Az italmérési jog (jus educilli) évszázadokon át fennállott hűbéres szervezetét megszüntető és az állami italmérési jövedéket meghonosító 1888. évi XXXV. tc. (alaptörvény) rendelkezésein lépten-nyomon rést ütött a merev formákat nem türő gyakorlati élet, miért is, - bár e rendelkezések az 1890. évi XXXVI. és 1892. évi XV. törvénycikkekkel részben módosítást, illetve kiegészítést nyertek, már a törvény fennállásának 11-ik évében újabb gyökeres jogalkotás terére kellett lépni, ami az 1899. évi XXV. törvénycikkben nyert megtestesülést.
Ez az immár husz éves multra visszatekintő törvény még abban az esetben is módosításra szorulna, ha a letünt husz év teljesen normális mederben folyt volna le és ha a legutóbbi hat év nem is lett volna az egész világot megrázkódtató események szakadatlan láncolata. Az ezekben a történelmi időkben kialakult új világnézetek és életviszonyok az államnak elodázhatatlan kötelességévé teszik azt, hogy a legmostohább helyzetben lévő és a hazáért súlyos áldozatokat hozott polgárainak életlehetőségeit biztosítsa, s hogy a tisztességes megélhetés eszközeinek nyujtására igen alkalmas italmérési engedélyek kiszolgáltatását szabályozó törvényt a fenti cél elérése érdekében megfelelőleg módosítsa.
A jelen törvényjavaslat célja tehát az, hogy az italmérési engedélyek és illetékek kérdését, az 1888. évi XXXV. és az 1899. évi XXV. törvénycikkek által nyújtott alapokon tovább fejlesztve, oly módon szabályozza, hogy ezek a kérdések, az elmult husz év alatt szerzett tapasztalatok felhasználása mellett, az időközben kialakult új világnézetekkel és életviszonyokkal, valamint a közrendészeti, közerkölcsiségi, közegészségügyi és állampénzügyi érdekekkel megfelelő összhangba hozva rendeztessenek, s hogy az állam legmostohább helyzetben lévő és a hazáért súlyos áldozatokat hozott polgárainak életlehetőségei italmérési engedélyek nyujtása által minél szélesebb körben biztosíttassanak.
A fenti célok elérése és az italkiszolgáltatás bármely nemének gyakorlására jogosultak erkölcsi nivójának emelése érdekében az engedélyezés előfeltételeit lényegesen szigorítandóknak találtam. Különös gondot fordítottam arra, hogy az italmérési üzletek az állam és társadalomellenes tanok terjesztésének melegágyai a jövőben ne lehessenek, s hogy csakis a törvényes rendelkezéseket tisztelő, engedélyüket üzérkedésre és kisebb existenciák kizsákmányolására fel nem használó, s minden tekintetben teljesen megbízható egyének nyerhessenek italmérési engedélyeket. Minthogy az engedélyesek személyének helyes megválasztása a helyi viszonyokat ismerő rendőri (közigazgatási) hatóság véleményének ismerete nélkül alig lehetséges, megszüntetendőnek találtam az 1899. évi XXV. tc. 7. §-ában szabályozott azt az eljárást, hogy a pénzügyigazgatóságnak abban az esetben, ha a közigazgatási hatóság véleménye az ez iránti felhivás kézhezvételétől számított 15 nap alatt be nem érkezett, jogában állott az engedélyt akadály nélkül kiszolgáltatni.
