Az ország valutájának és ezzel kapcsolatban a megélhetési viszonyoknak javulásához fűzött remények nem válván be, az 1921. évi XLVI. törvénycikk 1. §-ával több, a közszolgálati tisztviselők és egyéb alkalmazottak (nyugdíjasok, özvegyek és árvák) anyagi helyzetének javítását célzó intézkedéssel egyidejűleg, a közszolgálati tisztviselők és egyéb alkalmazottak (nyugdíjasok, özvegyek és árvák) részére eredetileg 1921. évi április hó 1.-jétől kezdve engedélyezett rendkívüli segélyeket, valamint a m. kir. nemzeti hadsereg (honvédség), a m. kir. csendőrség és a m. kir. államrendőrség tagjai részére eredetileg 1921. évi március hó 1.-jétől, kezdve engedélyezett átmeneti, karhatalmi és készenléti együttes pótdíjakat, 1921. évi október hó 1.-jétől kezdve fel kellett emelni.
A jelenlegi megélhetési viszonyok között azonban immár nem kerülhető el, hogy a közszolgálati tisztviselők és egyéb alkalmazottak (nyugdíjasok, özvegyek és szülőtlen árvák) rendkívüli segélye újból felemeltessék és pedig olyan mérvben, hogy az alkalmazottaknak javadalmazása és az árviszonyok közötti ellentét legalább nagyjában véve kiegyenlíttessék.
Ez okból kérem a törvényhozás felhatalmazását arra, hogy a rendkívüli segélyeknek a mérvét 1922. évi február hó 1.-jétől kezdve a jelenlegi összegeknek 100%-ával fel lehessen emelni.
A polgári közszolgálati tisztviselők és egyéb alkalmazottak, valamint az összes, tehát úgy a polgári, mint a katonai nyugdíjasok, özvegyek és árvák rendkívüli segélyeinek felemelésével egyidejűleg fel kell emelni a m. kir. honvédség, a m. kir. csendőrség és a m. kir. államrendőrség tagjai részére engedélyezett átszervezési, karhatalmi a készenléti együttes pótdíjaknak az összegét is és a felemelést most már ki kell terjeszteni a m. kir. folyamőrség és a m. kir. vámőrség tagjaira is.
Természetesen az emelés csak azoknál indokolt, akik tényleges szolgálatban állanak, az átmeneti viszonyban levő egyéneknél tehát az emelésről nem lehet szó.
Nem lehet továbbá szó emelésről azoknál az egyéneknél, akik a m. kir. honvédség toborzott tagjait megillető zsoldos illetményekben részesülnek, mert ezeknek a zsoldos illetményeknek a megállapításánál már amúgy is számításba vétetnek a jelenlegi gazdasági viszonyok s így a zsoldos illetmények mellett együttes pótdíjnak az engedélyezése nem indokolt.
Minthogy pedig a m. kir. honvédség, a m. kir. folyamőrség, a m: kir. csendőrség, a m. kir. vámőrség és a m. kir. államrendőrség altisztjeinek és legénységi állományú egyéneinek illetményei nagyjában és egészében eddig is egyformák voltak s így a m. kir. honvédség toborzott tagjait megillető zsoldok megállapítása szükségszerűleg maga után vonja a m. kir. folyamőrség, a m. kir. csendőrség, a m. kir. vámőrség és a, m. kir. államrendőrség altisztjeit és legénységi állományi egyéneit megillető illetményeknek, a toborzott egyéneket megillető illetmények alapulvétele mellett való újabb megállapítását is, ennek az újabb megállapításnak a lehetőségéről gondoskodni kell.
Ezekhez az intézkedésekhez az 1921/22. költségvetési évnek hátralevő öt hónapjára összesen 1.000 millió koronára van szükség, ami azt jelenti, hogy ezek az illetményjavítások egy évre átszámítva 2.400 millió koronát tesznek ki.
