A munkásbiztosítási bíráskodásnak jelenlegi állása elodázhatatlanul szükségessé teszi, hogy azt a törvényhozás haladéktalanul rendezze és pedig akként, hogy az a munkásbiztosítás reformjára vonatkozó egyéb törvényhozási feladatok köréből kiemelve, már most törvénynyel megoldassék.
Amig ugyanis a munkásbiztosítás egyéb reformkérdései az érdekeltséggel való további megbeszélést feltételeznek és így törvényjavaslat alakjában csak némi időhaladék igénybevételével valósíthatók meg, addig a bíráskodás közel másfél évtizedes gyakorlati tapasztalatok alapján a megoldásra teljesen megérett és annak reformja minden jogos feltevés szerint közmegnyugvásra eszközölhető. A kiemelkedő sürgősséget pedig megokolja az a tarthatatlan helyzet, amelybe ez a biráskodás a változó politikai viszonyok következtében jutott, amelyek azt épen legérzékenyebb pontján, t. i. a biztosítottak segélyezési és kártalanítási igényeinek megítélésére vonatkozó hatáskörében, az Állami Munkásbiztosítási Hivatal bírói joghatóságának megszűntével, teljesen megbénították, illetőleg holtpontra juttatták.
Az előrebocsátott helyzet megvilágosítása céljából reá kell mutatni arra, hogy az 1907:XIX. tc. a biztosítottak segélyezési és kártalanítási pereinek felső fokon való megbirálását az Állami Munkásbiztosítási Hivatalra ruházta. Ennek a hivatalnak, amely első sorban közigazgatási feladatok ellátására létesült, közigazgatási hatásköre az utóbb törvényerőre emelkedett egyik kormányrendelettel megszűnvén, később bírói hatáskörét is megszűntette az 1919. évi szeptember hó 30. napján kelt 5.400/1919. M. E. számú kormányrendelet, amely az Állami Munkásbiztosítási Hivatal helyett Munkásbiztosítási Felsőbíróság szervezését rendelte el, amannál szélesebb és pedig a munkásbiztosítási vitás ügyeknek összességére kiterjedő hatáskörrel. Az 5.400/1919. M. E. számú kormányrendelet 1919. évi december hó 1. napján hatályba lépett ugyan, azonban a Munkásbiztosítási Felsőbíróság megszervezése mind e mai napig meg nem történt, jórészt azoknak az aggályoknak következtében, amelyek bíróságnak rendelet alapján való szervezésével szembehelyezkedtek, annak dacára, hogy az 1920. évi I. tc. 10. §-a a szóban lévő kormányrendeletet a törvényhozás intézkedéséig jogszerűnek nyilvánította.
Ezek az ellenmondások váltották ki azt az eredményt, hogy egyfelől az Állami Munkásbiztosítási Hivatal törvényben gyökerező bírói hatásköre megszűntnek volt tekintendő, másfelől pedig a helyébe lépő Munkásbiztosítási Felsőbíróság megszerzése mindeddig tényleg elmaradt és így a biztosítottak, betegek, baleseti sérültek, özvegyek és árvák segélyezési és kártalanítási igényeikben vélt sérelmeiket jogerős bírói orvosláshoz juttatni immár másfél év óta nem tudják. Ez a körülmény magában véve minden további okfejtés mellőzésével kétségtelenné teszi annak az álláspontnak helyességét, hogy a munkásbiztosítási bíráskodás ügyének törvényhozási legsürgősebb rendezése valódi közszükségletnek felel meg.
Ami a reform érdemét illeti, e javaslat ugyanazon a nyomon halad, amelyet az 1907:XIX. tc. módosítását célzó 5400/1919. M. E. sz. kormányrendelet és a hivatali elődöm által benyujtott és általam egyéb okokból visszavont törvényjavaslat is követett.
Az 1907:XIX. tc. a munkásbiztosítási ügyekben nem létesített egységes fórumot és egységes perutat, hanem az ügyek többféleségéhez képest több fórumot és különböző perutakat állított fel. Ennek a rendezésnek hátrányos következményei a gyakorlatban csakhamar jelentkeztek és mind nyomatékosabbá tették azt a törekvést, amely a hatáskörök és eljárások sokféleségének megszüntetése és ezek egységes megszerezését tűzte ki a törvény módosításának egyik céljául. Bővebb megvilágításra nem szorul ugyanis, hogy a jogegységnek mily hátránya keletkezhetett és keletkezett is abból, hogy a munkásbiztosítás kérdései más és más természetű per keretében más és más, joghatóságoknál nyertek eldöntést. Igy példaként említhető a biztosítási kötelezettség kérdése, amelyben ítélkezik a Munkásbiztosítási Választott Bíróság és felsőfokon az állami Munkásbiztosítási Hivatal, amidőn a biztosítási kötelezettség alapján segélyezési vagy kártalanítási igényt érvényesítenek. Ugyanebben a kérdésben ítélkezik az I. fokú iparhatóság és ennek határozata ellen irányuló jogorvoslat esetében a rendes bíróság, ha a pénztár a betegségi biztosítási kötelezettség alapján járulékot, vagy a balesetbiztosítási kötelezettség alapján díjat követel a munkaadótól, vagy ha a kifizetett betegségi biztosítási segélyek megtérítését követeli tőle. A biztosítási kötelezettség kérdése az iparhatósági hatóság közbeiktatása nélkül közvetlenül rendes bíróság előtt nyert eldöntést, ha a pénztár a kifizetett baleseti kártalanítások megtérítését követeli a munkaadótól vagy felelős megbizottjától. Ugyanezt a kérdést azonban a közigazgatósági hatóságok fokozatain keresztül a Közigazgatási Bíróság dönti el akkor, amidőn valamely közkórház ápolási költségek megtérítését követeli a pénztártól. Ugyanez a kérdés elbirálás tárgya a rendőri büntető bíróságok előtt is, amidőn a bejelentés körül mulasztást elkövető munkaadó ellen kihágási eljárás folyik. Mindezekhez járul még az Állami Munkásbiztosítási Hivatal hatásköre a balesetbiztosítási kötelezettség eldöntésének kérdésében, amidőn az üzemek besorozása és a balesetbiztosítási járulékok kirovása tárgyában határoz.
