A trianoni békeszerződés a magyar nemzeti hadsereg tisztikarát 1750 főben állapítván meg, tisztikar feleslegessé váló részének elhelyezéséről gondoskodnunk kell.
A magyar állam a tisztikar feleslegessé váló részével szemben nem helyezkedhetik arra a pénzügyi helyzettel talán megokolható, de jogilag és erkölcsileg nem védhető rideg, mondhatni kíméletlen álláspontra, hogy a csupán kényszerből elbocsátandó tisztekkel szemben nincs kötelezettsége.
A magyar államnak tehát gondoskodnia kell az elbocsátandó tisztekről erkölcsi szempontból, de meg azért is, mert bizonyos létfentartási alappal nem bíró egyénnek, illetve családnak az életbe való kivetése az állam céljával nem lehet megegyező.
Valamennyi, ily módon elbocsátásra kerülő tisztet idő előtt véglegesen megszabott és az élettartamon át járó nyugellátásban részesíteni nem volna célszerű. Ez egyrészt az államra nagymérvű pénzbeli megterheltetést, másrészt az ifjabb tisztekre nézve aránytalanul előnyös szolgáltatást jelentene.
Éppen azért a javaslat csak átmeneti rendezést tervez s gerincét az a gondolat képezi hogy a hadseregben feleslegessé válók munkaerejét az állami tevékenység más ágazataiban kell felhasználni.
E javaslatban természetszerűleg nem lehetett kiterjeszkedni az előfordulható és tekintetbe jöhető állami alkalmazások konkrét meghatározására, mert erre csak a gyakorlati élet kialakulásai fognak útmutatást adni. Ennélfogva a javaslat az érdekelt egyéneknek csak általános megkötését létesíti oly módon, hogy bizonyos átmeneti idő tartamára ellátásukról gondoskodik, de munkaerejük igénybevétele felett vagyis más irányú állami szolgálatra való alkalmaztatásuk szempontjából velük ez idő alatt rendelkezik.
Amint fentebb említettük ugyanis a haderő csökkentése aránytalanul nagyobb a területénél. Vagyis az ujonnan létesítendő fegyveres erő nem lesz képes ellátni Csonka-Magyarországon mindama feladatot, melyre a belső rend és biztonság fentartása körül rendeltetése különben kötelezné. Ez ellátatlan feladatok végzésére részben új szervezeteket kell majd teremteni, részben a meglévőket kell kibővíteni. Ez állami működések többlete fog annak a feleslegnek az elhelyezésére szolgálni, amely, a szűk korlátok közé merevített hadseregből kiszorul, ez állami szolgálatban való elhelyezésben áll az az ellátás, amelyben elbocsátandó tisztjeink részesíttetnek.
A törvénytervezet szerint mindaz a hivatásos havidíjas, aki a békeszerződés következtében végrehajtandó létszámcsökkentés folytán bocsáttatik el, - bizonyos meghatározott időre átmeneti viszonyba, kerül és átmeneti illetékekkel láttatik el. Nem helyezhető azonban az átmeneti viszonyba, illetve e viszonyból kivétetik az a havidíjas, aki a neki felajánlott más irányú állami alkalmaztatást nem hajlandó elfogadni.
A tervezet készítői előtt elérendő célként főként az állam érdeke lebegett, mely e kérdés megoldásánál megvalósítandó. Ebből folyt az érdekelt havidíjasok egyéni érdekének részben háttérbe szorulása, ami abban nyilvánul meg, hogy az érdekelteknek saját tetszésétől függő magánúton a magán alkalmazásba való elhelyezkedését nagy mértékben megnehezítette az által, hogy az állam rendelkezésére állani nem akaró havidíjasokat az átmeneti viszony és az ebből folyó illetékek élvezetében nem részesíti, illetőleg azokat megvonja tőlük.
Ennek az első pillanatra talán nem egészen méltányosnak látszó intézkedésnek komoly háttere és okai vannak, mert ha az érdekelteket nem kötjük meg oly erősen, úgy az a helyzet áll elő, hogy munkabíró férfiakat ellátásban részesítünk s olyan végrehajtási ágazatokba, hol ezek alkalmazhatók volnának, új munkaerőket kell alkalmaznunk. Ez pedig az államra kétszeres pénzbeli megterheltetést jelentene.
