1. A büntető igazságszolgáltatás mai állapotában a gyors és hatályos megtorlás követelményeinek kielégítő mértékben eleget tenni nem képes. Általános a panasz, hogy a büntető bíróságok túl vannak terhelve s emiatt a bűncselekmények megtorlása nem történhetik azzal a gyorsasággal, amely szükséges ahhoz, hogy a büntetés a bűncselekményt nyomon kövesse és így mind az elítéltre, mind másokra a megfelelő hatást kifejtse.
Annak a körülménynek, hogy a büntető bíróságok általában nagy hátralékokkal küzdenek, különböző okai vannak. A legközvetlenebb ok az, hogy a bíróságok működése a proletárdiktatura idején több mint négy hónapig teljesen szünetelt s ez idő alatt a függőben maradt korábbi bűnügyekhez nemcsak azok az újabb bűnügyek csatlakoztak, amelyek bizonyos mértékig rendes időkben is felmerültek volna, hanem ezenkívül nagy tömegét követték el oly bűncselekményeknek is, amelyek magának a proletárdiktaturának a megállapításával és fenntartásával közvetlenül kapcsolatosak. A törvények uralmának visszatérte után a büntető jogszolgáltatás legsürgősebb feladata a proletárdiktaturával kapcsolatos nagyszámú bűnügy elintézése lett, ami természetszerűleg a többi bűnügyek elintézésének menetére hátrányos befolyást gyakorolt. Már a bűnügyeknek így előálló tömege is elegendő lett volna ahhoz, hogy a büntető bíráskodás szerveit túlterhelje, holott a valóságban még más körülmények is közrejátszottak arra, hogy az elintézésre váró bűnügyek száma rendkívüli mértékben felszaporodjék. Köztudomású ugyanis, hogy az igazságszolgáltatás már az 1918. évi október hó 31. napját követő félév alatt is különböző zavarokkal küzdött s hogy ugyanekkor tömegesen követtek el súlyos bűncselekményeket, amelyek nagyrészét még máig sem lehetett elbírálni.
A büntető igazságszolgáltatás túlterhelésén az igazságügyi kormányzat már eddig is különböző adminisztratív intézkedésekkel igyekezett enyhíteni, gyökeres javulást azonban ezek az intézkedések nem hozhatnak. A rendelkezésre álló erők megfelelő elosztása és a súlyosabban megterhelt igazságügyi hatóságoknak kisegítő erőkkel megerősítése csak ahhoz elegendő, hogy a halaszthatatlanul sürgős feladatokat lehessen elvégezni, amelyek közé elsősorban a proletárdiktaturával kapcsolatos bűncselekmények miatt folyamatba tett bűnügyeknek az erre a célra alkotott gyorsított eljárás szabályai szerint való elintézése tartozik. A többi bűnügy elintézését azonban megfelelő törvényhozási intézkedések nélkül nem lehet remélni.
Szükségesnek tartom tehát olyan törvényhozási intézkedések javaslatba hozását, amelyek alkalmasak arra, hogy az elintézetlen bűnügyek nagy tömege gyors ütemben lebonyolíttassék a ezzel a büntető igazságszolgáltatás rendes menete helyreállíttassék, ami végeredményben a törvények uralmának megszilárdulását és a jogrend és jogbiztonság teljes helyreállítását is nagy mértékben fogja előmozdítani.
II. Azoknak az intézkedéseknek megválasztásánál, amelyeket az említett célra javaslatba hozok, két fő szempontot tartottam irányadónak. Az egyik szempont az volt, hogy a tervezett reformnak csupán a jelenlegi rendkívüli bajok orvoslásához szükséges eszközök megteremtésére kell szorítkoznia. A másik lényeges szempont az, hogy a tervezett intézkedések megválasztásánál tartózkodni kell minden olyan kísérletezéstől, amely a helyes ítélkezés biztosítékainak komolyabb csorbulását vonhatna maga után. Az e szempontok által vont korlátokon belül tehát a tervezett törvény, melynek hatálya nagyrészt csak ideiglenes lehet, nem állhat a fennállójognak messzemenő szerves átalakításában, csupán a fennálló jogszabályok egyes részleges módosításaiban és kiegészítéseiben. A létező bajok ugyanis oly sürgős orvoslásra szorulnak, hogy az erre a célra szükséges intézkedéseket tovább nem lehet halasztani, már pedig nagyszabású, gyökeres reform a törvényhozási anyagnak hosszas előkészítését, a felmerülő tudományos és gyakorlati kérdéseknek alapos és részletes megvitatását kívánná, ami kétségtelenül hosszú időt venne igénybe. Egyébiránt a tervezett részleges módosítások a bűnvádi eljárás gyökeres reformjának előkészítésére is alkalmasak lesznek, amennyiben módot fognak nyujtani egyes újítások gyakorlati kipróbálására.
