytől, amely részletekre nézve a törvény hatálya alatt már kiderült, hogy valamely okból nem felelnek meg céljuknak. Ezekre a kisebb jelentőségű módosításokra a részleteknél fogunk rámutatni.
Az itt felsoroltaktól eltekintve, az előttünk fekvő javaslat ugyanazokon az alapelveken épült fel, mint az 1918. évi XI. t. Rendelkezéseivel. Általánosságban tehát nincs szükség arra, hogy a rendszert még részletesebben ismertessük, s különösen nincs szükség arra, hogy az 1918. évi XI. törvény életbelépte előtt fennállott szabályoktól való eltéréseket feltüntessük, minthogy ezekre már az említett törvény javaslatának indokolása rámutatott. Csak egy eltérést kívánunk itt pár szóval megokolni. Az 1918. évi XI. törvény első címe az illeték tárgyait állapította meg és itt sorolta fel azokat a különös szabályokat, amelyek az öröklési és ajándékozási illetékek tárgyaira vonatkoznak. A most előterjesztett javaslat pedig az egész anyagot lényegében két főrészre osztja. Az eslő főrész tartalmazza az általános szabályokat, amelyek a törvényben szabályozott összes vagyonátruházási illetékekre egyaránt vonatkoznak. A második főrész pedig az egyes vagyonátruházásokra vonatkozó különös szabályokat foglalja össze. Mind a két résztől elkülöníti végül az illetékegyenértéket, amely természeténél fogva még általánosságban is eltérő szabályozást igényel. A törvény anyagának ily módon való beosztására az késztetett, hogy meglegyen az összhang a többi illetéktörvényekkel, amelyeknél ez a beosztás mulhatatlanul szükségesnek látszott.
Az előttünk fekvő törvényjavaslat ötféle szolgáltatást foglal magában: 1. az öröklési, 2. az ajánkékozási, 3. az ingatlanok ingyenes átruházása után, 4. az ingatlanok viszterhes átruházása után járó illetéket és 5. az illetékegyenértéket.
A négy elsőnek közös jellemvonása az, hogy a vagyont abban a pillanatban adóztatja meg, amikor más kézbe megy át. Az ötödik látszólag ellentétben van ezekkel, mert éppen azért fizetendő, mivel a vagyon a forgalomból, vagy legalább is a halál esetére szóló vagyonátszállásból ki van zárva. Az öröklési és az ajándékozási adót ma már a legtöbb állam úgy Európában, mint a többi világrészekben is, egy vagy más formában szedi. Azonban természetének megfelelően mindenütt adónak is nevezik, csak nálunk és Ausztriában nevezzük még ma is illetéknek. Ausztria is már el akart térni ettől az elnevezéstől, és az 1908. évben először, majd 1909-ben újból benyujtott törvényjavaslatában már öröklési és ajándékozási adónak kívánta elnevezni. Ez a javaslat azonban törvénnyé nem vált s előbb a régi Ausztria az 1915. évi IX/15-iki császári rendelettel, majd utóbb a németá-osztrák köztársaság az 1919. II/6-iki törvénnyel ezt a közszolgáltatást novelláris úton szabályozta, s így természetesen meghagyta az illeték elnevezést.
Mi ilyen okokból nem vagyunk kötve a régi elnevezésekhez. Mégis az 1918. évi XI. törvény is meghagyta az illeték elnevezést, és ezt az elnevezést meg kívánjuk tartani ezután is. Erre pedig a következő okok indítanak bennünket. Az öröklési illetéket már hét évtized óta szedik Magyarországon. Az adózó közönség megszokta ezt az elnevezést, elfogadta és a gyakorlatba ez a megjelölés már teljesen átment. Az adó kifejezés alatt megszoktuk azokat az évről-évre rendesen visszatérő szolgáltatásokat érteni, amelyeket azért tartozik valaki fizetni, mert földje, háza, vagy tőkevagyona van, vagy mert valamely foglalkozást űz, amelyből jövedelme van. Az öröklési és ajándékozási illeték, valamint az ingatlan vagyonátruházási illeték nem ilyen állandó, visszatérő szolgáltatás. Ezek mindig valamely egyes cselekményekhez fűződnek. Éppen azért kezelésük, kivetésük módja is eltér a többi egyenesadók kezelésétől. Célszerű tehát ezeket a szolgáltatásokat már elnevezésükben is megkülönböztetni a rendes adóktól. Ha tehát elméleti szempontból nem is fedi az illeték elnevezés teljesen azokat a fogalmakat, amelyek a vagyonátruházások után járó közszolgáltatások jellemzik, s habár elméleti szempontból megfelelőbb volna a forgalmi adó elnevezés, mégis azt védjük, hogy ennek a tisztán elméleti jelentőségű módosításnak nincs olyan fontossága, hogy amiatt a hosszú évtizedeken át megszokott nevét változtassuk meg ennek a szolgáltatásnak.
Megtartottuk végül a vagyonátruházási illeték elnevezést azért is, mert ez a legrövidebb cím, amely a törvény tartalmát megjelöli. Ha felhozható is ez ellen az, hogy egyrészt pl. az öröklés helyes magyar kifejezéssel nem vagyonátruházás, hanem vagyonátszállás, és hogy esetleg kezdetben nem lesznek tisztában azzal, hogy ez a törvény valójában az öröklési és ajándékozási illetéket szabályozza, ezeket a kezdetleges homályosságokat és nehézségeket a megszokás csakhamar el fogja oszlatni, az idézés szempontjából pedig a minél rövidebb cím kívánatos.
Az 1918. évi XI. törvény 14 címre, és néhány cím még külön fejezetekre, a többi címek, valamint a fejezetek pedig szakaszokra voltak felosztva. Ettől a beosztástól a javaslat eltér, és a törvényt négy részre, a részeket pedig címekre, fejezetekre és szakaszokra osztja be.
Az első rész tartalmazza az általános szabályokat. A javaslat ugyanis mellőzendőnek tartja a régi betűsoros díjjegyzéket. Ehelyett az egyes szolgáltatások alapjául szolgáló vagyonátruházásokat természetük szerint csoportosítja. A szabályok egy nagy része azonban valamennyi szolgáltatásra nézve többé-kevésbé azonos, és így egyöntetűen, vagy legalább is együtt szabályozandók. Ezek a szabályok felelnek meg a régi illetékrendszerben az illetéki díjjegyzék előtt szakaszokra osztott résznek, amelyet általánosságban illetékszabályoknak szoktak az idézéskor nevezni.
A második rész azokat a szabályokat foglalja össze, amelyek régebben az illetéki díjjegyzékben betűrendben voltak elhelyezve. Ezt a beosztást tartottuk helyesebbnek egyrészt törvény-technikai okokból, de másrészt azért is, mert az illetékrendszer másik három törvénye csakis ily rendszerrel szerkeszthető meg helyesen és így a törvények egyöntetűsége is megkívánja, hogy a vagyonátruházási illetékről szóló törvény is megtartsa ezt a rendszert.
A harmadik rész sajátos természeténél fogva volt elkülönítendő a többi résztől. Az illetékegyenérték ugyanis évről-évre visszatérő, állandó, adószerű szolgáltatás lévén, kiszabása és kezelése is eltérő szabályozást igényel.
A negyedik rész átmeneti természetű szabályokat foglal magában, és így a törvény állandóan alkalmazandó szabályaitól éppen ezen ideiglenes, átmeneti jellegénél fogva volt elkülönítendő.
Az első cím öt szakaszban tartalmazza azokat a legáltalánosabb elveket, amelyek a törvényben foglalt összes illetékekre nézve egyaránt irányadók.
Az 1. § részletesen sorolja fel azokat az illetékeket, amelyeket a törvény szabályozni kíván. Egyúttal meg is nevezi azokat és a már ismételten kifejtett elveknek megfelelően a haláleset folytán bekövetkezett vagyonátszállások után járó illetéket öröklési, az élők közti ingyenes vagyonátruházások után járó illetéket ajándékozási, végül az ingatlanok átszállása vagy átruházása után járó illetéket ingatlan vagyonátruházási illetéknek nevezi, míg a haláleseti vagyonátruházási illeték alá nem kerülhető vagyonok után az öröklési és ingatlan vagyonátruházási illetékek pótlására szolgáló köztartozás régi nevét fentartva, az illetékegyenértéknek nevezi. A javaslat ezeket az elnevezéseket az egész vonalon fentartja.
A szakasz szerint az illeték tárgya maga a vagyonátruházás ténye. Ebből az következik, hogy az a körülmény, vajjon az átruházásról okirat készült-e vagy sem, az illetékkötelezettségre nézve teljesen közömbös. Ez alól a szabály alól ugyan a törvény egyes esetekben kivételt tesz, és az illeték szedésének jogát ahhoz köti, hogy a vagyonátruházásról okirat legyen kiállítva, azonban éppen ezért ez csak kivétel, minden olyan esetben, amikor a törvény okirat létezését kifejezetten meg nem követeli, a vagyonátruházási illeték okirat hiányában is fizetendő.
Az illeték szempontjából lényeges különbséget okoz az, hogy az átruházott vagyon ingó vagy ingatlan-e. Ebből az okból a törvénynek határozottan kellett intézkednie abban az irányban, hogy mit kell ingatlannak és mit ingónak tekinteni.
A 2. § alapelvként állítja fel azt a szabályt, hogy ingatlannak kell tekinteni minden olyan dolgot, mely az általános polgári törvények szerint is ingatlan. Minthogy a vagyonátruházási illeték szempontjából a vagyontárgyak között csupán az ingó és ingatlan minőség tesz különbséget, ennek az alapelvnek következménye volna, hogy minden olyan vagyonérték, amely ingatlannak nem minősül, ingónak volna tekintendő. A polgári törvények szerint azonban a jogok sem ingóknak, sem ingatlanoknak nem minősíthetők. Ezért minden kétely megelőzése szempontjából a törvénynek kifejezetten rendelkeznie kell arról is, hogy a pénzértékkel bíró, vagy pénzértékben megbecsülhető jogok az illeték szempontjából milyen elbánásban részesüljenek. Az igatlanra vonatkozó haszonélvezeti és használati szolgalmat a 2. § második bekezdése kifejezetten és minden korlátozás nélkül az ingatlanokhoz sorolja, illetve kimondja, hogy ezeknek átruházása ugyanoly elbánás alá esik, mintha ingatlant ruháztak volna át. A haszonélvezeti vagy használati szolgalom átruházása vagy átszállása esetén tehát az ingatlan vagyonátruházási illetéket is meg kell fizetni. Ezt az álláspontot azért foglalja el a javaslat, mert egyrészt ez megfelel a mai jogállapotnak is és így újabb terhet nem jelent, másrészt pedig, mert ugyanazok az okok, amelyek az ingatlan súlyosabb megterhelését indokolják, a haszonélvezőre vagy a használóra ép úgy állanak, mintha az ingatlanra korlátlan tulajdonjoguk volna. Meg kell itt jegyeznünk, hogy Ausztriában az 1915. évi IX/15-iki császári rendelet ettől az elvtől eltért és az ingatlan haszonélvezeti szolgalmát ingóságnak minősítette, azonban már az 1919. évi II/6-iki törvény ismét visszaállította a régi jogállapotot. Arra nézve, hogy a haszonélvezeti és használati szolgalom miképen értékelendő, a javaslat 34. §-a tartalmaz rendelkezést. Az ingatlanra vonatkozó haszonélvezeti és használati szolgalom tehát mindenkor és kivétel nélkül az ingatlanokra vonatkozó szabályok alá esik. Ezzel szemben egyéb jogokat rendesen úgy kell tekinteni, mintha ingóságok volnának. A polgári törvények szerint is van azonban olyan eset, amikor bizonyos jogokat az ingatlan vagyonhoz tartozónak kell tekinteni. Ilyen esetben, s különösen, ha ilyen jogokat az ingatlannal együtt ruháznak át, a jogot illeték szempontjából is ingatlannak, helyesebben az ingatlan alkotó részének kell tekinteni, és a jognak pénzértékét az ingatlan pénzértékéhez számítani.
A polgári törvényekre való hivatkozás a legtöbb esetben elegendő volna annak eldöntése szempontjából, hogy valamely átszállott vagy átruházott dolog ingó-e vagy ingatlan. Azonban különösen a gyáraknál magánjogi szempontból nagyon is vitás, hogy a gépeket és egyéb felszereléseket ingóknak vagy ingatlanoknak kell-e minősíteni. Ez a kérdés az 1918. évi XI. törvény életbelépte előtt a bírói gyakorlatban állandóan vitás volt. Ezért már az idézett törvény is szükségesnek találta ezt a kérdést világos, határozott jogszabállyal eldönteni. Az annak idején az országgyűlés elé terjesztett javaslat a kérdést a most ajánlott módon kívánta szabályozni. A pénzügyi bizottság azonban ezt a szöveget nem fogadta el, hanem úgy módosította, hogy az ingatlan alkotó részének nem tekinthető gépeket és felszereléseket ingóknak kell minősíteni. Ez a javaslat ennek dacára ismét azt az álláspontot kívánja diadalra juttatni, hogy a gépek és felszerelések az ingatlannal egyenlő elbánás alá tartoznak. Teszi pedig ezt a következő okokból: A gyárak túlnyomó értéke rendszerint a gépekre és felszerelésekre esik. A gépek nagy része egy modern gyárban nem szokott oly módon beépítve lenni, hogy azokat onnét nagyobb nehézség nélkül el ne lehetne választani és különösen, hogy az elválasztás által akár a gépek vagy felszerelések, akár az épület elpusztulna vagy azokban nagyobb kár esnék. Másrészt azonban az is kétségtelen, hogy egy gyár gépek nélkül nem gyár s így ha valaki a gyárat akarja megszerezni, a gépeket is meg kell szereznie. Egyáltalán nem jogosulatlan tehát az a szabályozás, hogy ilyen ipari épület átruházása esetén a gépeket és felszereléseket is az ingatlannal egyenlő elbánás alá vegyük. Annál kevésbbé tartjuk ezt helytelennek, mert a polgári törvénykönyv tervezetének (második szöveg) 352. § szerint „ingatlan és ingó vagyon megkülönböztetésnél a telkeken és ezek alkotó részein felül az ingatlan vagyonhoz tartoznak ..... az ingatlanok tartozékai,” tehát a magánjogi elvekkel is összhangban van a javaslat, amikor együttes átruházás esetén ezeket a tartozékokat szintén az ingatlanokhoz sorozza.
A 3. § rendelkezik arról, hogy az illetéket az átszállott vagy átruházott vagyon értékének a törvényes pénzértékben kiszámított összege után kell kiszabni. Ez csak általános szabály. Arra nézve, hogy az átruházott vagyon értéke alatt mit kell érteni és hogy az értékmegálapításnak miként kell történnie, a törvény külön részletes szabályokat tartalmaz.
Amennyiben valamely vagyontárgy értéke idegen pénznemekben van megállapítva, ezt az értékre természetesen szintén át kell számítani. Az 1918. évi XI. törvény 48. §-a az átszámítást az illető pénznem tőzsdei árfolyam értéke szerint rendelte átszámítani. Tekintettel azonban arra, hogy rendes viszonyok között az egyes államok valutájának viszonya a törvényes pénzünkhöz csak csekély változásnak van alávetve, nem sok jelentősége van annak sem az illetékkötelees fél, sem a kincstár szempontjából, hogy a tőzsdei jegyzéseket vegyük az átszámítás alapjául, hanem egyszerűbb, ha az átszámítási kulcsot az átlagos tőzsdei jegyzéseknek megfelelő összegekben a pénzügyminiszter állapítja meg. Ezt a módszert alkalmazza számos külföldi törvény is az idegen pénznemek, illetve valuták átszámításánál.
A törvény a vagyonátruházási illetékek kulcsait az átruházott vagyon értékének bizonyos százalékában állapítja meg. Ezek a százalékok több esetben tizedestörtekben vannak megállapítva. A számítás egyszesűsége szempontjából tehát szükséges, hogy az illetékalap bizonyos kerek összegekben, oly módon legyen megállapítva, hogy az illeték összege is lehetőleg kerek összeg lehessen. Eddig az illeték kiszabási alapját 20-as számra kellett kikerekíteni. A számítás egyszerűsítése céljából helyesebbnek véljük a 200-ra való kerekítést. A kikerekítés folytán a kincstár némi előnyhöz jut ugyan, de ez az előny olyan csekély, hogy az illetékköteles fél a kisebb értékű vagyonátruházásoknál csak fillérekkel fizet többet, a nagyobb kulcs alá eső, tehát nagyobb értékű vagyonátruházásoknál pedig ez a többlet, ha néhány koronát tesz is ki, az illeték fizetésére kötelezett teherviselő képességét nem veszélyeztetheti.
A vagyonátruházások nagy részéről a felek okiratokat szoktak kiállítani. Ezek az okiratok eddig is a vagyonátruházási illetéken felül még külön okirati illeték alá is estek. Ez az illeték eddig is jelentékeny összeget tett ki. A mai viszonyok között a kincstár erről a bevételről nem mondhat le, s így a vagyonátruházási jogügyletekről kiállított okiratok bélyegkötelezettségét ezentúl is fenn kell tartani. A javaslat 4. §-a az 1918. évi XI. törvény 74. §-ában foglalt szabályoktól csak annyiban tér el, hogy nem csupán a halálesetre szóló vagyonátruházásokról kiállított okiratokat, hanem általában az ingyenes vagyonátruházásokról szóló okiratokat vonja a magasabb, 5. K illeték alá. Az okirati illeték természete hozza magával, hogy ezt az illetéket az okirat kiállításakor bélyegjegyekkel magán az okiraton kell leróni. Ezt különösen ki kellett a törvényben mondani, mert eddig a végrendelet, valamint az egyéb haláleseti vagyonátruházásról szóló okirat illetékét nem az okiraton kellett leróni, hanem az annak alapján bekövetkezett vagyonátszállás illetékének kiszabásakor szintén kiszabás útján kellett attól beszedni, aki az okirat alapján vagyont szerzett. A lerovásnak ez a módja azonban ellenkezik az okirati illeték természetével, s ezért az idézett szakasz utolsó bekezdése kifejezetten és kivétel nélkül azt rendeli, hogy ezeket az illetékeket, tehát a végrendeleti illetéket is bélyegjegyekkel, az okirat kiállításakor kell leróni. Az illeték lerovási kötelezettségét illetőleg az okirati illetékről szóló törvény rendelkezései az irányadók.
Az előttünk fekvő törvényjavaslat csupán a vagyonátruházások után járó illetéket kívánja szabályozni. Rendelkezései a lehetőségig összhangban kívánnak lenni a magán- és kereskedelmi jogi szabályokkal. Egyes esetekben azonban mégis el kell térni ezektől a szabályoktól, másrészt pedig amiatt, hogy a polgári törvénykönyv hiányában számos magánjogi szabály csak szokásjogon alapul és a bírósági gyakorlatban is különböző magyarázatokban részesülhet, megeshetnék, hogy az ebben a törvényben elfoglalt álláspontot a magán- és kereskedelmi jogi viszonyokban is érvényesíteni kívánnak. Minthogy ez a törvény nem kíván az ezeken a jogterületeken esetleg szükséges szabályozásoknak elébe vágni, a javaslat - az 1918. évi XI. törv. 113. §-ának átvételével - az 5. §-ban kimondja, hogy ennek a törvénynek a magán- és kereskedelmi jogot érintő rendelkezései csakis ennek a törvénynek az alkalmazása szempontjából irányadók, és ezekből a rendelkezésekből a magán- és kereskedelmi jogi viszonyokban következtetést vonni, s illetve ezeket a rendelkezéseket ezekben a jogviszonyokban is kötelező erejű törvényes jogszabályoknak tekinteni nem lehet.
Régi illetékrendszerünk egyik hibája volt, hogy az idők folyamán számos olyan mentességet állapítottak meg, amelyek magában az alaptörvényben nem voltak meg, és így ezek a kivételes mentességek magát a rendszert is megbolygatták, s idővel annyira elszaporodtak, hogy nyilvántartásuk nehézzé vált, a kiszabással foglalkozó adóhivatalok ezekről kellő módon értesülést nem is szerezhettek, tehát az illetékeket kiszabták, s ezáltal a felsőbb hatóságoknak is sok felesleges munkát okoztak. Valamely adórendszernek mindig hibája az, hogy sok kivételt, kedvezményt állapít meg. Az igazságos adóztatás elve követeli meg azt, hogy a közterheket minden adózó a saját teherviselőképessége arányában viselje is. A kivételeket tehát a lehető legszűkebb körre kell szorítani. Különösen kétes értékűek az olyan adókedvezmények, amelyekkel bizonyos tekintetben kívánatos célokat igyekszik az állam előmozdítani. Ezek közé tartoznak pl. a helyi érdekű vasutak részére az 1880. évi XXXI. és 1888. évi IV. törvénnyel, továbbá az egyes gyári vállalatoknak különböző törvényekkel, legutóbb az 1907. évi III. törvénnyel megadott illetékkedvezmények. Ha az állandó, évről-évre visszatérő adóteher mérséklése még némikép megokolható volna is, nem lehet semmi okot sem felhozni arra, hogy az egyszersmindenkorra fizetendő vagyonátruházási illeték elengedése közérdekből szükséges volna. Egy új iparvállalat alapítása és virágzása nem függhet attól, hogy a vállalat céljaira szolgáló ingatlan vételára az 5% illetékkel több-e vagy kevesebb. Ha a vállalatra valóban szükség van, s ha vezetése jó kezekbe kerül és a viszonyok is kedvezőek, a vállalat az illetékkedvezmény nélkül is virágozni fog. Ha azonban ezek a feltételek hiányzanak, a vállalatot az illetékmentesség sem fogja megmenteni a bukástól.
Ezek a megfontolások vezettek bennünket akkor, amikor az illetékmentességek eseteit a javaslatban a legszűkebb körre szorítottuk.
A javaslat 6. §-a sorolja fel azokat az eseteket, amikor az ajándékozási és öröklési illeték nem követelhető.
Az 1. pont személyes mentességet ad az államfőnek a reá szállott ingó örökségek után. Ez idő szerint ugyan még az államforma nincs megállapítva, de a közhangulat után ítélve, mire a javaslat törvényerőre emelkedik, valószinűleg vissza fog állíttatni a magyar nép ezer éves multjában gyökerező monarchikus államforma. Az uralkodó kivételees jogállása magával hozza, hogy adózás szempontjából is kivételes helyzetben legyen és eddigi összes törvényeink felmentették a királyt és a királynét a köztartozások fizetése alól Pénzügyi szempontból ennek a kivételnek nincs is jelentősége s azért pusztán elvi szempontból véljük az ebben a pontban foglalt mentességet továbbra is fenntartandónak.
A 2. pont felmenti az illeték alól az államkincstárra szállott örökségeket és ajándékokat. A mentesség itt lényegében csupán célszerűségi intézkedés. Az illetéket ugyanis ezekben az esetekben az államkincstár önmagának fizetné. A mentesség mellőzése esetén tehát a kincstár semmit sem nyerne, csak más címeken számolná el azt, amit kapott. Egyszerűbb tehát a kiszabással járó munkát és költséget is az illetékmentesség kimondásával megtakarítani.
Ugyanez a szempont teszi indokolttá a 3. pontban foglalt mentességet. Az olyan közintézet és közalap, amelynek hiányait az államkincstár tartozik fedezni, kétségkívül az állam érdekében áll fenn, állami feladatokat végez s így nem volna értelme a reá szállott örökségek és ajándékok egy részét tőle elvonni.
A 4. pontban adott mentesség az általános nemzetközi jog szabályokban leli gyökerét, amelyek szerint az idegen államok diplomáciai képviselői területenkívüliséget élveznek, s így ingó hagyatékuk, habár az ország területén van is, úgy tekintendő, mintha az illető képviselőt kiküldő államnak a területén volna. Azonkívül ez a mentesség attól is függ, hogy az illető állam velünk, illetve a mi diplomáciai képviselőinkkel szemben hasonló kivételes bánásmódot követ.
Az 5. pont az igazán közhasznú hagyományokat és ajándékokat menti fel az öröklési és ajándékozási illeték alól. A mentesség természetesen csak a hazai célokat szolgáló örökségekre és ajándékokra terjed ki, a külföldi hasonló célú intézményeknek szánt hagyományok és ajándékok erre a mentességre igényt nem tarthatnak.
Tudományos célt szolgálónak kívánja tekinteni a javaslat az olyan hagyományt, amelyet valamely, kizárólag a tudomány fejlesztését vagy terjesztését és művelését célzó társaságnak általános céljai elérésére hagyományoztak vagy ajándékoztak. Ilyen társaságok pl. a magyar tudományos akadémia, a m. kir. természettudományi társulat, a magyar földtani társulat, a magyar történelmi társulat, a közművelődési egyesületek stb. Nincs helye azonban a mentességnek, ha az egyesülés vagy társaság a tudomány érdekein kívül még tagjainak személyes vagy anyagi érdekeit is igyekszik előmozdítani, kivéve ha a hagyomány oly korlátozással tétetett, hogy ezáltal azt kizárólag csak a tudományos célt előmozdítónak lehet tekinteni.
Közoktatásügyi célúnak tekinti a javaslat az olyan hagyományt vagy alapítványt, amely egy család tagjainak körén túl, szélesebb körre terjed ki. Nem zárja ki azonban a mentességet az, ha az alapítvány vagy hagyomány jövedelmében csupán egy meghatározott községi illetőségű, bizonyos felekezethez vagy nemzetiséghez tartozó vagy bizonyos iskolákat végző személyek részesülhetnek, továbbá az sem, ha a hagyomány a közoktatás javítását a tanító-személyzet helyzetének javítása útján igyekszik előmozdítani. Nem tekinthető azonban közoktatási célúnak az olyan alapítvány, amelynek jövedelméből első sorban az alapító rokonai kaphatnak támogatást és idegenek csak abban az esetben részesülhetnek benne, ha az alapítónak igényjogosult családtagjai nincsenek. Ha azonban bizonyítják, hogy az örökhagyó halálakor, vagy az alapítvány tételkor az örökhagyónak vagy alapítónak igényjogosult rokonai nincsenek, és így az alapítvány az illetékkötelezettség keletkezése idejében is már az előre bocsátottakhoz képest közoktatási célt szolgált, az illetékmentességhez igény van.
Közjótékonysági jellegűnek kívánja végül a javaslat elismerni az olyan alapítványt és hagyományt, amelynek célja az emberíségnek egy nagyobb körére kiterjedő módon a segélyre szorulókat a nélkülözésektől megoltalmazni. A mentesség alapföltétele tehát az, hogy a segélyezendők nélkülözésnek, szűkölködésnek legyenek kitéve, s így az olyan egyének segélyezése, akik nem nélkülöznek, s a segélyezés célja tulajdonképpen csak a nagyobb jólét előmozdítása, közjótékonyságnak nem tekinthető. Ellenben a segélyezésnek terület, nemzetiség, vallás vagy foglalkozás szerint meghatározott körökre való korlátozása a mentességnek nem áll útjában.
A 6. pont a törpe hagyatékok illetékmentességét állapítja meg. A régi illetékszabályok hatálya alatt az 1868. évi XXIII. törv. 21. §-a értelmében csupán a 200 K-nál kisebb értékű hagyatékok voltak illetékmentesek. Ezt a mentességet az 1918. évi XI. törvény 19. § 6. pontja egyrészt kiterjesztette, amennyiben az értékhatárt 500 K-ra emelte fel, másrészt azonban meg is szorította, amennyiben a mentességet csak abban az esetben adja meg, ha a hagyaték az örökhagyó lemenőire vagy házastársára száll. A javaslat ezt a korlátozást továbbra is fentartja, mert csak a legközelebbi rokonok mentesítésének van szociális indoka, akik az örökhagyóval a legtöbb esetben addig is közös háztartásban éltek, s így voltaképpen azáltal, hogy a közösen birt vagyonka rájuk szállott, nem is gazdagodtak. Távolabbi rokonokra nézve azonban a kis vagyon is váratlan vagyonszaporodás s így nincs semmi különösebb indok arra, hogy őket a különben is csekély illeték alól felmentsük. Az értékhatárt azonban a javaslat felemeli 1.000 K-ra. Ennek az emelésnek az az indoka, hogy az értékek az utolsó év alatt oly nagy mértékű eltolódást szenvedtek, hogy ma már a legszegélyesebb háztartás butorzata és az örökhagyó néhány ruhadarabjának értéke is meghaladja az 1.000 K-t. Ez az értékeltolódás egyrészt, másrészt pedig az a körülmény, hogy a törvényjavaslat hathatósabb eszközökkel igyekszik a hagyatékok tárgyait és azok valóságos értékét kinyomozni, biztosítékot nyújtanak arra nézve, hogy tulajdonképen az értékhatárok kiterjesztése dacára sem fog több hagyaték mentessében részesülni, mint amennyi eddig is részesült a mentességben.
A 7. § tartalmazza a háborúban résztvettek, és ott elesettek vagy a katonai szolgálat közvetetlen következményei folytán elhunytak hagyatékaira vonatkozó kedvezményeket. A rendelkezés lényegében egyezik azokkal a szabályokkal, amelyeket először az 1916. évi XXVII. t. majd az 1918. évi XI. t. is életbe léptetett. Az intézkedés méltányossága bővebb indokolást bizonyára nem igényel. Az ország védelmében elesettek hozzátartozói annyit mindenesetre igényelhetnek, hogy az ily módon idő előtt beállott öröklés terhei velük szemben mérsékeltessenek. Azonban ennél a méltányosságnál is határt szab az állam rendkívüli helyzete, s azért a kedvezményeket itt is korlátok közé kellett szorítani oly módon, hogy csak a gyengébb vagyoni erővel bíró örökösök mentessenek fel teljesen az illeték alól, ellenben a nagyobb vagyonok öröklői csak mérséklést kapjanak, végül azok, akik az örökölt vagyoból meg tudnak élni, a teljes illetéket fizessék.
A szakasz első bekezdése annyiban tér el a fentebb említett érvényben álló rendelkezéstől, hogy nem csupán a most lefolyt háborúra nézve ad kedvezményeket, hanem általában minden, esetleg a jövőben megvívandó háborúra is, amennyiben a háború az ország érdekében viseltetnék. Szükségesnek véljük ezt azért, mert a lefolyt évben szerencsétlen körülményeink folytán még mindig folytak a harcok az ország belső területén. Ezek a harcok azonban egyrészt már nem függöttek össze a nagy világháborúval oly mértékben, hogy ezeket a harcokat ugyanezen háború részeinek tekintsük, másrészt nagyon is kétes és vitatható, hogy ezeket az ország érdekében vívtuk-e, amennyiben nem az ország törvényes kormánya, hanem egy önző érdekcsoport erőszaka idézte ránk. Ezek az okok arra késztettek, hogy általános rendelkezés gyanánt vegyük be a törvénybe ezeket a kedvezményeket, és bízzuk a kormányra annak a megállapítását, hogy mely hadjáratot tart az ország érdekében folytatott háborúnak.
A régi szabályok nem tartalmaztak rendelkezést a hadi foglyokra. Ezt a hiányt is pótolja a javaslat. Alapelve az, hogy mindaddig, míg a fogságba került katonai személy hazájába vissza nem kerül, katonai szolgálatban lévőnek tekintendő, és amennyiben a fogság alatt szerzett betegséget, ez katonai szolgálatában keletkezett és így ha ebbe a betegségbe belehal, ugyanabban az elbánásban kell részesíteni, mintha a betegséget tényleges szolgálata alatt szerezte volna. Méltányosnak tartjuk ezt a rendelkezést azért, mert köztudomás szerint hadi fogságba jutott véreink nagy része vagy elpusztult a fogságban, vagy olyan súlyos betegségeket szereztek, - különösen tüdővészt, - amelyben hazakerülésük után rövidesen meghaltak.
Eltér továbbá ez a szakasz az eddigi rendelkezésektől annyiban, hogy nem sorolja fel részletesen, kiket kell a kedvezmények szempontjából katonai szolgálatot teljesítőnek tekinteni. Ehelyett a minisztériumot hatalmazza fel arra, hogy ezt a kérdést rendelettel szabályozza. Ennek a módosításnak az az oka, hogy a rendelkezés általános érvényű szabályként állíttatván fel, előre nem állapíthatja meg, hogy a hadsereghez tartozó, tehát katonai szolgálatot teljesítő személyeknek mi lesz majd jövőben az elnevezése. Az eddig érvényes elnevezések azonban minden valószínűség szerint változni fognak, ha más okból nem, legalább azért, mert az állami közösség Ausztriával megszünvén, nem lehet közös hadseregről sem beszélni. Az egyetlen helyes megoldás tehát csak az lehet, hogy ezt a kérdést háború esetén mindenkor a minisztérium döntse el.
Módosítani kellett végül a szakasz utolsó bekezdéseit, amelyek a szövetséges haderőkben szolgált idegen állampolgárokra vonatkoztak. A kedvezményeket a javaslat a viszonosság feltétele mellett minden szövetséges állam polgárára kiterjeszti.
A javaslat 8. §-a sorolja fel az ingatlan vagyonátruházási illeték alól való mentesség eseteit. Az öröklési és ajándékozási illetékkel kapcsolatos ingatlan vagyonátruházási illeték természetszerűen nem követelhető akkor, ha az ingatlan után öröklési és ajándékozási illetéket sem lehet követelni.
Az állami hatóságok és közhivatalok, valamint az olyan közintézetek és közalapok, amelyeknek esetleges hiányait az államkincstárból kell fedezni, a visszterhes vagyonátruházás illetéke alól is felmentendők.
Minden más esetben azonban a javaslat arra az álláspontra helyezkedik, hogy a vagyonátruházási illeték alól egyéb mentességnek helye nincsen. Azért kifejezetten megszüntet minden olyan mentességet, amelyet eddig külön törvények adtak egyes jogi vagy természetes személyeknek, vagy állapítottak meg egyes vagyonátruházásokra. Ebben ez a javaslat eltér az 1918. évi XI. törvénytől, amely ezeket a külön mentességeket érvényben tartotta. A javaslatnak ez a korlátozása különben nem fog sok érdeket érinteni. Ma már mindössze három olyan törvény van, amely a vagyonátruházási illetékek alól tárgyi mentességet ad, és kettő, amely személyi mentességet biztosit. A tárgyi mentességet biztosítja a helyi érdekű vasutak számára az 1880. évi XXXI. törvény, egyes iparvállalatokra az 1907. évi III. törvény, és a közcélú kisajátításokra az 1881. évi XLI. törvény. Személyes mentességet biztosít továbbá az Országos központi hitelszövetkezet részére az 1898. évi XXIII. törvény és a Földhitelintézetek országos szövetsége részére az 1911. évi XV. törvény.
A két első tárgyi mentesség megvonása az ennek a címnek bevezető soraiban elmondottakban találja magyarázatát. A kisajátítás esetén engedélyezendő mentességet a különös részben a kisajátításokra vonatkozó 113. § állapítja meg. A fent említett két szövetkezet személyes mentessége az előbb kifejtettek szerint elvben szintén kifogásolandó volna. Ennek dacára ezekre nézve az 1918. évi XI. törvény 21. §-ának 4. pontjában is megerősített, sőt az ingatlan vagyonátruházási illetékre nézve még ki is terjesztett illetékmentességet a javaslat is érintetlenűl hagyja. Ez a két intézet ugyanis már eddig is közérdekből, anélkül, hogy ezáltal a szövetkezet tagjai nyereséghez juthatnának, és nem ritkán az állam megbizásából és támogatásával működnek abban az irányban, hogy a földmíves népnek földhöz jutását elősegítsék. Csak nagyon is fontos céljuk elérését nehezítené meg az illetékmentesség megvonása, ami ebben az esetben azt jelentené, hogy az ingatlan tényleges megszerzője kétszeres vagyonátruházási illetéket tartoznék fizetni.
A szakasz második pontjának második mondata megfelel az 1918. évi XI. t. 21. §-ában foglalt hasonló rendelkezésnek. Ez a rendelkezés eltér a régi bélyeg- és illetéki szabályok 13. §-ában foglalt szabálytól, amely szerint abban az esetben, ha illetékmentes személy köt illetékköteles féllel százalékos illeték alá eső jogügyletet, ez utóbbi a rendes illetéknek csak a felét tartozik fizetni.
Az eltérésnek indoka pedig az, hogy a törvény ily módon kiterjesztené a személyes mentességet a másik félre is, akit pedig a mentességben nem kivánt részesíteni. Ott ugyanis, ahol a törvény nem magát az átruházást, hanem csupán valamelyik szerződő felet kivánta az illeték alól felmenteni, abból indult ki, hogy az illető szerződő fél a saját személyében érdemli meg a kedvezményes elbánást. Azáltal azonban, hogy az illetéknek csupán a felét kivánja a másik féltől beszedni, azt éri el, hogy a kedvezményben a másik fé is részesül, mert a kérdéses rendelkezés hiányában ez a másik fél az egész illetékért egyetemlegesen felelős volna. A régi szabályoknak ez a rendelkezése egyébként következetlenséget is vont maga után. Ugyanis a fokozatos illetéket a régi bélyegszabályok 12. §-a szerint a nem mentes fél teljes összegében tartozik leróni. Ezek a fokozatos illetékek pedig lényegükben csak olyan forgalmi adók, mint a százalékos illetékek. Ami tehát helyes volt az egyiknél, ugyanazt helyesnek kell elismerni a másiknál is. Ha a törvény csupán személyes mentességet kiván adni, ezzel csak magát a mentesített felet kívánja a teher viselése alól felmenteni, de nem akarja ezt a felmentést a vele szerződő félre is átruházni, hanem az illetéket magát meg akarja kapni. Ezt pedig csak úgy lehet elérni, ha a nem mentes fél az egész illeték fizetésére köteles. Fel lehet ugyan ez ellen hozni azt az érvet, hogy a nem mentes fél át fogja hárítani az illetéket a mentes félre oly módon, hogy pl. adásvétel esetén a nem mentes eladó fél a mentes vevőnek az illetékkel felemelt összegért adja el az ingatlant. Ez az érvelés azonban csak akkor volna következetes, ha a fél illetéket is elengedné a kincstár mert hiszen azt is át lehet hárítani. Ezzel szemben azonban áll az is, hogy a vételárat egész más körülmények befolyásolják és az eladónak nem áll mindig módjában a vételárat tetszése szerint megállapítani és így a legtöbb esetben az áthárítás csak a mentes fél akaratán múlik, ilyen esetben pedig nem volna értelme, hogy a kincstár a fél illetékről is lemondjon. Ha pedig a szerződő fél maga a kincstár, a szerződést megkötő hatósági közegeknek kötelessége a törvény rendelkezéseit figyelembe venni, s ha a körülmények olyanok, hogy a másik fél az illetéket át tudja hárítani, ezt az áthárítást a vételár megállapításánál kell inkább eltűrniök, mert csak ily módon történhetik az állami kiadásoknak helyes elszámolása. Egy példával lehet ezt megvilágítani: a kincstár kaszárnya építésére megvesz egy ingatlant 1 000.000 K-ért. Az illeték ez után 50.000 K. A szerződést megkötő hatósági közeg ezt az illetéket magára vállalja. Végeredményben tehát a katonai költségvetés 1,050.000 K-t költött az ingatlan megszerzésére, ezt az összeget azonban két féle címen, mint vételárat és mint illetéket számolja el. Magának az államnak azonban az épület mégis csak 1,000.000 K-ba került, mert az 50.000 K magának az államnak térült vissza. Ha pedig a szerződést úgy kötik meg, hogy az eladó fizeti az illetéket, de ezzel magasabb vételárat köt ki, a hadügyi költségvetés ugyancsak 1,050.000 K-val lesz megterhelve, azonban az egész összeg helyesen, mint az ingatlan beszerzési ára lesz a kiadások közt elkönyvelve s az állam 52.500 K illetéket fog az eladótól kapni.
Ezek a megfontolások vezettek már az 1918. évi XI. törvény megalkotásánál arra, hogy a régi szabályoknak ezt a rendelkezését megváltoztassuk, s ugyan ezek az okok indítanak most is arra, hogy ezt a módosítást továbbra is fenntartsuk.
A törvények hatálya önként érthetően az állam területére terjed ki. Ez annyira természetes, hogy a legtöbb törvényben egyáltalán nincs is szükség ily tartalmú rendelkezésekre. A vagyonátruházási illeték különös természete azonban szükségessé teszi, hogy határozott rendelkezések legyenek egyrészt a külföldi polgárok hagyatékaira, másrészt a magyar állampolgárok külföldön lévő vagyontárgyaira nézve. Ezeket a szabályokat tartalmazza a javaslat III. címe.
A 9. § az ingatlanokra nézve rendelkezik. Ezekben a „lex rei sitae” elve jut korlátlan érvényre. Ez az elv nem új, eddig is ugyanez a szabály volt érvényben. Az 1918. évi XI. törv. 22. §-ától ez a szakasz csak annyiban tér el, hogy az utolsó bekezdés elmaradt, mert feleslegessé vált. Ez az utolsó bekezdés ugyanis a haszonélvezeti és használati szolgalomra mondta ki, hogy az ingatlanokkal egyenlő elbánás alá esik. Ezt a szabályt azonban a javaslatnak a 2. §-a egész általánosságban, minden vonatkozásban kimondotta, s így ebben a szakaszban ismétlés volna, ami esetleg félreértésre adhatna alkalmat.
Az ingó vagyonra nézve a javaslat 10. §-a csaknem szószerint átveszi auz 1918. évi XI. törvény 23. §-ának rendelkezéseit. Ez utóbbi pedig lényegében szintén az addig érvényes jogszabályokat foglalta csak szabatosabb formába.
Az illetékkötelezettség az ingóknál elsősorban attól függ, hogy az örökhagyó magyar állampolgár volt-e vagy sem. A magyar állampolgárnak összes ingó vagyona, bárhol legyen is az, itt esik öröklési illeték alá. A külföldön lévő ingó vagyonára nézve csak annyi kedvezményben részesül, hogy az esetleg abban az államban fizetett öröklési adót vagy illetéket levonhatja, ha annak kivetését és fizetését igazolja. Az a körülmény, hogy az örökhagyó hol halt meg, a belföldön-e vagy külföldön, az illetékkötelezettségre nézve közömbös.
A javaslat fentartja az 1918. évi XI. tc. 23. §-ának azt a rendelkezését is, hogy az olyan ingó vagyon, amely után a konzuli illeték-tarifa szerint már százalékos öröklési illetéket kellett fizetni, az illetékköteles hagyatéki vagyonhoz sem számítható hozzá. Ez az intézkedés a kétszeres megilletékezés elkerülését célozta. A konzuli illeték ugyan eddig az osztrák-magyar monarchia közös bevétele volt, ezután azonban a külföldön elhunyt magyar állampolgárok hagyatéka után szedendő illeték kizárólag a magyar államot fogja megilletni, és így még méltányosabb, hogy ez az intézkedés továbbra is érvényben tartassék.
A külföldi állampolgárnak csupán a belföldön lévő ingó vagyona esik öröklési illeték alá. (A belföldön lévő ingatlan vagyonára a 9. § rendelkezik.) Az a körülmény, hogy az illető hol halt meg, szintén mellékes. A 2. pont második bekezdése azért szükséges, mert előfordulhat, hogy a külföldi rövid átmeneti tartózkodása közben hal meg az ország területén, s egyéb ingóvagyona nincs a belföldön, mint a vele lévő útipodgyász, készpénz és ékszerek. Ilyen esetekben méltánytalan lenne a hagyaték megilletékezése, de a legtöbb esetben az eljárás költsége nem állana arányban a várható illetékkel, és azonkívül a külföldön lakó örökösöknéál a behajtás is nehézségekbe ütközhetik. Ha azonban sok esetben méltányos is az illetékezés elmellőzése, mégis lehetnek esetek, amikor valamely oknál fogva az ilyen hagyaték illeték alá vonása is szükségesnek látszik, s viszont nem lehet a törvényben részletes utasításokat adni az összes előfordulható esetekre. Célszerűbb tehát az ilyen, különben is kisebb jelentőségű ügyekben való intézkedést a pénzügyminiszter jogkörébe utalni.
Az ingó vagyonra nézve az előbbiekhez képest igen fontos, hogy mit kell belföldön lévő vagyonnak tekinteni. Különösen fontos ennek közelebbi részletezése azért, mert az ingó vagyonhoz nem csupán valóságos dolgok tartoznak, amelyekre nézve könnyű volna annak a megállapítása, vajjon a belföldön vannak-e vagy a külföldön, hanem az ingó vagyonhoz számítandók a jogok és a követelések is. A 10. § 3. pontja az itt felmerülhető eseteket kívánja pontos és világos módon szabályozni. A részletezés bővebb indokolást nem igényel. A belföldön szerzett jogokat belföldön levő ingó vagyonnak tekinti. Ez természetes, mert a jogszerző jogait az országban gyakorolja s így az a körülmény, hogy ő maga hol lakott, nem változtat azon, hogy a jog a belföldön van. A telekkönyvi bekebelezéssel biztosított követelésre nézve azt a szabályt állítja fel, hogy a követelés a belföldön van, ha belföldi ingatlanon van biztosítva. Ez megfelel az eddigi jogállapotnak is. Az előmutatóra vagy a rendeletre szóló papirokban megtestesített követeléseket a törvény úgy tekinti, mintha a követelést megtestesítő papir maga volna az ingó vagyon, s így természetes, hogy abban a kérdésben, vajjon a belföldön van-e vagy sem, a megőrzés helye az irányadó épúgy, mint a valóságos dolgokból álló vagyontárgyaknál. Az ingatlanon nem biztosított követelésekre nézve a javaslat az 1918. évi XI. törvény álláspontját változatlanul fentartja és kimondja, hogy ezeknél az adós lakóhelye az irányadó, mert a követelés érvényesítése abban az államban történik, ahol az adós lakik és így következetesen ezt a vagyont az adós lakóhelyén lévőnek kell tekinteni.
A javaslat 11. §-a tartalmazza azokat a rendelkezéseket, amelyek az idegen állampolgárok - rendesen idegen állampolgár - örököseinek a kettős illetékezés terhe alól való felmentését kivánják elérni. A javaslat szerint a magyar állampolgárnak bárhol levő vagyona itt vonandó illeték alá. Ezt az elvet érvényesíti csaknem minden más állam is, amely öröklési adót vagy illetéket szed. Viszont általános az az elv is, hogy az adóztató állam területén lévő vagyon akkor is öröklési illeték alá vonandó, ha az örökhagyó idegen állam polgára volt. Ezeknek az adóztatási elveknek merev keresztülvitele esetén tehát az örökhagyónak idegen állam területén lévő hagyatéka mindig kétszeres illetékezés alá esnék. A saját állampolgárainak érdekében van tehát, hogy a kétszeres adóztatás alól való mentesítésre módot keressünk. Ez a mód az idegen államokkal való egyezmények megkötése. Amely állam a mi polgárainkak az ő területén levő ingó vagyonát öröklési adó vagy illeték alá nem vonja, viszont mi sem vonjuk illeték alá az ilyen állam polgárának a magyar állam területén lévő ingó vagyonát. Ez általános szabály, csak a bizonyítási terhet hárítja a törvény az illetékkötelezett félre. De módot akar adni a törvény arra is, hogy az eljárás egyezményekkel szabályoztassék. Az ilyen nemzetközi egyezmények törvény útján való szabályozása azonban rendkívül nehézkes volna, azért a javaslat a pénzügyminisztert kívánja felhatalmazni, hogy szükség esetén az egyezményeket megköthesse és azután az egyezményeket rendelet útján léptesse életbe. Viszont módot kell adni a pénzügyminiszternek arra is, hogy egyes államoknak a mi állampolgáraink érdekeit sértő rendelkezéseinek megtorlása céljából is rendelkezhessék az általános szabályoktól eltérő módon.
Különösen szomorú kötelességünk volt a javaslatban azoknak a magyaroknak érdekeiről gondoskodni, akik a békeszerződéssel a magyar államtól elszakított területeken élnek s akik magyar állampolgárságukat megtartották vagy akik állampolgárságukat a békeszerződés következtében vesztették el. Arra nézve, hogy ezeknek a polgártársainknak érdekei mit fognak megkívánni, ma még világos képet nem alkothatunk. Lehetővé kell azonban tenni, hogy annak idején hosszadalmas törvényhozási eljárás nélkül kormányzati úton tehessük meg azt, ami úgy emberi, mint különösen politikai szempontból a legkívánatosabbnak fog látszani. Azért a javaslat 11. §-ának harmadik bekezdése ebben az irányban a pénzügyminiszternek a legmesszebbmenő felhatalmazást adja meg.
A fokozatosság elvének érvényre juttatása céljából rendelkezik végül a 11. § 4. bekezdése oly módon, hogy azokban az esetekben is, amikor az ebben a szakaszban foglalt felhatalmazás alapján kiadott rendeletek szerint, valamely vagyon öröklési illeték alá nem vonható is, a fokozatos illetékkulcs megállapítása céljából az ilyen vagyon értékét is számításba kell venni, s az illeték az itt illeték alá vonandó vagyon után a magasabb kulcs szerint kell kiszabni. Ha pl. a külföldi örökhagyónak Magyarországon fekvő ingatlana 80.000 K-t ér s ezen kívül a viszonosság alapján illeték alá nem vonható 200.000 K ingó vagyona is maradt, a 80.000 K után az örökhagyó fia nem 3, hanem 5% illetéket tartoznék fizetni. így kellett rendelkezni azért, mert ellenkező esetben a mentesség nem csupán az ingó vagyonra, hanem az ingatlanra is kiterjedne, ami a törvénynek nem célja s így már eleve törvényhozási úton lehetetlenné teendő.
A 11. § végül eltér az 1918. évi XI. t. rendelkezéseitől annyiban, hogy nem rendelkezik az Ausztriával 1899. évben kötött egyezmény érvényben tartásáról. Ennek a rendelkezésnek kihagyása természetes következménye annak, hogy az Ausztriával való közjogi viszony Ausztria felbomlása következtében természetszerűen hatályát vesztette s így a jövőben az Ausztrából keletkezett államokkal ugyanúgy kell majd megegyezéseket kötnünk, mint bármely más idegen állammal.
Ugyancsak nemzetközi vonatkozású rendelkezéseket tartalmaz a javaslat 12. §-a, az élők között kötött vagyonátruházási jogügyletekre nézve. Az első bekezdés kimondja, hogy az a körülmény, vajjon a törvény hatályossága területén kötött vagyonátruházási szerződéseket magyar állampolgárok vagy idegenek kötik-e meg, az illetékkötelezettség szempontjából teljesen közömbös. Ezt a szabályt az 1918. évi XI. törvény 25. §-a hozta be a régi bélyeg- és illetéki szabályoknak ezzel ellentétes rendelkezéseivel szemben. Az újabb álláspontot teszi magáévá a javaslat is, mert amennyiben a szerződés esetleg külföldi ingatlanra vonatkoznék, illetéket a 9. § alapján úgysem lehetne követelni, egyéb ügyletekre nézve pedig addig, míg a szerződő felek az ország területén vannak, minden tekintetben az itt érvényes jogszabályoknak kell érvényesülniök.
Egész más elbírálás alá esnek a külföldön kiállított okiratok. Ezek, már csak az előbbi bekezdésben elfoglalt elvi álláspontnál fogva is a megkötés helyén érvényes szabályok alá esnek. Ezekre nézve is közömbös az, hogy magyar állampolgárok vagy idegenek állították-e ki azokat. Ha azonban a külföldön kiállított okiratok alapján a belföldön jön létre vagyonátruházás, s ily módon a külföldön kötött szerződés alapján a belföldön bármiféle jogcselekmény történik, a vagyonátruházási illetéket a külföldön kötött szerződés alapján is meg kell fizetni. Következik ez abból az alapelvből, hogy az illeték tárgya nem a vagyonátruházásról kiállított okirat, hanem maga a vagyonátruházás. Ahol a törvény a vagyonátruházás illetékkötelezettségét okirat kiállításához köti, ezt csak azért teszi, mert az okirat kiállítása nélkül foganatosított átruházásokat a legzaklatóbb eljárás nélkül kideríteni, megfogni nem lehetne s így csupán célszerűségi okokból köti egyes vagyonátruházások illetékkötelezettségét ahhoz, hogy arról okirat legyen kiállítva. Ha azonban ilyen okirat van és az a törvény hatályosságának területén jogcselekmények alapjául is szolgál, vagy ha nem is szolgál, de behozták az országba nyilván azért, mert a vagyonátruházás itt meg foganatba, nem volna semmi okszerű alapja annak, hogy a vagyonátruházási illeték ne követeltessék.
A javaslat IV. címe azokat a szabályokat tartalmazza, amelyek megállapítják azokat az időpontokat, amikor a kincstár az illetékeket követelheti, illetve amikor a kiszabáshoz vagy behajtáshoz való joga elévülés folytán megszűnik. Ezek a szabályok általában teljesen egyeznek az 1918. évi XI. törvény megfelelő rendelkezéseivel, s azoktól csak lényegtelen részletekben térnek el. Másrészt általában a régi illetékszabályok hasonló rendelkezéseivel is egyeznek, s csak a szabatosabb szövegezésben térnek el azoktól.
Annak a körülménynek, hogy a kincstár joga az illetékre mely napon áll be, igen fontos következményei vannak. Különösen az öröklésnél igen gyakran megtörténik, hogy a hagyatéki vagyon értékének az örökhagyó halála napjától addig az időig, amíg az örökös vagy hagyományos öröksége vagy hagyománya birtokába jut, jelentékeny eltolódások állanak be. Hogy az ilyen érték-eltolódásokat figyelembe lehet-e venni és mennyiben, az elsősorban attól függ, hogy mely időpontban nyilik meg a kincstárnak a joga ahhoz, hogy az illetéket követelje. Ugyancsak ettől a körülménytől függ az is, hogy kit lehet öröklési illeték fizetésére kötelezni, ha az örökösök közül valaki az örökség megnyilta előtt meghalt.
