A nemzetek általános helyzete, államháztartási szükséglete, gazdasági viszonyai és a közszellem követelményei gyakorolnak mindig döntő befolyást az adóztatás kérdéseire és azoknak fejlődésére.
A nemzet általános helyzetének képét a Trianonban kötött békeszerződés kegyetlen rendelkezései tükrözik vissza. Az államháztartás szükséglete a világháború és az ezt követő forradalmi idők által alapjában megrendített pénzügyi helyzettel van okozati összefüggésben. Az ország gazdasági viszonyait a termelés megmerevedése jellemzi. A korszellem követelménye pedig az öt éves világháború után, az igazi értelemben vett szociálpolitikai gondolatnak oly keresztülvitele, hogy új magyar társadalmi osztályok emelkedhessenek fel ősi nemzetünk történelmet termő talajából. Ezért akkor, midőn a nemzet áldozatkészségének igénybevételével az országon és a magyarságon a háború és annak szerencsétlen következményei ejtette sebeket be kell gyógyítani, az államháztartás egyensúlyát helyre kell állítani, az országot újra kell felépíteni, - ehhez a nemzeti munkához szükséges anyagi eszközöket elsősorban a nemzet összes tagjainak gazdasági erejét jelentő vagyonban kell keresni.
Az egyesnek tulajdonában levő vagyon ugyanis nemcsak az ember életét a szellem mellett irányító alaperő. A vagyon volt és a vagyon lesz mindaddig, amíg az ember életét a végesség határai között folytatja, az egyének munkája társadalmi szervezetét alkotó közületnek is a főalapja. - Már pedig a közületnek is ezt a főalapját alkotó vagyont a világháború folyamán, amint ezt a törvényhozás „a vagyonváltságról szóló I. törvény”, az 1921. évi XV. tc. megalkotásával kapcsolatban megállapította és kijelentette, az önmagát irányító magyar nemzetnek, a magyar államnak erőfeszítése és jogrendje védelmezte meg, - igazságos ennélfogva, hogy akkor, mikor a nemzet a maga pénzügyi megerősödésének eszközeit keresi, áldozatra első sorban azokat szólítsa fel, akik a nemzet egyetemes - anyagi és erkölcsi - erőkifejtésének gazdasági előnyeit élvezik.
Azokat a pénzügytani és pénzügyi politikai okokat, amelyek miatt a vagyonok e tervezett megterhelésénél nem követem a fundált jövedelemnek erősebb megadóztatására nálunk is használt vagyonadóból kifejlesztett, eddig sehol be nem vált úgynevezett nagy vagyonadó rendszerét, hanem a nemzet egyes tagjai és a nemzet egyeteme között levő szerves összefüggésből kiindulva azt a tételt állítom fel, hogy a nemzet egyetemes ereje által megvédelmezett magánvagyont tulajdonosaiknak e védelem ára fejében meg kell váltani és ezen alapon egy teljes rendszert építek ki „a betétek, a folyó számlakövetelések és a természetben elkülönítve őrzött készpénzletétek, továbbá a belföldi részvények és szövetkezeti üzletrészek, a külföldi pénznemek és a külföldi értékpapírok vagyonváltságáról” szóló 1920. évi XV. tc. általános indokolásában már kifejtettem. Ismétlés lenne tehát ily irányú minden további általános indokolás.
Mielőtt a törvényjavaslat részleteinek indokolására térnék át, a törvényszerkesztés körül követett eljárást illetőleg kívánom megjegyezni a következőket.
Szem előtt tartva azt, hogy a törvényjavaslatban foglalt rendelkezések részben a társadalomnak a foglalkozások szerint tagosult csak egyes osztályait, részben azonban a társadalomnak minden osztályát is érintik, a törvényjavaslat által felölelt nagy anyaghalmazt tekintve azt a szerkesztési technikát követtem, hogy a büntető rendelkezések kivételével, amelyek általánosak, az egyes anyagi rendelkezésekkel kapcsolatosan fejezetenként megismétlek olyan alaki rendelkezéseket is, amelyek rendelkezéseihez egyéni jogok vagy jogszerű érdekek érvényesítése fűződik. Véleményem szerint ugyanis nemcsak közérdek, hanem jogos magánérdek is az egyéni jogokra és jogszerű érdekekre való ez a figyelmeztetés ennél a törvényjavaslatnál, amely tulajdonkép annyi önálló törvényre tagozódhatnék, ahány anyagi rendelkezést tartalmazó fejezete van. Már pedig ez a jogos magánérdek erősebb annál az orthodox törvényszerkesztési tételnél, hogy ne tartalmazzon a törvény ismétlést vagy felesleges rendelkezést.
Annak kiemelése után, hogy az e törvényjavaslattól várt pénzügyi eredményt illetőleg a nemzetgyűlés pénzügyi bizottságában fogok előterjesztést tenni, áttérek a törvényjavaslat részleteinek megokolására.
Az 1. § a tárgyi adókötelezettséget, a kivetési jogot határozza meg.
A törvényjavaslat e fejezetének elvi rendelkezése szerint vagyonváltságköteles az országnak minden olyan földterülete, amely földadónak tárgya.
A földadónak pedig - a törvényjavaslat II. fejezetében tárgyalt szőlő- és erdőbirtokon kívül - az a földterület a tárgya, amely gazdaságilag használható, habár azt tényleg más célra fordítják is vagy gazdaságilag ki sem használják (pl. községek, városok belterületén fekvő beépítetlen ingatlan, a háztelek). A gazdasági kulturák, a termőföldek a művelési ágak szerint: szántóföld, kert, rét (kaszáló), szőlő, legelő, erdő és a nádas.
Nem esik tehát vagyonváltság alá az a földterület, amely a földadónak sem tárgya. Ezek pedig az 1875:VII. tc. rendelkezései szerint: 1. a gazdaságilag nem használható és nem művelhető területek, pld. vizmosások, terméketlen homokbuckák, síkvízzel borított területek, folyóvizek és az azok lefolyására szolgáló vízárkok, nagyobb kiterjedésű kősziklák stb.; 2. a közutak, állandó dülőutak, utcák és közterk; 3. a beépített háztelkek és az udvarok, - beépített háztelek az a terület, amely állandó tető alatt van, udvar pedig az a terület, amely az épületek között fekszik és mívelés alatt nem áll; 4. a szállításra használható és vízművekre szolgáló csatornák; 5. a vízjogi törvények oltalma alá helyezett védtöltések és csatornák, a hozzájuk tartozó vízlecsapoló árkokkal, zsilipekkel, gátakat oltalmazó főültetvényekkel, padkákkal stb. együtt; 6. a temetkezési helyek; 7. az országos vagy közhatósági kezelés alatt álló kertek, melyek tudományos, közhasznú vagy jótékony intézetek céljaira közvetlenül szolgálnak; végül 8. a közhatóságok vagy gazdasági, erdészeti és más hason célú egyesületek által közcélokra, nem pedig kereskedésre fenntartott, úgyszintén a tanítási célokra szolgáló fa- és szőlőiskolák.
A mentességekről rendelkező 2. §-hoz ezeket kívánom megjegyezni:
Az állam, a törvényhatóságok és a községek tulajdonában levő földterületek alatt azok értetnek, amelyek az államnak, törvényhatóságnak vagy a községnek, mint önálló jogi személynek telekkönyvi tulajdonai. E törvény rendelkezése szempontjából az állam által kezelt közalapítványok földterületei is váltságmentes állami földek lennének.
E szakasz ennek a pontjának a rendelkezése tehát a törvényhatóságok vagy községek által kezelt semmiféle olyan földterületre nem vonatkoztatható, amely nem törvényhatósági vagy községi tulajdon, akkor sem, ha azokat törvényhatóság vagy a község kezeli. Nem sorozhatók ide pld. az ú. n. úrbéres közönségnek földterületei sem, mert az úrbéres közönségek a tulajdonközösség tekinteti alá esnek.
A nyerészkedés célzata nélkül kizárólag a közjótékonyság, a közoktatás, a közművelődés, a nemzetvédelem vagy a nyugellátás céljait szolgáló intézetek, egyletek, alapok és alapítványok tulajdonában levő földterületeknek váltságmentességéről rendelkező 2. pontba lefektetett koncepció az, hogy a vagyonváltságmentesség teljes akkor, ha az ilyen intézet, egylet, alap vagy alapítvány teljesen a közjótékonyság, a közoktatás, a közművelődés, a nemzetvédelem vagy a nyugellátás célját szolgálja. Abban az esetben pedig, ha ezeknek a jogi személyeknek a közjótékonyságon, a közoktatáson, a közművelődésen, a nemzetvédelmen vagy a nyugellátáson kívül van más társasági vagy alapítványi célja is, a vagyonváltságmentesség ezeket csak az előbbi célok szolgálatának arányában illeti meg, amely arányt az Országos Pénzügyi Tanács állapítja meg.
Intézet alatt a törvényjavaslat személyeknek és dolgoknak a törvényjavaslatban kimerítően felsorolt célok valamelyikét szolgáló összeséget érti. Ilyen pld. a Magyar Tudományos Akadémia. Egylet alatt a törvényjavaslat kizárólag a törvényjavaslatban kimeritően felsorolt célok valamelyikének megvalósítására szabályszerűen megalakult egyesületet ért. Alap alatt a törvényjavaslat állagában és hozadékában is kizárólag a közjótékonyság, a közoktatás, a közművelődés, a nemzetvédelem vagy a nyugellátás céljára fordítható olyan vagyontömegeket ért, amely nincs önálló személyiséggel felruházva, amely nem alkot külföldi vagyontömeget, hanem csupán egy bizonyos személy - az alapító - vagyonán belül van elkülönítve. Alapítvány alatt a törvényjavaslat kizárólag a közjótékonyság, a közoktatás, a közművelődés, a nemzetvédelem vagy a nyugellátás céljára oly módon kikötött vagyont ért, amely vagyonnak erre a célra fordítása állandó szervezettel van biztosítva.
A mentesség kritériumává tett közjótékonyság alatt a törvényjavaslat a jótékonycélú kórház, árvaház, szegényügyet szolgáló célt ért. A közoktatás, a közművelődés, a nemzetvédelem és a nyugellátás közkeletű fogalmait e törvény magyarázata szempontjából itt sem kellett körülírni.
A Magyar Földhitelintézetek Országos Szövetségének tulajdonában levő földterületeknek váltságmentességét az okolja meg, hogy e vállalat alapításában az 1911. évi XV. tc. rendelkezésének megfelelően az ott felsorolt alturista intézetek mellett az állam is részes.
Az egyházközségek lelkészkedő rendes lelkészeinek és rendes tanítóinak javadalmi földjei tekintetében a 3. pontban megadni kívánt korlátozott váltságmentességet az ezek funkciójához fűződő vallás-erkölcsi és a közművelődési érdekek okolják meg.
A 10 K-nál nem több kataszteri tiszta jövedelmű földterületnek a 4. pontban tervezett mentességét, feltéve, hogy az nem községi (városi) beltelek, szociális okokból tartom megokoltnak.
Azok az okok azonban, amelyek az ilyen földterületnek a vagyonváltság alól való mentesítése mellett szólanak, a már nagy vagyonerőt jelentő ilyen nagyságú városi beépítetlen ingatlanok (beltelkek, házhelyek) tekintetében már nem állanak fenn, ezért a községi (városi) beltelek váltságmentességét nem javasolhattam. Annál kevésbbé nem, mert köztudomású, hogy ezek a beépítetlen városi, községi beltelkek, az egyetemes érdek, a gyengébb társadalmi osztályok sérelmére legtöbbször üzleti spekulációból szereztettek és halmoztattak össze. Ezek az összehalmozott telkek a szerzett tapasztalatok szerint már a háborút megelőző időben is a rendszeres városfejlesztésnek s evvel kapcsolatos egészségesebb lakáspolitikának is gátjai voltak. Szociális kiméletet tehát ebből a közérdekű szempontból sem érdemelnek meg. Közérdeknek ugyanis nem tekinthetem azt, hogy pld. Budapest belterületén zsufolt bérkaszárnyák közelében, már a békében is üresen ásitozó beltelken, tulajdonosa legjobb esetben kukoricát termelhessen akkor, mikor a lakosság dolgozó tömege a város külső periferiáin sem tud elhelyezkedni, munkahelyére nemzetgazdasági szempontból is oly annyira káros nagy munkaidőveszteséggel és költséggel tud csak eljutni.
A vitézi telekre felajánlott vagy erre a célra adományozott földterületeknek a váltság alól való mentesítését - a vitézi telek tulajdonosával szemben a haza védelme körül szerzett érdem elismerése, a felajánló földtulajdonossal szemben a nemzet védőivel szemben tanusított egyéni áldozatkészség jutalmazása követeli meg. A „halasztást nem tűrő sürgős esetekben házhelyek kijelöléséről és kishaszonbérletek alakításáról” szóló 1920. évi XXIX. tc., valamint a „földbirtok helyesebb megoszlását szabályozó rendelkezésekről” szóló 1920. évi XXXVI. tc. alapján házhelyek céljaira juttatott ingatlanoknak váltság alól való mentesítése pedig a családi otthon létesítésére irányuló állami szociálpolitikának a folyománya.
Közjogi szabály, hogy bármilyen közteher alól való mentességet, amely közjogi kedvezmény, mindig csak megszorító és soha sem kiterjesztő értelemben lehet és kell magyarázni. Ebből következik, hogy a törvényjavaslat 2. §-ában lefektetett rendelkezések címén vagy azon analógiájára semmi más, itt fel nem sorolt mentességnek helye nincs. Nem illeti meg ennélfogva a vagyonváltságmentesség pl. a még bizonyos hatóságot vagy a közjótékonyság, a közoktatás, a közművelődés, a nemzetvédelem vagy a nyugellátás szoros fogalmi körén kívül álló közfunkciót teljesítő szervezetnek (pl. egyházi testületeknek, káptalanoknak, szerzetesrendeknek), hivatásos önkormányzati szerveknek, (ügyvédi, közjegyzői, kereskedelmi és iparkamaráknak, ipartestületeknek), egyes önállósított, külön vagyonnal bíró - az állam, a törvényhatóság vagy község (város) - forgalma alá nem eső hatóságnak földterületeit.
A földterület vagyonváltságának kivetése szempontjából az objektív eljárásnak tulajdonképp az a mód felelt volna meg, hogy a vagyonváltsága kataszteri birtokív (telekjegyzőkönyv) adatai nyomán jószágtestenként külön-külön történnék. Ha kétségen kívül közigazgatási munkamegtakarítást és a kivetési eljárás egyszerűsítését jelentő ettől a módtól eltértem és a 3. §-ban oly rendelkezést vettem fel, miként a vagyonváltság alapja egy-egy természetes vagy jogi személynek a törvény hatályosságának területén, habár nem is egy község határában fekvő összes saját földterületeinek (jószágtesteinek) együttes összege, ezt két okból tettem.
A jószágtestenként külön-külön történő objektiv kivetési eljárás mellett ugyanis a vagyonváltságnak kisebb terhét viselné az a váltságkötelezett, akinek több községben van elszórtan pl. 600 hold földterülete, mint az, akinek egy községben van ugyanennyi földje. Az ilyen kézenfekvő egyenlőtlenséget adópolitikai okokból is, amelyeket a vagyonváltság terhe arányos viselésénél is a lehetőségig érvényesíteni kell, az objektiv eljárás mellett is kerülni kellett.
Össze kellett vonni az egy-egy tulajdont alkotó földterületeket a vagyonváltság kivetésének alapjául azután azért is, hogy a törvényjavaslat 4. §-ában tervezett, a vagyonváltság pénzügyi eredményességét is befolyásoló fokozás (progresszió) érvényesülhessenek.
A törvényjavaslatban a nemzet egyetemének áldozatkészségére apellálok. A törvényjavaslat egyik elvi vezető gondolatává tett fokozással szemben azonban a gazdaságtársadalom bizonyos köre részéről már előre is határozott tiltakozás történt. Egy pillanatra ezért meg kell állanom az adófokozásnak, az adóügyi elméletnek ma is élénk és sokoldalú megvitatásában részesült és e törvényjavaslat szerkesztése alkalmával is komolyan megfontolt kérdésénél.
Az adóelméletnek ma már megállapított tétele szerint az adózásnak az adózóképesség arányához kell símulni. Minden köztehernek és így kétségen kívül a vagyonváltságnak is az általa okozott áldozatnak lehetőleg egyenlővé tételére kell törekedni. Ez pedig azt követeli meg, hogy a szegényebb, a kisebb vagyonú polgár ne érezze jobban a vagyonváltság súlyát, mint a gazdag ember, aki ha vagyonának talán nagyobb részét adja is le váltság fejében, a vagyonában ez által támadt apadást kevesebb nélkülözéssel, könnyebben tűrheti el. Az a birtokos, akinek hasonló körülmények között pld. 50-szor akkora földje van, mint egy másik kisgazda birtokostársának - tárgyilag véve - nem 50-szer, hanem sokkal nagyobb vagyonerővel, szolgáltató képességgel bír, mert ahhoz a polgárhoz képest, aki a kérdéses vagyon 50-ed részének hozadékával kénytelen megelégedni, elsőrendű szükségleteinek kielégítése után nem 50-szer akkora, hanem sokkal nagyobb vagyonerő felett rendelkezik, amelyből az állam iránti tartozásának lerovására méltán nagyobb hányadot fordíthat.
A nagyobb vagyon nemcsak számtani, hanem erősebb arány szerint növekedő gazdasági erőt jelent. Már pedig, akinek az élet nagyobb gazdasági hatalmat nyújt, az nemzete irányában is több kötelességgel tartozik.
Különösen és nyomatékkal ki kell emelnem, hogy a fokozáshoz, a progresszióhoz, amely a haszonbér alapján tervezett váltságkivetési módnál is vezető gondolatom volt, feltétlenül ragaszkodnom kellett akkor, mikor a váltságkirovás alapjául, a földérték megállapításául, a haszonbér-átlagok helyett - az alább érintett okokból - a föld kataszteri tiszta jövedelmét veszem. Mert a vagyonváltság tételeinek igen mérsékelt fokozásával, ha megszüntetni nem is tudnám, de legalább is ellensúlyozni kívánnám a földadókataszternek vita tárgyává különösen a kisgazdatársadalom körében tett azt az állítólagos fogyatékosságát, hogy annak az 1909. évben történt kiigazítása után a kisgazda a nagybirtokosnál hátrányosabb helyzetbe jutott.
A progresszió elvét, akár mathematikai progresszió, akár lefelé csökkenő degresszió formájában a vagyonváltság rendszerében is mindenütt keresztülvittem, ahol azt az objektív adózás természete megengedte (így a betéteknél, a bevallott ingó tárgyaknál); természetesen nem vihettem keresztül a részvénytársaságok és szövetkezetek vagyonváltságánál azért, mert e személytelen értékpapíroknál megfordítva a legnagyobb vállalatok részvényei vannak a legtöbb kisember kezén s az aránylag legkisebb részvénytőkével rendelkező (pl. családi) részvénytársaságok tulajdonosai a legteherbíróbbak.
Ellenben ragaszkodnom kellett a progresszióhoz a földbirtok vagyonváltságának megszerkesztésében azért, mert a földtulajdon minden más nemzetgazdasági jószágtól abban különbözik, hogy nem szaporítható s így minden demokratikus gazdasági rendszabály csakis a meglevő földbirtok jobb megoszlásában nyilvánulhat, ennek pedig az adótechnika terén a progresszió az igazi s egyetlen módja.
Fölösleges kiemelnem, hogy a fokozás túlhajtásától ennek ellenére is tartózkodtam. A fokozás menetét, figyelemmel a törvényjavaslathoz fűződő pénzügyi eredményre is, hamar megállapodó haladvánnyal olyképen szerkesztette meg, hogy az a nagyobb vagyonok kiméletlen megterhelését még se jelentse, a további vállalkozást, a termelés zavartalan lehetőségét ne csökkentse.
A földbirtok vagyonváltságának a földbirtok értékéhez kell igazodni.
Ennek az értéknek mutatója a föld hozadéka. A földérték megállapítására - figyelmen kívül hagyva a földterületeknek legyőzhetetlen nehézségekbe ütköző és költséges darabonkinti felbecsülését - két tényező, a haszonbér vagy a kataszteri tiszta jövedelem állott rendelkezésemre.
Kétségbevonhatatlan, hogy a haszonbér, azaz a földtulajdonos tényleges jövedelme, az ár törvénye szerint is - főleg a világgazdasági viszonyokban előállott nagy eltolódások mellett - a földértékhez igazodó vagyonváltság kivetésénél felhasználható értéket is mutatja, amelynek alapján való tőkésítés útján a föld értéke helyesen meg is állapítható.
Eredeti tervem ez volt s javaslatom első vázlata az elven nyugszik.
A törvénytervezet előkészítése során végzett vizsgálódások alkalmával azonban nem hagyhattam figyelmen kívül a következő körülményeket.
