Pénzünk értékének sajnálatos csökkenése a büntetőtörvények alkalmazásának körében is súlyosan érezteti hatását. Ezzel a ténnyel mind e bűnösség mérlegelésénél, mint a büntetés kimérésénél számolni kell.
A bűnösség megállapításánál nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy azok az összegek, amelyek egyes bűncselekményeknek bűntetté, vétséggé vagy kihágássá minősítése tekintetében irányadók, a mai értékviszonyok közt rendkívül alacsonyak. Ebből az a visszásság folyik, hogy pénzünk mai értéke mellett sokszor egészen jelentéktelen összegek alapján kell a bírónak olyan súlyú bűncselekményeket megállapítani, amilyeneket a pénz normális értékére átszámítva csak aránytalanul magasabb összegek alapján állapíthatna meg.
Hasonló a helyzet azoknál a törvényes rendelkezéseknél is, amelyek súlyosabb büntetési tétel alkalmazását teszik függővé bizonyos értéktől.
Ezek a visszásságok az elítéltekre súlyos következményekkel járnak, mert aránylag kisebb jelentőségű bűncselekmények miatt olyan büntetési tételeket kell reájuk alkalmazni, amelyek a pénz normális értéke mellett csak lényegesen súlyosabb beszámítás alá eső cselekmények esetében kerülhetnének alkalmazásra. Igaz ugyan, hogy a büntetőbírónak módjában van ezt a körülményt a büntetés kiszabásánál a vádlott javára figyelembe venni. Minden visszásságot azonban a büntetés enyhítésével nem lehet kiküszöbölni, mert az enyhítési jognak is vannak korlátai. Ezenkívül azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a szóban levő okból a bíróságok munkaterhe aránytalanul oszlik meg, mert a hatályban levő hatásköri szabályok értelmében a törvényszéknek kell a mai értékviszonyokhoz képest egészen csekély súlyú olyan bűncselekményekkel is foglalkoznia, amelyek normális állapotok közt a járásbíróságnak, esetleg a közigazgatási hatóságnak mint rendőri büntető bíróságnak hatáskörébe tartoztak. Ez az állapot a büntető igazságszolgáltatás terén kétségtelenül erőpazarlással jár, mert ily ügyeltben sem a törvényszéki eljárásban kötelező alaposabb előkészítésre, sem az ily eljárásban érvényesülő szélesebbkörű perorvoslati rendszerre szükség nincsen. A mai állapot hátrányai a bűnügyi költségek aránytalan szaporodásában, az elintézési hátralékok növekedésében, valamint a felsőbíróságok célszerűtlen megterhelésében is jelentkeznek.
A vázolt bajokon csak úgy lehet segíteni és az egyensúlyt egyfelől a bűnösség és büntetés közt, másfelől a különböző bíróságok munkaterhe tekintetében csak úgy lehet helyreállítani, ha a büntetőjogi értékhatárok lényegesen felemeltetnek.
Amíg a pénz értékének csökkenése változatlan értékhatárok mellett azt az eredményt idézte elő, hogy a megtorlás sok esetben a kelleténél szigorúbbá vált, addig a pénzbüntetések tekintetében éppen az ellenkező állapot következett be. Minthogy a pénz értéke kisebb lett, azok a pénzbüntetési tételek, amelyeket a bűntetőtörvények és egyes más törvények megállapítanák, rendkívül alacsonyakká váltak és nem alkalmasak már arra, hogy kellő megtorlásul szolgáljanak és akár az elítéltet, akár mást hasonló bűncselekménye újabb elkövetésétől visszatartsanak. A pénzbüntetések tekintetében tehát a törvényhozásnak szintén az a feladata, hogy a hatályban levő törvényekben megállapított ily büntetési tételeket megfelelően felemelje.
A jelen törvényjavaslat arra törekszik, hogy az ismertetett aránytalanságokat megszüntesse és ehhez képest mind a büntetőjogi értékhatárokat, mind a pénzbüntetések összegeit a feltétlenül szükséges határig kívánja felemelni. Ebben az irányban a javaslat csak a kirívó aránytalanság megszüntetésére szorítkozik és tartja szükségesnek, hogy az emelés a pénzérték hanyatlásának tényleges mértékét elérje; kielégítőnek látszik, ha a mai összegek a tízszeresükre emeltetnek fel. A magasabb arányú emelés főleg két okból mutatkozik mellőzendőnek; az egyik ok, hogy pénzünknek a tízszeresnél is alacsonyabb értékelése nem felel meg gazdasági helyzetünknek s az ily alacsony értékelés csak rövid ideig tartó, muló jelenség lehet, másik ok, hogy nem téveszthetjük szem elől, hogy pénzünk értékének csökkenésével együtt járt társadalmunk szélesebb rétegeiben az életszínvonal óriási méretű alászállása és a teherviselőképesség megfogyatkozása is.
