A katonai személyek ellátása ez idő szerint egy 45, a hátramaradottaké pedig egy 33 év előtt alkotott törvény szerint történik. A havidíjasok nyugdíjának kiszámítási kulcsa, a sebesülési pótdíjak, a katonák nyugdíjai még ugyanazok, mint 45 év előtt voltak; a hátramaradottak ellátása lényegében még ma is azok szerint a szabályok szerint történik, mint 33 év előtt. Időközben a polgári állami alkalmazottak ellátási szabályait ismételten javították, legutóbb az 1912. évben alaposan és teljesen modern irányban.
Az új katonai ellátási törvény alkotására irányított törekvések eredményre nem vezettek s így kisegítő eszközökhöz kellett nyulni, hogy a legégetőbb bajokon némileg is segítsünk. A kisegítő eszközök természetesen nem hidalhatták át a minden oldalról megnyilvánuló jogos követelések és a törvény elégtelensége közötti ürt. Végre azután 1918. év folyamán létrejött egy modernebb szellemben tartott és alapvonásaiban a polgári alkalmazottak ellátási törvényéhez hozzásimuló törvényjavaslat, amelyet a volt magyar törvényhozás mindkét háza elfogadott, de amely a változott viszonyoknál fogva életbeléptethető azonban nem volt.
Alapvető tételeiben a katonai személyek részére az a törvény is csak azt biztosította, amit a polgári alkalmazottak és azok hátramaradottai az 1912. évben életbelépett ellátási törvény alapján élveztek. Ámde azóta a világháború és rákövetkezett forradalmi mozgalmak miatt a megélhetési viszonyok lényegesen megnehezedtek s így az 1918-ban elfogadott törvény rendelkezéseinek a mai viszonyoknak megfelelő átdolgozását és módosítását teljesen indokolnák. Bármennyire kívánatos is ez, a megvalósítását a mai kedvezőtlen viszonyok és az ország szomorú pénzügyi helyzete ezidőszerint sajnos, nem engedik meg.
A jelen javaslat ennélfogva az ország súlyos helyzetével számolva, az özvegyek és árvák, valamint a régi nyugdíjasok, tehát a leginkább rászorult érdekeltek ellátásának szerény keretekben mozgó javításától eltekintve, áltatában az 1918. évben elfogadott, de életbe nem lépett törvény rendelkezéseinek életbeléptetését célozza.
Hangsúlyozni, illetőleg a jövőre nézve kötelezően leszögezni kívánjuk azonban, hogy az esetben, ha a helyzet és a pénzügyi viszonyok megállapodása után a többi állami alkalmazottak ellátási törvénye a viszonyokhoz képest, új alapokra lesz fektetve, az abban nyújtott kedvezmények és javítások ugyanazon időpontokban a katonai személyekre is kiterjedjenek, történjék akár az összes állami alkalmazottak részére alkotandó egységes törvénnyel, amelyben a speciális katonai viszonyokra való rendelkezések beillesztetnének, akár pedig a jelen javaslatnak, illetve ez alapon életbe léptetendő törvénynek megfelelő módosítása és kiegészítése útján.
Az összes állami alkalmazottakról egységes alapon és egy és ugyanazon időpontban életbelépő ellátási törvényben való gondoskodás előnyei szembenszökők. Megakadályozza a szeparatisztikus törekvéseket és nem váltja ki az új törvény alá nem esők részéről a mellőzés érzetét.
Ennek különben eddig az Ausztriával való kapcsolat és a hadsereg közössége volt az okozója, amely ma már nem áll fenn.
Az 1918. évben előterjesztett törvényjavaslatban a hivatásos és nem hivatásos katonai személyek, valamint azok özvegyeinek és árváinak ellátási ügyei együttesen tárgyaltattak. Miután a minisztertanács határozata alapján az összes nem hivatásos katonai személyek és azok özvegyeinek és árváinak ellátási ügyei 1919. évi november hó 1-vel a magyar munkaügyi és népjóléti minisztérium hatáskörébe utaltattak át, a jelen javaslat csupán a hivatásos katonai személyeknek és azok özvegyeinek és árváinak ellátására terjeszkedik ki. A nem hivatásos katonai és a háborúban katonai szolgálatban alkalmazott egyéb személyek, özvegyek és árvák ellátási ügyeit a jelen törvényjavaslattal egyidejűleg a munkaügyi és népjóléti minisztériumban készülő javaslat tárgyalja, minélfogva a korábbi javaslat erre vonatkozó rendelkezései a jelen törvénybe felvéve nincsenek.