A magyarországi földárakról és földhaszonbérekről utoljára - az 1913. év végén - készült statisztikai munkálat adataival szemben, amelyhez fűződő általános következtetés az, hogy a mai haszonbérek átlagban az 1913. évieknek a négyszeresei, megállapíthattam, hogy a pénzértéknek a háború kitörése óta való állandó sülyedése, majd az utolsó hónapok folyamán való némi emelkedése folytán a legkülönbözőbb haszonbérek vannak érvényben, amelyek nem az illető birtokhozadék értéke, hanem a haszonbérszerződés megkötésének ideje szerint váltakoznak. A haszonbérösszegek tekintetében a „mezőgazdasági haszonbérletekkel kapcsolatos rendelkezésekről” szóló 1920. évi 5.440. M. E. számú rendelet értelmében eljáró vegyes bíróságok (gazdasági bíróságok) körében sem fejlődött ki egységes gyakorlat. Tapasztalható volt, hogy e bíróságok felfogása e téren nagyon különböző volt, különösen az 1918-1919. gazdasági év tekintetében.
Aggályok merültek fel tehát, hogy a föld értékének és evvel kapcsolatban a fizetendő vagyonváltságnak a haszonbér alapján történő megállapítása nem fog közmegnyugvást kelteni. Főleg azért nem, mert a haszonbér-alap mellett a maga gazdálkodó birtokos vagyonváltságának kivetésénél szélsőséges aránytalanságok keletkezhetnek.
Erre az előre felmerült aggályra való figyelemmel a földértéknek, a földvagyonváltságnak a haszonbér-alapon való megállapításától eltértem és ennek alapjául a föld kataszteri tiszta jövedelmét vettem.
Igaz, hogy a kataszteri tiszta jövedelem sem tünteti fel korántsem a birtok tényleges hozadéki értékét.
Földadó-kataszterünk, amely az 1875:VII. tc. értelmében 1875. évben megindult kataszteri művelet alapján készült, mint általában minden kataszter csak átlagokkal dolgozott, átlag számításon épült fel az egész munkálat, midőn a föld tiszta hozadékául vette a közönséges gazdálkodás mellett tartósan nyerhető középtermésnek értékét, levonva belőle a gazdálkodás rendes költségeit.
A tisztajövedelmi fokozatokban 1875. óta beállott eltéréseket, az azóta keletkezett állandó természetű művelési ágváltozásokat az osztályba sorozásnál az 1909:V. tc. alapján elrendelt kiigazítás során azonban már kiigazították. Állítható ennélfogva, hogy a kataszteri tiszta jövedelem a földbirtok hozadéki értékével általában arányban áll, a vagyonváltság kivetéséhez szükséges földérték megállapítására tehát elfogadható.
A gazdálkodásnak bár lassan, de folytonosan haladó átváltozása és általában az egyéniségnek a gazdálkodás terén és ennek eredményében való határozottabb előtérbe lépése, a helyi viszonyok és a közlekedési viszonyok és a közlekedési hálózat átalakításai, a földtermék világpiaci árának módosulásai, a termelési költségek különbözőségei mind olyan tényezők, amelyek az elvont elmélet értelmében véve a földadó-kataszternek az 1909:V. tc. alapján elrendelt kiigazítása után elért viszonylagos igazságait, az azóta lefolyt idő óta az államkincstár hátrányára talán csökkentik is. Ezt a körülményt is azonban ellensúlyozni kívánja a váltság tételeinél alkalmazni tervezett enyhe progresszió.
A pénz értékében mutatkozó ingadozások késztettek arra, hogy azt javasoljam, hogy a mezőgazdasági ingatlan vagyonváltságának megállapítását, - azért mert a mezőgazdasági üzemnél annak sajátosságát tekintve, hosszabb fizetési határidővel is kellett számolni - egy állandóbb értékmérőben, buzamennyiségben javasoljam. Ezen az alapon a kataszteri tiszta jövedelem minden koronája után, a birtok nagyságához képest enyhén emelkedő fokozással megállapítandó buzamennyiség lesz a vagyonváltság-tőke, amelynek ellenében, készpénzfizetés esetében, a fizetés teljesítésekor érvényes azt a buzaárt kell befizetni, amelyet a mindenkori budapesti piaci árnak megfelelően minden hónap utolsó napján a következő hónapra szóló érvénynyel a pénzügyminiszter a földmívelésügyi ministerrel egyetértőleg megállapít és a Budapesti Közlönyben előre közzé tesz. A vagyonváltság tőke alapjául vett buza alatt tőzsdei szállításra alkalmas minőségű (szokvány) buzát kell érteni.
Megjegyezni kívánom, hogy a vagyonváltság alapjául vett termő terület kataszteri tiszta jövedelmének átlaga a megcsonkított Magyarországon kerekszámban 10 korona (937 fillér). A számítás alapjául pedig egy métermázsa buza ára gyanánt 500 K vétetett.
Tárgyi adónál, amelyhez tartozik az adóelmélet szempontjából hozzá hasonló közteher a vagyonváltság is, az ingatlant terhelő tőketartozásokat tulajdonképen nem is szabad figyelembe venni. Ha ennek ellenére az 5. §-ban mégis azt javaslom, hogy a vagyonváltság összegéből az 1920. december 20.-a előtt keletkezett, a váltságköteles ingatlant terhelő jelzálogilag biztosított kölcsönnek egy évi kamata, a legalább 30 éves törlesztéses kölcsönnek pedig egy évi törlesztési részlete is levonható legyen, ha azt a hitelező nevének és lakóhelyének feltüntetésével bevallják, ezt a gazdasági üzem zavartalan menetéhez füződő magán érdekre való figyelemmel teszem.
Az 1920. december 20.-a után keletkezett ilynemű kölcsönök kamatának vagy törlesztési részletének levonhatását nem tartottam megengedhetőnek, mert szerzett tapasztalatok szerint pénzügyi programmomat ismertető parlamenti előterjesztésem elhangzása után ingatlanaikat óvatosságból számosan előre megterhelték.
A 6. §, amely arról rendelkezik, hogy a vagyonváltságot milyen adatok alapján kell megállapítani, nem igényel megokolást.
Hogy a törvényjavaslat elvi alapjává tett progresszió mellett is lehetőleg hasznosítsam az objektiv kivetési eljárás előnyeit, a 7. §-ban kimondatni kivánom azt, hogy bevallást csak az köteles adni, akinek több kataszteri birtokívben vannak ingatlanai. Ezzel a rendelkezéssel a tulajdonképeni kisbirtokosok zöme a mezőgazdasági ingatlanról szóló bevallás kényszerétől mentesül. Bevallást csak a nagyobb birtokosok fognak adni.
A 8. § a bevallási kötelezettség teljesítésének kikényszerítésére tartalmazza azt a szankciót, hogy aki bevallást szándékosan nem ad, az e §-ban megállapított pótlékot is fogja fizetni.
A 9. § nem igényel megokolást.
A 10. § arról rendelkezik, hogy a mezőgazdasági ingatlan vagyonváltságát melyik pénzügyigazgatóság (adófelügyelő) vesse ki.
Gyakorlati okok tulajdonkép a mellett a megoldási mód mellett szólanának, hogy akkor is, mikor a belföldön lakó vagyonváltságkötelezettnek is csak egy birtoka (egy kataszteri birtokíven felvett ingatlana, 5. §) van, a vagyonváltságot az a pénzügyigazgatóság (adófelügyelő) állapítja meg, melynek területén az ingatlan van. Úgy amint ezt a külföldön lakó birtokos ingatlana tekintetében javasolom is. Tény az is, hogy a vagyonváltság kivetése alapjául szolgáló kataszteri birtokíveknek a más pénzügyigazgatósághoz való küldözgetése, valamint az is, hogy a kivétel nélkül a lakóhelyen történő kivetés esetében pld. a székesfővárosi adófelügyelőre több adminisztrativ munka hárul, ily kivetési eljárás mellett elkerülhető lenne. Az állandó lakóhely pénzügyigazgatóságát (adófelügyelőt) pedig ebben az esetben csak akkor kellett volna a mezőgazdasági ingatlan vagyonváltságának kivetésére illetékessé tenni, mikor a váltságkötelezettnek több pénzügyigazgatóság területén vannak ingatlanai.
Ha mindeme megfontolások ellenére a 10. §-ba ettől eltérő rendelkezést vettem fel, ez csak abból az egyetlen egy valaki eljárási szempontból történt, hogy a vagyonváltság kivetése is a vagyonadó kivetésére illetékes fórum által történjék.
Az elsőfokú kivetés ellen a törvényjavaslatnak ez a része csak egy jogorvoslatot, a m. kir. közigazgatási bíróság előtt érvényesíthető panaszt enged meg.
A közigazgatási eljárás egyszerüsítésére irányuló általános törekvéssel lett volna ellentétes az, ha itt az elsőfokon eljárt pénzügyigazgatóság (adófelügyelő) és a második, utolsó fokon ítélkező m. kir. közigazgatási bíróság közé még közbeeső hatóságot iktattam volna be akkor, mikor az elsőfokú kivetést az egész vonalon az állami pénzügyigazgatást középfokon irányító szerv tárgyi alapokon végzi.
Azt, hogy az elsőfokon kivetett vagyonváltság fizetésére az esetleg érvényesített magán panasznak nincs halasztó hatálya, t. i. hogy az csak birtokon kívül felebbezhető, azért kellett kimondani, mert ellenkező esetben a vagyonváltság mielőbbi beszedhetéséhez füződő kincstári és közérdeket alaptalan felebbezésekkel bárki illuzóriussá tudná tenni.
Ezzel szemben viszont a 2. bekezdésben szükségesnek tartottam kimondatni azt, hogy a kivetett vagyonváltságnak földrészletben való lerovása csak jogerőre emelkedése után hajtható végre. Azért, mert a földrészletben való lerovás már a tulajdonjogi viszonyt érinti, a tulajdonjogban beálló ilyen változás pedig csak felebbvitellel vagy halasztó hatályú igazolással megtámadhatatlan jogerős határozat, ítélet után következhetik be.
A nyerészkedés célzata nélkül kizárólag a közjótékonyság, a közoktatás, a közművelődés, a nemzetvédelem vagy a nyugellátás céljait szolgáló intézeteknek, egyleteknek, alapoknak és alapítványoknak működését és célját a legteljesebb mértékben méltányolni kívánván, a 2. §-ban javasoltam, hogy ezek tulajdonában levő földterületek a váltság alól mentesíttessenek. Az élet sokoldalúságánál fogva azonban e § keretében nem lehetett minden kétséget kizáró módon formulázni azt, hogy összszerű esetben valamely intézet, egylet, alap vagy alapítvány ilyen célt szolgál-e. Nem marad tehát más hátra, hogy ezeknek a jogi személyeknek váltságmentessége az esetenként való méltatás, a diszkréció alapján döntessék el. Úgy vélem, hogy akkor lesz közmegnyugvást keltő ez a diszkrécionális méltatás, ha azt az 1921. évi V. törvénycikk alapján az ország legjelesebb fiaiból alakult, nagy látókörű Országos Pénzügyi Tanácscsal döntetem el. Ez az Országos Pénzügyi Tanács fogja tehát kimondani, hogy kizárólag a közjótékonyság, a közoktatás, a közművelődés, a nemzetvédelem vagy a nyugellátás célját teljesen szolgáló intézet, egylet, alap, vagy alapítvány földje a váltság alól teljesen mentes. Ez a tanács fogja kimondani azt is, hogy az az intézet, egylet, alap vagy alapítvány pedig amelynek a közjótékonyságon, a közoktatáson, a közművelődésen, a nemzetvédelmen vagy a nyugellátáson kívül más társasági vagy alapítványi célja is van, a vagyonváltság alól milyen arányban lesz mentes.
Azt, hogy a kivetett vagyonváltság a földbirtokra nehezedő oly dologi teher, amelynek az ingatlan bírói eladása esetében, a vételár bírói felosztásánál törvényes elsőbbsége van és akár van az ingatlanra bekebelezve, akár nincs, az elárverezett ingatlan vételárából - a végrehajtási eljárásról szóló 1881. évi LX. tc. 189. § a) pontjában felsorolt költségeket is megelőzőleg - minden követelés előtt elégítendő ki, a kincstár érdekében kellett kimondani. Biztosítani kellett, hogy az ingatlannak az a dologi értelemben vett része, amely a kivetett vagyonváltság egyenértéke fejében az államé, az államé is legyen akkor is, midőn azt a sokszor hirdetett nagy vagyonadótól való menekülés célzatából szinleges tartozásokkal terhelték meg. A vagyonváltságot ennélfogva, amelyet mindenkinek egy magasabb értelemben vett erkölcsi tartozásnak kell tekinteni, a törvényjavaslat 188. §-ában felvett rendelkezéssel akként kívánom minden körülmény között biztosítani, hogy azt az elsőfokú kivetés megtörténte után mindjárt az ingatlanra vonatkozó telekkönyvi betét (telekjegyzőkönyv) A) lapján (birtoklap) széljegyzik.
Megengedem, hogy ez a rendelkezés a jelzálogos hitelező érdekével nem egyezik. A jelzálogos hitelező érdekére azonban nem lehettem tekintettel. Még pedig azért nem, mert az egyszer fizetendő vagyonváltsághoz fűződő közérdek minden jelzálogos hitelező magánérdekénél is erősebb, azután azért nem, mert a jelzálogos követelést váltság alá úgy sem vonom.
Azt, hogy a kivetett vagyonváltság az 1881:LX. tc. 189. § a) pontjában felsorolt költségeket is megelőzi - kifejezetten azért kell kimondatnom, mert e törvényhely rendelkezése szerint az ott felsorolt költségek - nevezetesen a végrehajtatónak és az 1881:LX. tc. 166. és 167. §-ai esetében a végrehajtatóknak az ingatlan árverés hirdetése és foganatosítása körül felmerült s bíróilag megállapított költségei, továbbá a sorrendi tárgyalás bélyegköltségei, az ismeretlen hitelezők képviseletére rendelt gondnok sorrendi tárgyalási díja és az 1881:LX. tc. 164. és 212. §-ok esetében a zárgondnoki költségek és díjak az elárverezett ingatlant közvetlenül terhelő három évnél nem régibb állami és községi adókat megelőzik, az egyszer fizetendő közérdekű vagyonváltság behajthatásához füződő közérdeket azonban az ilyen köztudomás szerint sokszor nagy összegekre rugó költségekkel sem engedhetem veszélyeztetni.
Amely a kivetett vagyonváltság esedékességéről és arról rendelkezik, hogy azt mikor és kinek kell fizetni, csak a következőket kívánom megjegyezni.
Figyelmen kívül kellett hagynom azt a szintén felmerült észrevételt, helyesebben kívánságot, hogy a haszonélvezettel terhelt ingatlan után kivetett vagyonváltságért a fizetési kötelezettség - habár csak részben is - a haszonélvezővel szemben állapíttassék meg.
A törvényjavaslat egész szerkezete szerint az ingatlanok után kivetett vagyonváltság annak dologi terhe. Olyan szolgáltatás tehát, amelyet a vagyonváltsággal megváltott ingatlannak mindenkori tulajdonosa köteles az állam részére teljesíteni. A tulajdonjogról szóló magánjogi szabállyal egyező rendelkezés ez azért, mert a tulajdoni jog, azaz a legfőbb jogi hatalom a dolog felett, a tulajdonost illeti meg. A tulajdonos joga a dolog felett nem szűnik meg akkor sem, ha a dolognak az ingatlannak esetleg átmenetileg más a birtokosa (vagyis, ha a dolog tényleg másnak kezén van).
Ezzel szemben a haszonélvezet csak egy idegen dologbeli jog, egy személyes szolgalom, az a jog, melynél fogva valaki másnak a dolgát, ebben az esetben az ingatlanát ingyen használhatja és gyümölcsöztetheti, de el nem használhatja, vagyis a jog megszűnésével az ingatlan állagának sérelme nélkül tulajdonosának visszaadni köteles. A haszonélvező az ingatlannal mint sajátjával kizárólag és szabadon nem rendelkezhetvén, a tulajdonjog őt meg nem illetvén, vele szemben az ingatlanváltság kivetésére irányuló jogot, mint a tulajdon korlátozó rendelkezést érvényesíteni jogi lehetetlenség.
Megjegyzem, hogy nem csak a vagyonváltság és a tulajdonjog között fennforgó szoros okozati összefüggést hagyná teljesen figyelmen kívül, de éppen a jogos magánérdeket sértené az ettől eltérő, pld. azaz eljárás, hogy egy özvegyi haszonélvezettel terhelt vagyonváltságért a haszonélvező özvegy, nem pedig a földbirtok tulajdonosa legyen felelős. Ily irányú rendelkezés ebben az esetben talán az özvegy megélhetését veszélyeztetné, a földbirtok tulajdonosa ellenben a vagyonváltság alól mentesülne.
Mindezeknél fogva a haszonélvezettel vagy más személyes szolgalommal terhelt birtok vagyonváltságának fizetése tekintetében csak azt az egyedül helyes álláspontot lehet elfoglalni, hogy azt az ingatlan tulajdonosának kell fizetni.
A nemzetgyűlésnek 1920. december 20-iki 139. ülésében tartott pénzügyi előterjesztésemben előadtam, hogy a belföldi részvénytársaságok és szövetkezetek a vagyonváltságról szóló I. törvény, az 1921. évi XV. törvénycikkben megállapított váltságokon kívül egy részvénytársasági (szövetkezeti) pótváltságot csak abban az esetben fizetnek, ha ingatlanuk is van. Ezt a tételt valósítja meg 15. §-ban felvett rendelkezés.
Ez a § a kivetési jogot, a tárgyi adókötelezettséget határozza meg.
Arra való tekintettel, hogy a telekből és az ennek tartozékát alkotó szőlőültetményekből álló szőlőföld, mint a valóságban jelentkező dolog, a kataszteri állapottal nem mindig egyezik, a kivetési jogot itt ennek megfelelően akként kellett meghatározni, hogy e fejezet rendelkezése szempontjából a országnak az a területe vagyonváltságköteles, amely szőlőtőkékkel van beültetve és már vagy még szőlő, azaz amely az 1920-ik évben szüretelésre érdemes must- vagy csemegeszőlő-termést adott, vagy amelyet az 1920-ik évben mint amerikai vesszőszaporító telepet vagy oltványgyökereztető iskolát hasznosítottak. Evvel a meghatározással azért kellett szabatosabbá tenni a váltságköteles szőlőföld fogalmának meghatározását, mert a szőlőtőkékkel való beültetés maga nem elég meghatározó tulajdonság arra, hogy ebből a szőlőföld hozadéka és ezen az alapon a szőlőföld értéke megállapítható lenne.
A mentességekről szóló 17. § ugyanazt az alapelvet követi, amely a mezőgazdasági ingatlan tekintetében a 2. §-nál is irányadó volt, - avval az eltéréssel mégis, hogy a szőlőföldnél - a szőlőföld nagy értékére, a szőlőművelés nagy jövedelmezőségére való tekintettel - a váltságmentes minimumot az 1/8-ad kat. holdnál (200 négyszögölnél) kisebb területre kívánom csak korlátozni.
Megélhetés alapjául szolgáló egyházi vagy tanítói javadalmi földként szőlőföld nem igen szerepel, vitézi telekre, házhelyekre szőlőföldet nem igen szoktak felajánlani, ezért a 2. § 3., 5. és 6-ik pontjainak példájára e részben itt külön rendelkezni nem kellett.
Az egy-egy természetes vagy jogi személynek a törvény hatályossága területén, habár nem is egy község határában fekvő összes saját szőlőterületeinek együttes összegét a 3. §-nál elmondott okokból teszem a vagyonváltság alapjává.
A 19-24. §-okhoz
A mezőgazdasági ingatlanétól eltérő különleges szabályozást a gazdasági szempontok, a szőlő sajátos gazdasági helyzete tett szükségessé. A vagyonváltság ugyanis - elvonatkozva a termelés zavartalan és akadálytalan folytatásához fűződő közgazdasági érdektől - még a vagyonváltság szó szómagyarázata szerint sem lehet oly nagy, hogy az a vagyonállaggal arányban ne álljon.
Az olyan vagyontárgyaknál tehát, amelyeknél nyilvánvaló a minőségi fokok különbözősége, következéskép - ceteris paribus - a vagyonérték is, az egyes vagyonelemekre nehezedő váltság terhét ehhez a tényezőkhöz arányosítani kell, a kivetési eljárást egyénesíteni kell.
A szőlőföldet, illetőleg a vagyonváltságot nem lenne igazságos a területegység vagy bármily más tárgyi alapon mindenütt egyformán kivetni.
Szőlő és szőlő között óriási érték- és hozambeli különbség van. Egy gyérítéssel kezelt és már pusztulófélben levő szőlő és egy bőtermő fajokkal betelepített teljes erőben levő oltvány vagy homoki szőlő között aránytalanul nagy a különbség. Vannak szőlők, melyeknek 5-6 hektoliter termése alig fedezi a folyó kiadásokat, és annak szőlők, melyeknek hozama 25-30, sőt ennél több hektoliter is.
A művelésre fordított munkától eltekintve, függ ez a fekvéstől, a talajtól, a fajoktól.
Igaz, hogy az ebből az individuális tényezők eredőjéből származó vagyonérték-különbözőségeket igazságosan megrögzíteni igen nehéz, és bizonyos méltánytalanság, mint minden tárgyi adónál, itt is elő fog állani, bármilyen és bármennyi érték-kategória állíttatnék is fel.