Ezekkel az intézkedésekkel egyidejűleg szükséges a törvényjavaslatnak 2. §-ában gondoskodni az államvasuti alkalmazottak B) táblázatába tartozóknak az átcsoportosításáról. Az 1907. évi L. törvénycikk ugyanis az államvasuti alkalmazottakat két csoportban, nevezetesen az idézett törvénycikk mellékletét képező A) és B) táblázatba tartozó csoportokra, osztotta. Minthogy az ebbe az utóbbi csoportba tartozó alkalmazottak között úgy az iskolai előképzettség, mint a munkakör szempontjából lényeges különbségek vannak, az érdekeltek állandóan arra törekednek, hogy a B) csoport keretén belül bizonyos megkülönböztetések történjenek. Ez a törekvés részben már eddig is figyelembe vétetett, amennyiben az utóbbi években nemcsak családi pótlék összegeinek a felemelésénél, hanem az újabban rendszeresített különböző illetmények (havi drágasági segély, rendkívüli segély) összegeinek a megállapításánál is megkülönböztetés tétetett egyrészt a B) táblázat 1.-14. és 16. csoportjaiba, másrészt a többi csoportjaiba tartozó alkalmazottak között.
A 2. § az eddiginél részletesebb megkülönböztetés lehetőségét kívánja biztosítani. Ezen szakasz alapján ugyanis a B) táblázatba tartozó államvasuti alkalmazottak 1922. évi február hó 1.-jétől kezdve segédtiszti B) és altiszti C) csoportokba soroztatnának és pedig úgy, hogy segédtisztek lennének a B) táblázat 1.-14. és 16. csoportjaiba, altisztek pedig a 15. és a 17.-35. csoportjaiba tartozó alkalmazottak.
Az átcsoportosítással egyidejűleg egyes csoportok illetményeinek némi emelésére is szükség van, amely intézkedés összesen évi 40 millió korona kiadási többletet idéz elő.
Ezekből a fentiekben ismertetett intézkedésekből, valamint a lentebb ismertetendő 6. §-ban foglalt intézkedésből eredő kiadásokkal szemben - amely kiadásokat a közszolgálati alkalmazottak javadalmazása hárít az államra - immár elengedhetetlen, hogy az alkalmazottak létszámának apasztása iránt a szükséges intézkedések teljes komolysággal megtétessenek. Ezt a célt szolgálják a törvényjavaslat 3. és 4. §-aiban foglalt intézkedések.
Az 1922. évi törvénycikk 23. §-ában már utasíttatott a kormány, hogy mindazokat a közszolgálati tisztviselőket és egyéb alkalmazottakat, akiknek állása az 1921/22. évi költségvetési előirányzatban mint felesleges irányoztatott elő, valamint azokat is, akiknek illetményeit, illetőleg állását abban az esetben, ha az illető a szolgálat kötelékéből kiválna, végleg be lehet szüntetni, 1922. évi június hó végéig lehetőleg helyezze el olyan más állásra, amelyre ezentúl is szükség lesz, azokat pedig, akiket így elhelyezni nem lehet és akik a pénzügyminisztérium részéről sem nyertek valamely munkakörben foglalkoztatást, 1922. évi július hó 1.-jétől kezdődő hatállyal, az illetőnek kérelmére azonban esetleg már korábbi időponttól is, vonja szabályszerű elbánás alá. Az idézett szakasznak második bekezdése szerint a szabályszerű elbánás mikéntjének szabályozása iránt törvényhozási úton kell intézkedni.
Ezt a törvényhozási intézkedést van hivatva megvalósítani a 3. § amelyben a szabályszerű elbánás alá vonásnak a részletei szabályoztatnak.
Mindenekelőtt hangsúlyozni kívánom, hogy a felesleges állások kiválasztásánál csak az lehet az irányadó, hogy arra a munkahelyre, amelyet az érdekelt tisztviselő vagy egyéb alkalmazott betöltött, szükség van-e a jövőben is vagy sem. Egyáltalán nem lehet tehát abból a megítélésből kiindulni, hogy az illető álláson menekült vagy más tisztviselő vagy egyéb alkalmazott volt eddig alkalmazva.
Hangsúlyozni kívánom továbbá azt is, hogy azokat a tisztviselőket és egyéb alkalmazottakat, akiknek állása a munkaerők kellő kihasználása és a takarékosság érvényesítése mellett feleslegesnek nyilvánítandó, elsősorban a közszolgálatnak más ágazatában tartom szükségesnek elhelyezni, annyival is inkább, mert az 1921/22. évi költségvetési előirányzatba felvett állásoknak egy része - ez nevezetesen a pénzügyi szakra vonatkozik - üresedésben van. A szabályszerű, elbánás alá vonás csak azokkal szemben nyer majd alkalmazást, akiket nem lehetett más állásra elhelyezni.
