A trianoni békeszerződés 222. Cikke értelmében Magyarország kötelezte magát, hogy a megszabott alakszerűségek mellett a békeszerződés életbelépésétől számított 12 hónap eltelte előtt csatlakozni fog az irodalmi és művészeti művek védelme tárgyában Bernben 1886. évi szeptember hó 9-én kötött, Berlinben 1908. évi november hó 13-án módosított és a Bernben 1914. évi március hó 20-án aláírt pótjegyzőkönyvvel kiegészített nemzetközi egyezményhez.
E csatlakozást különben az érdekelt körök nálunk már a háború előtt sürgették és a magyar kormány már a háború alatt előkészítette az erre vonatkozó törvényhozási munkálatokat. Magyarország tehát nemcsak elvállalt kötelezettsége alapján, hanem saját akaratából is hajlandó belépni az irodalmi és a művészeti művek védelmére alakult és alább ismertetendő berni nemzetközi Unióba.
A Svájci Szövetség kormánya 1884-ben nemzetközi államértekezletet hivott össze az irodalmi és a művészeti művekre vonatkozó szerzői jogok nemzetközi rendezése végett. Az 1884. és 1885. évek folyamán Bernben megtartott nemzetközi államértekezletek eredményeként létrejött az 1886. évi szeptember hó 9-én kelt berni egyezmény az irodalmi és a művészeti művek védelmére szolgáló nemzetközi Unió alakítása tárgyában. Ezt, az egyezményt Belgium, Franciaország, Haiti, Libéria, Nagybritannia, Németország, Olaszország, Spanyolország, Svájc és Tunisz írták alá s az egyezmény mindezekben az államokban - Libéria egyedüli kivételével, amely állam csak 1908-ban csatlakozott az Unióhoz - a 1887. évi december hó 6-án tényleg életbe is lépett.
Az 1886. évi berni egyezmény a szerzői jogok terén alapelv gyanánt a szerződő államok polgárai javára a belföldiekkel egyenlő elbánást mondotta ki, de a most említett alapelvből folyó részletes rendelkezéseken kívül bizonyos korlátolt terjedelemben egységes anyagi szerzői jogi szabályokat is létesített, így különösen a szerző kizárólagos fordítási jogát az első közzétételtől számított tíz év tartamára biztosította.
Az újonnan alakult nemzetközi államunió későbbi sikeres fejlődését az 1886. évi berni egyezménynek hét fontos rendelkezése volt hivatva előmozdítani: az egyik (17. Cikk) az Unió rendszerének tökéletesítése végett időszakonkint revizionális államértekezletek tartását szabta elő, a másik (18. Cikk) pedig lehetővé tette, hogy utólagosan oly államok is csatlakozhassanak az egyezményhez, amelyek megalkotásában nem vettek részt.
Az Unió első revizionális államértekezlete 1896-ban ült össze Párizsban s ennek eredményeként jött létre:
1. az 1896. évi május hó 4-én kelt pótokmány, az 1886. évi szeptember hó 9-én kelt egyezmény 2., 3., 5., 7, 12. és 20. Cikkeinek és az ahhoz tartozó zárójegyzőkönyv 1. és 4. pontjainak módosítása tárgyában (párizsi pótokmány);
2. az 1896. évi május hó 4-én kelt nyilatkozat az 1886. évi szeptember hó 9-én kelt berni egyezmény és az 1896. évi május hó 4-én Párizsban aláirt pótokmány egyes rendelkezéseinek értelmezése tárgyában (párizsi nyilatkozat).
Az 1896. évi párizsi okmányok a hitelező szerződéses védelmet az építészeti és a fényképészeti művekre is kiterjesztették s a szerző kizárólagos fordítási jogát az első megjelenéstől számított tíz éven belül megjelent fordítások tekintetében az eredeti műre fennálló szerzői jognak egész időtartamára biztosították.
Az Unió második revizionális államértekezlete 1908-ban Berlinben folyt le s ezen jött létre a „módosított berni egyezmény az irodalmi és a művészeti művek védelmére.” Ez az egyezmény tovább haladva a szerzői jogok mennél hathatósabb biztosításának terén, újabb egységes okmányba foglalta össze az Unió szabályait, de emellett lényegesen megkönnyitette az Unión kívül álló államok további csatlakozását az Unióhoz azzal a rendelkezésével, amely megengedi, hogy az Unióba újonnan belépő államok saját belföldi szerzői joguk akkori állapotához képest az 1908. évi módosított egyezmény egyes rendelkezései helyett, amelyek a szerzők jogait szélesebb körben biztosítják, egyelőre vagy az 1886. évi, vagy pedig az 1896. évi unióokmányoknak megfelelő a szerzők jogait szűkebb keretben megállapító rendelkezéseket fogadhassák el kötelezők gyanánt.
Az Unió területköre az Unió fennállásának eddigi három évtizede alatt egyre tágult s az évek folyamán több oly állam lépett be az Unióba, amelynek belső törvényhozása eredetileg jelentékeny eltéréseket mutatott az Unió szabályaitól. Így az 1886-tól 1896-ig terjedő időszakban az Unió tagjaivá lettek: Luxemburg, Monaco, Norvégország; az 1896-tól 1908-ig terjedő időben: Dánország, Japán, Libéria és Svédország; 1908 óta az Unió kötelékébe léptek: Németalföld, Portugál és Marokkónak francia védnökség alatt álló területe. 1920. évben Lengyelország, Ausztria és Görögország, az 1921. évben pedig a Cseh-Szlovák Állam Egyideig Montenegró is tagja volt az Uniónak, de utóbb abból kilépett.
Az Unió megalakulását előkészítő első (1884. évi) berni államértekezleten a magyar kormány is képviselve volt, de az 1886. évi berni egyezmény megalkotásában a magyar állam már nem vett részt, főleg azért nem, mert az egyezmény a szerző kizárólagos fordítási jogát szélesebb terjedelemben biztosította, mint az akkor újonnan alkotott magyar szerzői jogi törvény (1884:XVI. törvénycikk). Akkor az a felfogás jutott az érdekelt magyar körökben érvényre, hogy Magyarországnak nem áll érdekében a szerző kizárólagos fordítási jogának tágítását tartalmazó egyezményhez hozzájárulni, mert ebből csak a külföldi szerzők nyernének előnyt tekintettel arra, hogy akkor magyar szerzők művei külföldön nem igen számíthattak érvényesülésre.
Azóta azonban gyökeresen megváltoztak a szerzői jogi viszonyok. Az 1884:XVI. törvénycikkben a fordítási jogra vonatkozólag foglalt rendelkezések mintájául szolgált 1870. évi német szerzői jogi törvény álláspontját az elmélet és a gyakorlat Németországban már az 1884:XVI. törvénycikk megalkotásakor sem tartotta többé megfelelőnek. A Németbirodalomban az 1886. évi berni egyezmény elfogadása és életbeléptetése folytán az 1886-tól 1901-ig terjedő időszakban az a sajátságos jogi helyzet állott fenn, hogy a berni egyezmény alá eső külföldi szerzők a német törvénynél kedvezőbb államszerződés alapján nagyobb védelmet élveztek a fordítási jog terén, mint a belföldiek. Az 1901. évi német szerzői jogi törvény számolva a szerzői jog újabb fejlődésével teljesen elejtette az 1870. évi német törvény álláspontját s a szerző kizárólagos fordítási jogát az eredeti műre vonatkozó jog egész tartamára kiterjesztette.