A javaslat általában nem kíván túlmenni érintett célján, ezért tartózkodik is akár a bűncselekményeknek bizonyos értéktől függő minősítésére, akár a pénzbüntetésekre vonatkozó jogszabályainknak átalakításától.
Nem volt mellőzhető azonban, hogy ezúttal ne módosíttassék a behajthatatlan pénzbüntetésnek szabadságvesztésbüntetésre átváltoztatása tekintetében a Kbtk. 22. §-aiban és ennek nyomán egyes más törvényekben is felvett ama helytelen jogszabály amely szerint a pénzbüntetés meghatározott összege helyett - tekintet nélkül az elítélt egyéniségére és gazdasági körülményeire - egy-egy napi szabadságvesztésbüntetést kell mindenkor megállapítani; például a Kbtk. 22. §-a szerint: négy koronától húsz koronáig egy napi, azonfelül pedig minden húsz koronáig terjedő összeg helyett egy-egy napi elzárást kell megállapítani. Az ily szabály nemcsak kizárja, hogy a bíróság az átváltoztatásnál egyéniesíthessen, vagyis figyelembe vehesse az elítélt vagyoni és kereseti viszonyait, hanem a magas átváltoztatási kulcs következtében ellentétbe is jut a pénzbüntetés hivatásával, amelynek az a célja, hogy az elítélt vagyoni hátrányban részesüljön; az ily szabály ugyanis, amelynél az elítélt egy-egy napi elzárással viszonyaihoz képest esetleg aránytalanul nagy anyagi áldozattól menekülhet meg, az elítéltet éppen arra indítja, hogy magát a pénzbüntetés lefizetése alól lehetőleg kivonja. Az ily szabály a köztudomásúlag felette káros rövid tartamú szabadságvesztésbüntetések felesleges szaporítására s a kincstár lényeges megkárosítására is vezet, mert ahelyett, hogy a kincstár pénzbüntetést bevételezne, fedezni kénytelen a legtöbb esetben az úgynevezett rabtartási költségeket is.
A javaslat 7-9. §-ai az átváltoztatási kulcs módosítása következtében szükséges rendelkezéseket tartalmazzák.
Az értékhatárok és pénzbüntetések felemelésével kapcsolatban gondoskodik a javaslat a különböző törvényekben megállapított pénzbírságoknak, valamint az egyes eljárási törvényekben megállapított értékhatároknak felemeléséről is, mert a pénz értékének csökkenése ebben a tekintetben is érezteti hatását. (2 és 3. §)
Minthogy pénzünk értékének az elmult évben tetőpontját ért csökkenése csak átmeneti jelenség és ebben a tekintetben helyzetünk máris örvendetesen javult, előrelátható, hogy azok az összegek, amelyeket a javaslat megállapít, rövid idő mulva már nem lesznek megfelelők. Ezért bizonyos idő mulva nem lehet majd elzárkózni a jelen javaslatban megállapított értékhatárok és egyéb összegek leszállításától. Minthogy azonban pénzünk értékének normálisabb mederbe terelődése előreláthatólag különböző fejlődési fokokat fog elérni, nem volna célszerű, de nem is volna szükséges minden egyes ilyen időszakban újabb és újabb törvényhozási intézkedéseket tenni. Ezért a javaslat felhatalmazza a minisztériumot, hogy az evégből szükséges intézkedéseket rendelettel megtehesse.