A rendezés mikéntjét illetőleg megjegyzem, hogy nyugdíjazás ott fog alkalmazást nyerni, ahol az illetőnek már legalább 20 évi betöltött szolgálati ideje van. Az ilyen alkalmazottak a mindenkori jogszabályok szerint őket megillető szabályszerű ellátási díjakkal helyeztetnek nyugalomba.
Azok, akiknek 20 évnél kevesebb tényleges szolgálati idejük van, végkielégítésben részesülnek és pedig szolgálati idejük arányában emelkedő összegekben. Megjegyzem, hogy végkielégítés címén a hatályban levő jogszabályok szerint csak a nyugdíjba beszámítható illetményeket lehetne megadni, ez azonban a jelenlegi viszonyok között kevés lenne s ezért szükséges arra a méltányos álláspontra helyezkedni, hogy a végkielégítés összegének a megállapításánál a háborús segély, a havi drágasági segély és a lakáspénz, valamint a lakáspénzpótlék is figyelembe vétessék.
Azok a tisztviselők és egyéb alkalmazottak, akik az állások számának apasztása folytán szabályszerű elbánás alá lesznek vonandók, egyenlő előfeltételek esetén önként érthetőleg elsősorban lesznek figyelembe veendők abban az esetben, ha megfelelő állások betöltésére kerül később netán a sor és ők ezen állásokra alkalmasok és a szolgálatba való visszavételt kérik. Minthogy pedig ilyen esetekben nem volna méltányos a végkielégítés előtt eltöltött időt a nyugellátás szempontjából figyelmen kívül hagyni, biztosítani kell az illetők részére korábbi szolgálati idejüknek a beszámítását, ha azonban még nem telt le az az idő, amelyre eső illetmények részükre végkielégítés címén kifizettettek, természetesen csak úgy, ha a végkielégítés címén kapott összegnek megfelelő részét visszatérítik.
A tényleges szolgálat kötelékéből való elbocsátás azonban nemcsak létszámapasztás címén, vagyis az illetőnek önhibáján kívül fordulhat elő, hanem előfordulhat az 1920. évi XI. törvénycikknek 4. §-ában szabályozott esetekben az illetőnek a hibájából is. Mindenképen indokolt, hogy azok, akik saját hibájukból bocsáttatnak el a tényleges szolgálat kötelékéből, ne részesüljenek kedvezőbb elbánásban azoknál, akik a létszámapasztás folytán bocsáttatnak el. A szabályszerű elbánás alá vonásnak fentemlített módját tehát nézetem szerint azokra is alkalmazni kell, akik az idézett törvényszakasz alapján távolíttatnak el a tényleges szolgálat kötelékéből. Ilyen eset most már ritkán fordul elő, de többen vannak olyanok, akik az idézett törvényszakasz alapján már korábban eltávolíttattak a tényleges szolgálat kötelékéből és ezidőszerint is kapják a nyugellátási díjakat, jóllehet eltávolításuk idejében még nem volt 20 évi tényleges szolgálatuk. Ennek az állapotnak a fenntartása feltétlenül sérelmes lenne azokra, akik a létszámapasztás folytán bocsáttatnak el a tényleges szolgálat kötelékéből. Ezért gondoskodni kell arról, hogy az említett nyugellátási díjak 1922. évi január hó végével beszüntettessenek és az illetők is végkielégíttessenek, természetesen az általuk a tényleges szolgálatban utóljára élvezett összegű megfelelő javadalmazások, nem pedig az ezidőszerint rendszeresítve levő javadalmazások figyelembe vétele mellett. Ezt célozza a 3. §-nak utolsó bekezdése.
A feleslegessé vált alkalmazottaknak a fentiek szerint leendő végelbánás alá vonása mellett gondoskodni kell továbbá arról is, hogy a túlnyomó részben szintén az állampénztárból javadalmazott nem állami tanerőkkel szemben hasonló eljárás alkalmaztassék. Ezt az államháztartásban elengedhetetlen takarékosság is megköveteli.