Időközben a magyar irodalmi és művészeti termékek nemzetközi érvényesülésének viszonyaiban gyökeres változások állottak be. A XX. század eleje óta egyre örvendetesebb mértékben szaporodott azoknak a hazai írói műveknek, zeneműveknek és képzőművészeti alkotásoknak száma, amelyek különféle külföldi országokban figyelemben részesültek és sikert arattak, úgy hogy az utóbbi idők folyamán már a hazai érdek is amellett szólt, hogy a magyar állam mennél több kulturállamban biztosítsa magyar művek javára a szerzői jogi védelmet.
Mind sűrűbben és nyomatékosabban hangzott fel az összes érdekelt magyar irodalmi és művészeti körökben az az óhaj, hogy a magyar állam is lépjen be a berni nemzetközi szerzői jogi Unióba, amely Európának irodalom és művészet szempontjából minden számottevő államát magában foglalja.
A magyar kormányok részéről ismételten történtek is nyilatkozatok oly értelemben, hogy a magyar államnak a berni nemzetközi szerzői jogi Unióba való belépése előkészítés alatt áll; a hazai írói és művészi érdekképviseletek teljes egyhangúsággal és közhelyeslés mellett utaltak arra, hogy a világháború fejleményei nemcsak, nem csökkentették, hanem inkább jelentékenyen megerősítették annak szükségességét, hogy a magyar állam a lehető legsürgősebben csatlakozzék a berni nemzetközi szerzői jogi Unióhoz.
A háború előtt ugyanis csakis Ausztriával, Franciaországgal, Nagybritanniával, a Németbirodalommal és Olaszországgal, továbbá az Amerikai Egyesült Államokkal kötöttünk a szerzői jogokat biztosító nemzetközi egyezményeket, ellenben más európai európai semleges államokban, nevezetesen: Svédországban, Norvégországban, Dániában, Németalföldön, Spanyolországban és Svájcban, amelyek pedig mind tagjai a berni nemzetközi szerzői jogi Uniónak, ez idő szerint a magyar állampolgárok a szerzői jogok terén államszerződés hiányában teljesen védtelenül álltak, holott a most említett államokban hazai szerzőink művei az utolsó években egyre növekvő elterjedtségre tettek szert. Ezen a visszás állapoton, amely számos hazai szerzőt szellemi munkájának megérdemelt gyümölcsétől méltatlanul foszt meg, a berni nemzetközi szerzői jogi Unióba való haladéktalan belépésünkkel lehet segíteni, mert a belépés minden további tárgyalás szüksége nélkül automatikusan fogja biztosítani a magyar szerzők műveinek hathatós védelmét az említett országok mindegyikében.
A jelen törvényjavaslat azokat a törvényhozási intézkedéseket tartalmazza, amelyek Magyarországnak a berni nemzetközi szerzői jogi Unióba az 1908. évi módosított berni egyezmény rendelkezéseinek megfelelő belépéséhez szükségesek; az egyidejűleg beadott másik törvényjavaslat pedig a szerzői jogról szóló 1884:XVI. törvénycikk egyes rendelkezéseinek a fentiekhez képest már most szükséges módosítását és kiegészítését kívánja megvalósítani.
Az 1908. évi módosított berni egyezménynek rendelkezéseit és ezeknek viszonyát a szerzői jogról szóló 1884:XVI. törvénycikkhez a következőkben van szerencsém részletesen ismertetni.
Az 1908. évi módosított berni egyezmény 1. Cikke az Unió célját jelöli meg.
A 2. Cikk a védelemben részesülő művek körét szabja meg. A 2. Cikk 1. és 2. bekezdésében felsorolt műveket a szerződő államoknak feltétlenül védelemben kell részesíteniök.
Az itt felsorolt művek közül ki kell emelnem „azokat a koreografiai műveket és némajátékokat, amelyek szinrehozásának módja írásban vagy másként van megörökítve” és az „építészet alkotásait”.
A koreográfiai művek (aminők pl. a ballettek, táncjelenetek stb.) és némajátékok az 1884:XVI. törvénycikkben nincsenek ugyan kifejezetten megemlítve, de kizárva sincsenek a védelemből. Lényegükben színművek s így védelmük nem jelent újítást.
Más szempont alá esnek az építészeti alkotások, amelyeket az 1884:XVI. tc. 66. §-a a mintául szolgált 1870. évi német szerzői jogi törvény nyomán a védelemből kizárt. Az újabb törvényalkotások kivétel nélkül szakítottak ezzel az állásponttal s abból indulvá ki, hogy az építőművész alkotása éppen olyan védelmet érdemel, mint a szobrászó s hogy az építészeti rajzok és ábrák védelme magának a végrehajtott építészeti műnek védelmét nem helyettesíheti, az építőművészeti művekre is kiterjesztették a szerzői jogi védelmet. „Építészeti alkotások” alatt természetesen csak azokat kell érteni, amelyek eredeti és művészeti alkotások.
A 2. Cikk szerint az iparművészeti alkotások csak annyiban részesülnek védelemben, amennyiben minden egyes ország belső törvényei megengedik; de a védelem ezeknél is független attól, vajjon származásuk országában védetnek-e vagy sem (4. Cikk, 2 bek.).
A 3. Cikk a fényképészeti műveknek és a fényképezéshez hasonló eljárásokkal előállított műveknek védelmét teszi kötelezővé. Az 1884:XVI. törvénycikk VI. fejezete (69-75. §-ok) a fényképészeti műveket kifejezetten védelemben részesíti. A fényképezéshez hasonló eljárásokkal előállított művek külön megemlítését a legutóbbi idők folyamán feltalált új technikai eljárások tették szükségessé, amelyeknek védelemben részesítése épen olyan indokolt, mint a fényképészeti műveké.
A 4-7. Cikkek tartalmazzák a védelemben részesülő szerzőknek, továbbá a védelem természetének és terjedelmének megjelölését.
A 4. Cikk 1. bekezdése az egyezménnyel nyujtott jogoknak terjedelmét állapítja meg. Ez a bekezdés a szerződő országok kötelékébe tartozó szerzők részére még meg nem jelent műveikre feltétlenül, megjelent műveikre pedig az alatt a feltétel alatt, hogy e művek először az Unió valamelyik országában jelentek meg, a következő jogokat biztosítja:
1., azokat a jogokat, amelyeket a vonatkozó törvények most vagy ezután a belföldieknek megadnak (belföldiekkel egyenlő elbánás);
2., azonkívül még az egyezmény által külön megadott anyagi jogokat, amelyeknek alkalmazása a belföldi törvény tartalmától teljesen független; ilyenek a fordítási jogra (8. Cikk), az ujságcikkekre (9. Cikk), a szinművek, zenés színművek és zeneművek nyilvános előadására (11. Cikk), a meg nem engedett közvetett felhasználásokra (12. Cikk), a zeneművek mechanikai előadására (13. Cikk) és a mozgófényképekre (14. Cikk) vonatkozó jogok, amelyek tekintetében az egyezmény egységes, anyagi szerzői jogi szabályokat állapított meg.