Az 1. § sorolja fel azokat a törvényes rendelkezéseket, amelyek akár a minősítésnek, akár a súlyosabb büntetési tétel alkalmazásának alapjául bizonyos értékeket állapítanak meg. Minthogy a szóbanlevő összegek felemelésének indoka a pénz értékének csökkenése, a felemelést minden értékhatárra egyenlő arányban kellett megszabni. Ettől az elvtől a javaslat egyedül a bemászással elkövetett mezőrendőri lopást illetően tér el, amennyiben érintetlenül hagyja az 1894:XII. tc. 93. §-ának a) pontjában foglalt azt a rendelkezést, mely szerint a bemászás útján elkövetett lopás csak akkor kihágás, ha a lopott dolog értéke hatvan koronát meg nem halad, ellenkező esetben pedig az ily lopás bűntetté minősül. Ezt az eltérést azt teszi szükségessé, hogy a bemászás a lopást általában bűntetté minősíti s rendszerint a bűnös szándéknak olyan erős fokára mutat, hogy a közérdek súlyos veszélyeztetése nélkül az említett értékhatárt a tízszeresére emelni nem lehetne.
Ez a § arról rendelkezik, hogy a járásbírósági eljárásban a büntetőparancs kibocsátásának feltételéül megállapított kétszáz korona értékhatár, valamint a pénzbüntetésnek a Bp. 547. §-ában megállapított az az összege, amelyen alul a vádlott érdekében a büntetés kiszabása miatt fellebbezésnek nincs helye, tízszeresére emelkedik.
Ez a § a rendőri büntető eljárásban irányadó értékhatároknak a tízszeresükre felemeléséről rendelkezik. A felemelést itt sem lehet egészen egyenlő arányban végrehajtani, amennyiben aggályosnak látszik a községi bíróságrendőri büntető bírósági hatáskörének alapjául megállapított összeget negyven koronáról négyszáz koronára felemelni. Nem látszik ugyanis kívánatosnak, hogy a községi bíróság ily hatásköre a tízszeresig kiterjesztessék, hanem indokoltnak mutatkozik, hogy megmaradjunk azok között a keretek között, amelyeket a polgári peres és nem peres eljárás egyes szabályainak ideiglenes módosításáról szóló 3.329/1920. M. E. rendelet vont meg. Minthogy ennek a rendeletnek 1. §-a a községi bíróság hatásköre tekintetében az értékhatárt kétszáz koronában állapította meg a polgári perekre nézve, amelyekben pedig csupán vagyonjogi viták kerülnek eldöntésre, nem volna indokolt azt az értékhatárt a vagyonjogi szempontokon túlmenő jelentőségű büntető ügyekben magasabb összegben megállapítani.
Ehhez képest a javaslat úgy rendelkezik, hogy a községi bíróságnak a mezőrendőri és az erdei kihágásokra vonatkozó rendőri büntető bírósági hatáskörére nézve megállapított negyven korona értékhatár (1901:XX. tc. 15. §-a) kétszáz koronára emeltetik fel.
A többi értékhatárra nézve azonban indokoltnak látszik, hogy az emelés egyöntetűen az eddigi értékhatár tízszereséig történjék.
Ehhez képest a javaslat tízszeresére kívánja felemelni az 1901:XX. tc. 17. §-ában a büntetőparancs kibocsátásának feltételéül megállapított harminc korona értékhatárt és az 1897:XXXIV. tc. 28. §-a s az 1901:XX. tc. 22. §-ában foglalt felhatalmazás alapján a rendőri büntető eljárás egységes szabályozása tárgyában kibocsátott 65.000/1909. BM rendelettel (Rbsz.) megállapított értékhatárokat. Így a rendőri büntetőbíróság elsőfokú ítélete ellen öt koronában, másodfokú ítélete ellen pedig harminc koronában a fellebbezés korlátozása tekintetében megállapított értékhatárt (Rbsz. 177. §), úgyszintén a kihágásból eredő kártérítési követelésnek a rendőri büntető eljárás során érvényesítésére nézve egyes törvényekben (például 1907:XLV. tc. 62. §), valamint általában is a rendőri büntető eljárás szabályaiban megszabott száz korona értékhatárt (Rbsz. 43. §) tízszeresére kívánja a javaslat felemelni.
Általános érvényű szabály a Btk. területén, hogy a pénzbüntetés akár mint önálló büntetés, akár mint főbüntetés két koronától nyolcezer koronáig szabható ki (Btk. 26. §) és behajthatatlansága esetében két koronától húsz koronáig terjedő összeg helyett egy napi szabadságvesztésbüntetésre változtatható át (Btk. 63. §), a Kbtk. területén pedig, hogy a pénzbüntetés legkisebb összege egy korona (Kbtk. 17. §) s a legmagasabb összege aszerint, hogy a kihágás jogforrása törvény, miniszteri rendelet, törvényhatósági vagy városi szabályrendelet, hatszáz, kétszáz, száz illetve negyven korona (Kbtk. 16. §). A Budapest fővárosi rendőrségről szóló 1881:XXI. tc. 8. §-a alapján kiadott rendelet megszegése pedig száz koronáig terjedő pénzbüntetéssel büntethető.