III. Ami az eljárási szabályok egyszerűsítését illeti, véleményem szerint a bűnvádi perrendtartás szabályait célszerűen lehet módosítani oly irányban, hogy a bűnvádi eljárás érvényben lévő rendszerének lényeges érintése nélkül jelentékeny munkát lehessen megtakarítani. A bűnvádi per menetét kell kisebb jelentőségű, de tömegesen előforduló ügyekben egyszerűbbé, kevesebb szakból állóvá és ezzel gyorsabbá tenni. Ezen a téren a részemről tervezett intézkedések általában azok között a keretek között maradnak, amelyeket a bűnvádi perrendtartásnak immár húsz év óta tartó alkalmazása alapján a gyakorlati szakférfiak megjelöltek. Az e téren felhangzott panaszok főleg a bűnvádi per előkészítő részének szükségtelenül bonyolult voltát kifogásolták; mert ennek következtében a bűnvádi per felesleges késedelemmel kerül csak főtárgyalásra, vagyis abba a perszakba, amelyben az eljárás súlypontja nyugszik. Az előkészítő eljárás megrövidítése a nélkülözhető bírói cselekmények kiküszöbölésével a bíróság munkaterhét kétségtelenül csökkenteni fogja s az a körülmény, hogy a bűnügy előbb kerül főtárgyalásra, sem a bűnvádi per céljának, sem a terhelt jogos érdekeinek csorbulását nem vonhatja maga után, sőt a jelen körülmények között a terheltnek határozottan érdekében is áll.
A javaslatnak az előkészítő eljárás megrövidítését célzó rendelkezései, mind a nyomozás, mind a vizsgálat, mind pedig az úgynevezett közbenső - vádtanácsi - eljárás körére kiterjednek.
Arra a célra, hogy a bíróságok meglevő munkaereje gazdaságosabban legyen felhasználható, más szóval, hogy ugyanannyi bíró több ügyet tárgyalhasson le, az egyesbírói intézmény kiterjesztését találtam a legalkalmasabbnak, ellenben mellőztem mind a laikus bírák közreműködésének, mind a perorvoslati rendszer szerves reformjának javaslatbahozását.
Laikus bírák alkalmazása esetleg szintén alkalmas lehetne ugyan arra, hogy a szakképzett bíráknak a bíráskodásban való részvételét csökkentse, mert lehetővé tenné a társasbíróságoknak olyan megalakítását, hogy a bírói tanácsokban csak egy szakképzett bíró működnék két vagy több laikus bíróval együtt; ily reform azonban a bűnvádi eljárás rendszerének is a büntető bírósági szervezetnek nagymértékű-átalakítását követelné meg, ami a fentebb előadottakhoz képest ezidőszerint nem ajánlható és a laikus elem bevonásával s az ily bíróság megalakításával járó nehézségek miatt az eljárás gyorsaságát sem mozdítaná mindig elő. Megfelelőbbnek láttam tehát, ha a törvényhozás a laikus bírói intézmény kiterjesztése tekintetében egyelőre várakozó álláspontra helyezkedik mindaddig, amíg az árdrágító visszaélések ügyeiben ítélkező uzsorabíróságok működéséről oly tapasztalatok állnak rendelkezésre, amelyek alapján a laikus bíráknak büntető igazságszolgáltatásunkban való részvételéről alaposabb ítéletet lehet alkotni.