Nem tévesztve el szem elől azt, hogy a jó fogadókkal kapcsolatos vendéglők az ipar és kereskedelem fejlődésének igen hathatós előmozdítói, s hogy a hazafias irány szolgálatában álló fogyasztási szövetkezetek a községekben lakó gazdaközönség igényeinek kielégítésére különösen alkalmasak, az ilyen üzletek italmérési engedélyekkel való ellátásának biztosítása mellett további törekvésem odairányul, hogy a rendelkezés alá kerülő korlátlan kimérési engedélyeket elsősorban a hadi rokkantak, hadi özvegyek és hadi árvák, továbbá a világháború által leginkább sújtott egyéb néprétegek és általában véve ne a megélhetés eszközeivel bőven rendelkező, hanem a mostoha helyzetben levő kisebb existenciák nyerhessék el. Abból a célból, hogy a most felsoroltak közül minél számosabban lehessenek italmérési engedélyekkel elláthatók, s hogy a szóbanforgó engedélyek milliós vagyonok illegitím úton való szerzésének kútforrásai, továbbá üzérkedésnek és mások kizsákmányolásának eszközei ne lehessenek, szükségesnek tartom kimondani azt, hogy egy kézben, vagy egy családnak vagyonközösségben, illetve közös háztartásban élő tagjai kezében több korlátlan kimérési, avagy - a jelen javaslat által az iszákosság terjedésének meggátlása céljából bizonyos korlátok közé szorított és korlátolt kiméréssé átminősített - kizárólagos pálinkamérési engedély, - a közérdek által indokolt, avagy egyébként is különös méltánylást érdemlő esetek kivételével, - nem egyesíthető.
Az italkiszolgáltatási módoknak az 1899. évi XXV. törvénycikkben megállapított válfajait, - miután ezek a gyakorlati életben jól beváltak, azzal az egy kivétellel, hogy a kizárólagos pálinkamérést a korlátlan kimérések sorából kikapcsolva, új korlátolt kimérési típusként állítottam be, - fentartandóknak találtam. Ellenben az által a cél által vezéreltetve, hogy megélhetésének lehetőségeit mindenki a saját foglalkozási ágának keretén belül találja meg, s hogy az egyes üzletágak között tisztességtelen verseny ki ne fejlődhessék, szükségesnek láttam az egyes üzletágak természetének és a kifejlődött gyakorlatnak kellő figyelembevételével és lehető összhangbahozatalával szigorúan megvonni azokat a korlátokat, melyek az egyes üzlet-, illetve foglalkozási ágakra nézve engedélyezhető jogosítványok terjedelmének határt szabnak. Ezen korlátok pontos megvonásán kívül gondoskodás történik arról is, hogy az egyes üzletek csakis a közszükséglet által megkívánt jogosítványokkal láttassanak el, s hogy a létszámhoz nem kötött kimérési és elárusítási üzletek száma is a valódi szükség mérvére legyen korlátozható.
Jelen törvényjavaslatnak egyik legfontosabb rendelkezése az, hogy az állam kizárólagos rendelkezési jogát a bornak, bormustnak, gyümölcsbornak és sörnek nagyban való eladása fölé is kiterjeszti, s úgy ezen italnemek nagyban való eladását, mint az összes szeszes italok eladásának közvetítését pénzügyi hatósági engedélyhez köti. Ezen rendelkezés következtében a szeszes italok forgalmának éber ellenőrzésén kívül, - ami sem állampénzügyi, sem közegészségügyi szempontból nem lehet közömbös, - lehetővé fog tétetni az is, hogy ezekkel az üzletágakkal csak megbízható és az üzleti tisztességre súlyt fektető egyének fognak foglalkozhatni, s ezek érdekei az ezen üzletágakra nagy számban tóduló kétes existenciák tisztességtelen konkurrenciájával szemben meg lesznek védhetők, továbbá, hogy a pénzügyi hatósági engedéllyel járó közterheket nemcsak a kismértékbeni italkiszolgáltatók (kereskedők, szatócsok, bortermelők stb.), hanem az igen tekintélyes, gyakran horribilis jövedelmű nagybani elárusítók és közvetítők is fogják viselni, s végül hogy az utóbb nevezettek könyvvezetési kötelezettségének révén igen sok üzlet megadóztatása lesz az addiginél biztosabb alapokra fektethető.
Az állami és társadalmi rend biztosítása elodázhatatlanná teszi azt, hogy a jelenleg érvényben lévő italmérési (elárusítási) engedélyek birtokosaik személyi megbízhatósága szempontjából szigorú revizió alá vétessenek, s az italmérési (elárusítási) üzletekből a megbízhatatlan elemek eltávolíttassanak. Arra nézve, hogy a revizió egyesek méltatlan üldözésévé el ne fajulhasson, biztosítékot nyujt az a rendelkezés, hogy az engedély csak szabályszerű elvonási eljárás útján vonható el. A revizió során felszabaduló engedélyek újból való adományozása útján kedvező alkalom kinálkozik arra, hogy a hadirokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák s egyéb fentebb felsorolt érdemes egyének életlehetőségei igen széles körben biztosítást nyerhessenek.