A javaslat az öröklési illetékhez való jog megnyiltát a magyar magánjoggal összhangzásban az örökhagyó halála napján állapítja meg. A magánjogi szabályok szerint a magyar magánjog területén nincs nyugvű hagyaték. Az örökös az örökséget az örökhagyó halála napján szerzi meg. Ettől a naptól kezdve őt illetik meg annak hasznai és ő tartozik viselni annak terheit, tehát az ő javára esik a hagyaték értékének emelkedése és az ő kára annak csökkenése. Ezért rendelkezik úgy a javaslat 13. §-a, hogy a kincstárnak az öröklési illetékhez való joga az örökhagyó halála napján keletkezik.
Az utóöröklés után járó illeték követelhetésének joga eddig a törvényben szabályozva nem volt, és a joggyakorlat sem állapodott meg ebben a kérdésben véglegesen. A javaslat ezt a kérdést is a magánjogi szabályokkal összhangzásban szabályozza, amikor kimondja, hogy az öröklési illetékhez való jog azon a napon nyilik meg, amely napon az utóörökösnek az örökséghez való joga megnyilik. Ez az időpont rendesen az első, az egyenes örökös halála napja, kivételesen azonban lehetséges más eset is, amennyiben utóörökösödésnek kell tekinteni azt az esetet is, amikor az örökhagyó örökösének meghagyta, hogy az örökséget bizonyos esemény vagy időpont beálltával másnak adja ki. A kincstárnak az öröklési illetékhez való joga ilyen esetekben a kérdéses esemény vagy időpont bekövetkezésekor keletkezik.
A javaslat 14. §-a az ajándékozási illetékhez való jog keletkezését állapítja meg. Szabályai megegyeznek az eddigi jogállapottal, és ezek a szabályok általában azt az időpontot jelölik meg, amelyben az ajándékozási jogügylet is jogérvényesen létrejön.
Az ingatlan vagyonátruházási illetékhez való jog keletkezése a szerint igazodik, hogy az ingatlan ingyenesen vagy viszteher mellett száll át. Az első esetben az illeték a legszorosabb kapcsolatban van az öröklési és ajándékozási illetékkel, s így ugyanazokat a szabályokat kell alkalmazni, amelyeket az előző két szakasz az öröklési és ajándékozási illetékre megállapít. A visszterhes vagyonátruházási illeték pedig az átruházási jogügylet megkötése napján követelhető. A 15. § második bekezdése jogi vélelmet állapít meg. Igen gyakori eset ugyanis, hogy az ingatlanok átruházásánál a szerződésekben az ingatlan birtokba vételének napja gyanánt egy már elmult napot, rendszerint az év vagy negyedév első napját jelölik meg. Ilyen esetekben eddig gyakran arra az álláspontra helyezkedtek az illetéket kiszabó hivatalok, hogy az átruházás már ezen a napon megtörtént, holott az ilyen határidőmegállapításoknak sokszor csak az a célja, hogy a szerződő felek az ingatlan terhei és hasznai elszámolása tekintetében megkönnyítsék az eljárást. A javaslat tehát abbül az elvből indul ki, hogy az átruházás olyankor, amikor arról okiratot állítanak ki, az okirat kiállítása napján történik, azonban fentartja a lehetőséget arra, hogy az ellenkező bizonyítása esetén az átruházás tényleges napja vétessék az illetékhez való jog megnyilta napjának és ehhez képest ennek minden következménye alkalmaztassék a felekkel szemben.
A javaslat 16. §-a tartalmazza azokat a szabályokat, amelyek szerint a kincstárnak illetékkövetelési joga a haszonélvezet és az állag elkülönített öröklési és ajándékozása esetén megnyílik. A javaslat arra az álláspontra helyezkedik, hogy az állag örököse vagy ajándék útján megszerzője is a dolgot már az örökség megnyilta, illetve az ajándékozási jogügylet létrejötte napján valóban meg is szerezte, s így az illetéket az ilyen öröklés vagy ajándékozás után is már ebben az időpontban kell kiszabni. Minthogy azonban az illeték fizetését ilyen esetben az állag tulajdonjogának megszerzője az átruházott vagyon jövedelméből nem képes teljesíteni, és nem volna méltányos, hogy a kincstár a saját egyéb vagyonának megcsonkítására kényszerítse, a javaslat kimondja, hogy az illetéket csupán a haszonélvezet megszűnése után tartozik megfizetni. Természetes azonban, hogy a kincstár gondoskodni kíván arról, hogy az illetéket a haszonélvezet megszűnésekor meg is kapja és így a javaslat biztosítja számára azt a jogot, hogy a még csak bizonytalan jövőben esedékessé váló követelése telekkönyvi bekebelezés útján vagy más módon biztosíttassék.
A javaslat rendelkezése itt annyiban tér el a régi jogszabályoktól, hogy a nyilvántartást nem köti ahhoz a feltételhez, hogy a haszonélvező és az állag örököse külön háztartásban éljenek. Ez a feltétel ugyanis sokszor súlyos méltánytalanságokra vezetett. El is tekintve attól, hogy a régi szabályok hatálya alatt a legutóbbi időig állandóan vitás és a joggyakorlatban ki nem alakult kérdés volt az, vajjon a külön háztartásnak mely időpontban kell meglennie, akkor-e, amikor a kincstárnak az illetékhez való joga megnyílik, vagy akkor, amikor a fél tényleges fizetési kötelezettsége beállott, vagyis, mikor neki a fizetési meghagyást kézbesítették, nagyon gyakori eset, sőt a rendes eset az volt, hogy e tekintetben a felek egymáshoz való viszonya az illeték esedékessé válása, vagyis a haszonélvezet megszünése előtt megváltozott. Ha tehát az örökös megnyiltakor a haszonélvezet és az állag örököse rövid ideig közös háztartásban éltek, az illetéket azonnal be kellett fizetni, habár esetleg pár hét mulva a háztartás közössége meg is szűnt. Ilyenkor tehát vagy a haszonélvező károsodott, ha az illetéket az átruházott vagyon jövedelméből akarták fizetni, vagy az állag örököse volt kénytelen egyéb jövedelmeiből vagy vagyonából megfizetni az illetéket olyan gazdagodás után, amely csak bizonytalan, esetleg nagyon is késői időben fog bekövetkezni. Ezeknek a viszásságoknak megszüntetése céljából a javaslat a nyilvántartást minden korlátozás nélkül engedi meg. Minthogy azonban ennek a rendelkezésnek csak méltányosság gyakorlása a célja, s azt, hogy ilyen méltányosságra szükség van-e vagy sem, csak a félnek ily irányú előterjesztése vagy kérelme alapján lehet elbírálni, a javaslat nem rendeli el az ilyen illeték hivatalból való nyilvántartását, hanem csak azt mondja ki, hogy az illetéket ilyen esetekben csak a haszonélvezet megszüntekor kell megfizetni. A felfüggesztés kérése nincs határidőhöz kötve, tehát a befizetésig a fél mindig kérheti. Ha ellenben önként befizette, a halasztásra nem volt szüksége, s így a javaslat a visszatérítést már nem engedheti meg. Tesszük ezt azért, mert gyakorlati tapasztalat, hogy a magyar nép széles rétege már annyira megszokta, hogy az átruházást csak a százalék megfizetése után tekinti véglegesen és teljesen befejezettnek, hogy pl. a haszonélvezet fentartása mellett történt ajándékozásoknál az illetéket rendesen önként befizeti, s ennek a szokásnak megszüntetése egyáltalán nem áll a kincstárnak érdekében.
Új, a régi illetékszabályokban ismeretlen rendelkezéseket tartalmazott az 1918. évi XI. törvény 30. §-a, amelyet a javaslat 17. §-a csak egy csekély módosítással vett át. Ez a rendelkezés a feltételes és elhalasztott szerzésekre vonatkozik. A főszabály a szakasz szerint az, hogy a feltételes szerzéseknél is az illeték kiszabásához való jog éppen úgy nyilik meg, mintha az átruházás feltétlen, vagy határidőhöz nem kötött volna. Ennek a rendelkezésnek elsősorban célszerűségi oka van. A javaslat 78. és 89. §-aiban említett feltételes szerzések ugyanis egy másik szerzéssel kapcsolatosak, amelyek után az illetéket az örökség megnyiltakor, vagy az ajándékozási szerződés megkötésekor kell kiszabni, s így sok munkamegtakarítást érünk el, ha ugyanakkor a kapcsolatos későbbi szerzés illetékét is kiszabhatja a hivatal. Azonkívül sokkal egyszerűbb a már kiszabott illeték nyilvántartása, mint annak az ellenőrzése, hogy az a bizonyos esemény, amelynek bekövetkezése esetén a kincstár az illetéket követelheti, megtörtént-e és a fizetésre kötelezett felek azt bejelentették-e vagy sem. A félre nézve pedig a kiszabásból joghátrány nem származhatik, mert kérelmére az illeték behajtását a feltétel vagy határidő bekövetkeztéig nyilvántartják. A nyilvántartást a javaslat a fent előadott okokból nem rendeli el kötelezően, hanem csak arra az esetre, ha a fél kéri.
A 17. § utolsó bekezdése szintén az 1918. évi XI. törvényből átvett újabb rendelkezés. Nem ritka eset ugyanis, hogy az, aki a dolgot tételesen vagy haszonélvezettel terhelve szerezte meg, valamely más okból, s nem a feltétel bekövetkezése vagy a haszonélvezet megszűnte folytán jut a dolog vagy annak megfelelő érték birtokába. Megtörténhetik pl. hogy a haszonélvezettel megterhelt ingatlant még a haszonélvezet tartama alatt elidegenítik. A haszonélvezet ilyenkor az ingatlanon továbbra is fennmaradhat, de az állag szerzője mégis hozzájut a vagyon értékéhez. Ha ilyen esetben az illeték befizetése továbbra is függőben tartatnék, a behajthatóság könnyen veszedelmeztetnék. Ennek megakadályozását célozza az említett rendelkezés, amely szerint az ilyen esemény bekövetkezése vagy a feltétel elengedése, a haszonélvezetről való lemondás stb. az illeték befizetésének követelésére ad jogot.
A javaslat követi az 1918. évi XI. törvényt abban is, hogy az illetékek elévülését nem kívánja a közadók kezeléséről szóló törvényben szabályoztatni, hanem az elévülésre vonatkozó szabályokat is tartalmazza. Ezt követeli a helyes törvényszerkesztési technika, mert az elévülési szabályok annyira lényeges alkotó részei minden közszolgáltatásról szóló törvénynek, hogy azokat semmi esetre sem célszerű és helyes más törvényben elhelyezni, még oly módon sem, amint azt pl. Ausztriában tették, ahol a köztartozások elévülését külön, kizárólag erre vonatkozó törvény szabályozza. (Az 1878. évi III/18-iki RGBI. 31. sz. törvény.) Annál kevésbé lehet helyeselni azt az eljárást, amely eddig nálunk volt divatban, hogy az illetékek elévülésére vonatkozó szabályokat is az adókezelési törvény szabályozta, amely ezenkívül az illetékekre nézve semmi más szabályt nem tartalmazott. Erre a helyes álláspontra helyezkedett már az 1918. évi XI. törvény is, és ezt az elvet követi a javaslat.
Az elévülés kétféle: elévülhet a kincstárnak az illeték kiszabásához való joga és elévülhet a már kiszabott illeték követeléséhez, behajtásához való joga.
A kiszabáshoz való jog elévülését a 18. § szabályozza. A főelv az, hogy a kincstár joga nem évülhet el addig, míg tudomást nem szerzett arról, hogy valamely illeték alá tartozó vagyonátruházás jött létre. Ennek az a következménye, hogy a kincstár még az 50 év előtt történt vagyonátruházás illetékét is követelheti, ha azt a fél be nem jelentette. Noha ez a szabály a magánjogi elvekkel ellentétben látszik lenni, ez az ellentét csak látszólagos. A magánfél mindig tud arról, hogy valakivel szemben követelése támadt. A kincstár ellenben csak akkor szerezhet erről tudomást, ha a felek bejelentik, hogy az illeték alá eső vagyontáruházás jött létre. Különben a kincstár az illeték túlnyomó részét elveszíthetné, mert - különösen kissé zavaros időkben - mi sem könnyebb, mint egy vagyon átruházását öt évig titokban tartani, vagy a hagyaték tárgyalását öt évig elhúzni. Az egyöntetűség kedvéért állapítja meg a javaslat a bélyegben lerovandó illeték elévülését is 5 évben attól a naptól számítva, amelyen a kincstárnak hivatalos lelet vagy feljelentés alapján vagy más módon tudomására jutott, hogy az illeték lerovására kötelezett felek valamely bélyegben lerovandüó illeték lerovását elmulasztották. Ez a rendelkezés eltér az eddigi jogszabályoktól. Eddig ugyanis a bélyegben lerovandó illeték attól a naptól számított öt év alatt évült el, amely napon a bélyegeket le kellett volna róni. Ez a rendelkezés azonban nem egyezik meg a fentebb kifejtett alapelvvel. Azonkívül nincs is semmi ok arra, hogy pl. egy 100 K-nál kisebb összegű illeték alá eső ingó ajándékozás után járó illeték követelhetési joga az okirat kiállításától számított 5 éven belül évüljön el, míg a 110 K illeték alá eső, ugyanolyan természetű ingó ajándékozás illetéke a bemutatás elmulasztása esetén a megajándékozott féllel szemben még 50 év mulva sem évül el. Az illeték teljesen azonos szolgáltatás akár kisebb, akár nagyobb 100 K-nál, és így pusztán azért, mert célszerűségi okokból a lerovás módja eltérő, az anyagi jogszabáyok egyenlőtlensége meg nem engedhető. Méltányosság címén sem lehet a rövidebb elévülési időt megállapítani ilyen esetekre, mert már maga az a tény, hogy a fél elmulasztotta az illetéknek bélyegben való lerovását, a kincstár megrövidítésére irányuló cselekmény, s így az ilyen cselekmény elkövetője abban az irányban, hogy lehetővé tétessék neki az illeték alól való teljes kibúvás, méltányos elbánást igazán nem igényelhet.
Fentartja azonban a törvény azt az eddig is érvényes jogszabályt, hogy az olyan féllel szemben, aki maga a bejelentésre vagy lerovásra kötelezve nem volt, az illeték követelhetése attól a naptól számított 10 év alatt, amelyen a kincstárnak az illetékhez való joga megnyílt, akkor is elévül, ha a bejelentés vagy lerovás meg nem történt. Ilyen esetekben ugyanis a bejelentés vagy lerovás elmulasztása nem az illetékköteles fél mulasztása, méltányos tehát, hogy vele szemben az előbb kifejtett elv ne alkalmaztassék, és az elévülési idő a kincstár jogának keletkezésétől számíttassék, de viszont a kincstár érdekeinek megóvása szempontjából hosszabb elévülési időt is kellett megállapítani.
Már az 1918. évi XI. törvény alapjául szolgáló javaslat a törvény rendelkezéseinek megsértése miatt való büntethetőséget az eddigi 3 év helyett 5 évben kívánta megállapítani. A javaslat képviselőházi tárgyalása során azonban ezt a módosítást elvetették és a büntethetőség elévülését újból 3 évben állapították meg. A javaslat ennek dacára ismét 5 évre tervezi a büntethetőség elévülését is. Teszi ezt egyrészt azért, mert célszerű a határidők egyöntetű megállapítása. De teszi másrészt azért is, mert a köztartozások körül elkövetett szándékos mulasztások és egyéb törvénysértések szigorú büntetése elmellőzhetetlen, ha azt akarjuk, hogy a köztartozások úgy és akkor folyjanak be, ahogyan és amikor azoknak a törvény rendelkezései szerint be kellene folyniok. Semmi méltányossági okot nem látunk arra, hogy azokkal szemben, akik a törvényt tudatosan és szándékosan megsértik s ezáltal a kincstárt megrövidítik, bármely irányban enyhébben járjunk el. A mai nehéz viszonyok között igen sokszor megeshetik, és éppen azok, akik a kincstárt ki akarják játszani, igen könnyen módját is tudják ejteni annak, hogy az illeték a bejelentési határidőtől számított három év alatt kiszabható ne legyen. A törvénynek tehát gondoskodni kell arról, hogy a büntetés alól minél nehezebben bujhassanak ki azok, akik a büntetést megérdemlik. Ez nem tisztán kincstári érdek, hanem az adózók egyetemének is az érdeke. Az állam fentartására szükséges összegeknek feltétlenül be kell folyni. Ha tehát egyesek az állammal szemben fennálló kötelezettségük alól kibujnak, az ily módon beálló hiányt a többi, kötelezettségének híven eleget tevő adózó lesz kénytelen fedezni, ezeknek az adó terhe fog növekedni. Álokoskodás tehát és az adózók érdekeit is sérti az olyan érvelés, hogy a büntethetőség elévülési idejének meghosszabbítása túlzott fiskális érdek és a modern felfogásoknak nem felel meg. Nem helytálló az az érv sem, hogy nem helyes az elévülési idő meghosszabbítása, mivel a többi adótörvények is három évben állapítják meg a büntethetőség elévülését, mert a kormánynak szándéka ezeket a határidőket a küszöbön álló reformmunkálatok alapján hasonlóan 5 évben állapítani meg.
A szakasz két utolsó bekezdése olyan kérdést akar tisztázni, amely az 1918. évi XI. törvény életbe lépte előtt még a bírói gyakorlatban sem nyert egyöntetű szabályozást. Az a kérdést ugyanis, hogy a kiszabás elévülése mi módon és mily határidőben érvényesíthető. A javaslat az 1918. évi XI. törvény 31. §-ának erre vonatkozó rendelkezéseit némi módosítással átvette. Az a rendelkezés, hogy az elévülést csak az érdekelt fél kérelmére lehet figyelembe venni és hogy az önként teljesített fizetést elévülési címén vissza követelni nem lehet, teljesen megfelel a magánjogi elveknek. Az elévült követelésre nézve ugyanis nem lehet azt mondani, hogy annak teljesítése által a fél tartozatlan fizetést teljesített, mert tartozása tényleg volt és így semmi méltányossági ok nincs arra, hogy az ilyen követelést a kincstár teljesen megszüntnek tekintse és pedig annál kevésbé, mert a legtöbb esetben a felek ténykedésén mulik az, hogy a kellő adatok hiányában a kiszabás az elévülési időn belül meg nem történt, s mert végül a fizetési meghagyások kézbesítése is sokszor olyan nehézségekbe ütközik, hogy az elévülés éppen emiatt áll be, s ilyenkor nem lehet azt követelni és elrendelni, hogy a kiszabó hivatalok figyelemmel kísérjék, vajjon a kézbesítési kísérletek közben nem telt-e le az elévülési idő. Az a kérdés, hogy a kincstár valamely illetéket kiszabni és követelni az elévülés bekövetkezte miatt jogosult-e vagy sem, kétségkívül a jogosság kérdése. A félnek a fizetési meghagyás kézbesítésekor könnyű megállapítani, hogy az elévülés beállott-e vagy sem, s így alig tehető kifogás az ellen, hogy a javaslat az elévülési kifogás érvényesítését csak a rendes jogorvoslatok útján engedi meg, és pedig annál kevésbé, mert a jogorvoslati határidőt is meglehetős hosszúra szabja.
Az 1918. évi XI. törvény 31. §-ának utolsó bekezdését, amely szerint a büntethetőség elévülését hivatalból kellett vizsgálni, a javaslat szintén átveszi, bár ugyanazok az okok, amelyekkel fentebb az elévülési határidő meghosszabbítását megokoltuk, itt is meg vannak s mert alig lehet összeegyeztetni azt a rendelkezést, hogy az illeték elévülését, amelyben a fél teljesen ártatlan lehet, csak kérelemre lehet figyelembe venni, azzal, hogy viszont a büntethetőséget, amely kétségkívül a fél mulasztásából vagy szándékos törvénysértéséből származott, kedvezőbb elbánásban részesítsük, mégis a mai büntetőjogi elv, hogy az elévülést hivatalból kell észlelni, ma még annyira uralkodó dogma, hogy azzal aligha lehetne ennek a törvénynek keretében szembe helyezkedni.
A kiszabás elévülésétől különbözik a már kiszabott és esedékessé vált illetékek behajtásának elévülése. Ezt az elévülést a javaslat 20. §-a szabályozza. A szabályozás megfelel az 1918. évi XI. törvény 33. §-ában foglalt szabályoknak, amelyek viszont megegyeznek a magánjogi elvekkel. Rá kell itt mutatnunk arra, hogy a javaslat szerint az illeték telekkönyvi bekebelezése is csak a kebelezéstől számított 5 évre hosszabbítja meg az elévülési időt, s nem 32 évre, amint eddig számos pénzügyi hatóság a vonatkozó rendelkezést magyarázta. A zálogjog ugyanis csak járulékos jog lévén, nem biztosít több jogot, mint amennyi a követelést megilleti. A bekebelezéssel az illeték nem válik a kincstárnak magánjogi követelésévé, hanem megmarad közszolgáltatásnak, amelyre nézve az elévülési időt a törvény 5 évben állapítja meg. A zálogjog bekebelése tehát megszakítja ugyan az elévülést, azonban az újból megkezdődött elévülés újabb 5 év alatt - ha egyéb megszakítás nem történt - befejeződik.
A javaslat 19. §-a tartalmazza a pótilleték kivetésére vonatkozó szabályokat, az 1918. évi XI. törvény 32. §-ával teljesen megegyező módon.
Az 1887. évi XLV. tc. 19. §-a biztosította a kincstárnak azt a jogot, hogy abban az esetben, ha a kiszabás akár számítási hiba, akár pedig a szabályok téves alkalmazása folytán a kincstár kárára téves volt, annak helyesbítése céljából pótilleték kiszabása legyen elrendelhető. Erre az intézkedésre azért volt szükség, mert míg a fél az ő terhére eső helytelen kiszabással szemben jogorvoslattal élhetett, a kincstárnak ilyen helyesbítésre módja nincs. Az adóztatási jog ellenben a kincstárnak nemcsak joga, hanem kötelessége is. Azt a szolgáltatást, ami a kincstárt megilleti a törvények szerint, nemcsak joga, de kötelessége is az állami hatóságoknak beszedni. Ha tehát a hivatalos közegek tévedésből, vagy a szabályok helytelen magyarázatából a törvényesnél kisebb összegben szabják ki az illetéket és ez által a kincstár kárt szenved, ennek a hibának helyrehozásáról az igazságos és egyenlő adóztatás elvének érvényesülése végett is feltétlenül gondoskodni kell. Az 1887. évi XLV. törv. rendelkezéseinek életbelépte előtt a kincstárnak a tévedést elkövető tisztviselő ellen volt csak kártérítési igénye. Ez a rendszer azonban nem volt célra vezető. Első sorban arra vezetett, hogy a tisztviselő kártérítési kötelezettsége tudatában a lehető legmagasabb illetékeket szabta ki, anélkül, hogy az alkalmazott szabályok alkalmazhatóságát alaposan megvizsgálta volna, s így a felek megterhelése mellett még a fellebbezési hatóságoknak is sok fölösleges munkát okoztak. Másodszor a többnyire alacsony fizetési osztályba tartozó tévedő tisztviselő anyagi romlása nélkül sok esetben be sem lehetett hajtani az illetéket és így a kincstár mégis kárt szenvedett. Végül az a fél, akinek a javára a tévedés történt, érdemtelenül jutott előnyhöz.
Ezek az okok indították arra az akkori kormányt, hogy a kincstár részére a pótilleték kiszabásához való jogot biztosítsa. Ezt a jogot a javaslat is biztosítani kivánja a kincstár részére. A szakasz rendelkezései lényegben megegyeznek a most érvényes szabályokkal, csak világosan kifejezésre juttatják azt, hogy a kiszabási jog általános elévülése után a pótilleték kivetésének sem lehet helye.
A közigazgatási bíróság ítélete után pótilleték kiszabásának már helye nem lehet. Egymagában az a körülmény azonban, hogy a fél a másodfokú határozat ellen panasszal élt, mindaddig, míg a bíróság az ítéletet meg nem hozta, nem akadályozhatja meg a pénzügyi hatóságot, hogy a pótilletéket kiszabja és az a körülmény, hogy a bíróság utóbb az alapilleték felett határozott, az ítélet meghozatala előtt kiszabott pótilleték jogtalanságát nem állapíthatja meg.
A szakasz utolsó bekezdése a pénzügyi hatóságnak olyan jogot biztosít, amelyet eddig is állandóan gyakorolt s amelyet az állandó bírói gyakorlat is elismert, amely ellen azonban épen a jogászvilág, különösen az ügyvédek, állandóan tiltakoztak. Abból indulnak ugyanis ki, hogy a fellebbezési hatóság a fellebbező fél hátrányára az elsőfokú határozatot nem változtathatja. meg. Ez a magánjogban kétségkívül fennálló jogelv (Pp. 503. §) azonban itt nem alkalmazható. Elsősorban azért, mert a polgári perben mind a két peres félnek van az elsőfokú ítélet ellen fellebbezési joga, tehát ha valamelyik az ítéletben megnyugodott, nem kíván többet, mint amennyit neki az első bíróság megítélt, a bíróság nem lehet abban a helyzetben, hogy többet ítéljen meg a javára. A pénzügyi szabályok azonban a kincstárnak nem adnak jogot az elsőfokú kiszabás megtámadására. Ezzel szemben azonban megadják neki az éppen előbb elmondottak szerint azt a jogot, hogy pótilletéket szabhasson ki. Csak az eljárás bonyolítása és fölösleges munkaszaporítás volna tehát, ha ilyen esetben arra kényszerítené a törvény a pénzügyi hatóságot, hogy amennyiben a fellebbezés tárgyalása során jött rá arra, hogy a kiszabás téves volt, elutasító határozatot hozzon és azután külön intézkedjék az előbbi bekezdésekben szabályozott pótilletékek kiszabása iránt.
A javaslat, V. címe tartalmazza azokat a szabályokat, amelyek megállapítják, hogy a vagyonátruházási illetékeket kik és milyen sorrendben tartoznak megfizetni.
A 34. § sorolja fel azokat, akik közvetlenül, tehát első sorban tartoznak az illetékeket megfizetni. Az ingyenes vagyonátruházási illetékeknél a legtermészetesebb szabály az, hogy az illetéket az tartozik megfizetni, aki gazdagodott, tehát a szerző. Az ajándékozásnál ugyan megtörténheti, hogy az ajándékozó az illeték fizetését is magára vállalja, valamint az öröklési illetéknél is előfordulhat az, hogy az örökhagyó meghagyhatja az örökösnek vagy valamelyik hagyományosának, hogy egy másik örökös vagy hagyományos terhére kivetett illetéket is a sajátjából fizessen meg, azonban a javaslat az ilyen elvállalás vagy kötelezés dacára is közvetetlenül kötelezett gyanánt egyedül a szerzőt jelöli meg, mert ez felel meg az illeték természetének. Más a helyzet a visszterhes átruházásoknál. Ezeknél a szerződő felek rendesen minden költséggel számot vetnek, s így rendszerint az illeték fizetésére nézve is megállapodnak. Csak természetes, hogy az ilyen megállapodásokat a kincstár is figyelembe veszi már csak azért is, mert valószínű, hogy ily módon gyorsabban hozzájut az illetékhez. Ellenben fentartja a javaslat a másik szerződő fél egyetemleges kötelezettségét. Ha a felek a szerződésben az illeték fizetésére nézve nem állapodtak meg, a javaslat figyelemmel van a Curiának ama állandó gyakorlatára, hogy az illetékeket kikötés hiányában a szerző fél tartozik megfizetni, s azért első sorban ezt kötelezi az illeték fizetésére.
A csereszerződéseknél mind a két szerződő fél egyaránt ingatlant kap, s így mind a kettő szerző abban az értelemben, amint ezt a javaslatnak 21. §-a használja. Ennélfogva a csereügylet után járó illetékért - ha a szerződésben a fizetési kötelezettséget nem szabályozták, - a javaslat mind a két cserélő felet korlátozás nélkül egyetemlegesen kötelezi.
A javaslat tehát az egyetemleges kötelezettséget is sortartáshoz köti, ami az egyetemlegesség fogalmát nem fedi ugyan teljesen, de a felek felesleges zaklatásának elkerülése céljából mutatkozik célszerűnek.
A 21. § 3. bekezdése intézkedik arra az esetre, ha több személy közösen jut valamely dolog birtokába, vagy ha többen ruházzák át közös ingatlanukat. A javaslat arra az álláspontra helyezkedik, hogy a több személy ilyenkor az illeték szempontjából egy személynek tekintendő, s így egymás között az illetékért is korlátozás nélkül egyetemlegesen felelősek. Természetesen nem lehet közös szerzésről beszélni akkor, ha valamely nagyobb ingatlan tulajdonosa ingatlanát több vevőnek egy szerződéssel adja ugyan el, azonban minden egyes vevő az ingatlannak csak bizonyos mennyiségileg meghatározott és elkülönített részét szerzi meg.
A bélyegben lerovandó illeték természeténél fogva épen olyan vagyonátruházási illeték, mind a kiszabás útján fizetendő. Ezekre tehát általában ugyanazokat a szabályokat kell alkalmazni. Arra az esetre azonban, ha az okiratot közjegyző előtt állítják ki, a lerovási kötelezettség a javaslat szerint a közjegyzőt terheli. Az intézkedés indokai a következők: a megterhelés nem uj, mert a régi szabályok szerint is a közjegyző tartozott az illetéket leróni. A lerovás csak a közjegyző által teljesíthető, mert az okirat, melyen az illetéket le kell róni, a közjegyző kezéből ki nem kerül. Azonkívül a közjegyző egyrészt jobban ismeri a törvényt, mint a szerződő felek, s így neki kötelessége a felektől a lerovásra szükséges összeget bekövetelni és leróni, s ő, aki hivatásánál fogva gyakran állít ki okiratot, nem hivatkozhatik arra, hogy nem ismerte a törvényt, s így a kincstárnak az az érdeke, hogy a kisebb összegű illeték mindenkor a kezelési költségtől menten folyjék be, jobban biztosítva van. Minthogy azonban épen a közjegyzői körökből több ízben emeltek panaszt ez ellen a kötelezettség ellen azzal az érveléssel, hogy a közjegyző a hozzá forduló felek részére az okirat kiadását a közjegyzői törvény értelmében nem tagadhatja meg, ha azok az illetéket nem előlegezik, a javaslat a közjegyzői törvénynek ezt a hiányát pótolja azzal, hogy a közjegyzőt felhatalmazza közreműködésének megtagadására, ha a felek az illeték beszolgáltatását megtagadnák.
A 21. § az egyetemleges adósokat jelöli ki. A kincstár érdeke azonban ezzel még nincs teljesen biztosítva, mert elég gyakran megesik, hogy az egyetemleges adósoktól az illetéket nem lehet behajtani. További biztosítékokat kell tehát keresni, hogy a kincstár követelése még ezekben az esetekben is behajtható legyen. A javaslat tehát - nagyrészt az eddig érvényben levő szabályok megtartásával - szabályozza a kezességet. A kezesség kétféle: személyi és dologi kezesség.
Személyükben kezeskednek az illetékért a 22. § rendelkezései szerint a következők:
Azoknak a személyeknek jogutódai, akik az illetékért az előbbiek szerint közvetlenül felelnek, a jogelődjük által le nem rótt illetékekért kezességgel tartoznak. Ezt a rendelkezést azért kellett a törvényjavaslatba felvenni, mert általános jogszabály, hogy a jogutód előde tartozásaiért felelős, de eddig ezt a felelősséget a kincstár is csupán rendes bírói úton érvényesíthette. Ez azonban az eljárást rendkivül megnehezítette és hosszadalmassá tette. A javaslat rendelkezése tehát lényegében nem jelent új megterhelést, hanem csak az érvényesítés körül követendő eljárást változtatja meg. Ez ellen annál kevésbbé lehet kifogást emelni, mert a bírói jogvédelem a felek részére így is biztosítva van, minthogy a kezesség érvényesítése ellen a közigazgatási bírósághoz van a félnek panaszjoga.
A hagyományok illetékeért az örökösök, illetve azok, akik a hagyományt kifizetik, vagy kiszolgáltatják. A javaslat alapelve az, hogy az ingyenes vagyonszerzés illetékeért kezességgel tartozik az, aki a vagyont átruházza. Az örökhagyó maga már természetesen nem kötelezhető a fizetésre, kötelezhető azonban az, aki helyette, s így mintegy az ő megbizottja, az ő nevében, az ő meghagyásából tartozik valamint teljesíteni. A javaslat azonban ezt a kezességet korlátozza - épen a kifejtett alapelvnek megfelelően - oly módon, hogy jogot ad a kifizetőnek arra, hogy a hagyomány után járó illetéket a kiszolgáltatott hagyományból levonhassa. Ennek további következménye az, hogy olyan esetben, amikor az örökös nem valaminek a kiszolgáltatására, hanem csak valaminek a tűrésére van kötelezve, ez a kezessége nem áll fenn. Igy pl. az állag örököse nem kezeskedik a neki jutott vagyontárgy haszonélvezetében álló hagyomány illetékeért, mert neki nincs módjában az illeték visszatartása. Nem állapítja meg továbbá a javaslat az örökösök kezességét egymással szemben, mert egyiknek a gazdagodása nincs okozati összefüggésben a másikéval.
A 22. § 3. pontja megállapítja az ajándékozó kezességét a megajándékozottért. Ez a pont is azonban a kezességet csak arra az esetre állapítja meg, ha az ajándékozott az ajándék tárgyát átadja, mielőtt az illetéket megfizették volna.
A 4. pont a terhes ajándékozásoknál állapít meg teljesen azonos természetű kezességet, mint amilyent a 2. pont a hagyományosra állapított meg. Ugyanazok állanak tehát erre a pontra is, mint amit az említett pontnál már kifejtettünk.
A bélyegben lerovandó illetékre nézve általános szabály az, hogy ugyanazok a személyek tartoznak kezességgel, mint akik kezesek elnnének, ha az illeték kiszabás útján volna megfizetendő. Azonban itt külön szabályokat kellett felállítani a külföldön kiállított okiratokba foglalt vagyonátruházásokra, amennyiben az ilyen vagyonátruházásoknál a külföldön élő szerződő felet gyakran nem lehetne az illeték fizetésére kötelezni. Ezért kezességgel terheli a javaslat első sorban azt, aki az illeték alá tartozó okiratot a belföldön oly módon használja, hogy az a használat következtében illetékkötelessé válik. Az, aki az okiratot felhasználja, abból minden valószínűség szerint a maga javára jogokat követel. Méltányos tehát, hogy a jogainak érvényt szerző állam részére a felhasznált okiratban foglalt jogügylettől járó illeték megfizetésére szoríttassék, ha azt magától az első sorban köteles féltől megkapni nem lehet. A kezességet a javaslat kiterjeszti arra is, aki az okiratot mint meghatalmazott használja fel. Ennek a kiterjesztésnek oka az, hogy egyrészt a meghatalmazott többnyire ügyvéd, akinek a jogszabályokat ismernie kell, s így módjában van megbízóját a lerovásra figyelmeztetni, s amennyiben az a lerovásra szükséges összeget meg nem fizetné, a felhasználást mellőzni, s mert másrészt az államnak fontos érdeke, hogy a törvény szerint járó illetékekből minél kevesebb kallódjék el, s ezért kezességgel kell terhelnie mindenkit, akinek módjában van gondoskodni arról, hogy a kincstárt megillető tartozás lerovassék, s ennek dacára a kellő gondoskodást elmulasztja. Az előbb elmondottak szükségtelenné teszik a 22. § 5. c) pontjának további indokolását.
Az id. § 5. d) pontja megállapítja az ügyvéd kezességét az olyan bélyegben lerovandó vagyonátruházási illetékért, amelyet az ügyvéd közbenjöttével kiállított okiraton kellene leróni. Az elv itt ugyanaz, mint amit fentebb kifejtettünk. Az ügyvédnek kötelessége ügyfeleit figyelmeztetni arra, hogy az okirat illeték alá esik. Ha ügyfelei törvényszerű kötelességüknek eleget nem tesznek, az ügyvéd közreműködését megtagadhatja. Amennyiben ezt nem teszi, segédkezik a kincstár megrövidítésében, s így joggal kötelezhető a következmények viselésére. A javaslat azonban kerülni akarja azt, hogy esetleg zaklató eljárásokkal nyomozzák, vajjon valamely okiratot ügyvéd közreműködésével készítettek-e s így a kezességet csak arra az esetre állapítja meg, ha a közreműködés ténye magából az okiratból kitűnik. Arra nézve, hogy miképen kell ennek a körülménynek kitűnnie, a törvény közelebbi rendelkezést nem tartalmaz és a dolog természete szerint nem is tartalmazhat. Erre nézve az élet és joggyakorlat fogja a törvény betűjét életre kelteni. Tájékoztatásul azonban annyit itt is kiemelhetünk, hogy az olyan okiratot, amelyben ügyleti tanuként valamely ügyvéd van megnevezve, vagy aláírva, az illető ügyvéd közreműködése mellett kiállítottnak lehet tekinteni.
Ugyanezek azok az okok, amelyeket fentebb az ügyvédek kezességének megokolására elmondottunk, teljes mértékben állanak mindenkire, aki az ügyletek kötésénél közre szokott működni, tehát első sorban a községi jegyzőkre is, akik községeik lakosainak ügyes-bajos dolgait intézni, a jogügyleteikről szóló okiratokat kiállítani szokták, s akiknek közhivatali minőségüknél fogva is fokozottabb mértékben kötelességük a kincstár érdekeinek megvédelmezése. A javaslat 21. §-ának 5. e) pontja azonban nem kifejezetten a községi jegyzőket terheli a kezességgel, hanem bárkit, aki ily módon szokott közreműködni. Az általános rendelkezés talán a zugírászokat is nagyobb körültekintésre fogja indítani.
A 22. § 6-8. pontjaiban foglalt kezesség abban találja indokát, hogy mindazok, akiknek a cselekvése vagy mulasztása a kincstárra káros következményekkel járt, azért az illetékért, amelyeknek befolyása cselekvésük vagy mulasztásuk következtében bizonytalanná vált, a magánjogi elvek szerint is felelősséggel tartoznak.
A személyi kezességet illetőleg még azt kivánjuk megjegyezni, hogy a javaslat készfizető kezességet állapít meg. A készfizető kezesség a közönséges kezességtől abban különbözik, hogy a készfizető kezes a sortartás kifogásával nem élhet, tehát nem tagadhatja meg a fizetést azzal, hogy a kincstár nem igazolta, hogy követelésének behajtását a főadóson sikertelenül kisérelte meg. Kétségtelen, hogy ez a kezesség súlyosabb a közönséges kezességnél. Azonban a javaslat mégis kénytelen ezt a súlyosabb kötelezettséget megállapítani, mert lehetnek esetek, amikor a kincstár egyáltalában nem juthat abba a helyzetbe, hogy a főadóssal szemben az illeték behajtását megkísérelhesse. Ilyen eset pl. ha a főadós külföldön, olyan államban lakik, amely a köztartozások behajtására jogsegélyt nem nyújt, avagy tartózkodási helye ki nem nyomozható. Ilyen esetekben a közönséges kezes fizetési kötelezettsége alól menekülhetne, amit a törvényhozónak meg kell akadályoznia.
Ugyanezt a szabályt tartalmazta már az 1918. évi XI. törvény is. Nehogy azonban a fizetésre kötelezettek időelőtti és felesleges zaklatásoknak legyenek kitéve, az 1918. évi 88.000. sz. végrehajtási utasítás 96. §-a rendelkezett részletesen abban a tekintetben, hogy amikor szabad a kezeseket fizetésre felhívni. Hasonló rendelkezést ennek a törvénynek életbeléptetése után is lehetne és kell is majd tartalmaznia, azonban az adózók megnyugtatása végett a megfelelő rendelkezés alapelveit már magába a törvénybe is bele kívántuk foglalni.
A javaslat 23. §-a tartalmazza a dologi kezességre vonatkozó szabályokat. Ennél a kezességnél az alapelv az, hogy a vagyonátruházási illeték az átruházott vagyontárgy terhe, azzal a legszorosabb kapcsolatban van és bizonyos időbeli korlátozás mellett minden magánjogi címből eredő és az átruházott dologra szerzett jogot megelőz. Ez az elv nem új, eddig is, úgy 1918. évi XI. törvény alapján, mint a régebbi jogszabályok szerint érvényesült. Az 1918. évi XI. törvény a régi szabályokat világosabban szövegezte s a javaslat ezeket a szabályokat változatlanul átvette.
Az öröklési illetékből származó bevétel az utolsó békeévekből gyűjtött statisztikai adatok szerint bámulatosan csekély volt. A tiszta öröklési illeték az ingatlan vagyon átruházási illeték nélkül alig tett ki 10 millió koronát évenként. Ha tehát az öröklési illeték kulcsát átlagban csak 2%-kal számítjuk, az éveknént öröklés útján átszállott vagyon értéke 500 millió koronát sem tett ki. Ha már most figyelebe vesszük azt, hogy az öröklési illetékből származó bevétel Franciaországban átlag évi 250 millió frank, a német birodalomban, ahol a lemenők, tehát az örökösök túlnyomó része illetéket nem fizetett, 47 millió márka, s a nálunk semmivel sem gazdagabb Olaszországban 42 millió lira volt, be kell ismernünk, hogy itt a rendszerben kellett olyan hibának lenni, amely lehetetlenné tette, hogy a kincstár az őt törvény szerint megillető jövedelmeket valóban be is hajthassa.
A hibákat két okban kell keresni. Először a vagyonok nagy része teljesen elkerülte az illeték alá vonást, mert eltitkolták azokat, másodszor az előkerült vagyon csak a legritkább esetben értékeltetett a valóságos érték szerint. A reformnak tehát arra kell törekedni, hogy ez a két alapvető hiba lehetőleg kiküszöböltessék.
Az értékelésnél mutatkozott hiányokat akarja kiküszöbölni a javaslat VI. címe.
A 24. § felállítja az általános szabályt. Az illetékkiszabás alapjául mindenkor az átruházott vagyonnak az illetékkötelezettség beálltakor meglévő valóságos értékét kell venni. Ez a főszabály áll egyaránt minden vagyonátruházásra, tehát úgy az ingyenes, mint a viszterhes vagyonátruházásokra. Az ingyenes vagyonátruházásoknál az értéket első sorban a felek bevallása alapján lehet és kell megállapítani, esetleg kinyomozni. A kiinduló pont tehát a bevallás, amelynek helyességét azonban a pénzügyi hatóság nemcsak jogosult, hanem köteles is ellenőrizni.
A viszterhes átruházásoknál a dolog természete szerint az átruházott vagyon értékét a helyette kapott ellenszolgáltatás fejezi ki. Első sorban tehát arra kell a feleket kötelezni, hogy az ellenszolgáltatásokat vallják be a valóságnak megfelelően. Megtörténhetik azonba, hogy az ellenszolgáltatás, amelyet a valóságnak megfelelően vallottak is be, nem felel meg a valóságos értéknek. Nap-nap után látjuk, hogy szorult helyzetében kénytelen valaki ingatlanát a rendes forgalmi értéken alul eladni. Ilyenkor a szerző, aki már egyébként is előnyös helyzetbe jutott, még az illetéknél is nyereségre tenne szert. A törvény tehát módot ad arra, hogy az illeték alapjául ilyenkor is a valóságos érték legyen vehető. Viszont arról is gondoskodni kellett, hogy ilyenkor tulzott buzgalomból ne igyekezzenek a pénzügyi hatóságok arra a többletre nézve, amellyel az átruházott dolog értéke az érte adott ellenszolgáltatást meghaladja, ingyenes vagyonátruházást látni és így a feleknek igazságtalan megterheléssel kellemetlenségeket okozni, őket jogorvoslatokra kényszeríteni. Ezért kimondja a javaslat 24. §-ának utolsó bekezdése, hogy egymagában az a körülmény, hogy az átruházott vagyon rendes forgalmi értéke meghaladja az érte adott ellenszolgáltatást, még nem elegendő ok arra a védelemre, hogy burkolt ajándékozás történt. Különösen nem szabad ilyen vélelmet felállítani idegenek között kötött jogügyleteknél, hanem abból kell kiindulni, hogy ilyenkor az egyik fél jó üzletet kötött. Természetes dolog azonban, hogy jogában áll a pénzügyi hatóságnak feltünő eltérések esetén ilyen irányban is megvizsgálni az ügyet és különösen a hatósági szakértői becslést megelőző egyezkedési tárgyalásoknál igyekeznie kell a felektől azok valódi ügyleti akaratára nézve felvilágosítást szerezni.
Az ingatlanok értékelése szempontjából a javaslat 25. §-a megismétli az általános alapelvet, amely szerint értékül a közönséges forgalmi érték szolgál, amelyet maga a fél tartozik bevallani. Ha a fél ezt elmulasztja, vagy ha a bevallott érték aggályosnak látszik, a törvényjavaslat módot keres arra, hogy a valóságos értéket más úton is kinyomozhassa. A javaslat lehetővé akarja tenni, hogy a valóságos értéket a pénzügyi közegek - különösen a hagyatéknál és ajándékozásoknál - körülményesebb tárgyalások nélkül, a hivatalból rendelkezésre álló adatok alapján is kinyomozhassák és a kiszabást ilyen adatok alapján is elvégezhessék.
A javaslat abból indult ki, hogy a megilletékezendő vagyonátruházáshoz közel eső másik átruházás ugyanannak a vagyonnak a legbiztosabb mértéke befolyással biró változáson nem net át. Első sorban tehát a megelőző átruházás alkalmával fizetett vételár fejezi ki a helyes értéket, ha ez az átruházás 6 éven belül történt. Ez a szabály azonkívül egyezik a vagyonadónál felállított szabállyal is és így már ebből a szempontból is kivánatos volt az átvétele, hogy a kincstár ugyanazt az ingatlant egyöntetűen értékelje mindenütt, ahol ez az érték a közszolgáltatás alapja. Megtörténhetik azonban, hogy a szerző az ingatlant az átszállás után rövid idővel értékesíti. Különösen az öröklésnél az örökösre nézve az így elért vételár a legbiztosabb mértéke az átszállott ingatlan értékének. Itt azonban rövid határidőt kellett szabni azért, mert az illeték kiszabásának lehetőleg gyorsan kell megtörnénnie és meg kell akadályozni, hogy emiatt a kiszabásra hivatott hatóságok esetleg a kiszabást késleltessék. Kimondja továbbá a javaslat azt is, hogy a kiszabás idejében rendelkezésre álló ilyen adatot kell figyelembe venni, amiből az következik, hogy ezt a szabályt leginkább akkor lehet és kell alkalmazni, ha az örökösök az örökölt ingatlant még a hagyaték eljárás során tovább adják.
A vagyonadót szabályozó törvény szerint a 20.000 K-t meghaladó értékű vagyon évről évre vagyonadó alá esvén, az ehhez tartozó ingatlanok értékét is évről-évre meg kell becsülni. Az öröklési illeték kettős természetéből, hogy t. i. egyrészt forgalmi adó, de másreszt vagyonadó jellegével is bir, természetszerűen folyik, hogy az értékelésnél úgy az állandó, mint az egyszeri vagyonadó megállapításánál lehetőleg ugyanazok az elvek legyenek az irányadók. A törvény meghozatalánál abból kell kiindulni, hogy azokat helyesen hajtják végre. Az ellenkező bizonyítása nélkül fel kell tenni, hogy a vagyonadó kivetése szempontjából az adózó ingatlanának értéke helyesen van megállapítva. Az az érték tehát, amelyet a vagyonadó kivetése alkalmával megállapítottak, az öröklési vagy ajándékozási illeték, továbbá az ingatlan vagyonátruházási illeték megállapításánál is irányadó lehet.
Az 1918. évi XI. törvény életbe lépte előtt a bíróság átadó végzésével átadott hagyatékoknál az ingatlan értéke gyanánt az átadó végzésben megállapított értéket kellett venni, s ettől csak akkor volt eltérésnek helye, ha a hagyatéki tárgyalás során megállapított értéket a törvényszerű legkisebb érték meghaladta. Tekintettel azonban arr, hogy az 1894. évi XVI. törv. 42. § a alapján a legtöbb esetben a végrehajtási törvény szerint kiszámított törvényszerű érték volt a leltárba és az átadó végzésekbe beállítva, ennek a rendelkezésnek az volt az eredménye, hogy az öröklési illeték alapja az esetek túlnyomű részében a törvényszerű legkisebb érték volt. A perrendtartást életbeléptető törvény 27. §-a ugyan elvileg javított volna a helyzeten, amennyiben a törvényszerű legkisebb érték helyébe a hatósági adó és értékbizonyítványban kitüntetett érték beállítását rendeli, ez a törvény azonban eddig azért nem érte el a kivánt eredményt, hogy t. i. az ingatlanok valóságos értéke vétessék fel a leltárba is, mert a hatósági bizonyítványok nem voltak megfelelően kiállítva. Az ilyen bizonyítványokban ugyanis becsérték gyanánt a legtöbb esetben az adóalapon kiszámított törvényszerű legkisebb értéket állították be. Mindezeknek a körülményeknek megfontolása az 1918. évi XI. törvény megalkotásánál arra indította a törvényhozót, hogy az értékelésnél a pénzügyi hatóság teljesen függetleníttessék a hagyatéki tárgyalástól, és szabadon, önállóan nyomozhassa ki a hagyatéki ingatlanok valóságos forgalmi értékét. Viszont azonban nem lehet attól sem elzárkózni, hogy olyan esetekben, amikor az ingatlan értékét már a hagyatéki tárgyalás során is helyesen állapították meg, azt az értéket ne lehessen alapul venni. Azért a javaslat - az 1918. évi XI. törv. 42. §-a nyomán - a hagyatéki tárgyalás során megállapított érték felvételét is megengedi.
Az eddig felsorolt értékek - amennyiben bármelyikük rendelkezésre áll, - képessé teszi a kivető hatóságot arra, hogy a valóságos forgalmi értéket hivatalból rendelkezésére álló adatokból a felek zaklatása nélkül és gyorsan kinyomozhassa. Ezek az adatok azonban sokszor nem állanak rendelkezésre, sokszor pedig annyira eltérők lehetnek, hogy közülök bármelyiknek elfogadása aggályos lehet. A lényeges eltérések esetleg arra is okul szolgálhatnak, hogy a kiszabó közegek figyelmét felköltse és az okokat kinyomozza. Ilyen esetben azután elmellőzhetetlen a fél közbenjárása, s a javaslat módot ad arra, hogy az ingatlanok valóságos értékét külön erre a célra szolgáló eljárás során, hatósági közegek állapítsák meg.
A régi szabályoknak megfelel a szakasz utolsó bekezdése, amely szerint a rendelkezésre álló több becsérték közül mindig a legnagyobbat kell alapul venni. Ez a rendelkezés a félre hátrányos lehet, mert a több becsérték közül a valóságosnak csak egy felelhet meg. Viszont a kincstár érdekét azért kell itt első sorban szem előtt tartani, mert a felek megérthető önzésből mindig a legkisebb értéket szokták bevallani, és gyakran még a legnagyobb érték is alatta marad a valóságosnak. A szabály merev alkalmazásából származható igazságtalanságok elhárítására szolgál tehát az a rendelkezés, hogy a szabály alól kivételnek van helye, ha a felek olyan körülményeket tudnak bizonyítani, amelyek a rendelkezésre álló értékek közül valamelyiknek helyességét és alkalmazhatóságát megdöntik.
Az értékek alapos kinyomozásának legbiztosabb módja az, ha a pénzügyi hatóság közvetlenül a féllel való tárgyalás útján, az átruházott ingatlan nagyságának, fekvésének, művelési módjának, szóval az értékre befolyással lévő minden körülménynek megismerése után döntheti el, vajjon a fél által bevallott érték megfelel-e a valóságos forgalmi értéknek. Ha pedig az ilyen közvetlen tárgyalás sem vezet eredményre, az utolsó mód az ingatlannak a helyszinén való megtekintése és a teljesen érdektelen és elfogulatlan szakértők véleményének meghallgatása útján való becslés. Régebben, 1887. végéig, a bírói becslés volt az utolsó eszköz a valóságos érték kinyomozására. A bírói út igénybe vétele azonban rendkívül hosszadalmas és költséges volt. Azért az 1887. évi XLV. t. ezt a becslést megszüntette, anélkül hogy helyette rövidebb, olcsóbb, de mégis célravezető módról gondoskodott volna. Harminc éven át ki volt a kincstár szolgáltatva az adózók önkényének, míg végül az 1916. évi XXVII. törv. a bírói becslés helyett behozta a hatósági becslést. Az új módszer az azóta eltelt rövid idő alatt is eléggé bevált, noha a legkülönbözőbb zavaró körülmények akadályozták eddig a pénzügyi hatóságokat, hogy teljesen kihasználják az intézkedésben rejlő előnyöket. Remélhető azonban, hogy a normális viszonyok helyreállítása után a törvénynek ez a rendelkezése teljesen ki fogja elégíteni a hozzá fűzött reményeket. A javaslat 26. §-a csaknem szó szerint átvette az 1918. évi XI. törvénynek erre vonatkozó rendelkezéseit. Az egyetlen eltérés az, hogy a javaslat a becslési költséget a félre hárítja már akkor is, ha a becslés által megállapított érték 2.000 K-nál nagyobb, és ha a nagyobb értékű ingatlanoknál a becslés eredménye a bevallott értéket annak 10%-ával vagy ennél is többel meghaladja. Az 1918. évi törvény az értékhatárt 5.000 K-ban állapította meg. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy éppen a kisebb értékeknél mutatkoznak aránylag a legnagyobb eltérések. A valóságban 4-5.000 K-t érő ingatlanokat nem ritkán ugyanannyi száz koronával értékelik, és még az adásvételi szerződésekben is gyakori az ilyen nagy eltérés. Minthogy továbbá a vagyonátruházások igen nagy része ilyen apróbb ingatlanokra vonatkozik, és a sok apró tételnél szenvedett veszteség évenként jelentékeny összegre rug, mivel végül a mai viszonyok között éppen a kis ingatlanok tulajdonosai vannak leginkább abban a helyzetben, hogy a valóságos érték után fizessék meg az illetéket, azt hisszük, hogy nem volna indokolt a kincstár terhére hárítani a becslés költségét, ha az ilyen kisebb ingatlanok értékét a felek nem vallották be lelkiismeretesen. A költséget különben a felek elkerülhetik, ha a becslést megelőző egyezkedési eljárásban a valóságos értéket bejelentik, és a pénzügyi hatóságok meg fogják kapni az utasítást, hogy az alaptalan zaklatást lehetőleg kerüljék.