A korábbi javaslattal szemben tehát a jelen javaslatban a háborús viszonyokra vonatkozó rendelkezések csak annyiban foglaltatnak, amennyiben ezek a hivatásos katonai személyeket is érintik.
A haditengerészetre vonatkozó külön rendelkezések a javaslatból teljesen kikapcsoltattak és a haditengerészet személyeire nézve a törvényjavaslat a már eddig megszerzett jogok érintetlenül hagyása mellett szintén érvényes.
Az új ellátási törvény életbelépése által előreláthatólag felmerülő többköltségek az 1920. évi december hóban meglévő létszám alapján szerkesztett és idecsatolt összesítés adatai szerint kereken 7,600.000 K-t tesznek ki. Ebből az összegből a nyugdíjasok és az özvegyek számára újonnan rendszeresített lakbérnyugdíjakra évi 2,727.000 K esik.
Az összesítéshez csatolt kimutatások egyben a régi és az új ellátás tételeiről is tájékoztatást nyújtanak.
Az alábbiakban csak az 1918. évi törvényjavaslattal szemben mutatkozó eltérések indokoltatnak.
Első fejezethez
A hivatásos (önként továbbszolgáló) altisztek és azok özvegyei és árvái a havidíjasokkal teljesen egyenlő elbánásban részesíttetnek. Indokolja ezt a háborús tapasztalatok megkövetelte magasabb színvonalú és megfelelő szociális helyzetű altiszti karnak kiépítése. Ez az elv, különben már a korábbi javaslat 46. §-ban is érvényesült.
E szakaszban soroltatnak fel mindazok a polgári állami vagy ezzel egyenlőnek tartott szolgálatok, amelyekben töltött időt a katonai szolgálati időbe és viszont be kell számítani.
Az első fejezethez felhozottak értelmében az arcvonalbeli csapattisztek 2. szolgálati ideje a tisztekével azonos alapon számíttatik. Egyébként e § teljesen azonos a korábbi javaslat 12. §-ával, kivéve a nyugdíj legkisebb összegének megállapítását. A létminimum a mai életviszonyokkal számolva állapíttatott meg, mert a megélhetési viszonyok javulása hamarosan nem várható.
A „sebesülési pótdíj” elnevezés, arra való tekintettel, hogy ezek a pótdíjak a jövőben nem csupán az elszenvedett sebesülések, hanem egyéb sérülések és egészségrontások fokához képest is járnak, „sérülési pótdíj” elnevezéssel cseréltetett fel, mint olyan elnevezéssel, amely a fogalomnak jobban megfelel.
A rangosztályba nem sorolt havidíjasok és továbbszolgáló altisztek sérülési pótdíja a törvényben érvényre jutott szociális elvnél fogva aránylagosan emeltetett.
Az állami alkalmazottak ellátásáról szóló 1912. évi LXV. tc. 42. §-a szerint azt a tisztviselőt, akinek szolgálatképtelenségét szolgálatban ért baleset, vagy rendkívüli esemény, ellenszegülőkkel folytatott harc vagy orvtámadás idézte elő, a beszámítható javadalmazás teljes összegével felérő nyugdíjban lehet részesíteni. Hasonló elvek mellett tehát különösen az ellenség előtt szenvedett sebesülés folytán szolgálatképtelenné vált katonai személyek teljes nyugdíjban részesülnének. Ennek alkalmazásától azonban a következő okoknál fogva eltekintetett.
Súlyos esetekben az új törvénytervezet módot nyújt arra, hogy az illetőnek nyugdíja 20%-ig felemeltessék, illetve rokkantházi ellátásban részesüljön, ami különösen a kevés szolgálati idővel bíró személyekre kedvező. De tekintetbe véve azt a körülményt is, hogy a haza védelmében az ellenség előtt megsebesült (megsérült, egészségrontást szenvedett) személyek, akiknek életpályája számos esetben már fiatal korukban saját hibájukon kivül kettétört, méltányos és igazságos, hogy azért némi kárpótlásban részesüljenek, amely abban nyilatkozik meg, hogy részükre a sérülési pótdíj 50%-kal felemelt kiméretben állapíttatik meg. Ezzel szemben a korábbi törvénytervezet 104. §-ában tervezett hadipótlék rendszeresítése az új tervezetben elejtetett.
Az özvegyi nyugdíjak a korábbi javaslatban az állami tisztviselők özvegyeinek nyugdíjához teljesen hasonlóan, a férj nyugdíjának megállapításánál beszámítható illetmények összegéhez képest változatlan összegekben lett megállapítva, de egyúttal elvül kimondva, hogy az özvegy nyugdíja a férj nyugdíjának felénél kevesebb nem lehet és évi 8.000 K-t meg nem haladhat.