A 4. Cikk 2. bekezdése az egyezmény alapján igénybevehető jogok élvezését és gyakorlását függetleníti mindennemű alakszerűségtől és attól, vajjon a mű élvez-e védelmet származásának országában. Eszerint a mű a származásának országán kívül eső többi országban az egyezménynek megfelelő védelmet igényelheti anélkül, hogy ez utóbbi országokban bárminemű alakszerűség követése szükséges lenne és élvezi a védelmet az említett országokban akkor is, ha a származásának országában megszabott formaságokat ugyane származási országban nem is teljesítették.
Az egyezmény tehát a mű származása országának nem tiltja meg, hogy a pusztán a belföldi törvényhozás védelme alá eső művek védelmét bizonyos formaságok vagy feltételek betöltésétől tegye függővé, de ezeknek a formaságoknak vagy feltételeknek betöltése vagy be nem töltése nem lehet befolyással a mű védelmére a származás országán kívül eső többi országban. Ennélfogva a szerzői jogi védelem terjedelme és a szerző jogainak érvényesítésére biztosított védelmi eszközök tekintetében általában annak az országnak törvényeit kell szem előtt tartani, ahol a védelmet igénylik, de amellett figyelembe kell venni az egyezményben - nevezetesen az alább tárgyalandó 7. Cikkben - foglalt rendelkezéseket is.
A 4. Cikk 2. bekezdésében foglalt rendelkezések annyiban mutatnak eltérést az 1884:XVI. törvénycikk álláspontjától, hogy ez utóbbi törvénycikk 7. §-a a fordítási jog tekintetében, 51. §-a a zeneművek előadási joga tekintetében, 69. §-a a pedig a fényképek tekintetében bizonyos alakszerűségek betöltését kívánja meg, amelyek az egyezmény életbelépése után nem hazai művekre nézve többé figyelembe nem jöhetnének.
A 4. Cikk 3. bekezdése a származás országának fogalmát állapítja meg oly elvek szerint, amelyek hazai jogunkkal és eddigi szerzői jogi egyezményeink álláspontjával összhangzásban vannak.
A 4. Cikk 4. bekezdése a megjelenés fogalmát irja körül.
Az 5. Cikk arra az esetre nézve tartalmaz rendelkezést, amikor az Unió valamelyik országának kötelékébe tartozó szerző nem a saját hazájában, hanem az Unióhoz tartozó valamelyik másik országban jelenteti meg először művét. Az ilyen mű az első megjelenés országában természetesen csak azokat a jogokat veheti igénybe, amelyek a belföldieket megilletik, ellenben ugyanebben az országban (az első megjelenés országában), mint a 4. Cikk 3. bekezdése értelmében származási országban, nem követelheti azokat az esetleges továbbmenő jogokat is, amelyek a külföldi szerzőket a mű származásának országán kívül eső országokban az egyezmény 4. Cikkének 1. bekezdése értelmében szintén megillethetnék. Pl. ha Magyarországnak az Unióba belépése után valamely magyar szerző a saját művét először a szintén az Unióhoz tartozó Spanyolországban jelentetné meg, ez a mű Spanyolországban, ahol belföldi művek részére beiktatási kényszer van, csak úgy részesülne védelemben, ha a spanyol szerzői jogi lajstromba bevezetnék, holott, ha ugyanaz a mű először az Unióhoz tartozó más országban (pl: Magyarországon vagy Dánországban) jelent volna meg, a védelem Spanyolországban (mint a mű származásának országán kívül eső országban) független lett volna minden alakszerűségtől (egyezmény 4. Cikkének 2. bekezdése).
A 6. Cikk olyan szerzők javára is biztosít jogokat, akik az Unió egyik országának sem tartoznak kötelékébe, föltéve persze, hogy az illető művet először az Unió valamelyik országában jelentetik meg. Az ilyen mű az 5. Cikkbe foglalt rendelkezés szellemének megfelelően a származási országban a belföldiekkel egyenlő elbánást, az Unió többi országaiban pedig az egyezményből folyó jogokat fogja élvezni.
A 6. Cikkel kapcsolatban említem meg, hogy az 1914. évi március hó 20-án Bernben kelt, az egyezményhez tartozó pótjegyzőkönyv az Unió egyes országai részére - minden kötelezettség nélkül - lehetővé teszi, hogy az Unión kívül eső oly országok kötelékébe tartozó szerzőkkel szemben, amelyeknek törvény az Unió kötelékébe tartozó országok, kötelékébe tartozó szerzők részére nem nyujt kielégítő szerzői jogi védelmet, visszaható erő nélkül megszorító intézkedéseket léptessenek életbe, föltéve, hogy olyan szerzőről van szó, akinek tényleges lakóhelye az Unió országainak területén kívül esik. Ez a pótjegyzőkönyv az egyezmény 6. Cikkéből származható visszásságok elkerülése végett Nagybritannia kívánságára jött létre. Nagybritannia ugyanis a pótjegyzőkönyvben megengedett megszorításokat elsősorban az Amerikai Egyesült Államokkal szemben óhajtotta volna a nem belföldön (pl. Nagybritanniában) többszörözött angol nyelvű írói művek tekintetében irányadó amerikai jogállapot megtorlásaként életbeléptetni. Ez ideig a jelen törvényjavaslat 2. §-ába iktatott kérdéses pótjegyzőkönyvben nyert engedélyt az Unióhoz tartozó országok egyike sem vette igénybe.
A 7. Cikk 1. bekezdése az Unió területére nézve elvben egységes szerzői jogi védelmi időtartamot állapít meg, amely a szerző életére és a szerző halála után ötven évre terjed ki; de a 2. bekezdés addig is, míg az Unió valamennyi országa abban a helyzetben lesz, hogy az 1. bekezdésben említett védelmi időtartamot magáévá tehesse, megengedi, hogy az egyes szerződő országok a védelmi idő tekintetében továbbra is fenntarthassák eddigi törvényeiket, amelyek rövidebb védelmet biztosítanak. Az ilyen országok azonban természetesen az Unió többi országaiban nem követelhetnek hosszabb védelmet műveik részére, mint aminőt saját törvényhozásuk megállapít, vagyis az ilyen országokkal szemben a szerzői jogi védelem időtartama függőben marad a származás országának védelmi időtartamával s ez utóbbit nem haladhatja túl.
Az 1884:XI. tc. 11. §-a, amelynek szövege a képviselőházi tárgyalás során a kormányjavaslatban foglalt harminc éves védelem kiterjesztésére irányuló és Jókai Mór felszólalásának hatása alatt elfogadott indítvány értelmében vált törvénnyé, a szerzői jogi védelem időtartamát már szintén „a szerző egész életére és annak a halála után még ötven esztendőre” állapította meg. Egészben a kezdeményezés dicsősége Szemere Bertalant illeti meg, aki 1844-ben készített szerzői jogi törvényjavaslatában, amelyből, bár az országgyűlés mindkét táblája elfogadta, sohasem lett törvény már szintén az ötven éves védelem álláspontjára helyezkedett.