Nem lenne igazságos a borvidékek, a községek, dülők, vagy fajták szerinti osztályozás sem, mert két egymással határos és hasonló fajokkal beültetett szőlő között is lehet lényeges értékbeli különbség, amint hogy tényleg vannak szőlők a Tokaj-hegyalja legjobb hegyoldalán, melyek évi hozadéka és így értéke is kisebb egy jól gondozott alföldi homoki szőlőnél.
A kataszteri tiszta jövedelemből való kiindulás pedig a fentebbi előadottakon kívül a szőlőföldnél csakazért sem jöhet szóba, mert az utolsó 10-15 években telepített szőlők egyrésze ma sem szerepel mint ilyen e telekkönyvi vagy kataszteri kimutatásokban, ami főleg a homoki szőlővidékeken tapasztalható. Ezzel szemben viszont a hegyvidékeken gyakran szerepelnek még a kataszteri kimutatásokban oly területek szőlők gyanánt, melyeket a filloxera már régen elpusztított és amelyeket nem újítottak fel. Ezen felül vannak a pusztulás előhaladott állapotában levő filloxerás vagy elvénhedt szőlők, melyek fenntartására már alig érdemesek és nemsokára felújításra szorulnak.
Véleményen szerint mindezeknél fogva a szőlőföld vagyonváltsága értékének megállapítására a helyes kiinduló pont az utolsó évek terméseredménye, amely az egyéni bevallás adatai, a szomszédos vagy községbeli birtokostársak bemondásai, valamint a bortermelési adó nyilvántartási adatai alapján is könnyen megállapítható.
Az elmondottak figyelembevételével a törvényjavaslat három szőlőváltság-osztályt (kategóriát) állít fel. Ezek:
1. a szénkénegezésre szoruló európai ültetések,
2. amerikai alanyokra oltott európai vagy direkt termő amerikai telepítések,
3. a homoki szőlő.
Legalacsonyabban értékeli a javaslat a vagyonváltság szempontjából a szénkénegezésre szoruló európai ültetést, mert ezek fenntartása az évenkénti gyérítéssel nagyon költséges és emellett ezek erőteljesebb trágyázást is igényelnek. Legnagyobb váltságterhet bír el viszonyt a homoki szőlő, mert ennek telepítése és fenntartása legkevesebbe kerül, intenziv kezelése mellett legtöbbet terem és végül mert ezek élettartama is a legnagyobb.
Nem tévesztve szem előtt azt sem, hogy a szőlő jövedelme mindig kockázatos és néhány kedvező évet egy-két gyengébb szokott követni, az értékosztályokon belül fizetendő vagyonváltság tételeit a hazai szőlőmívelés zavartalan virulásához fűződő közgazdasági érdekre való figyelemmel mérsékelt tételekkel állapítottam meg.
Éppen ezért a szőlőföld vagyonváltsága tételeinek megállapításánál nem befolyásolt az a körülmény sem, hogy a szőlőmívelők sorából kerültek ki tekintélyes számban oly egyének, akik az utolsó évek folyamán azelőtt soha nem képzelt jómódba jutottak. A szőlőbirtok terheit, főleg az agrár szőlőkölcsönt letörlesztették, tetemes tőkét gyűjtöttek, feleslegeiket ingatlanokba, értékpapirokba, gazdaságaik belterjesebb felszerelésébe tudták fektetni.
Közismeretű tény ugyanis, hogy 1915 óta, amely idő óta a hazai bortermés mindig közepesnek volt mondható, a borárak egyre és ugrásszerűen emelkedtek és így a jövedelem nemcsak helyes arányban állott a szintén emelkedő kiadásokkal, hanem azokat főleg, ha a termelő nem sietett borainak értékesítésével, rendszerint és lényegesen felülhaladta.
A szőlőbirtok vagyonváltságának tételeit a 20-24. §-ok állapítják meg amelyekhez csak ezeket jegyzem meg.
Az amerikai anyatelepek (22. §) és az oltvány és vesszőgyökereztető iskolák (23. §), amelyek az ültetésre, illetve oltványkészítésre alkalmas vesszőanyagot szolgáltatják, éppen azért, mert a megcsonkított Magyarországon csak kis számban találhatók, nagy jövedelmet szolgáltató nagy értékű szőlőterületek. Nagyobb váltságtétellel való terhelésük ezért megokolt.
A törvényjavaslat különbséget kíván tenni az egy-egy birtokos tulajdonát alkotó és egy község határában fekvő szőlőnek területbeni nagysága között is. A kisebb, 5 kat. holdon alul levő szőlők átlagos üzemköltségei nagyobbak, így ezek a vagyonváltságot is esetleg nehezebben fogják érezni, mint az ennél nagyobb szőlőgazdaságok, ezért a 24. §-ban azt a rendelkezést javaslom, hogy a szőlőföld vagyonváltsága, hogyha a vagyonváltságköteles szőlőterület
1. 5 kat. holdnál nagyobb, de 20-nál kisebb, a rendes tételek 10%-ával,
2. ha 20. kat. holdnál nagyobb, a rendes tételek 20%-ával felemelt összegben állapíttassék meg.
Csak arra történik utalás, hogy a szőlőbirtokhoz tartozó gazdasági felszerelés vagyonváltsága után az V. Fejezet 106. §-ában megállapított tételeket külön kell fizetni.
A 26-29. §-okhoz
Nem igényelnek megokolást.
A szőlőbirtokot terhelő tőketartozás egyévi kamatának és a legalább 30 éves törlesztéses kölcsönnél pedig egyévi törlesztési részletnek figyelembevételét az 5. §-nál már érintett okokból tartom megengedhetőnek.
Nem igényel megokolást.
Megokoltnak tartom, hogy a vagyonváltság elsőfokú kivetésére hivatott pénzügyigazgatóságot (adófelügyelőt) szükség esetében egy a szőlőbirtokosok köréből alakult véleményező bizottság is támogassa. Ez a § e tekintetben tartalmaz rendelkezés.
A 10. § rendelkezésével egyező.
Rendelkezését illetőleg utalok a 11. szakaszban elmondottakra.
Rendelkezése a 12. §-éval egyező.
Azt, hogy a szőlőbirtok után kivetett vagyonváltságnak a dologi teherminőséget miért kell megadni, a 13. §-nál elmondottak okolják meg.
A 14. §-nál elmondottak után nem igényel megokolást.
Amely a 15. §-ban felvett rendelkezéssel kapcsolatos, arról rendelkezik, hogy miként kell eljárni a vagyonváltság kivetésénél oly esetben, mikor a váltságköteles szőlőföld a „vagyonváltságról szóló I. törvény” határozata alá esett belföldi részvénytársaságé vagy szövetkezeté.
A 39. §
A kivetési jogot határozza meg, amelynek rendelkezése szerint vagyonváltságköteles az a földterület, amely erdő.
A mentességekről rendelkező 40. § azt az alapelvet követi, amely a mezőgazdasági ingatlan tekintetében a 2., a szőlőbirtokot illetőleg pedig a 17. §-nál irányadó volt, azzal a megszorítással azonban, hogy a mentességet csak:
1. az államnak, a törvényhatóságnak, a községeknek, városoknak;
2. a nyerészkedés célzata nélkül kizárólag a közjótékonyság, a közoktatás, a közművelődés, a nemzetvédelem vagy a nyugellátás céljait szolgáló intézeteknek, egyleteknek, alapoknak és alapítványoknak,
3. az 1911:XV. törvénycikk alapján alakult Magyar Földhitelintézetek Országos Szövetségének tulajdonában levő erdőterületekre korlátozza.
Tájékozásul megjegyzem, hogy a Trianonban kötött békeszerződés előtt Magyarország erdőterülete 12,857.457.6 kat. hold (7,398.976 hektár) volt.
Ebből a békeszerződés szerint:
| 1. Ausztriának jut | 190.303.1 kat. hold, | |
| 2. Jugoszláviának jut | 193. 183.9 kat. hold, | |
| 3. A Cseh-Szlovák köztársaságnak jut | 3,854.793.0 kat. hold, | |
| 4. Romániának jut | 6,590.664.8 kat. hold, | |
| 5. Csonka-Magyarországnak marad tehát | 2,028.512.8 kat. hold. |
Ebből a megcsonkított Magyarországnak meghagyott 2,028.512.8 kat. hold (1,167.000 hektár) erdőből ismét:
a) az 1879:XXXI. tc. (erdőtörvény) 17. §-a alá tartozó gazdasági üzemterv szerint kezelendő:
| állami erdő | 83.967.0 kat. hold, | |
| törvényhatósági és városi erdő | 80.276.9 kat. hold, | |
| községi erdő | 25.746.6 kat. hold, | |
| egyházi testületek és személyek tulajdonát alkotó erdő | 284.729.0 kat. hold, | |
| közalapítványi erdő | 38.942.5 kat. hold, | |
| hitbizományi erdő | 296.774.5 kat. hold, | |
| közbirtokossági erdő | 178.342.4 kat. hold, | |
| részvénytársulati erdő | 7.965.4 kat. hold, |
b) az 1879:XXXI. tc. 17. §-a alá nem tartozó:
| közbirtokossági erdő | 32.516.8 kat. hold, | |
| magán erdő | 999.251.7 kat. hold. |
Azt az adópolitikai okot, amely miatt az egy-egy természetes vagy jogi személynek a törvény hatályosságának területén, habár nem is egy község határában fekvő összes saját erdőterületeinek együttes összegét teszem a vagyonváltság alapjává, a 3. §-nál kifejtettem.
Úgy amint a szőlőbirtok vagyonváltságának megállapításánál, az erdőbirtokénál is a mezőgazdasági ingatlan vagyonváltságától eltérő különleges szabályozást az erdőbirtok nemzetgazdasági különleges helyzete teszi szükségessé.
Az erdőbirtok értékének megállapításánál annak kataszteri tiszta jövedelmét nem lehetett kiinduló pontul venni, mert annak kataszteri tiszta jövedelme országos átlagban egy korona.
Az erdőbirtok értékének a tényleges hozadék alapján való tőkésítése sem lehet elfogadható nyugodt bázis, mert az ennek alapján kifejleszthető értékösszeg ingadozó lenne. Az erdőbirtoknak ezen az alapon kifejlesztett értékével ugyanis aszerint, hogy mily faállományok kerültek kihasználásra, nem állana arányban a vagyonváltság. Leromlott, jövedelmet nem vagy csak alig nyújtó erdőnél a vagyonváltság ezen az alapon alacsony lenne. Bőséges fakészlettel bíró (állandó jövedelemnyújtásra alkalmas) erdőnél ellenben ezen az alapon a vagyonváltság az értékhez viszonyítva aránytalanul magas lenne, mert a 80-120 éves vásásforduló mellett egy-két év aránytalanul nagy jövedelme folytán az erdőbirtok értéke éppen nem emelkedett ebben az arányban. Az erdőbirtok értékét csak a több évtized üzemtervszerű rendszeres átlagos jövedelme befolyásolja, a konjunkturális faárak kedvéért üzemterv ellenére eszközölt egy-két évi túlvágás pénzügyi eredménye ellenben nem. Legszembeszökőbb módon világítja meg ezt a tételt az az éppen nem ritka eset, hogy van erdőbirtok, melyen csupa vágásterületen és egészen fiatal erdőn kívül van még néhány holdnyi vágható faállomány, amely egy-két éven át még magas hozadékot nyújthat, ennek letarolása után azonban az erdőbirtok évtizedeken át nem nyújt hozadékot. Ebben az esetben az erdő hozadéka átmenetileg ma még magas, értéke ellenben csekély, mert talán a jövő évtől kezdve a jövedelmezőség teljesen megszűnik.
Nem hagyhattam figyelmen kívül azt a körülményt sem, hogy mihelyt az évi vágásterület a fordulónak megfelelő vágásterületet meghaladja, már nem jövedelemmel, hanem tőkefogyasztással állunk szemben. Különösen az ország mai viszonyai között, midőn erdeink 86%-ának elvesztése után a megmaradottakat a fainség enyhítése végett fokozott mértékben kellett igénybe venni, majdnem általános eset, hogy az, amit az erdő hozadékának neveznek, túlnyomóan az erdőben levő tőkének (élő fakészletnek) készpénzre történt átváltoztatása volt.
Ha tehát az erdő hozadékából akarnék kiindulni, akkor tulajdonkép minden összegű esetet szakértői vizsgálat tárgyává kellene tétetnem, ami adótechnikai lehetetlenség.
Ily viszonyok között abból az értékből kellett kiindulnom, amellyel az erdőt a jövedelemadó kiegészítéseként szereplő vagyonadó kivetésénél értékelték. A rendelkezésemre álló adóstatisztika azonban, amely e tekintetben is ingadozó és egymástól messze eltérő adatokat mutat, azt bizonyítja, hogy minden korrektívum nélkül a vagyonváltság kivetése alapjául még ezek a vagyonadó-értékelések sem fogadhatók el.
Mindezeknél fogva véleményem szerint az erdőbirtokra kivetendő vagyonváltságtól némi pénzügyi eredmény egyfelől csak akkor várható, másfelől az erdőbirtok vagyonváltsága csak akkor lesz a többi termelési ág és foglalkozási osztály vagyonváltságával arányos, ha azt az erdőbirtoknak legalább megközelítő helyes átlagos értékével hozom arányba. Hogy ezt a helyes arányt elérhessem, azért vettem fel a törvényjavaslat 42. §-ába azt a rendelkezést, hogy a pénzügyminiszternek a vagyonváltság kivetése előtt a vagyonadóértékelés adatainak a vagyonváltság kivetése céljaira való felülvizsgálatát és ott, ahol az egyes erdőbirtokosoknak vagy egyes határoknak értékelésével akár eredetileg tévesen történt értékelés, akár pedig időközi változás folytán aránytalanságok mutatkoznak, ezeknek az aránytalanságoknak új becslés útján leendő megszüntetését el kell rendelnie.
A szakasz 3. bekezdésébe felvett azt a rendelkezést, miként a földmívelésügyi miniszter a pénzügyminiszterrel egyetértőleg, üzemmód és termőhelyosztályok szerint, továbbá fanemenként, koronként és kat. holdanként rendelettel megállapíthatja azt a legkisebb értéket, melyet az erdőbirtok értéke kiigazításánál irányadónak kell venni, nemkülönben a szakasz 4-ik bekezdésébe felvett azt a rendelkezést, hogy a vagyonváltság kivetésénél nem lehet az erdőbirtokokat annál kisebb értékkel felvenni, mint amennyit a fa 1918. évben fennállott legnagyobb forgalmi árának számításba vétele mellett az illető birtokra nézve meg lehet állapítani, az erdőbirtok vagyonváltsága komoly kivetésének biztosítása végett kellett javasolnom. Ilyen törvényes zsinórmérték nélkül nem lehet ugyanis az erdőbirtok értékének a többi kereseti ágak és váltságköteles tárgyak értékével legalább is arányos kiigazításához fogni akkor, amidőn a vagyonadó legutolsó kivetése alkalmával az erdőbirtok értékelése kat. holdanként pl.
| a balassagyarmati pénzügyigazgatóság területén | 600 K, | |
| a budapestvidéki pénzügyigazgatóság területén | 600-3.000 K, | |
| az egri pénzügyigazgatóság területén | 110 K, | |
| győri pénzügyigazgatóság területén | 1.000 K, | |
| gyulai pénzügyigazgatóság területén | 4.000 K, | |
| kaposvári pénzügyigazgatóság területén | 300-1.000 K, | |
| komáromi pénzügyigazgatóság területén | 195-1.000 K, | |
| makói pénzügyigazgatóság területén | 2.000 K, | |
| miskolczi pénzügyigazgatóság területén | 500-5.000 K, | |
| nyiregyházi pénzügyigazgatóság területén | 500-1.200 K, | |
| pécsi pénzügyigazgatóság területén | 500-600 K, | |
| sátoraljaújhelyi pénzügyigazgatóság területén | 50-200 K, | |
| soproni pénzügyigazgatóság területén | 300-4.800 K, | |
| szegedi pénzügyigazgatóság területén | 420 K, | |
| szekszárdi pénzügyigazgatóság területén | 500-800 K, | |
| székesfehérvári pénzügyigazgatóság területén | 100 K, | |
| szombathelyi pénzügyigazgatóság területén | 300-3.000 K, | |
| veszprémi pénzügyigazgatóság területén | 2.000 K, | |
| zalaegerszegi pénzügyigazgatóság területén | 500-1.500 K |
volt.
A 43. § tartalmazza a rendelkezést a tekintetben, hogy az erdő értékének a vagyonváltság kivetés céljából történő felülvizsgálatát és kiigazítását végső bizottságokat a pénzügyminiszter a földmívelésügyi miniszterrel egyetértőleg hogyan alakítsa meg.
Ennek a szakasznak a rendelkezése szerint az erdőbirtok vagyonváltságának kulcsa a 42-43. §-ok rendelkezésének megfelelően helyesbített érték alapul vétele mellett 5-20% lenne. 5%-os legyen a váltságkulcs az 500.000 K vagyonérték után; a váltságkulcs azután még tíz fokozaton át mérsékelten emelkednék és a legmagasabb tételt, a 20%-ot a 15,000 000 koronánál többet érő erdőnél érné el.
A fokozás tervezett berendezését illetőleg megjegyzem, hogy annak alacsony fokai csupán a törpe erdőbirtokok vagy a fakészletétől megfosztott, lényegileg csak talajból álló kisjövedelmű vagy éppenséggel passziv erdőbirtokkal szemben érvényesülnének, míg a jövedelmező és egyben nagyobb értékű erdővel szemben a magasabb kulcs fog természetszerűleg alkalmaztatni.
Szükségesnek tartom még e szakasznál kiemelni azt is, hogy a váltság kulcsa azért van a vagyonértékre alkalmazva, mert a 42. §-nál előadottakból kitűnik, hogy az erdőbirtoknál az értéket nem annak kiterjedése, hanem sokkal nagyobb mértékben annak állapota (élő fakészlet) befolyásolja; ezért nem lehetett a váltság kulcsát a terület-fokok, hanem csakis az érték-fokok szerint megállapítani.
Nem igényel megokolást.
Rendelkezését illetőleg az 5. §-nál és 30. §-nál előadottakra utalok.
Nem igényel megokolást.
A 10. és 33. §-ok rendelkezésével egyező.
Rendelkezését illetőleg utalok a 11. §-nál elmondott okokra.
A 12. és 35. §-okkal egyezik.
Azt, hogy az erdőbirtok után kivetett vagyonváltságnak miért kell a dologi teher minőségét biztosítani, a 13. §-nál elmondottak okolják meg.
A 14. §-nál elmondottak után nem igényel megokolást.
Amely arról rendelkezik, hogy miként kell eljárni a vagyonváltság kivetésénél oly esetben, mikor a váltságköteles erdőbirtok a „vagyonváltságról szóló I. törvény” határozata alá esett belföldi részvénytársaságé vagy szövetkezeté, a 15. §-ban kimondott rendelkezéssel kapcsolatos.
A háztulajdon vagyonváltsága tekintetében a kivetési jogról szóló rendelkezés az, hogy csak olyan, Magyarország területén levő épület váltságköteles, amely házadónak tárgya.
A házadóról szóló 1909:VI. tc. 1. §-ának rendelkezése szerint pedig a házadó tárgya: a) minden lakóház, b) minden más állandó jellegű épület.
Azt, hogy az udvartér a vagyonváltság kivetése szempontjából is tartozéka a háznak, azért kellett kiemelni, mert az udvartér, mint a ház tartozéka földadó alá nem esik. E fejezet utolsó bekezdésében említett önálló pince alatt a törvényjavaslat állandóan adómentes gazdasági épületnek nem minősíthető pincehelyiséget ért.
Az 55. § a vagyonváltságmentesség eseteiről kimerítően rendelkezik.
1. A § 1. pontjához. Az 1. pont a váltság alól mentesíti a házadóról szóló 1909:VI. tc. rendelkezése szerint a házadó alól állandóan adómentes épületeket, illetőleg épületrészeket.
Az 1909:VI. tc. elvi álláspontja szempontjából, amely a vagyonváltság alól való mentesség kérdése eldöntésénél is teljesen elfogadható, a házadó alól állandóan mentes házak általában két kategoriában sorozhatók.
Az első kategoriába tartoznak azok az épületek, melyek tulajdonkép nem tekinthetők adótárgyaknak, mert hozadékuk egyáltalán nincs. Ilyenek a vallás- és közoktatási, továbbá a közegészségügyi célokra, valamint az állami hatalom gyakorlására, a jogrend fenntartására, a kormányzati és közigazgatási funkciók ellátásra rendelt szervek elhelyezésére szolgáló középületek; azután az autonóm hatáskörben bár, de közfunkciót végző, részben állami feladatot is teljesítő, közhatóságoknak mégsem tekinthető szervek (pld. a kereskedelmi és iparkamarák, az ügyvédi kamarák, az 1884:XVII. tc. által létesített iparterületek stb.) céljaira használt épületek. A második kategoriába tartoznak azok az épületek, melyeknek van ugyan hozadéka, de ez házadóban nem állapítható meg önállóan azért, mert a hozadék keletkezésénél nem a ház a fődolog, következőleg az ilyen épületben fekvő tőke csak abban a jövedelemben adózhatik, melynek keletkezésére közrhat. Ilyenek azok az épületek, melyek az ipari termeléssel szoros kapcsolatban vannak.
