Az üzleti záróráról szóló 1913:XXXVI. törvénycikkkel törvényhozásunk az első lépést tette meg a nyílt árúsítási üzletekben és az azokhoz tartozó irodákban és raktárakban alkalmazott személyzet napi munkaidejének korlátozására.
Ipartörvényünk ugyanis az ily üzemekben alkalmazott személyzet napi munkaidejét még semmiképen nem korlátozza - legföllebb csak a tanoncok tekintetében annyiban, hogy az oly tanoncoknak foglalkoztatását, akik életük 14 évét még be nem töltötték, naponként legföllebb 10, olyan tanoncokét, akik a 14 évet már elérték, naponként legföllebb 12 órán át engedi meg, beleértve ebbe az iskolában töltött időt; annyiban továbbá, hogy nem engedi meg az ily üzletekben alkalmazott 16 évesnél fiatalabb tanoncnak foglalkoztatását az éjjeli, azaz az esti 9 órától reggeli 5 óráig terjedő időben.
A napi munkaidőnek ez a szinte teljes korlátozatlansága súlyosan hatott vissza természetesen a munkaadókra is, akik az általuk kiszolgált közönség érdekének és kényelmének sérelme nélkül, üzemi költségeiknek és saját munkaterhüknek is csökkentésével, szívesen zártak volna korábban és nyitottak volna későbben, ha ez az alkalmazottaknak és önmaguknak erejét nem kímélő versenytársak ellentétes magatartásánál és gyakorlatánál fogva túlságos hátrányokkal nem fenyegette volna őket. Ily körülmények közt érthető, hogy az üzleti zárórát szabályozó 1913:XXXVI. tc. létrejöttét nemcsak az alkalmazottak, hanem maguk a mérvadó munkaadóegyesületek is sürgették és örömmel fogadták.
Törvényhozásunk, bármennyire tudatában is volt annak, hogy az üzleti záróráról szóló törvény megalkotása az összes közvetlenül érdekelt tényező óhajának felel meg: az egyes rendelkezéseket szociálpolitikai újításoknál bizonyára helyénvaló óvatossággal állapította meg. Feltétlenül kötelezően egyelőre csak Budapest székesfőváros és a versenyviszonyoknál fogva azzal egy tekintet alá eső, közvetlenül szomszédos helyiségek tekintetében szabta meg a zárvatartás idejét. Ez az idő általában az esti 8 órával kezdődik és a reggeli 6 órával végződik, túlnyomóan élelmiszereket vagy állami egyedárúsági cikkeket árúsító üzleteket illetőleg pedig az esti 8 1/2 és reggeli 5 órák közé esik. Szombaton az üzletek általában 9 1/2 óráig tarthatók nyitva. Vagyis a törvény, a szombati naptól eltekintve, a zárvatartás időjét és ezzel az alkalmazottak kötelező éjjeli pihenőidejét az előbbi üzletek tekintetében legalább 10, az utóbbiak tekintetében legalább 8 1/2 órában állapította meg. Miután a szóban levő alkalmazottak naponkénti munkaidejére más szabály nem létezik, az említett rendelkezésekből folyik ennek megengedett leghosszabb tartama is. A kötelező munkaközi szünetekkel együtt nem lehet az eszerint hosszabb 14, illetőleg 15 1/2 óránál, maga a tényleges napi munkaidő pedig, ha a munkaközi szünetekre amint azt az ipartörvény 117. §-a előírja, napi két órát számítunk, 12, illetőleg 13 1/2 óránál.
Nyílvánvaló volt már az akkori törvényhozás előtt is, hogy ez a munkaidő, amennyiben a gyakorlatban tényleg előfordulhat, túlhosszú. Hiszen már az 1913:XXXVI. tc. miniszteri indokolása utalt a Németbirodalom és Ausztria példájára, amelyek a zárórának a közönség kényelmére is tekintettel levő szabályozásával kapcsolatban az alkalmazottakra nézve kedvezőbben állapították meg az alkalmazottaknak egyhuzamban nyujtandó éjjeli pihenő időnek legrövidebb és ezen a réven közvetve a napi munkaidőnek leghosszabb tartamát is.