Az Unióhoz tartozó országok közül a szerző halála után ötven évig terjedő védelmi időtartamot eddigelé a következő országok fogadták el:
Belgium, Dánország, Franciaország, Luxemburg, Marokkónak francia védnökség alatt álló területe, Monaco, Nagybritannia, Németalföld, Norvégország, Portugál, Svédország (a képzőművészeti alkotások kivételével, amelyek a szerző halála után csak tíz évig részesülnek védelemben) és Tunisz.
Ötven évesnél hosszabb védelmet az Uniónak csak egyetlen országa ismer: Spanyolország, ahol a szerzői jog a szerző halála után nyolcvan évig tart.
A berni módosított egyezmény 7. Cikkének 1. bekezdésében megjelölt időtartamnál rövidebb ideig védik a műveket ezidőszerint még az Unió következő országai és pedig:
a szerző halála után harminc évig: Japán, Németország és Svájc;
a szerző halála után husz évig: Libéria;
a szerző halála után husz évig (leszármazók javára) vagy tiz évig (egyéb örökösök javára): Haiti;
a szerző életében, de legalább negyven évig teljes mértékben s további negyven évig a díjtalan utánnyomás ellen: Olaszország.
Míg a 7. Cikk 1. és 2. bekezdéseiben foglalt rendelkezések szerint a szerzői jog tekintetében általában egységes védelmi időtartam van, ha nem is kötelezően, de legalább is óhaj alakjában megszabva, addig a 7. Cikk 3. bekezdése a fényképészeti és hasonló művekre, a hátrahagyott (posthumus) művekre, a névtelen vagy álnevű művekre elvben sem óhajtott egységes védelmi időtartamot megállapítani, mert ezekben a vonatkozásokban, amelyek különben sem elsőrangú fontosságúak, az Unió egyes országainak törvényei olyan tarkaságot tüntetnek fel, amelynek megszüntetése egyezmény útján nem volt remélhető. Ezekben a vonatkozásokban a védelem országának törvénye lesz irányadó azzal a korlátozással, hogy a védelem időtartama nem lehet hosszabb a származás országában megállapított időtartamnál.
A 8. Cikk a szerző kizárólagos forditási jogát az eredeti műre fennálló jogának egész időtartamára biztosítja.
Minthogy arra, hogy a magyar állam a berni nemzetközi szerzői jogi Unióba sem annak megalkotásakor, sem később be nem lépett, annak idején első sorban az Uniónak a fordítási jogra vonatkozó szabályai szolgáltattak okot, szükségesnek tartom, hogy a fordítási jogot illető rendelkezésekkel részletesebben foglalkozzam.
Az 1870. évi német szerzői jogi törvény, amelynek a fordítási jogra vonatkozó szűkkörű rendelkezéseit az 1881:XVI. törvénycikk változatlanul átvette, abból az akkor még elég általánosan elterjedt nézetből indult ki, hogy az eredeti mű szerzőjének nem elsőrendű érdeke az, hogy saját művének fordítási jogát minél hosszabb ideig a maga javára biztosítsa s hogy másrészt a közérdek azt kívánja, hogy az idegen nyelven írott művek a hazai kultura gazdagítása végett mennél könnyebben és gyorsabban terjedhessenek el, ami a szerző kizárólagos fordítási jogának lehetőleg rövid időre korlátozása teszi indokolttá.
Ez a felfogás az 1884:VI. törvénycikk megalkotása idejében a Nyugaton már erős ostromoknak volt kitéve. Azzal a jogi konstrukcióval szemben, amely a fordításnak mint önálló szellemi műnek az eredeti mű szerzőjét megillető jogoktól való függetlenségét vitatta, mindinkább jobban hódított az a nézet, amaly szerint a fordítás nem egyéb, mint a mű terjesztésének egyik legfontosabb módja, amely magának a műnek lényegét nem változtatja meg s ezért oly szabályozás, amelynek értelmében a szerző rövid idő mulva nélkülözni kénytelen a kizárólagos fordítási jogosultságot, a szerzőt szerzői jogának gyakorlatilag éppen legfontosabb részétől igazságtalanul fosztja meg.
A szerző kizárólagos fordítási jogának kiterjesztésére irányuló törekvések az Unió első egyezményének, az 1886. évi berni egyezménynek 5. Cikkében annyiban érvényesültek, hogy ez a cikk az Unió valamelyik országának kötelékébe tartozó szerzők vagy jogutódaik részére az eredeti mű kizárólagos fordítási jogát az eredeti műnek az Unió valamelyik országában történt megjelenésétől számított tíz év elteltéig biztosította. Az említett tíz év alatt a kizárólagos fordítási jog gyakorlása független volt minden alakszerségtől vagy föltételtől, de viszont a tíz év elteltével a kizárólagos fordítási jog teljesen megszűnt.
Már az 1886. évi berni egyezményt előkészítő 1884. évi berni államértekezlet elfogadta azt az óhajt, hogy: „Helyén való lenne, amennyire csak lehet, előmozdítani azt az irányzatot, amely a fordítási jognak az általános többszörösítési joggal való teljes egyenlővétételét célozza.” A szerző fordítási joga csakugyan ily irányban nyert újabb szabályozást az Unió 1896. évi párizsi pótokmányának 1. Cikkében (III. pont), amely általános szabályként kimondotta, hogy „az Unió valamelyik országának kötelékébe tartozó szerzők vagy jogutódaik az Unió többi országában az eredeti műre fennálló jognak egész időtartama alatt kizárólagos jogot élveznek arra nézve, hogy műveiket lefordítsák vagy műveik fordítását másoknak megengedjék”, de egyúttal egyelőre még megszorította ezt a szabályt azzal a kijelentéssel, hogy „a kizárólagos fordítási jog megszűnik, ha a szerző az eredeti mű első megjelenésétől számított tíz éven belül e jogát nem érvényesítette azzal, hogy az Unió valamelyik országában megjelentetett fordítást oly nyelven, aminő nyelven a védelmet igénylenék.” E megoldás szerint tehát a tíz év elteltével bárki lefordíthatta a művet olyan nyelvre, aminő nyelven a lefolyt tíz éven belül fordítás még nem jelent meg.
De ez a megoldás nem elégítette ki az érdekelt köröket s maga az 1896. évi párizsi értekezlet is ezt a megoldást csak ideiglenesnek tekintette, aminek az értekezleten kidolgozott javaslat előadója a most ismertetett rendelkezésekre vonatkozó jelentésében kifejezést is adott e szavakkal: „Eszerint az első mondatban világosan ki van fejezve az elv, hogy a fordítás a többszörösítéssel ugyanegy tekintet alá esik és utódainknak nem lesz egyéb dolguk, mint mindazt, ami e mondat után következik, kihagyni.”
Az 1896. évi közbenső szabályozás ellen elméleti szempontból azt lehetett felhozni, hogy ez a megoldás következtlen volt, mert bár elvben elismerte, hogy a fordítási jog tartama ugyanaz mint általában a szerzői jogé, mégis gyakori lehetőséget nyujtott arra, hogy valamely mű a többszörösítés ellen még meg legyen védve akkor, amikor fordítása már szabaddá vált, másrészt pedig az is előfordulhatott, hogy egy meghatározott időpontban valamely műnek fordítása az egyik nyelven már szabaddá vált, holott egy másik nyelvre való fordítás ellen a védelem még fennállott.