Ami a perorvoslati rendszer reformját illeti, ebben a tekintetben is abból a megfontolásból indultam ki, hogy ez az elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt nehéz és nagy körültekintést igénylő kérdés sem alkalmas arra, hogy ideiglenesnek tervezett és a létező bajok sürgős orvoslására hivatott részleges törvényalkotás keretében kerüljön megoldásra. Véleményem szerint a perorvoslat gyökeres reformját (a kétfokú perorvoslat kiküszöbölését és egyfokú perorvoslattal helyettesítését, a perorvoslatnak a jogkérdésre korlátozását stb.) nem szabad összekapcsolni oly intézkedéssel, amely a büntettek egyes eseteiben az egyesbírói intézménynek enged ideiglenesen teret. Az egyesbíróság rendszerének kivételes kiterjesztését kellő korlátok között nem tartom ugyan aggályosnak, de nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy a társasbíróságnak egyesbírósággal helyettesítése elvileg mégis helyes ítélkezés garanciáinak - habár megengedhető - kevesbítését jelenti, s ezért a helyes ítélkezés meglevő minden egyéb biztosítékának érvényesülését teljes mértékben meg kívánom óvni. Ehhez képest a tervezett egyesbírói eljárás keretében nemcsak a törvényszéki főtárgyalásra vonatkozó szabályoknak, hanem a perorvoslati rendszernek érintetlen fentartását is elengedhetetlennek tartom s a perorvoslati jognak az egyesbíráskodás kiterjesztésével egyidejű korlátozását, mint fölöttébb aggályosat mellőzni kívánom.
Az egyesbíróság intézményének a törvényszéki eljárás keretébe illesztésénél is az a szempont vezérelt, hogy ez a reform sem lehet gyökeres, s nem is kíván végleges állásfoglalás lenni abban az irányban, hogy a társasbíróság intézményét a bűnügyek elsőfokú elintézéséből teljesen ki lehet-e küszöbölni vagy sem. Csak az egyesbíráskodás terén szerzendő tapasztalatoknak lehet ebben a tekintetben meggyőző erejük. Ezért arra törekedtem, hogy az egyesbíróság intézménye elvileg szűk körben és csakis oly bűncselekményeknél érvényesüljön, amelyeknél a társasbíráskodás mellőzése a legkevésbbé aggályos. Szükségesnek láttam tehát a törvényszék hatáskörébe tartozó bűncselekmények közül azoknak a gondos kiválogatását, amelyek leginkább alkalmasak arra, hogy azokban az ítéletet egyesbíró hozza meg. Ezenkívül kerülendőnek tartottam bármely olyan garanciális intézkedés meggyengítését, amely a bűnügyek alapos elbírálásának biztosítékául tekinthető. Ehhez képest figyelmen kívül hagytam az egyesbírósági intézmény kiterjesztésének azt a módját, amely szerint a járásbíróság hatáskörébe lehetne utalni egyes olyan bűncselekményeket, amelyek ezidőszerint a törvényszék hatáskörébe tartoznak. A járásbírósági hatáskörbe utalás az előkészítő eljárás mellőzését és a királyi ügyészség közreműködésének hiányát vonná maga után, ami a célon túllőne és az ügyek jelentékeny részében súlyos hátrányokkal járhatna.
A büntetőtörvényekben és egyes más törvényekben egyes bűncselekmények minősítésének és ezzel kapcsolatosan a kir. törvényszék hatáskörének alapjául megállapított értékhatárok felemelése, amelyet külön törvényjavaslatban indítványozok, szintén hozzá fog járulni a kir. törvényszékek munkaterhének csökkentéséhez. Ez az intézkedés bizonyos mértékig a járásbíróságok munkaterhét emelni fogja ugyan, de ez a körülmény sem jelenti a járásbíróságok hatáskörének kiterjesztését, hanem az csupán a megváltozott értékviszonyok figyelembevételének indokolt folyománya.
Az 1. § a javaslatba hozott egyszerűsítések ideiglenes jellegét hangsúlyozza.
Ez a § határozza meg az egyesbíróság hatáskörét. Ennek meghatározásánál főleg az a szempont vezetett, hogy egyesbírósági elintézésre lehetőleg gyakrabban előforduló és a törvényszékek munkaterhének nagyrészét okozó olyan bűncselekményeket kell kiválasztani, amelyeknek tényálladéka rendszerint elég egyszerű s amelyeknek jogi megítélése mind a bűnösség, mind a büntetés kimérésének kérdésében megnyugvással bízható egyesbíróra. Emellett lényegesnek tartottam azt a szempontot is, hogy a bűncselekmények büntetése ne legyen nagyon magas, hogy az egyesbíró kezébe túlságosan, nagy, büntetőhatalom ne kerüljön, ami annak folytán, hogy a kiszabandó büntetés megfontolása az egyesbírónál nem történhetik olyan körültekintéssel, mint társasbíróságnál, legalább is egyes esetekben aggályos lehetne.