Vannak természetbeni járandóság élvezetében álló olyan, főleg elemi iskolai tanítói állások, amelyeknek helyi forrásokból élvezett terménybeli járandóságai a megváltozott gazdasági viszonyok között, helyes értékelés mellett, elegendő fedezetet nyujtanak az állást betöltő tanító részére megállapított összes illetményekre, mégis a terménybeli járandóságok elavult értékelése miatt ma az illetmények túlnyomó részét az államkincstár viseli. Viszont vannak olyan állások, amelyek részére fizetéskiegészítő államsegély engedélyezése annak idején indokolt volt, a népességi viszonyokban beállott eltolódás és magasabb fokú iskoláknál székhelyük jelentőségének megváltozása következtében azonban az állás ma nem bír azzal a kultúrpolitikai jelentőséggel, amely az államkincstár mai helyzetében az államsegélylyel való további támogatást indokolná.
Ezért a törvényjavaslat 4. §-ában a vallás- a közoktatásügyi miniszter felhatalmazandó arra, hogy az államsegélyes tanári, tanítói és óvónői állásokat ezekből a szempontokból felülvizsgálat alá vegye, a terménybeli helyi javadalom értékét a változott viszonyoknak megfelelően állapíthassa meg és a felülvizsgálat eredményéhez képest állami támogatásban nem részesíthető állások államsegélyét 1922. évi június hó végével beszüntesse.
Tekintettel arra, hogy a közalapítványi birtokoknak körülbelül 40%-a a megszállott területeken van, indokolt az is, hogy a közalapok terhére fenntartott felesleges számú állásokat is meg lehessen szüntetni.
Azok, akik ily módon szabályszerű elbánás alá fognak vonatni, a 4. § utolsó bekezdése értelmében; az egyenlő elbánás elvére való tekintettel a 3. § rendelkezései alá fognak esni.
A törvényjavaslat 5. §-ában foglaltakat illetőleg megjegyzem, hogy a nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól és a községi és hitfelekezeti néptanítók járandóságairól szóló 1907. évi XXVII. törvénycikknek 21. §-a szerint, ha az állam valamely községi vagy felekezeti iskolai tanító alapfizetésének kiegészítéséhez 200 koronát meghaladó államsegéllyel járul; a tanító alkalmazása a vallás- és közoktatásügyi miniszter jóváhagyásától függ. Hasonló rendelkezés volt némely más iskolafajra rendeleti alapon életbeléptetve. Több iskolafajnál a vallás- és közoktatásügyi miniszter számára hasonló jog nem volt biztosítva. Viszont a gazdasági viszonyok romlása következtében a háborúnak első felétől kezdve az állami alkalmazottak részére megállapított háborús, drágasági, rendkívüli segélyek, családi pótlékok, stb. államsegély útján a nem állami iskola- és óvodafenntartók alkalmazottainak legnagyobb része számára is biztosíttattak, még akkor is, ha az illető alapfizetésének kiegészítéséhez az állam nem is járult hozzá. Ez azonban arra az eredményre vezetett; hogy habár az állam 10.000 koronát is jóval meghaladó összeggel járul sok állás javadalmazásához, mivel ezt az összeget nem az alapfizetésnek kiegészítéseképen adja, az állás betöltésére semminemű ingerenciája nincs. Ez azonban a törvényhozás eredeti intenciójának sem felelhet meg, mely az alkalmazás jóváhagyását nyilvánvalóan az államsegély ellenében kívánta kikötni.
A nemzetgyűlés az 1921. évi június hó 7.-én tartott ülésében utasította a kormányt, hogy tegye megfontolás tárgyává azt, hogy a hadviselt állami tisztviselők státusukon és a törvényesen megállapított előléptetési kereteken belül egy fizetési osztállyal előléptettessenek, abban az esetben: a) ha legalább 12 hónapon át harctéri szolgálatot teljesítettek, b) ha megsebesültek és emiatt 12 havi frontszolgálatot nem tudtak teljesíteni.
A nemzetgyűlésnek ez a határozata a legutóbbi kinevezéseknél figyelembe vétetett annyiban, amennyiben a kinevezésekkel kapcsolatban 1921. évi augusztus hó 19.-én hozott minisztertanácsi határozat kimondotta, hogy a szóbanforgó kinevezéseknél a frontszolgálatot az érdemesség és használhatóság mellett, mint ezekkel egyenértékű további tényezőt kell figyelembe venni.