A házadó-törvénynek (1909:VI. törvénycikknek) az állandó házadómentességről rendelkező 27. és 28. §-ainak határozatai, amelyek az ezen az alapon javasolt vagyonváltság mentességének körét is szemléltetik, ezek:
„27. § Állandóan mentesek a házadó alól:
1. a nyilvános istentiszteletre szánt épületek, illetőleg a lakóházak e célra szolgáló részei;
2. a királyi udvar palotái és lakóházaira melléképületeikkel együtt;
3. az állami épületek, valamint a közigazgatás céljaira szolgáló törvényhatósági, községi (városi) épületek, mindezeknél azoknak kivételével, melyek magángazdasággal vagy más egyéb magánvagyonnal kapcsolatosak, továbbá az állami, törvényhatósági és községi vámházak; a városi (községi) vásárcsarnokok, közvágóhidak és tűzoltó-laktanyák, az állami, törvényhatósági és községi (városi) vizvezetéki, világítási és más közegészségi vagy közcélokra szolgáló épületek;
4. az egyházi hatóságok, a kereskedelmi és iparkamarák, ügyvédi kamarák és más egyéb, törvénnyel szervezett, közfunkciókat teljesítő testületek épületeiben kizárólag hivatalos céljaikra használt helyiségek;
5. a tudományos akadémiák, múzeumok, közművelődési épületek, állami, törvényhatósági és községi (városi) színházak, egyetemek, nyilvános tanintézetek és iskolák, beleértve a nyilvános kisdedóvodákat és gyermekmenedékházakat is;
6. a lelkészeknek és a nyilvános iskolák tanítóinak és szolgaszemélyzetének természetbeni lakásai, valamint egyházi épületekben sekrestyéseknek (egyházfiaknak) és harangozóknak bérfizetés nélkül átengedett szabad lakások;
7. a katonai célokra szolgáló állami épületek, valamint mindazon épületek és épületrészek, amelyek az 1879. évi XXXVI., illetőleg az ezt részben módosító 1895. évi XXXIX. törvénycikkek alapján az állandó katonabeszállásolás céljaira vannak átengedve, ezen rendelkezésük tartamára;
8. a gazdasági épületek és gazdasági cselédlakok; az erdő- és mezőgazdasági az ipari munkásoknak bérfizetés nélkül átengedett munkáslakások;
9. a bányák, kohóművek, közraktárak, gyárak és a gyárakhoz hasonló ipartelepek területén az üzem céljaira szolgáló épületek, ide nem értve a lakásnak, vagy nyitott helyiségnek (22. § b) pont) használt épületeket vagy épületrészeket és ezeknek mellékhelyiségeit;
10. a vasutak és egyéb közlekedési vállalatok összes üzleti épületei, ideértve a várótermeket, irodákat, a szolga- és altiszti személyzet tartózkodására kijelölt szobákat (laktanyákat); házadó alá tartoznak azonban a magánvasutaknál és egyéb magánközlekedési vállalatoknál az épületeknek lakott részei, nyitott helyiségei (22. § b) pont) és mindezeknek mellékhelyiségei, valamint a lakott őrházak;
11. azok az épületek vagy épületrészek, amelyeket a fürdővállalatok nem lakásul, hanem a fürdővállalat céljaira használnak, jelesül a fürdőházak (kabinok), raktárak, javító-műhelyek, társalgó- és olvasótermek, nemkülönben az ugyanott alkalmazott szolgaszemélyzetnek bérfizetés nélkül átengedett lakások;
12. a nyilvános (köz-) kórházak és gyógyintézetek (1876:XIV. tc. 56. §-a), beleértve a nyilvános elmegyógyintézeteket és a védhimlőoltás céljaira szolgáló hatósági épületeket is; a bányavállalatok és bányatárspénztárak, illetőleg más iparvállalatok által fenntartott munkáskórházak és munkásfürdők, továbbá a mentőegyesületek hivatalos helyiségei;
13. a szegénysorsú tanulók, árvák és szegények ellátására szánt épületek, ideértve nyilvános tanintézeteknél a növendékek elhelyezésére szolgáló lakrészeket is;
14. a Ferenc-rendiek, kapucinusok, minoriták, karmeliták, dominikánusok, lazaristák, szerviták és irgalmas barátok, továbbá a Szent Erzsébetről nevezett apácák és a szürke nénék kolostorai;
15. a fennálló törvények értelmében megalakult ármentesítő és belvizszabályozó, illetve vizrendező és vizhasználati társulatok tulajdonában levő s az árvédelmi töltések és a belvizrendezési csatornák mentén létesített s a társulati gát-, zsilip- és csatornaőrök lakásául szolgáló őrházak, valamint azoknak melléképületei, ide nem értve azonban a tiszti lakásokat; továbbá a vízemelő géptelepek és azok mellett a gépkezelő személyzet részére épített lakások és melléképületek;
16. a turista menedékházak;
17. a halottas házak.
Az adómentesség az egyenes adókon nyugvó összes adópótlékokra is kiterjed.
A nyilvános tanintézeteket megillető adómentesség a vállalatszerű nyilvános jellegű magánintézetekre nem terjed ki.
Az 1907:III. tc. 3. §-ában, az 1907:XIX. tc. 202. §-ában, valamint az 1908. évi XLVIII. törvénycikk 12. §-ában foglalt házadómentességek érintetlenül maradnak.
Az 1907. évi III. törvénycikk 3. §-ának első bekezdésében említett állandó házadómentesség azokra a munkáslakásokra is kiterjesztetik, amelyeket a hivatkozot törvényszakaszban megállapított feltételek mellett községek (városok) építenek. Ez az adómentesség mindaddig fennáll, amíg a kérdéses munkáslakások a községnek (városnak) tulajdonát képezik, illetőleg csak annak az évnek végével szűnik meg, amelyben a munkáslakás vételárát az illető munkás teljesen törlesztette.
28. § A 27. §-ban említett épületeket, illetőleg épületrészeket az állandó adómentesség nem illeti meg, ha azok a kérdéses célra kibéreltettek, vagy másoknak bérbeadattak, avagy más célokra használtatnak.
Bérbeadás esetén is állandóan adómentesek maradnak:
a) a 27. § 7. pontjában említett s az 1879. évi XXXVI. törvénycikk 18. §-a szerint az állandó katonabeszállásolás céljaira szánt épületek, illetőleg épületrészek, amennyiben e célra nem szerződésileg biztosított bérösszegért, hanem az 1879. évi XXXVI., illetőleg az ezt részben módosító 1895. évi XXXIX. törvénycikkekben meghatározott megtérítések vagy ezeknek megfelelő évi átalány mellett engedtetnek át;
b) az állami szállítási vállalatok tárházai, ha a bérbeadás a tárház-vállalat fejlesztése érdekében történik;
c) a földbirtokkal együtt a föld bérlőjének használatra átengedett, lakóházaknak nem tekinthető gazdasági épületek, továbbá a gazdasági cselédlakok;
d) azok az állami épületek, illetőleg épületrészek, melyek bérbeadás esetén ugyanazon vagy más kormányhatóság alatt álló állami szervek hivatalos céljaira szolgálnak;
e) azok az állami, törvényhatósági, városi és községi épületek, illetve azoknak ama részei, melyek állami, törvényhatósági, városi és községi alkalmazottak részére - költségvetésileg rendszeresített lakpénz hiányában bérfizetés nélkül - természetbeni lakásul átengedvék, kivéve, ha az ilyen alkalmazott kizárólag magánjogi címen birt vagyon kezelésével foglalkozik, mely esetben adómentességnek helye nincs. Ez államvasutak alkalmazottainak természetben adott lakások azonban mindenkor adómentesek.”
2. A § 2. pontjához. A „vagyonváltságról szóló I. törvény” második fejezetének rendelkezései szerint váltságköteles belföldi részvénytársaságoknak és szövetkezeteknek azokat az épületeit, amelyek ezeknek 1920. december 20-ika előtt már tulajdonaikban voltak, a háztulajdon vagyonváltsága alól mentesíteni azért kellett, mert ezen a részvény árfolyamában már realizálandó épületek után a vagyonváltságot az 1921:XV. tc. rendelkezései szerint a részvénytársaságok már leróják.
3. A § 3. pontjához. Az 1920:XXIX. vagy XXXVI. tc. alapján kiadott házhelyeken emelt épületek váltságmentességét azért javaslom, mert logikai ellenmondás lenne a felépítményt váltság alá vonni akkor, mikor annak telkét, a házhelyet is állandó családi tűzhely tartós biztosítása végett, szociálpolitikai okokból állami intézkedés juttatta az egyesnek.
4. A § 4. pontjához. A kizárólag gazdakörök, falusi olvasókörök és népházak céljaira szolgáló saját tulajdont alkotó épületek váltságmentessége az ilyen egyesülések által megvalósítani kívánt közművelődési célban leli indokát.
Az 56., 57. és 59. §-okhoz, amelyek a házbirtok vagyonváltságának alapjáról és összegéről rendelkeznek, csak a következőket kívánom megjegyezni:
1. a házadóról szóló 1909:VI. tc. 44. § 1. bekezdés b) pontjában említett és e törvényjavaslat 56. §-ában idézett bérjövedelem alatt az 1920. évi, mint az 1921. évi házbéradó kivetését megelőző évi nyers jövedelmet - az 1920:XXIII. tc. (adónovella) 94. §-ában említett III. lakbérnegyedi házbérjövedelem többlet nélkül - illetőleg az összehasonlítás útján megbecsült haszonértéket kell érteni.
2. A házosztályadó alá eső épület vagyonváltságának alapjává tett, az 1921. évre kivetett házosztályadónak az 1920:XXIII. tc. (adónovella) 92. §-ában megállapított tételei ezek:
| A házosztályadó | ||||||
| Osztály | Lakrészszám | első | második | harmadik | ||
| fokozata alá tartozó helyeken az egyes házakra kivetendő adó tétele koronákban | ||||||
| I. | 1 | 15 | 20 | 30 | ||
| II. | 2 | 25 | 30 | 50 | ||
| III. | 3 | 50 | 65 | 80 | ||
| IV. | 4-5 | 100 | 130 | 160 | ||
| V. | 6-7 | 200 | 240 | 280 | ||
| VI. | 8-9 | 300 | 360 | 420 | ||
| VII. | 10-11 | 400 | 500 | 590 | ||
| VIII. | 12-13 | 500 | 640 | 790 | ||
| IX. | 14-15 | 600 | 800 | 1.000 | ||
| X. | 16 és ennél több lakrésznél minden egyes lakrész után fizetendő | 50 | 65 | 80 | ||
A tekintetben, hogy a házadó szempontjából mi a lakrész, a vagyonváltság terhe helyes megítélése végett fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a házadótörvény nem tekinti lakrésznek a konyhát, mosókonyhát, kamrát, pincét, padlást, csűrt, istállót, kocsiszínt, magtárt, műhelyt, raktárt stb., szóval minden olyan mellékhelyiséget, mely lakrésznek vagy nyitott helyiségnek már eredeti rendeltetésénél fogva sem minősíthető. A házosztályadó ezek után nem vettetvén ki, következéskép ezek a házosztályadó alapján kivetendő vagyonváltságnál is figyelmen kívül hagyatnak.
A tekintetben pedig, hogy a községek a házosztályadó melyik fokozata között miként oszolnak meg, tájékozásul megjegyzem, hogy a házosztályadónak
elsőfokozatába tartoznak: a) Budapest székesfőváros kivételével minden községben (városban) a külső terület; b) a községeknek belső területe, ideértve az önálló házadó-körzetet nem alkotó nyaralótelepeket is, ha e területen az összes adóköteles lakrészeknek egyharmada sincs bérbeadva;
második fokozatába tartozik a rendezett tanácsú városok belső területe, ideértve az önálló házadókörzetet nem alkotó nyaralótelepeket is, ha e területen az összes adóköteles lakrészeknek egyharmada sincs bérbe adva;
harmadik fokozatába tartoznak: a) a községeknek és a rendezett tanácsú városoknak belső területe, ideértve az önálló házadó körzetet nem alkotó nyaralótelepeket is, ha e területen a összes adóköteles lakrészeknek legalább egyharmada bérbe van adva és b) általában a törvényhatósági városoknak belső területe, ideértve az önálló házadó körzetet nem alkotó nyaraló telepeket is.
Az 59. §-ba felvett rendelkezéssel arról kívántam gondoskodni, hogy a házosztályadó alapján kifejlesztett váltságösszeg és a házértéke egymással arányban álljon. Ennek biztosítása végett kimondja az 59. § azt, hogy abban az esetben, ha a házosztályadó alá eső vagyonváltságköteles ház oly karban van, hogy annak az 57. § 2. pontja szerint járó vagyonváltsága a ház forgalmi értéke 15%-ánál többet tenne, a váltság összege kivetési eljárás során igazolt esetekben eddig a határig mérsékelhető.
Az 58. szakaszhoz
A házbirtokot terhelő adósság korlátozott figyelembevételét az 5., 30. és 46. §-ok rendelkezésének hasonlóságára, a román kártétel korlátozott levonhatását pedig méltányossági okokból tartom megengedhetőnek.
Nem igényel megokolást.
Egyébként megokolást nem igénylő rendelkezései közül kiemelem azt, amely a kivetési eljárás egyszerűsítése végett akként rendelkezik, hogy bevallást adni csak annak a háznak a tulajdonosa köteles, aki a jelzálogilag biztosított adósság kamata és törlesztési részlet levonásának kedvezményét igénybe akarja venni, azután az olyan háznak a tulajdonosa, amely e törvény kihirdetésének napjáig újonnan keletkezett, és a vagyonváltság kivetése idejében adó alá még nem vonatott.
Nem igényel megokolást.
Rendelkezéseinek elveit illetőleg a 11. §-nál elmondottakra utalok.
Rendelkezései a 13., 36., 51. §-ok határozataival egyezők.
Illetőleg, amely fizetés teljesítéséről rendelkezik, a 14. §-hoz adott megokolásra utalok.
Ez a fejezet az ingatlanok vagyonváltságáról szóló anyagi rendelkezéseknek megfelelően három címre tagozódik.
Az első cím a mezőgazdasági ingatlan vagyonváltsága, - a második cím a szőlő- és erdőbirtok vagyonváltsága, - a harmadik cím a háztulajdon vagyonváltsága fizetésének módjait szabályozza.
Az eltérő rendelkezéseket nem csak a mezőgazda, a szőlő, vagy erdőbirtokos, meg a háztulajdonos között a fizetőképesség és készség tekintetében mutatkozó különbség, hanem főleg az e törvényjavaslattal kapcsolatban hozott gazdaságpolitikai célok okolják meg.
A mezőgazdasági ingatlan vagyonváltsága fizetésének általános elvét a 66. § formulázza. Általános elvül azt állítja fel, hogy azt mindenki a) készpénzben vagy b) az ingatlanra történő telekkönyvi biztosítással köteles fizetni. Kimondja egyidejűleg azt is, hogy az a földtulajdonos, akinek összes mezőgazdasági ingatlanának kataszteri tiszta jövedelme 1.000 K-nál nem több, tehát - egy kat. hold kataszteri tiszta jövedelmét 10 K-nak véve - birtoka 100 kat. holdnál kisebb, a kivetett vagyonváltságot búzának természetben való beszolgáltatása útján is fizetheti.
A fizetés módjairól rendelkező 66. §-t szervesen egészíti ki a 67. §, amely kimondja, hogy akár készpénzben, akár az ingatlanra történő telekkönyvi biztosítással, akár búzának természetben való beszolgáltatása útján kivánt fizetés esetében a kivetett vagyonváltság fele összegét saját jegyzésből származó, nosztrifikált háborús államadóssági címletekkel (hadikölcsönkötvényekkel és pénztárjegyekkel) is lehet fizetni.
Igaz, hogy a hadikölcsönökkel való fizetésnek ily nagy méretben való megengedése a vagyonváltság pénzügyi számszerű eredményére van csökkentő befolyással, mégis megengedhetőnek tartom a javasolt rendelkezést, mert ezzel jutalmazni kivánom azokat a polgárainkat, akik a nemzet súlyos megpróbáltatásainak idejében hadikölcsön-jegyzésekkel az állam pénzügyi helyzetén segíteni igyekeztek. Ugyanebből az állam-ethikai okból javaslom, hogy ezek a saját jegyzésű háborús államadóssági címletek nem is kibocsájtási árúkban, hanem teljes névértékükben fogadtassanak el fizetés gyanánt.
Éppen azért, mert a saját jegyzésű hadikölcsönkötvény-tulajdonosoknak ezt a nagy kedvezményt kivánja nyújtani a törvényjavaslat, nem tartom megengedhetőnek azt, hogy fizetés fejében nem saját jegyzésű háborús államadóssági címletek is elfogadhatók legyenek. Erkölcsileg megengedhetetlen lenne ugyanis az a jogtalan gazdagodás, amely akként keletkeznék, ha a magyar állam a vagyonválság fizetésénél most teljes névértékben fogadná el ezeket a hadikölcsönkötvényeket azoktól is, akik azokat mesterkedéssel és üzérkedéssel jóhiszemű polgártársaiktól potom áron (20-30 koronával) vásárolták össze.
A 68. § előírja, hogy a földtulajdonos azt, hogy a fizetésnek megengedett módjai közül melyiket választja, a vagyonváltság kivetéséről szóló elsőfokú határozatnak kézbesítését követő naptól számított 15 nap alatt a pénzügyigazgatóságnak (adófelügyelőnek) be kell jelenteni. Ezt a rendelkezést megköveteli az adóigazgatóság, másként az adókezelés rendje, amely alatt az adó kivetését, beszedését és behajtását teljesítő hatósági cselekmények összességét értjük.
Ez a § a kincstár érdekében kimondja, hogy készpénzben válik esedékessé a vagyonváltság abban az esetben, ha a vagyonváltságkötelezettek a számára nyitva álló határidő alatt nem tartja érdemesnek, hogy az állami számviteli rend érdekében nyilatkozzék a felől, hogy a vagyonváltságát a megengedett módok melyikén akarja leróni. Ekkor, valamint akkor is, ha a vagyonváltságkötelezett a vagyonváltságnak készpénzben való lerovását választja, a kivetett vagyonváltság az esedékességtől számított 5 év alatt egyenlő évi részletekben fizethető 6 1/2% késedelmi kamat kötelezettségével.
A törvényjavaslat csak az első évi részlet tekintetében írja elő, hogy azt a kivetésről szóló határozat kézbesítésétől számított 30 nap alatt ki kell fizetni, a többi négy évi részletet illetőleg pedig már azt a messzemenő kedvezményt nyujtja, hogy azt mindenkor legkésőbb az illető év végéig tetszés szerinti időpontban lehet fizetni.
Az iránt, hogy az előírt határidő letelte után a lejárt részleteket a hátralékos vagyonváltság azon évi kamatával együtt a közadók módjára be kell hajtani, az egész törvényjavaslat pénzügyi eredményességéhez kapcsolódó pénzügyi politikai okok tették szükségessé.
Ez a § a mezőgazdasági ingatlan után kivetett vagyonváltságot egyszerre fizető vagyonváltságkötelezettnek adható kedvezményről rendelkezik akként, hogy a törvényjavaslat ily esetben a váltságköteles saját ingatlanon maga gazdálkodó váltságkötelezettnek a mezőgazdasági eleven leltári vagyontárgyak után a váltságot elengedi.
Nemcsak a számvitel rendje, hanem az államadóssági címletekkel kapcsolatos kamatszolgáltatást is tekintve, a kincstár érdeke követeli meg, hogy megállapíttassék az a határidő, amely alatt a kivetett vagyonváltság fele összege magyar háborús államadóssági címletekkel (hadikölcsönkötvényekkel és pénztárjegyekkel) fizethető.
A keletkezhető jogviták megelőzése végett minden kétséget kizáró módon magában a törvényben kell rendelkezni a felől, hogy a vagyonváltságnak búzában kívánt fizetése esetében azt mily határidő alatt és hol kell teljesíteni. A teljesítőhely tekintetében a törvényjavaslat álláspontja az, hogy a váltságbúza mennyiségét oda kell beszállítani, ahol az illetékes m. kir. állampénztár van.
E § második bekezdése megismétli a 4. §-nak azt a fontos elvi rendelkezését, hogy a búza ár alatt mindig a teljesítés idejére nézve megállapítandó búzaárt kell érteni.
A § utolsó bekezdése rendelkezést tartalmaz arra, hogy miként kell eljárni akkor, ha a vagyonváltságkötelezett a fizetésre megállapítandó határidő alatt nem szolgáltatja be a váltságbúzát.
Ez a § a vagyonváltságnak az ingatlanra történő telekkönyvi biztosítással kívánt fizetése esetében követendő eljárást szabályozza.
Az itt lefektetett elvek ezek:
1. A vagyonváltságtőke címén a 4. § rendelkezése szerint kiszámított búzamennyiséget a vagyonváltságtőke után fizetendő kamat címén 6 1/2%-kal számított búzamennyiséget kell bekebelezni.