Az engedélyek reviziója természetesen kiterjesztendő abba az irányba is, hogy az egyes engedélyek a jelen törvényjavaslat által elismert jogosítványokat tartalmaznak-e, avagy sem? A korlátlan kimérések megállapított létszámának az egyes községek lélekszámával, közlekedési, forgalmi, társadalmi és gazdasági viszonyaival, valamint a közszükségleti szempontokkal való helyes összhangba hozatala, - aminek szüksége már régóta fenforog, - a fentemlített revizionális eljárás során lesz legcélszerűbben és a magánérdekek lehető kiméletével eszközölhető.
Az állam mai pénzügyi helyzetében gondoskodni kell arról is, hogy az állami italmérési jövedékből eredő bevétel necsak az engedélyügyek kezelése és a jövedéki ellenőrzés körül felmerülő kiadásokat fedezze, hanem legalább némi részben fedezze az italmérési jogok után adott kártalanítási tőkék (kötvények) évi kamatszükségletét is, ami az 1915/1916. évi zárszámadás szerint (a kártalanítási kötvények kezelési költségeivel együtt) mintegy 17 1/2 millió koronát tett ki. Ez annál is inkább indokolt, mert a jövőben az ország igen nagy részéből nem fognak befolyni a magyar államkincstárba azok a szeszes italokra nehezedő fogyasztási adók, amelyeknek az előbb említett kiadások fedezése elsősorban hivatását képezte.
A fentemlített cél elérése érdekében az eddigi engedélyilleték-tételek általánosságban véve mintegy 3 1/2-szeresükre emeltettek fel. A pénz mai vásárló erejének alapul vétele mellett jóval nagyobb mérvű emelés is indokolt lett volna ugyan, de figyelemmel kellett lenni arra, hogy az 1921. évi január hó 1-től kezdődő hatállyal eszközlendő általános illetékkivetés az eddig is illetékköteles üzletekre nézve az 1921-1923. évekre fog szólni, s a pénz értékének ezen 3 évi időközön belül valószinüleg bekövetkezendő konszolidációja esetén a jelen javaslatban megállapított illetékek bizonyára realisakká és úgy az állam, mint az engedélyesek érdekeire nézve kielégítőkké fognak válni.
Az arányos és igazságos illetékkivetés lehetősége érdekében szükségesnek mutatkozott a vidéki üzletekre nézve is hét fizetési osztályt felállítani az eddigi öt osztály helyett, s ugyanebből az okból gondoskodni kellett arról is, hogy az olyan rendkívül jövedelmező (luxus) és kimagasló forgalmú üzletek után, amelyek az első osztályú illetéktételeknél magasabb illetéket is elbirnak, indokolt esetekben a jelen javaslatban megállapított illetéktételeknél magasabb összegű illeték is ki legyen vethető. Ez az utóbbi új rendelkezés már azért sem kelthet aggályt, mert már az 1899. évi XXV. tc. is respektálta a másik szélsőséget azáltal, hogy a létszámba be nem tudott engedélyek után, illetőleg a fogyasztás korlátolt mérve esetén törvényes tételeken alól való illeték megállapításra is módot nyujtott.
Az illetéktételek megállapításánál különös gond fordíttatott arra, hogy az utolsó (hetedik) osztálynak megfelelő tételek a legkisebb üzletekre nézve se legyenek elviselhetetlenek, s hogy az illetéktételek a hetedik osztálytól az elsőig progressive emelkedjenek.