A javaslat igyekszik minden módot megadni és biztosítani arra, hogy az ingatlanok értéke a lehetőség szerint mindig a valóságnak megfelelően legyen kinyomozható. Az ingatlan törvényszerű legkisebb értékének tehát csak a végső esetben, kisegítő szerepe van, nem úgy mint a régi szabályok alatt, amikor éppen ennek a legkisebb értéknek volt a legfontosabb szerepe s amikor - különösen az ingyenes vagyonátruházásoknál - szinte az volt az általános szabály, hogy a kiszabás alapjául a legkisebb értéket kellett venni. Teljesen elmellőzni azonban ezt az értéket most sem szabad. Fenntartotta ezt az 1918. évi XI. törvény is és fenn kívánja tartani a javaslat is. A 27. § az 1918. évi XI. törvény 44. §-át egyetlen módosítással veszi át: a földadó alá eső ingatlanoknál a kataszteri jövedelem szorzóját 50-ről 100-ra emeli fel. Erre a módosításra a következő okok indítottak: A háború alatt és után a földbirtok értéke rendkívül emelkedett. Egy holt föld ára ma már a leggyengébb termőképesség mellett is meghaladja átlag a 2-3 ezer koronát és nem ritkán eléri a 8-10.000 koronát is. Ezzel szemben a kataszteri tiszta jövedelem egyáltalán nem változott. A kataszteri becslési munkálatok tanusága szerint a legmagasabb jövedelem sem éri el holdanként az 50 K-t, országos átlagban még a 10 K-t sem. A most érvényes szorzóval tehát csak kivételes esetben tenne ki a törvényszerű legkisebb érték 500 K-t. Nem kell tehát tovább bizonyítani azt, hogy a mai szabályozással földbirtoknál a törvényszerű legkisebb érték soha sem éri el, de még csak meg sem közelíti a valóságos értéket. Ma már éppen azért, mert a törvényszerű legkisebb érték csak a végső esetben szolgál kisegítő eszközként, törekedni kell arra, hogy ez az érték a valóságot, amennyire lehet, megközelítse. A statisztikai adatok szerint a békeévekben a földbirtok valóságos értéke a kataszteri tiszta jövedelem alapján kiszámított értékeket 325%-kal haladta meg, azóta a földbirtok értéke nagy mértékben, a 100%-nál is jóval többel emelkedett. Ha tehát egy ingatlan, amely a békeévekben 2.250 K-t ért, a régi kulcs szerint 1.000 K törvényszerű legkisebb értékkel volt becsülhető, a javaslat szerint pedig 5.000 K-t érne, a mai forgalmi értékek mellett még mindig igen méltányos eljárásban részesül.
Arra vonatkozólag, hogy a kataszteri tiszta jövedelemnek 100-szorosa még mindig nem éri el az ingatlanok valóságos forgalmi értékét, néhány hivatalos adat szolgáltathat bizonyítékot:
A szántóföld legmagasabb kataszteri tiszta jövedelme Sopron megyében holdankint 36 K, tehát a legnagyobb érték, mely ilyen módon kihozható lenne 3.600 K. Ezt a határt az ország egyetlen részében sem éri el a kataszteri tiszta jövedelem. Pest megyében a legnagyobb jövedelem 31 K, Csanád és Csongrád megyékben 27 K, Heves megyében 26 K, Jász-Nagy-Kun-Szolnok megyében 23 K. Ezek a számok azonban mindenütt csak az I. osztályba sorozott szántók jövedelmei, a többi osztályokban tetemesen kisebbek a számok.
A kerteknél a legmagasabb összeg Pest megyében 108 K. Azután következik Sopron megye 64 K tiszta jövedelemmel. Természetesen ezek kivételes számok és átlagban 40-50 K közt vannak a jobb minőségű és kedvezőbb fekvésű, a nagyobb városok közelében fekvő kertek holdankénti jövedelmei megállapítva. Az érték tehát holdanként 4-5.000 K, ami korántsem mondható túlzottnak, mikor köztudomású, hogy egy hold kertnek az évi jövedelme is rendszerint meghaladja ezt az összeget.
A szöllőbirtok kataszteri tiszta jövedelme Fejér megyében éri el a tetőpontját holdanként 84 Kban. Pest megyében a legnagyobb jövedelem 80 K, Hevesben csak 60 K. Tehát a legelső rendű szöllőföld sem volna ezen az alapon 8.400 Knál többre becsülhető.
Ami végül az erdőbirtokot illeti, itt a kataszteri tiszta jövedelmek annyira alacsonyak (holdankint 1 Któl 11 K 50 f-ig), hogy a most megállapított kulcsokkal sem lehet még csak megközelítőleg sem elérni a valóságos forgalmi értéket. Az erdőknél teljesen indokolt volna tehát egész külön szorzót megállapítani, s ettől a javaslat csak azért tekint el, mert a javaslat egyéb rendelkezései lehetővé teszik a valóságos érték kinyomozását s így a törvényszerű legkisebb értéknek nincs olyan nagy fontossága, s másrészt súlyt helyez a javaslat arra, hogy minél kevesebb eltérés legyen az általános szabályoktól.
A 28-29. §-okhoz
A javaslat 28. és 29 §-ai a törvényszerű legkisebb érték megállapítására vonatkozó korrektivumokat tartalmaznak, teljesen megfelelnek a régi jogszabályoknak és így indokolásra nem szorulnak.
Amennyire igyekszik a javaslat az ingatlanok valóságos értékének kinyomozására szükséges módot megadni, épp annyira igyekeznie kell arra is, hogy a hagyatékoz tartozó ingóságok is mindig a valóságos értékükben kerüljenek illeték alá. Ez annál fontosabb, mivel a legjobb törvény mellett is lehetetlen az illeték alá tartozó összes ingókat tényleg illeték alá is vonni. Az eddig érvényes szabályok, még az 1918. évi XI. törvény is, az ingók értékelésénél csupán bírói becslésnek engedtek helyet, ha a bevallott érték aggályos volt. Mindazok az okok azonban, amelyek a bírói becslésnek mellőzését az ingatlanoknál indokolttá tették, még fokozottabb mértékben érvényesek az ingókra. És ha a felekkel való egyezkedés célra vezet az ingatlanok értékének megállapításánál, ugyanezt a célt el fogjuk érni az ingóságoknál is. A javaslat tehát a régi szabályok módosításával az ingóságok értékbecslésére is ugyanazokat a szabályokat hozza be, amelyek az ingatlanokra nézve érvényesek. Ez a módosítás annál is inkább helyesnek mutatkozik, mert a legtöbb esetben az ingók és az ingatlanok együtt szállanak át és a nagy munka- és költségmegtakarítás, ha egyszerre mind a két becslés megtörténhetik.
A 31. § tartalmazza az értékpapirok becsértékének megállapítására vonatkozó szabályokat. Ezek a szabályok az 1918. évi XI. törv. 49. §-ában foglalt szabályoktól csak két pontban térnek el. Az egyik eltérés az, hogy a javaslat nem mondja ki, hogy az ausztriai tőzsdéken jegyzett papirokat az ottani hivatalos tőzsdei árfolyam-jegyzékben feltüntetett értékkel kell számítani. Az 1918. évi XI. törvény megalkotásakor Ausztriával a legszorosabb gazdasági kötelékkel voltunk összekötve. Természetes volt tehát, hogy Ausztriával szemben más szabályt állítottunk fel, mint más idegen állammal szemben. Ma azonban ezek a kötelékek felbomlottak. Ezidőszerint semmi ok nincs arra, hogy a különleges elbánást fentartsuk. Sőt lehetetlen is a szabály változatlanul való fentartása, mert az az Ausztria, amelyet a törvény értett, ma már nincs is. Annak pedig nem volna semmi értelme, hogy fentartsuk a szabályt a volt Ausztria bármelyik részére. De nincs is erre szükség, mert a helyzet kialakulása után a szakasz 4. bekezdésében megadott felhatalmazás alapján a célszerűnek és kívánatosnak mutatkozó rendelkezést a pénzügyminiszter bármikor megteheti.
A másik módosítás az, hogy a javaslat az értékpapirokat kibocsátó intézeteket kötelezi arra, hogy az általuk kibocsátott értékpapirok forgalmi értékére vonatkozólag a pénzügyi hatóságok megkeresésére felvilágosítást adjanak. Ez a rendelkezés lényegében az eljárás megrövidítését célozza. Az olyan értékpapirokra nézve ugyanis, amelyeket a tőzsdén nem jegyeznek, a féllel való megegyezés vagy szakértő meghallgatása útján kell a valóságos forgalmi értéket megállapítani. A féllel való megegyezést megkönnyíti az, ha a pénzügyi hatóság a valóságos értékre nézve olyan megbízható felvilágosítást kap, mint amilyet maga a kibocsátó intézet adhat, amely a dolog természete szerint a legéberebb figyelemmel kíséri értékpairjainak kelendőségét és értékét. Ezen az úton a legtöbb esetben mellőzhető lesz a szakértői becslés. Ha pedig a féllel nem lehet megegyezni, a vállalat nyilatkozata a szakértői becslést is pótolja vagy legalább annak alapjául szolgálhat.
A javaslat 32. §-a csak egy szükséges kiegészítéssel, de egyébként változatlanul veszi át az 1918. XI. évi törv. 50. §-át. Rendelkezései tehát további megokolást nem igényelnek, s egyéként is ugyanazt az alapelvet követik, amely az összes értékelési szabályokon átvonul, hogy lehetőleg a felekkel egyetértésben állapíttassanak meg a szolgáltatások értékei. A kiegészítés arra vonatkozik, hogy olyan esetekben, amikor az ügylet lebonyolítása előtt egyáltalán nem lehet megbízható támpontot találni a szolgáltatások megközelítő pontossággal való megállapíthatására, lehetővé tétessék az, hogy a követelés elévülésének veszélye nélkül be lehessen várni az ügylet lebonyolítását. Az eddig érvényes szabály ugyanis csak a pótilleték kiszabásának elévülését függesztette fel az ügylet végleges lebonyolítástól számított 5 évig. A pótilleték kiszabása azonban csak ott lehetséges, ahol alapilletéket is vetettek ki. A régi szabály mellett tehát, ha nem akarta a pénzügyi hatóság az illeték elévülését megkockáztatni, bármilyen erőszakos módon, esetleg a legcsekélyebb tájékoztató adat nélkül is kénytelen volt illetéket kiszabni. A módosítás azonban lehetővé teszi, hogy a kiszabás az ilyen esetekben az ügylet teljes lebonyolítása után helyesen és véglegesen legyen megállapítható.
A javaslat 33. §-a a visszatérő szolgáltatások értékelésére vonatkozó szabályokat foglalja össze. Az örökké tartó, a meghatározott időre, valamint a bizonytalan időre kikötött szolgáltatások értékelése szempontjából a javaslat változatlanul vette az 1918. évi XI. törvény 51. §-ának rendelkezéseit. Az életfogytig tartó szolgáltatások értékelése kérdésében azonban a javaslat eltér a régi rendszertől. Az illetéki szabályoknak eddig az volt a rendelkezése, hogy az életfogytig tartó szolgáltatásokat mindig az évi szolgáltatás összegének tizszeresével kell számbavenni, tekintet nélkül arra, hogy a szolgáltatást élvező milyen korú. Az ilyen szabályozás azonban számos méltánytalanságnak lehet a forrása. Már itt előre bocsátjuk, hogy a haszonélvezet értékelése szempontjából ugyanezeket a szabályokat kell alkalmazni, mert a törvényjavaslat a haszonélvezetet az értékelés szempontjából úgy tekinti, mintha a haszonélvezett vagyon jövedelme a haszonélvezőt illető visszatérő szolgáltatás volna. Gyakori eset, hogy az elhunyt férj vagyonát túlélő özvegye haszonélvezi. A haszonélvezet értékét mindenkor a vagyon értékének felében kell számítani, vagyis úgy, mintha annak 5%-os kamatait az özvegy még tíz éven át élvezné. Minél öregebb tehát a haszonélvező, annál valószínűtlenebb, hogy még tíz évig fogja a hasznokat húzni. S valóban gyakran meg is esik, hogy a haszonélvezet után kiszabott illeték törlését kéri, mert a haszonélvezet alig pár évig tartott. Az ilyen méltánytalanságok elkerülése céljából már az 1918. évi XI. törvény megalkotásánál megfontolás tárgya volt, nem kellene-e más és pedig a német birodalmi öröklési adó rendszerére áttérni, amely az életfogytig tartó szolgáltatások értékelését a szolgáltatást élvező életkorának figyelembevételével állapítja meg. Akkor nem tért el a törvényalkotó a régi szabályoktól azzal az indokolással, hogy a mi viszonyaink mellett a bemondott életkorok helyességének ellenőrzése annyi munkát róna a kiszabó hivatalokra, hogy ennek a munkatöbbletnek elkerülése kívánatos és pedig annál is inkább, mert ennek a rendszernek elfogadása a szabályokat bonyolultabbá tenné. A kérdést most ismét megfontolás alá véve, arra a megállapodásra jutottunk, hogy mégis kívánatosabb a német rendszer elfogadása. Arról nem is lehet vita, hogy ez a rendszer a méltányosságnak jobban megfelel. Másrészről figyelembe kell venni azt is, hogy a javaslat szerint az állag örököse mindenkor az örökölt vagyon valóságos értéke után tartozik illetéket fizetni, tehát ma már nem áll az az érv, hogy amennyivel az egyik fél, a haszonélvező, nagyobb vagy kisebb érték után fizetne illetéket, viszont a másik fél, az állag örököse terhére kiszabandó illeték alapja nagyobb vagy kisebb összeggel apad és így a haszonélvező életkorának figyelembevétele csupán az illeték fizetési kötelezettségének áttolását eredményezné. Ma úgy áll a dolog, hogy a haszonélvező illetékterhének növelése a kincstárnak haszna, s így - ha ezt el lehet érni, - az erre szüksége rendelkezéseket meg is kell tenni. Különösen meg kell ezt tenni most az illeték fokozatossá tétele folytán, mert a haszonélvezetnek a haszonélvező életkorának figyelmen kívül hagyása mellett az öregebb haszonélvezők esetleg egész jövedelmüket ráfizethetik az illetékre, míg a fiatalok meg nem érdemelt könnyítést kaphatnak. Végül a járadék vagy haszonélvezők életkorának ellenőrzése talán kevesebb nehézségekbe fog ütközni, mint gondolnánk és a 10 éves korhatárok kitűzése mellett nem is lesz rá gyakran szükség. Mindezek a megfontolások arra indítottak, hogy a javaslatban az életfogytig tartó szolgáltatások értékelése szempontjából a régi szabályokkal szakítva, a német rendszert fogadjuk el. A szorzókra nézve az alsó és felső határ megegyezik, azonban a javaslat a 65 éven felül nem követi a német rendszert, amely itt 5 éves korhatárokat állapít meg, hanem ellenkezőleg, nagyobb, 15 éves keret beállítása mellett hamarább eljut a legmagasabb, az értékelésre befolyással levő korhoz. Ennek megfelelően a szorzók beállítása is némikép változik.
A szorzók emelése következtében ezután gyakrabban következhetik be az, hogy a szolgáltatás élvezője rövidebb ideig él, mint ahány évi szolgáltatást kellett alapul venni a szolgáltatás értékének megállapításánál. Gondoskodni kellett tehát arról is, hogy amennyire lehet, a túlságos mélténytalanságok elkerülhetők, illetve helyreigazíthatók legyenek. Ezt oly módon véltük elérhetőnek, hogy a javaslat kimondja, hogy abban az esetben, ha a szolgáltatásokat élvező félannyi ideig sem élt, mint ahány évi szolgáltatást kellett az illeték alapjául venni, a kiszabott illeték a félértéknek megfelelően helyesbíttessék.
Ennek természetes következménye azonban, hogy viszont annak a félnek illetékét, akinél ugyanezt a szolgáltatást az illeték alapjából le kell vonni, az ő hátrányára lehessen megváltoztatni. Nem lehet ugyanis megengedni azt, hogy a kincstár mind a két oldalon elveszítse az illetéket.
Az 1918. évi XI. tc. megfelelő rendelkezéseit továbbá abban az irányban is ki kellett egészíteni, hogy a házasság tartamára terjedő szolgáltatások értékelésénél az idősebb házastárs életkorát kell a számításoknál irányadónak venni, mert a házasság már az egyik házastárs halálával megszűnik, tehát logikusan csak az idősebb házastárs haláláig tartónak lehet tekinteni, minthogy a vélelem általában az, hogy az idősebb fog előbb meghalni.
Ennek a rendszerbeli változásnak következményei egyébként a 33. § 5. és 6. pontjában foglalt új rendelkezések, amelyek a rendszer természetének felelnek meg és bővebb indokolást nem igényelnek.
Már előbb említettük, hogy a haszonélvezet értékelése szempontjából ugyanazokat a szabályokat kell alkalmazni, mint a visszatérő szolgáltatások értékelésénél. A javaslat 34. §-a tartalmazza az erre vonatkozó rendelkezést, amely az 1918. évi XI. törv. 52. §-ával teljesen megegyezik.
Az illeték kezelésére vonatkozó szabályok nagyrészt olyanok, amelyeket a leghelyesebb rendeleti úton megoldani. Igy szabályozta legutóbb az 1889. évi 436/P. M. sz. pénzügyminiszteri rendelet, amely utasítás a mai napig érvényben van, s csak részletekben módosította azt az 1918. évi XI. törv. végrehajtása tárgyában kiadott 1918. évi 88.000. sz. rendelet. A kormánynak az a véleménye, hogy a részletes kezelési utasítást ezentúl is rendeleti úton szabályozza. A reform befejezése után ugyan teljesen új kezelési szabályok kiadására lesz szükség, mégis a törvényt csak a legfontosabb kezelési elvek leszögezésével szabad megterhelni és a pénzügyminiszternek szabad kezet kell hagyni azon a téren, hogy a törvényben lefektetett főbb alapelvek szem előtt tartásával a szükséghez képest és a lehető legcélszerűbb módon alkossa meg azokat a szabályokat, amelyek mellett a törvényekben szabályozott közszolgáltatások befolyását biztosíthatja.
Ennek az elvnek szem előtt tartásával vette át a javaslat csak csekély változtatással az 1918. évi XI. törvénynek az eljárási szabályokat tartalmazó részét.
A 35. § tisztán stiláris eltéréssel tartalmazza az 1918. évi XI. törvény 86. §-ának az illeték kiszabására hivatott hatóságok megjelölésére vonatkozó szabályait. A kiszabásra való illetékesség kérdése kétségkívül olyan alapvető kérdés, amelyet magának a törvénynek kell szabályozni. Az illetékek kiszabására ezután is az adóhivatalokat kívánja a javaslat alkalmazni. Ha - különösen bonyodalmasabb jogviszonyokat szabályozó jogügyleteknél vagy nagyobb, összekuszált hagyatékoknál - az adóhivatalok ellen néha merülhetett is fel panasz, nagy általánosságban az illetékek kiszabására megfelelő, kielégítő képzettséget tanusítottak és amint általánosságban az adóhivatalok működéséről elismeréssel kell nyilatkoznunk, úgy az illeték kiszabása és kezelése terén sem lehet ellenük alaposabb kifogást tenni. Másrészről pedig az adóhivatalok vannak legközelebb az adózó felekhez, tehát a kezelés gyorsasága és közvetetlensége érdekében is lehetőleg meg kell maradnunk a régi rendszer mellett. A mai viszonyok között új illeték kiszabó hivatalok felállításáról beszélni sem lehet. A pénzügyigazgatóságok hatósága pedig oly nagy területre terjed ki, hogy az összes kiszabási és kezelési teendőnek oda központosítása a felekkel való közvetlen érintkezést nehezítené meg, s azonkívül a pénzügyigazgatóságok munkaterhét lényegesen növelné, anélkül azonban, hogy ezzel szemben az adóhivataloknál nagyobb mérvű személyzet megtakarítására számíthatnánk, mert a tisztán kezelési teendőket semmi esetre sem lehet másra, mint az adóhivatalra bizni.
Egy újabban, 1918-ban kiadott pénzügyminiszteri rendelet az adóhivatalok nevét állampénztárrá változtatta. Ez az elnevezés továbbra is megmarad. A javaslat tehát az újabb elnevezést használja és adóhivatal helyett mindenütt állampénztár nevet használ.
Arról, hogy az állampénztárak ellen eddig felmerült panaszok megszünjenek, hogy az állampénztárak ezen a téren is teljesen hivatásuk magaslatára emelkedhessenek, alaposabb kiképzésük lehetővé tétele útján és az állampénztárak szervezetének némi módosítása útján kívánunk gondoskodni. Ebből a célból a javaslat átmeneti intézkedései között kértünk a pénzügyminiszter részére felhatalmazást.
Vannak azonban olyan kezelési, eljárási szabályok, amelyek nem kizárólag a pénzügyminiszter hatósága alá tartozó hivatalokra szabnak kötelezettségeket s így ezeket magának a törvénynek kell szabályozni. Ezek a szabályok nagyrészt azonosak az 1918. évi XI. törvényben foglalt szabályokkal, azonban némely szabály ebből a törvényből kimaradt, s a gyakorlat mutatta meg, hogy habár ezek a szabályok nem is voltak olyan nélkülözhetetlenek, hogy hiányuk miatt a törvény végrehajtása veszélyeztetve lett volna, mégis célszerűnek mutatkozott ezeknek ebbe a javaslatba való beillesztése.
Ilyen szabály a 36. §, amely a haláleset felvételére hivatott hatósági közegeket arra kötelezi, hogy a haláleset felvételi íveket az adóhivatalnak megküldjék. Erre azelőtt az 1881. évi XXXIV. törv. 46. §-a kötelezte az illető közegeket. Az 1918. évi törvény azonban ilyen rendelkezést nem tartalmazott. Pótolta azonban ezt az örökösödési eljárásról szóló törvény végrehajtási utasítása, amely a haláleset felvételi ívek megküldését az adóhivatal számára szintén elrendeli. Ez az utasítás azonban az esetleges mulasztások megtorlásáról nem rendelkezvén, helyesebbnek látszik ezt a rendelkezést magában a törvényben elhelyezni és egyúttal a kötelesség elmulasztását büntetéssel is sújtani. A büntetést az 58. § állapítja meg.
Ugyanaz a szakasz rendelkezik az iránt is, hogy a bíróságok a kihirdetett végrendeleteket is küldjék meg az állampénztáraknak. Ere eddig nem volt szabály. Már pedig egyáltalán nem ritka eset, hogy végrendelet hátrahagyása esetén sem kell hagyatéki tárgyalást elrendelni, s ilyenkor a kincstárnak érdeke, hogy minél előbb a kezébe jusson a végrendelet, amely az illeték kiszabásánál igen becses adatokat szolgáltathat.
Hasonlóképen új szabályt tartalmaz a 37. § is. Az öröklési illeték törvényes mértékben, a teljes hagyaték után és a valódi érték szerint való befolyása első sorban a helyes leltározásnál dűl el. Ha a leltározásnál az örökhagyó összes vagyonát sikerül a leltárba felvenni és ha már ott sikerül a hagyatéki tárgyak valóságos becsértékét megállapítani, a kiszabás jóval könnyebb, kevesebb tárgyalást és pótlást igénylő lesz. Ami pedig a leltározásnál elkerüli a leltározó figyelmét, az csak a legritkább esetben, ha később az örökösök összekülönböznek, jut napfényre és így illeték alá. Fontos kincstári érdek tehát, hogy a pénzügyi hatóságnak módja és joga legyen a leltározásnál is jelen lenni és a kincstár érdekeit megvédelmezni. Egyrészt tehát ezt a jogot kellett a pénzügyi hatóságnak biztosítani, másrészt pedig, épen azért, hogy ezt a jogát gyakorolhassa, kötelezni kellett a leltározással megbízott közegeket, hogy a leltározás megkezdéséről az adóhivatalt is értesítsék. A pénzügyi hatóság feladata lesz és a végrehajtási utasítás fogja közelebbről meghatározni, hogy mikor és mi módon éljen ezzel a jogával. A leltározás emiatt késedelmet nem szenved, mert a leltározó közeg nem köteles semmiféle értesítést bevárni, a kitűzött időben a leltározást teljesítheti, akár jelen van a pénzügyi hatóság képviselője, akár nincs.
Gondoskodni kíván azonban a törvény arról is, hogy a képviselője jelenléte nélkül tartott leltározás is lehetőleg alapos legyen. Ma a leltározás rendszerint abban áll, hogy a leltározó jegyzékbe veszi azokat a vagyonrészeket, amelyeket az örökösök neki megjelölnek. Nyomozás, kérdezősködés ritkán fordul elő, s hogy megtörtént-e vagy sem, arról az iratok között adat a legritkább esetben található. Különösen feltűnő, hogy még a vagyonosabb örökhagyók leltárába is csak lényegtelen értékű butorzatot, ékszert vagy ruha- és fehérneműt szoktak felvenni. Konkrét eseteket jelentettek, ahol a leltárban egyáltalán nem volt butorzat kitüntetve, holott a hagyatékhoz egy teljesen felszerelt szálloda tartozott, és a kincstár kiküldöttjének jelentése alapján megindult egyezkedési eljárás során az örökösök a butorzat értékét 500.000 K-ban fogadták, illetve vallották be. Egy másik esetben pedig a 18.000 K-val leltározott butorzat értékét az örökösök megfelelő kiegészítés után 200.000 K-ban fogadták el.
Az 1918. évi XI. törv. végrehajtási utasítása a hagyatéki kimutatásra új mintát állapított meg. Ebben a mintában a bevallandó vagyontárgyak és azok a szolgáltatások, amelyek a hagyatékban maradt vagyonértékeken kívül még szintén öröklési illeték alá esnek, külön rovatokban fel vannak tüntetve. A törvény ennek a kimutatásnak kitöltését rendelte el, azonban csak az illetékkiszabás céljaira. A kimutatás ellen több közjegyzői kamara emelt kifogást. A legfőbb s egyedül helytálló érvük az volt, hogy a leltározás már a hagyaték tárgyalása előtt megtörtént, nekik nem áll módjukban új leltározást tartani, már pedig a kimutatás kitöltése vagy egyszerű lemásolása a leltárnak, és ebben az esetben fölösleges, vagy pedig újra kellene az örökösökkel a leltározást megejteni, ami a legtöbb esetben nem vezetne célra, mert a hagyaték tárgyalásakor már éppen az ingó vagyon alig volna megtalálható. Az egyes kamarák egyéb, papirhiányra felesleges aprólékoskodásra stb. alapított kifogásainak figyelmen kívül hagyása mellett ez az egy ok vezetett arra bennünket, hogy az 1918. évi törvény rendelkezéseit ebben a pontban is módosítsuk. A hagyatéki kimutatás kiállítását nem lehet elengedni. Nem lehet a kincstár érdekében belemenni abba sem, amit különösen a kassai közjegyzői kamara hangoztat, hogy az egész kimutatás mellőzésével elégedjék meg a kincstár a hagyaték-tárgyalási jegyzőkönyv másolatával, amely minden szükséges adatot tartalmaz. Ezzel a jegyzőkönyv-másolattal a kincstár érdekei egyáltalán nincsenek megvédve. Hisz éppen maga a közjegyzői kamara azzal érvel az ingó vagyontárgyak részletező kimutatása ellen, hogy ingó vagyon a hagyatékok 5%-ában van csak, tehát felesleges ezért az 5% ért minden más hagyatéknál a kimutatást kitölteni. És éppen ez az érvelés a legfontosabb érv amellett, hogy a kimuatást igenis követelni kell. Mert a hagyatéki tárgyalás alkalmával tényleg ilyen ritkán van ingóság, de a valóságban a hagyatékok legalább 95%-ban van ingó agyon és pedig nem ritkán jelentékeny ingó vagyon csak a tárgyalási jegyzőkönyvben nincs. Már pedig a törvény éppen azt akarja elérni, hogy a valóságban meglévő hagyaték a tárgyalási jegyzőkönyvbe is bekerüljön és illeték alá vonassék.
Az előbb kifejtett okokból azonban célszerűbbnek látszott azt elrendelni, hogy a hagyatéki leltárt készítse el a leltározással megbízott közeg a hagyatéki kimutatásnak készült nyomtatványon. A kimutatás minden rovatát legyenek kötelesek az örökösök kitölteni, még akkor is, ha a rovat fejében megjelölt vagyontárgyak nincsenek is, amely esetben határozottan be kell jegyezni, hogy ilyen vagyontárgy vagy ilyen természetű szolgáltatás stb. nem volt. A határozottan feltett kérdésnek, különösen ha a leltározó az örököst a valótlan adat bejelentésének súlyos következményeire is figyelmezteti, bizonyára meg lesz az a hatása, hogy ezentúl a hagyatékok 5%-a helyett azok 80%-ában lesz ingó vagyon is.
Ugyancsak a netalán bevallatlanul maradt ingóságok előkerülését célozza az a rendelkezés is, amely a közjegyzőt kötelezi, hogy az örökösöket még a tárgyaláson is figyelmeztesse az eltitkolás súlyos következményeire. Itt van ugyanis az örökösöknek utoljára alkalmuk arra, hogy minden káros következmény nélkül adhassanak őszinte bevallást. Ami a tárgyalás után derül ki, az már el volt titkolva, ezzel már a kincstárt akarták megrövidíteni, tehát az eltitkolás megállapítása után azok, akik azt elkövették, nem érdemelnek kíméletet és a törvény nem is kívánja őket tovább kímélni.
Olyan esetekben, ha az örökösök nem kérnek hagyatéki tárgyalást és hivatalból sem kell az örökösödési eljárást megindítani, és ennek dacára sem adnak az örökösök kellő időben bevallást, módot kell adni a kincstárnak arra, hogy a hagyatékot a felek mulasztása dacára kinyomozhassa. Erre a célra állította be a javaslat a 37. § 6. bekezdésébe azt a rendelkezést, amely az 1881. évi XXXIV. törv. 49. §-ában eddig is megvolt, amelyet azonban az 1918. évi XI. törv. nem vett át. Csupán a felek birságolása ugyanis nem látszik elég célravezetőnek különösen azért, mert ez az eljárás, különösen a mai nehéz viszonyok között igen hosszadalmas, és így alkalmas arra, hogy a hagyaték néhány bírság kiszabása alatt eltelt időközben teljesen eltünjék és annak mibenléte és értéke teljesen megállapíthatlan legyen, míg gyors és erélyes nyomozás alapján a hagyatéki vagyon még kinyomozható és az illeték megállapítható lesz.
Ha az örökösök maguk kérik a hagyaték leltározását, a kincstár érdekeinek megóvása céljából elegendő, ha biztosítjuk a jogát arra, hogy a leltározáshoz képviselőt küldhessen, továbbá ha a leltározó közeget arra kötelezzük, hogy a leltárt a hagyatéki kimutatás felhasználásával készítse el. A leltározást azonban nem minden hagyatéknál kell elrendelni. Az örökösödési eljárásról szóló 1894. évi XVI. tc. 35. §-a részletesen felsorolja azokat az eseteket, mikor hivatalból, a 36. § pedig azokat, amikor kérelemre kell a leltározást elrendelni. De éppen azokban az esetekben, amikor a legkönnyebb a hagyatékot eltitkolni, vagyis ha csupán ingó hagyaték van és az örökösök nagykorúak, a leltározást csak kérelemre lehet elrendelni. Ha tehát maguk az örökösök nem kérik, nincs leltározás, és így a kincstárnak nincs módja arra, hogy érdekeit a leltározáshoz kiküldött képviselője útján megoltalmazhassa.
Az 1881. évi XXXIV. t. felhatalmazza a pénzügyi hatóságot, hogy olyan esetekben, mikor az örökösök a kiszabott határidőn belül nem adtak vallomást, a közigazgatási hatóságok útján nyomozza ki a hagyatékot. Ezzel a felhatalmazással azonban a pénzügyi hatóságok talán sohasem éltek. Kétségtelen ugyanis, hogy az alatt a négy-öt hónap alatt, amely az örökhagyó halálától a nyomozás megindításáig eltelt, az örökösöknek elegendő alkalmuk volt lehetetlenné tenni az örökség kinyomozását. Más, célra vezető megoldást kellett tehát keresni.
Az 1894. évi XVI. t.- 36. § e) pontja az örökhagyó hitelezőjét feljogosítja arra, hogy leltározást kérhessen. Ennek célja nyilvánvalóan az, hogy a leltározás során megállapítható legyen, maradt-e olyan vagyon, amelyből követelése kielégíthető, és ki örökölte ezt a vagyont. A kincstár helyzete teljesen azonos az ilyen hitelező helyzetével. Az örökölt vagyont az öröklési illeték terheli. A kincstárnak, mint az öröklési illeték követőjének tehát jogot kell adni arra, hogy a követelésének alapján megállapíthassa, ha maguk az örökösök ezt nem teszik. Ez a rendelkezés módot ad a kincstárnak arra, hogy még a hagyaték tárgyainak eltüntetése előtt kívánhassa nem csupán a leltározást, hanem a hagyatéki vagyon megfelelő biztosítását is, és így az igazságos adóztatás érdekében az ingó vagyon eltitkolása sok esetben megakadályozható lesz.
A 37. § utolsó bekezdése végül gondoskodni kíván arról, hogy már a leltározásnál lehetőleg a valóságos forgalmi értékek állapíttassanak meg. A leltár lévén az előbb kifejtettek alapján az egész öröklési illeték talpköve, alapja, kívánatos, hogy ez szilárd, biztos legyen és alkalmas arra, hogy annak alapján legyen az illeték kiszabható. Az értékelési szabályokat eddig az 1894. évi XVI. törv. 41. és 42. §-ai szabályozták. Az ingatlanokra vonatkozó szabályokat kiegészítette, illetve módosította az 1914. évi LIV. t. 27. §-a. Ezek a szabályok azonban nem egyeznek a javaslat értékelési szabályaival. Ezeket a szabályokat tehát mellőzni és helyettük azt a szabályt kellett felállítani, hogy a leltározás alkalmával ennek a törvénynek az értékelésre vonatkozó szabályait kell alkalmazni. A törvénybe nem való, de itt megemlítjük, hogy a pénzügyminiszternek lesz gondja arra, hogy a leltározó közegek ezeket a szabályokat annak idején megkapják, hogy a törvény által reájuk rótt kötelezettségüknek kellő formában eleget tehessenek.
A 38-39. §-okhoz
A 38. és 39. §-ok a hagyatékok bejelentésére vonatkozó szabályokat tartalmazzák. A szabályok lényegében változatlanul az eddig érvényben volt rendelkezéseknek felelnek meg. Csupán az örökösödési bizonyítványt illetőleg tartalmaz a 39. § világos szabályt abban az irányban, hogy az örökösök akkor is tartoznak a hagyatékot az örökhagyó halála után három hónapon belül bejelenteni, ha örökösödési bizonyítványt kértek. A javaslat azért helyezkedett erre az álláspontra, mert tudvalévő dolog, hogy az örökösödési bizonyítványt csak olyan vagyontárgyakra szokták kérni, amelyeket bírói jogsegély nélkül megszerezni nem lehet Így első sorban az ingatlanokra, bekebelezett követelésekre, letétbe lévő értékpapirokra stb. Ellenben az olyan vagyontárgyakra, amelyeket egyszerűen birtokba vehetnek, örökösödési bizonyítványt nem kérnek. Nem lehet tehát a kincstár érdekében kiszabás alapjául az örökösödési bizonyítványt elfogadni, s így e mellett még az örökösöket arra is kötelezni kell, hogy az örökösödési illeték kiszabhatása-végett a hagyatéki kimutatást is kiállítsák és annak hiányos vagy szabálytalan volta esetén a megfelelő következményeket is viseljék. Különösen szükséges ez a javaslat törvénnyé válása esetén, amikor a rendes örökösödési eljárásban a törvény igyekszik a valóságos hagyatékot kinyomozni, tehát már az igazságos adóztatás érdekében elmulaszthatatlan, hogy a bíróság által nem tárgyalt hagyatékoknál is elkövessen mindent abból a célból, hogy a tényleges hagyaték kerüljön illeték alá.
Az élők között kötött vagyonátruházási jogügyletek bejelentésére vonatkozó szabályokat az eddig fennállott és helyesnek bizonyult módon foglalja össze a 40. §.
Ha a vagyonátruházás vagy átszállás tárgya ingatlan, adóbizonyítványt is kell csatolni, amelynek alapján megállapítandó nagyrészt a törvényszerű legkisebb érték, másrészt a közönséges forgalmi érték. A törvényjavaslat - éppúgy mint az 1918. évi XI. törvény, - az illeték fizetésére kötelezett feleket kötelezi az adóbizonyítván becsatolására. Teszi ezt azért, hogy a kivetést meggyorsítsa és a kiszabó hivatalokat a bizonyítványok beszerzésére fordítandó munkától megkímélje. Sok jogosult panasz volt azonban a hatóságok ellen amiatt, hogy a felek a bemutatásra kitűzött határidőn belül nem tudták az adóbizonyítványt megszerezni. Hogy ennek a panasznak elejét vegye, a javaslat külön kötelezi az adóbizonyítvány kiállítására hivatott közegeket, hogy a bizonylatokat legkésőbb három nap alatt állítsák ki és szolgáltassák ki úgy a feleknek, mint megkeresésre a pénzügyi hatóságoknak. Ennek a kötelességüknek elmulasztása esetén az 58. § szerint rendbírsággal is sujthatók.
Az adóbizonyítványba eddig rendesen a törvényszerű legkisebb értéket szokták bejegyezni. Ennek azonban semmi értelme nincs, mert a törvényszerű legkisebb értéket a kiszabó közegek az adók, illetve adóalapok nyomán maguk is ki tudják számítani. Szükséges azonban, hogy a viszonyokat közvetlenül ismerő hatóság azt írja be, hogy a közönséges forgalmi érték mennyi. Ez a becslés ugyan magában még nem bizonyíték az ingatlan értékét illetőleg, azonban igen becses támpont arra nézve, hogy a fél által bevallott érték helyes-e vagy sem, s esetleg alapul szolgálhat a szakértői becslés elredelésére.
A szakasz utolsó bekezdése minden kétely eloszlatása céljából kimondja, hogy az adóbizonyítvány illetékmentes és kiállításáért semmiféle díjat nem lehet szedni, mert ennek a beszerzése nem a fél, hanem a kincstár érdeke és így nem volna méltányos még költséggel is terhelni.
A 42-43. §-okhoz
A javaslat 42. és 43. §-ai közelebbi rendelkezéseket tartalmaznak a hagyatéki terhek igazolására nézve. A javaslat csak a főelvet, t. i. azt állítja fel, hogy a bizonyító adatokat a fél tartozik szolgáltatni. A közelebbi részletek az utasításra tartoznak. Egyébként az, hogy mit, mivel lehet bizonyítani, szabad mérlegelés tárgya kell, hogy legyen és ebben az irányban a törvény közelebbi szabályokat nem tartalmazhat, mert az csak arra lehet alkalmas, hogy a feleknek esetleg indokolatlan zaklatását idézze elő.
A javaslat 44. §-a megfelel az 1918. évi XI. törvény 93. §-ának és azokat az eseteket sorolja fel, amelyekben a felek különféle, az illeték kiszabását vagy esedékessé válását megállapító körülményeket bejelenteni tartoznak.
A javaslat minden intézkedése arra irányul, hogy a kincstárnak módja legyen különösen az ingó vagyont kinyomozni és illeték alá vonni. Ez a törekvés természetesen úgy a kincstár bevételeinek növelése szempontjából, valamint az igazsgágos adóztatás érdekében is. A javaslat az ingatlanokat ismét súlyosabb megterhelés alá vonja, amely megterhelés alól ezek nem menekülhetnek. Csak természetes tehát, hogy minden lehetőt el kell követni arra, hogy az ingó vagyon, különösen az értékpapirokból vagy követelésekból álló ingó vagyon ne kerülhesse el az adóztatást. Már pedig a pénzintézeteknél elhelyezett ingó vagyon rendszerint elkerüli az illetéket, hacsak az örökösök között viszály nem támad, vagy az örökhagyó minden vagyonáról nem végrendelkezett.
Az 1918. évi XI. t. alapjául szolgáló javaslat csupán az illeték biztosítása céljából a 77. §-ban olyan rendelkezést kívánt felvenni, hogy a pénzintézetek ne adhassák ki a náluk letétben lévő értékeket addig, míg az örökösök nem igazolták, hogy azokat az öröklési illeték alá bevallották. Az országgyűlés pénzügyi bizottsága azonban ezt a rendelkezést is visszautasította. Erre a rendelkezésre azonban az öröklési illeték szempontjából feltétlenül szükség van. Ez a javaslat tehát a 65. §-ban az akkor elvetett rendelkezést újból felveszi, de egyuttal még egy lépéssel tovább is megy. A 44. § 7. pontjában kötelezi az ilyen intézeteket, hogy a nála letétben lévő értékekről rövid határidő alatt jelentést tegyen a pénzügyi hatóságnak.
Valószínű, hogy ez ellen a javaslat ellen különféle kifogást fognak tenni. Különösen azzal fognak érvelni, hogy ezzel azt fogjuk elérni, hogy az ilyen értékeket kiviszik az országból, és ezzel nagyobb közgazdasági kárt okozunk, mint amennyit az illeték befolyása esetén a kincstár nyerhet. Ez a kifogás azonban alig lehet helytálló. Első sorban az itt élő adózóknak feltétlenül szükséges, hogy vagyonuk itt legyen elhelyezve is, mert a külföldön elhelyezett vagyonához nehezebben és nagyobb költséggel férhet hozzá, és azt még sem lehet feltételezni, hogy az adózól nagy tömege csupán a magyar államkincstár megcsalhatása végett egész életében hajlandó lesz a nagyobb költséget és körülményességet vállalni, semhogy értékeit továbbra is az országban tartaná. Azonkívül számításba kell venni azt is, hogy a külföldön sem lesznek az adóktól és illetékektől mentesítve. Schweiz már megadóztatja az oda menekült külföldi tőkét. A német birodalom pedig a legutóbb hozott öröklési adótörvényben a területén lévő összes vagyont adó alá vonja, tekintet nélkül arra, hogy az örökhagyó milyen állampolgár és hol lakott, s amellett a pénzintézetekre nézve ugyanazt a szabályt állította fel, mint melyet a javaslat tervezett a most tárgyalt pontban. Általában várható, hogy az összes államok végtelenül felszaporodott adósságaik következtében kénytelenek lesznek hasonló intézkedéseket tenni, s így rövidesen rossz üzletnek bizonyulna ily módon bujni ki az öröklési illeték fizetése alól.
Ezek a megfontolások indítottak bennünket arra, hogy a 44. § 7. pontjában felsorolt rendelkezéseket javasoljuk. A 8. pont beiktatására ugyanezek az okok indítottak.
A javaslat is fentartja azt a rendszert, hogy bizonyos egyszerűbb esetekben járó kisebb összegű illetéket bélyegjegyekkel kell leróni. A készpénzben való beszedés ugyanis több munkával és költséggel jár. Apró-cseprő kis illetékek tehát esetleg több költséget okoznának, mint amennyi befolyik a kincstárba. Az értékhatárt, ameddig az illetéket bélyegjegyekkel kell leróni, már az 1918. évi törvény 100 K-ban állapította meg. Ezt a határt fenntartja a javaslat is. A lerovás módját a törvény pontosan megszabja, és pedig oly módon, amely a feleknek a legkisebb zaklatásával és a legkevesebb fáradságával jár. Részletesen rendelkezik a javaslat különösen a jóváhagyás alá eső jogügyletek bélyegjegyekben lerovandó illetékekről. Ebben az irányban az 1918. évi XI. törvény életbelépteig határozott szabályok nem voltak, s a bírói joggyakorlat sem alakult ki egyöntetűen. A javaslat megengedi, hogy az ilyen jogügyletek után járó illetéket is az általános szabály szerint róják le. Minthogy azonban a jóváhagyás megtagadása esetén a lerótt bélyeg visszatérítését kérheti a fél, s minthogy ez körülményesebb és hosszadalmasabb eljárást von maga után, úgy a felek, mint a kincstár érdekében módot kellett nyujtani arra, hogy a lerovás csak a jóváhagyáskor történjék meg. A jóváhagyás hatósági cselekmény lévén, amelynél a fél rendesen nincs jelen, a megoldásnak az a módja látszik legcélirányosabbnak, ha a fél a bélyegjegyet a jóváhagyó hatóságnak beszolgáltatja és ez ragasztja fel a jóváhagyás után az okiratra. A javaslat a leletezést és a kiszabás útján való beszedést lehetőleg mellőzni kívánván, megtiltja a jóváhagyást a bélyeg lerovása előtt. Tekintettel arra, hogy a bélyegben lerovandó illeték összege elég mérsékelt, ez a tilalom számbavehető károsodással a felekre nézve nem járhat.
A készpénzben fizetendő illeték beszedése körül a javaslat fentartja az edig érvényben volt szabályokat. A fizetési meghagyás kézbesítésére vonatkozó rendelkezést azonban módosítani kellett. Az 1918. évi XI. törvény 96. §-a ugyanis - pénzügyi bizottság által módosított szövegével - kivétel nélkül minden határozat és fizetési meghagyásnak a pósta útján való kézbesítését rendelte el. Ezt a rendelkezést azonban nem lehetett végrehajtani, úgy hogy az 1918. évi 88.000 sz. végrehajtási utasítás bevezető része utasította a pénzügyi hatóságokat, hogy a kézbesítést ezentúl is a régi szabályok szerint végezzék. Mindazok az okok, amelyek lehetetlenné tették a kizárólagos pósta útján történő kézbesítést, ma is fennállanak. Azért a javaslat a kézbesítés szabályozását egyáltalában a pénzügyminiszterre bízza. Elvégre a félre nézve teljesen mellékes az, hogy ki szállítja hozzá a fizetési meghagyásokat, a lényeges csak az, hogy olyan kezekbe kerüljön a fizetési meghagyás, hogy a fizetőköteles azt idejében kézhez kapja és magát minden joghátránytól megóvhassa. A 47. § tehát csak azt állapítja meg tüzetesen, hogy kinek a kezeihez történhetik a kézbesítés szabályszerűen. Ebből a szempontból a javaslat az új perrendtartásnak a kézbesítésre vonatkozó rendelkezéseit vette mintának.
A javaslat végül az eddig érvényes szabályoknak egy hiányát kívánta pótolni, Igen gyakrwan előfordul, hogy a fizetési kötelezett lehetetlenné igyekszik tenni a kézbesítést. Különösen olyan esetekben, amikor a kiszabáshoz feltétlenül szükséges adatok beszerzése nehézségekbe ütközik és a kiszabás emiatt az elévülési határidőhöz közel jut, igen könnyen ki lehet mesterkedni az elévülést. Az ilyen mesterkedésekkel szemben eddig a kincstár védtelen volt. A javaslat ezt lehetetlenné akarja tenni az által, hogy a pénzügyi hatóságokat ügygondnok kirendelésére is felhatalmazza. Ez természetesen csak kivételes eszköz, amelynek alkalmazása tárgyában a végrehajtási utasítás fog részletesebben rendelkezni. Az ügygondnok kirendelése természetesen költséggel jár, amelyet a fél tartozik viselni akkor, ha az ő magaviselete, - értve ez alatt különösen a fizetési meghagyás átvételének megtagadását, bujkálást, stb. - kényszerítette a hatóságot arra, hogy ehhez a végső eszközhöz nyuljon.
A fizetési határidőt megállapító 48. §, a befizetés módját szabályozó 49. §, és a kereskedelmi kamat fizetését elrendelő 50. § rendelkezései teljesen megfelelnek a mai jogállapotnak s így különösebb indokolásra nem szorulnak.
A 52-53. §-okhoz
Az 52. és 53. §-ok a jogorvoslatokat szabályozzák teljesen úgy, amint azt az 1918. évi XI. törv. 101. és 102. §-ai szabályozták. A 53. §-t azonban a javaslat - minden kétely megelőzése céljából - kiegészíti a régi bélyegszabályok 6. §-ának azzal a rendelkezésével, hogy abban a kérdésben, vajjon valamely vagyonátszállás vagy átruházás után jár-e és mennyi illeték, a közigazgatási bíróságon kívül más bíróság előtt eljárásnak helye nincs.
Általános szabályként mondja ki a javaslat azt is, hogy a panasznak halasztó hatálya nincs, azonban tekintettel arra, hogy a törvény életbelépte után sokszor igen nagy összegű illetékeket kellene befizetni, amelyet azután a fél csak hosszú idő után és nagy kamatveszteséggel kaphatna vissza, módot akar nyujtani arra, hogy a fél ne legyen köteles az illetéket befizetni, hanem oly módon biztosíthassa, hogy egyrészt a panasz elintézése után mindenféle hosszabb eljárás nélkül vagy a kincstár kapja meg a véglegesen megállapított illetéket, vagy a fél juthasson ismét értékei birtokába hosszadalmas eljárás nélkül. A javaslat maga csak az elvet mondja ki, megfelelő s célszerű kivitelének módozatait majd külön kiadandó rendelet fogja szabályozni.
A vagyonátruházási illeték behajtására nézve a javaslat épúgy, mint az 1918. évi XI. törv. 103. §-a tette, a közadók kezeléséről szóló törvény rendelkezéseit rendeli alkalmazni, azzal az eltéréssel, hogy az intést mellőzi. A gyakorlatban azonban csakúgy, mint eddig, a végrehajtási rendelet intézkedni fog arról, hogy méltánylást érdemlő esetekben a zálogolást intés előzze meg, hogy a jóhiszemű fél a zálogolási költségektől mentesíthesse magát.
A javaslat 55. §-a a részletfizetési kedvezményekről rendelkezik. A rendelkezés lényegében megfelel az 1918. évi XI. törvény 104. §-ának, csak mellőzi azt a rendelkezést, hogy bizonyos esetekben a pénzügyminiszter köteles kamatmentes részletfizetést engedélyezni. A részletfizetés mindig kedvezményes, úgyszintén a kamatmentesség is. A kedvezménynek pedig természetében fekszik az, hogy jogként nem követelhető. A pénzügyminiszter bizonyára a kincstár jól felfogott érdekében óvakodni fog attól, hogy egy adóalanyt tönkre tegyen, ha tehát az adózó ilyen veszélyt tud bizonyítani, a kedvezményt meg fogja adni, nem szükséges tehát erre törvénnyel kötelezni.
Az eljárási szabályok állapítanak meg különféle határidőket. Ezeknek a határidőknek számítása körül felmerülhető mindenféle kételyt akar megelőzni a javaslat 56. §-a, amely megfelel az 1918. évi XI. törvény 81. §-ának és az új polgári perrendtartás megfelelő szabályainak. A javaslat kiegészíti még ezeket a szabályokat azzal, hogy fizetéseknél, továbbá posta útján is teljesíthető bejelentéseknél jogorvoslatoknál stb. a fél a határidőt betartotta, ha a a fizetést, vagy írásbeli közleményt a határidő utolsó napján póstára adta, habár az a pénzügyi hatósághoz később érkezett is. A póstára adás napját azonban kétely esetében a fél tartozik bizonyítani.
A közteherviselés, az adófizetés polgári kötelesség. Az állam minden polgárának érdekében áll fenn, minden polgárának kötelessége tehát a fenntartásához hozzájárulni. Az adótörvények kötelessége a teherviselést oly módon szabályozni, hogy mindenki az ő teherviselőképessége arányában járuljon hozzá a fentartáshoz. A polgároknak viszont kötelességük a törvények által rájuk rótt kötelezettségüknek lelkiismeretesen eleget tenni. Az adóerkölcs fejlett vagy fejletlen volta rendkívül fontos tényező abból a szempontból, vajjon az adótörvények megfelelnek-e a céljuknak, biztosítják-e az államnak a fentartásához szükséges anyagi eszközöket vagy sem. Sajnos, nálunk az adóerkölcs igen gyenge. A fináncot kijátszani, a törvény szerint járó adó alól kibújni, nálunk nem szégyen, nem megbecstelenítő cselekmény, hanem virtus. Népünknek ezt a jellemvonását menteni nem lehet, de magyarázni igen.
Egész a mult század közepéig rendes adókat a magyar állam nem szedett. Esetről-esetre ajánlották meg az egy-egy hadjáratra vagy más rendkívüli célokra szükséges öszegeket. Azokat az állandóbb természetű szolgáltatásokat, amelyeket segély címén (subsidium, contributio, dica, rovás, tallagium) szedtek, legnagyobb részben a jobbágyok és a városi polgárok fizették, míg a nemesek görcsösen ragaszkodtak adómentességükhöz. Időnként a Habsburg házból származó királyok igyekeztek ezt az adómentességet megszorítani, minthogy azonban ezt a megszorítást az országgyűlés útján, amely a nemesekből állott ki, nem bírták keresztül vinni, önkényűen vitték keresztül s így adóztatásuk a rendek felfogása szerint törvénytelen volt és forma szerint tényleg az is volt. Csak az 1848. évben mondották ki végre a közteherviselés elvét, azonban adórendszert már nem tudtak alkotni, mivel a szabadságharc leverése után az önkényuralom következett, amely Magyarországra egyszerűen kiterjesztette az osztrák adótörvényeket. Ez is törvénytelen volt és amellett a beszedett adó a gyűlölt elnyomó zsebébe folyt, magunk szolgáltattuk az elnyomásunkhoz szükséges eszközöket. Ily körülmények között valóban hazafiság volt az adófizetés megtagadása. Emellett ez meg is felelt a magyarság közérzületének. Nem lehet tehát csodálni, hogy az önkényuralom megszűnése után, habár akkor már az adófizetés volt a hazafiság, nem tudott beleszokni a magyar a lelkiismeretes adózásba. Míg a magyarság adóerkölcse ezeknek a messze irányuló visszanyúló okoknak a hatása alatt romlott, addig a bevándorolt idegen elemek túlnyomó része különben is alacsony erkölcsi színvonalon állván, szintén nem tartotta becsületbeli kötelességének az őt befogadó és tápláló állam terheiben való osztozást és üzletszerűen rövidítette meg ott, ahol lehetett. Ez a példa pedig még növelte az adóerkölcs hanyatlását.