Ezek között a keretek között helyezkednek el mind a Btk. és a Kbtk. „Második részében” meghatározott egyes bűncselekményekre kiszabható pénzbüntetések legkisebb és legmagasabb összegei, mind az 1920. év előtt alkotott egyes törvények büntető rendelkezéseiben megállapított pénzbüntetések is. Ugyanezekhez a keretekhez simulnak, mert ezeket a mértékeket és pénzünk háború előtti értékét tartották szem előtt azok a jogszabályok is, amelyek alapján egyes vétségeket a polgári bíróságok pénzbüntetéssel sújthatnak, nemkülönben azok a jogszabályok, amelyek az erdőrendészeti áthágásokra állapítanak meg pénzbüntetést vagy amelyek alapján rendbüntetésül vagy fegyelmi büntetésként pénzbüntetés vagy pénzbírság szabható ki.
Ezek az összegek pénzünk elértéktelenedése következtében sem az igazságos megtorlás, sem a megelőzés szempontjából eléggé hatályosaknak nem tekinthetők. Az általános indokolásban más érintett okból ezeknek az összegeknek a tízszeresükre felemelése mutatkozik szükségesnek és megfelelőnek.
Nem kívánt a javaslat kiterjeszkedni természetesen azokra a jogszabályokra, amelyek már számoltak pénzünk elértéktelenedésével, vagy amelyeknél az összeg kiszámítása oly tényezőktől van függővé téve, amelyekre a pénz értékének hanyatlása az említett szempontból nincs befolyással. Ide tartoznak elsősorban az 1920. évben és az azóta alkotott törvények (pl. 1920:III. és XV. törvénycikk) és az 1916:IV. tc. 6. §-ában és az ennek alapján kiadott rendeletekben megállapított pénzbüntetések.
Az 1920. évben s az azóta alkotott törvények ugyanis már módot nyujtanak magas összegű pénzbüntetés kiszabására s a kihágások tekintetében általános érvényű, fentebb érintett szűk keretet messze túlhaladja a háború esetére szóló kivételes hatalom alapján az 1916:IV. tc. 6. §-a értelmében kétezer koronáig kiszabható pénzbüntetés, amelynek felemelése a kivételes háborús jogrendezés fokozatos megszűnésének korában egyébként sem látszik indokoltnak.
Azok közé a jogszabályok közé, amelyek a pénzérték csökkenése ellenére is alkalmat nyujtanak a mai viszonyoknak megfelelő összegű pénzbüntetés vagy pénzbírság kiszabására, tartoznak ama rendelkezések, amelyek szerint az egyes esetben kiszabandó pénzbüntetés vagy pénzbírság százalékban vagy hányadban van kifejezve, vagy a kártól vagy a jogtalan nyereségtől függ, végül a jövedéki kihágásokra vonatkozó jogszabályok.
Az 5. és 6. §-okhoz
Az 5. § a Btk. 53. §-ának 1. és 2. bekezdése helyébe, a 6. § pedig a Kbtk. 22. §-ának 2. és 3. bekezdése helyébe új rendelkezések felvételét javasolja.
A pénzbüntetés összegének tízszeresre emelése következtében ugyanis nem maradhat meg a pénzbüntetés átváltoztatásának sem az a kulcsa, amelyet a Btk. 53. §-a, sem pedig az a kulcsa, amelyet a Kbtk. 22. §-a állapít meg. Hogy a helyes arány megmaradjon, tízszeresre kell emelni azt az összeget is, amely az átváltoztatásnál egy napi szabadságvesztésbüntetésnek felel meg. Ehhez képest a Btk. 53. §-ában említett legkisebb összeget két koronáról húsz koronára, a legnagyobb összeget pedig húsz koronáról kétszáz koronára kell felemelni. A Kbtk. 22. §-ánál lényegében hasonló a helyzet, azonban ennél a §-nál az átváltoztatási kulcsnak más módosítása is elkerülhetetlennek mutatkozik. Ebben a tekintetben a következőket kell kiemelni:
Az általános indokolás már rámutatott a Kbtk. 22. §-a ellen felhozható aggályokra; ha a pénzbüntetésnek e §-ban említett összegei egyéb módosítás nélkül a tízszeresükre emeltetnének, negyven koronát felül nem haladó pénzbüntetés helyett behajhatatlansága esetében tizenkét óránál hosszabb ideig tartó elzárást nem lehetne megállapítani, negyven koronától kétszáz koronáig pedig egy napi, azonfelül pedig minden kétszáz koronáig terjedő összeg helyett egy-egy napi elzárást kellene megállapítani. Ez továbbra is kizárná, hogy a bíró a Kbtk. területén figyelembe vehesse az átváltoztatásnál az elítélt vagyoni és kereseti viszonyait s általánosítva oly nagy összeg helyébe számítana egy-egy napi elzárást, amely még pénzünk tényleges elértéktelenedésével szemben is gyakran túlmagasnak mutatkoznék s a pénzbüntetés lefizetésétől való tartázkodásra vezetne.