E hatásköri zűrzavar megszüntetése elsőrendű követelménye a jogegység biztosításának. A hatáskörök egybevonása ezenfelül azt a jogpolitikai célt is szolgálja, hogy a munkásbiztosítás minden terén kellő gyakorlati jártasságot szerzett és minden vonatkozásban kellő áttekintéssel rendelkező bírák az ügyeket nagyobb szakképzettséggel, másfelől pedig könnyebben és gyorsabban tudják elintézni.
A munkásbiztosítási egységes bíróság létesítésére, oly megoldást kellett keresni, amely lehetőleg kerüli külön bírói szervezet felállítását és amely módot ad arra, hogy a jogegység a rendes bíróság körében, jórészt ügyviteli és eljárási szabályok útján nyerjen megvalósítást. Lényegben csak a felső bírói szerv felállítása mutatkozik szükségesnek, mert ilyennek létesítése elkerülhetetlen, hacsak az irányító felső bírói hatáskört valamely, már meglevő felsőbíróságra reáruházni nem kívánjuk. Ebből a szempontból megfontolásra kerülhet, vajjon nem volna-e a felsőbírósági jogkör a m. kir. Kuriára vagy a magyar kir. Közigazgatási Bíróságra vagy esetleg a Budapesti Kir. Itélőtáblára ruházható. E megoldásoknak bármelyike egyik-másik irányban elvi szempontból elfogadható lehet, gyakorlati tekintetben azonban közelebbi megfontolás esetén egyik sem állja meg helyét. A munkásbiztosítási perek jelentékeny részének magánjogi vonatkozásainál fogva ugyanis a Közigazgatási Bíróság ily feladatok megoldására alkalmasnak nem látszik és pedig annál kevésbbé, mert a Közigazgatási Bíróságnak a sajátlagos hivatásánál fogva hozzáutalt ügyek jelentékeny szaporodása következtében már is lehető tehermentesítése szolgál megfontolás tárgyául. E mellett a munkásbiztosítási bíráskodásban bizonyos ügyekben mellőzhetlen ülnöki közreműködés, úgyszintén műszaki szakértők közreműködése is nehezen megoldható kérdéssé teszi ezeknek az ügyeknek a Közigazgatási Bíróság hatáskörébe való beillesztését. Az utóbbi szempontok szólnak az ellen is, hogy a munkásbiztosítási felsőbíráskodás a m. kir. Kúriára ruháztassék. Végül a Budapesti Kir, itélőtábla nem alkalmas ennek a feladatnak átvételére azért, mert az utóbbi évek perjogi reformjai ennek az eredetileg másodfokú bíróságnak legfelsőbb bírósági hatáskörét mindjobban kiterjesztették és végre odavezettek, hogy ez a bíróság a sajátlagos hatáskörébe tartozó polgári peres és büntető ügyeink ellátása alatt roskadozik.
Ha mindezekkel szemben figyelembe vesszük, hogy a munkásbiztosítási perek jelentékeny része olyan, amely tárgyának természeténél fogva halasztást nem tűrő, sürgős lebonyolítást igényel, ha figyelembe vesszük továbbá, hogy a jogigények jelentékeny része magánjogi és közjogi vegyes tartalommal jelentkezik, amely, sajátlagos megbírálást igényel, úgy kétségtelenül leghelyesebb megoldás az, ha a biztosítási ügy körben a felebbviteli bíráskodást a rendes bíróság körébe beilleszkedő, de mégis külön ügybíróság látja el, amely tagjainak rendes bírói hivatásánál, szakképzettségénél és ebben az ügykörben való állandó foglalkoztatásánál fogva teljes biztosítékot nyujt abban az irányban, hogy a joggyakorlatot bölcs mérlegeléssel megépített biztos mederbe terelheti.
Az állami berendezkedés lehető egyszerűsítése, amely hazánk mai viszonyai között parancsoló követelmény, ennek a megoldásnak nem szól ellene. Lényegileg ugyanis nem új bírói szervezet létesítéséről, hanem csak arról van szó, hogy az Állami Munkásbiztosítási Hivatal, amely közigazgatási hatásköre mellett bizonyos szűkebb körű felsőbírósági joghatóságot is gyakorolt, a továbbiakban közigazgatási hatáskörének megszüntetése mellett, az eddiginél szélesebb körű bírói joghatósággal, mint felsőbíróság maradjon fenn.