Célszerűségi okok is indokolják, hogy a táblázatos merev összegek meghatározása és az időt rabló komplikált számítás lehetőleg elkerültessék.
Ugyanis az özvegyet megillető ellátás kiszámításánál a korábbi javaslat szerint minden esetben előbb az elhalt férj nyugdíjának összegét kellett megállapítani.
Ez a legtöbb esetben okmányok beszerzését tette szükségessé, az eljárás elhúzódott s az özvegyek csak hónapok mulva jutottak járandóságaikhoz. A család a családfenntartónak elvesztése folytán amúgy is súlyos helyzetbe kerül, szükséges tehát, hogy járandóságát hamarosan megkapja. Az egyszerűsítés szembeszökő és az államnak jelentékeny megterhelésével sem jár.
Ennélfogva az özvegyek nyugdíja az elhalt férj által legutóbb élvezett beszámítható illetmények 50%-ában állapíttatott meg, az özvegyi nyugdíj azonban évi 8.000 koronát meg nem haladhat azért, mert a polgári állami alkalmazottak özvegyeinek nyugdíja sem lehet több évi 8.000 koronánál.
Gondoskodás történt azonban, hogy az esetben, ha a polgári állami alkalmazottak özvegyei nyugdíjának legmagasabb összege felemeltetik, akkor ez ugyanazon időpontban automatice vonja maga után a katonaözvegyek részére megállapított évi 8.000 koronának felemelését is.
A létminimum pedig a 10. §-hoz fűzött indokolás értelmében évi 2.000, 1.600, illetve 1.200 korona.
A nyugállományban elhalt személyek özvegyei ellátásának a férj nyugdíjának összegére való korlátozása elejtetett. A korlátozás tarthatatlansága már a korábbi javaslatban is kifejezésre jutott, amennyiben gondoskodás történt arról, hogy a törvény szigora kivételes intézkedésekkel enyhíttessék. Ez a korlátozás csupán az aránylag fiatal korban, kevés szolgálati idő után nyugállományba helyezett személyek özvegyeit sújtaná. Az az ellenvetés, hogy a férj életében a családnak jövedelmét képező nyugdíj a férj halála után sem lehet nagyobb, nem egészen állja meg a helyét, mert a férj egyéb foglalkozásával e jövedelmet mindenesetre szaporította, amelytől a család a férj halála után elesett. Ezen a címen tehát a családnak az egyébként törvény szerint megillető ellátását megrövidíteni legalább is nem méltányos.
A korlátozásnak különben sem lenne nagyobb kihatású gyakorlati értéke, amennyiben egyrészt a létminimumnak évi 2.000 koronában való megállapítása, másrészt pedig az elhalt férj szolgálati idejének felemelése s ebből kifolyólag magasabb nyugdíjtétele folytán e korlátozás, kizárólag a X. rangosztályú személyek özvegyeinél s itt is csak elvétve érvényesülhetne.
Azonos megfontolások vezettek a korábbi javaslat 79. §-nak, amely szerint az özvegy és az árvák ellátási illetékei nem haladhatják meg az elhalt férj illetményeit, a jelen javaslatból való kiküszöbölésére is, mert a korlátozás csak a 6 vagy több gyermekkel bíró özvegyeket sujtaná. A világháború okozta emberveszteség a jövő generációnak védelmét az állam kötelességévé teszi.
A férjnek (atyának) ellenség előtt történt elhalálozása esetén a hátramaradottak ellátásának 50%-os felemelése már eddig is rendszeresítve volt.
Az ellenszegülőkkel folytatott harcban vagy orvtámadás folytán elhalt polgári alkalmazottak özvegyei a férj javadalmazásának teljes összegével felérő özvegyi nyugdíjban részesülnek.
Az ellenség előtt elesett hivatásos katonai személyek özvegyeinek nyugdíja a főhadnagyi rendfokozatig bezárólag lesz 50%-kal felemelve, míg a magasabb rendfokozatokban 40%-30%, illetve 20%-ra csökken.
E szakasz régi szövegezése az osztrák jogviszonyok figyelembevételével történt. Miután Ausztriával a kapcsolat megszünt, a szakasz a polgári állami tisztviselők és hátramaradottaik ellátásáról szóló 1912:LXV. tc. hasonló rendelkezéseivel megegyezően szövegeztetett.
A korábbi javaslat 84. § a) pontjában meghatározott összegeknek évi 1.600, illetve 1.000 koronára való felemelését egyrészt a nevelési járulékok emelkedése, másrészt pedig a mai kereseti és megélhetési viszonyok indokolják.