A tervezet ilyképpen kettős célt szolgál, először az elbocsátandó havidíjasok további létfentartását biztosítja, másodszor ezeket az állami gépezet számára leköti s további gazdaságos felhasználásukat lehetővé teszi.
Éppen ennélfogva a tervezet megvalósítása tulajdonképen alig fog az államkincstárra újabb lényeges terhet jelenteni, mert hiszen a hadseregben feleslegessé válók túlnyomó része más állami alkalmazáshoz igénybevehető, illetőleg felhasználható lesz.
Mindez értelemszerűen vonatkozik a hivatásos rangosztályba nem sorolt havidíjasokra és hivatásos altisztekre is. Ezekre nézve azonban az államnak az átmeneti ellátás tartamára vonatkozólag különböző fokú kötelezettsége állapíttatott meg, minthogy ebből a szempontból az egész altiszti (rangosztályba nem sorolt havidíjasi) kar nem teljesen egységes alapon bírálandó el. Eszerint állapíttatott meg az altiszti karnak bizonyos csoportosítása, mely csoportosításnak megfelelően a gondoskodás mérve is változik.
Ezen eltérés tette szükségessé a törvénytervezetnek két részre való osztását.
E szakaszban kimondatik az elv, hogy a létszámcsökkentés következtében elbocsátásra kerülő rangosztályba sorolt hivatásos havidíjasokról az állam gondoskodni kíván.
Természetesen csak hivatásosak jöhetnek tekintetbe gondoskodás szempontjából, mert a még szolgáló tartalékos tisztekkel szemben az állam nem lehet ily természetű gondoskodásra kötelezve. Amazoknak életpályája szakad meg - önhibájukon kívül, - emezek nem élethivatásként szolgáltak.
Az ellátás átmeneti jellege: a viszony és az illetékek átmeneti jellegében jut kifejezésre.
Az átmeneti viszony időtartamának megállapításánál a tervezet nagyjában arra az alapra helyezkedett, amit a német-birodalmi törvényhozás fogadott el az elbocsátott német tisztek ideiglenes ellátásánál. Ez az alap azért látszik célszerűnek, mert legalább ennyi időt kell számításba vennünk a viszonyoknak legalább viszonylagos megszilárdulásáig, másrészt a tervbevett átmeneti idő nem oly hosszú, hogy akár pénzügyi szempontból is kifogásolható lenne, feltétlenül biztosítani kellett az átmeneti idő esetleges meghosszabbítását. E meghosszabbítás csak kivételes esetekben történhetik.
Figyelemmel kell lennünk arra is, hogy nálunk sokkal nehezebb az elhelyezkedés, mint pl. Németországban. Iparunk és kereskedelmünk fejlettségi foka nem kedvez úgy az elhelyezkedésnek, mint Németországban. Ezenkívül Németországban 66 milliónyi népességre esik 20 ezer tiszt. Nálunk pedig 8 millió lakosra jut 8500 tiszt, vagyis míg lakosságunk nyolcadrésze a németeknek, addig tisztjeink száma amazokénak csaknem a harmadát teszi.
Az átmeneti idő szempontjából különbséget tettünk a nőtlen és nős, vagy családos egyének között, amazok átmeneti viszonyát 1/3-ad részben kisebb időben szabván meg. E megkülönböztetésben a nős vagy családos egyének nehezebb helyzetének szükséges védelme s annak felismerése nyilvánul meg, hogy az ilyenek elhelyezkedése mindenesetre nehezebb, mint a nőtlen egyéneké.
A második § utolsó bekezdése azokról kíván gondoskodni, akik minden átmenet nélkül lennének a nyugállományba helyezendők.
Az átmeneti illetékek összegének meghatározása azon alapul, hogy az átmenet idejére szóló ideiglenes ellátásnak nem az esetleges nyugdíj mérvét, hanem inkább az eddig élvezett javadalmazás értékét kell megközelíteni. Olyan egyéneket ugyanis, akiknek szabad elhelyezkedését erősen korlátozzuk, akikkel rendelkezünk a akiket továbbra is az állam szolgálatába akarunk állítani, csakis oly pénzbeli ellenszolgáltatásban részesíthetünk, amely a mai gazdasági viszonyok közepette legalább megközelíti a létminimumot.