Az államnak a jelen indokolásunk általános részében vázolt viszonyok között mindent el kell követnie, hogy a köztartozások a lehető legpontosabban és a törvényben előszabott mértékben befolyjanak. A hosszú háború alatt az erkölcsök minden téren romlottak, nem lehet tehát arra számítani, hogy az adózás terén mutatkoznék javulás. A törvényhozónak tehát más eszközökhöz kell nyulni, amelyek az adók befolyását előmozdítják. Ilyen eszköz a mulasztások és szándékos károsítások büntetése.
Büntetéseket a törvények megsértőire azelőtt is minden törvény tartalmazott. Ez természetes dolog, mert ellenkező esetben csak az fizetne adót, aki akar, s így az állam rövidesen tönkre menne. Azonban az eddigi büntetések nem voltak elegendő hatással. Gondoskodni kell tehát arról, hogy ezentul a büntetésekj olyanok legyenek, amelyektől való félelem az adózót kötelességének lelkiismeretes és pontos teljesítésére sarkalja.
A törvény kétféleképen sérthető meg. Mulasztással vagy tudatos és szándékos, előre megfontolt olyan cselekményekkel, amelyeknek az a célja hogy az állam tudomást se szerezhessesn arról, hogy valakivel szemben követelése keletkezett, vagy ha az állam erről tudomást szerzett is, a követelés mértékéül szolgáló körülményeket tudatosan úgy elpalástolni, hogy a követelés a törvényben megállapított mértéken alul számíthassék ki és fizettessék be.
A mulasztások rendszerint csak arra az eredményre vezetnek, hogy az állam később kapja meg a követelését, vagy hogy olyan munkát kénytelen végezni, amelyet megtakaríthatott volna, ha az adózó törvényben megszabott kötelezettségének pontosan eleget tett volna. Az ilyen mulasztást sem szabad megtorlatlanul hagyni, mert ez is kárt okoz az államnak. A megtorlás azonban itt csak addig a mértékig jogosult, amily mértékig ez a követelések rendszeres befolyásának biztosítása céljából szükséges.
Mulasztást úgy a fizetésre kötelezett fél, mint a törvény végrehajtása körül közreműködő hatóság is követhet el. Ennek megfelelően a büntetést is kétféleképen kell megállapítani. A fél mulasztása a kincstárnak rendesen nagyobb károkat okozhat s azért jogosult a nagyobb büntetés is.
A javaslat a fél mulasztását épen úgy kivánja büntetni, mint ahogyan azokat eddig büntették. Az 57. § szószerint veszi át az 1918. évi XI. törv. 82. §-át. Ez a szakasz tehát bővebb indokolást nem igényel.
Az említett törvény azonban a hatóságok mulasztásának büntetéséről nem gondoskodott. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy ilyen büntetések kiszabhatásának jog nélkül a pénzügyi hatóság munkáját a többi hatóságok lassusága vagy felületessége nagyon hátráltatja. Az 58. § tehát általános elvként kimondja, hogy azt a hatósági közeget, aki a törvényben reá rótt kötelezettségének nem tesz eleget, rendbírsággal lehet büntetni. A rendbírság összegét a törvény mérsékelten állapítja meg, 10 K-tól 200 K-ig. A birság magasságát a mulasztás mérvéhez s különösen ahhoz képest, hogy az illető közeg ritkábban vagy gyakrabban követett-e el hasonló mulasztást, a pénzügyi hatóság fogja kellő mérlegeléssel megállapítani. A főbb eseteket, amikor ilyen rendbírság kiszabásának helye van, a szakasz fel is sorolja, azonban ez a felsorolás nem kimerítő, lehet más olyan eset is, amikoir a rendbírság kiszabásának helye lehet.
A bírság kiszabásakor gyakran nincs abban a helyzetben a pénzügyi hatóság, hogy az összes körülményeket méltányolhassa. Ezért megtörténhetik, hogy a kiszabott bírság nem áll arányban az elkövetett mulasztással, tehát nem méltányos. Módot ad tehát a javaslat arra, hogy az ilyen, csupán mulasztás miatt kiszabott bírságokat méltánylást érdemlő okokból le lehessen szállítani akkor is, ha a szoros jog szerint kiszabásuk ellen kifogást tenni nem lehet. Átvette továbbá a törvényjavaslat a törvénykezési illetékeknél már hosszú idő óta fennálló azt a szabályt, hogy aki az illetéket és a bírság mérsékelt részét a fizetési meghagyás kézbesítése után azonnal befizeti s így bizonyítékát szolgáltatja annak, hogy mulasztása nem volt a kincstár megrövidítésére irányozva, a bírság egy részének fizetése alól minden további kérelem nélkül szabadulhasson. A javaslat ezt a kedvezményt a 15 napon belül való fizetés esetére szorítja és a jog szerint járó bírság felére terjeszti ki. A határidőnek, valamint a teljes illeték és a fél bírság befizetésének bármely okból való elmulasztása esetén az adózó már csak kivételes kedvezményképen, az előbb említett méltánylást érdemlő körülmények bizonyítása mellett kérheti a bírság mérséklését.
A bírságok megállapítása természetesen a jogosság szempontjából is megtámadható. Ilyen címen a javaslat a rendes jogorvoslati rendszert tartja fenn és a felek számára a közigazgatási bíróság előtti eljárást biztosítja.
Mulasztásokat nemcsak a közigazgatási hatóságok, hanem a bíróságok is követhetnek el. A bírói függetlenség elvének tiszteletben tartásával a javaslat ilyen esetekben a mulasztó bíró és bírósági tisztviselő felelősségre vonását, vagy megbüntetését a pénzügyi hatóságok jogköréből teljesen kizárja és egyedül a bírák és bírósági tisztviselők fegyelmi felelősségét szabályozó törvények szerint való eljárás igénybevételét engedi meg.
A mulasztásoknál súlyosabb természetű megsértése a törvénynek, ha az adózó felek szándékosan és tudatosan olyan cselekményeket követnek el, amelyek a kincstár megtévesztését célozzák oly célból, hogy ezáltal teljesen vagy részben menekülhessenek az illeték fizetése alól. Az ilyen tudatos és szándékos illetékrövidítés eddig jövedéki kihágásnak minősült. A javaslat készítésénél azonba komoly aggályok merűltek fel abban az irányban, vajjon a kincstár érdekeinek megóvására elegendő eszköz-e az, amit eddig a jövedéki kihágások büntetésére szolgáló eljárás nyújt a kincstárnak.
A jövedéki eljárás egyik főszabálya, hogy a nyomozás megejtése után a kihágás elkövetésével gyanusított félhez, ha a kihágás gyanuja alaposnak látszik, kérdést kell intézni, vajjon a legkisebb birság lefizetésére hajlandó-e, s ha erre hajlandónak mutatkozik, az eljárást be kell szüntetni. Ha tehát a fél látja, hogy a büntetés alól nem menekülhet, egyszerűen felajánlja a bírságot és minden egyéb következmény alól menekül. Ha pedig reménye van arra, hogy a körülmények megfelelő csoportosítása mellett a bíróság nem tudja megállapítani a szándékosságot és így a büntethetőséget, szabad folyást enged a dolgoknak, és az eredmények azt mutatják, hogy csak ritkán marasztal el a biróság valakit jövedéki eljárásban, holott nyilvánvaló, hogy jövedéki kihágást számtalanszor követnek el. Végül a jövedéki kihágásban való elmarasztalás nem is megbecstelenítő büntetés. Sem hivatalvesztés, sem a polgári jogok gyakorlásának felfüggesztése nincs hozzá kapcsolva, csupán a pénzügyi törvények zárnak ki egyes kedvezményszerű jogokból olyanokat, akiket jövedéki kihágásban bűnösnek találtak és megbüntettek. Az ilyen büntetés tehát nem alkalmas arra, hogy az adózókat a kincstár megrövidítésétől elriassza. Már pedig ezentúl, amikor az adókat kénytelenek vagyunk a teherviselő képesség legszélső határáig emelni, s így az adózók most igazán súlyos terheket lesznek kénytelenek viselni, feltétlenül gondoskodni kell arról, hogy az eddig is elégtelennek bizonyult eszközöket más, megfelelő eszközzel cseréljük fel. Megjegyezzük, hogy erre nem csupán az illetékek, hanem az összes közszolgáltatások terén gondoskodni kell. A kormány tehát elhatározta, hogy a jövedéki eljárás rendszerével szakítani fog, és a kincstár szándékos megkárosításának cselekményét közönséges bűncselekménynek minősítve, ezeket a cselekményeket a büntetőtörvények szerint fogja megbűntettetni.
Az, aki a tények eltitkolásával, elferdítésével, jogügyletek szinlelésével vagy más módon tudatosan és szándékosan megrövidíti a kincstárt, csalást követ el. Ez a cselekmény nyilván haszonlesésből történik. Tehát a közfelfogás szerint csak azért nem megbecstelenítő cselekmény, mert a kárt nem az egyes polgár, hanem az állam szenvedi, amelyet a polgárok hajlandók zsarnokuknak tekinteni, ha a vele szemben fennálló kötelezettségük teljesítésére szorítja őket. Ezt a köztudatot ki kell irtani. Az állam nem önmagáért, hanem polgáraiért, polgárai jóléteért áll fenn. A fennállásához feltétlenül szüksége anyagi eszközöket feltétlenül meg kell szereznie. Ha nem teljesíti mindenki pontosan adózási kötelezettségét, az ily módon fedezetlenül maradt hiányt az állam mégis kénytelen megszerezni, tehát esetleg kénytelen az adót felemelni, s így az egyik adózó által az államtól elvont összeget a többi becsületesen adózó polgár lesz kénytelen megfizetni. A kincstár csalója tehát végeredményben nemcsak a kincstárt, hanem más polgártársát is megkárosítja. Nem jogosult tehát az a felfogás, amely az adócsalást más közönséges csalással szemben kevésbé megbecstelenítő bűncselekménynek tekinti. Ehhez kell igazodni természetesen a büntetésnek is. A büntetés súlyosbításával kapcsolatban természetesen gondoskodni kellett arról is, hogy az eljárás kellő biztosítékot nyújtson abban az irányban, hogy a polgárok alaptalan zaklatásoknak kitéve ne legyenek. Ebből a célból külön törvényjavaslatot terjesztünk elő, amely a büntetéseket és az eljárási szabályokat a modern büntetőjogi elveknek és az általános büntetőtörvény rendszerének megfelelően szabályozza. Abban a reményben, hogy ez a javaslat is törvénnyé válik, az előttünk lévő törvényjavaslat már nem jövedéki kihágásnak, hanem adócsalásnak nevezi azokat a cselekményeket, amelyek tudatos és szándékos elkövetésével az illeték fizetésére kötelezettek a törvényszerű illeték alól teljesen vagy részben menekülni akarnak.
A javaslat 61. §-a részletesen sorolja fel ezeket a cselekményeket. A felsorolás csupán annyiban tér el az 1918. évi XI. törvény 85. §-ától, amennyiben nem minősíti adócsalásnak a hagyatéki kimutatás beterjesztésének elmulasztását. Kihagyta ezt a pontot a javaslat azért, mert a javaslat 37. §-ának 6. bekezdése szerint a kimutatás beterjesztésének elmulasztása esetén a kincstárnak módjában van hivatalból leltároztatni és a leltározás folyamán elkövetett cselekmények már a szakasz többi pontjai alá eshetnek.
Lényegében nem büntetés ugyan, azonban a büntetendő mulasztások következménye az, hogy az, akinek mulasztása, tehát törvényt sértő magaviselete folytán valaki kárt szenvedett, ezért a kárért felelősséggel is tartozik. Erre vonatkozó általános rendelkezést eddig az illetéktörvények nem tartalmaztak. Nehogy ebből az a következtetés vonassék le, hogy a mulasztó hatósági közegek csupán a 200 K-ig terjedhető rendbírsággal volnának sújthatók akkor is, ha mulasztásukkal - pl. a jóváhagyás alá tartozó jogügyletek bemutatásának elmulasztásával - a kincstárnak százezrekre menő károkat okoztak, a javaslat a kártérítésre is kötelezi őket. Az elévülési időt pedig ezekre a kártérítésekre hosszabb időben kellett megállapítani, mert a rendes, 5 évi elévülési idő alatt rendszerint meg sem lehet állapítani, hogy a kincstárt érte-e kár, mert a kár a legtöbb esetben az által áll elő, hogy a fél terhére az illetéket elévülés miatt ki sem lehet szabni.
Az eljárás megrövidítése céljából a javaslat a marasztaló határozattal szemben csupán egy fokú a közigazgatási birósághoz idézendő panasz jogorvoslatot enged.
Az 1918. évi XI. törvény abból a célból, hogy a kincstár lehetőleg a tényleges hagyatéki vagyon után kapja meg az illetéket, egy új intézményt hozott be, amely eddig a mi illetékrendszerünkben ismeretlen volt. Ez a felfedező eskü behozatala. Az 1918. évi törvény életbelépte óta ugyan már csaknem másfél év múlt el, eddig azonban a felfedező esküt még egyetlen esetben sem rendelték el, aminek oka a lefolyt esztendő rendkívüli voltában keresendő. Az új törvény alá tartozó hagyatékokra még a bejelentési határidő sem telt le, amikor a bomlasztó forradalmi események bekövetkeztek. A népköztársaság alakulási idejében a hatóságok és különösen a bíróságok rendesen nem működhettek és mire némi kis rend állott volna be, kitört a bolseviki, kommunista rabló garázdálkodás, amely az állami életet az egész vonalon megbénította, szétrombolta. A kommunizmus bukása után pedig az ország nagy része oláh megszállás alatt állván, a hatóságok nagy része még mindig nem vehette fel működésének rendes fonalát. Így tehát ma még egyáltalán nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ennek az újításnak eredményeiről beszámolhassunk. Azok az okok azonban, amelyek a volt pénzügyminisztert ennek az intézménynek behozatalára indították, ma is teljes mértékben fennállanak, sőt annyiban még szaporodtak is, amennyiben a súlyosabb büntetés behozatala esetén még egy lehetőséget kell adni arra, hogy az adózó magába térjen és esetleg elkövetett hibáját jóvátesse. A felfedező eskü erre is alkalmas, amennyiben a fél ennek a folyamán még egyszer alkalmat nyer arra, hogy őszinte, becsületes vallomást tegyen és ezáltal a megbecstelenítő büntetésből meneküljön.
A javaslat 63. §-a az 1918: évi XI. törvénynek a felfedező esküre vonatkozó 75. § át csaknem szószerint veszi át, s így a fentieken kívül további indokolásra szükség nincsen.
A 64-67. §-okhoz
A javaslat 64., 65., 66. és 67. §-ai csaknem teljesen változatlanul vétettek át az 1918. évi XI. törvényből.
A 64. §-nak célja az, hogy eloszlattassék minden nézeteltérés abban az irányban, vajjon van-e joga a pénzügyi hatóságnak vagy a félnek bizonyos tények vagy körülmények bizonyítása céljából a bíróságok közreműködését igénybe venni.
A 65. § célja első sorban az, hogy a kiszabott illeték tényleg be is fizettessék, hogy a feleknek maguknak legyen érdekében azt minél hamarabb befizetni. Ezért tiltja a hagyaték átadását addig, amíg az öröklési illeték kellően biztosítva nincs. De másrészt előmozdítani kívánja azt is, hogy az ingó vagyon nagyobb mértékben kerüljön bevallásra. Ezt a célt szolgálja az a rendelkezés, hogy a biztosító társaságok a kifizetendő életbiztosítási összegből 20%-ot visszatarthatnak. A tapasztalat szerint ugyanis a biztosító társaságok ezzel a jogukkal élnek, s minthogy a visszatartható összeg rendesen meghaladja a fizetendő illetéket, a felek nemcsak bevallják a biztosítási összegeket, hanem emellett még az illetéket is lehetőleg befizetik, hogy a biztosítási összeghez minél előbb hozzájuthassanak.
A pénzintézeteknél letétben lévő értékekre nézve az 1918. évi XI. törvény hasonló rendelkezést nem tartalmazott, mert az annak alapjául szolgáló javaslat erre vonatkozó rendelkezéseit a pénzügyi bizottság nem fogadta el, attól tartván, hogy ez a rendelkezés közgazdasági téren nagyobb károkat fog okozni, mint amennyi hasznot az illeték növekedése a kincstárnak hozhatna. A volt képviselőház pénzügyi bizottságának ezt az aggályát nem ismerjük el alaposnak. Elvégre az országban élőknek csaknem teljesen lehetetlen ingű vagyonukat külföldön tartani, mert ez olyan állandó költséggel terhelné meg őket és annyi munkát, nehézséget okozna nekik, hogy ezt az állandó kellemetlenséget aligha vállalnák csak azért, hogy értékeik egy részét az öröklési illeték alól elvonják, illetve elvonásukat megkönnyítsék. Viszont általános érdekekből is gondoskodni kell és gondoskodni fogunk arról, hogy az ingó vagyon az országból könnyedék ki nem vonulhasson. Azokat a rendelkezéseket tehát, amelyek bizonyára hathatósan közreműködnek arra, hogy az ingó tőke minél nagyobb mértékben öröklési illeték alá kerüljön, újból felveszi a javaslat. Teszi ezt annál is inkább, mert akkor, amikor az el nem titkolható ingatlan vagyon terhét növeli, lehetetlen - és a kormánynak nem is szándéka - elzárkózni attól, hogy az ingó vagyon a lehetőséghez képest szintén illeték alá vonassék és ebbeli igyekezetében nem szabad egyoldalu bankérdekek előtt meghátrálnia.
A 66. § megfelel az 1918. évi XI. törvény 78. §-ának. Célja az, hogy bizonyos kétes esetekben a bizonyítási teher ne a kincstárt, hanem a felet terhelje. Ezek a rendelkezések az eredeti osztrák szabályokban benn voltak, de a hivatalos összeállításból kimaradtak és nálunk feledésbe mentek. Az 1918. évi törvény ezeket felújította és a javaslat is fenn kívánja őket tartani. Csupán a 2. bekezdésnek az élők között létrejött bizonyos ajándékozási ügyletekre vonatkozó rendelkezései maradtak ki, aminek magyarázata az, hogy a javaslat az ajándékozási ügyleteknek öröklési illeték alá vonására vonatkozó rendelkezéseket lényegesen módosítani szándékozik és az új szabályokkal ez a bekezdés ellentétben állana.
A kiszabott illeték jogosságát és helyességét csak a határidőhöz kötött fellebbezéssel lehet megtámadni. Vannak azonban olyan körülmények, amelyek a jogorvoslati határidő eltelte után merülhetnek fel, de olyan természetűek, hogy a kincstárnak az illeték megtartásához való jogát megszüntetik. Ilyen okok pl. ha az örököstől az örökölt vagyont vagy annak egy részét az örökhagyó olyan adósságai fejében veszik el, amelyről az örökség megnyilta idejében tudomásuk nem volt, vagy ha az ajándékozó az ajándékot visszavonja, vagy végül, ha az ügylet, amely után az illetéket kiszabták, eredetieg érvénytelennek bizonyul. Gondoskodni kellett tehát, hogy ilyenkor a felek a később bekövetkezett körülmény alapján a jogorvoslati határidő eltelte után is kérhessék a be nem fizetett illeték törlését vagy helyesbítését, vagy a már befizetett illeték visszatérítését. Ezeket a rendelkezéseket vette át a javaslat az 1918. évi XI. törvény 79. §-ából, mindössze azzal a módosítással, hogy az ingó vagyon átruházására vonatkozó rendelkezés ebből a javaslatból kimaradt, mivel ez a törvény az ingó vagyonátruházást nem is vonja illeték alá.
Uj rendelkezés azonban ennek a szakasznak a 4. pontja. Azáltal ugyanis, hogy a javaslat 33. §-a a visszatérő szolgáltatás, valamint a haszonélvezeti szolgalom értékelésénél az élvező életkorát kívánja figyelembe vétetni, a fiatalabb özvegyekre súlyosabb illetékterhet hárít. Kimondja továbbá a 33. § 4. pontja, hogy az özvegységet is életfogytig tartónak kell tekinteni. Ezeknek a szabályoknak merev alkalmazása azonban nagyon méltánytalan lehet akkor, ha az özvegy újból férjhez megy és emiatt az özvegyi haszonélvezet még életében megszűnik. A javaslat tehát rendelkezik arról, hogy ilyen esetben az illetéket a valóságos haszonélvezet értékéhez képest helyesbíteni kell. Az állag örökös terhére kiszabandó illetékre az özvegyi haszonélvezet illetéke befolyással nem lévén, ebben az irányban semmiféle rendelkezésre sincs szükség.
Az öröklési illeték célja a haláleset folytán beállott gazdagodásnak illeték alá vonása. Annak a kérdésnek bírálata, hogy jogos-e és mennyiben ennek a gazdagodásnak adó vagy illeték alá vonása, teljesen felesleges, mert ez az adóteher eddig is megvolt, és ha meg nem lett volna is, az állam mai nehéz helyzetében feltétlenül be kellene hozni. Abból azonban, hogy az öröklési illeték a haláleset folytán bekövetkezett vagyonszerzést, gazdagodást kívánja adó alá vonni, az következik, hogy jogosan csupán az örökhagyó halála után fennmaradt vagyont szabad az illetékkel megróni. Ezzel szemben azonban már az 1918. évi XI. törvény több olyan ingyenes vagyonszerzést is az öröklési illeték alá vont, amely már az örökhagyó életében megtörtént, sőt egyes esetekben teljesen foganatba is ment. Ennek az álláspontnak okát abban találjuk, hogy ha kizárólag az örökhagyó halála után található vagyona esnék öröklési illeték alá, ennek az illetéknek megtakarítása céljából az örökhagyó még életében szétosztaná vagyonát gyermekei vagy más örökösei között. Ennek a veszélynek ezelőtt is ki volt téve a kincstár, de most fokozottabb a veszély, mert az illetéknek az örökölt vagyon értékének nagysága szerint a fokozatosság tett kulcsa mellett nagy érdeke az örökösnek, hogy minél kisebb legyen a haláleset folytán reá átszállott vagyon értéke. Tartani lehetett tehát attól, hogy az öröklést meg fogják előzni és az átszállandó vagyont ajándékozás útján már előre kiadják az örökösöknek.
Ezek az okok vezettek arra, hogy az 1918. évi XI. törvény 1. § 3., 8. és 9. pontjai bizonyos ajándékozásokat öröklési illeték alá vontak. Ezzel kapcsolatban azonban ezeket az ajándékozási illeték alól felmentették. A törvény fennállásának rövid tartama alatt azonban arra a tapasztalatra jutottunk, hogy ez a megoldás nem volt szerencsés. Azóta ugyanis számos ajándékozás történt, egyrészt kifejezetten azzal a kikötéssel, hogy az ajándék az örökrészbe betudandó lesz, tehát nem esik ajándékozási illeték alá, részben a haszonélvezet fentartásával, amely esetben szintén nem lehet ajándékozási illetéket kiszabni. Már most egyrészt a nyilvántartások nehézkes, sok munkát okozó, de mégis megbizhatlan volta miatt félő, hogy ezeknek nagy része az öröklési illetéket is el fogja kerülni, másrészt éppen a mai rendkívüli viszonyok miatt éppen nincs kizárva, hogy akkorra, mire az öröklési illeték kiszabására sor kerülhet, az örökhagyó és az örökös egyaránt elszegényedhetnek, az ajándékozott vagyon is elkallódhat, az ingatlanok idegen kézre kerülnek és a ki sem szabható illeték biztosítható nem lévén, behajtására nem sok remény lehet. Végül az államnak éppen most van a legnagyobb szüksége bőséges bevételre s így nem szabad olyan ingyenes vagyonátruházások illetékét elengedni, amelyek már ma foganatba is mennek.
Mindezeket megfontolva, a javaslat eltrt az 1918. évi XI. törvény rendszerétől és minden ajándékozást annak létrejöttekor von illeték alá. De biztosítani akarja azt is, hogy az ajándékozások által az illeték fokozatosságát meg ne hiusíthassák. Ezt pedig csak úgy lehet elérni, hogy azokat az ajándékokat, amelyeket az örökös az örökhagyótól még életében kapott oly módon, hogy ez az ő öröklésének megelőzése volt vagy lehetett, az öröklési illeték alapjába is beszámítsuk. A kétszeres illetékezés elkerülése céljából azonban az ajándékozás után kivetett és esetleg befizetett illetéket be kell számítani. Ezáltal az örökösök érdeke meg van védve, mert az ajándékozási illeték az öröklési illetékkel teljesen azonos elvek szerint van szabályozva, s így a törvény csak az egyenlő teherviselés elvének szerez érvényt. Ellenkező esetben ugyanis az egyes esetekben egyenlőtlen és így igazságtalan adóztatások állanának elő. Ha pl. egy örökhagyónak két gyermeke van, akik közül az egyik hozomány címén 100.000 K-t előre kikapott, s így az örökhagyó halálakor még meglévő és a két örökös között felosztandó 500.000 K-ból már csak 200.000 K-t kap, míg a másik, aki addig semmit sem kapott, 300.000 K-t örököl, az első 200.000 K után 4%-kal 8.000 K-t, a másik pedig 300.000 K után 5%-kal 15.000 K-t tartoznék fizetni. Feltéve, hogy az első a hozomány kiadásakor fizetett is a 100.000 K után már 3%-kal 3.000 K illetéket, ez összesen csak 11.000 K, s így ez az örökös ugyanazon összegű gazdagodás után 4.000 K-val kevesebb illetéket tartoznék fizetni, mint a másik. A törvény rendelkezései szerint azonban mind a két örökös terhére egyaránt 300.000 K után vettetnék az illeték, s amennyiben ez egyik már fizetett 3.000 K illetéket, ezt a terhére most kiszabott illetékből le kell vonni, s így végeredményben mint a két örökös teljesen egyenlő terhet viselt.
Ismételten felvetették ez ellen az elv ellen azt, hogy nem méltányos az esetleg évtizedek előtt kapott ajándékoknak bevonása, mivel sok esetben az előre kapott összeg már el is veszhetett. Ezzel szemben azonban áll az is, hogy más esetekben viszont az előre kikapott rész az eltelt idő alatt tekintélyesen meg is gyarapodhatott s ilyen esetben még méltánytalanabb volna az ilyen, bizonyára teherbíróbb örököst kisebb illetékkulccsal megróni.
Ezek a megfontolások vezettek bennünket akkor, amikor az 1918. évi XI. törvény 2. §-át módosítva vettük fel a javaslat 68. és 69. §-ában. Az elmondottakon kívül az eltérés csupán az, hogy az id. törvény 2. § 2. pontját mellőztük, mert annak rendelkezése félreértésekre adhatott alkalmat és a törvény egyéb rendelkezéseinek egybevetése mellett feleslegesnek is mutatkozik.
A javaslat 68. §-a változatlanul veszi át az 1918. évi XI. törv. 2. § 1., 4., 5., 6. és 7. pontjaiban foglalt rendelkezeseket. Ezeknek közelebbi indokolása tehát ezért is, de meg azért is felesleges, mert az ezekben a pontokban felsorolt szerzemények eddig is, a dolog természeténél fogva öröklési illeték alá estek.
A 69. § tartalmazza azokat a rendelkezéseket, amelyek az előre bocsátottak szerint az örökségből való előzetes kielégítések illeték alá vonását szabályozzák. A szakasz 1. pontja az olyan szolgáltatást számíttatja az örökrészhez, amelyet az örökösnek már eleve azzal a feltétellel adtak, hogy az örökségének terhére megy, annak idején abba beleszámítandó lesz. Ilyen szokott lenni pl. a leánynak kiházasítása alkalmával adott hozomány, a fiúgyermeknek önállósítása alkalmával az első berendezkedésre vagy az üzlet, foglalkozás megkezdésére szükséges tőke, stb. Ezekre nézve kétségtelen, hogy csaz az örökségből kiadott előleg, s így az öröklési illeték alá vonása meg nem támadható.
Az 1918. évi XI. t. 2. §-a az öröklési illeték alá tartozó ajándékozások között felsorolta a halál esetére szóló ajándékozást. Ilyen ajándékozást a magyar magánjog nem ismer, ilyent a polgári törvénykönyv tervezete nem is szándékozik szabályozni, Ez különben természetes is, mert az olyan ajándékozás, amelynek tárgyát az ajándékozott csak az ajándékozó halála után követelheti, lényegében nem más, mint hagyomány. Erre az álláspontra helyezkedik kifejezetten is az osztrák polgári törvénykönyv 956. §-a. Természetes következménye ennek, hogy az ilyen ajándékozás csak az ajándékozó halála után esik illeték alá, s így nem ajándékozási, hanem öröklési illeték alá esik.
A magánjogi és az illetékjogi szabályok között szükséges összhang megóvása végett ez a javaslat mellőzi az öröklési illeték alá eső ajándékozások közül a halál esetére szóló ajándékokat és ehelyett - nehogy kétely lehessen abban az irányban, vajjon ezek milyen illeték alá esnek, a 68. § 1. pontjában a hagyományokkal együtt említi fel ezeket.
Sokban hasonló az ilyen ajándékozáshoz az olyan, amikor a megajándékozott az ajándékozott dolog tulajdonjogát ugyan már az ajándékozó életében megszerzi, azonban annak birtokába csak az örökhagyó halála után juthat, mert az ajándékozó a dolog használatát vagy haszonélvezetét a maga vagy más számára fentartotta. A gazdagodás voltaképpen csak ekkor áll be. Ha tehát a megajándékozott az ajándékozó hagyatékából az ilyen fentartással már előzőleg tulajdonába került vagyontárgyakon kívül még egyebet is örököl, az összes gazdagodás csak mindezeknek a vagyontárgyaknak összeszámítása útján állapítható meg.
A 3. pont célja kizárólag az, hogy az örökség szétdarabolását megakadályozza. A súlyosabb illetékkulcsok mindenesetre kiváltják az adózókban azt a törekvést, hogy azokat megkerülhessék. Egyrészt tehát rábírhatják az örökhagyót, hogy mikor már halálát közeledni érzi, vagyona egy részét előre adja át örököseinek. Esetleg a bizonyítás lehetősége miatt még okiratot is állítanak ki. De még nagyobb a valószínűség, hogy csak szóbeli megegyezés jön létre és egyáltalán nincs kizárva, hogy nem is jön létre ilyen szerződés, hanem az örökösök fogják állítani annak létrejöttét, hogy ily módon a vagyon egy részét elvonhassák az illeték alól. Különösen tartani lehet ilyen műveletektől az ingó vagyontárgyak, elsősorban az értékpapirok körül, már pedig a törvénynek gondoskodnia kell arról, hogy épen ezek az értékek ne kerülhessék el az adóztatást, nehogy velük szemben az el nem rejthető ingatlanok túlságosan hátrányos helyzetbe kerüljenek. Ugyanez a rendelkezés az 1918. évi törvény 2. § 9. pontjában is megvolt. A javaslat azonban az időt, amelyen belül az ilyen ajándékozás öröklési illeték alá vonandó, három hónapról egy évre hosszabbítja meg. Ennek a meghosszabbításnak pedig az indoka az, hogy ez a rendelkezés csak irott malaszt maradna, ha megtartanók a háromhónapos határidőt. Az ellenőrzés ugyanis csupán a vagyonadó kivetésekre támaszkodhatik. Itt van az egyetlen megfogható adat, amelyből az illeték kiszabására hivatott hatóság arra következtethet, hogy az örökhagyó hagyatékából az értékpapirok vagy más ingó vagyon hiányzik. Mihelyt tehát ilyen esetekben az örökösök az ajándékozás időpontját a halál napjától számított három hónapnál régebbi időpontra tudják kitolni, az egész rendelkezés céltalanná válik. Ez a kitolás pedig lehetséges, mihelyt a bevallás és a halál napja között három hónapnál hosszabb idő telt el. Ellenben a legkisebb területre szorítható az által, ha ezt a határidőt egy évre hosszabbítjuk meg, mert a vagyonadóbevallást rendes körülmények között évenként egyszer be kell adni.
Az a körülmény, hogy az ilyen, öröklési illeték alá eső ajándékozásokra nézve közömbös az, hogy okiratot állítottak-e ki azokról, vagy sem, a dolog természetében leli magyarázatát. Az az ok, amely miatt egyéb ingó-ajándékozásnál a javaslat az okirat kiállításától teszi függővé az illetékkötelezettséget, itt nem forog fenn. Az öröklési illeték kiszabása céljából ugyanis az adózó magánviszonyaiba úgyis bele kell nyúlni. Itt tehát már nem lehet az adózóra nézve zaklatásnak minősíteni azt, ha még azt is meg kell neki mondani, hogy az örökhagyótól a fenti címeken kapott-e valamit és mit.
A 70-75. §-okhoz
A javaslat 70-75. §-aiban foglalt rendelkezések megfelelnek az 1918. évi XI. törvény hasonló rendelkezéseinek. Részletesebb indokolást tehát nem igényelnek.
Lényegében nem új a 76. § sem. Az 1918. évi törvény hasonló intézkedést tartalmazott a társasági szerződések illetékét szabályozó 65. §-ában, azonban ennek a javaslatnak szerkesztésénél célszerűbbnek láttuk ezt ott elhelyezni, ahol az örökhagyó illeték alá vonható vagyonának részletezését szabályozta a javaslat. Maga a szakasz épen ezért bővebb indokolást nem igényel. A rendelkezés célja az, hogy az üzletekben fekvő ingó és ingatlan vagyon ne kerülhesse el az öröklési illetéketé. A tapasztalat bizonyítja, hogy eddig a legnagyobb üzletek oly csekély értékkel kerültek az öröklési illeték alá, amely a valóságos értéknek tized-, sőt ötvenedrészét sem éri el. Rzen az állapoton csupán oly módon lehet segíteni, ha az örökösöket a vagyonmérleg és leltár bemutatására kötelezzük, de viszont arra való tekintettel, hogy a kereskedelmi törvény rendelkezései alapján kialakult gyakorlat megengedi azt, hogy a vagyontárgyakat a valóságos értéknél jóval alacsonyabban értékeljék, a pénzügyi hatóságnak lehetővé kellett tenni azt is, hogy a vagyonmérleg és leltár alapján a hagyatékba vont vagyontárgyak a valóságos értékkel vonassanak illeték alá.
A 77-79. §-okhoz
Teljesen egyeznek az 1918. évi XI. törvény 9-11. §-aiban foglalt szabályokkal a javaslat 77-79. §-aiban foglalt rendelkezések is.
Lényegében azonos elvek vannak kimondva a haszonélvezettel terhelt örökségek illetékezésére nézve a 80. §-ban is. Az 1918. évi törvény alapjául szolgáló javaslat ugyanis azt az álláspontot foglalta el, hogy az állag örököse terhére kiszabott illetéket akkor is meg kell fizetni, ha az állag örököse még a haszonélvező előtt meghal és így az örökölt dolog birtokába soha nem is juthatott. Ez a rendelkezés megfelelt volna a szigorú jogelveknek, mert az, aki végül az ilyen vagyon birtokába jut, csupán az állagörökös már megszerzett jogán juthatott a vagyonhoz s így az az illeték, amely ennek terhére ki volt szabva, hagyatéki teherként szállna reá. A kérdéses javaslat képviselőházi tárgyalása során azonban a pénzügyi bizottság ezt a merev szabályozást rendkívüli súlyosnak találta, mert ily módon az, aki végül a vagyon birtokába jut, esetleg több átruházási illetéket is kénytelen lenne egyszerre megfizetni, ami sokszor elviselhetetlen terhet róna rá. Figyelemmel tehát arra, hogy ez alá a szabály alá leginkább az ingatlanok esnek, amelyeknek jövedelme a súlyos teher fedezésére elegendő nem volna, s így az örököst esetleg az ingatlan elidegenítésére kényszeríthetné, a javaslat is módot keresett arra, hogy ennek a rendelkezésnek szigorúan enyhítsen és ne terhelje a vagyon tényleges birtokába jutó utolsó állagörököst elviselhetetlen illetékkel. Az 1918. évi XI. törvény most érvényes szövegének megállapításánál azonban nem lehetett a módosítás minden következményeit előzetesen alaposan átgondolni. Ebből azután olyan helyzet állott elő, hogy a gyakorlatban, különösen ha nem csupán a haszonélvezettel terhelt, hanem az állagörökösnek egyéb vagyona is együttesen szállott át az ő örököseire, sokszor szinte lehetetlen megállapítani, mennyi illetéket tartozik most már ez az örökös a haszonélvezettel terhelten reá szállott vagyon után fizetni. A kérdés alapos megfontolása után a javaslatban foglalt szöveg látszik legmegfelelőbbnek. A cél az, hogy az állagörökös valamelyes kedvezményt kapjon. Ha egyszerűen az az álláspont fogadtatnék el, hogy az újabb állagörökösnek az első örökhagyóhoz való viszonya szerint szabassék ki az illeték, egyáltalán nem lehetetlen, hogy az ilyen módon kiszabandó egyszeres illeték nagyobb lenne, mint amennyit az első állagörökös terhére kiszabott, valamint az újabb állagörökös terhére kiszabandó illeték együttvéve kitenne, ha ez utóbbinak az első állagörököshöz való rokoni viszonya szerint szabnák ki az illetéket. Ily módon a kedvezmény súlyosabb terhet róhatna a félre, mint amennyit a kedvezmény nélkül viselnie kellene. Azonkívül a vagyon szétválasztása következtében a fokozatosság elvének keresztülvitele is nehézségekbe ütköznék.
Minden ilyen nehézséget és viszásságot megszüntet azonban az a mód, hogy ilyen esetben a magánjogi elvek épségben tartásával az első illeték megfizetése elvben kötelezővé tétessék, azonban ebben a kivételes esetben a meghalt állagörökössel szemben mind végig „unda proprietas”-nak maradt örökség ne a teljes birtoklás esetén mutatkozó valóságos érték után rovassék meg az illetékkel, hanem csupán a haszonélvezet értékével csökkentett érték után. Ily módon minél tovább tart a haszonélvezet, annál kisebb összegre apad az illeték, s így annál kisebb hátrány hárul arra az állagörökösre, aki végül a vagyon birtokába jut és az illetéket fizetni fogja. Ez a módszer az illetékek megállapításánál semmi zavart nem okoz, mert csupán a haszonélvezett vagyon értékét kell tudni, továbbá a haszonélvező életkorát, ami már az első kiszabásnál meg volt állapítva. Ezzel a rendszerrel azután az állagörökösök sorában bekövetkezett többszörös változás mellett sem lehet semmiféle nehézség.
A 81. § azokról az esetekről rendelkezik, mikor az örökösök közül valamelyik az ő örökrészéről lemond. Itt időre kell bocsátani, hogy a javaslat szóhasználata nem egyezik meg teljesen a magánjogi kifejezésekkel. Az az eset ugyanis, amikor az örökös a javaslat szerint lemond anélkül, hogy megjelölné a személyt, akinek javára a lemondás történik, azonos azzal a jogcselekménnyel, amelyet a polgári jog az örökség visszautasításának nevez. A javaslat azonban arra való tekintettel, hogy a közönséges beszédben ezt a cselekményt is lemondásnak szokták nevezni, ezt a kifejezést vette át.
A dolog természeténél fogva ilyen esetben a lemondó vagy a visszautasító nem fizethet illetéket, hiszen nem gazdagodott és semmi befolyása nem volt arra, hogy más gazdagodjék. Ha azonban megjelöli azt is, akinek javára lemond, vagyis amikor a hagyatéki vagyon tényleges örököse csakis az ő jogán juthat a vagyonhoz, két eshetőség lehet. Lehet, hogy a kijelölt személy a kijelölés nélkül is örökölte volna a vagyont. Például ha két testvér közül az egyik lemond az atyjáról reá szállandó örökségről, törvény szerint az ő részét a testvére örökölné. Ha tehát ilyen esetben a lemondó feleslegesen meg is mondja, hogy ennek a testvérének javára mond le, a testvér tulajdonképpen nem az ő kijelölése alapján, hanem törvényes jogán jut a vagyonhoz. Nem volna tehát jogosult ebből az esetből két átszállást konstruálni. Ha azonban például három testvér közül egy lemond azzal, hogy az ő osztályrésze csak az egyik testvérnek jusson, lemondása folytán ez a testvér olyan vagyonhoz jut, mely különben nem jutott volna neki. A kijelölés nélkül ugyanis a vagyon fele-fele részben illette volna őket. Minthogy a kedvezményezett a vagyon kétharmadrészét szerezte meg, egyhatodrész a lemondó jogán jutott neki. A jogelveknek is megfelel tehát a javaslatnak az a szabálya, hogy ilyen esetben meg kell fizetni az öröklési illetéket is és azonkívül még ajándékozási illetéket is ki kel szabni a lemondóról reá szállott azon rész után, amely különben nem ő reá szállott volna.
Az utolsó bekezdés az 1918. évi XI. törvény 13. §-ából átvett jogszabály, amelynek célja az, hogy megakadályoztassék, hogy a lemondást a magasabb illetékkulcs megkerülésére használhassák ki.
A 82. § rendelkezései indokolást nem igényelnek. Aki nem örökölt, illetéket nem fizethet.
A 83. § az 1918. évi XI. törvény 68. §-ából vétetett át a javaslatba. Az első bekezdés indokolást nem igényel. A második bekezdés célja pedig az, hogy a kincstárnak biztosíttassék az öröklési illeték is. Egyéb szabály hiányában ugyanis azt, aki nem az öröklési jog címén, hanem az örökössel kötött szerződése alapján jut a hagyatékhoz vagy annak egy részéhez, öröklési illetékkel terhelni nem lehet. Ugyszintén nem lehetne ezzel megróni azt sem, aki öröklési jogát eladta, mert a hagyatékból már semmit sem kap. De különben is épppen az iloyen esetekben gyakran előfordulhat az, hogy az, aki nem győzte bevárni, mig az örökséghez a természet rendje szerint hozzájuthat, a vételárat is elkölti addig, mig az öröklés beáll, és így a kincstár követelése nagyon is kétséges lenne. Célszerű tehát ezt az illetéket a vevőre átrhárítani, aki ezt a vételár megállapításánál már szábaveheti. Az illeték kulcsát természetesen csupán az örökhagyó és az öröklésre jogosult között lévő kulcs szerint lehet kiszabni, mert a másik nem az öröklési, hanem kötelmi jog címén jut a vagyonhoz, s így az ő rokonsági viszonya egyátalán nem lehet irányadó.
Törvényes öröklés esetén az örökösök egymás közt egyenlő arányban örökölnének. Végrendelet hátrahagyása esetén pedig a végrendelet határozza meg, ki, mit örököl. Gyakori eset azonban, hogy az örökösök célszerűségi okból vagy egyéb okok miatt eltérnek ettől a rendtől és a hagyaték megosztására nézve maguk között egyezséget kötnek. Abból a magánjogi elvből, hogy az örökösök az örökhagyó halála percében lépnek annak jogaiba, az következik, hogy ettől a perctől fogva mindaddig, mig a hagyaték felett meg nem osztoznak, köztük vagyonközösség áll fenn. Az osztályegyezség téhát lényegében a vagyonközösség megszüntetése és így a következtesség azt kívánja, hogy az osztályegyezségre a vagyonközösség megszüntetésére nézve ugyanebben a törvényben megállapított szabályokat alkalmazzuk. Az alapelv tehát az, hogy az öröklési illetéket az osztályegyezség szerint kapott rész után kell kiszabni, ha ennek a tiszta értéke nem több, mint amennyit az illető örökösnek a törvényes vagy a végrendeleti öröklés szabályai szerint kapnia kellett volna. Ha azonban a megosztás folytán valamelyik örökös ennél a résznél többet kapott, a többlethez csakis élők között kötött jogügylettel juthatott, ez után tehát külön kell az illetéket megfizetni. Az osztályos egyezségek illetékezése egyébként a legnehezebb és a legtöbb jogvitára éppen ezek adnak leggyakrabban okot. Az egyes esetek rendkívül sokfélesége miatt nem is lehet a törvényben részletesebb szabályt alkotni, hanem csak a legáltalánosabb alapelvet lehet kimondani.
A szakasz 4. bekezdése lényegében ide tartozik azért, mert a legtöbb esetben azért adják el az ingatlant, hogy a hagyatékon könnyebben meg tudjanak egyezni, s a vételár felosztása történik az osztály egyezségben. Az 1918. évi XI. t. életbe lépte előtt az volt a szabály, hogy ilyen esetben az illetéket úgy kell kiszabni, mintha nem az ingatlan, hanem a vételár lett volna a hagyaték tárgya. Ez a szabály megfelel az osztrák magánjogi elvnek, amely a nyugvó hagyaték alapján állva, az örököst csak az örökösödési nyilatkozat megtétele és annak alapján a bíróság elismerése után engedi a hagyaték tulajdonába és birtokába. A magyar magánjogi elv azonban nyugvó hagyatékot nem ismer s így olyan esetben is, amikor az ingatlant még a tárgyalás során eladták, az örökösök az ingatlant, vagy általában az eladott vagyontárgyakat örökölték. A vételár, amelyet elértek, vehető esetleg az eladott dolgok értékének, azonban az örökség tárgya nem a vételár, hanem az eladott dolog volt. Ebből tehát az következik, hogy az öröklési illetéket úgy kell kiszabni, mintha az eladás már a hagyaték átadása után történt volna s amennyiben a hagyatékban ingatlan is volt, ezután az ingyenes ingatlan vagyonátruházási illetéket is meg kell fizetni.
Az öröklési illeték alapja a gazdagodás. A már előbb ismételten kifejezettek szerint az összes, bármi címen ugyanazon örökhagyótól származó gazdagodást össze kell számítani, mert ettől függ a fokozatos kulcs megállapítása.
A gazdagodás mértéke pedig csak úgy állapítható meg, ha az átszállott vagyontárgyak értékéből levonjuk mindazokat a terheket, amelyeket az örökös akár azért tartozik viselni, mert azok már az örökhagyót is terhelték, akár azért, mert az átszállás alkalmával új terhek keletkeztek, amelyeket az örökös viselni tartozik.
A javaslat 86. §-a tartalmazza a részletes szabályokat az adósság és egyéb terhek levonása szempontjából. Ezek a szabályok csaknem teljesen megegyeznek az 1918. évi XI. törv. hasonló rendelkezéseivel, az eltérés csak az, hogy a javaslat levonandó tehernek fogadja el a hagyaték tárgyalásával felmerült költséget és a végrendeleti végrehajtó díját. Ennek a rendelkezésnek indoka az, hogy épen a nagyobb értékű hagyatékoknál ezek a költségek nagyobb összegre rughatnak, amely összegek kétségkívül apasztják az örökös gazdagodását s így nem méltányos ezek után is esetleg súlyos illetéket szedni. A végrendeleti végrehajtó tiszteletdíját azonban a javaslat hagyománynak minősíti, s így ennek a hagyaték átadása körül felmerült kiadások levonása után fennmaradó részét illeték alá vonja.
A javaslat 87. §-a felsorolja azokat a különös eseteket, amelyekben vitássá válhatik, hogy az örökösnek kihez való rokonsági viszonya az irányadó az illeték kulcsai szempontjából. A rendelkezések nem újak, megfelelnek az eddigi jogállapotnak és az annak alapján kialakult bírói gyakorlatnak.
A 88. § tartalmazza az új illetékkulcsokat. Az eltérés az 1918. évi XI. törvény rendelkezéseitől a következő:
Az 1918. évi XI. törv. az örökösöket összesen négy osztályba sorozta. A javaslat hat osztályt tervez. Az első osztályba tartoztak eddig az örökhagyó összes lemenői, tehát a törvényes, törvényesített, természetes, mostoha és örökbefogadott gyermekek és ezek ivadékai, valamint mindezeknek házastársai is, továbbá valamennyi felmenője, a mostoha és örökbefogadó szülők kivételével, végül úgy a hátramaradt feleség, mint a férj.
A javaslat ezek közül kivette a mostoha- és örökbefogadott gyermekeket és ezek ivadékait, az örökhagyó szüleit, a leszármazók házastársait és az elhunyt feleség férjét. Az illeték kulcsának nagyságára a rokonsági viszony közelsége és ezen kívül az a körülmény az irányadó, hogy mennyire váratlan a haláleset folytán beállott gazdagodás. Kétségtelen dolog, hogy a mostoha- és örökbevogadott gyermek távolabb áll az örökhagyóhoz, mint az édesgyermek, legyen az törvényes vagy törvénytelen. Azután a természet rendje az, hogy a gyermek örököljön a szülőtől. Fordítva már nem felel meg a természet megszokott rendjének. Ezenkívül alig vitatható, hogy az a szülő aki gyermekét annyira fel tudta nevelni, hogy az maga tudott magának vagyont szerezni, nagyobb terhet bír elviselni, mint az a kiskorú gyermek, akit még az örökölt vagyonból neveltetni, a kenyérkeresethez segíteni kell. Ugyanez áll a férjre is, aki rendes körülmények között családját volt köteles eltartani és így a feleségéről reá szállott vagyon nem életfentartására, hanem csupán könnyebb és kényelmesebb megélhetésre szolgál, szemben az özvegy nővel, aki férje halála folytán a családfőt, a kenyérkeresőt vesztette el. Az igazságos adóztatásnak megfelel tehát, ha ezeket az örökösöket valamivel súlyosabb adótétellel rójuk meg. Az eltérés egyébként nem túlságosan nagy, az alacsonyabb és így gyakoribb esetekben csak 1-2%. csupán a milliós örökségeknél éri el a 4%-ot. Gondoskodik egyébként a javaslat arról, hogy ha az örökös felmenőt az örökhagyó tartotta el és az örökölt vagyon nem nagy, az öröklési illeték ne ezzel a magasabb, hanem az első csoportba sorozottakra megállapított alacsonyabb kulcsokkal állapíttassék meg.
Az 1918. évi törvény szerint a második csoportba tartoztak az örökhagyó édes- vagy mostohatestvérei, ezeknek ivadékai korlátlanul, az örökhagyó szüleinek, nagyszüleinek vagy még távolabbi felmenőinek testvérei, a saját szülője testvérének gyermeke, vagyis a tulajdonképeni unokatestvér és végül az örökhagyó cselédje.
A javaslat az eddig második csoportnak megfelelő harmadik csoportba ezek közül csak az örökhagyó édes és fél testvérét és ezeknek törvényes vagy törvénytelen gyermekeit és a cselédeket hagyta meg. A cselédeket azonban csak akkor, ha örökrészük nem haladja meg a 10.000 K-t. Ellenben a többieket, épúgy, mint az első csoportnál tette, egy új csoportba osztotta el. Az elv itt is ugyanaz volt, hogy a távolabbi rokonokat valamivel súlyosabb illetékkel lehet megróni, mert váratlanabbul jutnak az örökséghez.
Az 5 és 6. csoportba a javaslat azokat az örökösöket sorolja, akik eddig a 3. és 4. csoportba tartoztak.
Ami az érték nagyságához mért fokozatosságot illeti, a javaslat egyrészt a fokozatosság gazdaságosabb kihasználása, másrészt a nagyobb vagyonok erősebb megterheltetése végett az értékfokozatokat lényegesen módosítja. Az eddig érvényes szabályok szerint a hagyatékot nagyság szerint 9 fokozatba soroztattak. A javaslat 18 fokozatot, keretet állít fel. Eddig a keretek felső határai 1.000, 5.000, 10.000, 100.000, 250.000, 1,000.000, 5,000.000 és 10,000.000 K voltak. Amíg tehát a fokozatosság az alsó, kishagyatékoknál nagyon is gyors volt, a nagyoknál óriási keretek voltak, ami az igazságos adóztatás alapelvének sérelmére a kisebb vagyonok súlyos megterhelését jelentette az óriási vagyonokkal szemben. A határokat ezekkel szemben a javaslat a következőképen mérte ki: 2.000, 10.000, 20.000, 50.000, 100.000, 250.000, 500.000, 750.000, 1,000.000, 2,000.000, 3,000.000, 4,000.000, 5,000.000, 10,000.000, 15,000.000, 20,000.000 és 25,000.000.
A javaslatnak ez a beosztása a kisebb örökségekre részben könnyítést jelent. Az eddigi szabályok szerint ugyanis pl. 1.500 K örökség után az örökhagyó gyermeke - figyelmen kívül hagyva az ingatlan vagyonátruházási illeték helyett az iletékkulcshoz számított 1.5%-ot - 1.25%-kal 18 K 75 ft tartozott fizetni, az új javasolt kulcsok szerint kell 15 K-t fizetni. Ellenben 150.000 K után eddig 3.750 K lett volna az illeték, most pedig 5.250 K lenne, 2,000.000 K után a régi szabályok szerint az ingatlan vagyonátruházási illetékkel együtt csak 110.000 K illetéket lehet kiszabni, míg javasolt kulcsok szerint pusztán az öröklési illeték 120.000 K lesz.
A javaslat tehát határozottan a nagyobb vagyonok súlyosabb megterhelését kívánja előmozdítani, ami az általános részben előadottak szetin is nem csupán államgazdasági érdek, hanem emellett még elsőrangú szociálpolitikai jelentőséggel is bír.
Igaz ugyan, hogy ilyen beosztás mellett a táblázatok valóságos vagyonelkobzásnak minősíthető súlyos kulcsokat is tüntetnek fel. Igy már a legközelebbi rokonoknál a legmagasabb kulcs 25%, az oldalrokonoknál pedig 45% és az idegeneknél 80%. Ezek a számok azonban ne vezessenek félre senkit. A valóságban talán soha sem kerül a sor alkalmazásukra, mert olyan nagy örökrészek az eddigi statisztikai adatok szerint még nem fordultak elő. Az első és második csoportba sorozottak terhére legfeljebb 8-10%, a harmadik és negyedik csoportban 22-30%, s az idegeneknél 30-40% lesz a - mindenesetre szintén ritkán alkalmazott legmagasabb kulcs. A táblázatokat azonbane erre való tekintet nélkül teljesen ki kellett dolgozni.