Még nyomósabban érvényesültek a fordítási jognak 1896. évi szabályozása ellen a gyakorlati természetű ellenvetések. Ezek szerint a jelzett megoldás a szerzőre nézve nem volt előnyös, mert a tiz évi időtartam, amely alatt a szerzőnek módjában állott a kizárólagos fordítási jogot igénybe venni - főleg tudományos munkáknál - nagyon rövidnek bizonyult. Emellett a szerzőtől távol álló fordítónak nem állott módjában föltétlen bizonyossággal megállapítani, vajjon a kérdéses tiz éven belül a mű valamely meghatározott nyelven akár könyv alakjában, akár valamely időszaki folyóiratban nem jelent-e meg, hacsak nem akart magához a szerzőhöz fordulni útbaigazításért, amely esetben a szerző hozzájárulását is érdekében állott kikérnie.
Ennélfogva mind általánosabbá vált az a felfogás, hogy a fordítási jog tilalmát az általános többszörösítési tilalommal teljesen egyenlő elbánás alá kell venni. Ez a megoldás - fejtették ki annak hívei - egyrészt a legigazságosabb, mert lehetővé teszi a szerzőnek, hogy a műve bármely nyelvű alakját ellenőrizhesse s arra nézve anyagi és erkölcsi jogait érvényesíthesse, másrészt pedig ez a szabályozás a közérdek szempontjából is a legelőnyösebb, mert lehetetlenné teszi a hanyag, kontár vagy hiányos fordításokat, amelyeknek nagy száma gyakran a belföldi szerzők eredeti műveinek forgalmát szorítja háttérbe. Ez a megoldás az értékes munkák megbízható fordítását mozditja elő, mert a kiadók, miután a jogosulatlan fordítások okozta versenytől nem kell tartaniok, inkább hajlandók a mű kiadását nagyobb gonddal végezni. Az új felfogás érvényesülése a szerzett tapasztalatok szerint a fordított művek árát sem érinti lényegesen, mert a szerző saját érdekében méltányos tiszteletdíjjal elégszik meg, amelyek összege a könyv előállítási árának különben is csekély részét teszi. Ha olvasó közönség és közvetve a közművelődés szintén nyer az újítással, mert lényegileg ugyanazért az árért megbizhatóbb és ezért hasznosabb fordításokat kap.
A módosított berni egyezményt előkészítő 1908. évi berlini konferencia elé a németbirodalmi kormány terjesztette azt az indítványt, hogy az Unió fogadja el „azt az egyaránt méltányos és következetes szabályt”, amely a fordítási jogot a többszörösítési joggal teljesen egyenlő elbánásban részesíti. A német kormány emlékiratában kifejtette, hogy: „1896 óta törvényes és egyezményes rendelkezések a fordítást teljesen azonos elbánásban részesítették a többszörösítéssel. Ez a reform az érdekelt országokban sem tiltakozásokra, sem nehézségekre nem szolgáltatott okot és azokban az országokban, amelyek megelőzőleg ezt a rendszert elfogadták, sohasem kívánták, hogy ezt a rendszert el kell hagyni s vissza kell térni a korlátozások útjára”.
Az 1908. évi berlini konferencián dr. Osterrieth berlini egyetemi tanár, kiváló szerzői jogi szaktekintély, mint a német kormány egyik képviselője, a következő szavakkal ajánlotta a német indítványt elfogadásra:
„Jelentékeny haladást jelentene a védelem terjedelmére vonatkozó indítványok elfogadása; ezek közül az a legfontosabb, amely a fordításnak a többi többszörösítési móddal azonosítását célozza.”
„Az 1870. évi német törvény, amely harminc éven keresztül volt hatályban, a fordítási jogot nagyon szűkre szabta, úgy hogy a német kormány az 1886. évi egyezményeknek és később a párizsi pótokmánynak elfogadásával a külföldi szerzőknek sokkal szélesebb védelmet nyujtott, mint aminőt a hazai szerzők élveztek. A német kormányt, amikor az Unió országainak kötelékébe tartozó szerzők javára ezt a kiváltságos helyzetet biztosította, már akkor ugyanaz az eszme vezérelte, amely később arra határozta el ugyanezt a kormányt, hogy az 1901. évi törvényben a teljes egyenlővététel elvét fogadja el. Az azóta Németországban szerzett tapasztalatok, amelyeket egyébiránt több más ország tapasztalata is megerősít, azt igazolják, hogy ez a rendszer nemcsak a fordításra alkalmas művek szerzői részére jelent előnyt, hanem az egész irodalomra, sőt az általános nemzeti érdekekre is. Mert a védelem a szerzőt, aki rendes körülmények között nagyon is örvend annak, hogy művét idegen nyelvekre lefordítják, abba a helyzetbe juttatja, hogy a legjobb fordítót választhassa ki és olyan kiadót találhasson, aki hajlandó magára vállalni méltányos áron forgalomba bocsátandó gondos kiadás költségeit, holott a fordításnak és a versenynek korlátlan szabadsága egyetlen igazán jó fordítás helyett számos forditás keletkezésére vezet, amelyek nagyon gyakran rossz, csonka és gondtalanul kiállított fordítások.”
„Ezeknél az okoknál fogva inditványozza önöknek a német kormány, hogy adjanak a szerzőnek oly kizárólagos fordítási jogot, amely semmiféle föltételhez nincs kötve és amely ugyanaddig tart, amig a szerzői jog általában.”
Ez indítvány tárgyalásánál kiemelték, hogy a szerző a legilletékesebb bírája annak: szükséges-e művét lefordítani és ki a leghivatottabb a fordítást elkészíteni; ily módon van csak a szerző abban a helyzetben, hogy gondolatainak elferdítését megakadályozhassa.
A norvég kormány kiküldöttje Klaus Hoel ugyanez alkalommal kifejtette, hogy Norvégország, bár az 1884. és az 1886. évi berni konferenciákon képviselve volt, éppen a forditási jogra vonatkozó rendelkezések miatt nem fogadta el eredetileg az 1886. évi berni egyezményt, mert azok az akkori norvég szerzői joggal ellentétben állottak. Miután azonban az 1893. évi norvég szerzői jogi törvény a szerző részére tíz évig tartó kizárólagos fordítási jogot állapított meg, Norvégország részére megnyilt a lehetőség, hogy az 1886. évi berni egyezményhez csatlakozzék és minthogy a szerzett tapasztalatok azt bizonyították, hogy a szerző fordítási jogának kiterjesztése üdvös eredményekre vezetett s hogy a szerzők fordítási joguk átengedéseért sohasem támasztottak méltánytalan követeléseket, most már Norvégország is hajlandó a fordítási jognak a többszörösítési joggal teljes egyenlővétételét elfogadni.
Annak eldöntésénél, hogy Magyarországnak az Unióba belépése alkalmával a szerző forditási joga tekintetében az 1908. évi módosított berni egyezmény 8. Cikkében foglalt megoldást kell választani, a kormány részére az a körülmény volt irányadó, hogy ez a megoldás védi meg leghathatósabban az eredeti mű szerzőjének jogait s hogy az érdekelt hazai szakkörök kivétel nélkül ennek a megoldásnak elfogadását kérelmezték.