Mégis, minthogy az átmeneti viszonyba kerülőket csak megkötjük, de szolgáltatást tőlük, vagy egyrészüktől azonnal nem kapunk, a külön pótdíjat (külön természetével bíró netáni egyéb pótdíjakat) elvonjuk tőlük, ily módon is kifejezésre hozva az átmeneti viszonynak a rendestől eltérő természetét és az illetékkel való ellátás kivételes voltát.
A mellékilletékeknek teljes összegükben való odaítélése azon az elven alapul, hogy ezek a fizetési fokozatonkint változó törzsilletményeken felül s azoktól függetlenül, mint a mai pénzügyi helyzetben fentartható legalacsonyabb standard of life biztosítékai állapíttatnak meg. A sérülési (sebesülési, személyi) pótdíj folyósítása, annak sajátlagos természetében leli indokát.
E § feltételes felsorolása az átmeneti viszonyba helyezést kizáró okoknak.
Az 1. ponthoz. A törvénytervezet csak azokról kíván gondoskodni, akik a létszámcsökkentés miatt válnak ki a hadseregből. Akik a létszámcsökkentés miatt megmaradhatnának, de önként eltávoznak a hadseregből, vagy akik a létszámcsökkentés idejében, de szolgálatképtelenség miatt válnak ki a hadsereg kötelékéből, önként értetőleg nem esnek e törvény rendelkezései alá.
A 2. pont bővebb indokolásra nem szorul.
I. Az átmeneti viszony megszünésének esetei.
Az 1. ponthoz. A nyugellátásra való igény megszűnésének eseteit az 1879:LI. tc. tételenként sorolja fel. Azok, akiktől a nyugdíj megvonatnék, átmeneti ellátásban nem részesíthetők.
A 2. pont a 2. §-ban foglalt rendelkezés következményeinek természetes levonása.
A 3. pont azokról kíván gondoskodni, akik az átmeneti viszonyba való helyezésüktől számított egy év előtt helyeztetnének a nyugállományba.
A 4. ponthoz. Ha az átmeneti viszonyban lévő egyén más állami szolgálatban elhelyeztetik, létfentartásáról gondoskodás történt, új életpályája meg van alapítva s a törvény tulajdonképeni célja megvalósult.
Az 5. pont kiegészítése az előző § 3. pontjában lefektetett alapnak s az átmeneti viszonyban lévő állami igénybevételének biztosítéka.
II. E törvénynek célja a létszámcsökkentés előidézte kényszerhelyzetnek szanálása. Ha már most egy a létszámcsökkentés folytán a hadseregből elbocsátott havidíjas más állami szolgálatban való elhelyezkedés alakjában láttatik el s az illető ebből az újabb elhelyezéséből is kénytelen ugyancsak a békeszerződésen alapuló létszámcsökkentés következtében megválni: - az ellátás csak látszólagossá válik s az ily egyének azokkal szemben, akik még másutt el nem helyeztettek, hanem az átmeneti viszony, illetőleg illetékek élvezetében vannak, - hátrányos helyzetbe kerülnének, ha reájuk is nem ugyanoly tartamú és mérvű állami gondoskodás terjesztetnék ki, mint ezekre.
Az elbocsátandó havidíjasok ellátásának átmeneti jelleggel való szabályozása és az, hogy ezeknek esetleges végleges nyugellátás az átmeneti viszony leteltekor lesz csak időszerű, összefüggően megkívánja azt, hogy az átmeneti viszonyban töltött idő a szolgálati időbe beszámíttassék. De tekintettel arra is, hogy a törvénnyel érintett havidíjasok más állami szolgálatba való elhelyezésre vannak rendelve: a rendezés el sem képzelhető úgy, hogy az átmeneti idő kivétessék az összes szolgálati időből.
A 2. bekezdés viszont az előzőnek okozatos folyománya.
A 3. bekezdés bővebb indokolásra nem szorul.
A átmeneti illetékekről nem lehet végkielégítéssel lemondani, mert előre nem állapítható meg, hogy az átmeneti viszony adott esetenként mily tartamú lesz, tekintettel arra, hogy a legtöbbször valamely állami szolgálati ágban való elhelyezés fog bekövetkezni. Különben is az 1879:LI. törvénycikknek a nyugellátással kapcsolatos hasonló rendelkezése a gyakorlatban nem vált be s ily intézkedés az új ellátási törvénybe a jelenlegi tervezet szerint nem fog felvétetni. A tapasztalat ugyanis azt bizonyítja, hogy nyugellátásukat végkielégítéssel megváltott egyének a kapott végkielégítést rövidesen elköltik s nyugellátásuk folyósítását kérik s ez által az állami hatóságokat nagyon kényes kényszerhelyzet elé állítják.