E helyütt kell rámutatni arra, hogy a bírói és közigazgatási hatásköröknek a munkásbiztosítási téren való szétválasztása ennek a szervezésnek szükségszerű és üdvös következménye, amely megfelel állami életünk, alkotmányunk egyébkénti berendezkedésének is. Ilyképen a biráskodás pártatlan és független szakbíróság hatáskörébe jut, míg a pénztárak felügyelete és irányítása megmarad a politikai felelősséggel eljáró kormányhatalom ügykörében.
A javaslat a biztosítási bíróság elé tartozó és az illető helyeken felsorolt ügyek (8-14. §) elintézéséből kikapcsolja az 1907:XIX. törvénycikkkel oda beállított iparhatóságokat, közigazgatási és rendőri hatóságokat, úgyszintén a kerületi munkásbiztosító pénztárak mellett szervezett munkásbiztosítási választott bíróságokat és mindezekben az ügyekben az I. fokú bíróság jogkörével a kir. Törvényszékeket ruházza, fel és pedig a kerületi munkásbiztosító pénztárak székhelyére illetékes kir. törvényszékeket. Minden ilyen törvényszék biztosítási bírósági joghatósága az illető kerületi munkásbiztosító pénztár területére terjed ki. Ez alól a szabály alól azonban a javaslat néhány indokolt kivételt tesz. Az egyik a bányatárspénztárakra és ezek tagjaira vonatkozik, akiknek biztosítási ügyeiben biztosítási bíróságként a társpénztár székhelyére illetékes kir. törvényszék jár el. További kivételre nyujt alkalmat az 1. § utolsó bekezdése, amely módot ad arra, hogy egyes kir. járásbíróságok biztosítási bíróság jogkörével felruháztassanak.
A javaslat az 5.400/1919. M. E. számú kormányrendeletben, úgyszintén a hivatali elődöm által benyujtott, de általam visszavont javaslatban elfoglalt állásponttal szemben a kir. járásbíróságok helyett elvben azért ruházza fel a kir. törvényszékeket a biztosítási bírósági joghatósággal, mert súlyt helyez arra, hogy biztosítási bíróságok csak oly számban létesüljenek, hogy várható ügyforgalmuk nagysága a bíróság létesítését megokolttá tegye. Figyelemmel arra, hogy az újabb perjogi reformok következtében a kir. törvényszékek rendes bírói ügykörüknek jelentékeny részében is egyes bíróságokként járnak el, az eljárás egyszerűsítése szempontjából sincs akadálya, illetőleg hátránya annak, hogy az itt szóban lévő jogkör általánosságban nem a kir. járásbíróságokra, hanem a kir. törvényszékekre ruháztassék. Az 1. § utolsó bekezdésének rendelkezése pedig módot ad arra, hogy indokolt esetekben, amidőn a várható ügyforgalom vagy a törvényszéki székhelynek a pénztárétól való távolsága ezt, megokolja, a kir. járásbíróság ruháztassék fel valamely pénztár területén a biztosítási bíróság joghatóságával.
Az 1. §-ban foglaltaknál is nagyobb horderejű elvi szempontból az a kivétel, amelyet a 2. § a külön biztosítási bíróságnak Budapesten való felállításával, úgyszintén szükség esetében az érdekelt miniszterek közös egyetértésével más helyeken is ily módon engedélyez. Ez a rendelkezés számot vet azzal, hogy a nagy ipari gócpontok a biztosítási bíróság számára olyan ügyforgalmat teremthetnek, amely a rendes bíróság keretében ugyan, de mégis külön bíróságnak létesítését indokolja. Budapestre vonatkozólag ez a szükséglet a gyakorlati tapasztalattal megerősített ténynek tekinthető, annak következtében, hogy az 1907:XIX. tc. 159. §-ában nyujtott szervezési lehetőség keretén belül itt tényleg kialakult és közel másfél évtizede működik a külön munkásbiztosítási bíróság. Ez a bíróság, amely eddigi törvényes hatáskörében kizárólag a pénztár ellen irányuló segélyezési és kártalanítási perekkel foglalkozván, Nagy-Magyarország területén az összes ilynemű pereknek évenkint változó arányban 30-50, sőt ennél is nagyobb %-át intézte el, eme szerepe következtében minden más I-ső folyamodású munkásbiztosítási bíróság jelentőségét messze túlszárnyaló mértékben folyt be a joggyakorlat alakításába. Ez a jelentősége számos, iparilag fontos városunknak és területünknek elvesztése következtében fokozódik, amit megerősít a javaslat 8. §-ának utolsó bekezdésében foglalt az a rendelkezés is, amely a baleseti kártalanítási peres igények túlnyomó részét ehhez a bírósághoz utalja. Az ügyforgalom várható nagysága, a szakaszerűség fokozott biztosítása, valamint, különösen az a körülmény, hogy értékes és bevált intézménnyel állunk szemben, beható figyelembevételt követel abban a tekintetben, hogy ez a tényleg létező bírósági szerv továbbra is épségben és különállásában fenntartassék.