Megemlítjük itt, hogy a javaslat szerkesztésekor ismét megfontolás alá vettük, vajjon ne térjünke át mi is az angol rendszerre, amely az öröklési illetéken kívül még külön hagyatéki illetéket is szed, amelynek alapja a hagyaték teljes összege, tekintet nélkül arra, hogy kik az örökösök. Azonban újból arra a meggyőződésre jutottunk, hogy ez a rendszer nem felel meg annak a helyes adóztatási elvnek, hogy a teherviselő képesség arányában kell adóztatni. Ha például valaki 10.000 K-t kap, annak a teherviselőképessége semmivel sem nagyobb akkor, ha ezt a 10.000 K-t egy 10,000.000 K-ás hagyatékból kapta, mintha az egész hagyaték csupán ebből a 10.000 K-ból állott. nem lehet tehát jogosan több illetéket követelni az egyik esetben, mint a másikban. Már pedig a hagyatéki illeték behozatala esetén a 10,000.000 K-á hagyatékból származó csekély hagyaték három-négyszer annyi illetékterhet volna kénytelen viselni, mintha csupán a 10.000 K volna a hagyaték.
Ennek az egyenlőtlenségnek feltüntetésére néhány példát hozunk fel az osztrák és német birodalmi öröklési adótörvények alkalmazásával:
Az osztrák törvény szerint, ha az örökhagyó tiszta vagyona 2,000.000 k volt, ez után 4% hagyatéki illetéket, vagyis 80.000 K-t kell fizetni. Ha most már az örökösök 5 gyermek egyenlő arányban, mindegyik tartozik fizetni 16.000 K-t, a azonkívül 400.000 K után 3%-kal 12.000 K-t, összesen 28.000 K-t vagyis örökrészének 7%-át. Ha pedig ugyanebben a vagyonban csak két gyermek osztozik, egyre-egyre csupán 7% illeték esik, tehát a fokozatosság ebben a kétségkívül tág keretben egyáltalában nem érvényesülhet. Ha ellenben az örökhagyónak összes vagyona 400.000 K, s ezt egy gyermeke örökli, ez csupán 2% hagyatéki és 3% öröklési illetéket, összesen tehát 5%-ot fizet, noha teherviselőképessége semmivel sem csekélyebb, mint azé, aki a nagyobb vagyonból csupán 400.000 K-t örökölt.
A német törvény szerint pedig a helyzet így alakul:
a) hagyatéki illeték:
| az első | 200.000 M után | 1% | 2.000 M | |
| további | 300.000 M után | 2% | 6.000 M | |
| további | 500.000 M után | 3% | 15.000 M | |
| további | 1,000.000 M után | 4% | 40.000 M | |
| 2,000.000 M után | 63.000 M, |
b) az öröklési adó, ha a vagyont öt testvér egyenlő arányban örökli:
| az első | 20.000 M után | 4% | 800 M | |
| további | 30.000 M után | 5% | 1.500 M | |
| további | 50.000 M után | 6% | 3.000 M | |
| további | 50.000 M után | 8% | 4.000 M | |
| további | 50.000 M után | 10% | 5.000 M | |
| további | 100.000 M után | 12% | 12.000 M | |
| további | 100.000 M után | 15% | 15.000 M | |
| 400.000 M után | 41.300 M, |
amelyhez hozzászámítva a hagyatéki adóból egy örökösre eső 12.600 M-t, az összes adó 53.900 M, vagyis csaknem 13.5%.
Ha a vagyont ketten öröklik, tehát egynek az osztályrésze 1,000.000 M-t tesz ki, az öröklési adó így alakul:
| 400.000 M után a fentiek szerint | 41.300 M | |
| 100.000 M után 15%-kal | 15.000 M | |
| 250.000 M után 20%-kal | 50.000 M | |
| 250.000 M után 25%-kal | 62.500 M | |
| 1,000.000 M után | 168.800 M | |
| hozzá a hagyatéki adó felét | 31.500 M | |
| összesen | 200.300 M, |
vagyis az örökölt vagyonnak valamivel több, mint 20%-a az adó. Itt tehát még a fokozatosság elve érvényesül.
Ha ellenben az egész vagyon csak 400.000 M és azt egyetlen lemenő örökli, a hagyatéki illeték csak 6.000 M, s így az összes adó 47.300 M, vagyis 11.8%, tehát kisebb, mintha ugyanannyi vagyont nagyobb hagyatékból örökölt volna.
Ezzel szemben a javaslat szerint 400.000 K után, bármekkore hagyatékból örökli is a gyermek, egyaránt 4%-ot, az 1,000.000 M után pedig 5%-ot fizet, amelyhez még esetleg az ingatlan vagyonátruházási illeték járul.
A fentiekből egyuttal az is kiderül, hogy a látszólag magas kulcsok mellett is a javaslat kevésbbé terhes, mint akár az osztrák, akár a német törvény. A kulcsok megállapításánál azonban figyelembe vettük azt, hogy nálunk a tanácsköztársaság és az idegen megszállás oly mérhetetlen károkat okozott, hogy éppen a nemzet fentartó elemnek túlságos meggyengítésére vezetne, ha a tervezettnél is súlyosabb illetéket rónánk ép azokra, akik különben is a legtöbb kárt szenvedték.
Az öröklési illetékkel az élők között való ingyenes vagyonátruházások, ha ajándékozások illetékezése a legszorosabb kapcsolatban van. Az illeték követelésének jogalapja mind a kettőnél ugyanaz: a szerző gazdagodása. Az öröklési illeték mellett azonkívül az ajándékozási illeték az előbbinek természetes kiegészítő része, mivel ellenkező esteben az öröklési illetéket az élők között való ajándékozásokkal meg lehetne kerülni. Ez az oka annak, hogy az ajándékozási iletéket mindenütt szedik, ahol öröklési illetéket is követelnek. Ugyanezek az okok nemcsak célszerűvé, de egyenesen kívánatossá is teszik azt, hogy mind a két illetéket teljesen azonos elvek szerint állapítsák meg. Mi már az 1918. évi XI törvényben is erre az álláspontra helyezkedtünk. Ugyanezt az elvet követi a legtöbb külföldi állam is, pl. Németország és Olaszország is. Ausztria még az 1915. évi császári rendeletben az ajándékozási illetéknél az érték szerint fokozatosságot mellőzte, azonban az osztrák köztársaság az 1919. évi II/9 iki törvényben már szintén rátért erre az útra és most is teljesen azonos szabályok állanak az ajándékozásokra is. Természetesen tehát, hogy a javaslat ezen a téren is megtartja az 1918. évi törvényben már elfoglalt álláspontot.
Megmaradt a javaslat amellett az elv mellett is, hogy ingó dolog ajándékozása csak okirat kiállítása mellett esik ajándékozási illeték alá. Ebből a szempontból ezúttal is irányadó volt az a megfontolás, hogy egyrészt az ajándékozások túlnyomó része közeli rokonok között történvén, azokról okiratot aránylag ritkán állítanak ki, másrészt pedig éppen ebből az okból talán semmiféle forgalmi cselekmény nem vonhatja ki magát olyan könnyen az ellenőrzés alól, mint éppen az ajándékozás. Az okiratba nem foglalt ajándékozások illeték alá vonásának következetes keresztülvitele, ha nem akarjuk, hogy a törvény rendelkezései csak holt betűk maradjanak, a pénzügyi hatóságoknak a magánéletbe való legkíméletlenebb, zaklató beavatkozása nélkül lehetetlen, s még akkor is nagyon kétséges volna, vajjon a befolyó jövedelem fedezné-e a ráfordított költségeket.
Azonban éppen azért, mert a javaslat csak a zaklatás elkerülése miatt mellőzi az okirat nélkül történt ingó ajándékozások megilletékezését, nem volna értelme annak, hogy olyan esetben is mellőzze az illetékezést, ha minden zaklatás, kutatás nélkül, esetleg egy más jogügyletről kiállított okirat tanusítja az ajándékozás tényét. Igen gyakori eset, hogy az ajándékozó vagy a megajándékozott az ajándékozási ügylettel kapcsolatban egyéb jogügyletet is kötnek. Az erről a jogügyletről kiállított okiratban megemlítik, sőt nem egyszer körülményesebben is részletezik az ajándékozási ügyletet, de eddig ilyen esetben nem volt szabad ajándékozási illetéket kiszabni, mert a bírói gyakorlat oda fejlődött, hogy csak közvetlenül magáról az ajándékozási szerződésről kiállított okirat alapján szabad illetéket követelni. Tehát csak olyan okirat alapján, amelyben nem csupán az ajándékozó fejezi ki ajándékozási szándékát, hanem a megajándékozott is az elfogadást. Csak kivételesen helyezkedett a bíróság arra az álláspontra, hogy az elfogadásnak nem kell okvetlenül magából az okiratból kitünnie, elegendő az is, ha a fél tényeiből megállapítható. Ennek az állapotnak megszüntetését célozza a javaslat 89. §-ának 2. bekezdése, amely szerint az ajándékozásról kiállított okiratnak tekintendő minden olyan okirat, bármely más jogügyletről állították is ki, amelyben az ajándékozási ügyletben részes felek valamelyike említést tesz a megajándékozás tényéről. Ilyen esetekben nem lehet szó zaklatásról, az adózók magánviszonyaiba való avatkozásról, ha az esetleges hiányos adatok pótlására a feleket felhívja a pénzügyi hatóság. Ennyire el kell menni a javaslatnak, amikor a szomszédos államok, mint a német birodalom és újabban az osztrák köztársaság is, az ajándékozást okirat kiállítása nélkül is kivétel nélkül megadóztatják.
Abból az elvből, hogy az illeték alá nem az ajándékozásról kiállított okirat, hanem a maga az ajándékozás ténye, a vagyonszaporodás esik, önként következik, hogy az a körülmény, vajjon az okirat a polgári törvényeknek megfelelően volt-e kiállítva, az illetékkötelezettségre teljesen mellékes. A 89. § 3. bekezdése tehát átvette az ebben az irányban eddig is érvényben volt szabályt azzal a kiegészítéssel, ami alkalmas az esetleges aggályok eloszlatására, hogy az illeték csak akkor követelhető, ha ajándékozás tényleg megtörtént.
A 89. § utolsó bekezdése szoros kapcsolatban van az öröklési illetékre vonatkozó 69. § rendelkezéseivel, amely bizonyos ajándékok értékének az öröklési illeték alapjához való számítását rendeli el s voltaképen csak a már ott is felvett és ott bővebben meg is indokolt rendelkezés ismétlése.
A javaslat 90. §-a változatlanul átveszi az 1918. évi XI. törvény 16. §-ának rendelkezéseit. A rendelkezések teljesen megfelelnek a dolog természetének, a javaslat egyéb rendelkezéseiben nyilvánuló alapelveknek s így bővebb indokolást nem igényelnek.
A 91. § szintén az 1918. évi XI. törvényből vétetett át. Az eltérés csupán az, hogy ennek a régi szakasznak (39. §) második bekezdése kimaradt, mert csupán ismétlése a 90. § 3. bekezdésében és a 16. §-ban foglalt szabályoknak. A második bekezdés törvénybeiktatásának az volt annak idejében az indoka, hogy a magánjogi elvek szerint az ajándék csak a teljesen ingyenes szolgáltatás lehet, azonban nincs kizárva az, hogy viszterhes ügylettel van összekötve (negotium mixtum cum donatione). Ha tehát a megajándékozott a neki juttatott értékkel szemben bizonyos ellenszolgáltatást is tartozik teljesíteni, ennek az ellenszolgáltatásnak értékéig lényegében nem ajándékozás jött létre, hanem viszterhes átruházás. Ez után a rész után tehát ajándékozási illetéket nem lehet ugyan követelni, de viszont az ajándékozó részére teljesített szolgáltatást sem lehet az ajándékozott vagyont terhelő adóssággal és egyéb teherrel egyenlő elbánás alá vonni és így a megterhelt rész átruházását teljesen illetékezetlenül hagyni. Ebben az irányban eddig nem volt határozott jogszabály és a bírói gyakorlat inkább a félre nézve kedvezőbb irányban fejlődött, amely irány azonban a feleknek indokolatlan előnyt juttatott és alkalmas volt arra, hogy a viszterhes ügyleteket is a kedvezőbb elbánás alá eső ajándékozási formába burkolják s így a kincstárt megrövidítsék. Enneka gyakorlatnak akar véget vetni a javaslat, amely a kérdést teljesen a magánjogi elveknek megfelelően szabályozza. Kivételt tesz azonban arra az esetre, ha az ajándékozó részére teljesítendő viszontszolgáltatás abból áll, hogy az ajándékozó szülő kiköti, hogy a megajándékozott gyermek őt eltartsa. Az elv ugyan itt is megállana, azonban egyfelől méltányosságból, másfelől azért is, mert a gyermek a polgári törvények szerint is köteles a szülőket eltartani, a javaslat ezt az esetet kivételes elbánás alá kívánja venni.
Az utolsó bekezdésre azért volt szükség, hogy lehetőleg megakadályozzuk azt, hogy a magasabb illetékkulcsok megkerülése céljából a felek az ügyleteket felaprózzák. A bekezdés némileg eltér az 1918. évi XI. törvény megfelelő rendelkezésétől, mert az homályban hagyta azt a kérdést, hogy mi történjék akkor, ha több olyan ajándékozásról van szó, amelyek egyenként egy-egy éven belül történtek, de pl. az első és a harmadik között egy évnél hosszabb idő telt el. A javaslat ezt a vitás kérdést a kívánt cél elérése szempontjából szigorúan magyarázza és elrendeli, hogy olyan esetben, ha egy ajándékozás egy éven belül történt olyan ajándékozás után, amelyre már egyszer az összeszámítást alkalmazni kellett, ezt az összeszámított ajándékozást egységes ajándékozásnak kell tekinteni és az újabb ajándék értékével újból össze kell számítani.
A 92-93. §-okhoz
A javaslat 92. és 93. §-ainak rendelkezései teljesen megegyeznek az öröklési illetékre vonatkozó megfelelő rendelkezésekkel. A már előbb kifejtett abból az elvből, hogy mind a két szolgáltatást teljesen azonos módon kell szabályozni, önként következik, hogy úgy a rokonsági viszony szerint való csoportosításnak, mint az értékfokozatok beosztásának teljesen azonosnak kell lenni és az illeték kulcsai sem lehetnek eltérők. A javaslat két idézett szakasza ezen az elven épülvén fel, további indokolásukra szükség nincsen.
Az indokolás általános részében bővebben kifejtettem, hogy miért kellett visszaállítani az öröklési és az ajándékozási illeték mellett a külön ingatlan vagyonátruházási illetéket. Itt tehát csak az illeték mértékéről kell megemlékeznem. Az ingatlan vagyonátruházási illeték alapjául az ingatlan teljes értékét, az azt terhelő adósságok és egyéb terhek figyelmen kívül hagyásával kell venni. Így volt ez eddig is és ez felel meg a dolog természetének. Ezzel szemben természetesen csak alacsony kulcsokat lehet alkalmazni és a fokozatosságot mellőzni kell. A fokozatosságnak ugyanis csak ott van jogosultsága, ahol a nagyobb érték nagyobb teherviselő képességnek is a jele, tehát az örökségi és az ajándékozási illetéknél, ahol az alap a gazdagodás. Az ingatlan vagyonátruházási illetéket azonban a teljes érték után kell kiszabni, már pedig a teherviselési képesség semmivel sem nagyobb annál az örökösnél, aki egy 1,000.000 K értékű ingatlant örököl 500.000 K adóssággal, mint annál, aki egy 500.000 K értékű ingatlant tehermentesen örököl. Elvi szempontból lehetetlen tehát a fokozatosság ennél az illetéknél.
Az alacsonyabb kulcsot pedig az a körülmény teszi indokolttá, hogy az örökség vagy ajándék tiszta értéke már ugyis meg van róva illetékkel, ennélfogva súlyosabb terhet nem szabad még ezeken az örökségi és ajándékozási illetékeken felül az örökösre vagy megajándékozottra ráróni. Épen ezért a javaslat a legközelebbi rokonok terhére az eddig érvényes 1.5% illetékkulcsot változatlanul meghagyja, az 1.9%-os kulcsot pedig a számítás egyszerűsítése végett 2%-ra kikerekíti. A kulcsoknak ily módon való megállapítása az 1918. évi XI. törvény életbelépte előtt érvényes szabályokkal szemben mostoha és örökbefogadott gyermekekre és a házastársra nézve még mérséklést is jelent, mert ezek a régi szabályok szerint 1.9% ingatlan vagyonátruházási illetéket tartoztak fizetni.
A javaslat 2. §-a szerint az ingatlanra vonatkozó haszonélvezeti és használati szolgalom az ingatlanokkal egyenlő elbánás alá esik. Ebből következik, hogy az ilyen szolgalom megszerzése után ingatlan vagyonátruházási illetéket is kell fizetni. A törvénynek tehát arról is rendelkezni kell, hogy mit kell ilyen esetekben az ingatlan vagyonátruházási illeték alapjául venni. Az 1918. évi XI. törv. életbelépte előtt érvényben volt szabályoknak megfelelően a javaslat arra az álláspontra helyezkedett, hogy a haszonélvezeti vagy használati szolgalom értékeük az ingatlan vagyonátruházási illetéknél is ugyanazt az értéket kell venni, amely az öröklési vagy ajándékozási illetéknek is alapja. Vagyis ennek az értéknek kiszámítása előtt le kell vonni az ingatlanokat terhelő azokat az adósságokat és terheket is, amelyeket a haszonélvező tartozik viselni. Ezt a méltányosabb álláspontot kellett elfoglalni azért, mert a haszonélvező nem rendelkezhetvén az ingatlannal szabadon, annak értékemelkedése nem esik az ő javára, neki tehát az ingatlan semmi körülmények között sem érhet többet, mint amennyi jövedelmezőségének megfelel.
Az általános szabálytól eltér a javaslat akkor, ha az ingatlan adósságokkal terhelve száll át. Ilyenkor a megterhelt részt illetőleg tulajdonképen nem ingyenes, hanem viszterhes átruházás jön létre. Az átruházás viszterhes volta ugyan egyaránt meg van ilyen esetekben úgy a közelebbi, mint a távolabbi rokonoknál, azonban a javaslat mégis megtartja azt a régebben is érvényes szabályt, hogy a közeli rokonoknál az ingatlan átruházási illeték a megterhelt részre is a mérsékelt 1.5%-os kulcscsal szabassék ki. Méltányosságból teszi ezt, a közeli rokonok terhének mérséklése szempontjából. Ugyanez a méltányossági szempont vezetett akkor, amikor a legközelebbi oldalrokonoknál, a testvéreknél és ezek lemenőiben a 20% vagyonátruházási illetékre nézve ezt a kedvezőbb elbánást kiterjesztettem.
A távolabbi rokonok öröklése esetén azonban a javaslat, úgy amint a régebbi szabályok is tették, arra a szigorú álláspontra helyezkedik, hogy az igyenes vagyonátruházásokra megszabott mérsékelt kulcsnak csak addig van jogosultsága, ameddig az átszállott vagyon gazdagodási illetékkel is meg van róva. A megterhelt részre pedig voltaképen viszterhes átruházás történvén, erre a részre a megfelelő ingatlan vagyonátruházási illeték kirovása annál is inkább jogosult, mert az átszállott ingatlannak ez a megterhelt része illetékkel nincs megróva. A 96. § 2. és 3. bekezdése világosan szövegezi meg az eddig e részben fennállott, de elég homályos és így a bírói gyakorlatban is a legutóbbi időkig vitás és teljesen ki nem jegecesedett szabályokat. A javaslat szövegéből kétségtelen, hogy a viszterhes vagyonátruházási illetéket kell kiszabni az ingatlan értékének az után a része után is, amely a temetési és a betegségi költségekkel, továbbá más örökös vagy hagyományos részére fizetendő szolgáltatásokkal van terhelve, mert az ingatlan megszerzőjével szemben ezek is mind az ingatlan megszerzéseért fizetett ellenszolgáltatásokként jelentkeznek. Világos szabályt tartalmaz azonban a szakasz abban az irányban is, hogy amennyiben az átszállott vagyon nem csupán ingatlanokból, hanem ingókból is áll, a terheket a kétféle elbánás alá eső vagyontárgyak közt aránylagosan kell megosztani, mert csak az ilyen arányszámítás útján mutatkozó rész tekinthető az ingatlanért adott ellenszolgáltatásnak.
A javaslat 97. §-a általánosságban megállapítja a viszterhes ingatlan vagyonátruházási illeték kulcsát. Az 1918. évi XI. törv. kulcsával szemben a javaslat további emelést nem tervez. Megmarad a régi 5%, egyébként a külföldi hasonló illetékkulcsokkal arányban álló kulcs mellett azért, mivel az újabbv adóterhek nagy része szintén az ingatlanokra fog nehezedni, s így az egészséges birtokmozgalmakat károsan befolyásolná a túlmagas illetékkulcs.
A javaslat következő szakaszai az egyes viszterhes vagyonátruházásokat szabályozák. Az összes szabályok csekély változást mutatnak az 1918. évi XI. törv. szabályaival szemben. Ez természetes, mert a vonatkozó szabályok olyan jogügyletekre alkalmazandók, amelyek ősidők óta ismertek, teljesen kiforrottak és az illetéki szabályok is már hasonlóképen hosszú évtizedek óta vannak érvényben és a gyakorlatban is jórészt kialakultak. A joggyakorlat nagy részét már az 1918. évi XI. törv. is figyelembe vette.
A 98. § az adásvételekről rendelkezik. Ez a viszterhes átruházások leggyakoribb módja. A javaslat csaknem szószerint veszi át az 1918. évi XI. törv. 57. §-ának rendelkezéseit. Felsorolja részletesen azokat a szolgáltatásokat, amelyek az illeték alapjául veendők. A szakasz arra törekszik, hogy lehetetlen legyen az illeték alapját különböző mesterkedésekkel megrövidíteni. Így eddig gyakran megtörtént, hogy a haszonélvezettel terhelt ingatlanok megszerzésénél a szerző által fizetendő ellenszolgáltatást két részre osztották: egy rész fizetett az állag tulajdonosnak, és ezt vételár gyanánt jelölék meg. A másik részét pedig a haszonélvezőnek kötelezték azért, hogy a haszonélvezeti jogról mondjon le. Az ellenszolgáltatásnak ez a része azután csak jogról való lemondásért fizetett összeg után III. fokozatú illeték alá esett. Nyilvánvaló azonban, hogy a szerző szempontjából az egész ellenszolgáltatás az ingatlan korlátlan tulajdonjogának megszerzésére szolgál, tehát nem engedhető meg, hgoy alacsonyabb kulcs alá vonassék. Hasonló az eset akkor, ha az ingatlant bizonyos célra, pl. gyárépítés céljára olcsóbban adják el, azonban kikötik, hogy abban az esetben, ha a vevő később más célra használná az ingatlant, pótlólag nagyobb vételárt tartozik fizetni. Ha azután később a vevő a feltételeket nem tartotta be és a vételárat a korlátozás törlése céljából megfizette, eddig legfeljebb III. fokozatú illetéket tartozott fizetni. Ezt a visszásságot is megszünteti a javaslat. Esetleges félremagyarázások megelőzése céljából azonban kimondja, hogy a kötbér és a bánatpénz, amelyeknek egészen más természete van, mint az előbb említett szolgáltatásoknak, a vételárhoz nem számítható hozzá. A 3. bekezdés arról rendelkezik, hogy a vételár aggályos volta esetén az ingatlan értékének megállapítására szakértői becslésnek van helye. A 25. § 1-3. pontjaiban említett értékek nem vehetők az illeték alapjául, azonban ezek az értékek becses tájékoztató adatokat szolgáltathatnak és erre a szakasz utal is.
Az ingók és ingatlanok együttes átruházása esetén alkalmazandó szabályokat a 99. § az 1918. évi XI. tc. 58. §-ától némileg eltérő módon tartalmazza. Az első eltérés oka az, hogy a javaslat az ingóvagyon-átruházást nem szabályozván, intézkedni kellett arról, hogy ilyen esetekben az ingók után mily illetéket kell fizetni. Az okirati illetékekről szóló törvényjavaslat ebben az irányban szintén részletes rendelkezéseket fog tartalmazni, itt tehát elegendő csupán annyit kimondani, hogy az ingók átruházása az okirati illeték alá esik.
Eltér még a javaslat az 1918. évi XI. tc. 58. §-ától abban is, hogy az ipari célokra szolgáló épületek tartozékainak, tehát a gépeknek és a feszereléseknek minősítésére, valamint az ingatlanokhoz kapcsolt jogok ingatlanokhoz sorozásra vonatkozó harmadik bekezdését mellőzi. Ennek oka az, hogy az idézett szakaszba foglalt szabályok voltaképen általános érvényű, tehát úgy az öröklésnél, mint az ajándékozásnál és a viszterhes átruházásoknál is egyaránt alkalmazkodók, nem lehet tehát ezeket a viszterhes átruházások egyikénél elhelyezni, mert ebből azt a téves következtetést lehetne levonni, hogy csupán erre az egy átruházási módra volna alkalmazandó, míg más módoknál nem ez volna a követendő szabály. Ez a javaslat tehát a harmadik bekezdés rendelkezéseit a 2. §-ban általános érvényű szabályként helyezte el.
A 100. § változatlanul vette át az 1918. évi XI. tc. 59. §-át. Rendelkezései különben is önként érthetők s magyarázatra nem szorulnak. Hasonlóképen változatlanul veszi át a 101. § az idézett törvény 60. §-ának rendelkezéseit.
A 102. § némi módosítással foglalja össze az 1918. évi XI. tc. 61. §-ában foglalt szabályokat. Ez a szakasz a vételjog átruházását szabályozta. A vételi jogot átvette a régi illetéki szabályokból. Ez a jogi fogalom azonban az újabb magánjogi szabályokból hiányzik. A polgári törvénykönyv tervezete sem tesz róla említést, sőt a legtöbb magánjogi munkában is ismeretlen jogi fogalom. Az osztrák polgári törvénykönyv sem ismeri s úgy látszik, csupán egy osztrák kommentár-író, Stubenrauch munkájából vehette át az eredeti illetéktörvény szerkesztője ezt a kifejezést. Egyébként a vételi jog alatt Stubenrauch is lényegében valóságos vételt értett, amely vétel azonban telekkönyvi bekebelezéssel nem ment teljesen foganatba és a vételjog átruházása alatt az eredeti osztrák törvény azt értette, ha valakin telekkönyvön kívüli tulajdonában lévő ingatlanát adta el. Helyesebbnek véltem tehát ezt a mai jogfejlődésben ismeretlen fogalmat a törvényből kihagyni és helyette a mai viszonyoknak megfelelően a telekkönyvön kívüli tulajdon átruházásáról rendezni. Ily formán is azonban ez a szakasz szoros kapcsolatba jön a parcellázási szerződésekkel. A javaslat tehát ezt a két fogalmat épúgy összekapcsolja, mint a hogyan az 1918. évi törvény a vételjog átruházását összekapcsolta a parcellázási szerződések illetékével. Az illetékezés szempontjából természetesen a javaslat az előbbi törvénnyel egybehangzóan rendelkezik. Természetesen ez, mert a képviselőház már 1918-ban alapos megvitatás után helyesnek ismerte el az akkor eléje terjesztett javaslatnak azt az álláspontját, hogy az ilyen üzletszerű parcellázások csak a legritkább esetben szolgálnak valóban közérdeket, és hogy az illetékkedvezmények egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy közérdekű tevékenységre buzdítsanak. A kedvezménynek csak annyiban volna értelme, amennyiben ezáltal a földbirtok végleges megszerzője jutna olcsóbban a földhöz. Ezt azonban az illetékmentességgel nem érnénk el. A parcellázások túlnyomó nagy része egész közönséges haszonhajtó üzlet, és a parcellázó egyedül ara törekszik, hogy a lehető legnagyobb hasznot érje el. Ebből a törekvésből kiindulva, a végleges vevőtől oly nagy vételárat fog mindig követelni, amekkorát egyáltalán lehetséges tőle kikényszeríteni. Az illetékmentesség tehát csakis a parcellázó hasznát növelné, az pedig nem olyan fontos közérdek, hogy emiatt az állam az egyenlő teherviselés elvének rovására mentességet adjon.
Nem szabad ezekkel a parcellázásokkal összetéveszteni azt a célt, amely a földmíves népnek földhöz juttatása által a legfontosabb állami feladatainak közé fog tartozni. Ezt a nagyfontosságú feladatot azonban nem lehet az összefüggéstelen és tervszerűtlen, csupán a kinálkozó haszon reményében megkisérelt parcellázásokkal egy elbánás alá venni. Arra nézve azonban, hogy a földbirtokreform keresztülvitele mennyiben legyen az illeték alól mentesítve, nem ennek a törvénynek, hanem a földbirtok reformját szabályozó törvénynek lesz a feladata.
A bírói árveréseken voltaképen szintén adásvétel keletkezik, az eltérés mindössze az, hogy a tulajdonos akaratán kívül kénytelen ingatlanának átruházását tűrni. Ebből következik, hogy az árverésre is ugyanazokat a szabályokat kell alkalmazni, mint az adásvételekre. Esetleges félreértések megelőzése okából kell csupán arra az esetre intézkedni, ha a vevő a feltételeket nem teljesítvén, az ingatlant újabb árverésre bocsájtják és azt más vevő szerzi meg. A 103. § egyébként még annyiban tér el az 1918. évi XI. törv. 62. §-ától, hogy kimaradtak belőle az ingó árverésekre vonatkozó szabályok.
A csereszerződések illetékezését a régebbi szabályok meglehetősen bonyolulttá tették. A különféle értékkiegyenlítések miatt számtalan esetben alig lehetett megállapítani, melyek elcserélt ingatlannak mennyi tulajdonképen az értéke. A bírói gyakorlat sem tudott egyöntetűen és véglegesen kialakulni, s csak a legutóbbi időben is hozott a bíróság olyan ítéletet, amely kimondotta, hogy csere tulajdonképen csak egyenlő értékű dolgokra lehet, és amennyivel az egyik elcserélt dolog értéke a másikét meghaladja, a többletre nézve már nem csere, hanem adásvételi szerződés jött létre. Ilyen körülmények között már az 1918. évi XI. törv. eltért a régebbi szabályoktól és a csere-szerződések illetékezésére a lehető legegyszebb szabályokat állította fel. Kimondotta ugyanis, hogy a cserét úgy kell illetékezni, mintha egyszerű adásvételi szerződés volna, s az illeték alapjául a nagyobb értékű ingatlan értékét jelölte meg. Ez a szabályozás megfelel a polgári törvénykönyv tervezetének, amely a csereszerződésekről csak ezt az egy soros rendelkezést tartalmazza: „A cserére a vétel szabályait kell megfelelően alkalmazni”.
Az 1918. évi XI. törv. megfelelő szakaszát mégis némi módosítással vette át a javaslat. A fizetési kötelezettségre vonatkozó részt kihagyta, mert erről már a 21. § rendelkezik. Azonkívül némi szövegezési változtatásokra adott okot az a körülmény, hogy a javaslat az ingó vagyonátruházások illetékét nem szabályozza. Végül kihagyta a javaslat a körcserére vonatkozó rendelkezést, mert ilyen eset a gyakorlatban alig fordul elő, s ha elő is fordul, az illetékezésnél alig lehet más megoldásra jutni, mint amit az 1918. évi XI. törv. 63. §-a rendel, mivel az ilyen ügylet tulajdonképen nem csere.
Az életjáradéki szerződések, ha az ingatlant eltartásért vagy életjáradékért ruházzák át, lényegében szintén megegyezik az adásvételi szerződéssel. A vételár a kötelezett eltartás vagy az évjáradék értéke, illetve összege. Ezen alapul a javaslat 105. §-a. Tekintettel arra, hogy a javaslat 33. §-a a visszatérő szolgáltatások értékelésére nézve a régi törvényeknél méltányosabb rendszert hoz be, ez a szabályozás a szerződő felekre nézve előnyös lesz, mert tapasztalat szerint csaknem kivétel nélkül idős emberek adják át ingatlanaikat azért, hogy hátralevő életidejükben gond és munka nélkül élhessenek. Valószínű tehát, hogy jövőben az illeték többnyire az ingatlan valóságos értéke lesz.
A javaslat ebből a szakaszból is kihagyta az ingók átadására vonatkozó részt, mert ezt az okirati illetékekről szóló törvény fogja szabályozni.
A javaslat 106. §-a új szabályokat tartalmaz. A gyakorlatban sokszor volt vitás, hogy miképen kell az illetéket kiszabni akkor, ha az átruházott ingatlant visszaruházzák ugyanarra a személyre, akitől ezt megszerezték. A javaslat teljesen a magánjogi elveknek megfelelően oldja meg a kérdést és vagyonátruházási illetéket csak ott követel, ahol valóságban újabb átruházás jön létre. Nincs azonban ujabb átruházás akkor, ha az eladó azért kénytelen ingatlanát visszakövetelni, mert ilyen esetben csak a kötelni jogügylet meghiusulása áll be.
Ugyancsak új szabály a javaslat 107. §-a, amely - a magánjogi elveknek megfelelően - minden kétely és félreértés megelőzése céljából kimondja, hogy az ingatlanokra vonatkozó elővételi jog megszerzése nem esik ingatlan vagyonátruházási illeték alá, mert az ilyen jogügyletek illetékét is az okirati illetékekről szóló törvény szabályozza.
A társasági szerződések illetékét általában szintén az okirati illetékekről szóló törvény szabályozza. Azonban a társasági szerződések gyakran létesítenek ingatlan vagyonátruházást is. Esetleges kételyek megelőzése céljából tehát szükséges az ilyen módon létrejött ingatlan vagyonátruházások illetékezéséről ebben a javaslatban is rendelkezni. A javaslat szabályai teljesen megegyeznek az 1918. évi XI. törv. 65. § első három bekezdésének rendelkezéseivel, s így közelebbi indokolást nem igényelnek. Az id. szakasz utolsó bekezdése azonban a javaslatban kimaradt, mert ez nem ide, hanem a hagyaték tárgyainak megállapítására vonatkozó részbe való volt és a javaslat az erre vonatkozó rendelkezéseket a 76. §-ba helyezte át.
Eltér az eddigi szabályoktól a javaslat 109. §-a is. Az 1918. évi XI. törv. 69. §-a abban az esetben, ha valamely ingatlan tulajdonjogát, birtokát vagy haszonélvezeti és használati szolgalmát bírói ítélettel szerzi meg valaki, a vagyonátruházási illetékkel azonos összegű ítéleti illeték fizetését rendelte el. Ez a rendelkezés a fogalmak összezavarásából keletkezett. Minden ingatlanszerzés kell, hogy ingatlan vagyonátruházási illeték alá essék. Azonkívül egészen már természetű szolgáltatást kell fizetni azért, ha az adózó a bíróságok jogsegélyét veszi igénybe jogainak érvényesítése céljából. Az eddigi szabályozás eredménye pedig az volt, hogy a fél ilyen esetben csupán az ingatlan vagyonátruházási illetéket fizette meg. A javaslat tehát ugy rendelkezik, hogy ilyen esetben, hacsak a felek nem igazolják, hogy az ingatlan vagyonátruházási illetéket már megfizették, az ítélet alapján tartoznak ingatlan vagyonátruházási illetéket is fizetni. Az ítéleti illeték megfizetéséről a törvénykezési illetékekről szóló törvény fog külön rendelkezni.
A javaslat 110. §-a az 1918. évi XI. törv. 80. §-át veszi át teljesen változatlanul, tehát ez a szakasz bővebb indokolást nem igényel.
Hasonlóképen csaknem változatlanul veszi át a javaslat az 1918. évi XI. törvényből a közszerzeményi igénynek ingatlanokkal való kielégítése esetén fizetendő ingatlan vagyonátruházási illetékre vonatkozó szabályokat. Mindössze annyi eltérés van a szakaszban, hogy a 2% illetéket az ingatlan értékének csak azon része után lehet követelni, amely rész után öröklési illetéket nem fizet. Ha azonban a közszerzeményi igény értékét meghaladó ingatlant vesz át az özvegy, akkor az ezt meghaladó rész öröklési illeték alá és ezen felül még az 1.5%-os ingatlan vagyonátruházási illeték alá esik.
A törvény ugyan csaknem minden elképzelhető vagyonátruházási módot kifejezetten szabályoz. Mégis arra az esetre, ha valamely itt nem szabályozott módon szállana át valamely ingatlan, a javaslat - az 1918. évi XI. törv. 70. §-ának átvételével - általános szabályt is állít fel, amely szerint a kincstár minden elképzelhető esetben megkapja az ingatlan vagyonátruházási illetéket.
Az 1918. évi XI. törv. fentartotta azokat a mentességeket, amelyeket az általános illetéki törvényeken kívül egyéb törvények biztosítottak egyes személyeknek vagy egyes vagyonátszállásoknak. Ennélfogva nem volt szükséges külön rendelkezni a kisajátítások illetékmentességéről sem. A javaslat azonban a 8. §-ban az összes ilyen kívételes illetékmentességeket megszünteti. Megszünik tehát az 1881. évi XLI. törv. 64. §-ában a kisajátításokra biztosított illetékmentesség is. Bizonyos esetekben azonban a kisajátítás annyira közérdek, hogy azokat a közintézményeket, amelyeknek a kisajátításra szükségük van, az illetékkel megterhelni nem szabad, viszont a kisajátítást szenvedőt, aki sok esetben tényleg nem érdekelt és esetleg kárt szenved a kisajátítás folytán, nem méltányos az illeték fizetésére szorítani. Ennélfogva a legnyilvánvalóbb esetekben a javaslat is fenn kívánja tartani a mentességet. A mentességből azonban első sorban teljesen kizárja a nyerészkedésre alakult vállalatokat. A kizárásnak azonban azt a módját választotta, hogy azokat a közintézmények sorolja fel, amelyek kizárólag közcélra állanak fenn. Ilyen az állam maga, a törvényhatóság, a község és a vizitársulatok. Minden más alakulat, ha célja alapszabályai szerint többé-kevésbbé közérdekű is, első sorban mégis magának a társulásnak avagy egyesülésnek tagjait kívánja előnyben részesíteni. A nyerészkedésre alakult vállalatok eddig is csak az illeték felének megfizetése alól voltak felmentve, azonban ennek a mentességnek sincs jogosultsága s azért a javaslat azt teljesen elejti.
A multban többször vitás az is, hogy van-e helye a mentességnek akkor, ha a kisajátítás nem a bíróság előtti kártalanítási eljárás útján nyert befejezést, hanem a kisajátító és a kisajátítást szenvedő között létrejött barátságos egyezség útján. A bíróság végül döntvényben mondotta ki, hogy az állam, a törvényhatóság és a község kisajátításai akkor is illetékmentesek, ha az ingatlanokat barátságos egyezség útján szerzi meg. A javaslat elfogadja a döntvény álláspontját, azonban kiegészíti azt azzal, hogy csupán a már jóváhagyott kisajátítási tervbe felvett ingatlanokra nézve van helye a mentességnek. Ilyen korlátozás nélkül ugyanis megtörténhetnék, hogy olyan szerzésekre is kiterjedne a mentesség, amely végül is nem bizonyulna kisajátításnak.
A közös birtoklás megszűntetése lényegében nem vagyonátruházás ugyan, a valóságban azonban alig lehet közös vagyont a természetben úgy megosztani, hogy a közös tulajdonosok közül valamennyi a tulajdonrészének teljesen megfelelő értékű vagyont kapjon kizárólag birtokába. Épen ezért rendelkezni kellett az ilyen vagyonközösséget megszüntető szerződések illetékezéséről is. A javaslat az eddig érvényes szabályokat vette át, amelyeknek alapelve az volt, hogy nincs vagyonátruházás és így nem jár vagyonátruházási illeték akkor, ha az osztozkodó társak közül a megosztott vagyonból senki sem kap több tiszta értéket, mint amennyi az osztatlan vagyon tiszta értékéhez képest aránylagosan egy-egy társra esnék. Abból a szempontból tehát, hogy van-e több átvétel vagy sem, a közös vagyon és közös adósságok értéke az irányadó. Ha azonban az osztozkodás úgy történik, hogy valamelyik társ a saját külön vagyonából is tartozik valamit a társainak szolgáltatni, erre a részre már nem csupán megosztás, hanem valóságos vagyonátruházás jön létre és így vagyonátruházási illeték fizetendő. Ugyancsak meg kell fizetni a vagyonátruházási illetéket akkor is, ha a társak közül valaki viszteher nélkül jut értéktöbblethez, amely esetben ajándékozási illeték is fizetendő.
A vagyonközösséghez a legtöbb esetben ingó vagyon is tartozik. Ilyenkor az esetleges vagyonátruházási illetéken kívül még okirati illeték is fizetendő, amelyről azonban az okirati illetékekről szóló törvény fog rendelkezni.
A községekről szóló törveny rendelkezései alapján a törvényhatósági és a rendezett tanácsú városok nagy része eddig is szedett az ingatlanok telekkönyvi átírása után külön illetéket, az úgynevezett városi átírási díjakat. Ezek az átírási díjak lényegükben ingatlan vagyonátruházási illetékek voltak, mert díjat csak a fizető javára tett valamely szolgálatért lehet szedni, az ingatlanok átírását pedig nem a városok, hanem a bíróságok, tehát állami hatóságok végzik s így ezért a szolgálatért a városok díjat szedni nem lehetnek jogosultak.
Az ingatlan vagyon átruházása már az ebben a törvényben megszabott illetékekkel is eléggé meg van terhelve. Mindazonáltal éppen most a városok is olyan nagy anyagi eszközökre szorulnak, hogy azokat a városokat, amelyek eddig az ilyen illetékek szedésére fel voltak hatalmazva, ettől a bevételi forrástól megfosztani nem lehet. Ennek az eredménye az volna, hogy az illető városok képtelenek lennének szükségleteiket fedezni s így az állam segítségére szorulnának, amely a maga terheit is alig bírja fedezni.
Másrészt azonban nem volna helyes ennek az illetéknek szedését továbbra is szabálytalanul hagyni. A községi törvény ugyanis részletesebben nem rendelkezik erről az illetékről, sőt tulajdonképen a mai jogállapot szerint nem is volna szabad ilyen illetéket másként, mint az állami illeték pótlékát szedni. A gyakorlatban közülbelül így is van az eset. Azonban az egyes városok szabályrendeletei sokban eltérnek egymástól. Budapest főváros pedig éppen szabályrendelet nélkül szedi már évtizedek óta ezt az illetéket és a közigazgatási bíróság csak hosszú időn át követett rendszeres gyakorlattal tudta végre a fővárost rákényszeríteni arra, hogy ennek az illetéknek szedésénél az állami vagyonátruházási illetékre nézve érvényben levő szabályokat fogadja el irányadóul. Legfőbb ideje tehát ezen a téren végre rendet teremteni. Ezt célozza a javaslat II. részének IV. címe.
A javaslat nem nevezi ezt az illetéket az állami ingatlan vagyonátruházási illeték pótlékának, hanem külön önálló vagyonátruházási illetéknek tekinti. A dolog lényegét illetőleg ennek különösebb jelentősége nincs, annyiban azonban célszerű, hogy ily módon némi eltérésnek lehet helye az egyes városok szabályrendeleteinek megalkotásánál.
A javaslat 115. §-a a belügyminiszternek a pénzügyminiszterrel együttesen adja meg a jogot arra, hogy ilyen városi ingatlan vagyonátruházási illeték szedésére engedélyt adhassanak. Az engedélyt első sorban a törvényhatósági és a rendezett tanácsú városoknak lehet megadni. Vannak azonban olyan nagyközségek is, amelyek éppen oly joggal igényelhetik, hogy az illeték szedésére feljogosíttassanak, mint a városok és így nem lehet elzárkózni attól, hogy a törvény felhatalmazza a minisztereket arra, hogy kivételes esetekben ezeknek is adhassanak engedélyt.
A törvény maga ezt az illetéket részletesen nem szabályozhatja, mert különösen az illeték kulcsát a szükséghez és a körülményekhez képest különbözőképen lehet, illetve kell megállapítani és mert a kezelés módja aszerint, amint törvényhatósági vagy rendezett tanácsú város, esetleg nagyközség kapja meg az engedélyt, változhatik. Ezért a javaslat helyesebbnek tartja, hogy a törvény túlságos megterhelésének elkerülése végett, az egyes városok az illetéket szabályrendelettel szabályozzák és maga a törvény csak az általánosságban követendő irányelveket jelölje meg. Intézkedni kíván továbbá a javaslat arra is, hogy az eddigi érvényes szabályrendeletek a törvénnyel összhangba hozassanak. A régi szabályrendeletek ugyanis a tapasztalat szerint még ma is változatlanul az 1887. évi XLV. tc. értékelési szabályait rendelik alkalmazni s így az állami és a városi ingatlan átruházási illetékek sok helyen eltérő szabályok alá esnének, ami a szolgáltatás igazságos voltának a rovására esik. Tekintettel azonban arra, hogy sok város késedelmeskedhetnék a szabályrendelet elkészítése körül, a javaslat záros hatásidőt tűz ki a szabályrendeletek módosítására s a határidő elmulasztását az illeték szedésének megszüntetésével bünteti. Nehogy azonban a szabályrendelet késedelmes jóváhagyása miatt a városok kárt szenvedjenek, azoknak a városoknak, amelyek már eddig is szedtek ilyen illetéket, a törvény biztosítja azt a jogot, hogy azt - az illeték régi kulcsainak alkalmazása mellett, egyébként azonban már a jóváhagyandó szabályrendeletnek megfelelő módon tovább is szedhessék.
A javaslat 117. §-a sorolja fel azokat az irányelveket, amelyeket a szabályrendeletek megalkotásánál követni kell. Legfontosabb elv az, hogy a városi ingatlan vagyonátruházási illeték csak úgy hozható be, ha az, a város területén lévő minden ingatlanra egyaránt kiterjed. Az ingatlanok bármely szempontból való megkülönböztetése az egyenlő teherviselés elvébe ütköznék, s így ezt a törvény nem engedheti meg. Ellenben nem kívánja a törvény azt, hogy a szabályrendelet a vagyonátruházások egyes nemeire nézve kivételt ne tehessen. Így tehát korlátozni lehet az illetékszedési jogot az ingyenes vagy a viszterhes vagyonátruházásokra, aszerint, amint az illető város szükségletei és egyéb gazdasági szempontok azt kívánatossá teszik. A törvény különösen felemlíti, hogy az illeték szedését a telekkönyvben is keresztülvezetett átruházásokra szabad korlátozni. Ennek a korlátozásnak gyakorlati jelentősége van. A feleket nem lehet arra is kötelezni, hogy az átruházásokat a városnál is bejelentsék. A város tehát más útra van szorítva, hogy az átruházásokról tudomást szerezzen. Ennek pedig a legegyszerűbb módja, ha a telekkönyvi végzésekből szerez tudomást a város a vagyonátruházásról. Ebből az okból tehát célszerű is csupán a telekkönyvi bejegyzéssel teljesen foganatba ment átruházásokat vonni város illeték alá.
Természetes dolog az is, hogy a városi vagyonátruházási illetékkel sem szabad azokat megterhelni, akiket a törvény az állami illeték alól is felmentendőnek tartott. Általában a fő vezérelvnek kell lennie a szabályrendeletek megalkotásánál, hogy városi illetéknek szorosan az állami illetékhez kell simulnia. Csupán a bírósági panaszjogot illetőleg kellett még kifejezésre juttatni azt, hogy ezeket a közigazgatási bíróságnak ne az általános közigazgatási, hanem a pénzügyi osztálya intézze el, minek az a magyarázata, hogy a bíróság gyakorlatának egyöntetűsége érdekében kívánatos, hogy az ennek a törvénynek végrehajtása során felmerült összes vitás jogkérdéseket ugyanaz az osztály intézze el.
A bírságoláshoz való jogot is csak a legszükségesebb esetekre korlátozza a törvény. Teljesen kizárni nem lehetett azért, mert az alapelvekhez képest, amelyeket a szabályrendeletek követni tartoznak, gyakran fog a városi átruházási illeték is bizonyos esemény bekövetkezésekor válni esedékessé s ilyenkor a fizetésre kötelezett feleket a bejelentésre okvetlenül kötelezni kell. A kötelezés pedig kevés eredményt mutatna, ha a mulasztást a város bírsággal meg nem torolhatná. A bírságot azonban csak a legszükségesebb mértékre szorítja a javaslat.
A javaslat az illetéket meglehetős súlyos kulcsokkal állapítja meg. Nem szabad tehát megengedni, hogy a városi illeték ezt a terhet túlságosan emelje. Ezért a javaslat szükségenek tartotta a városi illeték kulcsának legnagyobb mértékét megállapítani. Eddig a legmagasabb kulcs 1.5% volt. Ezt kívánja a javaslat továbbra is fentartani, mert az ingatlanok valódi értékének kinyomozása következtében az illeték eredménye így is jóval nagyobb lesz az eddig ebből a forrásból befolyt jövedelemnél.
A természetes személyek tulajdonában lévő javak bizonyos időszakon belül feltétlenül forgalomba kerülnek. Az egyházi javadalmaknál a javadalmas személye változhatik ugyan, de ezzel együtt csak a jövedelem száll át más személyre, maga a javadalom vagyonállaga átruházás alá nem kerülhet. Az egyesületek, társulatok és a községek fennállása nincs egyes természetes személy halálához kötve, s habár örök időkig fennállónak semmiféle emberi alkotást nem is lehet tekinteni, mégis az emberi életkornál sokszorosan hosszabb ideig fennállhatnak és fennállanak. Ezeknek az itt említett javadalmaknak, községeknek, társulatoknak stb. vagyona rendszerint még az élők között való forgalomból is ki van zárva. Az állam tehát elveszíti azt közszolgáltatást, amelyet a természetes személyek tulajdonában lévő javaktól az ebben a törvényben szabályozott módon szedhet. Egyrészt ennek a veszteségnek a pótlására, de másrészt az egyenlő teherviselés elvének megvalósítása céljából is sok állam szed bizonyos adót vagy illetéket. Ez a szolgáltatás az, amelyet mi eddig illetékegyenérték címén szedtünk.
Az illetékegyenérték az 1918. évi XI. törv. életbelépte előtt évenként mintegy 4.5 millió korona jövedelmet hajtott. Az idézett törvény az illetékegyenérték kulcsait változatlanul hagyta ugyan, azonban azáltal, hogy a kiszabás alapjául szolgáló összegeket, vagyis a földbirtok törvényszerű legkisebb értékét felemelte, az illetékegyenérték bevételének is emelkednie kellett. Az 1919. január 1-től kezdődő kivetési időszakra megállapított illetékegyenérték összegszerű eredménye azonban még nem ismeretes, mert a kivetések a sajnálatos közviszonyok miatt még befejezve nincsenek.
Minthogy azonban ez a törvény a vagyonátruházási illeték hozadékát minden vonalom az illeték kulcsainak emelésével is fokozni kívánja, nem lehet elzárkózni az illetékegyenérték emelése elől sem. Az emelést a javaslat oly módon viszi keresztül, hogy az ingatlan vagyon után járó illetékegyenérték kulcsát egyöntetűen 0.5%-ra emeli fel. Eddig az ingatlanok után a királyi kegyadományozás alá eső javadalmak, vagyis az érsekségek, püspökségek, apátságok és káptalanok 0.5%-ot, a többi egyházi javadalmak, a községek, városok és egyesületek 0.4%-ot, a részvényes vállalatok pedig 0.2%-ot fizettek. Ennek a megkülönböztetésnek voltaképen nem volt elfogadható indoka. Az államra nézve csaknem tökéletesen mintegy az, miért esik el az öröklési és ingatlan vagyonátruházási illetéktől és az egyenlő teherviselés elvébe ütközik, hogy a személyválogatás nélkül egyformán kivetendő ezek helyett az illetékek helyett az azokat pótló egyenértéket a fizető köteles felek között válogatva, egyenlőtlen kulcscsal szedje. Különösen helytelen ez most, amikor éppen azok a javadalmasok, akik eddig a legmagasabb kulcsok szerint fizették az illetékegyenértéket, ezen felül még állandó évi tartozásként vagyonadót is tartoznak fizetni, holott - a kisebb egyházi javadalmasok kivételével - a többiek ezt a vagyonadót sem fizetik. A javaslat tehát ezekből az okokból megszünteti a különbségeket és az ingatlan után fizetendő illetékegyenérték kulcsát minden illetékegyenérték fizetésére kötelezettel szemben egyöntetűen az eddigi legmagasabb kulcsban állapítja meg.
További emelést a kulcsokban nem tervez a javaslat, mivel ezenfelül még az illeték alapja is emelkedik. A javaslat ugyanis továbbra is megmaradt amellett a rendszer mellett, hogy az illetékegyenértéket a törvényszerű legkisebb érték alapján vessék ki. Teszi ezt a javaslat azért, mert különben az illetékegyenérték kivetése rendkívül nagy munkát igényelne, különösen az olyan javadalmaknál, amelyek több adóhivatal, söt több pénzügyigazgatóság területén bírnak ingatlanokkal. Ez alól az alapelv alól csupán az építésre szánt üres telkeknél tesz a javaslat kivételt. Köztudomású dolog ugyanis, hogy különösen nagyobb városokban az építésre alkalmas telkek sokszor rendkívül magas értékkel bírnak. Földadó alá azonban az ilyen telkek nem esnek, és így ezek után illetékegyenérték sem volna kivethető. Minthogy azonban ily módon ezeknek a telkeknek a tulajdonosai indokolatlan előnyben részesülnének, gondoskodni kellett arról, hogy az ilyen telkek értéke más módon állapítassék meg. Azáltal azonban, hogy a javaslat a törvényszerű legkisebb érték kiszámítására alkalmazandó kulcsokat a földbirtoknál lényegesen emelte, az illetékegyenérték alapja, s így az illetékegyenérték hozadéka is lényegesen emelkedni fog.
Ezeken az elvi változtatásokon kívül a javaslat általában az eddig s különösen az 1918. évi XI. törvényben követett elvekhez ragaszkodik. A vonatkozó szabályok azonban az utóbbi törvény szabályaival szemben mégis annyiban eltérést mutatnak, hogy ez a javaslat nemcsak az anyagi jogszabályokat, hanem az eljárási szabályokat is részletesebben tartalmazza.