Ehelyett a javaslat oly rendelkezés felvételét tartja szükségesnek, amely elő fogja mozdítani, hogy a pénzbüntetés lefizettessék, s módot ad a bírói mérlegelésre is.
A javaslat szerint tizenkét óránál hosszabb ideig tartó elzárást húsz koronát felül nem haladó pénzbüntetés esetében nem lehet megállapítani, húsz koronát meghaladó pénzbüntetés esetében pedig a Btk. 53. §-ával egybehangzóan módot kíván nyujtani a bírónak az egyéniesítésre; a javaslat törvénnyé válása esetében a Btk. s Kbtk. területén egyaránt húsz koronától kétszáz koronáig terjedő összeg helyett behajthatatlansága esetében egy-egy napi szabadságvesztésbüntetés lesz megállapítható.
A Btk. 53. §-át a javaslat nemcsak az átváltoztatási kulcs tekintetében módosítja, hanem egyuttal tágítja is azokat a határokat, ameddig a pénzbüntetés átváltoztatása esetében a szabadságvesztésbüntetés leghosszabb tartama terjedhet. A pénzbüntetés mértékének felemelése mellett is lehetséges, hogy a behajthatatlan pénzbüntetés átváltoztatása alacsony kulcs mellett történik és egy napi szabadságvesztésbüntetés kis összegű-pénzbüntetést helyettesít, ilyen esetre gondoskodni kell arról, hogy a pénzbüntetés - bizonyos határig - lehetőleg teljes egészében kerüljön átváltoztatásra. Természetes, hogy ez az elv nem érvényesülhet teljes következetességgel, mert nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a pénzbüntetés célja vagyoni hátrányt okozni az elítéltnek, s ez a cél nem valósulhat meg olyankor, ha a pénzbüntetést nem lehet behajtani. Ilyenkor csak arról lehet szó, hogy a pénzbüntetést az elítélten valóban végrehajtható olyan intézkedés pótolja, amely szintén valamely hátrányt jelent. Ez a feladata a behajthatatlan pénzbüntetést helyettesítő szabadságvesztésbüntetésnek, de az ily büntetés mértékének megállapításánál már nem ugyanazok a szempontok az irányadók, mint a pénzbüntetés összegének megszabásánál. Ezért nem is szükséges, hogy a pénzbüntetés, - bármily magas összegben van is megállapítva és bármily alacsony is esetleg az átváltoztatás kulcsa, - teljes összegében legyen átváltoztatható. Ebből az okból elkerülhetetlen, hogy bizonyos határon túl az átváltoztatásnál a pénzbüntetésnek egyrészét figyelmen kívül kell hagyni. Ez az elv jut érvényre a Btk. és a Kbtk. vonatkozó rendelkezéseiben (Btk. 53. és 102. § Kbtk. 23. és 30. §), valamint az 1916:IV. tc. 6. §-ában is, s ezért a javaslat megelégszik azzal, hogy bűntettek és vétségek esetében az átváltoztatásnál két, illetve egy év legyen az átváltoztatás felső határa.
A Btk. 53. §-ának ily irányú módosításánál a javaslat eltér a Btk. rendszerétől és az átváltoztatás felső határát nem aszerint határozza meg különbözőképen, hogy a pénzbüntetést főbüntetésként vagy mellékbüntetésként állapították-e meg hanem aszerint, hogy azt vétség vagy bűntett miatt szabták-e ki. Ebben a tekintetben követi a javaslat az újabb törvényekben (pl. 1920:XXXII. tc.) követett rendszert, amely szélesebb kereteket enged és így inkább biztosítja a pénzbüntetés kiszabásánál és átváltoztatásánál az egyes esetek sajátos körülményeinek értékelését.