De e mellett nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a budapesti kir. törvényszék máris oly nagy személyzettel és ügyforgalommal működik, hogy a biztosítási bíróság ügyforgalmának beillesztése nem csak előnnyel nem kecsegtet, de a kir. törvényszék ügyvitelének megnehezítését is eredményezheti. Ezekkel a hátrányokkal és veszélyekkel szemben pusztán az a költségkülönbözet, amely külön bíróság elnökének magasabb állásával járó illetménytöbbletben jelentkezik, számottevő hátránynak nem minősíthető. Egyébként e bíróság elnökének a kúriai bírák létszámába való helyezése a budapesti első folyamodású bíróságok elnökeire nézve ezidőszerint, irányadóul elfogadott elvnek alkalmazását jelenti. Egyébként pedig ennek a bíróságnak fentartása az eddigikkel szemben nagyobb költséget alig okoz.
A biztosítási biráskodás felső fokú ellátására joghatósággal felruházott Biztosítási Felsőbíróság felállításának szükségességét a javaslat indokolásának általános része megvilágítja. Ez a bíróság a rendes bíróság keretében, bár külön bíróságként működvén, tagjai a rendes bírák létszámában foglalnak helyet és pedig a bíróság fokozati elhelyezésének megfelelő felső bírói létszámban.
A külön szervezett I. fokú biztosítási bíróság, úgyszintén a Biztosítási Felsőbíróság tagjainak kinevezését az igazságügyminiszter javaslati jogkörébe óhajtom utalni, azzal, hogy e jogkört a népjóléti és munkaügyi miniszterrel egyetértőleg gyakorolja. Az igazságügyminiszter vonatkozó javaslati joga önként következik e bíróságoknak az igazságügyminiszter főfelügyeleti jogkörébe való utaltságából (5. §) E mellett azonban indokoltnak látszik, hogy a javaslattételben hozzászólás adassék a népjóléti és munkaügyi miniszternek, abból a célból, hogy a biztosítási bíráskodás szociális szempontjainak megóvására ezzel is biztosíték nyujtassék.
Ugyanezek a szempontok érvényesülnek a külön szervezett biztosítási bíróság, valamint a Biztosítási Felsőbíróság forgalmazó és segédszemélyzetének kinevezésénél.
Az I. fokú biztosítási bíróságok joghatóságát a kir. törvényszékek és esetleg kir. járásbíróságok gyakorolván, ezekre vonatkozólag a felügyeleti hatáskört a rendes bírói szervezet foglalja magában. A javaslatnak azonban rendeznie kellett a külön szervezett biztosítási bíróság, úgyszintén a Biztosítási Felsőbíróság felügyeletét, amit a javaslat az I. bíróságra nézve a törvényszékekhez, a felsőbíróságra nézve pedig a kir. Itélő-táblához hasonszerű módon old meg.
Ezenkívül egyes kir. törvényszékek biztosítási bírósági ügykörének nagyobb forgalmához vagy valamely felmerült különleges körülményhez képest szükségesnek mutatkozó biztosítási szakbírósági megvizsgálását is lehetővé teszi a javaslat, amidőn ezt a jogot a Biztosítási Felsőbíróság elnökére ruházta, mégis azzal, hogy a vizsgálat ily esetben az illetékes kir. Itélő-tábla elnökének hozzájárulásával történhetik.
A biztosítási bíráskodás szervezete nem nélkülözheti az érdekeltség (biztosítottak és munkaadók) képviselőinek, továbbá az orvosi és műszaki szakértőknek közreműködését.
Az érdekeltségi képviselők közreműködése szükséges azokban a perekben, amelyek a biztosítottak segélyezési és kártalanítási igényeinek érvényesítésére irányulnak. Egyik indoka ennek az, hogy az érdekeltség képviselői a gyakorlati életből hozzák magukkal a gazdasági élet munkaviszonyainak, különösen pedig egyes szakmai munkák mibenlétének ismeretét és tapasztalataik alapján értékes támogatás nyújthatnak a bíróságnak annak a kérdésnek megítélésében, hogy valamely testi fogyatkozás következményei a szakmabeli munka szempontjából mennyiben hátráltatják a sérült munkaképességének kifejtését. Ezen felül számottevő szociálpolitikai érdek is fűződik ahhoz, hogy egyfelől a biztosítottak képviselőik útján meggyőződést szerezzenek arról, hogy osztálytársaik igényei igazságos és méltányos elbírálásban részesülnek, másfelől a biztosítás terheiben részes munkaadók is képviselőik útján meggyőződést szerezzenek arról, hogy anyagi áldozataik nem a számítás nélküli könyörület, hanem a törvényben megállapított jog serpenyőjén mérlegeltetnek.
Azzal a netán felhozható ellenvetéssel szemben amely az ülnökök közreműködésével a pártpolitikának beszűrődésétől félti a bíráskodást, megnyugvással lehet az eddigi tapasztalatokra hivatkozni, amelyek azt mutatják, hogy ily jelenségek csak rendkívül szórványos esetben fordultak elő. Alaposan lehet bízni abban, hogy a hivatásos bírák példaadó jogérzete és tapintatos eljárása képes a pártpolitikát távoltartani az igazságszolgáltatás küszöbétől, sőt alaposan remélhető, hogy az igazságszolgáltatásban való közreműködés fegyelmezett és törvénytisztelő gondolkodásmód irányába terelheti a munkásság képviselőit.