A javaslat 118. §-a azokat a javadalmakat, egyesületeket, társaságokat és társulatokat sorolja fel, amelyek vagyonuk után illetékegyenértéket tartoznak fizetni. Az eddigi szabályokkal szemben az eltérés az, hogy megszünteti a királyi kegyedadományozástól függő és az egyéb javadalmak között eddig fennállott különbségeket, és ehelyett a fontosabb javadalmakat névszerint, a többieket pedig együttesen jelöli meg az illetékegyenérték alanyaiként. Az előbb érvényes szabályokkal szemben azt a változtatást, hogy a közkereseti társaságok és a koridősbségi hitbizományok nem esnek illetékegyenérték alá, már az 1918. évi XI. törv. keresztül vitte és ehhez tartja magát a javaslat is.
Minden kétely kizárása végett rendelkezik a javaslat arról is, hogy az illetékegyenérték fizetési kötelezettségére nézve teljesen mellékes az a körülmény, hogy a fizetésre kötelezett székhelye vagy lakóhelye a belföldön vagy a külföldön van-e.
A 119. § az illetékegyenérték tárgyait sorolja fel. Az eltérés a régi szabályokkal szemben csupán az, hogy a községek (városok) ingó vagyonát a javaslat az illetékegyenérték alól teljesen felmenti. Teszi ezt a javaslat azért, mert a tapasztalat szerint aránylag kevés városnak van tehermentes ingó vagyona, és annak is egy nagy része már a régebbi szabályok értelmében is mentes volt. Tekintettel tehát arra, hogy a községek ingó és ingatlan vagyona általában közcélokra szolgál, s tekintettel arra is, hogy az ingatlan után járó illetékegyenérték kulcsának emelése következtében az illetékteher úgyis növekedik, célszerűbbnek látszik a községek (városok) ingó vagyonát az illetékegyenérték alól teljesen felmenteni.
A 120. § az illetékegyenérték kulcsait állapatja meg. Az ingó vagyon kulcsa változatlan. Az ingatlan kulcsa a fentebb elmondottak szerint egyöntetűen 0.5%-ra emeltetnék. Az emelést illetőleg a már előbb elmondottakon felül csak arra kívánok rámutatni, hogy azokra az alapítványokra, intézetekre, sőt szerzetesrendekre is, amelyek kiválóan méltánylást érdemlő közcélokat, így különösen tudományos, oktatási és jótékonysági célokat szolgálnak, a 122. § lényegesen könnyítéseket tesz. A többi fizetésre kötelezett pedig kell, hogy az adóteher általánso növekedését szintén érezze. Ami különösen a városokat és községeket is illeti, ezek részben kárpótlást nyernek az ingó vagyon tehermentesítése folytán. A részvényes vállalatokra nézve pedig az emelés csak annyiban jelent tehernövekedést, amennyiben hasznot hajtó fölbirtokuk vagy bérházaik vannak. A gyári épületek ugyanis állandóan házadómentesek lévén, az illetékegyenérték szempontjából értéktelenek, vagyis kiszabási alapul nem szolgálnak. Tehernövekedésről tehát első sorban azoknál a vállalatoknál van szó, amelyek bérházakban gyümölcsöztetik vagyonukat, és így az illetékegyenérték kulcsának emelése csupán az elmaradt vagyonadó pótlásaként jelentkezik. Elejtette a javaslat az 1918. évi XI. törv. 105. § 4. pontjában a kizárólag vagy túlnyomóan ingatlanok kezelésére alakult társaságok terhére megállapított 1%-os kulcsot is. Mert bár igaz az, hogy ezek a társaságok úgy a társulati kereseti adó, mint a jövedelem és vagyonadó alól csaknem teljesen mentesek, mégis az ellenük alkalmazott kulcs túlságosan magas volt, mert pl. Budapesten teljesen megfelelt a házadónak, vagyis a nyers jövedelem 16%-ának, tehát jóval meghaladta a jövedelem és a vagyonadó együttes kulcsát, különösen arra való tekintettel, hogy az illetékegyenértéknél a terhek teljesen figyelmen kívül maradnak, míg a többi adónemnél a tartozások, illetve azok kamatai az adóalapból levonandók. Minthogy azonban a javaslat az illetékegyenérték kulcsát most teljesen egyöntetűen állapítja meg, de viszont kétségtelen, hogy részben mégis jogosult ezeknek a vállalatoknak a többieknál súlyosabb illetékegyenértékkel való megrovása, a javaslat ezekre nézve kimondja (123. § 5. bekezdés.), hogy az illeték egyenértékét nem a szerzéstől számított 10 év mulva, hanem már a szerzéstől kezdve tartoznak fizetni.
A 121. § az illetékegyenérték kiszabásánál alapul szolgáló értékeket állapítja meg. Az ingatlanoknál a már fentebb elmondottak szerint a törvényszerű legkisebb értéket jelöli meg a javaslat alap gyanánt, s csupán az építésre szolgáló telkekre nézve tér el ettől az alapelvtől. Úgy az eddig érvényes szabályoknak, valamint az ingatlan vagyonátruházási illetékek természetének megfelelő az a rendelkezés, hogy az ingatlan értékéből terhek levonásának helye nincs.
Új szabályt tartalmaz a 121. § 2. bekezdése. Gyakrabban előfordult és ezután is ismételten előfordulhat, hogy az illetékegyenérték fizetésére kötelezett a telkére oly módon építtet házat, hogy az építtetőt nem készpénzzel, esetleg építési kölcsön útján beszerzett pénzzel elégíti ki, hanem az építési költségeket úgy törleszti, hogy az épület házbérjövedelmét vagy annak egy részét engedi át bizonyos időn keresztül az építőnek. A joggyakorlatban ismételten vitássá vált, hogy ilyenkor milyen érték után kell az illetékegyenértéket kiszabni. A közigazgatási bíróság 1910-ben hozott 32. sz. döntvényében kimondotta, hogy csupán a telekre eső érték után lehet az illetékegyenértéket kivetni. Ez a döntvény azonban úgy a rendelkező részében, mint indokolásában annyira homályos, hogy alkalmazása a gyakorlatban még több nehézséget okozna. A javaslat tehát ezt a kérdést határozottan és világosan kívánja szabályozni. A tervezett rendelkezés megfelel az ingatlan vagyonátruházási illeték természetének. Az a körülmény, hogy az ingatlan jövedelmét vagy annak egy részét az építő vállalkozó húzza, lényegében nem más, mintha az ingatlant törlesztéses kölcsön terhelné. A kölcsöntartozást nem lehet levonni. Nincs tehát semmi ok arra, hogy a tartozás törlesztésének egy bizonyos formája esetén az értékelésnél más szabály legyen irányadó.
Az ingó vagyonnál a javaslat is fentartja azt a szabályt, hogy csak a tiszta vagyonérték esik illetékegyenérték alá. Levonni a fizetésre kötelezettet terhelő összes adósságokat és egyéb terheket kell, tehát azokat is, amelyek bekebelezés útján vagy egyébként első sorban az ingatlanokat terhelnék.
A javaslat 122. §-a sorolja fel a mentességeket. Ezek általában megegyeznek az eddig érvényes szabályokkal, különösen az 1918. évi XI. törv. szabályaival. Az eltérések a következők:
A kisebb javadalmasokat felmenti az illetékegyenérték alól, ha összes jövedelmük, bárhonnan eredjen is az, a 2.400 K-t meg nem haladja. Az értékhatár eddig 800 K volt. Ez oly alacsony volt, hogy voltaképen a mentesség soha nem érvényesülhetne, mert a kongrua törvény is már a javadalmaknak legalább 1.600 K-ra való kiegészítését rendeli el. Viszont a mai viszonyok között a 2.400 K is oly csekély összeg, hogy a megélhetésre sem elegendő, s így nem méltányos az ilyen javadalomra eső, különben is nagyon csekély összegeket ebből elvonni.
Elhagyta a javaslat a mentességek közül azt a pontot, hogy mentesek a föld- és házadó alá nem eső ingatlanok. Teszi ezt a javaslat nem azért, mintha ez a mentességet teljesen meg akarná szüntetni, hanem azért, mert ez a rendelkezés teljesen felesleges. Minthogy ugyanis az illetékegyenérték alapja a törvényszerű legkisebb érték, amelyet az adóalapokon kell kiszámítani, kétségtelen, hogy az olyan ingatlan, amely föld- és háazdó alá nem esik, illetékegyentértékkel sem róható meg, mert nincs az illetékegyenértéknek alapja. Azonkívül ellentétben volna a javaslatnak azzal az újításával, hogy az üres telkek becslés útján megállapított értékük után esnének illetékegyenérték alá.
Az 1918. évi XI. törv. 107. §-ának 5. pontja feleslegessé vált azáltal, hogy a községek ingó vagyonát a javaslat teljesen mentesíti az illetékegyenérték alól.
Az 1918. évi XI. törv. 107. §-ának 6. pontját a javaslat kiegészíti azzal, hogy a tanítással és gyógyítással foglalkozó szerzetesrendek ingó vagyonát is felmenti az illetékegyenérték alól, amennyiben ez az említett céloktól el nem vonható. Ez a mentesítés teljesen megfelel a törvény céljának, és nem volna semmi értelme annak, ha az ugyanilyen célra rendelt alapítványok mentesítése mellett ezeket a szerzetesrendeket illetékegyenértékkel megrónánk, s ezzel a törvény által kedvezményben részesítendőnek elismert vagyont megrövidítenénk.
Eddig a törvény csak az országos tudományos intézetek és köztanintézetek ingatlan vagyonát részesítette bizonyos kedvezményben. A javaslat ezt a mentességet kiterjeszti mindazokra a tudományos, oktatási és jótékonycélú intézményekre, amelyeknek ingó vagyonát is az előbb említettek szerint illetékegyenértékmenteseknek mondotta ki. Ellenben a régi szabályokkal szemben mégis eltér a javaslat annyiban, hogy az ingatlanok értékelésére nézve ezeknél is az általános szabályokat alkalmazza, és csupán az illetékegyenérték kulcsát mérsékeli az általános kulcs 1/5-ére. Ezáltal ugyan mérsékelt emelés marad, azonban annak, hogy az ingatlan értékét ne lehetőleg a valóságnak megfelelően állapítsuk meg, semmi jogosultsága nincs. Ha a teher elviselhetetlen vagy közérdekből megszüntetendő, esetleg mérséklendő volna, ezt a valóságos érték megállapítása mellett a kulcsoknak megfelelő leszállításával vagy a teljes mentesség megadásával kell megtenni és nem hamis értékbeállításokkal.
A 122. § utolsó bekezdése nem új rendelkezés, hanem az 1918. évi XI. törv. 105. §-ának utolsó bekezdésében foglalt személy, amely első sorban a tisztviselők által közösen épített lakóházakat akarja a teher alól felmenteni.
A 123. § az illetékegyenérték fizetésének a kezdő és végső határidejét állapítja meg. A javaslat ebből a szempontból is követi az 1918. évi XI. törvényben elfoglalt azt az elvi álláspontot, hogy minden vagyonátruházás a rendes illeték alá esik, és az illetékegyenérték fizetésére kötelezett csupán tíz évi birtoklás után tartozik illetékegyenértéket fizetni. Az eddig érvényes eltérő szabályok miatt szükséges volt, hogy a javaslat a már fennálló illetékegyenérték fizetésére kötelezettek jogviszonyait ebből a szempontból teljesen tisztázza. Világosan intézkedik a javaslat arról is, hogy a haszonélvezet terhével átszállott ingatlan csupán a haszonélvezet megszűnésétől számított 10 év mulva kezdődik. Ez a rendelkezés felel meg a helyes adóztatási elveknek, mert az illetékegyenértéket, mint állandóan visszatérő szolgáltatást, az ingatlan jövedelméből kell fizetni, s így addig, míg az idegen harmadik személy haszonélvezete tart, a jövedelemből az illetékegyenérték fizetésére kötelezett mit sem fizethet.
A 124. § az illetékegyenérték kiszabásának elévülését szabályozza. A szakasz rendelkezése megfelel annak az alapelvnek, hogy az elévülés csak akkor kezdődik, amikor a kincstár tudomást szerzett arról, hogy követelése van, vagyis amikor a fizetésre kötelezett a bejelentési kötelezettségének eleget tett. Állandó természetű szolgáltatásokról lévén szó, meg kellett adni a kincstárnak azt a jogot is, hogy a kiszabást visszafelé az elévülési időn belül eszközölhesse.
A fizetési kötelezettséget a javaslat teljesen az eddig érvényes szabályoknak megfelelően rendezi. Csupán azt a vitás kérdést kívánja még rendezni, hogy ki tartozik fizetni az illetékegyenértéket, ha másé a telek és másé a rajta lévő épület. A javaslat a kérdést azért kívánja a javaslatban felvett módon szabályozni, mert abban az esetben, ha úgy a telek, mint a felépítmány tulajdonosa illetékegyenérték alá esik, a kincstár az ingatlan együttes értéke után követelheti az illetékegyenértéket, és ily esetben az esetleges megosztást maguk a fizetésre kötelezett felek rendezhetik egymás között. Ha pedig csak a felépítmény tulajdonosa tartozik illetékegyenérték alá, azért kötelezi őt a javaslat az illetékegyenérték fizetésére, mert a jövedelem tulnyomó része is őt illeti, s az esetleges telekbér az ingatlant terhelő teherrel esik egyenlő elbánás alá, vagyis nem vonható le. Fordított esetben, t. i. ha a telek az illetékegyenérték fizetésére kötelezetté, akkor őt a felépítmány értéke után csak akkor lehet illetékegyenérték fizetésére kötelezni, ha később a felépítmény is a tulajdonába megy át. Ellenkező esetben csupán a teleknek becslés útján megállapított értéke után tartozik a tulajdonos az illetékegyenértéket megfizetni.
Az illetékegyenértéket mint állandó köztartozást, hosszabb időre kell kivetni. A javaslat ezen a téren is megmarad az eddigi rendszer mellett, és a 10 éves kivetési időszakot tartja továbbra is érvényben. A kivetési időszak első éve 1921. Minthogy lehetnek olyan fontos okok, amelyek az új kivetés mellőzését teszik szükségessé, a törvény a pénzügyminisztert hatalmazza fel arra, hogy a kivetési időszak leteltével kívánjon-e új kivetést, vagy a régit tartsa érvényben további 10 évre. Annak azonban nincs helye, hogy a régi kivetés csak egy néhány évre hosszabbíttassék meg. Azonban a kivetési időszakon belül is vannak olyan esetek, amikor a már kivetett illetékegyenértéket helyesbíteni kell. Ezeket az eseteket a javaslat részletesen sorolja fel. Szükségesnek tartom ezt azért, mert eddig sok jogvita merület fel abban a kérdésben, vajjon valamely változás megállapítja-e az illetékegyenérték helyesbítéséhez való jogot a fél vagy a kincstár javára. A részletezés most már minden kételyt eloszlat. A felsorolt esetek olyan világosak, hogy bővebb indokolásra nem szorulnak, s teljesen megfelelnek az 1918. évi XI. törvény megfelelő rendelkezéseinek. A változások bejelentésére természetesen a feleket kellett kötelezni, mivel azok nagy része olyan természetű, hogy azokról a kiszabásra hivatott közegek nem szerezhetnek egyébként tudomást. A bejelentési kötelezettség megállapítása maga után vonja azt is, hogy a kötelezettség elmulasztása esetén a fél büntetés alá esik. A büntetés kétféle, aszerint, amint a bejelentés következtében a fél terhére kellene illetékegyenértéket kiszabni, vagy pedig a kiszabott illetékegyenértéket kellene törölni. Az első esetben bírságot kell kiszabni, a másik esetben pedig a törlést vagy a visszatérítést korlátozza a törvény a bejelentés évére.
A javaslat az 1918. évi XI. törvénnyel szemben részletesen szabályozza az illetékegyenérték kiszabása és beszedése körül követendő eljárást is. A szabályok nagyrészt azonosak ennek a javaslatnak első részében foglalt eljárási szabályokkal és azoktól csak annyiban térnek el, amennyiben az illetékegyenérték állandó tartozás természetének meg nem felelnek.
A rendelkezések ennélfogva bővebb indokolást nem igényelnek.
A javaslat 135. §-a részletesen intézkedik a törvény életbeléptetéséről. Az életbelépés napjának meghatározását a pénzügyminiszterre bízza. Helyesnek véltem ezt azért, mert az egész illetékreform megalkotása után a kezelési eljárás lényeges változásoknak lesz alávetve. Arra pedig, hogy az erre vonatkozó rendeletek elkészüljenek, a megfelelő nyomtatványok elállítassanak, szóval, hogy az életbeléptetés fizikai előfeltételei meglegyenek, bizonyos idő szükséges, amelynek tartama előre meg nem állapítható. Nehogy tehát a törvény életbeléptetése körül zavarok támadjanak, a pénzügyminiszterre kell bízni annak a napnak megjelölését, amikor már minden akadály nélkül életbeléptethető lesz az egész rendszer. A pénzügyminiszternek természetesen gondja lesz arra, hogy minél kisebb késedelem álljon elő.
A 135. § második bekezdése szószerint veszi át az 1918. évi XI. törvény megfelelő rendelkezését, amely a gyakorlatban jónak bizonyult és minden kételynek elejét vette.
A harmadik bekezdés némi tekintetben visszaható erővel ruházza fel a törvényt. Ez a bekezdés ugyanis arról intézkedik, hogy azok a halálesetre szóló ajándékozások, amelyeket az 1918. évi XI. törvény szerint nem az ajándékozási, hanem az öröklési illeték alá lettet volna vonandók, pótlólag mint élők közötti ajándékozások, az ajándékozási illetékkel megrovassanak. Az indokolás megfelelő helyén részletesen kifejetettük, miért tért el a javaslat ebben a pontban az 1918. évi XI. törvény rendszerétől. Ha már most az ennek a törvénynek életbelépte után és a javaslat törvénnyé válása napjáig ajándékozási illeték alá nem vont halálesetre szóló ajándékozásokat illetékkel most meg nem rovatnánk, ezek nagy része teljesen elkerülné az illetékezést. Tekintettel arra a rövid időre, amely az id. törv. életbelépte óta letelt, egyáltalán nem fog nagy nehézséget okozni azt a néhány ajándékozást utólag megilletékezni, amelynek nyilvántartását ez a törvény elrendelte. A felekre nézve pedig ez a rendelkezés anyagi hátrányt nem okoz, mert az utólagos kiszabásnak az 1918. évi törvény rendelkezései szerint kell megtörténnie, s mert a most kiszabandó illetéket később az öröklési illetékbe úgyis be kell számítani. Minthogy azonban tudomásom szerint az ajándékozási illetéket a legtöbb esetben az utasítás ellenére kiszabták, arról is gondoskodni kellett, hogy az ilyen kiszabások ellen beadott, még függőben lévő jogorvoslatok ennek a rendelkezésnek megfelelően intéztessenek el, hogy a felesleges munkaszaporítás mellőztessék. Kifejezetten kellett végül arról is gondoskodni, hogy az ítélt dolog joghatálya ne állhassa útját az illeték kiszabásának.
Abból a körülményből, hogy az illetékrendszer teljes reformját kívánjuk keresztülvinni, önként következik, hogy minden, az illetékekre vonatkozólag eddig érvényben volt törvény hatályát veszti. Minthogy a javaslat még a külön törvényekkel adott mentességeket is megszünteti, a törvények felsorolása nem szükséges, hanem elegendő a határozott megszüntetése valamennyi, az illetékekre vonatkozó törvénynek, szabálynak és rendeletnek.
Az illetékek kezelésének szabályozását a pénzügyminiszterre kell bízni. A multban azt tapasztaltuk, hogy az illetékek rendszeres és pontos befolyása sok tekintetben a kezeléssel megbízott hivatalok és közegek hibája, járatlansága vagy más irányú elfoglaltsága miatt nem volt eléggé biztosítva. Tekintettel arra, hogy a különféle illetéktemészetű szolgáltatás az állam bevételeinek egyik legkiadósabb forrása, fontos állami érdek annak a biztosítása, hogy ezek az illetékek kellő időben és a törvényben megszabott mértékben befolyjanak. Abból a célból tehát, hogy a pénzügyminiszternek módjában legyen az ennek a célnak elérésére kivánatosnak látszó intézkedéseket megtenni, s amennyiben netalán egyik vagy másik tervezett intézkedése nem bizonyulna eléggé alkalmasnak, azt lehetőleg röviden módosítani, a javaslat ebben az irányban a pénzügyminiszternek széleskörű felhatalmazást kíván adni. Mivel ezek a rendelkezések az adózók megterhelésével nem járnak, s mivel ilyen tisztán adminisztrativ természetű intézkedéseket nem is célszerű törvénybe foglalni, s végül a pénzügyminiszter bizonyára gondoskodni fog arról is, hogy rendelkezései sem az államkincstár túlságos megterhelésére, sem pedig a tisztviselők érdekeinek sérelmére ne szolgáljanak, a tervezett felhatalmazás megadását kérem.
A záró rendelkezés indokolást nem igényel.
A vagyonátruházási illetékről szóló 1918. évi XI. tc. alapjául szolgáló törvényjavaslat behatóan ismertette a legtöbb európai államnak az öröklési illetékre vonatkozó törvényeit. Ezek a törvények azonban mind a békeévekbeli állapotot tüntették fel. A háború az összes államokat rákényszerítette arra, hogy törvényeiket módosítsák, polgáraikat ezen a téren is súlyosabb adókkal terheljék. Tudomásunk van arról, hogy ezt úgy a győztes, mint a legyőzött államok kénytelenek voltak megtenni. Kivánatos volna, hogy ezeket a törvényalkotásokat lehetőleg mind ismertessük, azonban sajnos, a távolabbi külföld erre vonatkozó törvényeinek hiteles szövegeit nem lehetett megszerezni. Igy kénytelenek vagyunk arra szorítkozni, hogy csupán annak a két államnak a legújabb törvényét ismertessük, amelyeknek törvényeit meg tudtuk szerezni. Ezek az osztrák köztársaság és a német birodalom, amelyeknek a múlt év folyamán hozott törvényeit alább szószerinti szövegében közöljük.
A német-osztrák állam ideiglenes nemzetgyűlése a következőket határozta:
1. § Az 1915. évi szeptember 15-iki RGBI. 278. sz. császári rendelet az ingyenes vagyonátruházások illetékéről és az 1915. évi december 30-iki RGBI. 1/1916. sz. rendelet az öröklési illetékek után járó pótlékok beszedéséről, hatályon kívül helyeztetik. Helyükbe a következő rendelkezések lépnek
2. § A csatolt tarifa 1. tételében az örökségek után megállapított illeték (öröklési illeték) alá esnek:
1. az örökségek és hagyományok, ideértve a köteles részt is.
2. a halál esetére szóló ajándékozások,
3. a házassági szerződéseken alapuló szerzések, amennyiben a vagyonátruházás a házassági szerződés szerint csak az egyik házastárs halála után áll be (haláleseti vagyonközösség, hitbér, özvegyi tartás, stb),
4. hűbérek és családi hitbizományok átszállásai akkor is, ha ezek nem az eddigi birtokos halála következtében állanak be.
Szolgáltatások, amelyek a szerző terhére, harmadik személy javára, haláleset folytán rovattak, vagy amelyeket a szerző harmadik személy részére az örökhagyó kívánsága folytán teljesített, az illetékkötelezettség szempontjából hagyományoknak, ezek a személyek pedig hagyományosoknak tekintendők.
Az élők között létrejött ajándékozások öröklési illeték alá esnek:
1. ha azok teljesítése az ajándékozó haláláig vagy egy későbbi időpontig vagy eseményig függőben van,
2. ha az ajándékozó az ajándékozott ingó vagyon haszonélvezeti szolgalmát élete végéig fentartotta, és a megajándékozott előtt halt meg anélkül, hogy a haszonélvezeti szolgalom előbb megszünt volna,
3. ha az ajándékozó az ajándékot halála előtt három hónapnál nem régebben adta, amennyiben nem szokásos alkalmi ajándékozásokról van szó.
A harmadik bekezdés eseteiben az ajándékozás után lerótt ajándékozási illetéket (34. §) az öröklési illetékbe be kell számítani.
Ennek a törvénynek a hagyatékra (hagyaték, örökség, hagyomány) és az örökösökre vagy hagyományosokra vonatkozó szabályait, amennyiben az illető rendelkezés szabaiból vagy értelemből eltérés nem tűnik ki, az első bekezdés 2-4. pontjaiban, valamint a második bekezdésben felsorolt esetekben a szerzemény tárgyaira és a szerzőkre megfelelően alkalmazni kell. Hasonló feltételek mellett ennek a törvénynek alkalmazásában az örökhagyóval azonosnak kell tekinteni azt, akinek halála az első bekezdés 3. pontjában és a második bekezdésben megjelölt esetekben a szerzésre okot adott; ugyanez áll az első bekezdés 4. pontjának eseteiben az addigi hűbér vagy hitbizományi birtokosra. E törvény értelmében az örökségekkel egyenlőnek tekintendők az első bekezdés 2. és 3. pontjában említett s az ajándékozó vagy a másik házastárs halála folytán bekövetkezett vagyonátruházások, valamint a második és harmadik bekezdésben megjelölt szolgáltatások. Az öröklési illetékre vonatkozó szabályok szerint szerzőnek kell tekinteni azt, akire valamely vagyon vagy dolog szállott.
3. § A százalék, amely szerint az öröklési illetéket ki kell szabni, a szerzőnek az örökhagyóhoz való személyes viszonyához és a minden egyes szerzőre szállott illetékkötelees vagyon tiszta értékéhez képest igazodik. Több, az öröklési illeték alá eső, ugyanazon örökhagyótól származó, és egy szerzőre eső szerzeményeket az illetékkulcs megállapítása és az illeték kiszámítása szempontjából egy egységes szerzeménynek kell tekinteni, tehát az átszállott vagyonértékeket össze kell számítani.
Az öröklési illeték mértéke szempontjából hitbizományoknál és hűbéreknél a szerzőnek az utolsó birtokoshoz való személyes viszonya, hitbizományi helyettesítésnél (utóöröklés) pedig a szerzőnek ahhoz a személyhez való viszonya az irányadó, aki a helyettesítést elrendelte.
4. § Az öröklési illeték alól, - a tarifában illetékmentesek gyanánt megjelölt örökségeken és hagytékokon kívül, - illetékmentesek:
1. az államkincstárra és az olyan nyilvános intézetekre és alapokra szállott örökségek, amelyeknek hiányait az állam köteles fedezni;
2. a német-osztrák államban igazolt külföldi diplomáciai képviselők, továbbá az általuk kizárólag hivatalos célokra alkalmazott hivatalnokok és szolgák, valamint a megnevezettekkel közös háztartásban élő családtagok ingó hagyatéka, amennyiben ezek a képviselők, hivatalnokok, szolgák és családtagok nem német-osztrák állampolgárok.
5. § Az olyan katonai személyek hagyatékai, akik német-osztrák állampolgárok és az 1914. évi VII/29-iki RGBI. 178. sz. császári rendelet 1. § második bekezdése értelmében a háborúban résztvettek, kedvezményben részesülnek, ha:
1. az örökhagyó háborúban esett el, hogy
2. ha halála a háborúban szenvedett sebesülés közvetlen következménye, vagy olyan betegségre vezethető vissza, amelyet az örökhagyó hadi szolgálata következtében kapott, vagy végül
3. ha az örökhagyót az OPT. 24. § 2. pontja vagy az 1918. évi III/31-iki RGBI. 128. sz. törvény alapján holttá nyilvánították.
A kedvezmények mértékét a tarifa állapítja meg.
Az első bekezdésben felsorolt körülményeket az tartozik bizonyítani, aki az illetékkedvezményt igényli. A közelebbi szabályokat a végrehajtási utasítás fogja megállapítani.
Az első bekezdés 2. pontjának eseteiben a kedvezménynek nincs helye, ha az örökhagyó 1919. XII. 31-ike után halt meg.
Viszonosság esetében az 1-4. bekezdések szerinti kedvezmények engegélyezhetők az 1. bekezdésben körülírt olyan katonai személyek hagyatékaira is, akik nem német-osztrák állampolgárok, valamint az olyan személyek hagyatékaira is, akik, mint a német birodalom védőerejéhez tartozók, lényegében olyan állásban vettek részt a háborúban, mint az 1. bekezdésben megjelölt katonai személyek.
6. § A belföldön, vagyis a német-osztrák állam területén fekvő ingatlan vagyon öröklési illeték alá esik, tekintet nélkül az örökhagyó állampolgárságára vagy lakóhelyére; ellenben az ezen területen kívül eső ingatlan vagyon az illetékköteles hagyatékra nem vonható be.
Ezen rendelkezés alkalmazása szempontjából valamely belföldi ingatlan haszonélvezeti vagy használati szolgalma belföldön lévő ingatlannak tekintendő.
7. § Ha az örökhagyó halálakor német-osztrák állampolgár volt, az ő összes, bárhol található ingó vagyona öröklési illeték alá esik. Azonban azokat az állami öröklési adókat, amelyeket egy másik állam javára az ott levő ingó vagyon után le kellett róni, a hagyatékot terhelő adósságok és terhek közé kell számítani. Az olyan ingó vagyon, amely a hagyaték tárgyalása után a konzuli illeték tarifában megszabott százalékos illeték alá esik, öröklési illeték alá nem vonható.
Ha az örökhagyó halála idejében nem volt német-osztrák állampolgár, ingó vagyona csak akkor esik öröklési illeték alá, ha az a belföldön van. Ha halálakor a belföldön lakóhelye nem volt, az öröklési illeték kiszabásánál az ettől a vagyontól abban az államban, amelynek az örökhagyó polgára volt, lerótt öröklési adókat a hagyatékot terhelő adóssságok és terhek közé kell számítani. A pénzügyi hatóságnak joga van az öröklési illetéket egészben vagy részben elengedni, ha olyan személyeknek, akik csupán átutazóban tartózkodtak a belföldön, pusztán átmenetileg a belföldön lévő ingóságairól van szó.
Belföldön lévő ingó vagyonnak kell tekinteni különösen: a belföldön engedélyezett kiváltságokat és szabadalmakat; a belföldi ingatlanon biztosított követeléseket; a belföldön székelő vállalatokban vagy a külföldi vállalatoknak belföldön lévő fióktelepeinek vagyonában birt részesedéseket, amennyiben a részesedési jog nem részvények vagy kuxák birtokához fűződik. Érc- és papirpénzre, kereskedelmi érmékre, bankjegyekre, részvényekre, kötvényekre és hasonló értékpapirokra, továbbá kuxákra és rendeletre szóló papirokra (váltó, utalvány stb.) az őrzés helye az irányadó, az olyan követelésekre nézve pedig, amelyek belföldi ingatlanon nincsenek biztosítva, a hitelező lakóhelye.
Az előző rendelkezéseket kell alkalmazni akkor is, ha az első bekezdés szerint azt kell megállapítani, hogy a harmadik bekezdésben felsorolt vagyontárgyak melyik külföldi államban vannak.
8. § A kettős adóztatás elkerülése céljából, a viszonosság megóvása és a visszatorlási jog gyakorlása céljából a pénzügyi államtitkár a 7. § rendelkezéseitől eltérő rendeleteket adhat ki.
Különösen a volt osztrák-magyar monarchiához tartozott államokkal kötött egyezség alapján, a viszonosság megóvása mellett a kétszeres adóztatás elkerülése céljából az öröklési illeték alól teljes mentesség engedélyezhető.
9. § Az illetékkötelezettség rendszerint az örökhagyó halála napján áll be, a 2. § első bekezdésének 4. pontja eseteiben azzal az eseménnyel, amely a hűbérben vagy a hitbizományban való utódlást előidézte. Utóörökösödés esetében az utóörökös szerzésére nézve az illetékkötelezettség az utóöröklés megnyiltakor keletkezik, vagy ha a résztvevők akarategyezése vagy más ok következtében a vagyonátruházás már előbb bekövetkezik, ebben a korábbi időpontban; feltételes és elhalasztott szerzéseknél az illetékkötelezettség beállta a 10. § rendelkezései szerint igazodik.
10. § Ha a vagyonátruházás bontó vagy felfüggesztő feltétel alatt jön létre, az öröklési illetéket úgy annak a szerzésétől le kell róni, aki a feltétel bekövetkeztéig jogosult a vagyon birtoklására, mint annak a személynek szerzése után, akire a vagyon a feltétel bekövetkeztekor száll át.
A második átszállástól járó illetéket csak a bontó vagy felfüggesztő feltétel bekövetkeztekor, ha azonban a feltételtől függő vagyonátruházás a résztvevők akarategyezése folytán vagy más okból már a feltétel bekövetkezte előtt megtörténik, ebben a korábbi időpontban kell leróni. A második átszállás után járó illeték a pénzügyi hatóság kívánságára megfelelően biztosítandó az által, aki a vagyon birtoklására először jogosult.
Rendszerint mind a két átszállás úgy esik öröklési illeték alá, mint a feltétlen átszállások. Ha azonban az első átszállás és a feltétel bekövetkeztének a napja között tíz évnél rövidebb idő telt el, az első átszállástól járó illetéket a feltétel bekövetkezte után az illetékkötelezett fél kérelmére oly módon kell mérsékelni, hogy ennek az illetéknek kiszabásánál a vagyon értékének annyi tizedrésze veendő alapul, amennyi azoknak az éveknek a száma, amelyek az átszállás és a feltétel bekövetkezte között elteltek; ebben az esetben egy évnek töredéke, ha az hat hónapnál több, teljes esztendőnek számítandó, különben pedig figyelmen kívül kell hagyni. A kedvezmény iránti kérvényt a második szerzés bekövetkeztétől számított legfeljebb két éven belül kell benyujtani; ez a határidő méltánylást érdemlő okokból meghosszabbítható.
Elhalasztott átszállásoknál, az előbbi szabályok értelemszerű alkalmazása mellett, a véghatáridőt bontó feltétel, a kezdő határidőt pedig felfüggesztő feltétel gyanánt kell tekinteni.
11. § A 10. § rendelkezéseit kell értelemszerűen alkalmazni az utóörökösödésekre is; ebben az a vagyon, amely a résztvevők megegyezése folytán vagy más okból az eredeti vagyontömeg helyébe lép, ezzel egyenlő elbánás alá esik.
Az utóörökösödési joggal korlátozott örökös vagy hagyományos szerzését az illetékkötelezettség szempontjából a korlátlan tulajdonjog szerzésével egyenlő elbánásban kell részesíteni.
A második bekezdés rendelkezése megfelelően érvényes a hitbizomány és hűbér megszerzésére is.
12. § Ha valamely haszonélvezeti vagy használati szolgalmat, járadékot vagy más visszatérő szolgáltatáshoz való jogot oly módon hagyományoztak, hogy a jog gyakorlása egymás után több személyt illessen meg, az átszállások után járó illeték az ezen személyek mindegyikére eső időtartamnak (20. §) és az örökhagyóhoz való személyes viszonyunknak megfelelően annyiszor rovandó le, ahány személy a jog gyakorlásához jut; az illeték esedékességére és biztosítására nézve a 10. § 2. bekezdés rendelkezéseit kell értelemszerűen alkalmazni.
13. § Ha valamely ingatlan, amely az örökhagyó leszármazójára szállott, az átszállástól számított négy éven belül az örökségi illeték kötelezettségét megállapító módon a szerző leszármazójára vagy házastársára tovább száll, az első átszállás után az öröklési illetéknek csak annyi nyolcad részét kell megfizetni, amennyi az első átszállás és a továbbszállás között eltelt félévek száma. Ennél a számításnál a félév töredékét, ha az három hónapnál több, teljes félévnek kell számítani, különben pedig számításon kívül marad. Ha a továbbszállás előtt nagyobb összegű illetéket róttak le, az illetékkötelezett kérelmére a többletet a második átszállás uán fizetendő illetékbe be kell számítani vagy vissza kell téríteni.
Az első bekezdésben meghatározott kedvezménynek akkor is helye van, ha az örökhagyó házastársára szállott ingatlan az előző bekezdésben megszabott határidőn belül a szerzőnek az örökhagyóval kötött házasságából az öröklési illeték fizetésének kötelezettségét megállapító módon száll tovább.
Ezeket a rendelkezéseket nem lehet alkalmazni az olyan ingatlanokra, amelyek a feltételes vagy elhalasztott szerzésekre vagy az utóöröklésekre (11. § 1. bekezdés) a 10. § 3. bekezdésében engedélyezett illetékmérséklésnek tárgyai voltak.
14. § Az örökség visszautasítása és el nem fogadása. Az öröklésre való méltatlanság. Osztályegyezség.
Ha valaki a reá szálló öröklésről vagy hagyományról lemond a kedvezményezett megjelölése nélkül, a lemondóra szállás nem esik öröklési illeték alá, ha még örökösödési nyilatkozatot nem adott, vagy a hagyományt még el nem fogadta; illeték alá csak az az átszállás esik, amely a lemondás folytán jön létre. Az illeték mértékére azonban a lemondónak az örökhagyóhoz való viszonya az irányadó, ha ily módon nagyobb illeték járna.
Ha a hagyaték átadása előtt meghatározott személy javára mondanak le, az előző bekezdés rendelkezése csak akkor alkalmazható, ha a lemondás fentartás nélkül történt és csak annyiban, amennyiben a megjelölt személyre az átszállás akkor is megtörtént volna, haa lemondás nem az ő javára történt volna.
Az első bekezdés rendelkezéseit kell értelemszerűen alkalmazni akkor, ha valaki kijelenti, hogy a reá szállt örökséget vagy neki szánt hagyományt nem fogadja el, vagy az örökség elfogadására nyilatkozatot nem ad, vagy az átszállás és a hagyaték átadása között eltelt időben az öröklésre méltatlanná lett.
Ha a hagyaték átadása előtt az örökösök, vagy az örökösök és hagyományosok vagy több hagyományos között az öröklés és hagyományi igényekre vagy a vagyon felosztására nézve megegyezés jön létre, az öröklési illetéket oly módon kell kiszámítani és fizetni, mintha azok a vagyontárgyak, amelyekre az egyezmény vonatkozik, közvetlenül arra szállottak volna, akinek az egyezmény alapján jutottak; ha azonban az illeték kiszámításánál az egyezmény figyelmen kívül hagyása esetén az öröklési illeték az egyezmény után járó illetékkel együtt nagyobb összeget tenne ki, az öröklési illetéket úgy kell kiszámítani, mintha egyezményt nem kötöttek volna. Az 1901. évi VI/18-iki RGBI. 74. sz. törvény 7. §-át az előző rendelkezések nem érintik és ha az egyezmény által eszközölt vagyonfelosztás szolgál az illetékkiszabás alapjául, az örökösök és a hagyományosok, valamint a több hagyományos között kötött ilynemű egyezségekre is alkalmazandó.
15. § Az öröklési illeték megszabása céljából első sorban az elhalt összes hagyatékát kell megállapítani, amennyiben az, az öröklési illetéknél figyelembe jön.
Az örökhagyónak az örökösök vagy hagyományosok ellen fennálló követeléseit a hagyatékba kell vonni és pedig akkor is, ha azokat az adósoknak végrendeletileg elengedte. Ugyanez áll az olyan örökségekre és hagyományokra, amelyek az örökhagyóra szállottak, ha csak halála idejében az átszállásból eredő joga lemondás folytán vagy más módon meg nem szünt.
Ha valamely dolgot, amely az örökhagyó halálakor az ő birtokában volt, az illeték lerovása alól azzal az állítással kíván elvonni valaki, hogy a dolog őt illeti, a dologhoz való jogát bizonyítani tartozik, ellenkező esetben az öröklési illeték kiszabása szempontjából azt a hagyaték alkatrészének kell tekinteni.
16. § A biztosítási szerződésekből eredő követeléseket az illeték kiszabása szempontjából a biztosított személy hagyatékába kell vonni, ha csak nem bizonyítják, hogy harmadik személy még az örökhagyó életében a biztosítóval szemben a biztosítási összegre nézve a biztosított által el nem vonható igényt oly módon szerzett, amely az öröklési illeték lerovásának kötelezettségét (2. §) meg nem alapítja. Ha a harmadik személy igényének megszerzéséről okiratot állítottak ki, bizonyíték gyanánt az okiratot eredetben vagy hitelesített másolatban be kell mutatni; különben a bizonyítás az 1901. évi VI/18-iki RGBI. 74. sz. törvény 16. §-ában meghatározott módon történhetik.
17. § Az öröklési illeték alá eső követelések behajthatósága hivatalból nem vizsgálandó; joga van azonban a félnek az illetékkötelezettség keletkezésétől számított két éven belül (9. §), ha azonban utólag kiderült hagyatéki tömegről van szó, két éven belül attól a naptól számítva, amelyen az illetékkötelezett az utólag előkerült vagyonról tudomást szerzett, a pénzügyi hatóságnál bizonyítani, hogy valamely öröklési illeték alá eső követelés kétes, vagy részben vagy egészben behajthatatlan és hogy ez a körülmény már az illetékkötelezettség keletkezése napján is fennállott. A határidőt méltánylást érdemlő okokból meg lehet hosszabbítani.
Amennyiben ez a bizonyítás megtörtént, a pénzügyi hatóság az ilyen követelésnek az öröklési illeték alól részben vagy egészben való mentesítését megengedheti.
18. § Ha az örökhagyó és túlélő házastársa között halálesetre szóló vagyonközösség (OPT. 1234. §) állott fenn, rendszerint az összes, vagyonközösségbe tartozó vagyon öröklési illeték alá esik.
Ha azonban a túlélő még az elhunytnak életében a vagyonközösséghez tartozó valamely ingatlannak részben vagy egészben tulajdonosa gyanánt a telekkönyvben bejegyeztetett, a túlélő része, ha ez csekélyebb volt, mint az elhunyté, az illeték kiszámításánál figyelmen kívül marad, különben pedig az ingatlan értékének fele illetékszabás alá vonandó.
Ugyanez a szabály érvényes a vagyonközösségbe tartozó, telekkönyvileg biztosított követelésekre is.
Hasonló szabályokat kell értelemszerűen alkalmazni a vagyonközösségbe tartozó egyéb ingó vagyonra, ha okirati bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy mily mértékben volt a túlélő házastárs már a haláleset idejében egészben vagy részben tulajdonosa a vagyonközösséghez tartozó vagyonnak.
A közös adósságoknak és terheknek az illetékköteles értékből való lerovására nézve a 22. § negyedik bekezdésének rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni.
19. § A pénzügyi államtitkárnak joga van az illeték fizetésére kötelezettnek kérelmére méltánylást érdemlő esetekben megengedi, hogy műtárgyak, műipari munkák, könyvtárak, kéziratok és tudományos, történelmi, mű- vagy művelődéstörténelmi jelentőségű tárgyak értékelésénél, amennyiben ingó dolgokról van szó, az illeték kiszabása céljából az általános szabályok szerint az illeték alapjául szolgáló értékeken alul becsüljenek. A feltételeket, amelyek mellett ez az alacsonyabb értékelés megengedhető, a végrehajtási utasítás állapítja meg.
A végrehajtási utasítás rendelkezhetik arról is, hogy az illeték fizetésére kötelezett, amennyiben az örökléstől számított bizonyos időn belül az alacsonyan értékelt tárgyakat elidegeníti vagy külföldre kiviszi, az 56. § 1. és 3. pontjában foglalt büntető következmények elkerülése céljából - az elidegenítést vagy a külföldre vitelt a pénzügyi hatóságnak bejelentse, és azt az illetéktöbbletet, amely az elidegenített vagy a külföldre vitt tárgyakért elért vételár vagy más módon kinyomozott teljes érték után jár, pótlólag lefizesse.
20. § A haszonélvezeti és használati szolgalom értékét a szolgáló dolog értékének felében kell megállapítani. Ha az a személy, akinek élettartamától a szolgalom függ, az értékelésre irányadó időpontban hatvan évnél idősebb volt, a szolgalom értékét a szolgáló dolog értékének negyed részében kell megállapítani.
Ha a haszonélvezet vagy használat szolgalma meghatározott, de - az értékelésre nézve irányadó időponttól számítva - tíz évnél rövidebb időre terjed, a szolgáló dolog értékének annyiszor egy huszad részével kell értékelni, amennyi az évek száma. Ha az a személy, akinek élettartamától a szolgalom függ, a megnevezett időpontban hatvan éves elmult, a szolgalom értékét legfeljebb a szolgáló dolog értékének öt huszadrészével lehet számbavenni. Az év töredékei ennél a számitásnál figyelmen kívül maradnak, ha azok fél évnél rövidebbek, különben pedig teljes évnek számítandók.
Az olyan haszonélvezeti vagy használati szolgalmak, amelyek örök időkig vagy valamely önkormányzati szervezet fennállásának tartamára terjednek, a szolgáló dolog teljes értékével veendők számba.
Az 1-3. bekezdések rendelkezéseit nem lehet alkalmazni az olyan haszonélvezeti vagy használati szolgalmakra, amelyek valamely dolog térbelileg meghatározott részeire vannak korlátozva; az ilyen jogokat az 1850. évi II/9-iki RGBI. 50. sz. törvény 16. §-a szerint kell értékelni. Ugyanez áll a járadék élvezeti jogokra és egyéb visszatérő szolgáltatásokra is.
21. § Ha valamely, harmadik személy haszonélvezeti szolgalmával terhelt dolog tárgya az öröklésnek, az ez után a szerzés után járó öröklési illetéket a szolgáló dolognak a szolgalom értékével kisebbített értéke után az illetékkötelezettség beálltakor (9. §) azonnal ki kell szabni, azonban a befizetés a szolgalom megszüntéig halasztható; a pénzügyi hatóság kivánságára az elhalasztott illeték megfelelően biztosítandó. A szolgalom megszünte után a nyilvántartott illeték mellett attól az értéktöbblettől járó illeték is lerovandó, amellyen az eddig terhelt dolog tulajdonosa a szolgalom megszűnése folytán gazdagodott.
Ha a szolgalommal terhelt dolog a szolgalom megszünte előtt haláleset folytán vagy élők között való ajándékozás útján tovább ruháztatik, az ilyen továbbátruházás után öröklési vagy ajándékozási illeték nem jár; a szolgalom megszünte után azonban az, akié az addig szolgalommal terhelt dolog ebben az időpontban volt, az első bekezdés rendelkezései szerint nyilvántartott öröklési illetéket és azon kívül az utolsó ingyenes átruházás után járó öröklési vagy ajándékozási illeétket az eredeti örökhagyóhoz való személyes viszonyához képest az után az értékösszeg után tartozik megfizetni, amellyel ő a szolgalom megszünése következtében gazdagodott.
Az első és második bekezdés értelmében vett gazdagodás oly módon számítandó ki, hogy a most már nem terhelt dolognak az első átszállás (1. bek.) idejében fennállott viszonyokhoz képest megállapított összes értékéből az első bekezdés szerint illetékkiszabás alá vont érték levonandó.
A 20. § 3. bekezdése esetében a szolgáló dolog öröklése után öröklési illeték nem jár.
Az 1-3. bekezdések rendelkezéseit értelemszerűen kell alkalmazni, ha az átszállott vagyon terhére harmadik személyt valamely dolog területileg elhatárolt részeire nézve haszonélvezeti vagy használati szolgalom, vagy járadékhoz való jog vagy egyéb visszatérő szolgáltatáshoz való jog illeti meg vagy száll át; ilyen esetben terhelt vagyonnak a 20. § 4. bekezdése értelmében megállapított érték kétszeres összege tekintendő, azonban legfeljebb az átszállott vagyon értéke.
22. § Az örökségek kiszámítása előtt a hagyatékból az összes hagyatékot terhelő adósságok és terhek levonandók.
Az olyan adósságokat és terheket, amelyek nem az egész hagyatékot, hanem csak annak meghatározott részét vagy örökrészt terhelnek, csupán ezen rész vagy örökség értékéből lehet levonni.
Az adósságokhoz és terhekhez számítandók az örökhagyó utolsó betegségének költségei, amennyiben azokat még az örökhagyó életében az ő vagyonából ki nem fizették, továbbá az örökhagyó temetésének költségei. A hagyatékot vagy örökséget a haláleseti átruházás folytán terhelő illetékeket és egyéb közszolgáltatásokat - a 7. § 1. és 2. bekezdésében említett eseteken kívül - az illeték kiszabásánál levonni nem szabad. Az örökhagyó által az örökös vagy hagyományos terhére tett meghagyásai (OPT. 709. §) adósságnak vagy tehernek nem minősíthetők.
Az olyan adósságokat és terheket amelyek a hagyatéknak úgy illetékmentes, mint illetékköteles részeit terhelik, csupán az illetékköteles résznek az egész hagyatékhoz való arányában lehet levonni.
Az olyan adósságokat és terheket, amelyek haszonélvezeti vagy használati szolgalomból állanak, a jelen törvény 20. §-a, az olyan adósságokat és terheket, amelyek visszatérő szolgáltatásokból állanak, az 1850. évi II/9-iki RGBI. 50. sz. törvény rendelkezései szerint kell értékelni.
Amennyiben az adósságok és terhek valamely felfüggesztő feltétel bekövetkeztétől függnek, egyelőre figyelmen kívül maradnak; ha a feltétel a szerzéstől számított tíz éven belül bekövetkezik, az illetékköteles fél kérelmére az örökségi illetéknek az adósságok és a terhek figyelmen kívül hagyása következtében előállott többlete törlendő vagy visszatérítendő.
Az olyan adósságokat és terheket, amelyeknek tartama bontó feltételtől függ, feltétlenek gyanánt kell tekinteni; ha a feltétel bekövetkezik, az öröklési illetéket arra az összegre kell kiegészíteni, amely akkor állott volna elő, ha az adósságokat és terheket már előre valóságos tartamuknak megfelelően vették volna figyelembe. A pénzügyi hatóság kívánságára az illetékköteles fél a feltétel bekövetkezése után netalán fizetendő öröklési illetéktöbbletet megfelelően biztosítani tartozik. Ezek a rendelkezések nem alkalmazhatók a haszonélvezeti vagy használati szolgalomból vagy visszatérő szolgáltatásokból álló adósságokra és terhekre.
Feltétlen örökösi nyilatkozat esetében a hagyományok után járó öröklési illeték akkor is megrövidítés nélkül lerovandó, ha a hagyaték a hagyomány teljes fedezésére nem elegendő. Hasonlóképen a hagyomány elfogadása esetén a hagyományos terhére rótt hagyományok illetékét akkor is teljes összegében kell leróni, ha ezeknek teljes összege a velük megterhelt hagyomány értékét meghaladja.
A végrehajtási utasítás fogja meghatározni, hogy az adósságokat és terheket miképen kell bizonyítani.
23. § Az öröklési illetéket a szerző vagy az ő jogutóda tartozik fizetni.
Ha valamely vagyon két vagy több örökösre vagy hagyományosra közösen száll át, az OPT. 896. §-ában foglalt megtérítési igényének érintetlenül hagyásával ezen személyek mindegyike az attól járó egész illeték fizetésére egyetemlegesen köteles. Az egyetemleges adós által fizetett illeték megtérítésére irányuló követelés a fizetett illeték kedvezményes jogait és rangsorát élvezi.
Az öröklési illetékért az 1. és 2. bekezdésben megnevezetekkel egyetemlegesen kezeskednek:
1. A hagyományok illetékéért a hagyománnyal terhelt; ennek azonban joga van a kiszolgáltatandó vagyonra eső illetéket annak kiszolgáltatásakor levonni, hacsak az örökhagyó őt az illeték fizetésére nem kötelezte.
2. Aki illetékrövidítésben vétkes volt (56. § 3. bek.) vagy abban tudatosan résztvett, tekintet nélkül arra, hogy büntetés alá vonatott-e vagy sem: megrövidíteni szándékoztak.
3. Aki valamely őt terhelő bejelentési vagy felvilágosítás adási kötelességnek (53. és 54. §) nem, vagy nem kellő időben tett eleget, azért az illetékért, amelynek alapjául szolgáló vagyonátszállásra a bejelentési vagy felvilágosítás adási kötelezettség vonatkozott.
24. § A pénzügyi hatóságnak joga van az olyan dolgokat, amelyeket harmadik személynél helyeztek letétbe, az illeték kiszabása céljából azon személy hagyatéka alkotó részének tekinteni, akinek nevére elhelyeztettek. Ha azonban az elhelyezett vagyon (letét) felett való rendelkezési jog vagy együttes rendelkezési jog másnak van fentartva vagy átengedve és az előbb hal meg, mint az a személy, akinek nevére a vagyon le van téve, úgy a pénzügyi hatóság az illeték kiszabása szempontjából az ilyen vagyonról feltételezheti, hogy az elhunyt ezt a vagyont halála esetére annak ajándékozta, akinek nevére a letét szól.
Ha valamely dolog több személy nevére oly módon van letéve, hogy azok mindegyike jogosult a vagyon felett rendelkezni és hogy különösen a vagyont mindegyik fél jogosult felvenni, a pénzügyi hatóságnak joga van feltételezni, ezen személyek egyikének halála esetén, hogy ha a körülményekből más nem tűnik ki, hogy az örökhagyó ennek a vagyonnak egyedüli tulajdonosa volt.
A két előző bekezdés eseteiben az ellenkező bizonyítása meg van engedve s a bizonyítás módjára nézve az 1901. évi junius 18-iki RGBI. 74. sz. törvény 18. §-ának rendelkezései az irányadók.
25. § A bíróság minden halálesetfelvételről tartozik a pénzügyi hatóságot az erről szóló jelentés másolatának megküldése útján értesíteni.
A végrehajtási utasítás fog rendelkezni arról, hogy mennyiben van joga a pénzügyi hatóságnak a leltár felvételéhez képviselőt küldeni.
A belföldön lévő hagyatéki vagyont a bíróság külföldre a külföldi hatóságnak (1854. évi augusztus 9-iki RGBI. 208. sz. csász. rend. 137. és 138. §) csak akkor szolgáltathatja ki, ha a hagyaték után járó öröklési illetéket, ingatlan vagyonátruházási illetéket és egyéb közszolgáltatást lefizették vagy elegendően biztosították vagy ha az ezeknek az illetékeknek előírására hivatott hatóságok és hivatalok a kiszolgáltatáshoz hozzájárulnak.