A Kbtk. 22. §-a 2. és 3. bekezdésének a javaslat 2. §-ában tervezett módosítása szükségessé teszi, hogy megállapíttassék, meddig terjedhet a kihágásokra főbüntetésként kiszabott, úgyszintén a rendbüntetésként kirótt pénzbüntetésnek behajthatatlansága esetében helyébe lépő elzárásbüntetés. Az ily elzárásbüntetés leghosszabb tartamát ugyanis a Kbtk. csak közvetve állapította meg azáltal, hogy 16. §-ában meghatározta a különböző jogforrásokban alkotott kihágásokra megállapított pénzbüntetésnek legmagasabb összegét, 22. §-ának harmadik bekezdésében pedig kimondotta, hogy minden 20 koronáig terjedő összeg helyett egy-egy napi elzárást kell megállapítani.
Minthogy a javaslat 5. §-a a Kbtk. 22. §-ának most említett rendelkezése helyébe oly jogszabályt javasol, amelynél husz koronától kétszáz koronáig terjedő összeg helyett lehet egy-egy napi elzárásbüntetést megállapítani, a behajthatatlan pénzbüntetésnél helyébe lépő elzárásbüntetés legmagasabb időtartama egyéb rendelkezés nélkül határozatlanná válnék s attól függne, hogy a bíróság a pénzbüntetés legmagasabb összegére mily átváltoztatási kulcsot alkalmaz.
A jogegyenlőség szempontjából kifogásolható volna s a Btk. 53. §-ának ama rendelkezésével is ellentétben állana az ily határozatlanság, amely a konkrét esetben alkalmazott átváltoztatási kulcsra tekintet nélkül megszabja a behajthatatlan pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztésbüntetés leghosszabb tartamát.
A javaslatba hozott időtartamok arányban állanak azokkal a tartamokkal, amelyek a kihágások jogforrására tekintettel a Kbtk. közvetett kiszámítási módja alapján ezidőszerint is érvényesek.
Az e §-ban foglalt instrukciós jellegű jogszabály mind a Btk., mind a Kbtk. területére kiterjedőleg kötelezi a bíróságot, hogy úgy a pénzbüntetés összegének megállapításánál, mint ama mértéknek a megválasztásánál, amellyel megszabja, hogy a pénzbüntetés behajthatatlansága esetében mily összeg helyébe lépjen egy napi szabadságvesztésbüntetés, egyéniesítsen, vagyis vegye figyelembe az elítélt egyéniségét, vagyoni és kereseti viszonyait s arra törekedjék, hogy az elítéltet a pénzbüntetés lefizetésére indítsa.
A 9. § azokat a különböző törvényes rendelkezéseket helyezi hatályon kívül, amelyek a javaslat 5-8. §-aiban megállapított szabályokkal ellenkeznek.
Ez a § a mezőgazdaságról és mezőrendőrségről szóló 1894:XII. tc. 110. és 111. §-a helyébe új rendelkezéseket léptet. Az idézett §-oknak az a rendszere ugyanis, hogy a kárdíj és a hajtópénz összegét a törvény maga állapítja meg, nem bizonyult célszerűnek, mert az értékviszonyok hullámzásának kellő figyelembevételét nem engedi meg. Ezért a javaslat - a szükséges eltérésekkel - azt a bevált rendszert követi, amelyet az 1879:XXXI. tc. 85. §-a állapított meg s a kárdíjra és hajtópénzre vonatkozó árszabályzat megalkotást a közigazgatási bizottságra bízza.
Ez a § a pénz értékének javulása következtében szükségessé váló és az általános indokolásban már említett intézkedések megtételére hatalmazza fel a minisztériumot.
Ez a § a szokásos életbeléptető rendelkezésen kívül tüzetesen szabályozza, hogy a törvény életbelépését követő átmeneti időben milyen szabályokat kell alkalmazni. Az anyagi büntető jogi rendelkezések tekintetében természetszerűleg a Btk. 2. §-a irányadó, az eljárási rendelkezéseket illetően pedig a javaslat azt az általános elvet követi, hogy az új törvény eljárási rendelkezéseit az életbelépésekor folyamatban levő ügyekben is alkalmazni kell.