2. A bekebelezés a 13. §-ban biztosított elsőbbséggel, minden más terhet megelőzőleg történik.
3. A bekebelezett váltságtőkét, a tartozást az ingatlan tulajdonosa bármely év július hó 1-ső napján ugyanannak az évnek december 31-ére felmondhatja.
4. Ez a felmondási jog a kincstárt nem illeti meg.
5. A vagyonváltságkötelezettnek joga van részlettörlesztésre. Ily részlettörlesztés esetében a zálogjog megfelelő része törlésének bekebelezése rendeltetik el.
6. A telekkönyvi biztosítás iránt a kérvényt a törvényben előírt határidő alatt, melyet a pénzügyigazgatóság (adófelügyelő) megokolt esetben meghosszabbíthat, kell beadni.
7. A telekkönyvi biztosítás elmulasztása esetében a kivetett vagyonváltságösszeget készpénzben esedékességétől számított 61/2% kamatával együtt egy összegben a megszabott határidő alatt be kell fizetni.
8. Ha a zálogjoggal terhelt birtokot eladják a kivetett vagyonváltság fejében, a vételár 15%-a az államé. Természetes, ha az eredeti váltságtőkére részlettörlesztések történtek, oly arányban, amilyen arányban áll a törlesztett hányad a kivetett vagyonváltság egész összegéhez, a vételárból a kincstárnak jutó hányad is csökken.
Ezekkel az elvekkel kapcsolatban csak ezeket jegyzem meg.
Azt, hogy a vagyonváltságtőke jelzálogi bekebelezésének miért kell minden más követelést megelőzően történni, a 13. §-nál adott megokolásban már érintettem. Minden körülmény között biztosítani kellett azt, hogy az ingatlannak a dologi értelemben vett része, mely a kivetett vagyonváltság egyenértéke fejében az államé, az államé legyen még akkor is, ha az ingatlant - szerzett tapasztalatok szerint - a nagy vagyonadótól való menekülés célzatából színleges tartozásokkal túlterhelték. Erre a biztosításra a jelzálogilag bekebelezett vagyonváltsággal kapcsolatban az állam pénzügyeinek további rendelkezésére irányuló hitelpolitikai okokból is szükség van (83. §).
Megengedem, hogy ez a rendelkezés a jelzálogos hitelezők érdekével nem egyezik. De ilyen fontos magasabb szempontok, a vagyonváltság biztosításához fűződő közérdek mellett nem lehetek a jelzálogos hitelező magánérdekeinek védelmezője. Nem lehetek különösen akkor, mikor már mérlegeltem azokat a közhiteli és közgazdasági okokat, amelyek a záloglevelek és más rideg kamatozású címleteknek vagyonváltság alá vonása ellen felhozattak és amelyek miatt a zálogleveleknek nyilt vagyonváltság alá vonását elejtettem.
A közhiteli és közgazdasági szempontok azonban a rideg kamatozású címletek további védelmét nem követelik meg és a közgazdasági érdeket sem veszélyezteti az, ha a tervezett intézkedéssel arra az átmeneti időre, amíg a vagyonváltságkötelezett a váltságösszeget ki nem fizeti, e követelés erejéig az állam a korábbi jelzálogos hitelezők elébe lép, még akkor sem, ha ennek folytán némely záloglevél árfolyamának csökkenése következnék is be. Ezt az árfolyamcsökkenést vagyonváltság gyanánt a záloglevélnek el kell viselnie.
A vagyonváltságkötelezett érdekét szolgálja az a tervezett rendelkezés, hogy az ingatlan tulajdonosa a tartozását bármikor, bármely évben felmondhatja. Ily irányú jogot a kincstárnak azért nem javasolok, mert a kincstár részéről érvényesíthető ilyen felmondási jog a földbirtokost gazdasági üzeme rendszeres folytatásában esetleg nyugtalanítaná, a termelésnek a birtokos által előre megszabott rendjét zavarhatná.
A § 3-ik bekezdésében foglalt azt a rendelkezést, hogy az ingatlan tulajdonjogának élők közötti jogügylettel történő átruházása esetében a váltságtőke fejében a vételár meghatározott hányada az államkincstáré, a kincstár érdekében éppen azért kellett felvennem, mert a kincstárt a váltságtőke felmondásának joga nem fogja megilletni. E nélkül a tervezett rendelkezés nélkül a dologi terhet alkotó váltságtőkes követeléséhez a jog a kincstár számára az ingatlannak eladása esetében sem nyílott volna meg.
A § 5-ik bekezdésében felvett rendelkezés a kincstár megkárosítására irányuló csalárd kijátszások elleni jogos védekezés kíván lenni.
A § 6-ik bekezdésében a telekkönyvi biztosítás foganatosítására határidőt kitűzni az adóigazgatás rendje érdekében kellett. Evvel kapcsolatban ugyanebből az okból ki kellett mondani azt is, hogy a telekkönyvi biztosítás elmulasztása esetében milyen fizetésteljesítést követelhet a kincstár.
E fejezet összes határozatai közül talán a legfontosabb rendelkezést ez a szakasz tartalmazza, mert az ebbe felvett rendelkezéssel hozom a vagyonváltságot a földbirtokpolitikával kapcsolatba.
Áthat az a meggyőződés, hogy a felvett rendelkezéssel az általános politikai szempontból is oly annyira fontos földbirtokpolitikai reformnak nemcsak megkezdését, de gyors, zavartalan és sikeres végrehajtását is hathatósan előmozdítom.
A földbirtokreformot a vagyonváltsággal az a rendelkezés kapcsolja össze, amely szerint, ha a vagyonváltság oly földbirtokot fog terhelni, amelyből a földbirtok helyes megoszlásáról szóló 1920:XXXVI. tc. értelmében megváltásnak van helye, a pénzügyminiszter az Országos Földbirtokrendező Bíróság kívánságára arra kötelezheti a tulajdonost, hogy már vagyonváltságát is földrészlet átengedésével rójja le.
A földbirtokpolitikai reform komolysága, tehát az állam érdekében minden kétséget kizáró módon ki kellett mondani, hogy a vagyonváltság-föld sem lehet szik vagy alig, vagy nehezen mívelhető terület, hanem az átengedő földrészletnek (váltság-földnek) földbirtokpolitikai célra alkalmas területnek kell lenni. Véleményem szerint mindkét fél érdekét biztosítja és kielégíti a § utolsó bekezdésében felvett az a rendelkezés, hogy a függetlenség és pártatlanság jegyeivel felruházott bíróság fogja megállapítani azt, hogy a vagyonváltság címén átengedni kívánt földrészlet földbirtokpolitikai célra alkalmas-e.
A 75-77. §-okhoz
A földtulajdonos érdekeit szolgáló rendelkezések.
Az ebbe a szakaszba felvett azzal a rendelkezéssel, hogy a földtulajdonos a vagyonváltság címén átengedendő földterület összegébe beszámíthatja azt a földrészletet, amelyet
1. vitézi telekre: a) ingyen és tulajdonjoggal már átadott, b) egy legénységi vitézi telek területének erejéig azt, amelyet ezután átad,
2. házhelyekre ingyen és tulajdonjoggal már átadott, a nemzet védőivel szemben tanúsított egyéni áldozatkészséget és hálát, a házhelyek céljaira juttatott ingatlanok beszámításával pedig az ebben a juttatásban megnyilvánult társadalmi érzéket kívánom honorálni.
Kizárólag a földbirtokos érdekét védő rendelkezés.
Azt a főleg a termelés szempontjából fontos gazdasági érdeket tekintve, hogy a földtulajdonosnak elsőrangú érdeke azt, hogy tudja, hogy birtokviszonyaiban a vagyonváltság kivetése után is még mily kormányintézkedéssel zavartatik meg, e §-ban kívánom kimondatni azt, hogy a vagyonváltságkötelezett kérésére az Országos Földbirtokrendező Bíróságnak 90 nap alatt nyilatkozni kell a tekintetben, hogy a vagyonváltság-földek átengedése után földbirtoka további részére nézve az állam a megváltás jogát az 1920:XXXVI. tc. alapján gyakorolni fogja-e vagy nem.
Ez a § annak a közjogi elvnek megfelelő rendelkezés, hogy köztartozás lerovásával kapcsolatban semminemű magánjogi igény érvényesítésének helye nincs.
A földbirtokos érdekében tartalmazza azt a rendelkezést, hogy a földtulajdonossal szemben a haszonbérlő nem támaszthat semminemű magánjogi igényt azon a címen, hogy a földrészletnek vagyonváltság címén történt átengedése miatt a haszonbérlet idő előtt megszünik, vagy hogy ennek folytán a haszonbérlet állaga változott.
Ennek a rendelkezésnek az alapja az, hogy ha a földtulajdonos a vagyonváltságnak földrészlettel való átengedésével a köz érdekében áldozatot hoz, nem követelhet a földtulajdonostól semmiféle kárpótlást a haszonbérlő sem, aki nem tulajdonosa a földnek, hanem csak hosszabb-rövidebb időre magánszerződéssel biztosított haszonélvezője.
Ez a § arról rendelkezik, hogy a vagyonváltság címén történő átengedés alapján a tulajdonjog az államra minden tehertől mentesen száll át.
Ámbár a vagyonválságnak, mint közadónak természete kizárja az ellenkező következtetést, ennek kimondását az esetleges jogviták megelőzése végett tartom szükségesnek.
Ez a § a vagyonváltság címén az állam tulajdonába jutó földnek rendeltetéséről, kezeléséről, hasznosításukból vagy értékesítésükből eredő bevételek elszámolásáról rendelkezik.
A 3-ik bekezdésben felvett azt a rendelkezést, hogy a pénzügyminiszter a földmívelésügyi miniszter meghallgatása után a föld volt tulajdonosát vagy annak haszonbérlőjét kötelezheti arra, hogy az állam tulajdonába jutott vagyonváltság-földeket mindaddig művelje, amíg azokat az állam tényleg át nem veszi, az okolja meg, hogy előfordulhatnak esetek, amidőn legcélszerűbb esetleg az lesz, hogy a földterület ily haszonbérleti módon kezeltessék addig, amíg arra az 1920:XXXVI. tc. alapján jogosult igénylő nem jelentkezik.
A 84-85. §-okhoz
Nem igényelnek megokolást.
Ez a § a községi városi beépítetlen beltelek (háztelek) vagyonváltságának kivetése tekintetében tartalmaz rendelkezést és nem igényel további megokolást.
A 87-93. §-okhoz
Ezek a §-ok a szőlő- és erdőbirtok vagyonváltsága fizetésének módjait szabályozzák.
Általános rendelkezés az, hogy úgy a szőlő-, mint az erdőbirtok vagyonváltsága fizethető:
a) akár egészben, akár részben 1. készpénzzel, 2. záloglevéllel, 3. az ingatlanra történő telekkönyvi biztosítással;
b) a vagyonváltság fele összege erejéig saját jegyzésből származó, nosztifikált magyar háborús államadóssági címletekkel (hadikölcsönkötvényekkel és pénztárjegyekkel) (87. §).
A készpénzzel való fizetésnél itt a mezőgazdasági ingatlan vagyonváltságának fizetésétől az az eltérő rendelkezés van, hogy itt az 5 évi fizetési hosszú határidőt nem tartottam megokoltnak.
Az ingatlanra történő telekkönyvi biztosítással, valamint a magyar háborús államadóssági címletekkel való fizetés módozatai az e tekintetben a korábbi szakaszokkal kapcsolatban előadottakkal egyeznek.
A záloglevelekkel kívánt fizetés tekintetében amellett, hogy a pénzügyminiszter időről-időre rendelettel állapítja meg, hogy a m. kir. állampénztárak míly kamatozású zálogleveleket fogadhatnak el, az a rendelkezés van, hogy a záloglevelek beszolgáltatásának a fizetési mód választására előírt határidőt követő naptól számított 30 nap alatt kell megtörténni. (91. §)
Kötelező föld átengedést - a szőlő- és erdőbirtok sajátos jellegét tekintve - a törvényjavaslat gazdasági okokból nem írhatott elő. Ez a rendelkezési hiány azonban nem zárja ki azt, hogy a földbirtokos szántóföldnek, tehát földbirtok politikai célra alkalmas területnek önkéntes átengedésével róhassa le a szőlő- vagy erdőbirtok vagyonváltságát is akkor, ha ezt a pénzügyminiszter a fizetés egyéb módozatai helyett földbirtokpolitikai okokból meg fogja engedni.
A 94-98. §-okhoz
Ezek a §-ok a háztulajdon vagyonváltsága fizetésének módjait szabályozzák.
Általános rendelkezés az, hogy a háztulajdon vagyonváltsága fizethető
a) akár egészben, akár részben 1. készpénzzel, 2. záloglevelekkel, 3. a házbirtokra történő telekkönyvi biztosítással,
b) a vagyonváltság fele összege erejéig saját jegyzésből származó, nosztrifikált magyar háborús államadóssági címletekkel (hadikölcsönkötényekkel és pénztárjegyekkel).
A fizetési módok a szőlő- és erdőbirtok vagyonváltságának fizetéséről szóló rendelkezésekkel egyezők, ezért a 95-98. §-ok nem igényelnek itt sem további bővebb megokolást.
Ez a § háztulajdon vagyonváltságának a házbirtokra történő telekkönyvi biztosítással kívánt fizetése esetében követendő eljárást szabályozza. Arra való figyelemmel, hogy ennek a §-nak rendelkezései a 73. §-ban már lefektetett elveken épülnek fel, a megokolást a 73. §-nál előadottak után mellőzhetem.
Az ebben a §-ban felvett azt a rendelkezést, amely a pénzügyminisztert felhatalmazná arra, hogy az Országos Pénzügyi Tanács meghallgatásával 6 1/2%-nál kisebb kamatot követelhessen oly házakra bekebelezett váltságtőke után, amely házzal kapcsolatos rendes kiadás a nyers hozadék legalább 50%-a, az okolja meg, hogy különösen a budapesti bérházak adóssággal túl vannak terhelve.
Nem igényel megokolást.
Tervezett rendelkezést szociálpolitikai okok teszik kívánatossá.
A törvényjavaslat I. fejezete csak a mezőgazdasági ingatlan talaját, II. fejezete pedig a telekből s ennek tartozékát alkotó ültetvényekből álló szőlőföldet, valamint a talajból és ennek tartozékát képező élőfaállományból álló erdőterületet vonja vagyonváltság alá, ezért a földbirtokon folytatott gazdasági üzemre használt, nagy gazdasági erőt jelentő vagyontárgyaknak váltság alá vonásáról külön kell rendelkezni. Ezt célozzák a jelen fejezetbe felvett rendelkezések, amelyek közül ez a § a kivetési jogot, a tárgyi adókötelezettséget ennek az elhatárolásnak megfelelően akként határozza meg, hogy a földbirtokon folytatott gazdasági üzemhez használt vagyontárgyak közül egyedül a földbirtok üzemi álló tőkéje, a holt és eleven leltár esik vagyonváltság alá.
A § 2. bekezdése körülírja, hogy a törvényjavaslat rendelkezése szempontjából mi a vagyonváltságköteles hold és eleven leltár.
A holt leltár tekintetében a törvényjavaslat elvi álláspontja az, hogy ennek tárgyai közül csak a munka- és erőgépek, szerszámok és eszközök váltságkötelesek. Nem teszi vagyonváltság tárgyává ennélfogva a holt leltár tárgyai közé tartozó, a földbirtokon levő, a házadó alól is állandóan mentes, a munkaerő elhelyezésére szolgáló gazdasági cselédlakokat, a gazdálkodásra szolgáló gazdasági épületeket, amelyek pld. az állatok elhelyezésére és védelmére szolgáló istállók és kifutók, a termények és anyagok eltartására szánt magtárak, raktárak, tejkamrák, szinek, pajták, különféle munkák végzésére rendelt műhelyek, mozdonyszinek, fűrésztelepek, faaprító berendezések, mezei vasutak stb.
A gazdasági üzem eleven leltári tárgyainak meghatározásánál a törvényjavaslat a mezőgazdasági üzemtan álláspontját követi, azonban e fejezet rendelkezései szempontjából vagyonváltságkötelesnek csak a 106. § I. pontjában felsorolt igás- és haszonállatokat veszi. Ennek a mezőgazdasági üzemtani álláspontnak megfelelően nem a gazdasági üzemhez, hanem személyes használatra tartott hintós-, hátas- és luxusló nem ennek a fejezetnek, hanem a törvényjavaslat III., az egyéb jószágokról szóló fejezetének határozatai szerint váltságköteles.
Az ebben a §-ban felsorolt gazdaságok felszerelései abból az okból váltságmentesek, amely okból az itt említett jogi személyek mezőgazdasági ingatlanát, szőlő vagy erdőbirtokát a 2., 17. és 40. §-okhoz előadottaknál fogva az ingatlanváltság alól is mentesíteni kellett.
A földbirtok gazdasági felszerelése vagyonváltságának alapja az 1921. évi április hó 1-én mutatkozott állag. A gazdasági forgalom és a termelés zavartalan menetének érdekében felvett ennek a forduló napnak jelentősége az, hogy a gazdaságnak az ezen az időn túli szaporulata nem esik vagyonváltság alá.
Ez a szakasz a gazdasági felszerelés vagyonváltsága tételeit állapítja meg.
A felvett rendelkezésekkel kapcsolatban ezeket kívánom megjegyezni:
Azzal, hogy az eleven leltári vagyontárgyak váltságtétele készpénzben is és búzában is meg van állapítva, a fizetést akarom megkönnyíteni.
Az I. a) pont 3. bekezdésében felvett azzal a rendelkezéssel, hogy a pénzügyminiszter és földművelésügyi miniszter felhatalmaztatnak, hogy az Országos Pénzügyi Tanáccsal egyetértően az élő állatoknak vagyonváltsága tekintetében állatnemenként - az állatok korának, tenyészértékének és használhatósági fokának figyelembevételével - értékosztályokat állapíthassanak meg, a váltság összegét a váltságköteles élő állat értékéhez kívánom arányosítani.
Ugyanennek a pontnak 4-ik bekezdésében felvett azt a rendelkezést, hogy az élő állatok vagyonváltságát az ingatlan haszonbérlője a saját tulajdonát tevő vagyontárgyak után a megállapított tételek kétszeres összegében fizeti, az okolja meg, hogy a haszonbérlő általában, a haszonbéremelést korlátozó rendelkezések folytán a birtok hozadékával arányban nem álló alacsony bérösszeget fizet, az arányos közteher viselés elve követeli meg tehát a haszonbérlőnek ezt a nagyobb megterhelését már csak azért is, mert a haszonbérlő a haszonbérelt ingatlan után vagyonváltságot nem fizet.
A holt leltári vagyontárgyak, a nagy gazdasági az I. b) pontban kimerítően vannak felsorolva. Azt, hogy ezek után a nagy gépek után fizetendő vagyonváltság alapja a beszerzési ár, az ilyen gépek békebeli és mai árai között mutatkozó nagy eltolódás okolja meg.
A gazdaság többi, a nagy gépeken kívüli része után a vagyonváltságnak darabonkint történő kivetését mellőzi a javaslat, ezek után a vagyon váltság a birtok nagyságához igazodó öt fokozatban, 10-től 20 koronáig emelkedő átalányösszegben vettetnék ki. Megjegyzem, hogy ilyen átalányösszeget az 5 kat. holdnál kisebb jószágtest után szociálpolitikai okokból nem javasoltam.
E szakasznak a szőlő- és erdőgazdaság felszerelése vagyonváltságáról rendelkező II. és III. pontjai nem igényelnek megokolást.
Ez a § arról rendelkezik, hogy a gazdasági felszerelés tárgyát milyen munkálat alapján kell kivetni. Általános elvül azt állítja fel, hogy a kivetés alapja az ipari (gyári) és kereskedelmi vállalatok, üzletek és üzemek anyag- és árúraktárainak, továbbá a mező- és erdőgazdasági üzemek felszereléseinek a m. kir. minisztériumtól nyert felhatalmazás alapján 1921. március 9-én kiadott 33.766/1921. számú pénzügyminiszteri rendelettel elrendelt és 1921. április 1-től 30-áig terjedő időben foganatosított összeírása. Erre az összeírásra figyelemmel, bevallásra csak azt kötelezi a törvényjavaslat, akit erre a pénzügyigazgatóság (adófelügyelő) felhív. A pénzügyigazgatóság (adófelügyelő) pedig azt köteles majd bevallásra felhívni, aki: 1. az 1921. április 1-től 30-ig terjedő időben vagyonváltságösszeírási ívet nem állított ki, vagy 2. ezt hiányosan, hézagosan vagy aggályos módon állította ki.
Rendelkezése a bevallásadás szankciója.
Nem igényel megokolást.
Arról rendelkezik, hogy ha a vagyonváltságkötelezett a gazdasági felszerelésről sem összeírási ívet nem állított ki, sem pedig felhívásra bevallást nem ad, akkor a gazdasági felszerelés összeírását kell elrendelni.
A kivető közegeknek, a pénzügyigazgatóságnak (adófelügyelőnek) megadni kívánt ellenőrzési jog, a vagyonváltság helyes kivetéséhez fűződő közérdek szempontjából szükséges.