A szóba jövő hadviselteknek jelentékeny részét azonban csak mások sérelmével (esetleg igen érdemes tisztviselők mellőzésével) lehetett volna kinevezni és különben is olyan nagy a szóba jövő hadviselt tisztviselőknek a száma, hogy egyszerre csupán a jelzett okból való kinevezésük a meglévő státus és szolgálati viszonyoknak tényleges megváltoztatására vezetne. Ezekre való tekintettel az illetőknek magasabb fizetési osztályba való kinevezése általánosan nem vihető keresztül. Minthogy azonban ezen alkalmazottak között tényleg vannak olyanok, akik annak idején a háború alatt a hivatalukban érdemeket szerezhettek volna a kinevezésre s jelenleg egy fizetési osztálylyal esetleg már magasabb állásokban lennének, ezt a többi tisztviselő jogos igényeinek sérelme nélkül olyképen lehet helyrepótolni, ha megadatik a hadviselt tisztviselők részére az egyes fizetési osztályok alap illetményei között levő különbözet, mint nyugdíjba is beszámítható átmeneti személyi pótlék. Ez természetesen automatice maga után fogva vonni az 1917. évi XV. törvénycikk alapján járó háborús segélyeknek megfelelő emelkedését is.
A javasolt átmeneti személyi pótléknak az engedélyezése hozzávetőleg évi 10 millió korona költségtöbbletet jelent.
Az alkalmazottak helyzetének javítása érdekében a fentiek szerint javasolt intézkedések együttvéve egy évre számítva mintegy 2.450 millió korona kiadási többletet idéznek elő, amelylyel szemben áll az a megtakarítás, amely a javaslat 3. és 4. §-aiban kilátásba tett intézkedések folytán áll elő. Ez a megtakarítás azonban tekintettel arra, hogy a beszüntetendő tényleges illetmények helyett a végelbánás alá vonás alkalmával megállapított ellátási díjakat kell folyósítani, végeredményben évi 200-250 millió koronánál többre nem becsülhető, megjegyezvén, hogy viszont ezt a megtakarítást az első évben a fentiek szerint fizetendő végkielégítések szükséglete esetleg teljesen felemészti.
Az első fejezetben előterjesztett szabályok foganatba vétele tehát a fentiek szerint az államkincstár terheit nagymértékben megnöveli. Ezt a súlyos megterhelést feltétlenül szükséges megfelelő bevételi források nyitásával ellensúlyozni. Szükséges ez azért, mert ezek a terhek az államnak folyó kiadásai és így ezeknek a folyó bevételekben kell fedezetet találniok. Azzal, ha ezeket a kiadásokat új bevételek biztosítása nélkül a bankóprésre utalnánk, egyáltalán nem segítenénk az alkalmazottak helyzetén, mert az államjegyek tömegének szaporításával e jegyek vásárlóképessége megfelelően csökkennék, növekednék a drágaság s így az alkalmazottak helyzete a nagyobb javadalmazás dacára sem javulna. A jelen törvényjavaslatnak a fedezet biztosítására vonatkozó része tehát szerves kiegészítője a javaslat első részében a javadalmazások felemelését illető rendelkezéseknek, mert csakis a kellő fedezet megteremtése biztosíthatja azt, hogy tényleges javulást érjünk el az alkalmazottak anyagi helyzetében.
Ezek az okok tették elkerülhetetlenül szükségessé, hogy magában ebben a törvényben tegyek javaslatot a felmerülő kiadások fedezésére szükséges bevételekről.
Ezeknek a bevételi forrásoknak felkutatásánál ismét két szempontot kellett figyelembe venni.
Az első szempont az volt, hogy a bevételi forrásoknak ugyanattól az időtől kezdve és egyszerre kiadós mérvben kell bevételeket szolgáltatniok, amikor a kiadások felmerülnek. Arról tehát hogy jelenleg új adónemeket állapítsunk meg, annál kevésbé lehet szó, mert szerves adóreformok a nemzetgyűlés munkaprogrammjába sem lennének immár beilleszthetők.