Egyébként szervezeti intézkedéssel is lehető biztosíték nyújtható a pártpolitika behurcolásával szemben és pedig akként, hogy a hivatásos bírák túlsúlya megalapoztassék. Erre különösen a Felső Bíróságnál van mód, ahol az ülnökök közreműködésével alakuló tanácsok is a hivatásos bírák számbeli túlsúlyával állítandók össze. (17. §)
Megfontolás tárgyát képezheti továbbá az is, hogy egyáltalán indokolt-e a Felső Bíróságnál az ülnökök közreműködése, figyelemmel arra, hogy a Felső Bíróság által irányított joggyakorlatot esetenként behívott laikus ülnökök felfogásának esélyeitől függővé tenni nem szabad. Ezt az aggályt azonban eloszlathatja az az előbb említett intézményes biztosíték, amely az ülnökök számbeli túlsúlyát kizárja. Másfelől az ülnökök közreműködése alkalmas arra, hogy az ülnökökkel működő első bíróság és a Felső Bíróság között bizonyos felfogásbeli kapcsolatot hozzon létre, amely kapcsolat a jogegység szilárdságának egyik hatékony tényezője.
A javaslat az ülnökök választását, azok létszámát, díjazását, megbizásuk tartamát és gyakorlását rendeleti szabályozás útjára hagyja és közvetlenül csak azt a szabályt állítja fel, hogy az ülnököket a kerületi munkásbiztosító pénztárak, úgyszintén a magánegyesületi betegsegélyező és bányatárspénztárak közgyűlései választják és pedig a biztosításra kötelezettek és külön a munkaadók saját kebelükből és titkos szavazással ejtik meg a választást, akként, hogy mindkét érdekeltség egyenlő számú ülnökök választ és pedig lehetőleg a bíróság székhelyén lakók közül.
Fölmerült az a kérdés, nem volna-e célszerűbb, az ülnökök választását a közgyűlés helyett a tagok összességére bízni, ami azzal az előnnyel járna, hogy a közgyűlés tagjainak megválasztásával egyidejűleg és a bizalomnak szélesebb körben való érvényesülésével nyernék az ülnökök tisztségüket, míg ellenben a közgyűlésen és ennek tagjai közül történő választással a bizalom szűkebb körben érvényesül és az ülnökök tisztsége kétszeres választáson keresztül keletkezik. E figyelemreméltó szempontok dacára helyesebbnek látszik az 1907:XIX. törvénycikkben megállapított ama rendszernek további fenntartása, amely az ülnökök választását a közgyűlés hatáskörébe utalta. Indokoltnak látszik pedig ez azért, mert az ülnöki tisztség betöltéséhez fűződő személyi követelmények az itteni műveltségi viszonyokhoz képest bizonyos fokozott kiválasztást kívánnak meg.
A Felső Bíróság ülnökeire nézve a javaslat még további kiválasztásnak enged helyet, amidőn a Felső Bíróság elnökére ruházza azt a jogot, hogy az első bíróságokhoz választott ülnökök közül kiválassza azokat, akiket a Felső Bíróságnál ülnökökként alkalmazni kíván. A Felső Bíróság ülnökei e tisztségük alatt az I. fokú bíróságnál szolgálattételre nem hívhatók be.
A javaslat gondoskodik arról, hogy a választás foganatosításának megtörténtéig a biztosítási bíróság működése ülnökök hiányában fennakadást ne szenvedjen. Ezért jogot ad a népjóléti és munkaügyi miniszternek arra, hogy az ülnököket a választás megtartásáig terjedő hatállyal kinevezze. Megfelelő rendelkezést foglal magában az 1907:XIX tc. 174. §-a, azonban csak arra az esetre szorítkozva, ha az érdekeltség a választást megtagadja. A javaslat ezt a rendelkezést kiépíti és az ülnökök kinevezésének jogát a választás elmaradásának vagy késedelmének minden esetére kiterjeszti, mert kétségtelen, hogy ezek a körülmények nemcsak az érdekeltség szándékos szembehelyezkedéséből következhetnek be.
Az előbbi § megokolásánál rámutattam már arra, hogy a biztosítási bíráskodás a műszaki és orvosszakértők közreműködését sem nélkülözheti.
Az orvosszakértő közreműködése bővebb megokolásra nem szorul. A betegség és keresetképtelenség fennállásának, tartamának, okának, a testi fogyatkozás, munkaképtelenség, munkaképességcsökkenés baleseti eredetének megállapítása számos esetben orvosszakértő meghallgatása nélkül megnyugtató módon el sem gondolható.
A javaslat az orvosszakértői közreműködés szabályozását az eljárási rendelete hagyja (23. §), utalással arra, hogy a Biztosítási Felsőbíróság mellett Biztosítási Orvosszakértői Tanácsa lesz felállítandó.
A műszaki szakértők közreműködésének szüksége azokban a perekben merülhet fel, amelyek a balesetbiztosításra kötelezett üzemek veszélyességi arányszámának megállapítására és illetőleg az egyes üzemeknek besorozására vonatkoznak. Ezekben a perekben az üzem jellege, berendezésének biztonsági szempontjából való értékelése döntő jelentőségűvé válhatik, amely kérdésekben pedig a jogi képzettséggel rendelkező szakbíró a műszaki képzettségű szakértő közreműködését nem nélkülözheti. E közreműködést legalkalmasabb módon akként kívánja a javaslat megoldani, hogy az állam mérnöki képzettségű tisztviselői közül a bíráskodásba szakértőkül bevonja azokat, akik rendes szolgálati ügykörüknél fogva a biztosításra kötelezett üzemeket gyakorlati tapasztalatból is leginkább ismerik; ezek az iparfelügyelők és az bányahatósági szakon alkalmazott bányamérnökök.