Esetleges surlódásoknak és az eljárást elhúzó fölösleges perorvoslatoknak meggátlása végett célszerűnek mutatkozott kimondanom, hogy a törvényszék tanácsának az a döntése, mely szerint az ügy a törvényszéknek egyesbírósága vagy tanácsa elé tartozik, az egyesbíróra nézve kötelező, s az ily döntés külön perorvoslattal meg nem támadható.
A § 3. bekezdésében kimondott szabály a Bp. 22. §-ában foglalt elvnek felel meg.
E §-nak az a rendelkezése, hogy abban az esetben, ha a felsőbíróság új eljárást rendel, azt egyesbíró által letárgyalt ügyben is a törvényszék tanácsára bízhatja, azért szükséges, mert adott esetben a felsőbíróság abban a meggyőződésben lehet, hogy az illető ügy egyesbírói eljárásra nem alkalmas és felsőfokú döntés megnyugvással csak társasbíróságnak elsőfokú eljárására alapítható.
A 4. § 2. bekezdése a javaslatnak arra az elvi álláspontjára utal, mely szerint az újrafelvételi eljárás érintetlenül marad.
A nyomozást illetően számos panasz merült fel amiatt, hogy a bűnvádi perrendtartás nem eléggé biztosítja annak az elvnek megvalósulását, hogy a vádló tájékoztatására szolgáló nyomozásnak irányítója a királyi ügyészség. Azt az eszközt, amely erre a célra a legszükségesebb volna, vagyis azt, hogy a királyi ügyészség maga is végezhessen nyomozó tevékenységet, a bűnvádi eljárás nem adja meg a közvádlónak, holott fontos ügyekben kivételesen felmerülhet s szüksége annak, hogy a királyi ügyészség közvetlen eljárásával szerezze meg azt a tájékozódást, amely nélkül a vádemelés kérdésében megnyugvással határozni nem tud. Azok a tapasztalatok, amelyek a gyorsított bűnvádi eljárás szabályainak alkalmazása során felmerültek, az említett felfogást megerősítették, az ügyészi kar részéről a gyorsított bűnvádi eljárás vonatkozó szabályainak a bűnvádi eljárás körében általánosítását szükségesnek jelezték és javasolták, másrészről pedig a királyi ügyészség közvetlen nyomozó tevékenysége ellen komoly panasz nem merült fel. A javaslat tehát elsősorban a bűnvádi perrendtartásnak ezt a hiányát kívánja pótolni.
A kir. ügyészség közvetlen nyomozó tevékenységének a javaslat csak azt a korlátot szabja, hogy postai küldemény lefoglalását csak bírói szerv rendelheti el s evégből fenntartja a Bp. 178. §-ának ily értelmű rendelkezéseit, mert azt a postai szállításhoz fűződő bizalom fenntartása megköveteli.
A kir. ügyészség nyomozó tevékenységének ellenőrzését - a Bp. 52., 62., 63. és 98. §-ának mintájára - célszerűnek mutatkozott a bíróságra bízni.
A kir. ügyészség közvetlen nyomozó tevékenysége azonban magában nem volna elegendő a nyomozó eljárás egyszerűsítésére és gyorsítására. A kir. ügyészségnek ily tevékenysége egyéb feladatai mellett csak kivételes lehet, mert a kir. ügyészség személyzetének oly mértékű szaporítása, amely mellett minden nyomozást a kir. ügyészségek tagjai teljesíthetnének, leküzdhetetlen pénzügyi nehézségekbe ütköznék, de nem is volna szükséges. A nyomozás nagy részét a rendőri hatóságok és közegek kifogástalanul elvégezhetik s a rendőri szervek közreműködését a nyomozásban, különösen kezdő szakában nem is lehet nélkülözni. Ezen a téren csupán arra van szükség, hogy a kir. ügyészség irányító jogköre minél teljesebb mértékben érvényesüljön, ezt pedig csak a kir. ügyészségnek és a nyomozó szerveknek az elhelyezés szempontjából is szorosabb kapcsolatba hozása teszi lehetővé. Mihelyt ily módon fokozódik a kir. ügyészségnek közvetlen befolyása a nyomozások foganatosítására, megnyílik a lehetősége annak is, hogy a kir. ügyészség kellő időben érvényesíthesse azokat a szempontokat, amelyeket adott esetben a vád emelésénél irányadóknak tart, s ily módon el lehet kerülni a nyomozásoknak ezidőszerint igen gyakori kiegészítését, ami az előkészítő eljárás elhúzódását elkerülhetetlenül maga után szokta vonni. Hogy a javaslat e rendelkezése gyakorlatilag teljes mértékben és akadálytalanul érvényesülhessen, annak a rendőrség államosítása óta immár komoly akadálya nincsen.