Áttérve az 1908. év módosított berni egyezmény 9. Cikkére, ez a cikk, amely az ujságcikkekre vonatkozik, a következő értelemben rendelkezik:
1. A szerző beleegyezése nélkül feltétlenül tilos a hirlapokban vagy folyóiratokban megjelent tárcaregényeknek és elbeszéléseknek utánnyomása és a hirlapokban vagy folyóiratokban megjelent bármily tárgyú, akár irodalmi, akár tudományos, akár művészeti jellegű minden egyéb műnek utánnyomása.
2. Hirlapokban (nem pedig folyóiratokban) megjelent oly cikkek, amelyek nem tárcaregények és nem elbeszélések s amelyeknek utánnyomását kifejezetten meg nem tiltották, a forrás megjelölésének kötelezettsége mellett más hirlapban utánnyomhatók.
3. Napihirek és vegyes apróságok, amelyek egyszerű közléseket tartalmaznak, utánnyomhatók.
Ezek a rendelkezések az ujságcikkek részére az újabbkori jogfejlődéssel összhangban az 1884:XI. tc. 9. §-ának 2. pontjában foglalt rendelkezéseknél sok tekintetben hathatósabb védelmet nyujtanak s emellett ezek a rendelkezések az 1884:XVI. tc. 6. §-ának 7. pontjában a hazai kőnyomatos napi sajtó termékei javára megállapított különös védelemnek további fenntartását nem akadályozzák.
A 10. Cikk az oktatás céljára vagy tudományos célokra szolgáló idézetek és szemelvények megengedhetőségét az Unió országainak törvényei vagy külön megállapodások részére tartja fenn, tehát az 1884:XVI. törvénycikkben foglalt szabályozást nem érinti.
A 11. Cikk 1. bekezdése általában kimondja, hogy az egyezményszerű védelem kiterjed színművek, zenés színművek és zeneművek nyilvános előadására, akár megjelentek ezek a művek, akár nem; ebben az 1884:XVI. törvénycikk szempontjából nincs semmi újítás.
A 11. Cikk 2. bekezdése szerint színművek vagy zenés színművek szerzői az eredeti műre vonatkozó joguknak egész időtartama alatt élvezik műveik fordításának nem engedélyezett nyilvános előadása ellen a védelmet. Ezzel a rendelkezéssel összhangban volt az 1884:XVI. tc. 49. és 53. §-a alapján eddig kifejlődött magyar bírói joggyakorlat.
A 11. Cikk 3. bekezdése kimondja, hogy színművek, zenés színművek és zeneművek nyilvános előadásának védelme nem tehető függővé attól, hogy a szerző kifejezetten tiltsa még a nyilvános előadást; a zeneművek tekintetében ez az 1884:XVI. tc. 51. §-ában foglalt szabályozástól, amely a védelemhez a szerző kifejezett fenntartását kívánja meg, az újabbkori jogfejlődésnek megfelelő eltérést jelent.
A 12. Cikknek az a célja, hogy a közönséges utánnyomástól különböző közvetett felhasználások megengedhetőségének határait egyrészt az eredeti mű szerzője érdekeinek, másrészt pedig az átalakító érdekeinek megóvása mellett pontosan körülírja. Tartalma általában összhangban van az 1884:XVI. törvénycikk szellemével, amely törvénycikknek 46. §-a a zeneművek meg nem engedett átdolgozásaira nézve kifejezett rendelkezést is tartalmaz.
A 13. Cikk 1. bekezdése zeneművek szerzőinek kizárólagos jogot biztosít arra, hogy megengedjék: 1. a zeneműveknek átvitelét mechanikai előadásukra szolgáló készülékekre (grammofonlemezekre, fonografhengerekre, pianolatekercsekre stb.); 2. az említett művek nyilvános előadását ilyen készülékekkel. Az 1884:VI. törvénycikk e tárgyban kifejezett rendelkezést nem tartalmaz, de a magyar bírói joggyakorlat az egyezmény értelmében foglalt állást.
A 13. Cikk 2. bekezdése megengedi, hogy az Unióhoz tartozó egyes országok a zeneművek mechanikai előadására vonatkozó szerzői jog tekintetében saját területükre szorítkozva, fenntartásokat és feltételeket szabhassanak meg. Ily fenntartásoknak és feltételeknek szüksége főleg oly országokban merül fel, amelyeknek joga a módosított berni egyezmény elfogadása előtt a zeneművek mechanikai előadására szolgáló készülékek útján elkövetett szerzői jogi bitorlások ellen nem nyujtottak védelmet vagy amelyekben attól lehet tartani, hogy egyes tőkegazdag iparvállalatok kizárólag a maguk számára fogják lefoglalni a népszerű zeneművek mechanikai előadásának jogát, lehetetlenné téve ezáltal a létező kisebb hasonló vállalatok fejlődését.
A magyar államban a zeneművek átvitele mechaniki előadásukra szolgáló készülékekre a szerző beleegyezése nélkül eddig sem volt megengedve s minthogy hazánkban attól sem kell tartani, hogy a szerző korlátlan jogának, további fenntartása ipari vagy közművelődési érdekeket veszélyeztetne, nálunk a kérdéses 2. bekezdés szerint lehetséges fenntartások vagy feltételek megállapítására nem lesz szükség.
A 13. Cikk 3. bekezdése olyan országok érdekben, amelyekre nézve az 1. bekezdésben foglaltak újítást jelentenek, kimondja, hogy az 1. bekezdés rendelkezésének nincs visszaható ereje.
A 13. Cikk 4. bekezdése oly országok javára, amelyek a zeneművek mechanikai előadására vonatkozó szerzői jognak kérdéses korlátozását nem ismerik, azt a jogot állapítja meg, hogy a saját területükre az érdekelt felek engedélye nélkül behozott s saját jogszabályaikba ütköző ilyen műveket zárlat alá vehetik.
A 14. Cikk egyrészt az utóbbi időben nagymértékű fejlődésnek indult mozgófényképezés közvetítésével elkövetett szerzői jogi bitorlások ellen nyujt megfelelő védelmet, másrészt pedig az egyéni és eredeti jellegű mozgófényképészeti termékeket szerzői jogi védelem alá helyezi. E cikk tartalma oly új anyagot visz be hazai tételes szerzői jogunkba, amelynek nagy gyakorlati jelentősége van.
A 15. Cikk a szerzői jogi bitorlások megtorlását célzó eljárás megindításának megkönnyítése végett, a 16. Cikk a bitorolt példányok zárlat alá vétele tárgyában és a 17. Cikk az egyes szerződő országok sajtórendészeti jogkörének érintetlen fenntartása tárgyában tartalmaznak eddigi szerzői jogi egyezményeinkkel, valamint az 1884:XVI. tc. 28. §-ával összhangzó rendelkezéseket.
A 18. Cikk az egyezmény rendelkezéseinek időbeli hatályára vonatkozó rendelkezéseket foglalja magában.