Ez a rendelkezés módosítást jelent az 1907:XIX. törvénycikkkel szemben, amely az Állami Munkásbiztosítási Hivatalhoz műszaki képzettségű tisztviselők (bírák) kinevezését rendelte el. A javaslat szerint e műszaki képzettségű szakértők a bírósághoz szolgálati viszonyba nem lépnek, hanem kizárólag szakértelmüket bocsátják a bíróság rendelkezésére. Ez a megoldás helyesebbnek látszik, mint az 1907:XIX. törvénycikkben foglalt és előbb említett rendelkezés. Köztudomású ugyanis, hogy a hivatalokban alkalmazott és irodai munkát végző mérnökök alig tudnak lépést tartani a gyakorlati élet technikai fejlődésével és több évi irodai szolgálat után régen elsajátított, de az életben túlhaladott ismereteik szinvonalán maradnak. Annak következtében, hogy az iparfelügyelők és a bányahatósági mérnökök az üzemek közvetlen vizsgálata következtében állandó kapcsolatban maradnak a gyakorlati élettel, tapasztalataik, sőt az egyes üzemek mibenlétére is kiterjedő ténybeli ismereteik a bíróság működését sokkal értékesebb és sikeresebb módon támogathatják, mint ahogy ez irodai munkával éveken át foglalkoztatott mérnökök részéről történhetnék.
Az előrebocsátott szempontokra való tekintettel a javaslat a műszaki szakértőket csak időleges hatálylyal kívánja a bírósághoz kineveztetni és pedig akként, hogy azok rendes tisztviselői létszámukban meghagyatva, szakértői működésüket esetleg csak mellékfoglalkozásképen gyakorolnák, ami különösen indokolt azoknál a szakértőknél, akiknek különleges szakmája a bíróság ügyforgalmában nem fordul elő oly nagy számban, mely ily szakértőnek a bíróságnál való kizárólagos alkalmazását megokolttá tenné.
A szervezeti és szolgálati szabályzat feladata lesz, arról gondoskodni, hogy ezek az állami tisztviselők eme bírósági szakértői működésük fejében külön díjazásban részesüljenek-e, és ha igen milyen módon és mértékben.
A 8-14. §-okhoz
E § kimerítő felsorolását tartalmazzák azoknak a pereknek, amelyeket a javaslat a biztosítási bíróság hatáskörébe utalt. A hatáskör eme meghatározásánál a javaslat abból a felfogásból indult ki, hogy lehetőleg minden olyan vagyonjogi igény, amelylyel a munkásbiztosító pénztár a biztosítás lebonyolításánál szemben találkozik, vagyis a biztosításból folyólag akár a pénztár által, akár a pénztár ellen támasztott igények ennél a bíróságnál összpontosíttassanak.
Ama szoros kapcsolat következtében, amely a biztosítási kihágások és a biztosítási jogviszonyra irányuló szabályok között fennáll, a javaslat idevonja az egyébként eddig túlnyomó részben rendőri büntető eljárás útjára tartozó biztosítási kihágásokat is, amit elvben annyival inkább el lehet fogadni, mert ilyképen a felek a kisebb biztosítékot nyújtó közigazgatási hatósági bíráskodás helyett hivatásos bíróság jogvédelme alá kerülnek.
Végül a biztosítási bíróság hatáskörébe vonja a javaslat az alkalmazott és munkaadója, között felmerült azokat a pereket is, amelyek a biztosítási jogviszonyból keletkeznek, illetőleg azzal kapcsolatosak.
Azok a perek, amelyek nemcsak magának a biztosítási jogviszonynak megítéléséből, hanem valamely ehhez fűződő szerződés megbírálásából is indulnak ki és amelyek eddig a rendes bíróság hatáskörébe tartoztak (10. § c), teljes megnyugvással bízhatók a szóban lévő bíróságra, amely első fokon a rendes bírósággal azonos (kir. törvényszék, kir. járásbíróság), felső fokon pedig a hivatásos szakbíró tudásának és pártatlanságának teljes készségét bocsátja az ügy elbírálásának rendelkezésére.
E § a hatáskör tekintetében két különleges rendelkezést is tartalmaznak, amelyeknek megokolására a következők szolgálhatnak:
a) A 8. § utolsó bekezdése a pénztárral szemben állandó járadékra irányuló, továbbá a pénztár által baleseti kártalanítás megtérítése céljából indított perek I. fokú elintézését a budapesti biztosítási bíróság kizárólagos hatáskörébe utalja. Ez a rendelkezés, mely a többi (vidéki) biztosítási bíróságot ezeknek a pereknek elintézésből kizárja, abban leli indokait, hogy a balesetbiztosítás sarkalatos kérdéseinek eldöntése ezekben a perekben történik. Már pedig figyelemmel arra, hogy a balesetbiztosítás szerve és teherviselőjeként egységes intézet, t. i. az Országos Munkásbiztosító Pénztár jelentkezik, figyelemmel továbbá arra, hogy Budapestnek és környékének túlnyomó nagy ipari jelentősége következtében egyébként is a budapesti bíróság volna a szóban lévő perek túlnyomó részében illetékes amit bizonyít az a körülmény, hogy 1917. évig bezárólag az állandó járadéki pereknek első folyamodású elintézése az összes ily esetek átlag több mint 2/3, sőt csaknem 3/4 részében a budapesti bíróságnál történt, amely arány változott viszonyaink következtében csak fokozódhatott; mindezeknél fogva nem volna helyes értelme annak, hogy egyéb bíróságok szórványosnak nevezhető gyakorlata útján az egységes joggyakorlat menetében rést üssünk.