A harmadik intézkedés, amelylyel a javaslat a nyomozások menetét gyorsítani törekszik, a nyomozás szabályainak egyszerűsítése és a nem okvetlenül szükséges alakiságok kiküszöbölése. A javaslatnak ily irányú rendelkezései lényegileg a gyorsított bűnvádi eljárás vonatkozó elveit viszik át a szükséges korlátozásokkal a bűnvádi eljárás egészére. Ezek az elvek a gyakorlatban általában beváltak.
Annak külön kimondása, hogy a kir. ügyészség egyes nyomozó cselekmények teljesítése végett bármely kir. törvényszéke vizsgálóbíróját megkeresheti, azért mutatkozott célszerűnek, mert a bűnvádi perrendtartás ezt az elvet csak a kir. járásbíróságokra állapítja meg kifejezetten.
A javaslatnak az a rendelkezése, amely a kir. ügyészségek s a kir. bíróságok munkaerejének gazdaságosabb kihasználásán fölül - bizonyos szűkebb határok közt - az opportunitás elvének enged teret, elsősorban azzal a ténnyel számol, hogy a büntető igazságszolgáltatásnak az általános részben vázolt túlterhelése következtében régebben elkövetett sok oly bűncselekmény miatt van eljárás folyamatban, amelyek lefolytatását ma már a közérdek meg nem követeli. Ezekre a régi ügyekre nézve az eltérést a bűnvádi perrendtartásnak a legalitás elvén felépülő rendszerétől ezidőszerint nélkülözhetetlennek tartom. Enélkül a rendelkezés nélkül a javaslatnak egyéb rendelkezései a kir. ügyészségek helyzetét csak igen kis mértékben javítanák. Azt az előnyt ugyanis, amely közvetlenül a kir. ügyészség munkájának csökkentéséből származnék, erősen ellensúlyozna az a hátrány, hogy a kir. ügyészségek az egyesbírósági intézmény beillesztése folytán nagyobb számú főtárgyaláson volnának kénytelenek a vádat képviselni, mint eddig. Módot kell adnunk a kir. ügyészségnek arra, hogy az eddigi törvényes okokon felül mellőzhesse a vádemelést olyankor is, amikor azt a közérdek nem okvetlenül kívánja; csak ily módon látszik elérhetőnek, hogy az oly régi ügyek tömegétől, amelyek a közérdeket számbavehetően nem sértik, a büntető igazságszolgáltatás szervei körülményesebb eljárás nélkül megszabaduljanak és munkaerejüket a jelentős bűnügyek gyors elintézésére fordíthassák.
Azok a bűncselekmények, amelyeknek eseteiben az opportunitás elve érvényre juthat, azonosak az egyesbírói elintézésre utalt bűncselekményekkel.
Arra nézve, hogy valamely bűncselekmény a közérdeket mikor érinti számbavehetően, általános elv fel nem állítható, hanem az eset körülményeihez képest lehet csak megállapítani, vajjon a megtorlás elmaradása milyen hatást gyakorolna a társadalom érdekeire és a közfelfogásra.
Annak biztosítása végett, hogy az opportunitás elvének alkalmazása a legnagyobb körültekintéssel, a lényeges szempontok minden irányú mérlegelésével és a közérdeknek teljes megóvásával történjék, a kir. ügyészség ily alapon csak a kir. főügyész hozzájárulásával hozhat határozatot.