Figyelembe veendő továbbá, hogy amint erre már több ízben rámutattam, a pénzügyi adóztatási apparátus még kiépítés alatt áll s ez az apparátus a jelenlegi szervezetében a mult év folyamán meghozott új adó- és váltságtörvények végrehajtásával sem tudott teljesen elkészülni, lehetetlen tehát újabb feladatok elé állítani.
A legcélszerűbb megoldás tehát a már meglevő adók hozamának fokozása a kulcsnak egyszerű felemelése által olyan bevételi forrásnál, amely általános jellegű, s amelynél másrészt ez az emelés aggodalom nélkül eszközölhető.
Ez az adóforrás az általános forgalmi adó, amelynek kulcsát az 1921. évi XXXIX. tc. 1 1/2%-ban állapította meg. Ebből az adóból jelenleg kereken 1/2% a kezelés elvállalása fejében a városoknak (községeknek) engedtetik át; az állam bevétele tehát 1%. Az ebből az 1%-ból folyó bevétel az 1921/22. költségvetési évre 950 millió koronában irányoztatott elő, s az eddigi eredmények azt mutatják, hogy az előirányzott bevétel el is fog éretni.
A forgalmi adó terhe átháríttatik s ezen áthárítás folytán általános és mindenkire eső teher; másrészt pedig ez az adó az, amelyik biztosíthat olyan jelentékenyebb bevételt az államnak, hogy a jelen törvény első részében javasolt kiadásokat nagyobb részben ellensúlyozza.
Az adókulcsnak a kilátásba vett módon, vagyis 1 1/2%-ró1 3%-ra való felemeléséből 1.425 millió korona bevételt lehet várni. Természetes, hogy a felemelésből előálló többlet teljesen az állam részére lesz biztosítandó, mert hiszen az államnak a jelen törvény első fejezete szerint megállapítandó kiadásai azok, amelyek miatt az adó felemelése szükségessé vált.
A külföldön, úgy a legyőzött, mint a győztes államokban egyaránt hozzá kellett folyamodni a forgalmi adókhoz és azt tapasztaljuk, hogy körülöttünk minden állam fokozatosan emeli az adókulcsokat. Csehország is - amelynek pedig állampénzügyi helyzete a miénknél jóval kedvezőbb - ezidőszerint 2%-os adókulcsot alkalmaz. A német birodalomban most van tárgyalás alatt az adó kulcsának felemelése és a bizottsági tárgyalások során oly határozatot hoztak, hogy az adókulcs 3%-ra emeltessék fel. A német birodalmi gyűlés a kérdésben még nem döntött.
Az adó kulcsának javasolt felemelésével azonban az átmeneti idő alatt különféle vitás kérdések és zavarok merülhetnek fel. Gondoskodni kell tehát arról, hogy lehetőleg minden jogvita, félreértés vagy félremagyarázás kirekesztessék.
A forgalmi adó alapja az árúszállítás vagy a munkateljesítmény fizetett ellenértéke. Az adót a fizetett ellenérték után kell tehát megállapítani és pedig avval az adókulccsal, amely az ellenérték fizetésének idejében érvényes volt. Az első feladat tehát megállapítani azt a napot, amelytől kezdve a magasabb adókulcs alkalmazandó. Minthogy a bevétel növekedésének a kiadás növekedésével egyidőben kell kezdődnie, szükséges, hogy az adókulcs is ugyanazon napon emeltessék, vagyis 1922. évi február hó 1.-jétől kezdve.
Az ellenérték szolgáltatása azonban gyakran nem esik össze az árúszállítással vagy a munkateljesítéssel. Előfordulhat tehát, aminthogy a törvény életbelépte alkalmával tényleg elő is fordult, hogy a forgalmi adót befizető szállító fél nem lesz abban a helyzetben, hogy az adót a fogyasztóra átháríthatja. Szükséges tehát a törvényben intézkedni arról, hogy ilyen esetekben a szállító a régi és új adókulcs közötti külünbözetet a szerző terhére külön felszámíthassa.