A 18. Cikk 1. bekezdése főszabályként kimondja, hogy az egyezmény azokra a művekre is alkalmazást nyer, amelyek az egyezmény életbelépésének időpontja előtt keletkeztek, föltéve, hogy az egyezmény életbelépésének időpontjában származásuk országában meg nem áltak a védelmi időtartam lejárta miatt szabadokká. Eszerint védelmet nyernek olyan művek is, amelyek azelőtt nem a védelmi időtartam lejárta miatt, hanem más okokból, pl. alakszerűségek elmulasztása, föltételek nem teljesítése vagy a mű minősége miatt nélkülözték a védelmet. Ez a szabály áll a fordítási jogra is. Ha tehát valamely műre nézve az egyezmény életbelépésének időpontjában az előbbi jog szerint a szerző kizárólagos fordítási jogára nézve megszabott védelmi idő még le nem járt, a szerző kizárólagos fordítási jogát azontúl az egyezmény értelmében kell megítélni. Ha ellenben a fordítási jogra az előbbi jog szerint megszabott védelmi idő az illető mű tekintetében már lejárt, az egyezménynek rendelkezései alapján az egyszer már megszünt kizárólagos forditási jog feléledése nem követelhető.
A 18. Cikk 2. bekezdése az 1. bekezdésben nem szabályozott arra az esetre nézve állapít meg szabályt, amikor a mű származásának országában az előbbi jog szerint még védelmet élvezett, de abban az országban, ahol a védelmet most igénybevenni óhajtják, az erre a műre nézve megelőzőleg irányadó védelmi időtartam lejárta miatt már szabaddá vált. Ebben az esetben a mű az utóbb emlitett országban újból nem nyerhet védelmet.
A 18. Cikk 3. bekezdése fenntartja a lehetőséget, hogy az Unió egyes országai az 1. és 2. bekezdésben foglalt rendelkezések alkalmazására nézve külön egyezményekben állapodjanak meg. Ily egyezmények hiányában az Unió egyes országai maguk szabályozhatják önmagukra nézve az alkalmazás módozatait. A magyar államot illetően a jelen törvényjavaslat 1. §-ának 3. bekezdésében a minisztérium nyer felhatalmazást a kérdéses átmeneti rendelkezések megtételére.
A 18. Cikk 4. bekezdése kifejezetten is megállapitja, hogy az 1-3. bekezdések rendelkezései akkor is alkalmazást nyernek, ha valamely ország újonnan csatlakozik az Unióhoz és akkor is, ha olyan ország, amely eddig a szerző halála után ötven évre terjedő védelmi időtartamot nem ismerte, az egyezmény 7. Cikkének 1. bekezdése értelmében ezt a védelmi időtartamot fogadja el.
A 19. Cikk olyan esetben, amikor az Unió valamelyik országának saját törvénye értelmében a külföldi szerző műve kedvezőbb elbánásban részesülne, mint az egyezmény szerint, fenntartja a szerzőre nézve kedvezőbb rendelkezésnek alkalmazását. Ez a rendelkezés természetes folyománya az unióegyezmények azon alapvető gondolatának, hogy az Unió szabályai csak az minimumot tartalmazzák, amelyen túlmenni és a szerzők javára még szélesebb körű védelmet biztosítani minden egyes szerződő országnak szabadságában áll.
A 20. Cikk szerint az Unió egyes országai között külön megállapodások is lehetségesek, feltéve, hogy ezek a megállapodások a szerzők javára élesebb körű jogokat nyújtanak, mint aminőket az Unió ad vagy hogy egyéb olyan kikötéseket tartalmaznak, amelyek az egyezménnyel nincsenek ellentétben. Azok az egyezmények, amelyek a magyar állam és az Unió egyes országai között azelőtt létrejöttek, aminő pl. a Németbirodalommal 1899. évi december hó 30-án kötött s az 1901:VI. törvénycikkbe iktatott szerzői jogi egyezmény is, általában szűkebb körben biztosítanak szerzői jogi védelmet, mint az Uniónak szabályai s így ezek a régebbi egyezmények a magyar államnak az Unióba lépésével jelentőségüket túlnyomó részben el fogják veszíteni.
A módosított berni egyezmény 21-23. Cikke az Unió 1887 óta fennálló Nemzetközi Irodájának további fenntartására, ügykörére és az Iroda költségeinek fedezésére vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza. Az Unió Irodájának kitűnő működése mindenkor kiváló mértékben mozdította elő az Unió érdekeit és fejlődését. A 22. Cikkben említett francia nyelvű folyóirat „Le Droit d` Auteur” címen ezidőszerint is havonkint Bernben jelenik meg s az Unió hivatalos közleményein kívül a nemzetközi szerzői jog minden ágára kiterjedő értekezéseket, nem hivatalos közleményeket és összeállításokat tartalmaz. A 23. Cikk értelmében a Nemzetközi Iroda költségei újabb határozatig évenkint hatvanezer franknyi összeget túl nem haladhatnak. A költségek viselése szempontjából az Unió egyes országai az egyezményben felsorolt különféle osztályokhoz tartoznak. Mindegyik ország maga választja meg azt az osztályt, amelyikhez tartozni kiván. Minthogy a Nemzetközi Iroda összes évi költségei legfeljebb 60.000 franknyi összeget tehetnek, az egyes szerződő államra eső járulék, tekintve a szerződő államok jelentékeny számát, aránylag csekély összegre rug, úgy, hogy az Unióba lépés a magyar államra nézve nem fog számbavehető anyagi megterheléssel járni.
A 24. Cikk a jövőre nézve is fenntartja az Unióhoz tartozó országok időnkint tartandó államértekezleteit, amelyeken az Unió rendszerének tökéletesítésére alkalmas javítások és az Unió fejlődését más szempontból érintő kérdések tárgyaltatnak. Az ilyen értekezletek határozatai természetesen csak akkor válhatnak hatályosakká, ha azokhoz az Unióba tartozó országok egyhangulag hozzájárultak. Az ily értekezletek tanácskozásaiban az eddig követett gyakorlatnak megfelelően - természetesen szavazati jog nélkül - oly államok is résztvehetnek, amelyek még nem tartoznak az Unió kötelékébe.
A 25. Cikkben foglalt rendelkezések nyújtják a magyar állam részére a lehetőséget, hogy az Unióba beléphessen. A módosított berni egyezmény létesítése óta 1911-ben Portugál, 1912-ben Németalföld, 1917-ben Marokkónak francia védnökség alatt álló területe, 1920. évben Lengyelország, Ausztria és Görögország, 1921. évben pedig a Cseh-Szlovák állam csatlakozott újonnan az Unióhoz. Az utólagos csatlakozást írásban kell bejelenteni a svájci kormánynál s ez közli azt az Unióhoz tartozó valamennyi ország kormányaival.
A 26. Cikk szerint az egyezmény nem terjed ki ipso jure a szerződő országok gyarmataira vagy külbirtokaira, de a szerződő országoknak mindig jogukban áll megfelelő írásbeli nyilatkozattal összes vagy egyes gyarmataik vagy külbirtokaik tekintetében a csatlakozást bejelenteni.