Az 1900. évi német törvény szerint nevezetesen a nyilt árúsítási üzletekben, valamint az azokhoz tartozó irodahelyiségekben és raktárakban foglalkoztatott személyzetnek megszakítás nélkül legalább 10 órai, húszezernél több lakost számláló községekben pedig a két vagy több segédet vagy tanoncot foglalkoztató üzletekben legalább 11 órai pihenő időt kell a személyzetnek biztosítani, szabályrendelettel pedig még a kisebb lakosságú községekben is 11 órára tehető ez a pihenő idő. Az osztrák 1910. évi törvény pedig általában legalább 11 órában állapítja meg az alkalmazottak éjjeli pihenő idejét. Ennek a szempontnak és ezeknek a példáknak figyelembevételével módot keresett tehát a mi 1913. évi törvényünk is arra, hogy az üzleti alkalmazottak éjjeli pihenő ideje, ha kell, a szükséges átmeneti idő után, a törvényhozás újabb beavatkozása nélkül is meghosszabbítható és ezzel a napi munkaidő megfelelően megrövidíthető legyen. Felhatalmazta ehhez képest a kereskedelemügyi minisztert arra, hogy a székesfővárosban és a vele egy tekintet alá vont helységekben az üzleteknek zárvatartását az esti 8 (szombaton esti 9 1/2) óra helyett már az esti 7 órától és a reggeli 6 óra helyett egészen a reggeli 8 óráig, élelmi vagy egyedárúsági cikkeket árúsító üzletek zárvatartását pedig az esti 8 1/2 (szombaton esti 9 1/2) óra helyett esti 8 órától és a reggeli 5 óra helyett a reggeli 6 óráig kötelezővé tehesse. A kereskedelemügyi miniszter ily rendelkezése mellett a rendelkezés által érintett üzletek alkalmazottai részére 13 óráig, élelmi és egyedárúsági cikkeket árúsító üzletekben pedig 10 óráig terjedő pihenő idő biztosítható az alkalmazottaknak. A törvény lehetővé teszi ugyan, hogy a jogos üzleti érdekek megóvása végett az alkalmazottak kivételesen éjjel is foglalkoztathatók legyenek, de kötelességévé teszi a munkaadónak, hogy az ilyképpen foglalkoztatott alkalmazottaknak is biztosítson 24 óránként egyhuzamban legalább 10 órai pihenő időt.
A vidéket illetőleg a törvény nem szabályozta még kötelező módon a zárvatartás idejét. Figyelemmel a vidék eltérő viszonyaira és szokásaira, akkori törvényhozásunk nem látta helyénvalónak azt, hogy az üzletek zárását mindenkor egyenlően és így szükségképen mereven szabályozza. Helyesebbnek látta ennél azt, hogy az üzletzárás szabályozását a városokra, nagy- és kisközségekben pedig a vármegyei törvényhatóságokra bízza - egyetlen korlátul a törvényben Budapestre és környékére nézve érvényesített, illetőleg érvényesülni engedett rendelkezéseket állítván oda. Jogosultnak látszott ugyanis a remény arra, hogy e megoldás melletti rendezés inkább símulhat majd a gyakorlati élet követelményeihez, így kevesebb ellenállást, is vált ki és egészségesebb alapot nyújt a továbbfejlődésre.
A fejlődési lehetőségeket megakasztotta azonban a közbejött háború. A kereskedelemügyi miniszter Budapestet és környékét illetőleg kisérletképen meghosszabbította ugyan egy ízben a zárvatartás idejét, amennyiben 1916. évi 54.283. rendeletével 1916. év augusztus havára és az 1917. év január és február hónapjaira - a szombati napok és a Gergely-naptárban piros betűvel jelzett ünnepeket megelőző napok kivételével, a mely napok tekintetében ugyanis az 1913:XXXVI. tc. 1. §-ában megállapított zárási és nyitási órákat fentartotta - a zárvatartást este 7 órától reggeli 6 óráig, túlnyomóan élelmi vagy egyedárúsági cikkeket árúsító üzletek tekintetében pedig esti 8 órától reggeli 6 óráig tette kötelezővé. E kísérletnek azonban nem lett folytatása és nevezetesen a kereskedelemügyi miniszter nem élt az említett rendeletben kifejezett azzal a fentartással, hogy a szerzendő tapasztalatok alapján fog majd az évnek többi és a holt idény alá vonható hónapjaira nézve dönteni. A vidéket illetőleg is aránylag igen kevés szabályrendelet létesülhetett csak mindössze Kolozsvár, Kassa és Dés városokban, míg ez e tárgyban felterjesztett többi szabályrendelet tárgyalása a háború következtében, a melynek ideje alatt ugyanis a munkaügyi jogalkotás első sorban az ezzel kapcsolatos céloknak szolgálatában állott, megakadt. A háború befejezése után az akkori kormány a kivételes hatalom alapján rendelettel szabályozta az üzletek zárvatartásának idejét, Budapesten és környékén reggel 7 1/2 órától délutáni 4 óráig, a túlnyomóan élelmi cikkeket árusító üzletekben reggeli 7 órától délutáni 7 óráig, a vidéken reggeli 7 órától délutáni 4 óráig, illetőleg 6 órától délutáni 7 óráig engedvén meg az árusítást. Az úgynevezett proletárdiktatura megbukása után a szénkormánybiztosnak a szénnel takarékoskodás szempontjából kibocsátott rendeletei szabták meg az üzletek esti zárásának időpontját, míg most végre - legalább is a tavaszi, nyári és őszi hónapokra - ismét teljes mértékben érvényesülhet az 1913:XXXVI. törvénycikkbelefektetett törvényi állapot.