Jelen törvényjavaslat a pénzügyi hatósági engedély megszerzésére kötelezett nagyban való eladókra és közvetítőkre, továbbá a nagyban való eladásra külön engedély nélkül is jogosított szeszszabadraktár-vállalkozókra, likőr-, rum-, cognac-, gyümölcspálinkakészítő- és pezsgő-gyárosokra nézve illetékfizetési kötelezettséget állapít meg, ami annak, hogy jelen javaslat a legális nagykereskedőknek és közvetítőknek a tisztességtelen konkurrenciától való megvédését is célozza, s ez által az állam nevezetteknek bizonyos ellenértéket is nyújt, természetes folyománya.
A fentiekben röviden jelzett szempontokon kívül az egész törvényjavaslatban megnyilvánul az engedélyezés körüli eljárás egyszerűsítésére, a törvényt alkalmazó hatóságok és közegek lehető tehermentesítésére és az engedélyekkel űzött visszaéléseknek szigorú büntető rendelkezések útján való meggátlására irányzott törekvés is.
Ezek után a törvényjavaslat egyes szakaszaiban foglalt rendelkezéseket röviden a következőkben ismertetem és indokolom.
Kimondja azt az elvet, hogy az összes szeszes italok kimérése, kismértékben való elárusítása és nagyban való eladása fölött kizárólag az állam rendelkezik, s ehhez képest - az 1899. évi XXV. törvénycikktől eltérőleg - a bor, bormust, gyümölcsbor és sör nagyban való eladását és az összes szeszes italok eladásának közvetítését is pénzügyi hatósági engedélyhez köti. Egyben meghatározza az italkiszolgáltatás különböző módjait, a fentebb már előadottaknak megfelelően és megvonja azt az eddig is megállapítva volt határvonalat, amelynél már a nagyban való forgalombahozatali mód kezdődik.
Meghatározza az engedély-illeték fogalmát és az az iránti fizetési kötelezettséget, - amint már fentebb is említtetett, - azokra is kiterjeszti, akik szeszes italok nagyban való eladására, illetve eladásának közvetítésére engedélyt nyernek.
Nagy súlyt fektet arra, hogy engedélyt csakis feddhetetlen előéletű és teljesen megbízható egyének nyerhessenek, s ebből a célból a lehetőség szerint igyekszik felsorolni mindazokat, akik megbízhatatlanoknak tekintendők és ezért engedélyben nem részesíthetők. A multak tapasztalatain okulva igen fontos állami és társadalmi kérdésnek mondható az, hogy a nép széles rétegeivel sűrű érintkezésben álló italmérők csakis feltétlenül megbízható, a törvény rendelkezéseit tisztelő, embertársaik nyomasztó helyzetét önző céljaikra ki nem használó, hazafias és vallásos érzelmű egyének lehessenek. Annak a megakadályozhatása céljából, hogy megbízhatatlan egyének a törvény rendelkezéseinek megkerülése útján italmérési (elárusítási) üzletekben el ne helyezkedhessenek, szükséges kimondani azt is, hogy az ilyen megbízhatatlan egyének közös háztartásban élő családtagjai sem nyerhetnek engedélyt, s hogy a szóbanforgó üzletekben megbízottakként csakis az engedélyesekre nézve előírt erkölcsi kellékekkel bíró egyének alkalmazhatók.
A mostoha helyzetben lévő közszolgálati alkalmazottak megélhetésének lehetőségeit igyekszik előmozdítani az által, hogy az eddigi túlszigorú rendelkezésekkel szemben az engedélyekből kifejezetten csak azokat a közszolgálati alkalmazottakat zárja ki, akik az engedélyek kiadására és az italmérő üzletek ellenőrzésére és felügyeletére befolyással bírnak, vagy akiket szolgálati szabályaik az italméréstől egyébként is eltiltják. A lelkészek, tanítók és gyakorló szülésznők, valamint családtagjaik engedélyszerzési jogainak korlátozása ethikai, illetve közegészségügyi érdekeket szolgál.