Ez a § a gazdasági felszereléshez tartozó dolgokban a román invázió által okozott kárt illetőleg engedi azt a kedvezményt, hogy a vagyonváltság összegéből le lehet vonni ezt a kárt abban az esetben, ha a birtokos vagy bérlő beigazolja, hogy a román kártétel által megcsonkított gazdasági felszerelést előbbi állagára már kiegészítette.
Ez a § a kivetési eljárást szabályozza. Elv az, hogy a gazdasági felszerelés után fizetendő vagyonváltságot a mezőgazdasági ingatlan, a szőlő- vagy erdőbirtok vagyonváltságával együtt, de ettől elkülönítve, készségenként (birtoktestenként) kell kivetni. A községenként való kivetés ezt a kincstár szempontjából is biztosabbá teszi. A több község területén fekvő birtok gazdasági felszerelését a kivetés szempontjából azért nem kellett összevonni, mert ennél a vagyonváltságnál progresszió nincs.
Ez a § az elsőfokú kivetés ellen érvényesíthető jogorvoslatról rendelkezik. A pénzügyigazgatóság (adófelügyelő) és a m. kir. közigazgatási bíróság közé egy második felebbviteli fórumot a m. kir. közigazgatási bíróság tehermentesítése érdekében vettem fel.
Ez a § a kivetett vagyonváltság esedékességéről, fizetési módjairól és fizetési határidejéről rendelkezik. Ennél a vagyonváltságnál a tervezettnél hosszabb fizetési határidőt megállapítani nem tartottam indokoltnak.
A § egyéb rendelkezése nem igényel megokolást.
A 116-118. §-okhoz
A kivett vagyonváltság biztosítása végett a kincstár érdekében felvett rendelkezések és ezért nem igényelnek bővebb megokolást.
Az államkincstárnak már megfizetett váltságösszeg erejéig méltányos volt törvényes zálogjogot biztosítani annak, aki egy harmadik személy tulajdonát alkotó gazdasági felszerelés után fizette meg a vagyonváltságot.
Amely a 15. §-ban felvett rendelkezéssel kapcsolatos, arról rendelkezik, hogy miként kell eljárni a vagyonváltság kivetésénél oly esetben, mikor a váltságköteles gazdasági felszerelés a „vagyonváltságról szóló 1. törvény” határozata alá esett belföldi részvénytársaságé vagy szövetkezeté.
Az ingó dolgoknak - a nemzeti vagyon és a nemzetgazdaság szempontjaiból is - jelentés részét, (a betéteket, a folyószámlaköveteléseket és a természetben elkülönítve őrzött készpénzletéteket, a belföldi részvényeket és szövetkezeti üzletrészeket, a külföldi pénznemeket és külföldi értékpapirokat) a „vagyonváltságról szóló I. törvény” vonja vagyonváltság alá.
Az ingó dolgok annak a részének vagyonváltság alá vonásáról, amely a földbirtokon folytatott gazdasági üzemhez kapcsolódik, e törvényjavaslat V. fejezetében történik intézkedés.
Ez a fejezet az ingó dolgok annak a részének vagyonváltságát szabályozza, mely a forgalombahozatal végett egy kereskedőnél jelentkezik és ennek vállalati berendezési és felszerelési tárgyaival együtt a gazdasági életben a kereskedelmi vállalatot alkotja.
A fejezet címéből kitünőleg a kereskedőnek nem az egész vagyona, hanem csak árúraktára kerül e fejezet szerint váltság alá. Felmerülhet az az elvi észrevétel, hogy a kereskedelmi vállalatot egy gazdasági egységnek tekintve, a kereskedőnek a kereskedelmi vállalatban levő összes vagyonát együtt lehetne váltság alá vonni, mert az egy-egy kereskedelmi vállalatban szereplő javak összessége alkotja a kereskedő vagyonát. Az ilyen elvi álláspont ellen szól azonban a vagyonváltság objektív rendszere és a vagyonváltságkivetési eljárás gyors lebonyolításához fűződő köz- és magánérdek és főleg az, hogy a „vagyonváltságról szóló I. törvény” - a részvénytársaságoktól és szövetkezetektől eltekintve - minden személynek betéteit, folyószámláit, készpénzben őrzött letéteit, külföldi pénznemeit és értékpapírjait, tehát a kereskedőnek kereskedelmi vállalatában szereplő jószágainak egy részét már vagyonváltság alá vonta. Ha már most a kereskedőnek a kereskedelmi vállalatban levő egész vagyona most újra együtt kerülne váltság alá, minden esetben külön meg kellene állapítani, hogy a kereskedelmi vállalatban levő egyes vagyontárgyakat a „vagyonváltságról szóló I. törvény” már váltság alá vont vagyontárgyakra eső vagyonváltságösszeget be kellene számítani, illetve vissza kellene téríteni.
Ezek után figyelembe véve azt is, hogy a kereskedő kereskedelmi vagyonának főrésze az árúraktár, legmegfelelőbbnek látszott, ha nem a kereskedelmi vállalatot mint egészet, hanem a kereskedelmi vállalat kereskedelmi jellegé alkotó azokat a vagyontárgyakat veszem itt vagyonváltság alá, amely vagyontárgyakat a vagyonváltságra vonatkozó egyéb rendelkezések nem érintenek. Ezek a vagyontárgyak pedig - a kereskedelmi vállalattal kapcsolatos házbirtoktól eltekintve - a kereskedelmi árúkészletek és ezekkel kapcsolatosan a kereskedői vállalatok berendezései és ingó felszerelési tárgyai.
A területi adóztatási jog elvéből folyik, hogy csak a Magyarország területén levő árúraktárak (árúkészletek) esnek vagyonváltság alá. Viszont a vagyonváltság szempontjából közömbös, hogy az ily árúraktár tulajdonosa, a kereskedő külföldi vagy belföldi-e.
Az előző §-ban említett területi adóztatási elv folyományakép az árúraktár váltságkötelezettsége szempontjából közömbös, hogy az bizományi üzletnek a tárgya-e, vagy pedig a birtokos tulajdona. Épp úgy közömbös az is, hogy az árúraktár csak átmenetileg vagy állandóan van-e annak a birtokosánál és hogy a birtokos közraktár-, raktárvállalkozó, vasút, szállítmányozó, vagy fuvarozási vállalkozó-e.
Miután a vagyonváltság az árúraktárt terheli, közömbös, hogy az árúraktár tulajdonosa, a kereskedő bejegyzett kereskedő-e vagy sem. Független a cég minőségétől és attól is, hogy az egyéni vagy társascég vagy más társaság vagy alkalmi egyesülés-e.
A mentességek köre szűk. Mentesek az állam, törvényhatóságok, községek által űzött azoknak a saját kereskedelmi vállalatoknak árúraktárai, melyeket ezek kizárólag maguk folytatnak. Ezek a vállalatok ugyanis részben kizárólag közérdekű és szociális célt szolgálnak, részben pedig azért folytattatnak, hogy az ily vállalatokból elért jövedelmek révén a polgárok adóterhei könnyíttessenek. A váltságmentesség azonban csak az ú. n. monopolisztikus kereskedelmi vállalatokra terjed ki, de nem vonatkozik oly vállalatokra, melyeket az állam, a törvényhatóság, a község nem kizárólag maga folytat, hanem a magángazdasági tevékenység mellett ez versenyvállalatként szerepel.
Miután a „vagyonváltságról szóló I. törvény” II. fejezete szerint az 1921. évi március hó 1-éig már cégjegyzett, kereskedelmi ügyletekkel foglalkozó belföldi részvénytársaságok és szövetkezetek a vagyonváltságot egész vagyonuk után lerójják, árúkészleteiket - a kettős váltság alá vonás elkerülése végett - az ezen fejezet szerint kivetendő váltság alól mentesíteni kellett. Azokat az árúkészleteket azonban, amelyek nem az ily részvénytársaságok és szövetkezetek tulajdonai, hanem náluk csak bizományban vagy beraktározva vannak, nem illetheti meg ez a mentesség.
Szociális szempontból mentesíteni kellett a 30.000 korona értékét meg nem haladó árúraktárakat.
A 107. §-hoz adott megokolásnál már idézett, a m. kir. minisztériumtól nyert felhatalmazás alapján kiadott 33.766/1921. rendeletemmel a kereskedelmi vállalatok árúkészleteinek 1921. évi április hó 1-én mutatkozó állaguk szerinti összeírását elrendeltem. Ez az összeirás 1921. évi április 1-től 30-áig terjedő időben meg is történt. Miután így a kereskedelmi árúraktárak 1921. évi április hó 1-én mutatkozó állaga meg van állapítva, a vagyonváltság mielőbb való kivetése érdekében legmegfelelőbbnek látszik, hogy ezeknek az adatoknak felhasználásával eszközöltessék a váltságnak kivetése. Ezért rendelkezik e § úgy, hogy a vagyonváltság alapjául az árúraktárak 1921. évi április hó 1-én mutatkozó állaga és ugyanaznapi értéke szolgál.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy a kereskedelmi árúraktárak nagy többsége tűzkár ellen biztosítva van. A rendes kereskedői gondosság és az a veszély, amely a nagyobb részben gyulékony árúk tűzkár által való elpusztulásával járna, a kereskedőket ugyanis a tapasztalatok szerint arra birta, hogy árúkészleteiket biztosítsák. A tűzbiztosítási összeg alacsony voltában rejlő kockázat - mely megközelítőleg sem áll arányban a biztosítási díj összegével - a kereskedőket a tapasztalat szerint arra indítja, hogy árúkészleteiket teljes értékben biztosítsák. Feltehető ennélfogva, hogy a kereskedők árúkészletének tűzbiztosítási összege az esetek túlnyomó részében megközelítőleg egyezik az árúkészlet értékével.
Ebből a szempontból kiindulva általában felesleges lenne, hogy minden egyes árúkészlet állagát az árukészlet pontos felvételével megállapítsák, mert általánosságban megállapítható az árúkészlet értéke, ha azt egyenlőnek vesszük a biztosítási értékkel.
Arra való tekintettel azonban, hogy a folyó év elején már ismeretessé vált, hogy a vagyonváltság kivetése szempontjából az árúkészletek értéke esetleg a tűzbiztosítási összeg lesz, a vagyonváltságot csak olyan tűzkárbiztosítási kötvény alapján lehet megállapítani, amelyet legkésőbb 1920. évi deczember 31-éig kötöttek; ily esetben az érték nem az 1921. évi április 1-i, hanem az 1920. évi december 31-iki tűzkárbiztosítási összeg lesz.
Azokban az esetekben, amelyekben az árúkészlet valamely okból biztosítva egyáltalán nem, vagy csak részben volt, de az árúkészletről a kereskedelmi törvény rendelkezésének megfelelően az 1920. üzletévről felvett leltár van, az ebben a leltárban szereplő árúknak állaga és értéke pótolja a biztosítási kötvény adatait. Figyelemmel kellett lennie ugyanis arra, hogy egyes üzletágakban, pld. a vas-, tégla-, bőrszakmában az árúk tűzveszélytelen volta folytán teljes értékre való biztosítás nem szokásos, az ily árúkészletek állagát és értékét a tűzbiztosítási kötvény alapján ennélfogva helyesen semmiesetre sem lehetne megállapítani.
Azokban az esetekben, melyekben az előző pontokban felsorolt adatok nem állanak rendelkezésre, az 1921. évi április hó 1-én mutatkozó tényleges állapot szerint állapítandó meg az árúkészlet állaga és akkori értéke és ebből a célból a már megtörtént, esetleg helyesbített összeírás adatai lesznek figyelembe veendők.
Miután megtörténhetik, hogy egyes esetekben a tűzbiztosítás vagy az árúleltár adatai aggályosak abban a tekintetben, hogy az árúkészlet teljes állaga és teljes értéke van a biztosítási kötvényben, illetve a leltárban felvéve, nehogy a kincstár vagy a vagyonváltság terhének arányos viseléséhez fűződő közérdek sérelmet szenvedjen, megadandónak vélem a jogot arra, hogy a kivető hatóság ily indokolt aggály fennforgása esetén az árúraktár 1921. évi április hó 1-én mutatkozó állagát és értékét összeírás útján megállapíthassa. Az ily összeírást azonban kivételes intézkedésnek kívánnám tekinteni.
A vagyonváltság kulcsát 10%-ban vélem megállapítani. Az előző §-ban foglaltak szerint az árúraktár értéke általában az 1920. évi december hó 31-iki érték lesz. Közismeretes azonban, hogy ez idő óta részben azon hatalmas erőfeszítés folytán, melyet országunk politikai, pénzügyi és gazdasági georganizációja érdekében kifejtünk, ami pénzünk nemzetközi értékének megjavulásában is kifejezésre jut, részben a világszerte bekövetkezett olcsóbbodás folytán az árúk értéke jelentékenyen csökkent. Indokoltnak tartom ennélfogva, hogy az árúraktárak váltságköteles értékének megállapításánál az előző §-ban megjelölt érték 1/3-a leüttessék és csak 2/3-a vétessék a váltság alapjául.
Miután nem a kereskedőnek egész kereskedelmi vagyona, hanem csupán árúraktára vétetik váltság alá, az árúraktár váltságköteles értékéből levonásnak nincs helye. Megtörténhetik azonban, hogy valamely kereskedő árúkészletét túlnyomó vagy nagy részben hitel igénybevételével szerezte be, úgy, hogy az árúkészlet nagy részben nem is tekinthető az ő tulajdonának és így méltánytalan és igazságtalan lenne, hogy az esetleg nagy értéket képviselő árúkészlet útán fizessen váltságot, akkor, amikor az tulajdonképen csak tört részében az ő tiszta tulajdona. Indokoltnak mutatkozik tehát, hogy a kereskedő ily esetben igényelhesse azt, hogy csak a kereskedelmi vállalatában levő tiszta vagyona után fizesse a váltságot. Ily esetben a tiszta vagyon nagysága a kereskedő mérlegének bemutatása és üzleti könyveinek a pénzügyi hatóság rendelkezésére bocsátása útján lesz megállapítandó. A tiszta vagyon megállapítása akként történik, hogy a kereskedő kereskedelmi vagyontárgyainak összegéből kereskedői tartozásait levonják. Az ekként mutatkozó eredmény lesz a kereskedő tiszta vagyona. Ily esetekben, miután a kereskedő vagyontárgyaihoz követelései is tartoznak, a kereskedő tiszta vagyonában üzleti követeléseit is váltság alá vonják.
A 128-137. §-okhoz
Ezek a szakaszok a vagyonváltság kivetésének módozatait szabályozzák.
Célom az, hogy a kivetési eljárás minél egyszerűbb legyen és az a váltságkötelesek minél kisebb zaklatásával történjék. Éppen ezért a kivetés általában a már idézett 1921. évi 33.766. számú pénzügyminiszteri rendelet folytán a kereskedők által kiállított és a pénzügyigazgatóságok által összegyűjtött vagyonváltságösszeírási ívek alapján fog történni. Bevallást a pénzügyigazgatóság felhívására csak az köteles adni, aki vagyonváltságösszeírási ívet egyáltalán nem, vagy csak hiányosan, hézagosan vagy aggályos módon állított ki. (128. §)
A vagyonváltsági összeírási ívek és a vallomás adatai valódiságának és helyességének ellenőrzése szempontjából szükségesnek tartom, hogy a tűzbiztosító intézetek a biztosításra vonatkozó adatokat, továbbá a vasútvállalatok, a raktárvállalatok, szállítmányozók stb., valamint az ez alóli váltság alól mentes részvénytársaságok és szövetkezetek a náluk tárolt idegen árúkészletekre vonatkozólag a vagyonváltság helyes kivetéséhez szükséges adatokat a pénzügyi hatóság rendelkezésére bocsássák. (133. §)
Ugyancsak szükséges, hogy a pénzügyigazgatóság a vagyonváltság helyes megállapítása céljából a kereskedő üzleti könyveibe, levelezéseibe betekintést nyerhessen. A pénzügyigazgatóságot azonban e törvény alapján ez a jog kizárólag csak az árúraktár állagának és értékének a 125. § rendelkezései szerint való helyes megállapításához szükséges adatok ellenőrzése tekintetében illeti meg.
Miután a pénzügyigazgatóságok (adófelügyelő) - a dolog természete szerint - a különböző kereskedelmi szakmák mindegyikére vonatkozó szakértelemmel nem rendelkezhetnek, kivánatos, hogy a helyi viszonyokkal ismerős szakmabeli polgárokból alakított szerv álljon a pénzügyigazgatóság rendelkezésére, mely szerv a vagyonváltsággal kapcsolatos szakmabeli kérdésekben a pénzügyigazgatóságnak véleményt mond és tanácsot ad mindazokban a kérdésekben, amelyeket a pénzügyigazgatóság egymaga nem tud eldönteni és amely kérdések a vagyonváltság alá tartozó árúkészlet állagának és különösen értékének felbecsülésével kapcsolatosak.
Ezeket a becslő bizottságokat a szakmabeli érdekképviseletek kiküldötteiből kívánom összeállítani az illetékes kereskedelmi és iparkamara választása alapján (134. §).
A kivetési eljárás egyszerűsítése érdekében - azután azért is, mert itt a kulcs alkalmazásánál progresszió nincs - a vagyonváltságot általában abban a községben fogják kivetni, ahol az árúraktár van. Miután azonban a tűzkárbiztosítási kötvény, illetve az árúleltár a kereskedőnek több helyen levő árúraktárairól gyakran egységesen van kiállítva, illetve felvéve, ily esetekben a több helyen levő árúraktár szétválasztása körülményes munkát igényel, de ez felesleges is, helyesnek tartom, hogy ily esetekben a kereskedő kérelmére a vagyonváltságot a főtelep helyén, vagyis ott vessék ki, ahol a tűzbiztosítás eszközöltetett, illetve a leltár felvétetett (135. §).
A vagyonváltságot azonosan a többi vagyonok váltságával első fokon a pénzügyigazgatóság (adófelügyelő) veti ki (136. §). A pénzügyigazgatóság (adófelügyelő) és a m. kir. közigazgatási bíróság közé egy második felebbviteli forumot a 114. §-nál már érintett okon kívül azért is vettem fel, mert a kivetési eljárás esetleg becslés alapján történik és az adózó polgárokra is megnyugtató hatása van annak, ha felebbezésüket első fokon soraikból alakult bizottság bírálja el.
Azoknak a fontos érdekeknek szempontjából, melyek a vagyonváltság gyors lebonyolításával kapcsolatban az állam pénzügyeinek rendezéséhez fűződnek, kívánatosnak tartom, hogy a kivetett vagyonváltság mielőbb befizettessék. Éppen ezért a kivetett vagyonváltság befizetését akként kívánom megállapítani, hogy az hat egyenlő havi részletben történhessék, de egyúttal azok érdekében, akik a fizetést ily határidő alatt teljesíteni nem tudnák, módot kívánok nyujtani, hogy 6 1/2%-os késedelmi kamat mellett további hat hónapra fizetési halasztást kapjanak.
Ez az összesen egy évi fizetési határidő megfelel a részvénytársaságok és szövetkezetek vagyonváltságlerovási határidejének is.
A vagyonváltság fele összege saját jegyzésből származó nosztifikált, háborús államadóssági címletekkel is fizethető. Azt, hogy megállapíttassék, hogy ily esetben a fizetésnek bizonyos határidő alatt meg kell történni, már a 71. §-nál megokoltam.
A kincstár érdekét védi a 139. §-ba felvett az a rendelkezés, hogy a kivetett vagyonváltság törvényes zálogjogként terheli az árúraktárt, de az árúraktár tulajdonosa vagy tulajdonosai illetve ezek örökösei a vagyonváltságért saját személyükben is egyetemleg szavatolnak.
Ennek az elvnek folyományakép az árúraktár átruházása esetén a vevő, illetve az árúraktár későbbi társtulajdonosa egyetemleges szavatosságát is ki kellett mondani (140. §)
Ugyancsak a törvényes zálogjog folyománya a 141. §-nak az a rendelkezése, hogy csőd esetén a vagyonváltság minden más követelést megelőző kielégítésre tarthat igényt.
Miután a törvényjavaslat szerint az árúraktár állagának és értékének a vagyonváltság szempontjából való megállapításánál - eltekintve az idegen árúk szállítmányozásával, fuvarozásával és raktározásával üzletszerűleg foglalkozó vállalatoktól - közömbös az, hogy az árúraktár egészben vagy részben nem a kereskedő tulajdona, hanem azt csak mint bizományos vagy egyéb címen tartja birtokában; - viszont igazságtalan lenne az, hogy valaki a más tulajdonát alkotó árú értéke után legyen köteles váltságot fizetni, intézkedni kellett az iránt, hogy jóllehet a kereskedő a nála levő egész árúkészlet után a váltságot beszolgáltatni köteles, mégis az u. n. idegen árúra eső váltságért ennek tulajdonosa a fizetést teljesitő kereskedőnek felelősséggel tartozzék, illetve, hogy a váltságot a tulajdonos a kereskedőnek visszafizetni köteles. Ennek a kötelezettségnek biztosítására a bizományos és raktárvállalkozó javára arra az idegen árúra, amely után a vagyonváltságot lerótta, a törvényes zálogjogot meg kell állapítani.
