A meghatározott fizetés mellett alkalmazottak ellátásának a pénz vásárló ereje csökkenésével folyton súlyosbodó kérdéséből egyik legnehezebb rész: a munkaképtelenné vált alkalmazottaknak és az elhalt alkalmazottak özvegyeinek és árváinak a sorsa.
Az utóbbiak ellátására vagy támogatására a nagyobb magánvállalkozásoknál többnyire a biztosítási elv alapján alkotott nyugdíjintézetek vagy nyugdíjalapok hivatottak. A magánalkalmazottak körében tehát a munkaképtelenek, az özvegyek és árvák segítésére irányuló törekvéseknek a nyugdíjintézetek fejlesztéséről és vagyonuk gyarapításáról való gondoskodás az alapfeladata.
Az állam és más köztestületek szolgálatában állóknak szintén vannak nyugdíjintézetei. A közszolgálatban azonban, minthogy itt a nyugdíjkérdést az egyes nyugdíjintézetek keretein túl menő szempontok irányítják, ezeknek az intézeteknek kisebb a tere és a jelentősége is.
A magánalkalmazottak nyugdíjintézeteit az alkalmazottak járulékai, a munkaadóknak hozzájárulásai, ezeknek és másoknak adományai és a rájuk szálló örökségek vagy hagyományok tartják fenn.
Ezek közül az anyagi erőforrások közül elsősorban a munkadónak hozzájárulásaitól és adományaitól lehet várni, de ezek e leghívatottabbak is arra, hogy a nyugdíjintézetek vagy nyugdíjalapokat a pénzérték csökkenése mellett is képesekké tegyék feladatuk betöltésére.
A munkaadókban bizonyára meg is van a hajlandóság, hogy az alkalmazottaik nyugdíjintézményeit megfelelő mértékben támogassák. Emberszeretetükön kívül az a megfontolás is késztetheti őket erre, hogy az alkalmazottak kilátásainak javulása a munkaadó érdekei szempontjából sem közömbös.
A törvényjavaslat a munkaadóknak ezt a hajlandóságát kívánja növelni. Ebből a célból a magánszolgálatban álló alkalmazottak munkaadói részéről a saját alkalmazottaik nyugdíjintézetére vagy nyugdíjalapjára történő ingyenes vagyonjuttatásokat mentesíti az ajándékozási és az ezzel kapcsolatos ingatlanvagyonátruházási illeték alól.
A közterhek alól való mentességeket az állam mai súlyos pénzügyi helyzetében minél szűkebb térre kell ugyan szorítani, azt tartom azonban, hogy a leggyengébb gazdasági erejű társadalmi osztály elaggottjainak, özvegyeinek és árváinak segítése érdekében a pénzügyi kedvezmények elől teljesen elzárkózni még sem volna helyes.
El kell ismerni, hogy a javasolt kedvezmény messzemenő. A vagyonátruházási illetékekről szóló legújabb törvényünk, az 1920. évi november 1-én életbelépett 1920:XXXIV. tc. ilyen illetékmentességet mindössze a hazai tudományos, közoktatási és közjótékonysági célokra rendelt ajándékozásoknál, továbbá az államkincstárra és az ebből javadalmazandó közintézetekre és közalapokra nézve állapított meg. A javaslat azonban az 1920:XXXIV. törvénycikkben lefektetett kodifikációt nem kivánja elvileg megbolygatni, és az újabb illetékmentességet csak átmeneti időre mondja ki. Csupán egy időközt állapít meg, amelyen belül a munkaadóknak alkalmuk nyilnék arra, hogy alkalmazottaik nyugdíjintézményei részére a rendkívüli viszonyok által kívánt rendkivüli mértékű támogatásokat nyujtsanak anélkül, hogy egyúttal nagy összegű illetéket is kelljen fizetniök.
A törvényjavaslat az ingyenes vagyonátruházásokat részesíti illetékmentességben, nem ad ellenben semmiféle kedvezményt arra az esetre, ha a munkaadó, bár a forgalmi értéknél jóval alacsonyabban, de mégis ellenérték mellett ruházna át vagyont a nyugdíjintézetre. Ilyenkor a visszterhes vagyonátruházások illetékére vonatkozó szabályok változatlanul alkalmazandók lesznek. Az állam szempontjából kedvezőbb lenne ugyan, ha olcsó vagyonátruházások jöhetnének létre csekély illetékfizetéssel, minthogy ingyenes vagyonátruházások történjenek minden illetékfizetés nélkül, - ezzel azonban gyöngülne a javasolt törvénynek a munkaadókat bőkezűségre késztető hatása.
Azt az illetékösszeget, amelytől az állam az új mentesség révén elesik, - minthogy olyan vagyonátruházásokról van szó, amelyeknek létrejötte éppen a mentesség kimondása nyomán remélhető, - természetesen megközelítőleg sem lehet meghatározni, de ugyanebből az okból a veszteséget voltaképen nem is lehet valóságos veszteségnek tekinteni.
A javaslat az illetékmentességet a megajándékozott nyugdíjintézet (nyugdíjalap) részéről feltételekhez köti. Ezek a feltételek nem szorulnak bővebb indokolásra. Természetes, hogy a mentesség csak olyan esetekre adható meg, ahol biztosítva van, hogy az illetékmentesen átruházott vagyon nem szolgálhat más célt, mint amelyet a törvény támogatni kíván.
Az illetékegyenérték fizetési kötelezettség kezdőidőpontjára vonatkozó rendelkezése nem új szabály; csak félreértések elkerülése végett kifejezetten kimondja azt, ami az 1920:XXXIV. tc. 123. §-ából úgy is következnék.
A javaslatban megállapított illetékmentesség kiterjed a városi ingatlan vagyonátruházási illetékre is. Állandó gyakorlat ugyan, hogy városi illeték csak ott követelhető, ahol az állami illeték is jár. Az 1920:XXXIV. tc. azonban csak olyan ingatlan vagyonátruházásoknál zárja ki a városi ingatlan vagyonátruházási illeték szedését, amelyeket ugyanez a törvény mentesít a hasonló állami illeték alól. Ennélfogva a törvényjavaslat 3. §-ában foglalt rendelkezés a városi ingatlan vagyonátruházási illetékre vonatkozó jogszabályok teljessége szempontjából szükséges.
Azért kívánja, és bírság megszabásával biztosítja is, az illetékmentes ügyletek bejelentését, mert az illetékmentesség megállapítására csak a pénzügyi hatóság lehet hívatott.
Azokat a jogügyleteket, amelyeket az 1. §-ban megállapított kedvezményes határidő alatt kötöttek ugyan, de az annak lejártát követő 15-ik napon túl jelentettek be, a javaslat 5. §-a kizárja a kedvezményből, mert ilyen rendelkezés nélkül a kedvezményes határidő eltelte után létrejött jogügyletek korábbra keltezésével visszaéléseket lehetne elkövetni.