b) Másik különleges hatásköri szabályt tartalmaz a 12. § utolsó bekezdése, amely e § 3. pontjában foglalt hatásköri rendelkezéssel szemben fenntartani kivánja a m. kir. Közigazgatási Bíróságnak törvényben gyökerező hatáskörét azoknak a közszolgálati alkalmazottaknak nyugdíjjellegű baleseti kártalanítási igényére nézve, akiknek ily igényei az eddigi jogállapot szerint az említett bírósághoz tartoznak. A javaslat által célbavett jogegység ugyanis másik oldalon szenvedne csorbát, ha a Közigazgatási Bíróság hatáskörébe utalt nyugdíjügyeket onnan részlegesen elvonnák.
Egyébként a javaslat a Közigazgatási Bíróság hatásköre szempontjából mellőzi az 5400/1919. M. E. rendeletnek azt az intézkedését, amely a nyilvános betegápolás költségeinek viselése és a magánosokat terhelő nyilvános betegápolási költségek behajtása körül a közigazgatási bizottság határozatai ellen irányuló felebbezések elintézését a biztosítási bíróság hatáskörébe vonta. E viták körül ugyanis nemcsak a pénztár, hanem egyéb, közjogi és magánszemélyek is érdekeltek és igy nem látszik helyesnek, hogy ezek a viták eddigi törvényes hatáskörükből, t. i. a Közigazgatási Biróságéból más bíróság hatáskörébe helyeztessenek át. Ebben a tekintetben megfontolható ugyan, vajjon nem volna-e célszerű, hogy ezekben a perekben a Biztosítási Felsőbíróság a Közigazgatási Bíróság részéről hozzáintézett megkeresés esetén prejudiciális hatáskörrel ruháztassék fel a biztosítási kötelezettség és az önkéntes biztosítási jogviszony fennállásának eldöntésére nézve. A javaslat azonban ettől a célszerűnek látszó megoldástól tartózkodott, mert a Közigazgatási Bíróság a maga területén legfelsőbb bírói állásánál fogva aggályosnak látszott, hogy a végeredményben hatáskörébe tartozó ügyben más bíróság prejudiciális jogkörrel ruháztassék fel.
A javaslat a biztosítási bíróság (Biztosítási Felsőbíróság) között egyfelől és a rendes bíróság, a Közigazgatási Bíróság vagy közigazgatási hatóság között másfelől felmerült hatásköri összeütközést a Hatásköri Bíróságról szóló 1907:LXI. tc. elveinek megfelelő alkalmazásával kivánja elintéztetni és pedig akként, hogy a Hatásköri Bíróságban a Biztosítási Felsőbíróság is kellően képviseltessék.
A 16-17. §-okhoz
A javaslat a biztosítási bíráskodás szabályozását általában rendeleti útra hagyja. (23. §) Közvetlenül csak a legfőbb elveknek mondja ki és pedig annyiban, hogy az I. fokú bíróság rendszerint mint egyes bíróság, a Felső Bíróság pedig tanácsban jár el, megállapíttatván, hogy a tanácsok hány tagból és hogyan alakuljanak, jelesül, hogy mely perekben szükséges az ülnökök és a műszaki szakértők közreműködése.
A javaslat a biztosítási bíráskodás jogegységének megóvása érdekében teljes ülési határozatok hozatalára is gondol, amelyeknek részletesebb szabályozását szintén rendeleti útra hagyja.
A javaslat a külön szervezett biztosítási bíróságot és a Biztosítási Felsőbíróságot szervezetileg általában a rendes bírósággal egyenlősíti. Különös rendelkezés szükséges az ily bíróságnál fogalmazási szakon töltött időnek a joggyakorlati időbe való beszámítása tekintetében, minthogy az itt szóban lévő bíráskodás aránylag szűkebb területénél fogva a kiképzés célját szolgáló itteni gyakorlat nem pótolhatja teljesen egyenlő értékkel a rendes bíróságnál folytatott gyakorlatot. Ezért a javaslat a kötelező joggyakorlati időbe az itt teljesített szolgálatot csak egy év tartamáig engedi beszámítani.