Az italmérési helyiségek fekvése és minősége tekintetében, nagyjában az 1899. évi XXV. tc. 4. §-ának megfelelően felvett rendelkezések közrendészeti, közegészségügyi és közerkölcsiségi szempontokból szükségesek. Az italmérési üzleteknek templomoktól stb. való távolságát illetőleg a jövőben nem törvényhatósági szabályrendeletekben, hanem a belügyministeriummal történt megállapodás értelmében a jelen törvényjavaslat végrehajtási utasításában fog egységes rendelkezés tétetni. Minthogy az előbb hivatkozott törvényszakasznak az a rendelkezése, hogy Budapesten üzlethelyiség megjelölése nélkül is lehetetett korlátlan kimérési engedélyt kiadni, az ekként kiadott engedéllyel való űzérkedésre, megbizhatatlan elemeknek az italmérési üzletekben való elhelyezkedésére és régóta fennálló jóhírnevű üzleteknek tönkretételére vezetett, szükségesnek mutatkozott ezt a rendelkezést hatályon kívül helyezni, ami annál is inkább indokolt, mert az üzlethelyiségnek az engedélyezés előtt való elbirálása a fentemlített közszempontokból és közszükségleti szempontból is felette kivánatos.
A fent előadottaknak megfelelően aziránt rendelkeznek, hogy milyen üzlet-, illetve foglalkozási ágakra nézve milyen italkiszolgáltatási módok, illetve jogosítványok engedélyezhetők. Különös gond fordíttatott arra, hogy az egyik üzletág ne öleljen fel minden jogot akkor, mikor a másiknak csak jelentéktelen értékű jogosítványok jutnak, s hogy az olyan üzletek, amelyek természetüknél fogva a fogyasztó közönség szükségletének helyben való kielégítésére hivatvák, avagy amelyek helyben való fogyasztásra történő italkiszolgáltatásra többrendbeli jogosítvánnyal is bírnak, ne legyenek feljogosíthatók utcára való kimérésre és kismértékben való elárusításra is. A gyógyszertárakkal, mint közegészségügyi intézményekkel nem tartom összeegyeztethetőnek azt, hogy azokban szeszes italok kimérése (elárusítása) gyakoroltathassék.
Az engedélyek kiadása körül követendő eljárást szabályozza és miután megszünteti azt az eddigi eljárást, hogy a pénzügyigazgatóság a rendőri (közigazgatási) hatóság nyilatkozatának be nem érkezése esetén az engedélyt akadálytalanul kiadhassa, az utóbb említett hatóságokat soronkívüli nyilatkozásra és elfoglalt álláspontjuk tűzetes indokolására kötelezi. Az eljárás egyszerűsítése és a belügyministerium tehermentesítése céljából a pénzügyminister csak abban az esetben köteleztetik a belügyminister meghallgatására, ha az engedélyt a rendőri (közigazgatási) hatóság ellenzése dacára is kiadhatónak tartja. Az iparhatóságok tehermentesítését célozza az a rendelkezés, hogy a vendéglősök iparengedélyüknek, a közvetítők pedig iparigazolványuknak a beszerzésére csak a pénzügyi hatósági engedélyük kiadása után köteleztetnek.
Az engedélyek érvényességének időtartamáról rendelkezik, s egyben a köztulajdonban lévő korcsma- (vendéglő-) épületekre és a vendégfogadóval kapcsolatos vendéglőkre szóló engedélyeket közérdekből helyhez, illetve a bérleti időhöz köti.
A közszükséglet igényeihez képest szabályozza a vásárok, búcsúk és egyéb sokadalmak alkalmával való kimérésére feljogosító engedélyek kiadásának feltételeit.
A már kiadott engedélyekben történő összes változásokat a pénzügyi hatóság előzetes engedélyezéshez köti, s egyben gondoskodik arról is, hogy az engedélyt új üzlettárs felvétele útján más egyénre átjátszani ne lehessen, s hogy az italmérési (elárusítási) üzletekbe felfogadott megbízhatatlan elemek onnan eltávolíthatók legyenek. A budapesti kimérési engedélyeknek más helyiségbe való áthelyezése, - az 1899 évi XXV. tc. 10. §-ától eltérőleg, - szintén előzetes engedélyezéshez köttetik az 5. § indokolásában már kifejtett okoknál fogva.