26. § Ha az illetékkiszabás előkészítése céljából előírt hagyatéki kimutatások a bírósághoz benyujtattak és megegyezésük a hagyatéki iratokkal és a hagyatéki eljárás eredményével megállapíttatott, vagy ha a bírósági iratok ezeknek a kimutatásoknak kiállítására elegendő támpontot tartalmaznak, az olyan hagyatékot, amelynek értéke az adósságok és terhek levonása nélkül 50.000 koronát meg nem halad és amelynek tiszta értéke mellett 5.000 koronánál nem több, az öröklési illeték, a haláleseti vagyonátruházástól járó ingatlan vagyonátruházási illeték és egyéb, a hagyaték után lerovandó közszolgáltatás kiszabása és biztosítása vagy lerovása előtt is átadható.
Ha a hagyaték értéke az adósságok és terhek levonása nélkül az 50.000 koronát meghaladja vagy ha a hagyaték tiszta értéke több mint 5.000 korona, az előző bekezdésben felsorolt egyéb feltételek fenforgása mellett a hagyatékot az öröklési illeték, a haláleseti vagyonátruházástól járó ingatlan vagyonátruházási illeték és egyéb, a hagyaték után lerovandó közszolgáltatás kiszabása és lerovása előtt át lehet adni, ha ezeknek az illetékeknek és egyéb közszolgáltatásoknak lerovása eléggé biztosítva van. Ez a biztosítás nem szükséges, ha az illetékek és egyéb közszolgáltatások az ingatlan hagyatéki javak értékében vagy a hagyatékhoz tartozó letétekben (28. §) fedezetet találnak.
A bíróság az átadásrólé a pénzügyi hatóságot értesíteni tartozik.
Az 1854. augusztus 9. RGBI. 208. sz. csász. rend. 149. a) pontjának és az 1850. február 9. RGBI. 50. sz. törvény 72. §-ának ellenkező rendelkezései hatályukat vesztik.
27. § A hagyatékhoz tartozó ingatlanoknak és telekkönyvi jogoknak az örökösre vagy hagyományosra vagy ezek jogutódaira való telekkönyvi átírása a hagyatékátadó végzés meghozatalától számított egy év letelte előtt csak akkor történhetik meg, ha bizonyítják, hogy a hagyaték után lerovandó öröklési illetéket, ingatlan vagyonátruházási illetéket és egyéb közszolgáltatásokat megfizették, vagy kellően biztosították, vagy ha ezeknek a közszolgáltatásoknak előírására hivatott hatóságok és hivatalok a telekkönyvi átíráshoz hozzájárultak.
28. § Az örökhagyó értékpapírjai, pénze vagy más vagyontárgyai, amelyek bíróságnál, pénzintézeteknél, bankároknál vagy más olyan intézetnél vagy személynél vannak letétben, akik idegen vagyontárgyak őrzésével és kezelésével hivatásszerűen foglalkoznak, csak a hagyatékot tárgyaló bíróság kifejezett engedélyével adhatók ki, vehetők fel vagy foglalhatók le.
Ez az engedély, hacsak a következő bekezdésben megjelölt kivételek fenn nem forognak, csak akkor adható meg, ha a kiszolgáltatandó vagy lefoglalandó vagyontárgyaknak az illetékköteles hagyatékba való bevonása megállapíttatott s továbbá bizonyítva van, hogy a hagyaték után lerovandó öröklési illetéket, ingatlan vagyonátruházási illetéket és egyéb közszolgáltatást lerótták vagy kellően biztosították, vagy ha az ezeknek a közszolgáltatásoknak előírására hivatott hatóságok és hivatalok a kiszolgáltatásba, felvételbe vagy zálogolásba beleegyeztek.
A hagyatéki bíróság az engedélyt az előző bekezdésben felsorolt feltételektől függetlenül megadhatja, amennyiben az illető vagyontárgyak kiszolgáltatása (felvétele, lefoglalása) az örökhagyó utolsó betegségének vagy temetésének költségei kifizetésére, az örökhagyó házastársának, leszármazóinak vagy szüleinek megfelelő eltartásának fedezésére, nem vitás sürgős hagyatéki adósságok vagy a hagyaték kezelésére szükséges kiadások fedezésére, vagy végül az örökhagyó kereseti vállalatának, föld- vagy erdőgazdaságának rendszeres folytatására szükséges. Ilyen esetekben azonban a hagyaték után lerovandó öröklési és ingatlan vagyonátruházási illeték és egyéb közszolgáltatások fedezésére szükséges összeg, vagy ha a kiszolgáltatás vagy felvétel idejében ez az összeg nem ismeretes, ezen vagyontárgyak értékének legalább egy tizedrésze az illeték fedezésére visszatartandó vagy a zálogolás alól kiveendő.
Aki az első bekezdés rendelkezéseinek figyelmen kívül hagyásával vagyontárgyakat kiad, felvesz vagy ilyenre zálogjogot szerez, az ezekre eső öröklési illetékért egyetemlegesen felelős, ha a kiszolgáltatás (felvétel, lefoglalás) idejében az örökhagyó haláláról tudomással bírt, vagy megfelelő gondosság mellett tudnia kellett. A bírósági hivatalnokok és közjegyzők mint bírósági megbizottak, ez alól a kezesség alól fel vannak mentve. A felek azt, hogy az örökhagyó haláláról nem tudtak; sem arról kellő gondosság mellett tudomást nem szerezhettek, az 1901. évi junius 18-iki RGBI. 74. sz. törvény 16. §-ában meghatározott módon bizonyíthatják.
Az előző bekezdés rendelkezéseit kell alkalmazni a 24. §-ban felsorolt azokra a letétekre is, amelyek az első bekezdésben említett intézeteknél vagy személyeknél vannak letétben, továbbá az ilyen intézeteknél vagy személyeknél biztonsági rekeszekben (Safe) található vagyontárgyakra, valamint a biztosítási összegekre is, amelyeknek kifizetésére a biztosító társaság az örökhagyó halála következtében köteles.
29. § A hagyatéki kimutatás bemutatásának kötelezettsége, annak alakja és tartalma, továbbá az öröklési illeték kiszabásához szükséges egyéb adatok szolgáltatása céljából szükséges rendelkezéseket a végrehatási utasítás fogja tartalmazni.
A hagyatéki kimutatás beterjesztésének kötelezettsége nem érinti a pénzügyi hatóságnak azt a jogát, hogy az öröklési illetéket más alapokon szabja ki.
Az 1901. évi junius 18-iki RGBI. 74. sz. törvény 11. §-ában megállapított 12 hónapi határidő hat hónapra szállíttatik le, az ugyanott megszabott évi kamatnak mértéke pedig 5 százalékra emeltetik fel.
30. § Az első főrészben megállapított öröklési illeték mellett pótlék fizetendő, amely:
1. az öröklési illeték 60%-a az olyan ingó hagyatéki vagyon után, amely a bíróságok illetékességére vonatkozó általános rendelkezések szerint Bécs község területén tárgyalandó le, valamint az ezen a területen lévő ingatlanok után;
2. az öröklési illeték 40%-a egyéb ingó és ingatlan vagyon után.
A tarifa 1. tétel 5. pontja alatt felsorolt oktatási, jótékonysági vagy emberbaráti célú intézetekre szállott örökségek a pótlékok alól mentesek.
Azok a hagyatéki járulékok, amelyeket eddig az országos és községi alapok, továbbá az iskola, szegény és betegápolási célokra alkotott alapok javára a hagyatékok vagy az örökségek tiszta értéke után kellett leróni, ezután további intézkedésig ki nem szabhatók és be nem szedhetők.
31. § A 30. § szerint fizetendő pótlékok jövedelmét azok között az országos és községi alapok, továbbá iskola, szegény és betegápolási célokra alkotott alapok között, amelyeknek javára eddig a hagyatéki járulékokat szedték, a következő rendelkezések szerint kell felosztani:
1. a valamely országban lévő alapok javára kell befolynia azoknak a pótlékoknak, amelyeket:
a) a bíróságok illetékessége tárgyában fennálló általános rendelkezések szerint az illető ország területén tárgyalandó ingó hagyatékok után és
b) amnelyeket az illető ország területén fekvő ingatlanok után kell leróni.
2. Ha valamely országban csak egyetlen ilynemű alap van, a pótléknak az 1. pont alatt megjelölt teljes összegét ennek kell kiutalni.
3. Ha valamely országban több ilynemű alap van, az 1. pont alatt megjelölt összeget ezek között az alapok között fel kell osztani. A felosztási kulcs és részek kiszámítására vonatkozó szabályok kibocsátása a tartományi törvényhozás feladata. Amíg ez a tartománytörvényhozási szabályozás el nem készül, erre vonatkozó ideiglenes rendelkezések ennek a törvénynek végrehajtása keretében olyan alapelvek szerint bocsátandók ki, hogy felosztási kulcs gyanánt az egyes tartományok határaiban bekövetkezett változások figyelembe vétele mellett az az arány szolgáljon, amely az eddigi szabályok szerint az egyes alapok javára évenként befolyt hagyatéki járulékok között fennállott.
4. A pótlékok átutalásának idejére és módjára vonatkozó közelebbi szabályokat a végrehajtási utasítás fogja megállapítani.
Az első bekezdés rendelkezéseinek értelemszerű alkalmazásával a végrehajtási utasítás fogja megállapítani, hogy Német-Csehországban és Sudetekben az öröklési illeték-pótlékok mely alapoknak és milyen felosztás szerint fognak átutaltatni.
32. § A pótlékoknak a 31. § 1. bekezdésében megjelölt alapok között való felosztása csak ideiglenes.
Az átutaláshoz való végleges igényt a 31. § 1. bekezdésében megjelölt alapok csak azokban a tartományokban szerzik meg, amelyekben azok a tartományi törvények, amelyek alapján a régebbi hagyatéki járulékokat szedték, a tartományi képviselet határozata alapján határozottan hatályon kívül helyeztettek.
33. § Az öröklési illeték-pótlékra értelemszerűen alkalmazni kell az első főrész rendelkezéseit, valamint az állami öröklési illetékre vonatkozó egyéb szabályokat.
34. § Az élők közötti ajándékozások a csatolt tarifának 2. tételében megszabott ajándékozási illeték alá esnek. E törvény értelmében ajándékozásnak kell tekinteni valamely vagyonjogtól való ingyenes visszalépést, vagy valamely vagyonjogról való lemondást. Törvényes kötelezettség alapján való szolgáltatás - a 35. § 1. pontjától eltekintve - ajándékozásnak nem minősíthető. Az örökségről vagy hagyományról való lemondás nem esik ajándékozási illeték alá, ha a lemondóra való átszállás a 14. § szerint nem esik öröklési illeték alá.
Az ajándékozási illeték fizetésének kötelezettsége független attól, hogy az ajándékozásról állítottak-e ki okiratot.
Az ajándékozások ajándékozási illeték alá esnek:
1. minden olyan esetben, amikor az ajándékozási illetékről okiratot a belföldön állítottak ki, az okiratba nem foglalt ajándékozásoknál az ajádékozási szerződést a belföldön kötötték meg:
2. minden más esetben
a) ha az ajándékozásnak belföldön fekvő ingatlan a tárgya vagy
b) ha a jogi hatálya nem kizárólag a külföldre terjed ki. Az ajándékozás jogi hatályának a belföldön való bekövetkezte vélelmezendő különösen akkor, ha az ajándékozott dolgot a belföldön kell átadni, vagy ha az ajándékozási szerződés alapján a belföldön valamely más jogilag kötelező cselekmény teljesítendő vagy okiratba foglalt ajándékozásoknál akkor, ha az okiratot, vagy annak másolatát vagy fordítását belföldön hivatalosan felhasználják.
Ingó dolognak részben viszteher nélkül való átruházása után az ajándékozási illeték nem lehet csekélyebb, mint amennyi a dolog visszterhes átruházása után annak értéke után járna.
35. § E törvény értelmében ajándékozásnak kell tekinteni:
1. azokat az élők közötti vagyonátruházásokat, amelyek az öröklés megelőzésére vagy egy jövendőbeli örökjog kielégítésére szolgálnak, vagy az OPT. 788. és 790. §-a rendelkezései szerint az ajándékozó utáni öröklésnél beszámítandók; tehát különösen a hozomány és kiházasítás adása, valamint katonai házasság biztosíték adása vagy felajánlása a polgári törvények szerint erre kötelezett személyek részéről;
2. jutalmazó ajándékozások, hacsak a fél nem bizonyítja, hogy a megajándékozott a díjazásra kereseti joggal bírt (OPT. 941. §);
3. élők közötti jogügyletek alapítványok létesítése vagy ilyeneknek adományokkal való gyarapítása felett, akkor is, ha az alapításról vagy annak gyarapításáról az alapítólevelet nem állított ki;
4. az olyan szolgáltatások, amelyeket valamely részben vagy egészben ingyenes vagy viszterhes jogügyletben harmadik személyek javára kötöttek ki, amennyiben ezek a személyek a szolgáltatásért ellenszolgáltatást nem adnak vagy a szolgáltatásra igényt nem támaszthatnak.
36. § Az ajándékozási illeték alól a tarifa 2. tételének jegyzeteiben és az első tétel 9. jegyzetében felsorolt ajándékozásokon kívül mentesek:
1. az államkincstárra és az olyan nyilvános intézetekre és alapokra szállott ajándékozások, amelyek hiányait az állam köteles fedezni;
2. a német-osztrák államban igazolt külföldi diplomáciai képviselők, továbbá az általuk kizárólag hivatalos célokra alkalmazott hivatalnokok és szolgák, valamint a megnevezettekkel közös háztartásban élő családtagok javára tett ajándékozások, amennyiben ezek a képviselők, hivatalnokok, szolgák és családtagok nem német-osztrák állampolgárok;
3. a szolgálatadó részéről a szolgálatot tevő részére tett szokásos jutalmazó szolgáltatások, amennyiben ezek a fennálló szolgálati viszonyra való tekintettel tétettek és tárgyuk pénz vagy más ingó dolog;
4. az állam, a tartományok és egyéb önkormányzati kötelékek ingyenes szolgáltatásai a közcélok előmozdítására, amennyiben a szolgáltatás ingó dologból áll.
37. § Az államkincstárnak az ajándékozási illetékhez való joga megnyilik:
1. belföldön lévő ingatlanok ajándékozásánál az ajándékozást tartalmazó szerződés megkötése napján;
2. ingó dolgok ajándékozásánál azon a napon, amelyen azok a feltételek beállanak, amelyektől a 34. § 3. bekezdés vagy a tarifa 1. és 2. pontjához tartozó 1. és 2. jegyzet szerint az illetékkötelezettség függ;
3. alapítványoknál vagy azok gyarapításánál (35. § 3.) azon a napon, amelyen az alapítvány felügyeletére hivatott hatóság részére az alapítványt létesítő vagy gyarapító nyilatkozat megtétetett, ha azonban a polgári törvények rendelkezései szerint a jogügyletet egy előbbi napon megkötöttnek kell tekinteni, ezen a korábbi napon.
38. § A bontó feltétel alatt vagy véghatáridő mellett létrejött ajándékozásokat úgy kell illeték alá vonni, mintha feltétlenek vagy határidő nélküliek volnának; azon kívül az ajándékozási illetéket az ajándékozott dolognak arra a személyre való átszállása után is ki kell szabni az ajándékozóhoz való személyes viszonya szerint, aki azt a feltétel vagy a véghatáridő bekövetkezte után ingyenesen megszerzi.
Ha a bontó feltétel vagy a véghatáridő bekövetkeztekor a dolog az ajándékozóra száll vissza, ebből az okból ajándékozási illeték lerovásának ajándékozóra száll vissza, ebből az okból ajándékozási illeték lerovásának nincs helye.
Felfüggesztő feltételhez vagy kezdő határidőhöz kötött ajándékozás után az illetéklerovási kötelezettség csak a feltétel vagy a kezdő határidő bekövetkeztekor áll be; addig azonban az illeték, ha az ajándékozásról okiratot állítottak ki, a pénzügyi hatóság kívánságára azáltal megfelelően biztosítandó, aki a feltétel vagy a határidő bekövetkeztéig az ajándékozott dolog birtoklására jogosult. Akaratnyilvánítások vagy más körülmények, amelyek folytán az ajándékozás még a feltétel vagy határidő bekövetkezte előtt teljesedésbe megy, a feltétel vagy a kezdő határidő bekövetkeztével egyenlőnek tekintendő.
A 10. § 3. és 4. bekezdésének a tíz évet el nem érő birtoklás esetében adott illetékkedvezményről szóló rendelkezéseit a feltételes és elhalasztott ajándékozásokra is megfelelően alkalmazni kell.
39. § Az ajándékozási illeték a megmaradt gazdagodásnak megfelelő összeg erejéig visszatérítendő vagy törlendő, ha a megajándékozot az ajándékozőval szemben jogilag kötelező módon kijelenti, hogy az ajándékot el nem fogadta, vagy ha bizonyítják, hogy az ajándékozás más okból, mint a szükséges alakiságok elmulasztása miatt érvénytelen, vagy hogy az ajándékozó visszavonása vagy harmadik személy megtámadása folytán hatályát vesztette.
A visszatérítést vagy törlést azonban csak a 37. §-ban megjelölt napoktól számított három éven belül lehet kérni.
40. § Az ajándékozási illeték az ajándékozot dolog azon értékösszegétől szabandó ki, amely
1. a megajándékozottra átszálló s az ajándékozott dolgot terhelő terhek és
2. az ajándékozás által reá rótt ellenszolgáltatások és más kötelezettségek levonása után fennmarad.
Azok a kötelezettségek, amelyeket valamely alapítványra az alapítványi cél betöltése céljából rónak, az alapítványra szánt vagyon tiszta értékének megállapításánál figyelmen kívül maradnak.
Az első bekezdésben felsorolt terhek és kötelezettségek értékelésénél a 20. § és a 22. § 5-7. és 9. bekezdéseinek rendelkezéseit kell értelemszerűen alkalmazni.
41. § Az ajándékozási illeték fizetésére a megajándékozott és jogutóda köteles. Ha egy dolgot két vagy több személynek közösen ajándékoztak, mindegyikük az egész illetékért egyetemlegesen köteles.
Az ajándékozási illetékért az első bekezdés szerint kötelezettel együtt egyetemlegesen kezeskedik:
1. az ajándékozó, ha az ajándékozott dolgot az illeték kifizetése előtt a megajándékozottnak átadta, vagy ha a pénzügyi hatóság által az illeték kiszabása céljából kívánt felvilágosításokat és bizonyítékokat megadni elmulasztja vagy valótlan adatokat közöl, amennyiben a valótlanság az illeték nagyságára befolyással van;
2. a megajándékozott, ha az ajándékozó a 35. § 4. pontjában megjelölt természeti szolgáltatásokat rótt rá, az ezek után a szolgáltatások után járó ajándékozási illetékért; a kezes azonban jogosult ezt az illetéket a szolgáltatás teljesítésekor levonni, ha csak nincs kikötve, hogy az illetéket maga tartozik viselni;
3. aki illetékrovidítésben bűnös (46. § 3. b.) vagy ilyenben tudatosan részt vett, tekintet nélkül arra, hogy büntetés alá esett-e vagy sem, az ajándékozási illeték azon összege erejéig, amellyel az államkincstárt megrövidítették vagy megrövidíteni akarták;
4. aki az őt terhelő bejelentési vagy felvilágosítás adási kötelezettségének (53. és 54. §) egyáltalán nem, vagy nem kellő időben tett eleget, annak a vagyonátruházásnak illetékeért, amelyre a bejelentési vagy felvilágosítás adási kötelezettség vonatkozott;
5. ha az ajándékozási illetéket bélyegjegyekkel kell leróni, az 1850. évi II/9-iki RGBI. 50. sz. törvény 71. §-ában felsorolt személyek.
42. § Az ajándékozási illetékre értelemszerűen alkalmazni kell:
a területi hatályra vonatkozó 6. § rendelkezéseit azzal a változtatással, hogy az osztrák-német állam területén kívül fekvő ingatlanok és az ilyen ingatlanokra vonatkozó haszonélvezeti és használati szolgalmakat az ajándékozási illetékekre vonatkozó szabályok alkalmazása szempontjából az ingó dolgokkal egyenlő elbánás alá kell venni;
a használati szolgalmak egymás után következő szerzéseire vonatkozó 12. § rendelkezéseit;
a kétes és behajthatatlan követelésekre vonatkozó 17. § rendelkezéseit;
a haszonélvezeti és használati szolgalmak és a járadék-jogok értékelésére vonatkozó 20. § rendelkezéseit.
Az olyan dolgok ajándékozására, amelyekre harmadik személyt haszonélvezeti vagy használati szolgalom illet meg, vagy az ajándékozó ilyen jogokat ad, a 21. § rendelkezéseit kell értelemszerűen alkalmazni. Ugyanez áll akkor is, ha ilyen jogokat az ajándékozó a maga számára tart fenn.
43. § A haláleseti vagyonátruházás az öröklési illetéken kívül (2. §) az összes hagyaték után a tarifa 3. tételében megszabott illeték (hagyatéki illeték) alá is esik.
A hagyatéki illetéket a hagyaték megszerzői és az örökhagyó közötti rokonsági viszonyra való tekintet nélkül az egész hagyaték tiszta értéke után kell leróni. Az illetékköteles hagyatékba, amennyiben ez a törvény eltérően nem rendelkezik, az öröklési illeték alá eső összes vagyonértékeket be kell vonni.
A hagyatéki illeték lerovásának kötelezettsége szempontjából a haláleseti vagyonátruházásokkal egyenlőnek kell tekinteni a 2. § 1-3. bekezdéseiben öröklési illeték alá vont egyéb vagyonátruházásokat is; a 2. § 5, bekezdés rendelkezése értelemszerűen alkalmazandó.
44. § Az adóztatási fenségjogot illetőleg a 6-8. §-ok rendelkezéseit kell értelemszerűen alkalmazni.
A tiszta hagyaték megállapítása, amennyiben a 45. § mást nem rendel, az öröklési illetékre érvényes szabályok szerint történik.
E mellett az utóörökléssel korlátozott, továbbá hitbizományhoz vagy bűbérhez tartozó vagyontárgyakat a szabadon örökölhető hagyatékkal össze kell számítani.
45. § A hagyatéki illeték kiszabási alapjába nem számítandók be:
1. az öröklési illeték alól mentes vagyonértékek;
2. azok a vagyonértékek, amelyek a tarifa 1. tétel 5. pontja és az 1. és 2. tétel jegyzeteinek 6-9. pontjai szerint mérsékelt öröklési illeték alá esnek;
3. az 5. § és a csatolt tarifa 1. tételének 2. jegyzete szerint mérsékelt illeték alá eső vagyonértékek, amennyiben az összes hagyaték tiszta értéke nem haladja meg az 50.000 koronát.
46. § A feltételes és elhalasztott szerzéseknél, valamint az utóörökléseknél a feltétel, a határidő vagy az utóöröklés beálltakor a hagyatéki illetéket újból nem kell leróni. Ugyanez áll akkor, ha valamely haszonélvezeti vagy használati szolgalmat, járadékhoz való jogot vagy egyéb visszatérő szolgáltatáshoz való jogot oly módon hagyományoztak, hogy a jogok gyakorlása egymás után több személyt illet meg.
47. § Az illetékkötelezettség az örökhagyó halálával, hitbizományok és hűbéreknél az utódlást előidéző körülmény beálltakor keletkezik.
48. § A hagyatéki illeték fizetésére az örökösök vagy ezek jogutódai kötelesek egyetemlegesen.
Feltételes és elhalasztott vagyonátruházásoknál a fizetési kötelezettség a feltétel vagy a határidő bekövetkezéséig a vagyon birtoklására jogosultat terheli, utóörökös rendelése esetén az egyenes örököst, a 14. §-ban említett esetben azt, aki a vagyont végül megszerzi.
A hagyatéki illetékért az 1. és 2. bekezdésben felsoroltakkal egyetemlegesen kezeskednek:
1. a hagyományosok és egyéb szerzők, akik nem örökösök, azért az illetékösszegért, amely az ő örökrészük tiszta értékére arányosan esik;
2. feltételes és elhalasztott vagyonátruházásoknál azok a személyek, akikre a vagyon a feltétel vagy a határidő bekövetkeztekor átszállt, utóöröklés esetében az utóöröklés bekövetkezte után az utóörökös azért a hagyatéki illetékért, amely a neki jutott vagyontárgyakra arányosan esik; ugyanez áll értelemszerűen akkor is, ha a vagyonátruházás a résztvevők akaratnyilvánítása folytán, vagy más okból már a feltétel, határidő vagy utóöröklés bekövetkezte előtt létrejön;
3. aki illetékrövidítésben bűnös (56. §) vagy abban részes volt, - tekintet nélkül arra, hogy büntetés alá esett-e vagy sem - azért a hagyatéki illetékösszegért, amellyel az államkincstárt megrövidítették vagy megrövidíteni akarták;
4. aki az őt terhelő bejelentési vagy felvilágosítás-adási kötelezettségének (53. és 54. §) egyáltalán nem, vagy nem kellő időben tett eleget azért a hagyatéki illetékösszegért, amely arra a vagyonátruházásra aránylagosan esett, amelyre a bejelentési és felvilágosítás-adási kötelezettség vonatkozott.
Az egyik fizetésre kötelezettnek vagy kezesnek a másikért kifizetett hagyatéki illeték megtérítése iránt való követelése (OPT. 896. §) a fizetett illeték előjogait és rangsorát élvezi. Az örökösnek joguk van a hagyományokra eső illetékrészeket a hagyományok kifizetésekor levonni vagy a hagyományostól beszedni, kivéve, ha az örökhagyó az illeték fizetését kötelességévé tette.
49. § Ha a hagyatékhoz olyan dolgok is tartoznak, amelyekre nézve a haszonélvezeti vagy használati szolgalom, járadékélvezet vagy egyéb visszatérő szolgáltatáshoz való jog a haláleset folytán harmadik személy javára szállott át vagy ilyen jogok a hagyatéki vagyonra vagy annak egyes részeire harmadik személyeket már előbb megillettek, a hagyatéki illetéknek az a része, amely ennek az illetéknek kiszabási alapjába bevont vagyonértékekre arányosan esik, a terhelés megszűnéseig nyilvántartható; a pénzügyi hatóság kivánságára az elhalasztott illetéket megfelelően biztosítani kell. A 20. § 4. bekezdésében említett esetekben terhelt vagyonnak tekintendő, amennyiben az összes hagyaték tiszta értéke ennél nem kisebb, a vagyont terhelő jogok értékének kétszeres összege.
Ezt a halasztást nem lehet igényelni, ha a hagyatéki illeték olyan dolgokra esik, amelyekre vonatkozólag a 20. §-ban említett jogok harmadik személyt örökidőig vagy valamely önkormányzati szerv fennállásának tartamára illetik meg, vagy szállottak át haláleset folytán.
50. § Amennyiben ez a törvény mást nem rendel, a 43-45. §-okban felsorolt szabályokon kívül még az első főrész következő rendelkezéseit is alkalmazni kell a hagyatéki illetékre:
1. a 13. §-t (ugyanannak az ingatlannak ismételt öröklése);
2. a 25-20. és 22. §-ok (a hagyatéki vagyon megállapítása és értékelése);
3. a 24-28. §-ok (biztosítási intézkedések);
4. a 29. § (a kiszabáshoz szükséges adatok beszolgáltatása és a kamatkárpótlás).
51. § Élők között kötött részben ingyenes vagyonátruházás után az ingatlan vagyonátruházási illeték a tarifa 2. tételében megszabott ajándékozási illetékkel együtt nem lehet kevesebb, mint amennyit teljesen visszterhes átruházás után az 1901. évi VI/18-iki RGBI. 74. sz. törvény és az 1916. VIII/28-iki 281. sz. csász. rend. 5. §-a szerint kellene leróni. Ha ilyen esetben az illetéket a visszterhes átruházásokra megállapított összegre kell kiegészíteni, az átruházást nem szabad úgy tekinteni, mintha e törvény értelme szerint ingyenes volna.
Az 1901. évi VI/18-iki RGBI. 74. sz. törvény 1. §-a módosíttatik, s így fog szólni: „Ha a haláleset folytán valakire átszállott ingatlan a halálesettől számított két éven belül haláleset folytán vagy élők között tovább ruháztatik, az első átszállás után járó ingatlan vagyonátruházási illeték, amennyiben a második átruházás után lerovandó illetéket meg nem haladja, ez utóbbinak befizetése után törlendő vagy visszatérítendő, ha az illetékkötelezett ezt a második átruházás után két éven belül kéri.”
Ha valamely ingatlan több szerzőre osztatlanul száll át vagy ajándékoztatik, vagy ha több társtulajdonosa valamely ingatlannak tulajdonrészét egységes jogügylettel ajándékozza el, az ingatlan vagyonátruházási illeték kulcsa az átruházott ingatlan teljes értékéhez igazodik. Ha egy személyről haláleset következtében több ingatlan száll át egy szerzőre, ezeknek az ingatlanoknak együttes értéke az irányadó az ingatlan vagyonátruházási illeték mértékére.
52. § A haláleseti és az élők közötti ingyenes ügylettel történő vagyonátruházások után járó ingatlan vagyonátruházási illetékekre ennek a törvénynek az öröklési vagy ajándékozási illetékekre vonatkozó rendelkezései, a 13. § kivételével, annyiban értelemszerűen alkalmazandók, amennyiben azok ingatlanokra vonatkoznak, és nem az adósságoknak és terheknek az illetékköteles érték megállapítása céljából való levonására vonatkoznak.
Az 5. §-ban és a tarifa 1. tételének 2. jegyzetében megállapított illetékmentesség kiterjed az ingatlan vagyonátruházási illetékre. Ha az itt említett esetekben a hagyaték tiszta értéke a 20.000 koronát meghaladja, a kedvezményezett szerzéshez tartozó ingatlan után járó ingatlan vagyonátruházási illeték tarifaszerű mértékének ugyanolyan hányadára mérsékelendő, mint az ugyanazon szerzés után járó öröklési illeték.
53. § Ha az ebben a törvényben szabályozott illetékek befizetésének kötelezettsége valamely haszonélvezeti vagy használati szolgalom, járadékélvezet vagy más visszatérő szolgáltatáshoz való jog megszünéséig, vagy egyéb esemény bekövetkeztéig elhalasztatott (10. §, 11. § 1. bek., 12. §, 21. §, 22. § 7. bek., 33. §, 38. §, 40. § 2. bek., 42. § 2. bek., 49. § és 50. §), az ezt a kötelezettséget megalapító körülményt bekövetkezésétől számított 14 nap alatt a pénzügyi hatóságnál be kell jelenteni.
Ha a bejelentésre kötelezett a bejelentendő esemény bekövetkezéséről csak későn szerzett tudomást, a 14 napos határidő a tudomásrajutás napjától számítandó.
A bejelentésre az köteles, aki a bejelentendő esemény folytán jogot vagy jogának kiterjesztését éri el, vagy akinek tulajdona ezáltal harmadik személy javára fennálló terheléstől szabadul fel, egyetemlegesen az addig jogosulttal vagy annak jogutódával; a 22. § 7. bek. eseteiben (40. § 2. bek., 50. § 3. p.) a bejelentésre az köteles, aki a felbontó feltétel bekövetkezése folytán az öröklési (hagyatéki, ajándékozási) illetéktöbbletet tartozik fizetni.
A 2. § 1. bek. 2. és 3. pontjában és a 2. és 3. bekezdésében felsorolt szolgáltatásokat, valamint a 2. § 1. bek. 4. pontjában és a 16. §-ban említett szerzéseket a szerzők tartoznak az illetékkötelezettséget megállapító körülmény bekövetkezésétől és annak tudomásukra jutásától számított 8 nap alatt a pénzügyi hatóságnak bejelenteni. Ez a rendelkezés értelemszerűen áll a hagyatéki illetékre is.
Az élők közötti ajándékozások, a halálesetre szóló ajándékozások és a házassági szerződések bejelentésére nézve egyébként az eddig érvényes szabályok változatlanul maradnak.
54. § A hagyatéki vagyon megszerzői, valamint a megajándékozottak kötelesek a pénzügyi hatóság kívánságára mindenféle felvilágosítást megadni amelyek az ebben a törvényben szabályozott illetékek nagyságának megállapítására vagy ilyen illeték alól való mentesség kérdésében való döntésre szükségesek. Ugyanez a kötelezettség terhel mindenkit, aki az ebben a törvényben szabályozott illetékek fizetéséért kezeskedik.
Mindenki köteles a pénzügyi hatóság kívánságára a hagyaték javára fennálló adósságáról és az örökhagyó nála elhelyezett értékpapirjairól, pénzéről és egyéb vagyontárgyairól felvilágosítást adni. Ez a kötelezettség terheli különösen a biztosító társaságokat az általuk a biztosított személy halála következtében kifizetendő biztosítási összegekre nézve.
A nyilvános számadásra kötelezett vállalatok, amelyek hitelügyletekkel foglalkoznak, tartoznak a pénzügyi hatóság kívánságára minden felvilágosítást megadni, amelyek abból a célból szükségesek, hogy valamely élők közötti vagy halálesetre szóló ingyenes vagyonátruházás ténye vagy valamely más, az illetékkötelezettség vagy az illeték nagysága szempontjából irányadó körülmény megállapítható legyen.
Az 1-3. bekezdések szerint felvilágosítás adására kötelezettek kívánatra tartoznak a pénzügyi hatóságnak a felvilágosításaik helyességének megvizsgálása szempontjából szükséges bizonyítékokat és mellékleteket is beszolgáltatni.
55. § Az ebben a törvényben szabályozott illeték lerovásának módjára és idejére vonatkozó szabályokat, amennyiben ezekről maga a törvény nem intézkedik, a végrehajtási utasítás fogja tartalmazni.
56. § Az 53. §-ban megszabott bejelentési kötelezettség elmulasztása vagy elkésett teljesítése, valamint az 54 §-ban megállapított kötelezettség nem teljesítése a fizetésre kötelezettel és a kezessek szemben az 1850. évi február 9-iki RGBI. 50. sz. törvény 80. §-ának jogkövetkezményeit vonja maga után, hacsak a 3. bek. feltételei nem forognak fenn.
Aki a bélyegjegyekkel lerovandó illetéket egyáltalán nem, vagy nem a megszabott mértékben rója le, büntető eljárás lefolytatása nélkül a kétszeres illeték fizetésére kötelezhető.
Az 1850. évi február 9-iki RGBI. 50. sz. törvény 82-86. §-ait az ebben a törvényben szabályozott illetékekre is alkalmazni kell, azonban azzal az eltéréssel, hogy ezekre az illetékekre nézve az egyéb illetékeknél a jövedéki büntetésnek 20.000 koronában megállapított legmagasabb összege nem érvényes. A büntetés elszenvedése nem mentesít az illeték lefizetése alól. Az említett törvény 82. és 85. §-ainak büntető következményei alá esik, eltekintve a 83., 84. és 86. §-okban megjelölt egyéb esetektől, különösen az,
1. aki a haláleset felvételnél, az eskü alatti vagyonbevallásban, a hagyatéki leltárban, a hagyatéki kimutatásban vagy az ebben a törvényben szabályozott illetékek kiszabására vontakozó eljárásban valamely, az illetékköteles szerzeményhez (hagyaték) tartozó dolgot vagy egyéb, az öröklési vagy ajándékozási illeték, az öröklési illeték-pótlék, a hagyatéki illeték vagy az ingatlan vagyonátruházási illeték alá eső vagyont tudatosan elhallgat, vagy olyan tényekről, amelyek az illetékkötelezettségre vagy a lerovandó illeték nagyságára befolyással lehetnek, tudatosan helytelen vagy hiányos adatokat szolgáltat be, vagy
2. az illeték mérséklésére vagy visszatérítésére irányuló igény megokolására a pénzügyi hatósággal szemben tudatosan helytelen ténykörülményeket hoz fel, vagy
3. aki a 28. § 1. és 5. bekezdésében megjelölt nemű vagyontárgyakat a 28. § rendelkezéseinek tudatos figyelmen kívül hagyása mellett felvesz vagy elzálogosít, vagy a felvételhez vagy lefoglaláshoz való hozzájárulást tudatosan helytelen adatok által kieszközli, vagy végül
4. aki az 54. § szerint felvilágosítás-adásra kötelezve van, tudatosan helytelen adatokat szolgáltat vagy tudatosan helytelen bizonyítékokat szolgáltat.
Az ebben a törvényben és az öröklési, ajándékozási és az ingyenes vagyonátruházásokkal kapcsolatban lerovandó ingatlan vagyonátruházási illetékekre nézve tovább is érvényben maradó korábbi szabályok rendelkezéseinek áthágása és az ezeknek a szabályoknak végrehajtása tárgyában kiadott rendeletek és hatósági meghagyások figyelmen kívül hagyása 5.000 koronáig terjedhető rendbírsággal büntethető; minden ismétlődésnél, további figyelmen kívül hagyásért s minden hiábavaló figyelmeztetésért további rendbírság szabható ki a megjelölt legmagasabb összegig.
Azoknak a kötelezettségeknek nem teljesítése, amelyeket ez a törvény és az ennek végrehajtása tárgyában kiadott rendeletek a rendes bírósági alkalmazottakra rónak, az 1850. évi II/9.-iki RGBI. 50. sz. törvény 82-86. §-ainak esetleges alkalmazásán kívül mint más hivatalos kötelesség megszegése esik büntetés alá.
57. § A bélyegtörvénynek a haláleseti vagyonátruházások és az élők közötti ingyenes jogügyletek után lerovandó százalékos illetékekre vonatkozó rendelkezései annyiban hatályukat vesztik, amennyiben ennek a törvénynek rendelkezéseivel nincsenek összhangban vagy ennek a törvénynek valamely rendelkezésével helyettesíttettek.
Hatályukat vesztik nevezetesen:
(1-8. pontban felsorolja a kérdéses határozmányokat.)
Az ebben a törvényben szabályozott illetékek után az 1859. évi V/17-iki RGBI. 89. sz. csász. rend. és az 1862. évi XII/13-iki RGBI. 89. sz. törvény 2. §-ában megszabott rendkívüli pótlék nem szedhető.
Ha a házassági szerződésben kikötött szolgáltatások ezen törvény szerint ajándékozási illeték alá esnek, amennyiben az ajándékozási illetéket a házassági szerződés megkötésekor azonnal le kell róni, a szolgáltatástól az 1850. évi II/9-iki RGBI. 50. sz. törvény 42. tétele szerint járó II. fokozatú illeték nem követelhető; ha azonban az ajándékozási illeték csak később esedékes, a fokozatos illetéket a 42. díjtétel rendelkezései szerint továbbra is le kell róni és a lerótt illetéket a később esedékessé váló ajándékozási illetékbe be kell számítani.
58. § Amennyiben ez a törvény eltérően nem rendelkezik, az öröklési illetékre, öröklési illeték-pótlékra, az ajándékozási illetékre, hagyatéki illetékre és a haláleseti vagyonátruházások és az élők közötti ingyenes vagyonátruházások után lerovandó ingatlan vagyonátruházási illetékre a bélyeg- és a közvetlenül lerovandó illetékekre vonatkozó általános szabályok nyernek alkalmazást.
Az 57. §-ban foglalt korlátozásokkal az illetéktörvény rendelkezései érvényben maradnak. Különösen érvényben maradnak:
(1-8. pontban következik a felsorolás.)
A házassági szerződésekben foglalt, s e törvény 2. § 1. bek. 3. pontja szerint öröklési illeték alá eső szolgáltatásokra nézve az 1850. évi II/9-iki RGBI. 50. sz. törvény 42. tétele szerint járó fokozatos illeték lerovására vonatkozó rendelkezések érvényben maradnak. Az ezen tétel szerint netán lerovandó fokozatos illetéket a 2. § 1. bek. 3. pontja szerint lerovandó illetékbe bele kell számítani.
59. § Ez a törvény kihirdetése napján lép életbe és alkalmazandó:
1. a haláleseti vagyonátruházásokra (2. §), ha az örökhagyó halála, a 2. § 1. bek. 4. pontja eseteiben pedig az a körülmény, amely az átszállást előidézte,
2. az élők közötti ajándékozásokra és az ezekkel egyenlő elbánás alá eső szolgáltatásokra (34. és 35. §), ha a szolgáltatás illetékkötelezettségét megállapító körülmény (37. §) ennek a törvénynek életbelépése után állott be.
A 12., 13. § és a 21. § 2. bek. rendelkezéseinek alkalmazása azonban attól a feltételtől függ, hogy az ott említett egymásután következő szerzések közül már az első is ennek a törvénynek vagy az 1915. évi IX/15. RGBI. 278. sz. csász. rendeletnek életbe lépése után történt. Ugyanez áll a 42. § 2. bekezdésére, amennyiben ez a 24. § 2. bekezdése értelemszerű alkalmazását rendeli el.
Ha valamely jogügylettől vagy vagyonszerzéstől, amely ezen törvény szerint öröklési vagy ajándékozási illeték alá esik, ennek életbelépte előtt százalékos vagy fokozatos illetéket szabtak ki, vagy róttak le, ezáltal az 53. §-ban megállapított bejelentési kötelezettség nem szűnik meg; a kiszabott vagy lerótt illetéket azonban az ezen törvény szerint kiszabandó vagy lerovandó illetékbe ke kell számítani.
Ha a 2. § 3. bek. eseteiben az ajándékozás ennek a törvénynek életbe lépése előtt történt, az előző rendelkezések értelmében kiszabott illetéket a 2. § 3. bek. szerint lerovandó illetékbe be kell számítani.
60. § Ennek a törvénynek végrehajtásával az igazságügyi államtikárral egyetértésben a pénzügyi államtitkár bizatik meg.
Az illeték az egyes szerzések után a következő táblázat szerint rovandó le.
| Az átszállott vagyon tiszta értéke koronákban | |||||||||||||
| A szerzemények felosztása az örökhagyó és a szerző személyes viszonya szerint | 1.000-ig | 1.000-től 5.000-ig | 5.000-től 10.000-ig | 10.000-től 100.000-ig | 100.000-től 250.000-ig | 150.000-től 1,000.000-ig | 1,000.000-tól 2,000.000-ig | 2,000.000-tól 5,000.000-ig | 5,000.000-tól 10,000.000- ig | 10,000.000- tól 20,000.000-ig | 20,000.000 túl | ||
| az illeték százalékszáma | |||||||||||||
| a | b | c | d | e | f | g | h | i | k | l | |||
| 1. Az örökhagyó leszármazóira és házastársára szálló szerzemények | 1.25 | 1.25 | 1.5 | 2 | 2.5 | 3 | 3.5 | 4 | 4.5 | 5 | 6 | ||
| 2. A szülőkre és a távolabbi felmenőkre szálló szerzemények | 2 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10.5 | 12 | ||
| 3. Oldalági rokonokra a negyedik izig (O. p. tkv. 41. §) szálló szerzemények | 5 | 6 | 8 | 10 | 12 | 14 | 16 | 18 | 20 | 22 | 24 | ||
| 4. Minden egyéb szerzemények (az 5. p. alattiak kivételével) | 10 | 12 | 14 | 16 | 18 | 20 | 22 | 24 | 26 | 28 | 30 | ||
| 5. Belföldi oktatási, jótékonysági vagy emberbaráti célú alapítványokra jutott szerzemények | 5 | 5 | 5 | 5 | 5 | 5 | 5 | 5 | 5 | 5 | 5 | ||
Jegyzetek a tarifa 1. tételéhez:
1. Az olyan hagyatékok, amelyek csupán ingóságokból állanak és amelyeknek összes értéke a terhek levonása nélkül 1.000 koronát meg nem halad, az öröklési illeték alól mentesek.
2. A háborúban résztvettek hagyatékai (5. § 1. bek.), amennyiben egyenes ágo leszármazókra vagy a másik házastársra szállanak, az öröklési illeték alól mentesek, ha a hagyaték tiszta értéke 20.000 koronát meg nem halad. A 20.000 koronánál nagyobb, de 50.000 koronánál nem nagyobb tiszta értékű hagyatéknál ilyen esetekben az öröklési illetéknek egy negyed részét, az 50.000 koronánál nagyobb tiszta értékű hagyatékoknál az öröklési illeték felét kell fizetni.
3. Az olyan személyekre szállott szerzemények, kik az örökhagyóval bér- vagy szolgálati viszonyban állottak, ha a rájuk szállott vagyon tiszta értéke a 2.000 koronát meg nem haladja, 1.25% öröklési illeték alá esnek.
4. Az illetéket az átszállott vagyon tiszta értéke után kell leróni. Az illeték kiszabásának nincs helye a szerzemény olyan összegekre való szétdarabolásánál, amelyek a tarifában megállapított értékfokozatoknak megfelelnek; ellenkezőleg az illetéket azon kulcs szerint kell kiszabni, amely az egy szerzőre szállott vagyon összes értékének megfelel.
5. Az illetéket oly módon kell kiszabni, hogy a szerzemény értékösszegéből az illeték levonása után sohase maradhasson kevesebb, mint a következő alacsonyabb értékfokozat legmagasabb összegéből az erre eső illeték levonása után maradna.
6. (Tirol és Voralbergre vonatkozó különös rendelkezés a régi jogok fentartása tárgyában.)
Az ajándékozott tárgy tiszta éntékéből az illetéket a következő táblázat mértéke szerint kell leróni:
| Az ajándékozott vagyon tiszta értéke koronákban | |||||||||||||
| Az ajándékok felosztása az ajándékozó és a megajándékozott személyes viszonya szerint | 1.000-ig | 1.000-től 5.000-ig | 5.000-től 10.000-ig | 10.000-től 100.000-ig | 100.000-től 250.000-ig | 150.000-től 1,000.000-ig | 1,000.000-tól 2,000.000-ig | 2,000.000-tól 5,000.000-ig | 5,000.000-tól 10,000.000- ig | 10,000.000- tól 20,000.000-ig | 20,000.000 túl | ||
| az illeték százalékszáma | |||||||||||||
| a | b | c | d | e | f | g | h | i | k | l | |||
| 1. Az örökhagyó leszármazóira és házastársára szálló ajándékok | 1.25 | 1.25 | 1.5 | 2 | 2.5 | 3 | 3.5 | 4 | 4.5 | 5 | 6 | ||
| 2. A szülőkre és a távolabbi felmenőkre szálló ajándékok | 2 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10.5 | 12 | ||
| 3. Oldalági rokonokra a negyedik izig (O. p. tkv. 41. §) szálló ajándékok | 5 | 6 | 8 | 10 | 12 | 14 | 16 | 18 | 20 | 22 | 24 | ||
| 4. Minden egyéb ajándékok (az 5. p. alattiak kivételével) | 10 | 12 | 14 | 16 | 18 | 20 | 22 | 24 | 26 | 28 | 30 | ||
| 5. Belföldi oktatási, jótékonysági vagy emberbaráti célú alapítványokra jutott ajándékok | 2 | 2 | 2 | 2 | 2 | 2 | 2 | 2 | 2 | 2 | 2 | ||
Jegyzetek a tarifa 2. tételéhez:
1. Illetékmentesek:
a) ingó dolog ajándékozása, ha az ajándékozott dolog tiszta értéke 300 koronát meg nem halad;
b) ingó dolognak okiratba nem foglalt ajándékozása, ha az ajándékozott dolog tiszta értéke 3.000 koronát vagy a jelen tétel 1. és 2. pontjában megjelölt családtagokra, valamint az örökbefogadott és mostoha gyermekekre, vőre és menyre és ezek leszármazóira szálló ajándékoknál az érték összege 10.000 koronát meg nem halad; ugyanez áll az okiratba nem foglalt szokásos alkalmi ajándékozásokra és az oktatási, jótékonysági és emberbaráti, a tudományok és művészetek előmozdítására és egyéb közérdekű célokra okirat nélkül tett adományokra. Az a körülmény, hogy az ilyen ajándékozásoknál és adományoknál a szokásos kisérőlevél van, a végrehajtási rendeletben megállapítandó feltételek fenforgása esetén nem tekinthető az illetékkötelezettséget megállapító okiratba foglalásnak.
2. A tarifa az 1. jegyzet rendelkezéseinek alkalmazásánál több ajándékot, amelyek ugyanazon ajándékozóról ugyanarra a megajándékozottra tizenkét hónapi időközön belül szállottak, egységes ajándékozásnak kell tekinteni, amelyek az összes ajándékozott tárgyak együttes értékének megfelelő mérték szerint esnek ajándékozási illeték alá. Ha ily módon az illetéket a tizenkét hónapi időközön belül tett ajándékozások után lerótták, ezek az ajándékozások a későbbi ajándékozások illetékkötelezettségének megállapításánál számításon kívül maradnak.
3. Az 1850. évi II/9-iki RGBI. 50. sz. törvény 75. tételének b) pontjában felsorolt önkormányzati szervek és egyéb személyek javára tett ajándékokra az ugyanott foglalt rendelkezések alkalmazandók.
4. Az 1. tétel 4. és 5. jegyzetének rendelkezéseit az ajándékozási illetékre értelemszerűen alkalmazni kell.
Jegyzetek a tarifa 1. és 2. tételéhez:
1. Ha az ingatlan dolog tulajdonjoga haláleset folytán vagy élők közötti ajándékozás útján átruháztatik, az öröklési vagy ajándékozási illetéken felül az ingatlan vagyonátruházási illetéket is le kell róni. (1901. évi VI/18. RGBI. 74. sz. törvény, 1916. évi III/28. RGBI. 281. sz. csász. rend. és jelen törvény 51., 5. §)
2. Az öröklési és ajándékozási, valamint az 1. jegyzetben említett ingatlan vagyonátruházási iletéket 40 koronára kikerekített értékfokozatok után kell kiszabni; minden 40 koronán aluli maradványösszeget ha az 2 koronát vagy ennél többet tesz ki, teljesnek kell tekinteni, a 2 koronánál kisebb maradványösszeg figyelmen kivül marad.
3. Az 1. és 2. tétel rendelkezéseinek, valamint a jelen törvény egyéb szabályainak alkalmazásánál a házasságból vagy házasságon kívül való származás nem tesz különbséget. A házastársakra szálló örökségek és ajándékozásoknál az 1. tétel 2. és a 2. tétel 2. pontjában megállapított kulcsokat és a 13. § rendelkezéseit csak akkor lehet alkalmazni, ha a házastársak az illetékkötelezettség bekövetkeztekor sem elválva nem voltak, sem külön nem éltek.
4. Az 1. tétel 1. és a 2. tétel 1. pontjában megállapított kulcsokat kell alkalmazni az örökbefogadó szülőktől az örökbefogadott gyermekekre és ezek utódaira, a mostoha szülőktől a mostoha gyermekekre és ezek utódaira, végül a szülőkről a leszármazóikkal házasságra lépendő vagy már házasságra lépett személyekre szállott örökségekre és ajándékokra is; az örökbefogadó szülőkre, mostoha szülőkre és az apósra vagy anyósra szállott örökségek és ajándékozások az 1. tétel 4. és a 2. tétel 4. pontja szerint esnek illeték alá.
5. A házastárs édes testvére és unokaöcscsére vagy unokahugára szállott örökségek és ajándékok az 1. tétel 3. és a 2. tétel 3. pontja szerint esnek illeték alá.
6. Az önkormányzati testületekre szállott hagyományok és ajándékok, amennyiben a szolgáltatás az 1. tétel 5. és a 2. tétel 5. pontjában felsorolt célokra rendeltettek, az illetékkötelezettség szempontjából az ilyen célokat szolgáló alapítványok javára szálló örökségek és ajándékozásokkal egyenlőnek tekintendők, ha csak nem olyan ajándékokról van szó, amelyek e törvény szerint illetékmentesek. Ugyanez áll az olyan egyesületekre, társaságokra és intézetekre szállott hagyományokra és ajándékokra is, amelyeknek vagyona alapszabályaik szerint kizárólag és állandóan az említett célokra van szentelve, végül a szegénysegélyezési célokra szolgáló ingyenes szolgáltatások.
7. Az 1. tétel 5., a 2. tétel 5. pontja, továbbá a 2. tétel 1. jegyzet b) pontja értelmében jótékonysági és emberbaráti célok alatt az olyan közhasznú törekvéseket kell érteni, amelyek a nyomor (szegénység, nélkülözés) enyhítésére vagy megelőzésére bizonyos területileg vagy meghatározott ismérvek által alhatárolt népcsoportban vagy a felebaráti szeretetnek a közjó javára szolgáló tevékenységét célozzák. Az arra vonatkozó közelebbi rendelkezések, hogy miképpen kell a feltételek fennforgását az 1. tétel 5., a 2. tétel 5. és a 2. tétel 1. jegyzet b)pontjának alkalmazása szempontjából megállapítani, a végrehajtási utasítás fogja tartalmazni. A pénzügyi hatóságnak a végrehajtási utasításban megállapítandó feltételek mellett joga van a kiválóan közhasznú célokra szolgáló alapítványokat és szolgáltatásokat, ha azok nem oktatási, jótékonysági vagy emberbaráti célra vannak is szentelve, ezeknek, valamint a 6. jegyzet rendelkezéseinek alkalmazása szempontjából az 1. tétel 5. és a 2. tétel 5. pontjában említett alapítványokkal és szolgáltatásokkal egyenlő elbánásban részesíteni.
8. A pénzügyi hatóságnak a végrehajtási utasításban megállapítandó feltételek mellett joga van elrendelni, hogy az 1. és 5. és a 2. tétel 5. pontjában említett célú külföldi alapítványok javára tett ingyenes szolgáltatások az ugyanott megszabott ikletéktételek alkalmazása szempontjából a 6. és 7. jegyzetekben foglaltak értelemszerű szem előtt tartása mellett a belföldi hasonló célú alapítványok javára tett ingyenes szolgáltatásokkal egyenlő elbánás alá vétessenek.
9. Az 1909. évi IV/13-iki RGBI. 58. sz. törvény 4. §-ának az osztrák vörös kereszt egyesület javára engedélyezett illetékkedvezményre, valamint az 1914. évi X/31-iki RGBI. 315. sz. csász. rend. 1. és 3. §-ának a hadsegélyezési célokra tett szolgáltatások illetékkedvezményeire vonatkozó rendelkezései érintetlenül maradnak.
