Az 1918. évi november hó 11-én 5.211. M. E. szám alatt kiadott (Rendeletek Tára 1918. évi 538. sz.) rendelet szerint tilos volt Magyarország területéről bármely kötvényt, részvényt, takarékbetéti könyvet, csekket vagy más hasonló értéket más országba vagy Magyarország területén oly helyre vinni (küldeni), ahová azt a pénzügyminiszter rendelettel eltiltotta. A tilalom megszegését vagy kijátszását e rendelet jövedéki kihágásnak nyilvánította. Evvel kapcsolatban kimondotta azt is, hogy a cselekmény tárgyául szolgáló érték elkobzását mindenkor el kell rendelni, az elkobzott tárgyak értékének fele pedig jutalomképen azt illeti, aki a jövedéki bűncselekmény feljelentésével vagy kiderítésével erre reá szolgált.
Ennek a rendeletnek kiadását szükségessé tette a tervezett egyszeri nagy vagyonadó pénzügyi eredményességének biztosítása, a tőkevagyon észlelt kivándorlásának megakadályozása vagy legalább is megnehezítése.
Az értékkivitelre és átutalásra vonatkozó ez a tilalom - az akkori idő jogalkotásának megfelelően - úgynevezett néptörvényekben is kimondatott, és pedig az adótól való menekülés meggátlásáról szóló 1919. évi II. és XIV. néptörvényben. E néptörvények a tilalom áthágását már a közteherviselési kötelesség megsértése vétségének minősítették és öt évig terjedhető fogházzal, hivatalvesztéssel, a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztésével, ezenfelül az ingó és ingatlan vagyonnak teljes elkobzásáig terjedhető pénzbüntetéssel büntették volna azt, aki - a kimondott tilalom ellenére - az adótól való menekülés céljából vagyonát vagy annak egyrészét az ország területéről kiviszi, kiküldi vagy követelését belföldi számláról külföldi számlára átutalja, általában oly személy javára írja vagy bármely értéket oly személy javára helyez letétbe, aki állandóan az ország területén kívül lakik vagy tartózkodik. A kisérletet is büntetni kellett volna. Aki pedig az ilyen cselekményt nem az adótól való menekülés céljából követi el, vétség miatt 200.000 K-ig terjedhető pénzbüntetéssel lett volna büntetendő.
A néptörvényben foglalt kiviteli és átutalási tilalom az úgynevezett magyar népköztársaság pénzügyminisztere által a belügyminiszterrel és az igazságügyminiszterrel egyetértve - 1919. évi február 17-én 6000. szám alatt kiadott utasítás (Rendeletek Tára 1919. évi 73. sz.) formájában - az úgynevezett tanácsköztársaság idejét kivéve - a legutóbbi időkig tényleg fenn is tartatott, sőt e tilalmakat a közvetlen hivatali elődöm a t. nemzetgyűlésnek 1920. évi október hó 18-án 152. szám alatt benyujtott s „az adótól való menekülés meggátlásáról” szóló törvényjavaslatban - az általa követni kívánt pénzügyi politikának megfelelően a törvényhozás útján továbbra is fenntartani kívánta, avégből, hogy a létesítendő egyszeri nagy vagyonadó hozadékát biztosíthassa.
Részemről visszavontam hivatali elődömnek törvényjavaslatát, miután annak rendelkezéseire az én pénzügyi programmomban nincs szükség.
A gazdasági forgalom korlátozásain közérdekből már eddig is tett könnyítések után abban a kérdésben kellett állást foglalnom, hogy a vezetésem alatt álló miniszteriumban miképen intéztessék el az a számos függő ügy, melyeknek tárgya az általános értékkiviteli tilalom megszegésével elkövetett csempészés kisérlete.
E végből terjesztem elő ezt a törvényjavaslatot, amelynek rendelkezésére nézve a következőket jegyzem meg:
Az ebben a törvényjavaslatban felvett rendelkezések kizárólag csak azokat a cselekményeket kívánják büntetni, amelyek az általános indokolásban már említett s 1918. évi november hó 11-én kelt 5.211/M. E. rendeletbe, majd később az 1919. évi február hó 17-én kiadott 6.000/PM számú pénzügyminiszteri utasításba foglalt, tényleg alkalmazásban volt jogszabályok tiltó rendelkezéseinek megszegésével vagy kijátszásával - az u. n. tanácsköztársaság idejét kivéve - 1918. november 12-étől 1921. január 24-éig, azaz addig az időpontig követtettek el, midőn az értékek kivitelét a 6.800/1920. PM rendeletemmel (Budapesti Közlöny 1921. évi 19. szám) a változott pénzügyi politikai helyzetnek megfelelően újból szabályoztam.