Ennek az állapotnak helyreálltával néhány mérvadó munkaegyesület oly értelmű megállapodásra lépett az alkalmazottaknak egyik mérvadó egyesületével, hogy az üzleteket a nyári hónapokban Budapesten délután 6 órakor zárják és együtt kérnék a kereskedelemügyi minisztert arra, hogy e megállapodásnak szerezzen foganatot azzal, hogy a délutáni 6 órai zárást rendelettel tegye kötelezővé. Ezt a kérelmet azonban bármily méltányosnak találom is azt az adott viszonyok közt, különösen a nyári hónapokat illetőleg, - ebben az alakjában nem teljesíthettem. Kerülni óhajtom ugyanis, hogy ma, midőn a kivételes hatalom már meglevő alkotásainak is mielőbbi teljes visszafejlesztésére kell gondolnunk, ismét csak a kivételes hatalom felhasználásával intézkedjem olyan ügyben, amely nemcsak pillanatnyilag, hanem előreláthatólag a későbbi években is különös intézkedést igényel majd. Maga az 1913:XXXVI. tc. pedig nem ad módot a kereskedelemügyi miniszternek arra, hogy az üzletek bezárását, habár az évnek csak bizonyos szakára nézve már az esti 6 órára rendelje el.
Ezért, de meg azért is, mert a háború befejezése óta a munkaidőre vonatkozó törvényhozás világszerte nagyot haladt és így módot kell keresnünk nekünk is arra, hogy addig is, míg hazai törvényhozásunk az iparban és kereskedelemben foglalkoztatott alkalmazottak munkaidejének kérdésével a maga egészében foglalkozhatik, foglalkozzunk annak legalább azzal a részletével, amelynek tekintetében törvényhozási előzményekkel már rendelkezünk: indokoltnak látszik, hogy a munkaadók és alkalmazottak együttes kérelmének teljesítésére törvény adja meg a lehetőséget. Indokolt továbbá, hogy ez a törvény megadja most már a lehetőséget az arra szükséges kezdeményező lépéseknek megtételére is, hogy a záróra kérdése a vidéken is a gazdasági célszerűségnek és a szociálpolitika követelményeinek megfelelő valaminő megoldáshoz juthasson.
Ez a szakasz az 1913:XXXVI. tc. 2. §-ának rendelkezését oly irányban egészíti ki, hogy a kereskedelemügyi miniszternek módjában álljon az üzleteknek és a hozzájuk tartozó irodai és raktárhelyiségeknek zárását már az 1913:XXXVI. törvénycikkben megállapított, illetőleg az e törvénycikkel engedélyezett időpontnál korábbi órára elrendelni. A kereskedelemügyi miniszter e joggal azonban csak a munkaadók és alkalmazottak mérvadó egyesületének e tárgyú előzetes megállapodása alapján élhet és korlátozva van - a közönség érdekeire való tekintettel - annyiban is, hogy a zárást esti 6 óránál, a túlnyomólag élelmi vagy egyedárúsági cikkeket árúsító üzletek tekintetében esti 7 óránál korábbi időpontra, nem teheti.
E szakasz módot ad a kereskedelemügyi miniszternek arra, hogy a zárórát oly városokban és községekben, melyekben azt szabályrendelet nem állapítja meg, rendelettel szabályozhassa. A zárvatartás tartamának, kezdő és végpontjának megállapítása tekintetében azonban a kereskedelemügyi minisztert az 1913:XXXVI. törvénycikkben és a jelen törvény 1. §-ában foglalt rendelkezések kötelezik. A mennyiben továbbá a zárás időpontját a jelen törvény 1. §-a alapján az 1913:XXVI. törvénycikkben engedélyezettnél korábbi időpontra teszi, kötve van természetesen az illető helységre nézve mérvadó munkaadó- és alkalmazott-szervezetek előzetes megállapodásához is. A kereskedelemügyi miniszternek adott ez a felhatalmazás bizonyára élénken ösztönözi majd a városokat és vármegyéket arra, hogy a zárórát lehetőleg saját hatáskörükben szabályozzák.
Ez a szakasz a törvény életbelépésére és végrehajtására vonatkozó záradékot tartalmazza.