Miután a „vagyonváltságról szóló I. törvény” II. fejezetének rendelkezései alá az 1921. évi március hó 1-ig bejegyzett részvénytársaságok és szövetkezetek tartoznak, nehogy az ez idő óta részvénytársasági vagy szövetkezeti formában alakult kereskedelmi vállalatok a vagyonváltság alól mentessüljenek, ki kell mondani, hogy az ilyen kereskedelmi ügyletekkel foglalkozó, újabban alakult részvénytársaságok és szövetkezetek úgy kell, hogy váltságukat lerójják, mint egyéb kereskedelmi vállalatok.
Esetleges téves törvénymagyarázat elkerülése céljából e §-ban külön kijelentendőnek tartom, hogy a gyógyszertárak is ennek a fejezetnek a rendelkezései alá esnek.
A tárgyi adókötelezettséget, a kivetési jogot a 144. § állapítja meg.
A törvényjavaslat ennek a fejezetének elvi rendelkezése szerint vagyonváltságköteles a Magyarország területén folytatott minden ipari vállalat a vállalatban levő vagyona után. Ipari vállalatnak - a törvényjavaslat álláspontjával egyezően - a gazdasági életben is azt a vállalatot tekintik, amely árúkat fel- és átdolgoz, vagyis nyersanyagot, félkész és kész árú állít elő.
Az ipari árúk körét felsorolni alig volna lehetséges. A jelen fejezet szempontjából ezt mégis elhatárolhatom akként, hogy árúnak tekintendő mindaz a tárgy, melyet nem az őstermelő mezőgazdasági művelés útján állítanak elő. Azokat a vállalatokat azonban, melyek a mezőgazdasági műveléssel előállított termékeket tovább feldolgozzák, mint például a szeszgyár a burgonyát, a sörgyár az árpát, a cukorgyár a cukorrépát, a lenkikészítőgyár a lenkórót stb., ipari vállalatoknak kell tekinteni. Ugyancsak ipari vállalatoknak kell tekinteni azokat is, amelyek nem mezőgazdasági célra használt területen közvetlenül a föld nyerstermékeit hozzák a gazdasági életbe, de nem mezőgazdasági műveléssel kapcsolatosan, például a kavics- vagy kőbánya, továbbá az egyéb bányászat és kohászat.
A technika fejlődése során a villamos energia előállítása a gazdasági életnek igen jelentős tényezőjévé vált és a villamos energia előállítása igen nagy jelentőségű iparággá fejlődött. Miután a villamos energia a szó közönséges értelmében az árú fogalma alá nem tartozik, viszont annak előállítása ipari vállalkozás keretében történik, szükségessé vált kifejezetten is megemlíteni, hogy az ipari vállalkozás keretében villamos energiát termelő vállalatok ennek a fejezetnek rendelkezése alá tartoznak.
Az ipari vállalatokat teljesen kimerítően felsorolni szintén lehetetlen. A technika haladása folytán számos olyan iparvállalat van, amelyről az 1884-ben alkotott ipartörvény (1884:XVII. tc.) még nem rendelkezhetett. Ki kellett ezért mondani, hogy az ipari vállalat váltságkötelezettségét nem érinti az, hogy az ipartörvény rendelkezése alá eső vagy nem eső iparággal foglalkozik (144. §).
Az iparvállalat vagyonváltságkötelezettsége az ipari vagyonból folyik, közömbös ennélfogva az, hogy az ipari vállalat tulajdonosa a kereskedelmi törvény értelmében cégbejegyzésre van-e kötelezve vagy sem, hogy a cégjegyzékbe be van-e vezetve vagy nincs és hogy az ipari vállalat tulajdonosa egy személy vagy több. Közömbös az is, hogy az iparvállalat tulajdonosa az iparengedély vagy iparigazolvány kiváltására irányuló kötelezettségének eleget tett-e és hogy az ipari vállalat által folytatott ipar képesítéséhez van-e kötve vagy pedig az szabad ipar.
Az ipari vállalatban levő vagyonnak váltságkötelezettségéből, vagyis az objektív eljárásból folyik az is, hogy a váltságkötelezettség szempontjából közömbös, vajjon az ipari vállalat tulajdona belföldi vagy külföldi. (145. §)
Azok az ipari üzemek, melyek már 1921. évi március hó 1-én belföldi részvénytársaság vagy szövetkezet formájában működtek és cégük eddig a napig a kereskedelmi cégjegyzékbe be volt vezetve, a „vagyonváltságról szóló I. törvény” II. fejezetének rendelkezései szerint esnek vagyonváltság alá. Nehogy azok az ipari üzemek, amelyek 1921. évi március hó első napját követő időben részvénytársasági vagy szövetkezeti formában alakultak vagy alakultak át részvénytársasággá vagy szövetkezetté, a vagyonváltságkötelezettség alól mentesüljenek, ki kellett mondani, hogy az ily részvénytársaságok és szövetkezetek ennek a fejezetnek rendelkezései szerint rójják le vagyonváltságukat.
A „vagyonváltságról szóló I. törvény” II. fejezetében a belföldön székhellyel bíró részvénytársaságok és szövetkezetek vagyonváltságkötelezettsége szabályoztatott. Ezek a szabályok nem voltak alkalmazhatók a külföldön székhellyel bíró részvénytársaságoknak és szövetkezeteknek. Magyarországon levő üzlettelepeire és fiókjaira. Legmegfelelőbbnek látszik, hogy a külföldi vállalatoknak magyarországi üzlettelepei és fióktelepei úgy kezeltessenek, mintha nem részvénytársasági vagy szövetkezeti formában működő belföldi vállalatok lennének és ugyanolyan szabályok szerint essenek váltságkötelezettség alá, mint a magán kézben levő belföldi vállalatok.
A „vagyonváltságról szóló I. törvény” I. fejezete mentesítette a cégjegyzék tartalma szerint bank vagy más kereskedelmi ügyletekkel foglalkozó bankbizományi, bank- és tőzsdebizományi vagy tőzsdebizományi cégeket a betétek, a folyószámlakövetelések és a természetben elkülönítve őrzött készpénzletétek vagyonváltsága alól és ezek a cégek úgy kezeltettek, mint a részvénytársasági vagy szövetkezeti formában működő pénzintézetek. Nehogy ezek a vállalkozások a vagyonváltság arányos terhe alól mentesüljenek, intézkedni kellett abban az irányban, hogy ezek a vállalkozások vagyonváltság alá vonassanak. Legmegfelelőbbnek és legcélszerűbbnek látszik, ha ezek a vállalkozások vagyonváltsága a jelen fejezet rendelkezései szerint szabályoztatik.
Ez a § a mentességekről rendelkezik. A vagyonváltság rendszere természetéből folyik, hogy az állam, a törvényhatóságok, a községek (r. t. városok) által űzött azok az ipari vállalatok, amelyeket ezek kizárólag maguk folytatnak, vagyonváltság alól mentesek. Ezek a vállalatok részben kizárólag közérdekű és szociális célt szolgálnak, részben pedig azért folytattatnak, hogy az ily vállalatokból elért jövedelem révén a polgárok adóterhei enyhíttessenek. A váltságmentesség azonban csak az ú. n. monopolisztikus vállalatokra terjed ki, de nem vonatkozik az oly iparvállalatokra, melyeket az állam, a törvényhatóság, a község nem kizárólag maga folytat, hanem ez a magánipari tevékenység mellett ennek versenyvállalataként szerepel. Ez az intézkedés azon az adópolitikai elven alapul, hogy az állam, a törvényhatóság vagy a község által űzött magánvállalkozás versenyfeltételeit az egyéni vállalkozóval szemben nem szabad egyenlőtlenné tenni. A versenyfeltételeknek ez az egyenlőtlenítése a magánipari vállalkozásokat hozná hátrányosabb helyzetbe és bénítaná meg. A verseny feltételeinek egyenlőtlenítése a magánipari vállalatok jövedelmezőségét csökkentené, a vállalkozókedvet megbénítaná, ami a közgazdasági életre lenne káros hatással és így végeredményben az az állam folyó bevételeit is csökkentené.
Azok az ipari vállalatok, amelyek már 1921. március 1. előtt bejegyzett részvénytársaság vagy szövetkezet formájában működnek, a „vagyonváltságról szóló I. törvény” II. fejezetének rendelkezései szerint már váltság alá vonattak, ezért őket a jelen fejezetben szabályozott vagyonváltság alól mentesíteni kellett.
A szociális szempontok indokolják, hogy az az iparvállalat, amelyben a befektetett vagyon 50.000 koronánál nem több, vagyonváltság alól mentes legyen. Ebbe a kategóriába csak a legkisebb ipari üzemek, majdnem kizárólag a kis- és kézműipar esik.
A vagyonváltság alapjául az iparvállalat vagyona szolgál. A vagyon állagának megállapítása tekintetében szükséges egy forduló időpont megállapítása és e tekintetben megfelelőbb az 1921. évi április hó 1. napja, mely a törvényjavaslat 125. §-ában a kereskedelmi árúraktárak vagyonállagának megállapításánál is irányadóul vétetett.
Az iparvállalat vagyonának tekinti úgy az elmélet, mint a gyakorlat mindazt a vagyontárgyat, amely az iparvállalatban a termés munkáját végzi, vagyis mindazt, ami a közfelfogás szerint is az iparvállalat vagyonmérlegében mint az iparvállalat alkotó része benne foglaltatik, Az iparvállalat vagyonának alkotó részei tehát nemcsak a testi dolgok, mint például a telek, az épület, a berendezés, a szerszám, készlet stb., hanem az iparvállalatot illető jogosítványok, továbbá a cselekvő és szenvedő követelések (követelések és tartozások) is. Mindezeknek az összessége alkotja az iparvállalat vagyonát.
A részvénytársasági formában működő iparvállalatok a „vagyonváltságról szóló I. törvény” II. fejezete értelmében 15%-os kulcs alapján rójják le váltságukat. A magánipari vállalatok agyonváltságát enyhébb kulcs alkalmazásával tartom szükségesnek megállapítani, mert a magánipari vállalatok túlnyomó részben kevésbé tőkeerősek. Ezenkívül a részvénytársaságokat választási jog is illeti meg a tekintetben, hogy vagyonváltságukat készpénzben vagy váltságrészvényekkel rójják le, a magánipari vállalatok pedig minden esetben készpénzt kötelesek fizetni. A magánipari vállalatok túlnyomó része hitel útján lesz kénytelen a vagyonváltság befizetésére szükséges összegeket előteremteni, mely körülmény szintén indokolttá teszi az alacsonyabb kulcs alkalmazását. A 10%-os kulcs egyébként megfelel az árúkészletek vagyonváltságára vonatkozólag megállapított kulcsnak is.
A 150-151. §-okhoz
Az iparvállalatok vagyonváltságának alapja a 148. § szerint az iparvállalatban levő vagyontárgyak összessége. Ebből folyólag a vagyonváltság szempontjából az iparvállalat elengedhetetlen kritériuma az, hogy állandó, helyhez kötött gépberendezés körül csoportosult vagyontárgyak összetartozó tömege legyen. Egyik ily gépi berendezéssel kapcsolatos vagyontömeg mint egység a megfelelő személyes tevékenység irányításával fejti ki a gazdasági tevékenységet. Minél nagyobb ez a vagyontömeg a kifejtett gazdasági tevékenységben, annál inkább eltörpül a személyes tevékenység, viszont minél kisebb a gépi berendezés és az e körül csoportosult egyéb vagyonelem, annál inkább jelentkezik a vállalatban a személyes tevékenység.
Miután a vagyonváltság alapja nem a személyes tevékenység vagy annak eredménye - mert ez a jövedelemadónak alapja -, hanem maga a vagyon, szükségesnek mutatkozik, hogy azok az iparvállalatok, amelyeknek állandó gépi berendezése kicsi és a vállalatban a személyes tevékenység a szerepet játszó, kivonassanak az ipari üzemek vagyonváltságkötelezettsége alól és az ipari üzemek vagyonváltsága alá csak azok az iparvállalatok tartozzanak, amelyekben a vagyontömeg a domináló.
Az iparvállalatok eme két kategóriája közötti határ megvonására legmegfelelőbbnek látszik egyrészről a gépi berendezés hajtóerejének nagysága, mert minél nagyobb a gépi berendezés, annál nagyobb annak hajtóereje, másrészt a munkáslétszám nagysága, mert nagyobb gépi berendezés üzemben tartásához nagyobb munkáslétszám szükséges.
Ezekből a szempontokból kiindulva, 10 lóerőt meghaladó hajtóerővel rendelkező állandó gépi berendezés és 25 személyből álló átlagos munkáslétszám együttes fennforgása alkalmas annak a kritériumnak a megállapítására, hogy az iparvállalatban a vállalati vagyonnak van-e túlsúlya. (150. §)
Az ennél kisebb terjedelmű iparvállalatokat a bennük levő kisebb gépi berendezéssel, felszereléssel, árúkészlettel stb. méltányosan csakis ugyanolyan elbírálás alá lehet vonni, mint a kereskedők árúkészleteit és berendezéseit. (151. §)
Az ipari vállalatok váltságköteles vagyonának megállapításánál az egyéb vagyonok váltságával egybehangzóan tárgyi alapra kívánok helyezkedni. Az értékek állandó ingadozása felette nehéz tenné az esetleges becslési eljárás útján való értékmegállapítást. A becslési eljárás annak hosszadalmas voltánál fogva lehetetlenné tenné a gyors lebonyolítást és a pénzügyi adminisztráció nem bírná el azt a nagy terhet, amely reá minden egyes iparvállalat vagyonának becslés útján való megállapításával hárulna. Keresnem kellett tehát egy olyan objektív alapot, mely egyrészt az eljárást egyszerűsíti, másrészt fix tárgyi alapokon nyugszik és végül melynek révén a részvénytársasági formában működő iparvállalatokkal való arányos váltságlerovás biztosíttatik.
Mindeme szempontok megvalósítására legmegfelelőbbnek látszik, ha a magánipari vállalatok váltságköteles vagyonának megállapítása ugyanazon elvek szerint történik, ahogyan a „vagyonváltságról szóló I. törvény” II. fejezetének 17. § b) pontja szerint a tőzsdén nem jegyzett részvénytársaságok váltságköteles vagyonának megállapítása eszközöltetett.
A tőzsdén nem jegyzett részvénytársaságok váltságköteles vagyona a részvénytársaság jövedelmezősége alapján az 1913-1919. évi osztalékok átlagának tőkésítése útján nyer megállapítást. A magánipari vállalatoknál az osztalékot az ipari vállalatból származó ipari jövedelem helyettesíti, mely jövedelemnek az 1914-1918. évekre vonatkozólag a jövedelemadó, az 1913. és 1919. évekre vonatkozólag a hadinyereségadó kivetése során már megállapíttattak. Ekkép a váltságköteles vagyon kiszámítása már ismert tényezők alapján történik és úgy a pénzügyi adminisztráció, mint az iparvállalatok minden különösebb nehézség nélkül egyszerű számtani művelettel kiszámíthatják a vagyonváltság összegét.
Az átlagos ipari jövedelem tőkésítése ugyanazon elvek szerint történik, mint a tőzsdén nem jegyzett részvénytársaságok átlagos osztalékának tőkésítése, vagyis a nagyobb, tehát tőkeerősebb ipari vállalatoknál 3%-kal, a kisebbeknél 4%-kal. Amíg a részvénytársaságoknál a súlyosabb tőkésítési kulcs a 3 millió koronát meghaladó alaptőkénél, addig a magánipari vállalatoknál a 100.000 koronát meghaladó jövedelemnél kezdődik.
A megfelelő pénzügyi eredmény elérése céljából szükségesnek vélem, hogy olyan esetekben, amikor az átlagévek valamelyikére ipari jövedelem nem állapíttatott meg, ezen év ipari jövedelmeként az átlagos jövedelem vétessék.
Azokra a vállalatokra vonatkozólag, melyek az 1913-1919. évekből valamely okból még három évben sem jövedelmeztek, továbbá azokra a vállalatokra vonatkozólag, melyek az újabb időben alakultak és még háromévi jövedelmük megállapítva nincs, az egyéb vállalatokra vonatkozólag alkalmazott kiszámítási kulcs nem nyerhet alkalmazást, hanem az 1913. év után alakult részvénytársaságok (1921:XV. tc. 17. §-ának c) pontja) analogiájára a váltságköteles vagyon arányosítás és becslés útján lesz megállapítandó.
Azoknál az iparvállalatoknál, amelyek bérbe vagy haszonbérbe vagy egyéb címen más rendelkezésére vannak adva, az iparvállalat hozadékának megállapításánál a bért vagy haszonbért vagy egyéb ellenértéket kell figyelembe venni.
Miután a vagyonváltság alapja a belföldön levő iparvállalati vagyon, a tőkésítés alapjául természetesen csak a belföldi vállalatból származó ipari jövedelem szolgálhat, míg az azzal esetleg kapcsolatos külföldi üzlettelepből származott jövedelem figyelmen kívül hagyandó.
A külföldi részvénytársaságok és szövetkezetek belföldi üzlettelepei és fiókjai nem jövedelemadó, hanem (társulati) kereseti adó, illetve amennyiben bányavállalatok bányaadó fizetésére vannak kötelezve. Szükséges tehát annak megállapítása, hogy az ily iparvállalatok váltságköteles vagyonának kiszámításánál az átlagévekre vonatkozólag a kereseti, illetve bányaadó kivetése során megállapított nyereségeket kell venni.
Ezek a részvénytársasági formában működő vállalatok tőkeerősebbek és teherbíróbbak, mint a magánipari vállalatok és így az arányos adóztatás érdekében indokolt, hogy ezeknél a tőkésítési kulcs 2, illetve 3%-ban állapíttassék meg.
A 148. § szerint az iparvállalatban levő vagyonösszesség a vagyonváltság alapja. Ugyanez az elv nyert alkalmazást a belföldi részvénytársaságok vagyonváltságánál is. Megtörténhetik már most, hogy valamely iparvállalat váltásköteles vagyonának a hozadék alapján történő megállapítása azt eredményezi, hogy az ily magánipari vállalat, szemben egy hasonló részvénytársasági formában működő iparvállalattal, aránytalanul kedvezőtlenebb helyzetbe jut azáltal, hogy váltságköteles vagyona jelentékenyen nagyobbnak mutatkozik. Az ebből előálló igazságtalanságok és aránytalanságok elkerülése céljából megadandónak vélem a magánipari vállalat részére azt a jogot, hogy váltságköteles vagyonának részvénytársasági formában működő, ugyanazon szakmában dolgozó iparvállalat váltságköteles vagyonával való összehasonlítás útján leendő megállapítását kérhesse. Ez az összehasonlítás tárgyi ismervék alapján történhetik a gépi berendezés, a gyári kapacitás, a munkáslétszám stb. összehasonlítása révén.
Miután a részvénytársaságok váltságköteles vagyonának megállapításánál a vitás kérdések nagyobb része az Országos Pénzügyi Tanács által döntendő el, az egységes elvek érvényesítése érdekében célszerűnek tartom, ha az ily összehasonlítás útján eszközlendő vagyonmegállapítás az Országos Pénzügyi Tanács hatáskörébe utaltatik.
A 155-164. §-okhoz
A vagyonváltság kivetésére és biztosítására vonatkozó ezekbe a §-okba felvett intézkedések azonosak vagy hasonlóak a kereskedelmi árúraktárak (árúkészletek) vagyonváltságával kapcsolatban a 128-130., 132., 135-141. §-okba felvett rendelkezésekkel. Az ezeknél a §-oknál előadottak után az ismételt megokolás mellőzhető.
A 146. § c) pontjával összefüggő rendelkezés, amely további megokolást nem igényel.
E fejezet rendelkezéseinek - a mezőgazdasági ingatlan, a szőlő- és erdőbirtok, a háztulajdon, a kereskedelmi árúraktárak és az ipari üzemek vagyonváltságára vonatkozó határozatoktól eltérő - sajátossága, hogy a vagyonváltságkötelezettség megállapításánál az eddig követett tárgyi körülmények helyett itt személyi szempontok is előtérbe lépnek. Folyománya ez annak, hogy e fejezet rendelkezése szerint válságkötelessé tett vagyontárgyak, vagyonelemek olyan ingó dolgok, amelyek váltsága kivetésénél követendő eljárásnál a tulajdoni viszony nem volt figyelmen kívül hagyható.
A vagyonváltság kötelezettség szempontjából követi a szakasz a vagyonadó-törvény rendelkezéseit és az alanyi adókötelezettség megállapításánál az állampolgárságot és az állandó tartózkodást veszi alapul. Ennek megfelelően e fejezetben megállapított vagyonváltság fizetésének alanyi kötelezettségét is aszerint, amint az a magyar állampolgárságon vagy a magyar állam által nyujtott oltalom alapszik, akként határozza meg, hogy vagyonváltságkötelesek a magyar állampolgárok minden váltságköteles ingó vagyontárgyaik, a vagyonadó fizetésére kötelezett külföldi állampolgárok ellenben csak az ország területén levő vagyonváltságköteles ingó vagyontárgyaik után.