E § lényegében átmeneti rendelkezést tartalmaz az Állami Munkásbiztosítási Hivatal bíráira vonatkozólag. Az 1907:XIX. tc. 170. §-ának ama rendelkezése következtében ugyanis, amely szerint a nevezett hivatalhoz nem csak bírói, hanem közigazgatási és műszaki képesítésű egyének is bírákká voltak kinevezhetők, átmenetileg gondoskodni kellett arról, hogy a bírák közül azok, akiknek a biztosítási bírósági szolgálat körében való megtartása eddigi érdemes működésükre való tekintettel kívánatos és akik az eddigi joggyakorlat fejleményeit a jövő számára fenntartani hivatottak, bírói képesítés hiányában is kinevezhetők legyenek a Biztosítási Felsőbíróság tagjaivá. Az Állami Munkásbiztosítási Hivatal ama tagjaira nézve pedig, akik a Biztosítási Felsőbírósághoz kinevezést nem kapnak, az 1907:XIX. tc. 170. §-ában biztosított bírói jogállásuk megszüntetésével intézkedni kellett az iránt, hogy áthelyezésük és nyugdíjazásuk szempontjából az idézett §-ban foglalt rendelkezés helyett az állami alkalmazottakra általában irányadó szabályok nyerjenek foganatot (1912:LXV. tc. 35. §).
A végrehajtás elrendelése, felfüggesztése, korlátozása és megszüntetése tárgyában a biztosítási bíróság határoz. Ez a szabály nyer alkalmazást a kihágási ügyekben is, önként érthetőleg azzal, hogy a büntetés végrehajtása tekintetében az 1896:XXXIII. tc. rendelkezései irányadók. A végrehajtási eljárás egyéb részleteinek szabályozását a javaslat rendelet útjára hagyja. Figyelemmel arra, hogy az 1907:XIX. tc. 46. §-a értelmében a biztosítási köztartozásokat közigazgatási úton közadók módjára kell behajtani, amely végrehajtási módot a 4.790/1917. M. E. rendelet e köztartozásoknak bírói határozat alapján való behajtására is kiterjeszti, a kibocsátandó rendelet feladata lesz annak szabályozása, hogy a biztosítási bíróság határozatainak végrehajtásánál mily mértékben és határig nyerjenek alkalmazást a közigazgatási végrehajtás szabályai és mennyiben érvényesüljön a bírói végrehajtás.
Az 1907:XIX. tc. 202. § 1. bekezdése felsorolja azokat az illetékmentességeket, amelyek az idézett törvény végrehajtása során a pénztárakat és tagjaikat megilletik. Az idézett § szerint a pénztárak és tagjaik, úgyszintén a munkaadó és munkás között az e törvényen alapuló jogviszonyok megállapítására és lebonyolítására vonatkozó minden tárgyalás és okmány, úgyszintén a törvény szerinti választott biráskodás is bélyeg- és illetékmentes.
A javaslat a peres eljárás szempontjából a bíróság új szervezetéhez képest a pénztáraknak az illetékmentességet megadja a biztosítási bírósági hatáskörbe utalt összes perekben, úgyszintén kizárólag a segélyezési és kártalanítási perekben meghagyja a biztosítottak részére eddig élvezett illetékmentességüket. Egyebekben azonban a javaslat a biztosítási bírósági peres eljárásra az általános szabályok szerinti illetékkötelezettséget írja elő, vagyis olyan jövedelmi forrást nyit meg az államkincstár részére, amelytől az eddig el volt zárva.
Eddig ugyanis azokban a vitás ügyekben, amelyeknek elintézése az Állami Munkásbiztosítási Hivatal hatáskörébe tartozott, az eljárás az idézett § alapján illetékmentesen történt, nagy hátrányára nemcsak a kincstári jogos érdekeknek, hanem a közszolgálati érdekeknek is, figyelemmel arra, hogy a feltétlen illetékmentesség, kapcsolatban a perköltségmentességgel, a legkönnyelműbb jogorvoslatokra adott alkalmat és az ügyforgalmat rendkívüli mértékben szaporította ötletszerű, légből kapott sérelmek felpanaszolásával. Annak következtében, hogy a javaslat most már az összes biztosítási vitás ügyeket bírói peres útra tereli és a perköltség terhe mellett illetékkötelezettség is éri azt a felet, aki alaptalanul ad okot a bírói eljárásra, amennyiben a javaslat a magánfelek illetékmentességét csak a segélyezési és kártalanítási perekre szorítja, alaposan várható, hogy nemcsak az államkincstár teljesen jogos illetékköveteléseihez hozzájut, hanem az ügyforgalom és az eljáró bíróság az alaptalan jogorvoslatok nagyobb tömegének terhétől mentesülni is fog.
A 23-26. §-okhoz
A 23. § a bíráskodást szabályozó rendelet kibocsátására utal.
A 24. § magyarázatát adja a javaslatban közelebbi megjelölés nélkül említett „pénztár” kifejezésnek.
A 25. § megállapítja a hatóságok és bíróságok kötelezettségét, a biztosítási bíróságok és a Biztosítási Felsőbíróság megkereséseinek teljesítése és működésüknek támogatása tekintetében.
A 26. § megállapítja a biztosítási bíráskodás költségeinek tárcaszerű illetékességét.
A 27. § foglalja magában az utalást az 1907:XIX. tc. ama §-ainak hatályon kívül helyezésére, amelyek a javaslatban foglalt rendelkezésekkel ellenkeznek. Általános utalással hatályon kívül kellett helyezni az 1907:XIX. tc. hatálybalépte óta kibocsátott törvényerejű kormányrendeleteknek a javaslattal ellenkező intézkedéseit is.
E § az életbeléptetési, szervezési, átmeneti és végrehajtási rendelkezéseket tartalmazza.