E szakasz teljesen új rendelkezéseket tartalmaz és hivatva van egy már régen felhangzott panaszt, illetve követelést orvosolni. Az özvegyek részére eddigelé semmiféle lakássegély rendszeresítve nem volt, jóllehet a tényleges állományban elhalt férj életében a család lak- és bútorbérben, a nyugállományban elhalt férj életében pedig a lakbérnyugdíjban részesült. Annál érezhetőbben nehezedik tehát a családfő elhalálozása után egyrészt a jövedelem csappanása, másrészt pedig a lakáspénz teljes elvesztése a visszamaradt családra.
Az özvegyi nyugdíj nincsen olyan bőségesen megállapítva, hogy abból a súlyosbodott megélhetési viszonyok között a létfenntartáson felül a lakás is fedeztessék, holott a mai viszonyok között éppen a lakáskérdés az, amely a megélhetésre szolgáló jövedelem nagy részét felemészti.
E tekintetben számtalan panaszok merültek fel, amelyeknek orvoslása elől kitérni nem lehet már azért sem, mert a polgári állami tisztviselők, altisztek és szolgák özvegyei 1919. január 1-től kezdve lakbérnyugdíjban szintén részesülnek.
E szakasz felvételét a beérkező számtalan folyamodvány tette szükségessé, amelyekben elhalt özvegyek után felmerült temetési költségek megtérítése kérelmeztetett.
A kérelem teljesítése elől a legtöbb esetben kitérni nem lehet és ez a törvényes rendezést indokolttá teszi.
Elvitázhatatlanul igazságos és méltányos követelmény, hogy az állam mint munkaadó, az ő szolgálatában megrokkant és nyugállományba helyezett alkalmazottairól minden körülmények között és mindenkor egyformán gondoskodjék s a nyugdíjasok között megkülönböztetések ne forduljanak elő.
Az a körülmény, hogy ez az elv a múltban nem érvényesült az egész vonalon, nem szolgálhat okul arra, hogy a mai viszonyok és felfogások által követelt megvalósítása még mindig mellőztessék. Sehogyan sem volna indokolt, hogy például az az ezredes, aki 45 éves korában most helyeztetett nyugdíjba, a létfenntartást és megélhetést illetőleg teljesen azonos viszonyok között jóval több ellátást kapjon, mint az ugyanolyan érdemeket szerzett, de 20 évvel ezelőtt nyugállományba helyezett 70 éves ezredes, aki aggkorával járó törődöttségénél fogva a létfenntartás bővebb eszközeire inkább vagy legalább is egyenlő fokban rá van szorulva.
A jelen javaslat az összes nyugdíjas személyek, özvegyek és árvák lehető egyenjogúsítását tervezi.
Ezáltal túlmesszemenő követelmény nem is támasztatik, mert közismert tény, hogy a lezajlott világháború alatt a már nyugállományba helyezett havidíjasok a mozgósítás tartamára, elenyésző csekély százalék kivételével, ténylegesíttettek s ezekre nézve a korábbi javaslat új rendelkezései is kiterjedtek volna. Azok a nyugdíjasok pedig, akik testi törődöttségük miatt a mozgósítás alatt szolgálatot önhibájukon kívül nem teljesíthettek, éppen betegségük vagy tehetetlenségük miatt vannak a mai megélhetési viszonyok mellett a magasabb ellátásra reá utalva.
A nyugdíjasok egyenjogúsítása egy olyan szociális követelmény, amely elől csak azért elzárkózni, mert ez a múltban nem volt meg s ezáltal a régi nyugdíjasok életviszonyok legelemibb szükségletét sem fedező s a drágaság arányában, illetve egyáltalában nem emelkedett régi nyugdíjukból voltak kénytelenek tengődni, nem lenne méltányos.
A megélhetés nehézségei egyformán befolyásolják az összességet és ha a létminimum napi 10 korona, ugyanakkor az esetleg két hónappal előbb nyugállományba helyezettől azt követelni, hogy annak egy harmadával vagy felével érje be vagy pusztuljon el, legalább is nem emberséges.
A fentiekre való tekintettel a törvényjavaslatba egy szakasznak feltétele is terveztetett, amely szerint, ha jövőben a beszámítható ténylegességi illetékeket megváltoztatják, ez az ellátásoknak az új illetékek alapján való újbóli megállapítását feltételezze. Ez a terv az illetékes tényezőkkel egyetértőleg egyelőre célszerűségi okokból és abban a feltevésben ejtetett el, hogy a honvédelmi miniszter módot fog találni arra, hogy az új fizetésrendezésre vonatkozó törvény vagy kormányrendelet érvényessége annak idején a nyugdíjasokra, özvegyekre és árvákra is kiterjesztessék.