Ez a § a vagyonváltság alól létesítendő alanyi mentességeket foglalja magában. A mentességek köre szűk. Mentesek:
1. Az államfő, a magyar adójog terén e tekintetben követett és az államfő kivételes közjogi állásán alapuló hagyománynál fogva.
2. Az idegen államok diplomáciai képviselői és exequaturt nyert hivatásszerű konzulai, valamint a diplomáciai képviseletek és konzulátusok alkalmazottai, ha nem magyar alattvalók.
Ezt a mentességet, amely a tisztult nemzetközi jog felfogásának megfelelően nem a területenkívüliségre vonatkozó elveken nyugszik, azért javaslom, mert az államok ily képviselőinek az adójog terén ilyen udvariassági előjogokat biztosítani kell. Felesleges kiemelnem, hogy a nemzetközi pénzügyi jog ide vonatkozó elvéből következik, hogy ennek a váltságmentességnek is feltétele a viszonosság.
3. Mindazok, akiknek nincs 20.000 K-át meghaladó értékű vagyonadóköteles tiszta vagyonuk. Ezt szociálpolitikai okok teszik méltányossá.
Ez a § a váltságköteles ingó vagyontárgyak meghatározásáról rendelkezik.
E fejezet rendelkezései alól már a 166. § kiveszi a törvényjavaslat V., VI. és VII. fejezeteiben ingó vagyontárgyakat, úgyszintén a „vagyonváltságról szóló I. törvény” alá esett értékeket, mert különben e nélkül kettős váltság alá vonás lenne. Ezen az elhatároláson belül is váltságkötelesekké a törvényjavaslat csak néhány oly vagyontárgyat, vagyonelemet tett, amelyek birtoklásában kétségen kívül vagyonerő jelentkezik. Ilyen vagyontárgyak ezek:
1. Butorok, amelyek alatt a törvényjavaslat a háztartás keretében használt butort, a hangszerek közül a zongorát, a pianinót, a harmoniumot és orgonát, valamint a tekeasztalokat érti, feltéve, hogy ezeknek a mindenkori beszerzési áron vett összértéke 30.000 K-nál több.
Azt, hogy ennek a szakasznak rendelkezése szerint a váltságköteles butor alatt a háztartás keretében használt butort kell érteni, annak kiemelése végett kell felvenni, hogy itt nem a kereskedelmi ügylet tárgyát tevő, az ipari vagy kereskedelmi forgalomban jelentkező butorról van szó.
A butorokat illetőleg megjegyzem, hogy ezeket a vagyonváltság-kötelezettség szempontjából nem hagyhattam figyelmen kívül, bár szorosan ragaszkodtam december 20-iki expozémban kifejtett abbeli álláspontomhoz, hogy a családi szentélyekbe behatolni nem engedek. Ezért nemcsak anyagi tekintetben jártam el legnagyobb kimélettel, nemcsak az értékelésnél vittem keresztül a legenyhébb módszert (mindenkori beszerzési ár, tehát a pénzingadozás teljes kikapcsolása), hanem a keresztülvitel tekintetében a legegyszerűbb s legenyhébb eljárást alkalmaztam. Mégis más vagyontárgyak váltságával szemben a butorokban levő értéket nem volt szabad egészen mellőznöm. Ez igazságtalanság lett volna.
A butor mennyisége és értéke tekintetében is megállapítható bizonyos értékhatár, amelyen alul annak birtoklása, az egyéni viszonyok külön kutatása nélkül még nem jelent vagyont. Ezt a határt a törvényjavaslat 30.000 K-ban állapítja meg, amelyet azonban abból a szempontból kel mérlegelni, hogy a törvényjavaslat a butornak összértéke alatt a mindenkori beszerzési árt érti. Az ezt a határt meghaladó butort azonban váltságkötelessé kellett tennem. A vagyonváltság terhe arányos és igazságos viselésének elve követeli ezt meg, amelyet sértene az, ha a nagy értéket képviselő butor vagyonváltságmentes lenne akkor, mikor a törvényjavaslat az egy kat. holdnál törpe birtokot, a 30.000 K értéket meghaladó kiskereskedői vagyont, az 50.000 K értéket elérő kisipari vagyont is már váltság alá vonta.
A szociálpolitika elvét, a kis ember érdekét különben az által is megvédi a javaslat, hogy azt, akinek nincs 20.000 K-t meghaladó értékű vagyonadóköteles vagyona, - e tervezet szerint - bútora után még akkor is, ha annak összértéke a 30.000 K-nál több, a vagyonváltság alól is mentes.
Megjegyzem, hogy a bútoroknak a rendkívüli közszolgáltatást képező vagyonváltság alá vonása mellett szól az is, hogy bútor után az évenként visszatérő rendes vagyonadót fizetni nem kell (1916:XXXII. tc. 7. § 4. a) pont). Egy igen enyhe 100.000 K összértékig még csak 3%-os, és 2,000.000 K összértéken felül is csak 15%-os rendkívüli közszolgáltatással tehát igazságos megterhelni a bútort, különösen akkor, mikor ez konjunkturális, kellően soha meg nem adóztatható jövedelemből és sokszor a vagyonadótól való menekülés céljából vásárolt szerzemény.
2. Szőnyegek (fali szőnyeg is), műtárgyak, műkincsek, iparművészeti és szépművészeti tárgyak, feltéve, hogy mindezeknek a mindenkori beszerzési áron vett összértéke az 1.000 K-nál több.
Ezeket a vagyonerőt képviselő vagyontárgyakat, attól elvonatkozva, hogy ezek nem elsőrendű közszükségleti dolgok, abból az adópolitikai okból is vagyonváltság alá kell venni, mert köztudomású, hogy a vagyonadótól való menekülés céljából - a kevésbé államhű elemek ingó tőkéjének nagy része, minden komoly szükségletkielégítési cél nélkül, - ilyen vagyontárgyakba is helyeződött el. Ennek ellenére a törvényjavaslat figyelemmel van a műkincsek és műtárgyakkal kapcsolatos kulturális országos érdekre is.
Mentesíti ugyanis a vagyonváltság alól mindenek előtt azoknak a magán személyeknek tulajdonában levő műkincseket, melyeknek tulajdonosai magukat a vallás- és közoktatásügyi miniszter által megállapítandó állami felügyeletenek alávetik. Ennek az állami felügyeletnek célja a műkincseknek a magyar közművelődés számára való megtartása, amelyet a törvényjavaslat oly módon kíván elérni, hogy az állami felügyelet alá vett műkincset csak kormányengedélylyel lehet elidegeníteni, az ország területéről kivinni. Természetes, hogy ily esetekben a vagyonváltság utólag lerovandó lesz. Mentesíti azután a javaslat a magántulajdonban levő olyan gyűjteményeket és műtárgyakat, melyeknek tulajdonosai azokat jogérvényes ajándékozás vagy hagyományozás útján az államnak ajánlják fel. Ezt az okolja meg, hogy ily felajánlással vagy hagyományozással ezek a magyar állam tulajdonává válnak. Mentesíti végül a törvényjavaslat hazai művészeknek olyan alkotását, melyek ezeknek saját tulajdonai.
3. Arany és ezüstneműek az evőszerek, evőedények, író és dohányzó eszközök és az órák kivételével, feltéve, hogy mindezeknek a beszerzési áron vett összértéke 1.000 K-nál több.
4. Ékszerek, igazgyöngyök, valódi drágakövek és nemesfémek, feltéve, hogy ezeknek a mindenkori beszerzési áron vett összértéke 1.000 K-nál több.
5. Személyszállításra szolgáló, motorerővel hajtott szárazföldi és vizi járművek.
6. Személyes használatra rendelt hintó és minden más kocsi.
7. Minden ló, melyet tulajdonos váltásköteles kocsihoz használ vagy mint hátaslovat saját vagy családja tagjai személyes használatra tart.
8. Versenylovak.
Azt, hogy ezeknek a 3-8. pontok alatt említett vagyontárgyaknak váltság alá vonása igazságos és megokolt, bizonyítani nem kell.
Magyar állampolgárnak bárhol elhelyezett váltságköteles ingó vagyontárgyát a vagyonváltság alapjává tenni azért kellett, mert az adótól való menekülésből számos ilyen vagyonváltságköteles ingó vagyontárgyat külföldön helyeztek el.
E § második bekezdése, mely a közös háztartást, mint gazdasági egységet együttes egészként veszi vagyonváltság alá, a vagyonadóról szóló 1916:XXXII. tc. 4. §-ában is megvalósult elven nyugszik, további megokolást nem igényel.
Az ebben a §-ban foglalt adótételek, amelyek általában enyhék, a váltságköteles ingó vagyontárgyak gazdasági jelentőségének megfelelően, a fényűzési használatra is figyelemmel vannak megállapítva.
Nem igényel megokolást.
Rendelkezéséből, amely egyébként megokolást nem igényel, kiemelem azt, hogy nem bünteti a törvényjavaslat azt a vagyonváltságkötelezettet, aki váltságköteles ingó vagyontárgyairól adott bevallásában azok értékelése tekintetében tévedt.
A 173-175. §-okhoz
Nem igényelnek megokolást.
Arról rendelkezik, hogy a vagyonváltság helyes kivetése céljából mily vállalatok és milyen adatokat kötelesek a pénzügyi hatóságoknak szolgáltatni. Ezenkívül ez a § a pénzügyigazgatóságnak a vagyonváltság kivetésével kapcsolatban is könyvvizsgálati jogot biztosít.
A 177-180. §-okhoz
Nem igényelnek megokolást. Mindazonáltal kiemelem a 180. §-nak azt a rendelkezését, miként a vagyonváltságkötelezett a kivetett vagyonváltság fele összegét, a meghatározott idő alatt, saját jegyzésből származó, nosztifikált magyar háborús államadóssági címletekkel is fizetheti.
Az ebbe a § felvett rendelkezés a közönség érdekében kötelezi a községi előljáróságot (városi adóhivatalt), hogy kérelemre a vagyonváltságkötelezettnek a bevallás kiállításánál segédkezzék.
A vagyonváltságok tulajdonképeni kivetésének munkáját a váltságkivetés gondos előkészítésének kell megelőzni, mert ezen dől el a vagyonváltságok egész sikere ott, ahol a váltságköteles vagyonnak bevallása alapján történő kivételéről lesz szó. A váltságkivetés előkészítésének súlypontja kétségen kívül a pénzügyigazgatóság (adófelügyelő) működésén nyugszik. Hogy ennek az eljáró hatóságnak munkálkodását biztosítsuk, a váltságköteles vagyon esetleg szükséges kipuhatolhatása és megállapítása érdekében a pénzügyigazgatóságot (adófelügyelőt) megfelelő hatáskörrel kell felruházni. A pénzügyigazgatóságnak (adófelügyelőnek) e tekintetben megadni kivánt hatáskör mindazonáltal szűkebb a jövedelem és vagyonadó kivetésénél az 1920:XXIII. tc. (adónovella) 19. §-ában biztosított hatáskörrel annyiban, amennyiben e törvényjavaslat nem adja meg a pénzügyigazgatóságnak (adófelügyelőnek) azt a jogot, hogy az üzleti könyveket vagy azok egy részét a könyvvizsgálat megtarthatásáig lefoglaltathassa.
Az ebbe a §-ba felvett rendelkezés a földbirtok gazdasági felszerelése vagyonváltsága helyes kivetésének biztosítását célzó intézkedés.
Adózó közönségünk az adókivetés munkájánál kötelességtudó és megbízható közreműködéshez szokva nincs. Ez az oka annak, hogy ebben a törvényjavaslatban is, azokkal szemben, akik bevallásra kötelesek, de ezt nem teszik meg, a bevallási kényszer elvének lehető érvényesítése végett a kivetés során megállapítandó váltság bizonyos %-ának többletként való előírását kellett javasolnom. E mellett szükséges, hogy kimondja a törvényhozás, hogy oly esetben, midőn a váltságköteles vagyon összeírását azért kellett elrendelni, mert azt birtokosa felhivás ellenére sem vallotta be, az összeírást a fél költségére kell foganatosítani. Természetes, hogy ily esetben is a költségekben bárki elmarasztalni csak akkor fognak, ha a mulasztás szándékos volt.
Az 1920:XXIII. tc. (adónovella) 22. §-a rendelkezésének ismétlése, ezért nem igényel megokolást.
Azt a szabályt, hogy köztartozást veszély esetén biztosítani a kivetés megtörténte előtt is lehet, az érvényben levő egyenes adó törvényeinek is ismerik. (1920:XXIII. tc. 29. §).
A kincstár fontos érdeke és az anyagi igazság szempontjából feltétlenül megokolt, hogy felhatalmaztassék a pénzügyminiszter, hogy új kivetést rendelhessen el azokban az esetekben, midőn megállapítják, hogy a vagyonváltságkötelezettnek váltságköteles vagyona a törvény rendelkezése ellenére csak részben lett váltság alá vonva és a vagyonváltságkötelezett ellen ezért büntető eljárás megindításának helye nincs.
Arra az esetleges észrevételre, hogy ilyen rendelkezés aggályos a közigazgatási határozatok és a közigazgatási bíróság itéletének jogereje szempontjából, megjegyzem, hogy ilyen felhatalmazást a törvényhozás a pénzügyminiszternek a rendesen visszatérő jövedelem és vagyonadók tekintetében az 1918:IX. tc. 23., majd a ma is érvényes 1920:XXIII. tc. 41. §-ában már megadott.
Ez a § arról rendelkezik, hogy az ingatlanok (a mezőgazdasági ingatlan, szőlő-, erdő- és házbirtok) dologi terhét jelentő vagyonváltságot az ingatlanra vonatkozó telekkönyvi betét (telekjegyzőkönyv) birtok lapján (A) lap) fel kell jegyezni.
Ezenkívül e § elrendeli, hogy a telekkönyvi hatóságok kötelesek a pénzügyigazgatóságot (adófelügyelőt) támogatni a tekintetben, hogy a vagyonváltság kivetése minden ingatlan után tényleg megtörténjék. Ez a támogatás, amely egyúttal ellenőrzés is, akként történik, hogy a pénzügyigazgatóság (adófelügyelő) a vagyonváltságot kivető határozatát az illetékes telekkönyvi hatósággal közli. A telekkönyvi hatóság pedig a pénzügyigazgatóság (adófelügyelő) megkeresésére 1922. július 1-ső napja után köteles a pénzügyigazgatósággal (adófelügyelővel) közölni azokat az ingatlanokat, amelyek után a vagyonváltásának kivetéséről addig a napig a pénzügyigazgatóságtól (adófelügyelőtől) értesítést nem kapott.
A 189-193. §-okhoz
Ezek a vagyonváltság megrövidítésére irányuló cselekmények vagy mulasztások megtorlásáról szóló, helyesebben a vagyonváltság megrövidítését megelőzni kívánó rendelkezések. A vagyonváltságra vonatkozólag alkotott szabályok hatályos büntetőjogi védelmet kívánnak és ezek a §-ok a fontos állampénzügyi érdekekre tekintettel igazolásra nem is szorulnak. Csak a törvényjavaslatban elfogadott büntetési rendszert illetőleg jegyzem meg azt, hogy a törvényjavaslat adócsalásnak csak a legsúlyosabb cselekményeket kívánja minősíteni, nevezetesen azt, ha valaki a vagyonváltság alól való menekülés céljából
1. a vagyonváltság kivetéséhez adott bevallásában bármilyen váltságköteles vagyont elhallgat;
2. a törvény alapján folyamatba tett eljárás során a hatóságnál oly valótlan adatot terjeszt elő vagy oly valótlan tényt állít, amely a vagyonváltság megrövidítésére alkalmas;
3. a törvény alapján engedélyezhető bármilyen kedvezményt valótlan adatok alapján jogosulatlanul vesz igénybe (189. §). A törvényjavaslat szerkezete szempontjából minden más eset, tehát a törvényben előírt felvilágosítási vagy adatszolgáltatási kötelezettség megtagadása is csak kihágás, amelyet csak pénzbírsággal kell büntetni. Azt, hogy a pénzbírság tételeinek maximuma nagy összegben van tervezve, az okolja meg, hogy az ezzel a büntetési nemmel biztosítani kívánt veszélyeztetett kincstári érdek is nagy.
Ez a § Magyarország fogalmát csakis a vagyonváltság szempontjából jelöli meg. A tényleg magyar közigazgatás alatt álló területet azért kell említeni, mert a Trianonban kötött békeszerződés szerint is egyes területrészek, mint pld. Baranya és Pécs, még nincsenek magyar közigazgatás alatt. Nyugat-Magyarországot tekintve is a gyakorlati célszerűségnek megfelelő a javasolt szövegezés, amely nyitva hagyja az utat a jövőben kialakuló helyzetnek és lehetővé teszi, hogy a tényleges területi helyzethez símuljon a vagyonváltság kivetésének végrehajtása.
Arra az esetre, ha valamely még elszakított területet visszanyerünk, a vagyonváltságnak e területen való mikénti végrehajtására felhatalmazást kell kérnem. Számolni kell azonban azzal a körülménnyel, hogy a visszakerülő területeken az idegen megszálló hatalom esetleg brutális adójogi intézkedéseket tett, ezért e felhatalmazás arra is kiterjed, hogy az Országos Pénzügyi Tanács meghallgatásával a majd magyar közigazgatás alá visszakerülő területeken e törvényt az ebben lefektetett szabályoktól esetleg némileg eltérő, a méltányosság és igazságosság szellemének megfelelő intézkedésekkel hajthassam végre.
Megjegyzem, hogy ily tartalmú rendelkezést tartalmaz a „vagyonváltságról szóló I. törvény”, az 1921:XV. tc. 50. §-a is.
Amnesztia-rendelkezés.
A kincstár érdekében az ingatlanok vagyonváltsága kivetésének elévülési jogát, a közadó kezelési törvényekben szokásos öt évnél hosszabb határidőben kívánom megállapíttatni.
A vagyonváltság rendkívüli bevételi forrás, amelynek hozadékából az állam folyó kiadásait nem, hanem csak az állam gazdasági újjépítésével kapcsolatos költségeket kívánom fedezni. Ezért kívánom a törvényben megállapítani azt, hogy a vagyonváltság hozadéka folyó kiadásokra nem fordítható. A vagyonváltság hozadékának hovafordításáról éppen ezért a nemzetgyűlést tájékoztatnom kell.
Az 1909. évi X. tc. 7. §-a a jövedelemadóra, az 1915. évi XXI. tc. 9. §-a azonban már általánosságban felhatalmazza a pénzügyminsztert, hogy az egyenes adók keretében a kettős megadóztatás elkerülése végett, a külállamokkal a viszonosság elveinek megfelelő egyezményeket köthessen.
Arra való figyelemmel, hogy e törvény alapján követelt szolgáltatás az elmélet szempontjából nem adó, az ebben a §-ban kért felhatalmazásra szükség van azért, hogy főleg az elszakított területen birtokos magyar állampolgárokkal szemben a megszálló hatalom által esetleg foganatosított eljárás folytán előálló kettős adóztatás megszüntetése végett külállamokkal tárgyalást kezdhessek.
Méltányosnak tartom, hogy megengedtessék, hogy a kivetett vagyonváltságok fele összegeinek magyar háborús államadóssági címletekkel kívánt fizetése esetében a háztartás feje, a vagyonváltságkötelezett férj a vele közös háztartásban élő feleségének saját jegyzésből származó, nosztifikált magyar háborús államadóssági címleteit is felhasználhassa.
A „vagyonváltságról szóló I. törvény”-nek vasútrészvénytársaságokról szóló 24. §-át ki kell egészíteni, mert ez oly időben készült, amikor még a javaslat eredeti szövege szerint a váltságlerovás módozatai között a választás nem a vállalatot, hanem az Országos Pénzügyi Tanácsot illette meg. A nemzetgyűlés egyesített pénzügyi és igazságügyi bizottsága a javaslatot oly irányban dolgozta át, hogy a választási jogot a vállalatra bízta és a kincstár érdekeinek biztosítására a 17. § b) pontjánál a 6%-os minimumot állapította meg. A vasútrészvénytársaságokról szóló 24. § megfelelő kiegészítése azonban elmaradt és így szükségessé vált e hiány utólagos pótlása. A vasútrészvénytársaságoknál azonban 6% helyett 5%-ot azért indítványozok, mert a helyiérdekű részvénytársaságok nem fizetnek többet elsőbbségi részvényeik 3%-ánál, a legtöbb esetben pedig ennél is jóval kevesebb osztalékot fizetnek. A törzsrészvények után pedig osztalékot a legtöbb esetben egyáltalában nem fizetnek.
A javasolt módosítást az okolja meg, hogy az 1921:XV. tc., a „vagyonváltságról szóló I. törvény” végrehajtásával kapcsolatosan végzett előzetes számítások szerint e törvény 17. § harmadik bekezdése b) pontjában 6%-os legkisebb tőkésítési kulcs arra az esetre, ha vidéki pénzintézet vagyonváltságát készpénzben kívánja leróni, a pénzintézet teherviselő képességét meghaladná.
Ez a rendelkezés csak a falusi, nagyon kis pénzintézetekre vonatkozik. A módosítást ezért az ilyen pénzintézeteknél érdekelt kis emberekre való figyelemmel javaslom.