Az illetéket az összes hagyaték tiszta értéke után a következő táblázat szerint kell kiszabni:
| Ha a hagyaték összes értéke: | százalék: | |||
| 10.000 K-ig | mentes | |||
| 100.000 K-tól | 310.000 K-ig | 1.5 | ||
| 300.000 K-tól | 500.000 K-ig | 2 | ||
| 500.000 K-tól | 1,000.000 K-ig | 3 | ||
| 1,000.000 K-tól | 5,000.000 K-ig | 4 | ||
| 5,000.000 K-tól | 10,000.000 K-ig | 5 | ||
| 10,000.000 K-tól | 20,000.000 K-ig | 6 | ||
| 20,000.000 K-tól | 50,000.000 K-ig | 7 | ||
| 50,000.000 K-tól | - K-ig | 8 | ||
Jegyzetek:
1. Az illeték kiszabásánál nincs helye a hagyaték olyan összegekre való szétdarabolásának, amelyek a táblázatban megállapított értékfokozatoknak megfelelnek; ellenkezőleg az illetéket azon kulcs szerint kell kiszabni, amely az összes hagyaték tiszta értékének megfelel.
2. Az illetéket 40 koronára kikerekített értékösszegek után kell kiszabni; minden 40 koronán aluli maradványösszeg, ha 2. korona vagy annál több, teljesnek számítandó, a 2 koronánál kisebb maradvány figyelmen kívül marad.
3. Az illetéket oly módon kell kiszabni, hogy a hagyatéki illeték alá eső vagyon tiszta értékéből az illeték levonása után sohasem maradjon kevesebb, mint a tarifa legközelebbi alacsonyabb fokozatának legnagyobb összegéből a megfelelő illeték levonása után maradna.
4. A hagyatéki illeték kulcsának megállapítása szempontjából irányadó tiszta hagyatéki értékhez
a) a 45. § 2. és 3. pontjában említett vagyonértékek hozzászámítandók,
b) a tiroli és voralbergi parasztbirtokok átruházására vonatkozó 1860. I/11-iki legfelsőbb elhatározás alkalmazásánál a parasztbirtokokat nem fél, hanem teljes értékükkel kell számba venni.
Az alkotmányozó német nemzetgyűlés a következő törvényt hozta, amely a birodalmi tanács hozzájárulásával ezennel kihirdettetik.
1. § Ezen törvény rendelkezései szerint adóztatás alá esnek:
1. Az örökhagyónak hagyatéka (hagyatéki adó).
2. A haláleset folytán való vagyonszerzés (öröklési adó).
3. Élők közötti ajándékozás (ajándékozási adó).
2. § Hagyatéknak számít az elhalt összes vagyona, amely halálakor megvolt, beleszámítva azt a vagyont is, amelyet ő mint egyenes örökös birt.
A házi, hitbizományi, hűbéri vagy törzsvagyon vagy az országos törvények szerint egyébként megkötött vagyon a meghalt birtokos hagyatékául számít.
3. § A 2. § értelmében vagyonnak számítanak:
1. a telkek, tartozékaikkal (ingatlan vagyon),
2. a mező- vagy erdőgazdaság, bánya vagy ipar űzésére szolgáló vagyon (üzemi vagyon),
3. az összes egyéb vagyon, amely nem ingatlan vagy üzemi vagyon (tőkevagyon).
4. § A telkekkel (3. § 1.) egyenlő szabály alá esnek azok a jogosítványok, amelyekre a polgári törvénykönyvnek a telkekre vonatkozó szabályait kell alkalmazni.
5. § Az üzemi vagyonhoz (3. § 2.) tartoznak a vállalatra szánt összes tárgyak.
Az üzemi vagyonhoz számítanak az üzemből származó és egyéb készletek, amelyek továbbadásra vannak rendelve.
6. § Tőkevagyonnak (3. § 3.) számítanak különösen, amennyiben az egyes vagyontárgyak a 3. § 1. és 4. § vagy a 3. § 2. és 5. § alá nem esnek:
1. az önálló jogok és jogosítványok;
2. a kamatozó vagy nem kamatozó tőkekövetelések;
3. részvények vagy részjegyek, kuxák, szövetkezetek üzletrészei, egyéb üzletrészek és társasági vagyonbetétek;
4. készpénz német értékben, idegen pénzek, bankjegyek és pénztárjegyek, valamint arany- és ezüstrudak;
5. járadékokra vagy más visszatérő haszonra vagy szolgáltatásra vonatkozó örökölhető jogok tőkeértéke, amelyek az örökhagyót vagy szerződésszerűen vagyonértékek átengedéseért ellenszolgáltatásképen, vagy végintézkedés, ajándékozás, családi alapítvány vagy házi törvények rendelkezései alapján illették meg;
6. élet- és tőkebiztosításokból, vagy olyan járadékbiztosításokból, amelyeknél a jogosított a járadék élvezetébe még nem lépett, származó, még nem esedékes igények. Tőkebiztosításnak számít minden biztosítás, amelynek alapján a biztosítottnak minden körülmények között tőkefizetés teljesítendő.
7. § Adóköteles vagyonnak nem számítanak:
1. a házi felszerelés és más a 6. § alá nem eső ingó dolgok, hacsak nem valami ingatlannak tartozékai (3. § 1. és 4. §) vagy valamely üzemi tőke alkotó részei (3. § 2. és 5. §) és amennyiben értékük az 50.000 M-t meg nem haladja;
2. az elidegenítésre nem szánt ingó dolgok, amelyek történeti, műtörténeti vagy tudományos becscsel birnak, és legalább húsz év óta az örökhagyó családjának birtokában voltak, amennyiben közelebbi hatósági utasítás szerint a kutatás vagy a népművelés céljaira hasznossá tehetők. Ha az ilyen tárgyak az öröklés után 10 éven belül elidegeníttetnek, az adómentesség hatályát veszti.
8. § A hagyatéki vagyonhoz hozzászámítandók:
1. amit az örökhagyó által élők között kötött szerződés alapján harmadik személy az örökhagyó halálával közvetlenül megszerez;
2. amit az örökhagyó élők között kötött ajándékozási szerződéssel azzal a feltétellel ajándékozott, hogy a megajándékozott őt túlélje;
3. amit az örökhagyó azzal a feltétellel ajándékozott, hogy őt az ajándékozott tárgy életfogytig tartó haszonélvezete megillesse.
Az öröklés következtében a jogok és kötelezettségek vagy jogok és terhek egyesülése által megszünt jogviszonyokat meg nem szűnteknek kell tekinteni.
9. § A halál esetére szóló biztosításokból származó biztosítási összegek, amelyeket a biztosított az állam javára csupán a hagyatéki és öröklési adó kiegyenlítése céljából vett fel, felerészben nem számítanak az adóköteles hagyatékhoz.
10. § A hagyatéki vagyonból levonandók:
1. Az örökhagyóról átszállott adósságok.
Nem vonhatók le azok az adósságok és terhek, amelyek nem adóköteles vagyonrészekkel vannak gazdasági vonatkozásban. Ha az adókötelezettség csak a belföldi ingatlan és üzemi vagyonra van korlátozva (14. § III.), csupán az ezekkel gazdasági vonatkozásban levő adósságok és terhek vonhatók le;
2. az örökhagyó eltemetésének költségei, ideértve a szokásos egyházi és polgári halotti ünnepélyességek és a megfelelő síremlék költségeit;
3. az örökhagyó holttányilvánítása esetében a hagyatékot terhelő eljárási költségek;
4. az örökhagyó végrendeletének kihirdetési költségei, a hagyaték rendezésének bírói és bíróságon kívüli költségei, a hagyaték bírói biztosításának költségei, a hagyatéki gondnokság, a hagyatéki hitelezők kihirdetésének és a hagyatéki leltár elkészítésének költségei;
5. a hagyaték érdekében viselt per költségei.
11. § Hagyatéki kötelezettségnek nem számít:
1. az a szolgáltatás, amelyet az örökhagyó által olyan feltétel mellett tett ajándékozási igéret alapján, hogy a megajándékozott őt túlélje, vagy hogy az ajándék kiszolgáltatása az örökhagyó haláláig függőben tartassék, vagy az örökhagyó által ugyanilyen feltételek alatt tett adóssági nyilatkozat vagy bármely más a polg. törvénykönyv 780. és 781. §-aiban megjelölt adóssági nyilatkozat alapján kellett kiszolgáltatni;
2. a hagyatéki adó. Amennyiben a vagyon külföldön van, kérelemre a külföldi államban bizonyítottan ez után fizetett örökösödési adó hagyatéki kötelezettség címén levonandó.
12. § A házassági vagyonközösség folytatása esetében (polg. törv. könyv 1483. §, 1557. §) az elhunyt házastársnak a közös vagyonban való része oly módon esik hagyatéki adó alá, mintha az a hagyatékhoz tartoznék.
Egy tulajdonrészre jogosított leszármazónak halála esetén ennek a közös vagyonban való része hagyatékához számit.
13. § Ha a hagyaték összes értéke 200.000 M-t meg nem halad, az első 20.000 M a hagyatéki adó alól mentes.
14. § Az adókötelezettség beáll:
I. az összes hagyatékra nézve, ha az örökhagyó halála idejében német polgár volt;
II. az összes hagyatékra, a külföldi ingatlan és üzemi vagyon és az ilyenekre vonatkozó használati jogok kivételével, ha az örökhagyó halálakor külföldi volt, és a belföldön lakóhelye, vagy ilyennek hiányában állandó tartózkodási helye volt;
III. a belföldi ingatlan és üzemi vagyonból vagy az ilyen vagyonokra vonatkozó használati jogokból álló hagyatékra nézve, az örökhagyó állampolgárságára, lakására vagy tartózkodási helyére való tekintet nélkül.
15. § A hagyatéki adó az adóköteles hagyatéki vagyon
| első megkezdett vagy teljes | 200.000 M-ja után | 1% | |
| a következő megkezdett vagy teljes | 300.000 M-ja után | 2% | |
| a következő megkezdett vagy teljes | 500.000 M-ja után | 3% | |
| a következő megkezdett vagy teljes | 1,000.000 M-ja után | 4% | |
| és a további érték után | 5% |
16. § Ha az a vagyon, amelyet a meghalt mint egyenes örökös bírt, (2. § 1. bek.) más személyre száll, mint egyéb vagyona, a hagyatéki adót mind a két vagyontömeg után elkülönítve kell kivetni. Ugyanez áll abban az esetben, ha a kötött vagyon (2. § 2. bek.) száll át más személyre, mint a meghalt örököseire.
17. § A hagyatéki adót a hagyatékból kell kielégíteni. Amit a meghalt mint egyenes örökös (2. § 1.) bírt, ennek a szabálynak értelmezésében külön hagyatéknak számít. A 2. § esetében csak az utóörökös és a kötött vagyon örököse kezeskedik a hagyatéki adóért, a 31. § alkalmazást nyer.
Ha a 8. §-ban említett szolgáltatásokat a hagyatékhoz kell számítani, a szolgáltatások megszerzői vagy az ő örökösei a szolgáltatás tiszta értékének az összes hagyaték tiszta értékéhez való arányában felelősek a hagyatéki adóért, amennyiben az a hagyatékból ki nem elégíthető.
A 12. § eseteiben az adót, amennyiben az a közös vagyonre esik, a túlélő házastárs köteles leróni a közös vagyon terhére.
Az örökös jogosult a köteles részre való igények kielégítésénél, és, amennyiben az örökhagyónak eltérő akarata fel nem tételezhető, a hagyományok kiszolgáltatásánál és a meghagyások teljesítésénél a szerzőktől a hagyatéki adó aránylagos megtérítését követelni. Ugyanez áll a hagyományosokra nézve a rájuk rótt megterheléseket illetőleg.
18. § Az egyik házastárs halála esetén a túlélő házastárs részére eső hagyatéki adó ennek halála után a közös leszármazók által fizetendő hagyatéki adóba be kell számítani, ha az első öröklés óta tíz évnél rövidebb idő telt el. Ha tíz évnél több, de 15 évnén kevesebb telt el, a hagyatéki adónak a felét kell beszámítani.
19. § Ha az örökösök, az örökösök törvényes képviselői, meghatalmazottja, az örökség birtokosai (polg. törv.-könyv 2018. §), végrendeleti végrehajtók, hagyatéki gondnokok vagy hagyatékkezelők a hagyatékot vagy annak egy részét az adó lerovása vagy biztosítása előtt másoknak kiszolgáltatják, úgy ez utóbbiak a nekik jutott örökség erejéig személyesen felelősek a hagyatéki adóért, kivéve, ha a kiszolgáltatás idejében jóhiszeműek voltak. Nem voltak jóhiszeműek, ha tudták, vagy durva hanyagság miatt nem tudták, hogy a hagyatéki adó nincs leróva vagy biztosítva.
A biztosítóvállalatok, amelyek az adó lerovása vagy biztosítása előtt az általuk haláleset folytán fizetendő biztosítási összegeket külföldre kifizetik, a kifizetett összeg erejéig felelősek a hagyatéki adóért. Ugyanez áll azokra a személyekre, akiknek őrizetében az örökhagyónak vagyona volt, amennyiben ezek a vagyont az adó lerovása vagy biztosítása előtt külföldre kivitték.
20. § Haláleset folytán való szerzésnek (1. § 2. p.) számít:
1. az öröklésből, hagyományból (ptkv. 2147. és köv. §) vagy a köteles részre valő igény érvényesítéséből származó szerzések;
2. a családi vagyonban, hűbérben, hitbizományban vagy törzsvagyonban vagy egyéb kötött vagyonban (2. § 2.) való utódlásból származó szerzés;
3. halál esetére szóló ajándékozásból (ptkv. 2301. §) származó, valamint minden egyéb szerzés, amelyre a polgári törvénykönyvnek a hagyományokra vonatkozó rendelkezései alkalmazandók;
4. a haláleseti intézkedéssel elrendelt meghagyások teljesítéséből vagy az olyan szolgáltatások teljesítéséből, amelytól az örökhagyó valamely halála esetére szóló szerzést függővé tett, vagy, amennyiben a szerzés hatósági jóváhagyást igényelt, a hatóság ilyen rendelkezésének végrehajtásából származó szerzés;
5. a családi alapítványokból származó járadékok, amennyiben ezek haláleset folytán az alapszabály vagy törvény szerint arra jogosítottaknak jutnak, valamint az ilyen alapítvány vagyonának megszerzése, amennyiben a vagyon az alapítvány megszűnése következtében alapszabály vagy törvény szerint arra jogosúltra száll át.
Családi alapítványok az olyan alapítványok, amelyek lényegükben egy család vagy meghatározott családok érdekében létesíttettek, ha átmenetileg vagy kivételesen más személyek is juthatnak abból járandóságokhoz;
6. az olyan vagyoni előny megszerzése, amely az örökhagyó által élők között kötött szerződés alapján harmadik személy áltak közvetlenül teljesíttetik;
7. megnyilt köteles részre való igényről lemondásért vagy az örökség vagy hagyomány visszautasításáért adott kielégítés fejében kapott szerzemény.
a 2. és 5. pontok eseteiben e szabályok értelmében örökhagyónak a legutolsó jogosítottat kell tekinteni.
21. § A házassági vagyonközösség folytatása esetében (ptkv. 1483. §) a 12. § nyer megfelelő alkalmazást.
22. § A családi vagyonban, hűbérben, hitbizományban, vagy törzsvagyonban vagy egyéb kötött vagyonban való jogutódlás címén szerzőt haszonélvezőnek kell tekinteni.
23. § Utóörökös rendelete esetén (ptkb. 2.100. §) az egyenes örököst a kiadandó vagyonra nézve haszonélvezőnek, az utóörököst pedig örökösnek kell tekinteni.
Ha az utóörökös rendelése arra van korlátozva, ami az egyenes örökös halálakor még meglesz, akkor úgy az utóbbi a szerzemény teljes összegétől, valamint az utóörökös a kiszolgáltatandó vagyon teljes értékéről tartozik az örökhagyóhoz való viszonya szerint az adót megfizetni. Az egyenes örökös által fizetett adó az örökség azon részébe, amelyre nézve az utóörökös adóköteles, kérelemre annyiban beszámítandó, amennyiben az azt az összeget meghaladja, amellyel az egyenes örökös, mint haszonélvező, megterhelhető lett volna. Ezeket a szabályokat kell alkalmazni akkor is, ha az egyenes örökös szabad rendelkezésre jogosítva volt.
Az utóörökösödéssel egyenlő elbánás alá esik az utóhagyomány.
24. § Az adókötelezettség beáll:
I. az egész örökségre nézve,
1 a) ha az örökös német polgár, kivéve, ha több, mint három év óta állandóan külföldön tartózkodott, anélkül, hogy a belföldön lakóhelye lett volna, vagy ha az 1918. július 26-iki adótól való menekülés meggátlásáról szóló törvény 20. § 1. bek. 3. pontja értelmében külföldi német polgár. A kivétel nem alkalmazható a birodalmi és állami hivatalnokokra, akiknek hivatalos lakóhelye külföldön van. A választott konzulokat ennek a szabálynak az értelmében hivatalnoknak tekinteni nem lehet;
b) ha az örökös külföldi, akinek a német birodalomban lakóhelye vagy ennek hiányában állandó tartózkodási helye van;
c) ha szerző jogi személy vagy más személyi egyesülés, amelynek a székhelye belföldön van;
2. ha az örökhagyó halála idejében német állampolgár volt;
3. ha a szerző német polgár és az örökhagyó olyan külföldi volt, akinek halálakor a belföldön lakóhelye vagy állandó tartózkodási helye volt;
II. az egész örökségre nézve, mindazonáltal a külföldi ingatlan- és üzemi vagyonnak és ezekre vonatkozó használati jogoknak kivételével, ha a szerző külföldi és az örökhagyó halálakor külföldi volt, de a belföldön lakása vagy állandó tartózkodási helye volt;
III. arra az örökségre nézve, amely belföldi ingatlan- vagy üzemi vagyonból vagy ilyenre vonatkozó használati jogokból, áll, minden más esetben.
25. § Az öröklési adót az után az összeg után kell kivetni, amellyel a szerző az öröklés folytán gazdagodott.
A jelen törvény 8. § 2. bek. és 10. §-ai alkalmazandók. Köteles részére való igényből származó kötelezettségek csak akkor vonhatók le az adóköteles szerzemény összegéből, ha a köteles részre való igényt érvényesítették. Az öröklési adó nem vonható le.
Ha valamely szolgáltatást olyan meghagyással hagyományozták, amely pénzben kifejezhető, a szolgáltatás csak annyiban adóköteles, amennyiben az a terhelt által teljesítendő szolgáltatás értékét meghaladja.
Ha a szerző 15. életévének betöltése után az örökhagyó üzemében bér nélkül szolgálatot teljesített és ezáltal idegen munkaerőt takarított meg, kérelemre a szabályszerűen teljesített szolgálati idő minden hónapjára az örökhagyó lakóhelyén megállapított helyi bérek tízszeres összegét az örökségből le kell vonni.
26. § Az öröklési adót a szerzőnek az örökhagyóhoz való személyes viszonya szerint a következő 6 osztályban kell beszedni:
I. 1. az örökhagyó házastársa és törvényes gyermekei az örökbefogadott gyermekek kivételével, továbbá azok a gyermekek, akiket a törvényes gyermekek jogállása megillet, valamint az örökbefogadott gyermekek is, amennyiben őket a törvényes gyermekek jogállása megilleti;
2. az anya törvénytelen gyermeke, valamint az atya által elismert törvénytelen gyermek.
II. Az első osztályban megnevezett gyermekek leszármazói;
III. 1. A szülők;
2. az édes- és féltestvérek.
IV. 1. A nagyszülők és a távolabbi felmenők;
2. a testvérek elsőfokú leszármazói;
3. az após, az anyós és a mostohaszülők;
4. a sógorok és a mostohatestvérek;
5. az örökbefogadott gyermekek és ezeknek azok a leszármazói, akikre az örökbefogadás hatálya kiterjed, amennyiben azok az I., II. vagy III. osztályba nem tartoznak.
V. 1. A testvérek második ízű leszármazói;
2. a szülők testvérei;
3. az oldalági másodízű sógorok.
VI. Minden más szerző, hacsak a 35. §-ban megjelölt szerzésről nincs szó.
Utóörökösödés beállta esetén az adó kivetése szempontjából az utóörökösnek az egyenes örököshöz való viszonya az irányadó, ha ez közelebbi viszonyban van hozzá, mint az örökhagyó.
A ptkv. 2269. §-a eseteiben és amennyiben a túlélő házastárs a rendelkezéshez kötve van, az elhunyt házastárshoz közelebbi viszonyban lévő örökösök és hagyományosok az ő örököseinek tekintendők, ha a vagyon túlélő házastárs halálakor még meg volt.
27. § A szerzeménynek csak az 500 M-t meghaladó része adóköteles.
Az olyan szerzemény, amely az I., II., III. 1., IV. 1., 5. osztályba tartozó szerzőkre száll, csak annyiban esik adó alá, ha 5.000 M-t meghalad.
| 1000 M után az | ||||||||
| I. | II. | III. | IV. | V. | VI. | |||
| osztályban | ||||||||
| az adóköteles szerzemény első megkezdett vagy teljes | 20.000 M-ja után | 4 | 5 | 6 | 8 | 10 | 15 | |
| a következő megkezdett vagy teljes | 30.000 M-ja után | 5 | 6 | 8 | 10 | 12 | 20 | |
| a következő megkezdett vagy teljes | 50.000 M-ja után | 6 | 8 | 10 | 12 | 15 | 35 | |
| a következő megkezdett vagy teljes | 50.000 M-ja után | 8 | 10 | 12 | 15 | 20 | 30 | |
| a következő megkezdett vagy teljes | 50.000 M-ja után | 10 | 12 | 15 | 29 | 25 | 35 | |
| a következő megkezdett vagy teljes | 100.000 M-ja után | 12 | 15 | 20 | 25 | 30 | 40 | |
| a következő megkezdett vagy teljes | 200.000 M-ja után | 15 | 20 | 25 | 30 | 35 | 45 | |
| a következő megkezdett vagy teljes | 250.000 M-ja után | 20 | 25 | 30 | 35 | 40 | 50 | |
| a következő megkezdett vagy teljes | 250.000 M-ja után | 25 | 30 | 35 | 40 | 45 | 55 | |
| a következő megkezdett vagy teljes | 500.000 M-ja után | 30 | 35 | 40 | 45 | 50 | 60 | |
| a további összegek után | 35 | 40 | 45 | 50 | 60 | 70 | ||
28. § Az adó a saját összegének 1-1%-ával növekszik, és pedig, ha a szerzőnek a szerzés idejében már meglévő vagyona 100.000 M-nál több volt, de a 200.000 M-t meg nem haladta, minden megkezdett 10.000 M után, ha pedig a meglévő vagyon a 200.000 M-t meghaladta, minden megkezdett 20.000 M után.. A pótlék a meglévő vagyon 100.000 M-át meghaladó részének a felét nem haladhatja meg. Nem lehet továbbá több, mint az adó 100%-a. Az öröklési adó teljes összege nem haladhatja meg a szerzemény 90%-át.
Az 1935. április előtt megnyilt szerzeményeknél 1925. április 1-ig minden teljes év után 1, azután minden egyes év után 2%-kal mérséklendő az adó.
29. § A szerzés idejében meglévő vagyont a birtoklási adóról szóló törvény (Besitzsteurges.) szerint kell megállap!tani; az id. törvény 5. §-a azonban nem alkalmazható.
Az összes vagyonba nem lehet beszámítani a szerzőnek olyan vagyonát, amely az öröklési adó alól mentes volna, ha azt a szerző a rászállott örökséggel együtt szerezte volna meg.
30. § Az öröklési adót a szerző, egy meghatározott cél javára rendelet szolgáltatások után azonban a szolgáltatással megterhelt tartozik leróni. Az utóbbi esetben azonban, hacsak a rendelkezésből más nen tűnik ki, a szolgáltatásba be lehet számítani.
A 21. § eseteiben az adó, amennyiben az a közös vagyonból a leszármazó részére esik, a túlélő házastárs által az egyes részek terhére fizetendő.
Ha az adót az 1. és 2. bekezdésben megjelölt személyektől beszedni nem lehet, a hagyatékból kell kielégíteni.
31. § A 20. § 1. bek. 2. pontja szerinti szerzésnél a szerző a felügyeleti hatóság engedélyével jogosult az adó összegét a kötött vagyonból elvenni s e célból a vagyonhoz tartozó tárgyak felett rendelkezni.
Az első bekezdés rendelkezése nem érinti a birtokosnak azt a jogát, hogy olyan törvényes, házi törvényen vagy alapszabályon alapuló szabályok szerint rendelkezzék a kötött vagyon felett, melyek más feltételek alatt engedik meg a rendelkezést.
Ha nincs felügyeleti hatóság, vagy bizonytalan, melyik hatóság van a felügyeletre hivatva, az első bekezdés értelmében felügyeleti hatóságnak azt az országos főtörvényszéket kell tekinteni, amelynek területén a kötött vagyon főrésze fekszik. Ha valamely országos főtörvényszék az engedélyt megadta, nem lehet érvényesíteni azt a kfiogást, hogy a főtörvényszék az engedély megadására illetékes nem volt. Az országos központi hatóság elrendelheti, hogy az országos főtörvényszék helyébe más hatóság lépjen.
32. § Az öröklési adó alól mentesek:
1. a birodalom vagy az ország részére rendelt szolgáltatások;
2. az olyan szolgáltatások, amelyek kizárólag az ország vagy a birodalom céljaira szolgálnak, vagy olyan társaságok, intézetek vagy alapítványok javára tétettek, amelyek kizárólag állami vagy országos célokat szolgálnak.
Arról, hogy az 1. bek. 2. pontjában foglalt feltételek megvannak-e, a birodalmi pénzügyminiszter dönt.
33. § Az öröklési adó alól mentesek:
1. a ptkv. 1969. §-ában említett szerzések;
2. az I. vagy II. adóosztályba tartozó adóköteles tartozásának elengedése, ha ez által csupán a túlságos eladósodás elkerülését érik el;
3. az adósság elengedése, ha ezt az örökhagyó az adós szorult helyzetére való tekintettel rendelte el, és ha a szorult helyzet az örökség következtében lényegesen nem változik meg, amennyiben az adót az elengedett adósság mellett az illetőnek jutó örökség feléből fedezni nem lehet;
4. az olyan szerzés, amely
a) az I. vagy II. adóosztályba tartozó adókötelesre, az örökhagyó szülőire vagy nagyszülőire száll, amennyiben az örökség a szerző egyéb vagyonával együtt 100.000 M-t meg nem halad, és a szerző testi vagy szellemi fogyatkozás miatt és az eddigi élethivatásának figyelembevételével keresetképtelennek tekintendő vagy egy keresetképtelennel vagy élethivatásra való kiképzésben részesülő leszármazóival való közös háztartás által kereseti tevékenység kifejtésében akadályozva van.
Ha az összes vagyon 100.000 M-t meghalad, az adó csak annyiban szedhető be, amennyiben azt a meghaladó rész feléből fedezni lehet;
b) az I. vagy II. adóosztályba tartozó személyre száll, ha az örökség a szerző egyéb vagyonával együtt 100.000 M-t meg nem haladó és a szerzőnek az örökhagyó halála folytán a birodalmi törvény rendelkezései szerint hadi özvegyi díjra vagy hadi árvaellátásra van igénye, vagy igénye volna, ha erre a hadi ellátásra való joga meg nem szűnt volna, vagy nem nyugodnék; az adómentesség megszűnik, ha az örökhagyó halála a békekötés vagy az arra vonatkozó szabályok szerint a békekötéssel egy tekintet alá eső időponttólk számított két év eltelte után következett be;
c) olyan személyekre száll, akik az örökhagyót életében ellátták, ha az ellátás végrendeleti szolgáltatás reményében ingyenesen vagy csekély ellenszolgáltatás mellett történt, amennyiben a szolgáltatás a megfelelő ellenszolgáltatást meg nem haladja;
5. az olyan örökség, mely valamely belföldi családi alapítvány végrendeleti alapító ügyletében foglalt rendelkezése alapján száll át, amennyiben az alapítványból folyó járadék a 20. § 1. bek. 5. pontja szerint haláleseti szerzésnek tekintendő. Ugyanaz áll, ha az alapítási ügylet valamely végintézkedéssel elrendelt meghagyás teljesítésére vagy azért tétetett, mert az örökhagyó valamely végrendeleti szerzést tett az alapítástól függővé;
6. az olyan vagyon, amelyet a szülők, nagyszülők vagy távolabbi felmenők lemenőiknek ajándékozás vagy átadási szerződés útján adtak át és az ezekre a személyekre visszaszáll.
34. § Ha a szerző az örökhagyónak leszármazója és a szerzemény átszállása idejében 21 éves korát még túl nem haladta, az öröklési adó saját összegének 5%-ával mérséklendő minden, a 21 éves életkor betöltéséig még hiányzó teljes év után. A mérséklésnek nincs helye, ha az örökség a szerző egyéb vagyonával együtt 50.000 M-t meghalad. A különbség azon adóösszeg között, amelyet fizetni kellene, ha az örökség a szerző egyéb vagyonával együtt 50.000 M volna és azon adóösszeg között, amelyet a törvényes kulcs szerint ki kell szabni, csak annyiban szedhető be, amennyiben azt az említett értékhatárt meghaladó vagyonösszeg feléből fedezni lehet.
Ennek a szabálynak az alkalmazásánál a törvénytelen gyermeket is leszármazónak kell tekinteni.
35. § Az öröklési adó 10%:
1. az olyan szerzés után, amely valamely belföldi községre közcélokra való fordítás végett vagy valamely belföldi egyházra száll;
2. az olyan szerzés után, amely olyan belföldi alapítványokra, társaságokra, egyesületekre vagy intézetekre száll, amelyek kizárólag egyházi, jótékonysági vagy közhasznú célokat szolgálnak, amennyiben ezek a jogi személyeket megillető jogokat igényelhetik;
3. az olyan szolgáltatások után, amelyek a német birodalomban, a védterületeken vagy a külföldön lakó német alattvalók javára kizárólag egyházi, jótékony vagy közhasznú célokra szolgálnak, amennyiben a szolgáltatások az illető célokra biztosítva vannak és nincsenek egyes családokra vagy meghatározott személyekre korlátozva;
4. az olyan szerzés után, amely oly pénztárra vagy intézetre száll, amely az örökhagyóval szolgálati vagy munkaviszonyban álló személyek vagy ezek hozzátartozóinak támogatására szolgál. Ugyanez áll, ha a szerzemény olyan pénztárra vagy intézetre száll, amelynek célja olyan személyek és ezek hozzátartozóinak támogatása, akik valamely gazdasági vállalattal, amelyben az örökhagyó részes vagy tevékeny volt, szolgálati vagy munkaviszonyban állanak.
Egyház (1. bek. 1. pont) alatt minden olyan belföldi vallási társaságot kell érteni, amelyet a jogi személyek jogai megilletnek, egyházi célok (1. bek. 2., 3. pontok) alatt az ilyen vallási társaságok céljait kell érteni. A vallási társaságokkal egyenlőek azok a belföldi egyesülések, amelyek valamely világnézet közös ápolását teszik feladatukká és amelyeket a jogi személyek jogai megilletnek. Az ilyen egyesülések céljait egyházi céloknak kell tekinteni.
Ha alapítvány létesítése nélkül rendeltetnek szolgáltatások, amelyekre az 1. bek. 3. pontjának rendelkezései állanak, ezeket az adó szempontjából úgy kell tekinteni, mintha arra a célra alapítvány létesíttetett volna és a szolgáltatás arra szállott volna.
Az első bekezdésben foglalt kedvezmények kiterjeszthetők az 1. bek. 2. pontjában meghatározott rendeltetésű külföldi alapítványokra, társaságokra, egyesületekre és intézetekre, az olyan szolgáltatásokra, amelyek a 3. bekezdésben említett célok külföldön való szolgálatára vannak rendelve, és amelyek a 4. pont alatt megjelölt rendeltetésű, külföldi pénztárak és intézeteknek hagyományoztattak, ha a külföldi állam a német birodalommal szemben hasonló eljárást követ.
Azt, hogy az 1. bek. 2., 3. és 4. pontjaiban körülirt célok fenforognak-e, az országos pénzügyi hatóság dönti el. Ennek határozata ellen a birodalmi pénzügyi bírósághoz (Reichsfinanzhof) van panasznak helye.
36. § A házastárs halála esetében a túlélő házastárs által az ő szerzéseért fizetett öröklési adót az ő halála után a közös leszármazók által fizetendő öröklési adóba be kell számítani, ha az első öröklés nem több, mint tíz év előtt történt a második öröklés előtt. Ha a két öröklés közt tíz évnél több, de tizenöt évnél kevesebb idő telt el, az öröklési adó fele számítandó be.
37. § Az öröklési adó kiszabásánál figyelmen kívül maradnak:
1. a jelen törvény 7. §-ában megjelölt vagyontárgyak, amennyiben az I. vagy a II. adóosztályba tartozó személyekre szállanak:
2. ruházati és háztartási tárgyak, amelyek a III. 2., IV. 2, 3., 4. és V. 1. adóosztályba tartozó személyekre szállanak, nem iparűzésre vagy eladásra vannak rendelve és az egyes örökösök szerzeményéhez tartozó ilyen tárgyaknak értéke 10.000 M-t meg nem haladja.
38. § Ha az örökhagyó egy szerzőnek a 20. és a 40. §-ban megjelölt több vagyoni előnyt juttatott, ezeket a 27., 28., 33., 4. a) és 4. b), 34, 37. 2. és a 42. § 1. bek. 1. pontjainak alkalmazásánál össze kell számítani. A már fizetett ajándékozási adót be kell számítani.
39. § Ha az I. vagy II. adóosztályba tartozó személyre olyan vagyon száll, amely az átszállás előtt öt éven belül ugyanazon adóosztályokba tartozó személyek által szereztetett meg és ezen törvény szerint adóztatás alá esett, az erre a vagyonra eső adóösszeg fele, ha pedig az előző adózott átszállás több mint öt év előtt, de 10 éven belül történt, egy negyedrésze elengedtetik.
40. § Az élők közötti ajándékozások ugyanolyan adóztatás alá esnek, mint a haláleseti szerzések. Az ajándékozással egyenlő elbánás alá esnek az élők közötti bőkezűségből származó szolgáltatások, amennyiben a részesített azáltal a szolgáltató költségén az ő akaratából gazdagodott. Ellenszolgáltatás elfogadása nem áll a gazdagodás feltételezésének útjában, ha nem pénzértékű szolgáltatásról van szó. Ahol ez a törvény az ajándékozás kifejezést használja, ez az ilyen szolgáltatást is magában foglalja. Az öröklési adó szabályait értelemszerűen alkalmazni kell.
Ajándékozás útján való szerzésnek számít:
1. az olyan szerzés is, amely valamely ajándékozáshoz kötött meghagyás teljesítése, vagy olyan szolgáltatás teljesítése folytán történt, amelytől az ajándékozó egy ajándékozást függővé tett vagy amennyiben az ajándékozás hatósági jóváhagyástól függött, ezen hatóság rendelkezésének végrehajtása folytán történt;
2. amit valamely örökségről való lemondásért kielégítésképen adnak (ptk. 2.346., 2.352. §);
3. amit élők között jogügylettel a köteles részbe való beszámítás kikötésével adnak;
4 azzal a feltétellel adott ajándékozás, hogy az ajándék tárgyaira az ajándékozónak életfogytig haszonélvezeti joga van, vagy amit egy későbbi öröklési jogra való tekintettel szálgáltattak;
5. az élők közötti alapítási jogügylettel az alapító által szolgáltatott és az alapítványra átszálló vagyon;
6. a 20. § 2. és 5. pontjaiban felsorolt szerzésekről való lemondásért adott kielégítés.
A leszármazóknak illő háztartás berendezésére adott kiházasítások, valamint a köteles részről való lemondás nem számít ajándékozásnak. Ajándékozási igéretnél az adókötelezettség akkor áll be, amikor az foganatba megy.
41. § Az adóért az ajándékozóval együtt a megajándékozott felelős.
Az adóhoz való jog elévülése az ajándékozó halála előtt nem kezdődik meg.
42. § Az ajándékozási adó alól a 27. és 33. §-ok esetein kívül mentesek:
1. 5.000 M-nál nem nagyobb értékű ingó dolgoknak a III-V. adóosztályba tartozó személyeknek ajándékozása, amennyiben az ajándékozott dolgok a megajándékozott vagy a családjához tartozók személyes szolgálatára vannak rendelve;
2. a megajándékozott illő eltartására vagy kiképzésére szolgáló szolgáltatások, nyugdíjak és hasonló szolgáltatások, amelyeket jogi kötelezettség nélkül a régebben vagy az ajándékozáskor alkalmazottak vagy szolgálatban állók kapnak, valamint a szokásos alkalmi ajándékok;
3. az adósság elengedése, ha az illető eltartás vagy kiképzés céljára szükséges eszközök nyujtásával indokolva van;
4. azok a szolgáltatások, amelyek kizárólag egyházi, jótékony vagy közhasznú célokra közpénzekből vagy a megjelölt célokra fennálló jogi személyek vagy ezekkel egyenlő elbánás alá eső egyesülések vagyonából adatnak.
Valamely ajándékozás adókötelezettségét nem zárja ki az, hogy jutalmazásul, vagy meghagyás mellett adatnak, vagy terhes szerződés alakjába vannak burkolva.
43. § Ha az örökös valamely alaki hiány miatt érvénytelen végintézkedést teljesít, csak azt az adót szabad beszedni, amely az örökhagyó végintézkedésének érvényessége esetén járna.
Az adót vissza kell téríteni,
1. ha az ajándékot visszakövetelési jog következtében vissza kellett adni;
2. ha a visszaadás a ptkv. 528. § 1. bek. második mondata értelmében maradt el.
45. § Az adókötelezettségre és az érték megállapítására irányadó:
1. a hagyatéki adónál az örökhagyó halálának ideje,
2. az öröklési adónál az átszállás időpontja,
3. az ajándékozási adónál a szolgáltatás ideje.
A 8. §-ban említett szolgáltatások értékelésére nézve, ha a szolgáltatás az örökhagyó halálával következik be, ez az időpont, egyéb esetekben az az időpont az irányadó, amikor a szolgáltatás teljesíttetik.
46. § Az adó kiszámítása céljából az adóköteles vagyont 100 M-ra lefelé kell kikerekíteni. A kikerekítés a 8-11. § szerinti hozzászámítások és levonások figyelembe vétele után történik.
Az adóösszeget teljes márkára kell lefelé kikerekíteni.
Az értékmegállapításnál a közönséges értéket (eladási értéket) kell alapul venni.
Az állandóan mező- vagy erdőgazdasági vagy kertészeti célokra rendelt telkeknél, valamint beépített telkeknél azoknál, amelyek lakás vagy iparűzési célokra vannak rendelve, és amelyeknél a beépítés és használat a szokásos helyi építkezéseknek és használatnak megfelel, a hozadéki érték szolgál alapul.
Hozadéki értéknek tekintednő a mező- és erdőgazdasági vagy kertészeti telkeknél a 25-szöröse a tiszta hozadéknak, amelyet az gazdasági rendeltetésének megfelelően, díjazott idegen munkaerőkkel folytatott, rendszeres gazdálkodás mellett huzamosan hozhat.
A mező- és erdőgazdaság vagy a kertészet céljaira szolgáló épületeket és üzemi eszközöket nem kell külön értékelni, hanem a hozadéki érték megállapításánál számbaveendők.
A lakás vagy iparűzésre szánt beépített telkeknél hozadéki értéknek számít annak a bér- vagy haszonbérösszegnek a 25-szöröse, amelyet az utolsó három év alatt átlagban elértek, vagy bérbe- vagy haszonbérbeadás esetén elérhettek volna, levonva ebből a mellékszolgáltatásokért és a karbantartásért egy ötödrészt, vagy a mellékszolgáltatások és karbantartási költségek igazoltan szükséges magasabb összegét, tekintet nélkül arra, hogy az e célból szükséges munkákat az adóköteles maga vagy idegen, díjazott munkaerővel végezte el.
Ha a hozadéki értékkel becsült földbirtok az adó kiszámítására irányadó időpont után tíz éven belül olyan árért idegeníttetik el, amely a megállapított értéknél egy negyedrésszel magasabb, új megállapításnak van helye. Az új megállapításnál értékül az ingatlan vételára szolgál, levonva a szerzés után eszközölt különös beruházások értékét, azonban ez az érték nem lehet nagyobb a szerzés idejében megvolt közönséges értéknél.
Az adóköteles mindenkor kívánhatja, hogy a hozadéki érték helyett a közönséges érték állapíttassék meg. Ez a jog megszűnik, ha azzal az adókivető határozat kézbesítésétől kezdődő jogorvoslati határidő leteltéig nem élt az adózó.
48. § Az olyan vagyon, amelynek megszerzése felfüggesztő feltétel bekövetkeztétől függ, csak a feltétel bekövetkeztekor esik adóztatás alá. Ugyanez áll, ha a szerzés olyan eseménytől függ, amelynek csak a bekövetkezés időpontja bizonytalan. Az adóztatás pótlandó. Ha a szerzés egy már megadóztatott szerzéssel függ össze, az előbbi kivetést kell helyesbíteni. Az adóhatóság kívánságára az adót biztosítani kell.
49. § Ha az adókivető határozat hozatalánál a levonható kötelezettségeket (10. és 25. §) azért nem vették figyelembe, mert azokról az adókötelesnek nem volt tudomása, az elévülési határidő lejártáig a kivetés helyesbítését kérheti.
50. § A járadékok vagy más visszatérő használatok és szolgáltatások tőkeértékétől kivetett adókat az adóköteles választása szerint a tőkeérték helyett évenként előre az évi érték után is le lehet róni. Az adót ebben az esetben azzal a kulcscsal kell kivetni, amely a 28. § szerint az összes tőkeérték után alkalmazandó.
51. § Olyan vagyon átszállásánál, amelynek haszonélvezete az adózótól különböző más személyt illet, az adóköteles kérheti, hogy az adóztatás a haszonélvezeti jog megszűnéséig elhalasztassék. Ebben az esetben az adóztatás a vagyonnak a haszonélvezeti jog megszűnése idejében meglevő értéke után történik. Az adóhatóság kívánságára az adózó az adót biztosítani tartozik.
Ha az 1. bek. eseteiben a haszonélvezettel terhelt vagyon annak megszünése előtt öröklés útján más személyre száll át, ez után az átszállás után az öröklési adó nem követelhető, hanem ugyanolyan eljárásnak van helye, mintha az, akié a vagyon a megszünés idejében lesz, a vagyont közvetlenül az eredeti örökhagyótól szerezte volna.
52. § Ha az örökhagyó a szerzőt terhelő adó fizetésére mást kötelezett, az öröklési adót úgy kell megállapítani, mintha ez a meghagyás nem volna. Ez a szabály megfelelően alkalmazandó az ajándékozásra is.
53. § Minden hagyatéki adó alá eső öröklést az adó lerovására kötelezettek hagyatéki kimutatás benyujtásával az adóhatóságnak három hónapon belül tartoznak bejelenteni. A határidő azon a napon kezdődik, amelyen a kötelezett az örökség átszállásáról tudomást szerzett, az örökösök törvényes képviselőjével, a végrendeleti végrehajtóval, a hagyatéki gondnokkal és a hagyatéki kezelővel szemben azonban nem előbb, mint mikor a kezelést átvették.
Az adóhatóság ezenkívól jogosítva van, ha az öröklésről a bejelentés előtt tudomást szerzett, a kötelezettet vagy kötelezetteket a hagyatéki kimutatás benyújtására általa kitűzött, de legalább egy hónapos határidőn belül való benyújtására felhívni.
A kimutatásnak a birodalmi pénzügyminiszter által a birodalmi tanács hozzájárulásával kiadandó rendelete szerint tartalmaznia kell a hagyatékhoz tartozó tárgyak jegyzékét és a tömeg megállapítására szükséges egyéb adatokat.
54. § Minden öröklési adó vagy ajándékozási adó alá eső szerzést a szerző az átszállásról való tudomást szerzéstől számított három hónapon belül az adóhatóságnak bejelenteni tartozik. A bejelentés a hagyatéki kimutatás benyujtásával kapcsolatban (53. §) is történhetik.
Ha az adóköteles szerzés élők között kötött jogügylettel történik, a bejelentésre az is köteles, akinek vagyonából a szerzés történik.
Nincs bejelentésre szükség, ha a szerzés valamely német bíróság vagy közjegyző által kihirdetett végintézkedésen alapul és a végintézkedésből a szerzőnek az örökhagyóhoz való viszonya világosan kitűnik. Ugyanez áll, ha egy élők közötti ajándékozás bírói vagy közjegyzői okiratba foglaltatik.
55. § Az 54. § eseteiben az adóhatóság a bejelentésre kötelezettől meghatározott határidőn belül nyilatkozat beadását követelheti. A határidőnek legalább egy hónapnak kell lenni. Az 53. § 3. bek. azzal az eltéréssel alkalmazandó, hogy a hagyaték helyébe az adóköteles szerzés lép.
56. § A hagyatékhoz számítandó szolgáltatások (8. §) bejelentésére a szerző és annak örökösei is kötelesek. Az 53. § rendelkezései azzal az eltéréssel alkalmazandók, hogy az 1. bekezdésben megszabott határidő az öröklésről való tudomást szerzéstől számít.
Ugyanez a kötelezettség terheli a 19. § 2. bekezdésében említett vállalatokat és személyeket az ott felsorolt vagyontárgyakra nézve. Az 53. § 1. bekezdésében megszabott határidő nem kezdődik az öröklésről való tudomást szerzés előtt. Amennyiben valamely idegen állammal kötött egyezmény alapján az ezen állam alattvalójának hagyatékához tartozó vagyontárgyakat annak konzuli képviselőjének kell kiszolgáltatni, a bejelentés legkésőbb a kiszolgáltatással egyidőben teljesítendő.
57. § Ha a ptkv. 1993. és köv. §-ainak rendelkezései szerint az örökös a hagyaték kimutatását a hagyatéki bíróságnál benyujtotta vagy a hagyatéki bíróság az örökös kérelmére a leltárt felvette vagy felvétette, a hagyatéki kimutatás beadásánál erre a kimutatásra vagy leltárra lehet hivatkozni.
58. § Az adóhatósággal hivatalból tartozik közölni:
1. az anyakönyvi hivatal: a halálesetet;
2. a bíróság: az általa kimondott holtnaknyilvánítást és az általa elrendelt hagyatéki gondnokságot;
3. a bíróságok és közjegyzők: a hagyatéki osztályos egyezségek felvételét.
A bíróságok és közjegyzők tartoznak továbbá az általuk kihirdetett végintézkedéseket és okiratba foglalt élők közötti ajándékozásokat hiteles másolatban megküldeni.
59. § Aki idegen vagyon megőrzésével és kezelésével üzletszerűen foglalkozik, köteles az örökhagyónak nála őrzésben lévő vagyonát és azt a vagyont, amely az örökhagyó rendelkezésére nála letétetett, egy hónapon belül az után, hogy az örökös beálltáról tudomást szerzett, az adóhatóságnak a birodalmi pénzügyminiszter által a birodalmi tanács hozzájárulásával kiadandó rendeletének közelebbi határozmányai szerint bejelenteni. A kiszolgáltatás csupán a bejelentéstől számított egy hét eltelte után történhetik meg.
Tartoznak továbbá azok, akik névre szóló részvényeket vagy kölcsönkötvényeket bocsátanak ki, mielőtt ezek az örökhagyó nevére kiállított értékpapirokat a nekik tudomásukra jutott örökség beállta után könyveikben más személy nevére átírnák, az átírásról az adóhatóságot írásban vagy jegyzőkönyvileg értesíteni.
60. § A biztosító intézetek a 19. § 2. bekezdésének esetein kívül is kötelesek, mielőtt az örökhagyóval kötött szerződés alapján a haláleset következtében esedékes biztosítási összeget vagy életjáradékot kifizetnének, az adóhatósággal a biztosítási okmány másolatát és esetleges pótlásait benyújtani és a felvételre jogosított személyt név, állás és lakóhely szerint bejelenteni.
61. § Az országos pénzügyi hatóságnak joga van az adóköteles kérelmére az adóköteles vagyon pontos közlésétől és a kimutatás előterjesztésétől egészben vagy részben eltekinteni és az adó helyett átalányösszeget elfogadni és az átalányadóztatást olyan esetekben, amelyekben az adóztatás különben elhalasztandó volna, megengedni.
62. § Az adóhatóság az adót megállapítja és erről írásbeli határozatot ad ki.
63. § Amennyiben az adókötelezettség ingatlanokra vonatkozik, az adókötelesnek, szükség esetén megfelelő biztosítás mellett, az általa kért módon az adó fizetése legfeljebb 10 évi részletben megengedendő, kivéve, ha vagyoni viszonyai mellett kizártnak tekinthető, hogy az adónak azonnal való beszedése reá nagyon súlyos lenne. A halasztási engedély visszavonható, ha a halasztás feltételei megszünnek. Kielégítő biztosításnak számít az adótartozás erejéig az ingatlanra bekebelezett biztosítéki jelzálogjog, ha a jelzálogjogot más, mint az öröklés idejében fennálló jogok meg nem előzik. Ha az ingatlanra olyan zálogjog bekebelezése lehetséges, amelynél fogva a kielégítés csupán az ingatlan zárlati kezelésének kérése útján is lehetséges, ilyen zálogjog engedélyezése is elegendő.
64. § Amennyiben az adóköteles vagyon ingatlanokból áll, az adóköteles kérelmére megengedendő, hogy az adónak az ingatlanokra eső része kielégítése végett legfeljebb 20 évi időszakon át évi egyenlő pénzösszeg (törlesztési járadékÖ fizettessék és e célból az ingatlanra telekadósság kebeleztessék be. A közelebbi rendelkezéseket a birodalmi pénzügyminiszter adja ki a birodalmi tanács hozzájárulásával.
Ha a vagyonérték használatok vagy szolgáltatások alapján számíttatott ki, a törlesztési járadék annyi éven át fizetendő, ahányszorosan az egy évi szolgáltatás értékét az adó kiszámításánál számították.
Ezek a szabályok nem alkalmazhatók, ha a telekadósságot más, mint az öröklés beálltakor is fennálló jogok előznék meg.
65. § Ha az ingatlanok az alatt az idő alatt, amíg a törlesztési járadék fizetendő, újabb kivetés alá esnek, a további adó alá jutás következtében járó adó kielégítése céljából az adóköteles kérelmére új, a 64. § rendelkezéseinek megfelelő telekadósság alapítható oly módon, hogy a későbbi telekadósság járadékainak fizetési kötelezettsége nem kezdődhetik előbb, mint egy évvel a megelőző telekadósság utolsó járadékfizetésének esedékessége után.
Az 1. bek. rendelkezése nem alkalmazható, ha az ingatlanokat a jelzett időszakon belül viszteherrel más, mint az I. és II. osztályba sorozott személyek elidegenítették.
A telekadósság tőkéjének még nem törlesztett összegét az ingatlan tulajdonosa bármikor megfizetheti. Az adóhatóságnak felmondási joga nincs.
A tőke és az egyéb szolgáltatások (64., 65. §) fizetése az országos pénzügyi hatóság által megjelölt helyen történik.
67. § Ha a telekkönyv még nincs elkészítve, a 64. § eseteiben az adóköteles kérelmére megengedhető, hogy az adótartozás az ott megjelölt pénzszolgáltatásokkal törlesztessék, amennyiben az ingatlanra biztosítási jelzálogjog adatott, amelyet más, mint a szerzés idejében fennálló jog, meg nem előz. A 65. § rendelkezése megfelelően alkalmazandó.
68. § Aki az e törvény szerint lerovandó adót megrövidíti, a megrövidített adó húszszrosáig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő. A pénzbüntetés mellett szabadságvesztés büntetési is kiszabható.
69. § Az adó hozadékából az országok a területükön befolyt nyers bevétel 20%-át kapják.
70. § Azok az országos szabályok, amelyek az öröklési vagy ajándékozási adó tárgyául szolgáló szerzések vagy az ilyen sezrzésekről kiállított okiratok után valamely szolgáltatás szedését rendelik, hatályukat vesztik. Az ezen törvény alapján szedett adók után az országok, községek vagy községi kötelékek pótlékokat nem szedhetnek.
71. § Azok az országok, amelyek a 70. § rendelkezései folytán bevételcsökkenést szenvednek, más módon való törvényes szabályozásig a területükön befolyt összegből az 1912-1916. számadási évek átlagos bevételének nagyságáig kárpótlást kapnak.
72. § Az adókötelezettség az eddigi törvények szerint bírálandó, ha az örökhagyó ennek a törvénynek életbelépte előtt halt meg. A 26. § 3. bek. esetében a túlélő házastárs halála az irányadó.
Az ajándékozási adó alá esnek az 1916. december 31-ike után az I. vagy II. adóosztályba tartozó személyek javára rendelt szolgáltatások, amelyek a 40. § szerint adókötelesek volnának, azzal az értékkel, amely a törvény életbeléptekor még megvolt, ha az örökhagyó nem a törvény életbelépte előtt halt meg. A 28. § 3. bek. rendelkezése azzal az eltéréssel érvényes, hogy a mérséklés számítására a törvény életbeléptéig történt ajándékozásoknál az ajándékozási adóba a szolgáltatás tárgyaira a vagyonszaporodástól kivetett hadiadóról szóló törvény szerint 1919. szeptember 19-től lerovandó adót be kell számítani.
Ha a jelen törvény szerint adóköteles szerzés még a törvény életbelépte előtt szállott át, a szerzés bejelentésének határideje a törvény életbeléptekor kezdődik.
Ha a jelen törvény szerint adóköteles szerzés már a birodalom vagy valamely ország által adó alá vonatott, a fizetett adót a jelen törvény szerint fizetendő adóba be kell számítani.
73. § Ehhez a törvényhez a végrehajtási utasítást a birodalmi pénzügyminiszter adja ki a birodalmi tanács hozzájárulásával.
74. § Ez a törvény 1919. évi szeptember hó 1-én lép életbe.