E törvény intenciójának folyománya, hogy az átmeneti viszonyban elhalt havidíjas családja bizonyos átmeneti illetmények (halálozási évnegyeddíj, lakbér) szempontjából kedvezőbb helyzetben maradjon, mintha a havidíjas a nyugállományban halt volna el s ugyanazok az okok, melyek az átmeneti illetékeknek a ténylegességi illetékekhez alkalmazkodó megállapítását s az átmeneti idő beszámítását motiválják, teszik indokolttá ezt a §-t.
Az illetékek természetéből folyik, hogy az átmeneti járandóságok a hatósági végrehajtási és biztosítási intézkedések szempontjából ugyanoly elbírálás alá essenek, mint a tényleges illetékek s élvezője részére ezekkel szemben is bizonyos minimum biztosíttassék.
Ez a § az átmeneti viszony letelte esetére intézkedik: Vagyis: az esetleg meghosszabbított átmeneti időszak leteltével kerül napirendre a végleges ellátás kérdése.
A végleges ellátás szempontjából nem lehetett kizárólagosan a mindenkori nyugdíjtörvény rendelkezéseire támaszkodni, hanem az igény létesítése és szabályozása körül, új méltányos szabályt kellett állítani.
Katonai nyugdíjtörvény ugyanis a teljes szolgálati idő vagy a 60 életév betöltésétől eltekintve kizárólag szolgálatra való alkalmatlanság esetére adja meg a nyugdíjra való igényt.
A létszámcsökkentés folytán pedig oly egyének végleges nyugellátásáról is lesz szó, akik testileg és szellemileg alkalmasak volnának a katonai szolgálatra.
E rendelkezésnek az az oka, hogy nem lehet elsiklani a tisztikar szolgálatai felett és minthogy az elbocsájtás vis major folytán történik, az illetők ellátási igényét - ha bizonyos szolgálati idővel rendelkeznek - el kell ismerni.
Hangsúlyozzuk, hogy a tisztikarnak nagy része háborús sérülések és fáradalmak következtében amúgy is annyira törődött, hogy katonai szolgálatra való alkalmatlansága felülvizsgálat útján is bizonyára megállapítható volna: ily általános felülvizsgálat azonban tetemes munkát és költséget igényelne s túlságosan hosszadalmas lenne.
A végleges nyugdíj-igényt azonban csak oly havidíjasok számára biztosítjuk, akik az átmeneti viszonyba helyezésükkor legalább 15 évi valóságos (effektiv) szolgálati idővel rendelkeztek.
A 15 év effektiv szolgálati idővel nem rendelkezők csak abban az esetben kaphatnak végleges nyugellátást, ha szolgálatképtelenségük felülvizsgálat útján megállapíttatik. Határidőt feltétlenül kellett szabni a szolgálati idő számításánál. Az átmeneti viszonyba lépés időpontját azért látszott célszerűnek határidőt venni, mert így elkerülhetjük azt, hogy egészen fiatal, kevés szolgálati idővel rendelkező és tetterős havidíjasokat legyen kénytelen az állam egész életükün át ellátásban részesíteni, másrészt azért is szükséges volt ez, hogy ily módon is szorítsuk a fiatal tisztet más irányú állami szolgálat elvállalására.
Azokról, akik 15. évi effektiv szolgálati idővel nem rendelkeznének és szolgálati képtelenségük felülvizsgálatilag meg nem állapíttatik, a 11. § intézkedik.
Bizonyos végkielégítésben részesíteni a nyugellátásra igénnyel bírókat, méltányos és indokolt intézkedés. Az egészen fiatal tisztek szolgálatának is végső honorálása ez s nem is annyira a végkielégítés csekély összegében, mint inkább az erkölcsi elismerésben van meg a hatása.
A 12., 13., 14. §-ok bővebb indokolásra nem szorulnak.
A 15. § rendelkezései mutatják azt az eltérést a havidíjasokra vonatkozó I. résztől, amelyet a jelen indokolás során már röviden említettem.