A javaslat a kötelező vizsgálat eseteit kevesbíteni törekszik s ezzel lehetővé kívánja tenni, hogy olyan bűnügyben, amely sem a tényállásnak, sem a jogkérdésnek bonyolultságánál fogva, sem pedig a kiszabadható büntetés súlyánál fogva nem teszi kivánatossá azt, hogy a főtárgyalás-előkészítése körülményes bírói eljárással történjék, ezt a bírói eljárást - a vizsgálatot, - ne kelljen csupán azért teljesíteni, mert a törvény a vizsgálat mellőzését nem engedi meg. A kötelező vizsgálat elvileg csak az esküdtbíróság hatáskörébe utalt bűncselekmények (1897:XXXIV. tc. 15. §) miatt folyamatba tett ügyekben marad fenn.
Ennek az elvnek a kimondására azért van szükség, mert a javaslat, rendszere szerint az érvényben levő törvényeknek azok a rendelkezései, amelyek a javaslatban módosítva vannak, az esküdtbíróság hatáskörébe utalt ügyekben érintetlenül maradnak. A javaslat céljára és ideiglenesnek tervezett hatályára tekintettel célszerűnek mutatkozott az esküdtbíróság eljárását a maga egészében érintetlenül hagyni, különösen azért is, mert az esküdtbíróság hatáskörébe általában a legsúlyosabb megítélés alá eső bűncselekmények tartoznak, és ily ügyekben a helyes és megnyugtató ítélkezésnek a legalaposabb előkészítés is fontos biztosítéka.
Önként érthető, hogy a javaslatnak azok a rendelkezései, amelyeknek értelmében az esküdtbíróság hatáskörébe tartozó bűncselekmények eseteiben az, eddigi előkészítő eljárás érintetlenül marad, arra az esetre is érvényesek, ha az esküdtbíróságok működése fel van függesztve.
A vizsgálatnak az esküdtbíróság hatáskörébe tartozó ügyekben kötelezővé tétele azonban nem feltétlen, tehát a vizsgálat a javaslatban foglalt kivételek esetekben mellőzhető, még akkor is, ha az eljárás tárgya halállal vagy életfogytig tartó fegyházzal büntetendő bűntett (Bp. 103. § 1. bek.). Ily súlyos bűncselekmények esetében nem szükséges mindig a vizsgálat, ha a terheltet tettenérték, vagy ha a terhelt az eljárás adataival teljes összhangban álló beismerést tett.
Azokat az eseteket, amelyekben a vizsgálat kötelező, habár az eljárás tárgyául szolgáló bűncselekmény nem tartozik az esküdtbíróság hatáskörébe, vagy ha ily hatáskörbe tartozik ugyan, de tettenérés forog fenn, vagy a terhelt teljes beismerésben van, a javaslat lényegileg úgy állapítja meg, mint a Bp. 103. §-a, azzal az inkább csak alaki eltéréssel, hogy a Bp. 103. §-ának 3. c) és d) pontjában felsorolt azokat az eseteket, amelyekben a vizsgálat kötelező volta lényegileg a bíróság belátásától függ, a javaslat a 7. § 2. c) pontjában foglalja össze.
A munkateher csökkentését célozza a javaslatnak ez a rendelkezése is, amely lényegében a közvetlen idézés intézményének további kiépítéséül tekinthető.
Minthogy a jelen §-ban szabályozott közvetlen tárgyalás rendszerében megtörténhetik, hogy a kir. ügyészség a terheltet nem állíthatja nyomban a kir. törvényszék elé, ilyenkor az ügy gyors elintézéséhez fűződő érdek mellőzhetetlenné teszi, hogy a terhelt a tárgyalásig a kir. ügyész rendelkezése alatt maradjon. Ezért a javaslat egyrészről megengedi azt, hogy az ily tettenkapott előzetes letartóztatásba helyeztessék, másrészről azonban az ily letartóztatás idejét igen kis mértékre, három napra korlátozza.
E § rendelkezésének az a célja, hogy a kir. ügyészség az egyszerű ügyekben a nem okvetlenül szükséges írásbeli munkától megkíméltessék.