Az alaptörvény rendelkezéseinél nem állapítható meg teljes biztonsággal az, vajjon forgalmi adó alá vonható-e az olyan szállítás vagy árúteljesítés, amely 1921. évi szeptember hó 1.-je előtt történt, az ellenszolgáltatást azonban csak 1921. évi szeptember hó 1.-je után teljesítették. A jogbizonytalanságot az 1921. évi 129.950 számú pénzügyminiszteri rendelet olyképen kívánta megszüntetni, hogy ilyen esetekben felmentette a forgalmi adó alól a szállításokat, ha az ellenérték kifizetése 1921. évi október hó 31.-éig történt meg. Teljesen azonban a kérdés nincs megoldva, mert lehetnek olyan szállítások, amelyeknek ellenértékét október hó 31.-e után fizették s így ezekre nézve még felmerülhetnek a jogorvoslatok s amennyiben a közigazgatási bíróság arra az álláspontra helyezkednék, hogy csak az 1921. évi szeptember hó 1.-je után teljesített szállítás vagy munkateljesítés esik forgalmi adó alá, egyrészt az ellenőrzés nagy adminisztrációs munkát okozna, másrészt tág kaput nyitnánk a visszaéléseknek, ha nem intézkednénk arról, hogy most már minden fizetés feltétlenül forgalmi adó alá essék.
Az erre vonatkozó szükséges rendelkezéseket tartalmazza a 7. §-nak második része.
Az 1921. évi XXXIX. tc. 36. §-a szerint a pénzügyminiszter a forgalmi adó legfeljebb egyharmadrészét a városoknak engedheti át. Habár ez a rendelkezés a pénzügyminiszter belátására bízza a részesedés nagyságának megállapítását és így a szöveg változatlanul hagyása mellett is módomban volna a forgalmi adóból való részesedést a régi mértékben meghagyni, mégis szükségesnek vélem a törvényben magában intézkedni abban az irányban, hogy az adókulcs felemelése nem ad igényt arra, hogy a városok a részesedés felemelését, illetve azt kérjék, hogy a felemelt adókulcs alapján befolyó adóbevételből is egyharmadrészt kapjanak. Szükséges ez továbbá azért is, mert a városok részére kiadott engedélyokiratok általában az adóbevétel egyharmadrészét engedik át és így törvényes rendelkezés hiányában az engedélyokiratok alapján követelhetnék a magasabb adóbevétel egyharmadrészét.
Ezért volt szükség a 7. § harmadik részében foglalt rendelkezésekre.
A 7. § utolsó bekezdésében a külföldről behozott árúkra az alaptörvény 38. §-ában kifejezetten 1 1/2%-ban megállapított adókulcsot természetszerűen fel kellett emelni 3%-ra.
A forgalmi adó kulcsának felemelése folytán nem ritkán igen csekélynek fog mutatkozni az a különbség, amely az elsőrendű szükségleti tárgyak és a különösen fényűzési cikkek forgalmi adója között mutatkozik. Egyrészt a kellő arány biztosítása céljából, de másrészt a fényűzési adó bevételének emelése céljából is szükségesnek mutatkozik a fényűzési adó kulcsának felemelése mindazoknál a tárgyaknál, amelyek nyilvánvalóan nemcsak hogy az elsőrendű szükségletek kielégítésére nem szolgálnak, hanem amelyek még az átlagos műveltségi fokon álló egyének által is teljesen nélkülözhetők, s kizárólag a legnagyobb jómódban élők kényelmét szolgálják. Indokolt is, hogy egy egész társadalmi osztály megélhetésének biztosítására szolgáló kiadásoknak legalább egy részét azok szolgáltassák, akik földi javakban bővelkedve élnek.
Azoknak a tárgyaknak részletes felsorolása, amelyek ily módon súlyosabb fényűzési adóval róhatók meg, nem való a törvénybe. Éppen ezért a javaslatban csak olyan intézkedést tervezek, amely kiegészíti az 1920. évi XVI. törvénycikknek 5. §-át, amely felhatalmazza a pénzügyminisztert, hogy a kereskedelemügyi miniszterrel egyetértve a fényűzési adó alá eső tárgyakat közelebbről meghatározhassa, illetve egyes tárgyakat fényűzési adó alá vonhasson és pedig kiegészíti oly irányban, hogy az egyes tárgyakra nézve az adókulcsát is felemelhesse. A felemelés mértékét is a két miniszterre kívánom bízni, csupán a végső határt kívánom megállapítani a mai adókulcs kétszeresében.