Az altiszti (rangosztályba nem sorolt havidíjasi) kar egyéneinek az átmeneti viszony szempontjából való csoportosítása a következő szempontok szerint történik:
Az első csoportba soroltattak azok, akik már békében a legszigorúbb elbírálás után kerültek a hivatásos altiszti (rangosztályba nem sorolt havidíjasi) karba, akik tehát a katonai elméleti és gyakorlati nehezebb feltételeknek meg kellett, hogy feleljenek s a csapatszolgálatban, vagy a katonai közigazgatás különféle szakmáiban legértékesebb támaszai voltak a tisztikarnak, vele éreztek és hozzátartozóknak tekintették magukat. Ezeket igyekezett az állam a katonai közigazgatás révén az évek hosszú során át leginkább a tényleges szolgálatnak önként való folytatására bírni.
Ők, vagy a katonai pályát választották élethivatásuknak, vagy legalább is életüknek legértékesebb éveit a katonai szolgálatnak szentelték abban az állam által élesztett reményben, hogy a fegyveres erő kötelékéből való megválás idején az állam a sok évi önkéntes katonai szolgálatot más elhelyezéssel fogja honorálni.
Tehát az az elem a legértékesebb s a legméltányosabb elbánást ez érdemli meg.
A második csoportba azok tartoznak, akik a háború tartama alatt vétettek fel a hivatásos altisztek csoportjába.
A hivatásos altisztek csoportjába való felvételnél természetszerűleg az 1918. évi november hó 1-e utáni viszonyok sajátosságai bizonyos befolyást gyakorolnak s így a felvétel tekintetében a felvételek szigorúságára és mérvére vonatkozólag más szempontok voltak mérvadók.
Az államra, ezekkel szemben fokozatosan kisebb kötelezettség hárul, de feltétlenül gondoskodni kell róluk is, mert máskülönben - eltekintve az elvi szemponttól - elvész a bizalom és bármilyen alapon álló hadsereg részére önként továbbszolgáló altiszteket nem kapunk.
A csoportosításnak megfelelően állapíttatott meg a gondoskodás mérve.
Az első csoportba tartozó egyének helyzete annyira hasonló a tisztek (havidíjasok) helyzetéhez, hogy ezeknél a gondoskodás mérve tekintetében a tisztektől megkülönböztetést tenni nem lett volna indokolt.
A második csoportnál az átmeneti viszony tartama csökkentetett.
Végül akik már 1918. évi november hó 1-e után vétettek fel a hivatásos altisztek csoportjába, azok átmeneti viszonyba nem helyeztetnek, azonban végkielégítésben részesíttetnek.
Az átmeneti viszony meghosszabbítása a rangosztályba nem sorolt havidíjasoknál és hivatásos altiszteknél azért nem terveztetik, mert legtöbben már valamely polgári foglalkozással birtak, amikor a hivatásos altisztek csoportjába felvétettek.
A 16. § 2. bekezdésében említett „szolgálati jutalomdíj végkielégítés” alatt a hivatásos altisztek részére külön szabályban (a B. 2. jelzésű „Utasítás a m. kir. honvédség altisztjeinek szolgálati jutalomdíjaira és végkielégítésére”) megállapított végkielégítés értendő. Azon altisztek, akik ezen végkielégítés igénybevétele mellett a tényleges szolgálatból fogyatékba vétetnek - miután a tényleges szolgálatból kiválnak - nem helyezhetők az átmeneti viszonyba, illetve az átmeneti viszony részükre megszűnik. Ezt a törvényben külön kifejezni nem szükséges. Viszont ki kellett mondani azt, hogy a jelen törvény 11. §, illetőleg 15. § értelmében végkielégített altisztek a szolgálati jutalomdíj végkielégítésre igényt nem tarthatnak, nehogy téves értelmezés következtében valaki kétféle végkielégítést kapjon.
Az elbocsájtandó havidíjasoknak és altiszteknek más állami szolgálatban imperativ módon való elhelyezésének szüksége a közel jövőben aktuálissá válhatik, sőt már vált is, ennek pedig előfeltétele a jelen javaslatnak mielőbb törvényerőre emelkedése. Ennélfogva kérem a tisztelt Nemzetgyűlést, hogy javaslatomat sürgősen letárgyalni és elfogadni méltóztassék.