A vádirat ellen tehető kifogás rendszere a gyakorlatban nem vezetett arra az eredményre, amely arányban állna azzal a munkateherrel, amely azért hárul a törvényszékekre, mert a törvényszék hatáskörébe tartozó minden bűnügyben a vádirat kifogással támadható meg. A vádtanácsok a kifogásoknak általában ritkán adnak helyet, úgy hogy az a viszonylag kevésszámú főtárgyalás, amely a vádirat elutasítása folytán mellőzhetővé vált, nem tekinthető kárpótlásnak azért a munkáért, amelyet a bíróságok az eredményre nem vezetett kifogások folytán kénytelenek végezni egyrészt a kifogások elutasításával, másrészt azokkal a kezelési természetű tennivalókkal, amelyek minden ügyben a kifogási határidő nyilvántartásával és e határidő eredménytelen letelte után az iratoknak a törvényszék tanácsához való áttételével járnak.
A javaslat ezeknek a megfontolásoknak figyelembevételével a vádirat ellen tehető kifogást lényegesen korlátozza a kizárólag azokra a bűncselekményekre szorítja, amelyek a kir. törvényszék mint egyes bíróság hatáskörébe nem tartoznak. A kifogás teljes kiküszöbölése azzal a céllal, amelyet a javaslat a fentiek szerint maga elé tűzött, alig volna összeegyeztethető. Arra, hogy az ily ügyeket főtárgyalásra bocsátás előtt a bíróság megvizsgálhassa és adott esetben a kétségtelenül alaptalanul vádolt terheltet a bíróság elé állástól mentesíthesse, a javaslat módot nyujt azzal a rendelkezésével, amely szerint a főtárgyalás kitűzése előtt az egyesbíró mindazokat az intézkedéseket megteheti, amelyeket az érintett célból a Bp. értelmében a vádtanács megtehetett volna; így az eljárást indokolt esetekben megszüntetheti, a bizonyítás kiegészítését elrendelheti s az eljárást fel is függesztheti.
E § az egyesbíró eljárására vonatkozóan szükséges rendelkezéseket tartalmazza, a Bp. egyes rendelkezéseire utalással.
Minthogy a Bp. szabályai egyes cselekményekre a főtárgyalás elnökét, egyesekre a főtárgyalási tanácsot, egyesekre pedig a tanács tagjait jogosítják fel, szükséges volt kimondani, hogy mind e cselekményeket az egyesbíró elé utalt ügyekben az egyesbíró végzi. Tekintettel továbbá arra, hogy a Bp. a járásbíróság előtti eljárásban az egyesbíróság intézményét ismeri, s a járásbíróság előtti eljárást XXIX. fejezetében külön szabályozza, világosság kedveért rendelkezést kellett felvenni a tekintetben, hogy a kir. törvényszéknél mint egyesbíróságnál megtartott főtárgyalásra a Bp.-nak nem a járásbíróság tárgyalására, hanem a törvényszék főtárgyalására vonatkozó XVIII. fejezetében foglalt rendelkezéseket kell megfelelően alkalmazni.
A Bp. 291. §-a értelmében csak az igazságügyminiszter adhat engedélyt arra, hogy a főtárgyalást az elsőfokú bíróság székhelyén kívül távolabb eső helyen tarthassák meg.
Indokoltnak látszik, hogy e kérdésben a döntés, a rendkívüli viszonyokra tekintettel, a bíróságra bizassék. A tömegmozgalmakkal kapcsolatban elkövetett bűncselekmények miatt ugyanis sok oly bűnügy van folyamatban, amelyekben a főtárgyaláson egyes falvak lakosainak nagy részét kell tanuként kihallgatni, s ezeknek a törvényszék székhelyére, az esetleg több napig eltartó főtárgyalásra beidézése, - a mai közlekedési viszonyokra is figyelemmel, - mind a bűnügyi átalányból előlegezendő költségek, mind a beidézettek idővesztesége szempontjából igen terhes volna.
A javaslatnak abból a törekvéséből, hogy a büntető igazságszolgáltatás bajai sürgősen orvosoltassanak, szükségszerűleg folyik a javaslatnak az az álláspontja, hogy intézkedéseit azokban a bűnügyekben is alkalmazni kell, amelyek már folyamatban vannak. Ebben a tekintetben a javaslat átmeneti rendelkezéseinek megalkotásánál a gyakorlati keresztülvihetőség szempontjából volt az egyedüli korlát.