Az engedélyokmány miként való kiállításának és kezelésének szabályozása mellett, abból a célból, hogy a fogyasztó közönség érdekei megvédessenek, s hogy a bor, sör és pálinkák kiszolgáltatására jogosított üzletek kizárólagos pálinkamérésekké el ne fajuljanak, engedélyeseket az engedélyokmányukban megjelölt italnemek tartására és kiszolgáltatására kötelezi, s egyben úgy a fogyasztó közönség, mint az ellenőrző közegek megtévesztésének megakadályozása céljából megtiltja azt, hogy az üzlet az engedélyokmányban megjelölt üzletágnak meg nem felelő elnevezéssel, illetve külső felírással láttassék el.
Az italmérési és elárusítási üzletek számáról rendelkezik és pedig akként, hogy a korlátlan kimérési üzleteket meghatározott létszámhoz köti, ellenben a többi üzletek számának korlátai gyanánt csupán a közszükségleti szempontokat állítja be, de felhatalmazza a pénzügyministert, hogy az utóbb említett üzletekre szóló engedélyek kiadása tekintetében szükség esetén tiltó rendelkezéseket bocsáthasson ki, avagy az ilyen engedélyek kiadását magának tarthassa fenn.
A korlátlan kimérési engedélyek megállapított létszámának apasztása és szaporítása iránti eljárás lényegesen egyszerűsíttetik azáltal, hogy a községi előljáróságoknak az eddigi felebbezési jog helyett véleményezési jog adatik, s hogy a pénzügyminister ügydöntés előtt csakis abban az esetben köteles a belügyministert meghallgatni és azzal egyetértőleg határozni, ha a községi előljáróság és rendőri (közigazgatási) hatóság véleményeit nem osztja.
Jelen szakasz keretében a korlátlan kimérési engedélyek megállapított létszámába be nem tudható engedélyek taxative vannak felsorolva, jobbára az 1899. évi XXV. tc. 12. §-ában foglaltaknak megfelelően, de mégis azzal az eltéréssel, hogy a fürdőtelepekre, nyári mulatóhelyekre, vasuti állomásépületekre és a lakott helyektől egy kilométernél távolabb fekvő révek és hidak mellé adott engedélyek is a létszámba be nem tudható engedélyek közé soroltattak, mert eme közérdeket szolgáló kimérési üzletek - abban az esetben, ha engedéllyel csakis a megállapított létszám keretében volnának elláthatók, - sokszor huzamosabb időn át engedély nélkül maradnának, s mert ezek az üzletek az átfutó vendégek szükségleteinek kielégítésére hivatvák, s így az illetékminimumnál (22. §) való figyelembevételük nem volna indokolt.
Azt a kérdést szabályozza, hogy a korlátlan kimérési engedélyek kiszolgáltatása alkalmával - a fentiekben már ismertetett okokból - kik részesítendők elsőbbségben. A megállapított sorrend csakis a lehetőséghez képest tartandó be, mert az engedélyek kiszolgáltatásánál a közszükségleti szempontok, az üzleti helyiségnek kimérés céljaira való alkalmas volta, az elsőbbségi sorrend és a fenforgó méltánylást érdemlő körülmények egymással egybevetve teendők mérlegelés tárgyává. Az elsőbbség sorrendjének megállapításánál az 1899. évi XXV. tc. 13. §-ának rendelkezései majdnem teljesen figyelmen kivül voltak hagyandók, mert ellenkező esetben az állam az engedélyek kiszolgáltatása tekintetében nem teljesíthetné azt a fentebb már körvonalazott sociális missiót, amit tőle a mai korszellem feltétlenül megkövetel, s mert a hivatkozott törvényszakasz 1. pontjában felsorolt közérdeket szolgáló üzletekről jelen törvényjavaslat 3. és 13. §-aiban már gondoskodás történt.
Lényegileg az 1899. évi XXV. tc. 14. §-ának rendelkezéseit foglalja magában az 1. §-ban foglalt új rendelkezések által megkívánt módosításokkal. A nagyban való eladással foglalkozni kivánó korlátlan kimérőkre nézve megállapított bejelentési kötelezettség a hatályosabb ellenőrzés céljait szolgálja.