A 27. Cikk kimondja, hogy az 1908. évi módosított berni egyezmény az Unióra nézve addig irányadó valamennyi okmányt van hivatva helyettesíteni, de ezek a megelőző egyezményes okmányok továbbra is hatályban maradnak azokkal az országokkal szemben, amelyek az 1908. évi módosított berni egyezményt nem erősítik meg. Emellett ez a Cikk az egyezményt aláíró államok részére még azt is lehetővé tette, hogy egyik vagy másik vonatkozásban továbbra is az 1886. évi berni egyezménynek vagy az 1896. évi unióokmányoknak általuk eddig is elfogadott rendelkezéseit tartsák fenn magukra nézve. De míg az Unióhoz újonnan csatlakozó államok a 25. Cikk 3. bekezdése értelmében szabadon választhatnak egyes pontok tekintetében vagy az 1886. évi vagy az 1896. évi vagy az 1908. évi unióokmányok megfelelő rendelkezései közül, addig oly államok, amelyek már megelőzőleg is az Unióhoz tartoztak, annyiban kötve vannak, hogy ha megelőzőleg már az 1896. évi szabályozást magukévá tették, többé nem térhetnek vissza az 1886. évi rendezéshez, hanem legfeljebb továbbra is az 1896. évi unióokmányok egyes rendelkezéseit tarthatják fenn az 1908. évi módosított egyezmény megfelelő rendelkezései helyett.
Minthogy a fentiek szerint az 1908. évi módosított berni egyezmény 25. és 27. Cikke általában lehetőséget nyújt arra, hogy egyes szerződő államoknak viszonyában az összes többi szerződő államokhoz ezentúl is vagy az 1886. évi vagy az 1896. évi unióokmányok bármelyik rendelkezése nyerhessen alkalmazást, ennélfogva szükségesnek látszott, hogy a jelen törvényjavaslat 2. §-a az Uniónak ne csak azokat a szabályait foglalja magában, amelyekhez a magyar törvényhozás az 1. § értelmében minden fenntartás nélkül hozzájárul, hanem általában mindazokat az unióokmányokat is, amelyek alkalmazásának lehetősége a magyar állam részéről oly unióállamokkal szemben, amelyek fenntartásokat tettek vagy az 1908. évi módosított berni egyezményt még nem fogadták el, kétségtelenül fennforog. Ezért iktatja törvénybe a jelen törvényjavaslat 2. §-a az 1908. évi módosított berni egyezmény és a hozzátartozó pótjegyzőkönyv szövegén kivül az 1886. évi berni egyezménynek, a hozzá tartozó pótcikknek és záró jegyzőkönyvnek, továbbá az 1896. évi párizsi pótokmánynak és nyilatkozatnak teljes szövegét is.
Ezidőszerint az Unióhoz tartozó egyes országokban az Unió hivatalos lapjában megjelent közlések szerint az Unió következő okmányai vannak hatályban:
I. Az 1908. évi november hó 13-án kelt módosított berni egyezmény van hatályban:
1. Fenntartás nélkül:
Ausztriában,
Belgiumban,
Cseh-Szlovák államban,
Görögországban,
Haitiban,
Lengyelországban,
Libériában,
Luxemburgban,
Marokkónak francia védnökség alatt álló területén,
Monacoban,
Németországban,
Portugálban,
Spanyolországban és
Svájcban.
2. Fenntartásokkal:
Dánországban:
hirlapi és folyóirati cikkek tekintetében fenntartásával az 1886. évi berni egyezmény 7. Cikkének az 1896. évi párizsi pótokmány szövegezésében.
Franciaországban és Tuniszban:
iparművészeti művekre nézve a megelőző unióegyezmények rendelkezéseinek fenntartásával.
Japánban:
a) a kizárólagos fordítási jog tekintetében fenntartásával az 1886. évi berni egyezmény 6. Cikkének az 1896. évi párizsi pótokmány szövegezésében;
b) zeneművek nyilvános előadása tekintetében az 1886. évi berni egyezmény 9. Cikke 3. bekezdésének fenntartásával.
Nagybritanniában:
a visszaható erő tekintetében fenntartásával az 1886. évi berni egyezmény 14. Cikkének és az egyezmény zárójegyzőkönyve 4. pontjának, még pedig ez utóbbinak az 1896. évi párizsi pótokmány szövegezésében.
Németalföldön:
a) a kizárólagos fordítási jog tekintetében fenntartásával az 1886. évi berni egyezmény 6. Cikkének az 1896. évi párizsi pótokmány szövegezésében;
b) hirlapi és folyóirati Cikkek tekintetében fenntartásával az 1886. évi berni egyezmény 7. Cikkének a 1896. évi párizsi pótokmány szövegezésében;
c) fordított színművek és zenés színművek előadási joga tekintetében az 1886. évi berni egyezmény 9. Cikke 2. bekezdésének fenntartásával.
Norvégországban:
a) építészeti művek tekintetében az 1886. évi berni egyezmény 4. Cikkének fenntartásával;
b) hirlapi és folyóirati Cikkek tekintetében az 1886. évi berni egyezmény 7. Cikkének fenntartásával.
c) a visszaható erő tekintetében az 1886. évi berni egyezmény 14. Cikkének fenntartásával.
Olaszországban:
a) a kizárólagos fordítási jog tekintetében fenntartásával az 1886. évi berni egyezmény 5. Cikkének az 1896. évi párizsi pótokmány szövegezésében;
b) fordított színművek és zenés színművek előadási joga tekintetében az 1886. évi berni egyezmény 9. Cikke 2. bekezdésének fenntartásával.
II. Az 1886. évi berni egyezmény és az 1896. évi párisi értelmező nyilatkozat van hatályban:
Svédországban.
Áttérve az 1908. évi módosított berni egyezmény utolsó három Cikkére, ezek közül a 28. és a 29. Cikk az egyezmény megerősítésére, a megerősítő okiratok kicserélésére, az egyezmény életbelépésére és felmondására nézve, a 30. Cikk pedig a 7. Cikk 1. bekezdésében megszabott ötven éves védelmi időtartam utólagos elfogadása esetében és a 25., 26. és 27. Cikk értelmében tett fenntartások elejtése esetében szükséges irásbeli nyilatkozatokra nézve tartalmaz megfelelő rendelkezéseket.
Az 1908. évi módosított berni egyezményhez tartozó pótjegyzőkönyv jelentőségéről az egyezmény 6. Cikkével kapcsolatban már megemlékeztem.
Az 1908. évi módosított berni egyezmény szövegében a szerzők mellett ezek jógutódai sehol sincsenek megemlítve, holott az 1886. évi és az 1896. évi unióokmányok rendesen a jogutódokat is felsorolják az egyes rendelkezéseknél. Ennek a változtatásnak az volt a kifejezett oka, hogy a jogutódok külön megemlítése fölösleges, mert a szerzői jog természeténél fogva nem kizárólag személyesen gyakorolható, hanem átruházható jog; amellett a jogutódok felsorolása az illető rendelkezések szerkezetét nehézkessé teszi és kétségekre is adhat okot, ha egyik-másik rendelkezésnél a jogutódok megemlítése véletlenül elmaradt.
Az a bizottság, amely az Uniónak 1908. évi berlini államértekezletén az új egyezmény tervezetének szövegezését végezte, az egyezménytervezetet, amelynek szövege teljesen azonos az 1908. évi módosított berni egyezménnyel, a bizottság elnökének tollából eredő kimerítő jelentés kapcsán terjesztette az értekezletnek 1908. évi november hó 13-án tartott teljes ülése elé. Ez a bizottsági jelentés, amely a módosított berni egyezmény teljes anyagát részletesen ismerteti és egyes rendelkezéseit kimeritően indokolja, az egyezmény értelmezésénél nagyon becses forrásmunka.