A felhatalmazás semmiféle veszedelmet nem rejt magában, mert a pénzügyminiszter az ilyen irányú rendelkezéséről a nemzetgyűlésnek jelentést köteles tenni, s így a törvényhozó testületnek mindig módja van a közérdeket megoltalmazni.
A fényűzési forgalmi adó kulcsának felemeléséből remélhető bevétel nagyságára nézve természetszerűleg nem tudok megbízható számítást tenni. Minthogy azonban magasabb adókulcscsal a legszorosabb értelemben vett fényűzési tárgyakat kívánom megróni, amelyeknek tehát a forgalmi ára is nagy, ebből az intézkedésből is lehet 40-50 millió korona évi bevételi többletre számítani.
Az általános forgalmi adónak és az egyes tárgyak fényűzési adójának a felemeléséből az előbb kifejtettek szerint tehát mintegy 1.476 millió korona bevételt remélek. Ez a bevétel nyilvánvalóan nem elég a javaslat első részében foglaltak alapján felmerülő 2.450 millió korona szükséglet fedezésére. Szükséges tehát további, - ha a kiadás fennmaradó mérvét nem is teljesen ellensúlyozó - más fedezetekről is gondoskodni.
Erre legmegfelelőbb a beadványi bélyegilleték felemelése, annál is inkább, mert a jelen esetben az adminisztráció költségeinek a személyi járandóságok felemelése folytán előálló megdrágulásával szemben kell bevételeket biztosítani.
A közigazgatási hatóságokhoz a legkülönbözőbb, sokszor igen jelentős anyagi érdekekben intézett beadványok illetéke az 1920. évi XXIV. tc. életbelépte után is túlnyomó részben 5 K és csak igen kis számú beadványnál emelkedik ez az illeték 10 esetleg 20 K-ig.
Ha tekintetbe vesszük azt, hogy a háború kitörése előtt az 1 K-ás beadvány-bélyeggel ellátott kérvények postai elküldésének díja 10 fillér volt, míg most az 5 K-ás beadvány-bélyeg alá eső kérvények postai viteldíja 2 K. 50 fillér, sőt ajánlott levélben 6 K, azt hiszem kellően rámutattam arra, hogy ezeknek az illetékeknek a felemelése a pénzérték csökkenésével egyáltalán nem áll arányban. Ha figyelembe vesszük azt is, hogy igen sok esetben ez a jelentéktelen beadványi illeték a hatósági működésnek egyetlen ellenértéke, el kell ismernünk, hogy ez az illeték ma már az illetéki elvvel nincs semmiféle összhangban.
Mindezek az okok arra indítanak, hogy ezeknek az illetékeknek felemelése iránt is javaslatot tegyek. A 9. § tartalmazza az erre vonatkozó általános szabályt. A beadványok túlnyomó nagy részénél; amelyek t. i. az 1920. évi XXIV. tc. életbelépte előtt 1 K vagy ennél magasabb illeték alá estek, a békebeli illetékek húszszorosát kívánom beszedni. Ez az emelés pénzünk értékcsökkenésével még mindig nem tart lépést, további emelést azonban nem óhajtok javasolni azért, nehogy az illeték túlságos emelése a közigazgatási hatóságok igénybevételét az ügyfelek részéről megnehezítse.
Már itt fel akarom azonban használni az alkalmat arra, hogy egyes olyan esetekben, amikor egyrészt a folyamodó érdekének nagysága, másrészt a kérelem kevésbé életbevágó fontosságú volta felismerhető, ennél az átlagos emelésnél nagyobb mérvű emelést javasoljak. Ezek a különleges esetek vannak felsorolva a 10. és a 11. §-okban. Ezek bővebb indokolást nem igényelnek.
Csak a 10. §-nak 10. pontjában foglaltakra vonatkozólag tartok szükségesnek annyit megjegyezni, hogy tekintettel azokra a bonyolult szabályokra, amelyekkel a közszolgálati alkalmazottak (nyugdíjasok, özvegyek és árvák) illetményei és szolgálati viszonyával kapcsolatos egyéb járandóságai vannak megállapítva, gondoskodni kívántam arról, hogy az esetleges tévedések kiigazítására vagy az egyes kedvezmények elnyerésére irányuló kérelmek az újabb súlyos illetékek alá ne vonassanak.
A 12. § a végrehajtási rendelkezést tartalmazza. Indokolást nem igényel.