Az engedély megszünésének eseteiről szól, amelyek közé az engedéllyel biró jogi személy megszünése és az az eset is felvétetett, ha engedélyes engedély-illeték tartozását felhivás dacára le nem fizeti. Az utóbbi rendelkezés a törvényt alkalmazó hatóságokat és hivatalokat a hosszadalmas elvonási eljárás kiküszöbölése útján igen jelentékeny mérvben fogja tehermentesíteni, s egyben az engedély-illetékek pontos befolyását fogja előmozdítani.
Az elhalt engedélyes engedélyéhez való igényjogosultság kérdése nem annyira az 1899. évi XXV. tc., mint inkább az 1888. évi XXXV. tc. szellemében szabályoztatik, s a kérdés megoldásában bizonyos sociális felfogás nyilvánul meg.
Az engedély elvonásának eseteit olyképen szabályozza, hogy az 1899. évi XXV. tc. 15. §-ának, továbbá az 1908 évi XLVII. tc. 39-40. §§-ainak és az 1879 évi XL. tc. 85. §-ának vonatkozó rendelkezéseit, - a multak tapasztalataiból merítve, - lényegesen szigorítja, s az engedélyes csődbejutásának (1. pont), a közérdekből elrendelt engedélyáthelyezés iránti felhívás nem teljesítésének (2. pont), az engedély kiadásának alapjául szolgált foglalkozás, illetve iparjogosítvány megszűnésének (3. pont) és az engedély haszonbérbeadásának, illetve átruházásának (33. §) fenforgása esetén, továbbá abban az esetben, ha engedélyes mások szándékos lerészegítése miatt harmadízben elítéltetik (4. pont), az engedélyt feltétlenül elvonandónak mondja ki.
Az engedély elvonása tárgyában hozott elsőfokú határozat ellen olyan esetekben, amidőn az engedély további gyakorlása a közérdek sérelmével járna, csak birtokon kívül való jogorvoslat engedtetik meg.
Az elvonási eljárást lényegesen egyszerűsíti az a rendelkezés, hogy a pénzügyminister csakis a közrendészeti okokból kezdeményezett elvonás esetén köteles a belügyministerrel egyetértőleg eljárni.
A jelenleg érvényben lévő engedélyeknek és a korlátlan kimérések megállapított létszámának reviziójáról rendelkezik a fentebb már ismertetett módon. A módosítást, vagy kicserélést igénylő, illetve bevonandó, továbbá az esetleges létszámapasztás folyományaként elvonandó engedélyek tulajdonosai eddigi jogosítványaik, illetve engedélyeik háborítatlan gyakorlásában 1920. évi december hó 31-ig meghagyatnak, egyrészt engedélyesek érdekében, másrészt pedig azért, hogy a jelen javaslat által teremtendő új helyzetbe, - amelynek csak az új illetékkivetési időszak kezdetére, azaz 1921. évi január hó 1-ére kell tökéletesen kialakulnia, - az átmenet símán és minden felesleges munkatorlódás lehető elkerülésével legyen lebonyolítható.
Az 1899. évi XXV. tc. szerint is illetékköteles üzletek után kivethető illetéktételeket állapítja meg a már ismertetett módon, s egyben a különféle jogosítványokkal ellátott üzleteket, - az engedélyilleték-tételeket illetőleg, - a korlátlan kimérési üzletekkel helyes arányba hozni törekszik, ami különösen a bortermelők jogosítványai után járó illeték-tételek percentuális csökkentésében jut kifejezésre.
A jelen javaslat rendelkezései folytán illetékkötelesekké vált üzletek illeték-tételeit állapítja meg és pedig nem osztályok felállítása útján, hanem a tényleg forgalomba hozott italmennyiség minden hektoliterje után meghatározott és a forgalom emelkedésével lépést tartó progressivitást mutató illeték-tételek alkalmazásával, mert a szóbanforgó üzletek terjedelmében mutatkozó nagy szélsőségek a 19. § szerinti osztályok felállítását lehetetlenné teszik. A szeszes italok nagyban való eladására engedéllyel biró üzletek illetékfizetési kötelezettsége, ezen üzletek érdekeinek védelme céljából kell, hogy maga után vonja a külön engedély nélkül is nagyban való eladásra jogosult mindazon üzletek illetékfizetési kötelezettségét is, amelyek szeszes italokat nem nyers anyagokból állítanak elő.