Miután ezek a jogszabályok a kereskedelmi árúk kivitelére nem terjedtek ki, természetes, hogy a külkereskedelmi forgalmat korlátozó külön jogszabályoknak ez alatt az idő alatt történt esetleges áthágásainak megtorlásánál e törvény rendelkezései nem alkalmazhatók.
Nem alkalmazhatók továbbá e törvény rendelkezései a műtárgyak és műkincsek kivitelének tilalma ellen elkövetett cselekményekre sem, mert e tekintetben szintén nem az értéktárgyak kivitelét tiltó és fentebb idézett rendelkezések, hanem ezektől függetlenül a magyar kormánynak 1919. augusztus 9-én 3.923/M. E. szám alatt kiadott - s az 1920. évi I. tc. 9. §-a szempontjából is kétségen kívül törvényes - rendelete alkalmaztatott.
A törvény magyarázata körül felmerülhető viták megelőzése végett terminologiául a kereskedelmi árút is magába foglalható ingó vagyontárgynál szűkebb „értéktárgy” kifejezést használom és emellett lehetőleg kimerítő és szabatos példaszerű felsorolásként megemlítem, hogy ez alatt a kifejezés alatt e törvény rendelkezéseinek szempontjából pénzt, kötvényt, részvényt, takarékpénztári betétkönyvet, csekket vagy bármily más értékpapírt, bélyeget, nemesfémet, ékszert, drágakövet, gyöngyöt stb. kell érteni.
Az értéktárgyak kivitele tárgyában kibocsájtott és elől említett tilalmak megszegését vagy kijátszását, s a kisérlet is, a jövedéki büntető eljárás rendelkezései szerint kívánom büntettetni. Egyuttal kimondandó az is, hogy a cselekmény tárgyául szolgáló érték a jövedéki büntető rendelkezések értelmében elkobzás alá esik, vagyis akkor, ha a rendes büntető eljárás mellőzésére nincs ok s az ügy a bírósághoz kerül elbírálás végett. Ebben az esetben az érték mindenkor elkobzandó.
Magában a törvényben tartom szükségesnek kimondani azt is, hogy a kísérlet is büntetendő, mert a függőben tartott ügyeknél, amelyeket a jelen törvény alapján el akarok biráltatni, legnagyobb részben csak kísérletről van szó s általában a kiviteli tilalmak megszegésénél vagy kijátszásánál a cselekmény rendszerint nincs befejezve s a felderítésig csak kísérlet maradt.
Azt, hogy a jelen törvényjavaslat alapján kiszabott pénzbüntetéseket a pénzügyi tárca keretében kell elszámolni, kételyek elkerülése végett s célszerűségi okokból vélem szükségesnek kimondani.
Ebben a szakaszban felhatalmazást kérek arra, hogy a befolyó összegekből megfelelő jutalomban részesíthessem azt, aki a kihágások feljelentésével és felderítésével erre reá szolgált.
Annak a kimondását, hogy az ugynevezett tanácsköztársaság ideje alatt történt értékkivitel vagy átutalás, illetőleg ezeknek kísérlete nem büntethető, az okolja meg, hogy ebben az időben az idevonatkozó minden jog uralma szünetelt.
Az ebben a szakaszban tervezett rendelkezést azért javasolom, mert a vagyonadóról szóló 1916. évi XXXII. törvénycikk akként rendelkezik, hogy az az adóköteles, aki a vagyon vagy vagyonrész kivitele előtt a törvényben előírt bejelentési kötelezettségnek nem tett eleget, jövedéki kihágást követ el és hat hónapig terjedhető elzárással, valamint száz koronától húszezer koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő. A javasolt rendelkezés nélkül az e törvényjavaslat alapján elbírálandó ügyek legnagyobb része az általános büntetőjogi elvektől eltérően, ismételt bírói döntés alá kerülne.
Ez a szakasz a végrehajtásra vonatkozólag tartalmazza a szokásos rendelkezést.