A jelen szakasz alapján kivetett illetékekből a székesfőváros területén befolyó összegek a főváros részére át nem engedhetők, mert az ezen illetékek által érintett fővárosi üzletek a egész országra szóló italforgalmat bonyolítanak le, s mert az állam jelenlegi pénzügyi helyzete ezt meg nem engedi.
Az illetékkivetési módját szabályozza. A 20. §-ban felsorolt üzletek után az illeték nem három évenként, hanem évről-évre vettetik ki, mert ezeknél az üzleteknél az illeték megállapítása csakis a tényleg forgalomba hozott italmennyiség figyelembe vételével történik. Úgy az illetékköteles felek, mint a kincstár érdekeit is szolgálja az a rendelkezés, hogy bizonyos meghatározott esetekben a felszólamlási bizottság határozata ellen is van jogorvoslatnak helye.
Az illetékminimumok akként állapíttattak meg, hogy a kincstár részére az eddigi engedélyilleték-jövedelemnek körülbelül 3 1/2-szerese legyen biztosítható.
Az illetékek kezeléséről rendelkeznek.
A denaturált szesz elárusításának korlátozásáról szól.
A fogyasztó közönség érdekeinek védelme és az üzleti tisztesség megóvása céljából bizonyos körülmények között a szeszes italok árának és beszerzési forrásának korlátozására ad felhatalmazást a kormányhatóságoknak.
A jelen javaslatban érintett üzletek felügyeletéről és ellenőrzéséről rendelkezik.
A pénzügyi közegeknek segédkezet nyújtani köteles hatósági közegeket sorolja fel.
A jövedéki kihágások eseteit sorolja fel, jobbára az 1899. évi XXV. tc. 30. §-ának megfelelően, de mégis azzal az eltéréssel, hogy az engedély bérbeadását, vagy átruházását és a nagyban való elárusítókra és közvetítőkre nézve előírt üzleti könyvek nem vezetését, mint súlyosabb beszámítás alá eső cselekményeket, illetve mulasztásokat szintén a jövedéki kihágások közé sorozza.
Az engedély nélkül való kimérések és elárusitások lehető megszüntetése, továbbá az engedélyekkel űzhető visszaélések meggátlása céljából az eddigieknél jóval magasabb pénzbüntetés-tételeket állapít meg, s egyben szigorítja a megrövidített engedély-illeték mérvének megállapítására, valamint az engedélyeknek jövedéki büntető eljárás útján való elvonására vonatkozó rendelkezéseket is.
Az engedélyesek érdekeinek védelme céljából az eddiginél szigorúbb eljárást ír elő az engedély nélkül gyakorolt kimérési és elárusítási üzletek beszüntetése tekintetében, amennyiben nem elégszik meg az ilyen üzletek beszüntetésével, hanem még a kihágást elkövető fél összes italkészletének és a kimérésre (elárusításra) szolgáló összes eszközöknek elkobzása iránt is rendelkezik.
A hivatalos zársértés, a 36. § pedig a szabályellenességeknek minősített cselekmények megtorlásáról rendelkezik, s az eddigi pénzbüntetéstételeket lényegesen felemeli.
A büntetések kiszabásának módját, a 38. § pedig a kihágások és szabályellenességek elévülésének kérdését szabályozza.
Az italmérési és elárusítási üzletek egészségügyi és rendőri felügyeletére vonatkozó rendszabályok megállapításának módjáról szól.
A törvény életbelépésének napjául általában véve a kihirdetés napját jelöli meg, de az engedély-illetékekre vonatkozó rendelkezések tekintetében, - az átmenetnek minden zökkenés nélkül való lebonyolíthatása érdekében, - még két más időpontot is megjelöl.
A végrehajtási záradékot tartalmazza.
